26. fejezet: Aki mindig segített

Sziasztooook! :) Igen, itt van a folytatás, amiben végre találkoznak egymással a főhőseink. Remélem, hogy tetszeni fog nektek, én nagyon szerettem írni ezt a részt. Várom a véleményeket!

Ne feledjétek, már csak egy rész, és az epilógus van hátra! :(

Abigail Graham

Angie teljesen kikészült, és az én feladatom, hogy átsegítsem ezen. Tudom, hogy most már nem annyira törékeny, mint mikor vak volt, és nem kell rá úgy vigyázni, de ismerem őt, és most totál összeomlott. Mostantól azt tartom első számú teendőmnek, hogy segítsek neki felejteni. Egy kissé én is kivagyok, ugyanis még az éjjel felhívtam Isaac-et, és megtudtam, hogy ő is benne volt a fogadásban, sőt, ő találta ki az egészet. Igazából annyira nem fájt, hogy szakítottam vele, mert szerintem nem is szerettem őt igazán. Ha szerettem volna, akkor most teljesen ki lennék, de igazából megkönnyebbültem egy kicsit. 

- Angie! – kopogtam a szobájának ajtaján, de mikor nem válaszolt, egy kicsit megijedtem, így benyitottam hozzá. Az ágya üres volt, és csak egy cetli volt rajta. Mikor elolvastam, hogy hova ment, megnyugodtam. Legalább nem csinált hülyeséget, és talán az a beszélgetés majd segít neki egy kicsit.

Mivel éhes lettem, és a hűtő tök üres volt, elhatároztam, hogy lemegyek a boltba. Kocsiba pattantam, és a legközelebbi bevásárlóközpontba mentem. 

Éppen be akartam menni, mikor észrevettem egy ismerős alakot, ezért elindultam felé. Csak párszor találkoztam vele, mikor Harry-hez mentem, hogy megbeszéljük, mi legyen a terv, hogy visszaszerezze Angie-t. Ő mindig ott volt, és olyan volt, mintha ő is ott lakna. Elég jól megfigyeltem akkor, így bárhol felismerném, még így, napszemüvegbe, és sapkába is. Mikor meglátott, úgy tett, mintha nem ismerne fel, és elindult gyorsan az ellenkező irányba. Szerencsére ma hanyagoltam a magassarkút, így pillanatok alatt utolértem. 

- Niall! – kaptam el a csuklóját, és magam felé rántottam. Végre megállt, majd lehajtott fejjel fordult felém.

- Szia, Abbie! – köszönt, de még most sem nézett rám. Messziről rájött, hogy nem a húgom vagyok?

- Honnan tudtad, hogy én vagyok? – néztem rá furcsán.

- Hát, mert más vagy, mint a húgod. – felelte, és úgy láttam, hogy elvörösödött egy kicsit.

- Tényleg? – meglepődve néztem rá.

- Volt időm megfigyelni Harry-nél. – mosolygott, de még most is kerülte a pillantásomat. Te jó ég! Talán ennyire szégyellős? Zavarba van miattam? Nagyon édes. Miket beszélek? Nem ezért vagyok itt! 

- Mit keresel itt? – kérdeztem, és komolyra fordítottam a szót.

- Bevásárolok. – mondta zavartan mosolyogva.

- Ne szórakozz! Nem Írországban kéne lenned? 

- Majd csak délután megyek.

- És Harry? Ő hol van? Azt mondta, hogy már éjjel elmentek. 

- Nem. Csak délután. Már reggel áthozta a csomagjait, aztán lelépett valahova.

- Beszélnem kell vele. – mondtam hirtelen. 

- Akkor mi lenne, ha meghívnálak egy ebédre hozzám, és megvárnád ott? – javasolta még mindig elég szégyellősen, de legalább már a szemembe nézett. Azta…De szépek a szemei.

- Tényleg? Ebédre hívsz? – néztem rá csodálkozva – Te főzöl?

- Igazából arra gondoltam, hogy főzhetnénk együtt. 

- Vagyis főzzek neked én, ugye? – nevettem el magam. 

- Háááát… - mosolygott rám – De persze csak akkor, ha a barátod nem bánja. – mondta kissé elkomolyodva. Én csak mosolyogtam. Be akartam szólni, hogy elég gáz a csajozós dumája, de így is elég zavarban volt, ugyanis megint nem nézett rám.

- Már nincs barátom. – válaszoltam lazán, mire felkapta a fejét, és elmosolyodott.

- Ó! Hát ez…izé…sajnálom. – mondta még mindig mosolyogva. 

- Tényleg? – nevettem el magam.

- Nem. – válaszolt, majd megfogta a kezemet, és maga után húzott a parkoló fele – Menjünk, mielőtt valaki letámad.

Angelina Graham

Egész éjjel nem aludtam egy szemhunyásnyit sem. Csak Harry járt a fejemben, és az ő arcát láttam magam előtt. A szomorú szemeit, amikkel rám nézett, mikor nem egyszer elküldtem. Most már biztosan Írországban van, és próbál elfelejteni engem. Kellett valaki, akinek elmondhattam a bánatomat. Igaz, hogy ott volt a nővérem, de nekem valaki olyanra volt szükségem, aki mindig meghallgatott, és mindig segített a tanácsaival. Igaz, hogy most már nem fog tanácsokat adni, de azt tudom, hogy meghallgat.

- Szia, kislány! – térdeltem le a temetőben Holly sírja mellé. Ránéztem a róla készült képre, ami csodásan bele volt vésve a sírkövébe. – Annyira szerettelek volna látni. Rettentően hiányzol. – letettem a csokor virágot a sírkő elé, és leültem mellé. Egy darabig csak bámultam a képet, és potyogtak a könnyeim, majd erőt vettem magamon, elvégre megígértem neki, hogy nem fogok sírni. – Sajnálom, hogy nem jöttem eddig, de volt egy kis dolgom. – nevettem el magam, ugyanis elég hülyén hangzott, hogy a szemműtétemet úgy jellemzem, hogy kis dolog – És azt is sajnálom, hogy nem énekeltem a temetéseden, de nem ment. Tudom, hogy megértesz, és talán egy kicsit haragszol is rám, sőt…biztos nagyon haragszol rám a viselkedésem miatt. Tudod, most hogy látok, nehezebb minden. Esküszöm, hogy most vakultam meg, és azért nem láttam tisztán a dolgokat. Bárcsak itt lennél. Te biztos, hogy tudtál volna segíteni nekem, hogy lássam az igazságot. Gondolom, most nagyon haragszol, hogy én idióta elüldöztem Harry-t, pedig te annyira akartad, hogy jó legyen nekünk. Annyira akartad, hogy boldogok legyünk együtt. De én féltem. Rettentően féltem attól, hogy mi lesz, ha egy nap majd elhagy, mert megunja, hogy folyton segítenie kell nekem. De most már tudom, hogy nem azzal kellett volna foglalkoznom, hogy mi lesz a jövőben, hanem csak a pillanatnak kellett volna élnem. Képzeld, Harry kifizette a műtétemet, minden hátsó szándék nélkül. Mondjuk nem is tudom, hogy miért képzeltem azt róla, hogy bármi rosszat akarna nekem. Hiszen ő egy rendes srác, a legrendesebb, akit valaha is ismertem. Te tudtad ezt, és azért akartál összehozni vele. Már minden világos, csak az a baj, hogy már késő. Elment Írországba, mert el akar engem felejteni. Tudom, hogy ez most úgy hangzik, mintha őt hibáztatnám, mert elhagyott, de nagyon is igaza van. Ugyanis én hagytam el őt, és nem hittem neki. Azt sem tudom, hogy miért harcolt értem. Utálnia kellett volna, amiért nem hittem neki. Nem szabadott volna kételkednem benne, hiszen soha nem hazudott nekem. Meg kellett volna becsülnöm, és nem kellett volna hinnem Josh-nak. De mégis ő volt a valóság, Harry pedig csak az álom. Hiszen ki gondolná, hogy egy olyan fiú, mint ő, pont belém lesz szerelmes. Ezt most nem azért mondom, mert híres, hanem azért mert túl rendes. Túlságosan is jó ember azokhoz képest, akikkel eddig találkoztam. Talán azért is tetszett meg már az első találkozásnál. Nem láttam őt, de volt bennem valami érzés iránta már akkor. Rettentően hiányzik, de bele kell nyugodnom, hogy most már késő. Elveszítettem őt, pedig mindennél jobban szeretem. Bárcsak vissza tudnám pörgetni az időt. Még a látásomat is odaadnám, csak hogy vele lehessek. – a torkom kezdett elszorulni, és éreztem, hogy megint előjönnek a könnyiem. A lábamon hideg cseppeket éreztem meg, amik egyre sűrűsödni kezdtek. De nem a könnyeim voltak, hanem az eső kezdett egyre jobban esni. Felkeltem a földről, és még egyszer ránéztem Holly képére. – Még jövök! – könnyes arccal fordultam meg, és elindultam a csöpögő esőben. De alig két lépés után megtorpantam, és a szívem majdnem kiugrott a helyéről. – Te…mit? Hogyan? – csak ennyi jött ki a számon. Az eső már annyira esett, hogy szinte semmit sem láttam az előttem álló alakból. Ő megfogta a kezem, majd futásnak eredt, és szó nélkül húzott maga után. Az eső elől menekültünk, méghozzá a kocsijába, ami a temető kapuja előtt állt.