17. fejezet: A hazaút

Hát el sem tudom mondani, hogy mennyire hálás vagyok a rengeteg kommentért, és pipáért. Nagyon örülök, hogy sokatoknak tetszik az, ahogy írok, és érdekesnek találjátok a történetet. Ezért, ahogy ígértem, ma is hoztam egy fejezetet. Annyira nem lett izgalmas, mint az előző, de szinte csak Harry és Olivia beszélgetnek benne. A következő fejezettől tényleg beindulnak a dolgok, és remélem, hogy legalább annyira élvezni fogjátok az olvasást, mint én élveztem az írását.

Örülnék továbbra is a kommenteknek, és pipáknak, illetve akinek tetszik az írásom, az iratkozzon fel jobb oldal!

A könnyeim elhomályosították a szemeimet, miközben megtöröltem a számat, és lehúztam a vécét. 

- Jól vagy, édesem? – hallottam kintről Vic hangját.

- Tűnj el innen, oké? – kiáltottam vissza gyűlölködve. Legszívesebben kimentem volna, és kitéptem volna az összes szál haját. Miért csinálja ezt velem? Itt enyeleg Harry-vel, közben meg arról rizsáz nekem, hogy tuti lesz köztünk valami. 

- Gyere ki, és hazamegyünk. 

- Menj… el… innen! Most! – ordítottam.

- Figyelj… Menj csak! Majd én. – hallottam Harry suttogó hangját, majd Vic kopogó cipőit távolodni. – Gyere ki. Kérlek!

Kinyitottam az ajtót, és a potyogó könnyeim között ránéztem.

- Jobban vagy? – kérdésére bólintottam. 

- Hazamegyek. 

- Szólok Liam-nek, és mehetünk.

- Inkább gyalog megyek. A levegő jót tesz.

- Akkor menjünk.

- Te ne gyere!

- Nem gondolod, hogy magadra hagylak?

- De. Pontosan azt gondolom.
- Menjünk. 

- És Vic? 

- Mi van vele? 

- Itt hagyod?

- Majd Liam hazaviszi őket. Mondta már nekik. Na, gyere!

Nem akartam ellent mondani neki, ezért elindultam kifelé. Odaszaladt Liam-hez, és súgott neki valamit, amire ő csak bólintott. 

- Mehetünk. – megfogta a kezemet, és így, kéz a kézben vonultunk ki a bárból. 

- Ebből megint címlap lesz. – mondtam neki halkan. 

- Jaj, bocs. Nem akarom, hogy Louis félreértse. – mondta gúnyosan, és elengedte a kezemet. Én viszont gyors voltam, és elkaptam a csuklóját, majd az ujjaimat összekulcsoltam az övével. Ennek eredményeképp mintha egy kis mosolyt láttam volna a szája szélén.

- Nem fázol? – kérdezte, mikor már az utcán sétáltunk, egy kicsit lassabb tempóban. 

- Csak egy kicsit. – mire kimondtam a válaszomat, már a vállamra terítette a pulcsiját, és újra megfogta a kezemet. – Nagyon aranyos a nővéred. 

- Tudom. Imádom, ő a mindenem. Rengeteg jó tanácsot ad mindig. 

- Nekem is adott párat. 

- Tényleg? – kérdésére csak bólintottam – És rólam is volt szó? – nézett rám nagyképűen. 

- Igen. 

- Hmmm… Pontosabban?

- Az titok. – mosolyogtam rá, mire ő is nevetni kezdett. – Véééégre!

- Mi végre?

- Végre mosolyogsz, megint! 

- Én mindig mosolygok. 

- Hazudós. 

- Louis-val jól megvagytok? – a hirtelen kérdése meglepett.

- Nem.

- Nem? 

- Nem, mivel nem vagyunk sehogy sem.

- Ezt ő is tudja?

- Biztos vagyok benne. Legalábbis csak észrevette, hogy egyszer sem hagytam, hogy megcsókoljon.

- Tényleg? Azt hittem, hogy már megvolt…

- Nem. Nem volt semmi a vacsorán kívül, ami baráti vacsora volt.

- Akkor jó. – sóhajtott egy nagyot.

- És Vic? 

- Mi van vele?

- Hát éppen megzavartalak titeket, mikor berontottam a vécébe.

- Miben zavartál volna meg? 

- Azt nem tudom.

- Csak beszélgettünk.

- Aha.

- Rólad. – tette hozzá halkan. 

- Tessék? 

- Nem fontos. Itt is vagyunk. – mutatott a házunk felé.

- Köszi, hogy hazakísértél. 

- Ez csak természetes.

Álltunk egymással szemben, és csak bámultuk a másikat, majd hirtelen szorosan magamhoz szorítottam. 

Pár másodpercig hezitált, majd éreztem, ahogy körém fonódnak a karjai. Nem akartam elengedni, azt akartam, hogy örökké tartson. Annyira jó volt, ahogy az izmos kezei átkaroltak miközben az arcomat a vállába fúrtam. Lassan egy perce így álltunk, mikor befordult egy kocsi a ház elé, amiből Vic, és Tracy pattantak ki. Egyből szétugrottunk.

- Akkor én megyek is, legalább Liam elvisz. – szólt Harry, és hátrálni kezdett, de közben végig engem nézett.

- Szia.  

- Szia. – intett, majd elszaladt a lányok mellett, akik befelé tántorogtak a magassarkúikon.

- Jobban vagy? – kérdezte Vic.

- Persze, köszi, és bocsi. 

- Semmi baj, de miért akadtál ki rám?

- Semmi, csak azt hittem, hogy te…

- Én, és Harry? – kérdezte nevetve, miközben már a nappaliban vetettük le a cipőinket. 

- Aha. 

- Féltékeny vagy? – nézett rám még mindig nevetve. 

- Dehogy. – tekertem meg a fejemet.

- Nem kell aggódnod, végig rólad volt szó.

- Mi? Miről?

- Nem is tudom. Csak rólad. Mindenről. Inkább én beszéltem, ő meg csak hallgatott. – vonta meg a vállát, majd hozzátette – Louis-ról kérdezett, hogy mi van köztetek. Mondtam, hogy semmi. Láttad volna az arcát, hogy mennyire megkönnyebbült. Beléd van zúgva. Ez már tuti. 

- Menj inkább aludni. – mondtam neki nevetve, majd bevonultam a szobámba. Lefeküdtem az ágyra, a szoba pedig megint forogni kezdett, pedig azt hittem, hogy a vécével való találkozásom után jobban lettem. Beleszagoltam a pulcsiba, ami még mindig rajtam volt. Egy kicsit kocsma szaga volt, de így is erősen éreztem azt a kellemes, és általam annyira szeretett parfüm illatot. Aztán eszembe jutott, hogy ez már a második pulcsija, ami nálam maradt. Szegénynek lassan nem lesz mit felvennie.

Előhorgásztam a telefonomat a táskából, amin egy üzenet várt. 

 „Sajnálom, hogy ott hagytalak. Máris hiányzol. – Louis”