6. fejezet: Holivia

Hazaérve, egyből a zuhany felé vettem az irányt. A forró fürdő után rögtön az ágyba zuhantam. Már éreztem, hogy lassan álomba merülök, mikor megszólalt a telefonom az éjjeli szekrényemen. Ránéztem, a képernyőn viszont ismeretlen szám virított.

- Tessék? – szóltam bele álmos hangon.

- Felébresztettelek? – kérdezte az ismerős hang. 

- Csak félig aludtam. De te ki vagy? 

- Az, aki hamarosan elvisz vacsorázni. – hallottam, hogy mosolyogva beszél, és a mondatából egyből leesett, hogy ki van a vonal másik végén. 

- Honnan tudod te a számomat? 

- Az legyen az én titkom. – mondta rejtélyesen, mire én csak mosolyogtam – Nincs kedved beszélgetni, ugye? – a hangja szomorú lett. 

- De. Dehogy nincs, csak most értünk haza a táncpróbáról, és hulla vagyok. 

- Basszus, pedig tudtam, hogy az ma van. – mondta, de inkább mintha csak magának jegyezte volna meg. 

- Tudtad? – most már kezdtem kíváncsi lenni, hogy honnan tud rólam mindent. 

- Öhm… Igen. 

- Oké. Inkább hagyjuk. – hagytam fel végül a gondolkodással. 

- Holnap felhívhatlak? – kérdezte végül lágy hangon. 

- Persze, ha szeretnél. 

- Szeretnélek, nagyon is. – mondta, mire kezdtem furcsán érezni magam.

- Szia. 

- Szia. Szép álmokat. – letette a telefont.

Te jó ég! Louis Tomlinson képes felhívni az éjszaka kellős közepén azért, hogy megkérdezze, mit csinálok. Ez most komoly? 

- Bejöhetek? – hallottam Tracy hangját, miután kopogott az ajtómon. 

- Gyere! – adtam meg a választ, mire benyitott.

- Hallottam, hogy beszélsz, gondoltam bejövök. Vic fürdik, rá várok, hogy bemehessek én is. 

- Gyere csak. Már félig aludtam, de…

- Akkor hagylak. 

- Neeeee. Gyere csak. Már felébresztettek. 

- Tényleg. Ki volt az? Telefonáltál, nem?

- Aha. Louis. 

- A 1D-s Louis? – nézett kikerekedett szemekkel Tracy. 

- Aha. 

- Mit akart? 

- Fogadtunk, hogy ha tovább jutunk a fináléba, akkor elmegyek vele vacsizni. 

- Meg kellene sértődnöd rá, amiért úgy gondolja, hogy nem jutunk tovább.

- Nem. Arra én fogadtam. Szerinte tovább megyünk, az ő ötlete volt a vacsora. 

- Olivia! Legyen már egy kis önbizalmad, kérlek. Meg fogjuk csinálni. 

- Meg hát! – szólalt meg Vic az ajtómban – Főleg ezek után. 

- Mi után? – néztem rá értetlenül, ugyanis eszeveszetten mosolygott. 

- Tele van az internet ”Holivia”-val. 

- Mi van? 

- Veled, és Harry-vel. Azzal, hogy egy pár vagytok. – rakta elém a laptopot, és mind a hárman olvasni kezdtük. Ez már egy másik cikk volt, nem az, amit Alice mutatott. 

- Ja, már olvastam én is ilyet. Gondoltam, hogy ez lesz. – vontam vállat.

- Ez így oké, Olivia… - szólalt meg Tracy is – de mi lesz akkor, mikor majd Louis-val mész romantikus, gyertyafényes vacsorára?

- Hogy hovaaaaa? – Vic persze semmit sem értett, így elmeséltem neki is a fogadást.

- Jobb lesz valahogy tisztáznod, hogy nem vagy Harry-vel, nehogy te legyél a rossz, hogy egyszerre két 1D-s srácot is bolondítasz. – intett óva Tracy, és beláttam, hogy igaza volt, de egyelőre most nem akartam ezzel foglalkozni. Fontosabbnak éreztem azt, hogy továbbjussunk a fináléba.

Miután a lányok magamra hagytak, még vagy ezerszer olvastam újra a cikket, és valahogy a végére már egyáltalán nem zavart. A 1D-s rajongók véleménye megoszló volt, de azért több olyat olvastam, akik már eltervezték az esküvőnket is. Akkor csuktam le a laptopot, mikor rájöttem, hogy jól esik az olyan kommenteket olvasni, ahol sok boldogságot kívánnak nekünk. 

Muszáj volt aludnom egy keveset, ugyanis holnap megint hosszú napunk lesz, énekpróbával, és ruhapróbával.

Csütörtök reggel magamtól ébredtem fel, a gyomromban pedig szokás szerint megéreztem a hatalmas csomó, ami napról-napra egyre nagyobb lett. Éreztem, hogy egyre jobban közeledik a szombat. Bele sem mertem gondolni, hogy mi lesz velem, ha esetleg bejutunk a fináléba. 

Kimentem a nappaliba, ahol Tracy és Vic pakolásztak szélsebesen.

- Mi ez a sietség? – kérdeztem őket álmos tekintettel.

- Jobb lesz, ha felöltözöl, mert jön a stáb, forgatni a heti kisfilmet. – vetette oda Vic. 

- Szólhattatok volna basszus. – förmedtem rájuk, és gyorsan a szobámba siettem, hogy felöltözzek, és rendbe hozzam a fejemet. Felvettem egy fehér rövidnadrágot, és egy türkiz, fehér pöttyös ujjatlan topot, amihez egy aranyan csillogó topánkát vettem fel, kiegészítőnek pedig felvettem egy aranyozott karperecet, és egy hosszú nyakláncot, két háromszög alakú medállal. A sminket most sem túloztam el, csupán egy kis szempillaspirált, és pirosítót raktam fel. A hajamat kieresztettem, és a barna fürtjeim úgy lógtak le, egészen a derekamig.

Csengettek. Hallottam, hogy a lányok ajtót nyitnak, és én is kimentem a nappaliba. Azonban nem a stáb volt ott, hanem valaki más, akire ma nem is számítottam. Vic, és Tracy kíváncsian néztek rám, arra voltak kíváncsiak, hogy hogyan fogok reagálni. 

- Szia! – köszöntem végül. 

- Szia. – köszönt vissza óvatosan, és halkan. 

- Öhm… Szeretnék beszélni veled. - fejemmel a szobám felé intettem, elindultam, és ő követett. 

- Igen? – kérdezte, mikor beléptünk az ajtón.

- Sajnálom a tegnapit! Nap akartalak elüldözni. Megint. És utánad is akartam menni, de jött Simon, és nem tudtam. 

- Értem. – csupán ennyit mondott. 

- Harry, én nem akartalak megbántani, hiszen rengeteget köszönhetek neked, de tényleg. Meg tudsz bocsátani nekem? 

- Persze. – mosolyodott el végre, majd közelebb lépett, és átölelt. Meglepett a tette, de nagyon jól esett, és én is viszonoztam. Mély levegőt vettem, így magamba tudtam szívni a már jól ismert parfümjének illatát. Aztán hirtelen eszembe jutott, hogy mit is csinálok, és hátrálni kezdtem, majd másról kezdtem beszélni. 

- Próbálni jöttél? – mosolyogtam rá.

- Nem éppen. Csak meg akartam nézni, hogy mi van veletek. Holnap főpróba lesz a stadionban, ugye? 

- Aha. – bólintottam. 

- Ha szeretnéd, mármint szeretnétek, akkor elmegyek én is. 

- Oké. – mosolyogtam rá. 

- És láttad a… a… - zavarban volt, és nem tudta kifejezni magát.

- A ”Holivia” cikkeket? Igen. – segítettem ki. 

- Össze írnak mindent. – mosolygott, de még mindig zavarban volt. 

- Hát igen. De tisztázom majd, ne aggódj. Hamarosan jönnek forgatni a heti kisfilmet, és majd mondok pár szót rólunk. Mármint arról, hogy csak barátok vagyunk.

- Oké. De… Öhm… Igazából kérdezni akartam…

- Itt is vannak! – szakítottam félbe, ugyanis megszólalt a csengő, ami a stáb érkezését jelentette – Innen folytatjuk, oké?

- Jó. – bólintott.