PROLÓGUS

A fények kialudtak, a reflektor csak két pontot világított meg, a hatalmas stadionban néma csend volt, pedig több száz ember tartózkodott itt. Vágni lehetett a feszültséget, a tenyerem izzadt, a szívem a torkomban kalapált. Utoljára akkor éreztem magam így, mikor pár hónapja Simon házában voltunk.

Ültünk vele szemben, és meredtünk rá a hatalmas csomóval a gyomrunkban, és egy még nagyobbal a torkunkban.

- Lányok… - kezdte komoran. Nem jelentett jót az, ahogy ránk nézett. Két barátnőm mellettem ült, és szinte már a sírás határán álltak. Őszintén bevallva, éreztem, hogy lassan nálam is el fog törni a mécses, de tartottam magam. Muszáj volt, ugyanis ha most én is összeomlok, akkor Vic és Tracy ki fognak készülni. – Izgultok? – bólintottunk mind a hárman, erre mintha egy apró mosoly jelent volna meg az arcán. Ez jót jelenthet? Vagy talán élvezi, hogy szép lassan darabokra töri az álmainkat? Neeeem… Biztos, hogy nem lehet ennyire kegyetlen. Simon-t mindenki úgy ismerte meg, hogy szigorú, és mérhetetlenül kritikus. De azért mégiscsak ember, és biztos, hogy óvatosan fogja közölni a rossz híreket. – Csodálatosak vagytok, a hangotok külön-külön is megállná a helyét bármely tehetségkutató műsorban, de ti hárman jelentkeztetek ide, egy csapatként, és ez itt nem akármilyen műsor, hanem az X-Factor. Több ezer embert győztetek le, és most itt vagytok az én nappalimban, és azt várjátok, hogy eldöntsem, viszlek-e benneteket magammal. Ugye? – ismét bólintottunk. A hatalmas nappali forogni kezdett velem, a hasam fel-le ugrált, és úgy éreztem, hogy menten elhányom magam. – El kell mondanom, hogy rengeteget kell még fejlődnötök. Victoria, meg kell tanulnod, hogy saját magadat add a színpadon, ne pedig azt a sztárt utánozd, akinek a dalát adod elő éppen. Tracy, kislány, csodálatos vagy, és gyönyörű, mind a hárman azok vagytok. De te ezzel nem vagy tisztában. Ha sztár akarsz lenni, akkor meg kell mutatnod, hogy ki vagy. Ha egy csapatként akarjátok folytatni, akkor neked is ugyan annyit kell szerepelned, mint a két társadnak. Legyél bátor. Végül pedig Olivia. – fordult felém, mire a hasam egy újabb bukfencet vetett – Hatalmas hangod van, de képtelen vagy arra, hogy rendesen kiereszd. Félsz a magas hangoktól, és inkább a többiekre hagyod őket, pedig a te hangod képes lenne a világ legmagasabb hangját is kiénekelni. Nem tudom elégszer elmondani, hogy fantasztikusak vagytok. Ritkán mondok ilyet, szóval ezt jegyezzétek meg. De… - De? Mi az, hogy de? Már kezdtem reménykedni, hiszen elég jókat mondott, és szerinte fantasztikusak vagyunk. Erre most jön a „de” szócska, ami mindig mindent elront. – Nem vagyok benne biztos, hogy képesek lennétek megbirkózni a továbbiakkal. Nem tűntök elég erősnek, sem pedig magabiztosak. 

- De azok vagyunk. – tört ki belőlem a szó. A két barátnőm felém fordította a fejét, és Simon is meglepett arccal nézett rám, majd mosolyra húzta a száját. Nem gondolta, hogy közbe merek szólni, igazából én sem gondoltam, hogy megszólalok, csak úgy kicsúszott. De végülis ő mondta, hogy nem látszunk magabiztosnak.

- Tehát… – folytatta Simon, mire mind a hárman újra rá néztünk, és feszülten figyeltük. Most már végképp nem tudtuk, hogy mire számítsunk. - …teljes mértékben biztos vagyok benne, hogy idővel ki tudjátok hozni a maximumot magatokból, és egymásból… – azt mondta, hogy „idővel”. Tehát nem ebben a mezőnyben. Vége. Annyira tudtam. - …és ebben segíteni fogok nektek. – húzódott mosolyra a szája. 

- Tessék? – kérdeztük egyszerre, és hatalmas reménykedő szemeket meresztettünk. Legalábbis Vic és Tracy olyat meresztettek, és biztos voltam benne, hogy én sem néztem ki másképp.

- Viszlek titeket az élő show-ba! – kiáltotta Simon, mire mind a hárman a nyakába ugrottunk.

Több elődöntőn is túl vagyunk már, de ez most mégis más. Ha most tovább jutunk, akkor benne leszünk a legjobb négyben, és esélyünk lehet a döntőre. Nem szabad most kiesni, ezen kívül már csak egy lépcsőfok van a döntőig. Mind a hárman arról álmodtunk, hogy döntősök leszünk. Ha eljutunk addig, akkor már nincs mit veszteni. El kell jutnunk a döntőig, de először még itt van ez az este. Itt állunk a színpadon, és több ezer ember figyel minket, itt a helyszínen, és a tévében egyaránt.

- Aki továbbjut, és ezzel bekerül a legjobb négybe, aki kap egy esélyt arra, hogy a döntőbe jusson, az nem más, miiiiiiiint… - visszhangzott a mikrofonban a műsorvezető hangja. – aaaaaaa Dream Team. 

A stadiont hatalmas ordítás töltötte be, a közönség vibráló hangját szinte látni lehetett a levegőben. A Dream Team… De hát azok mi vagyunk. Te jó ég! Bejutottunk. Bent vagyunk. A felismerésem pillanatában Vic és Tracy a nyakamba ugrottak, és Simon mind a hármunkat átölelt hosszú karjaival. Elmondhatatlan boldogságot éreztem.