50. fejezet: Pillanatnyi biztonság

Sziasztok! Köszönöm, hogy páran még mindig itt vagytok. Ígérem, hogy igyekszek minél előbb hozni a részeket. Ma itt is van az 50. fejezet, aminek szerintem nagyon fogtok örülni. Kicsit hosszabb lett, mint az előző részek. Várom a véleményeket! :)

Emily Cook

- Miért pont most kellett jönnünk? - kérdeztem idegesen, mikor már másfél órája álltunk sorban a London Eye lábánál. Szombat délután van. A város tele van turistákkal, akik persze mind most akarnak feljutni a város tetejére.

- Mert most a legszebb. - mondta unottan a húgom. Láthatóan nem igazán érdekelte, hogy már mióta álldogálunk itt, amin csodálkoztam is. Mindig olyan türelmetlen szokott lenni.

- Mindig ugyan olyan. - tekertem meg a fejemet, és Jade-re pillantottam - Mi lenne, ha legalább most letennéd azt a telefont, és nem romantikáznál egyfolytában? - próbáltam belelesni a készülékbe, de nem hagyta. Valami nagyon titkosat beszélhetnek. 

- Nem romantikázok, oké? - nézett rám, és a zsebébe csúsztatta a telefont - Különben meg... Mit rinyálsz annyit? Mindjárt mi jövünk. A következő körben már fel tudunk szállni.

- Ja. Már ideje lesz. 

- Mi bajod van? Miért vagy ilyen? - kérdezte barátnőm. 

- Semmi. Nincs semmi baj. - hajtottam le a fejemet - Csak ha nem vetted volna észre, nem indult éppen jól ez a nap. 

- Tudom, hogy haragszol rá... - simította meg a vállamat. 

- Nem. Nem haragszom rá. Egyáltalán nem. Inkább aggódok érte. 

- Szerintem nem kell. - mosolyodott el. 

- Miért? - kaptam rá a tekintetemet - Tudsz róla valamit? 

- Nem igazán. De szerintem nincs akkora baj.

- Te nem láttad. Tönkreteszi magát az alkohollal. Biztos vagyok benne, hogy most is hulla részegen fekszik valahol. 

- Milly! - nevette el magát Jade - Pár órája hallottad az új számukat a rádióban. Hallottad a hangját, nem? Nem hinném, hogy akkor lenne a baj, ha fel tudott énekelni egy dalt.

- Hát remélem. - rántottam meg a vállamat, Jade pedig lezártnak tekintette a témát, ugyanis újra elkezdte nyomkodni a telefonját - Mi jövünk! - szóltam nekik, és beléptem a kabinba.

- Pisilni kell! - jelentette ki Kim. 

- Mi? - néztem rá vissza - Most? Nem bírsz ki fél órát? 

- Nem. Nagyon kell! - szorította össze a lábait. 

- Elkísérem. - szólalt meg Jade, és megfogta a húgom kezét. Ez nekem gyanús. Nagyon gyanús. 

- Most szórakozol velem, Kim? Itt állunk lassan két órája. Előbb nem jutott eszedbe?

- Most kell pisilni! Eddig nem kellett.

Miért csak én vagyok a kabinba? A jegyszedők miért nem engednek mást beszállni? 

- Mi ez az egész? -néztem rájuk összehúzott szemekkel.

- Az ajtók csukódnak! - szólt ránk a jegyszedő.

- Jó szórakozást! - nevette el magát Jade, és Kim is mosolyogni kezdett. 

- Mi? - néztem körbe zavartan, és az ajtók csukódni kezdtek. Az utolsó pillanatban azonban belépett rajta egy csuklyás, napszemüveges alak. A gyomrom vetett egy bukfencet, mikor a kerék elindult. Mi ez az egész?

- Szia! - leplezte le magát a titokzatos útitársam. 

- Te jó ég! - sóhajtottam fel, és a torkomban nőtt egy hatalmas csomó. 

- Hogy vagy? 

- Kicsit... Kicsit zavartan. - feleltem neki, és leültem. 

- Sajnálom. - húzta el a száját, és ennek köszönhetően bal oldalt megjelent az arcán a jól ismert, és annyira imádott gödröcske. 

- Ez a te műved? - tértem rá a lényegre, de persze nagyon jól tudtam a választ. 

- Beszélni akartam veled. 

- Harry! Tudunk úgy is beszélni, hogy nem zársz be egy több méter magas lebegő kabinba. 

- Nem hittem, hogy szóba állnál velem... Azok után. - hajtotta le a fejét újra, és zavartan beletúrt göndör fürtjeibe - Annyira sajnálom. Nem akartalak bántani. Előbb ölném meg magam, mint hogy neked fájdalmat okozzak. 

- Nem. Nem okoztál fájdalmat. - mondtam halkan, hátat fordítottam neki, és bámulni kezdtem az egyre távolodó házakat, kocsikat, és embereket - Legalábbis nem fizikailag. 

- Sajnálom.

- Nem kell folyton bocsánatot kérned! Már mondtam máskor is. 

- Nem ittam azóta. - váltott témát - Egyetlen kortyot sem. 

- Az jó. Örülök neki.

- Rettentő nehéz, mert vágyok rá. De olyankor inkább rád gondolok, és ez a gondolat erősebb, mint bármi más. 

- Aha. - sóhajtottam újra. Mégis mit mondtahnék erre? Örülök neki, hogy nem ivott már egy ideje, persze ha tényleg így van. 

- Tudod... Tudod még aznap elmentem hozzád. Kijózanodtam, és rögtön feléd vettem az irányt, hogy a bocsánatodért könyörögjek. - leült mellém, de tartotta a távolságot.

- Hát én nem vettem észre.

- Mert mikor odaértem, nem voltál egyedül. - hajtotta le a fejét - Nem akartam zavarni. - mondta, de a hangja most valahogy gúnyosan hatott. 

- Öhm... Igen? - először nem értettem, hogy mire céloz, majd leesett, hogy Dylan aznap jött el hozzám, és csókolt meg. 

- Igen. De nem panaszkodok. Én szúrtam el. Mert egy idióta, seggfej vagyok, aki egy hülye döntés miatt elrontotta az egész életét.

- Harry! Ne mondd ezt. Nem rontottad el az életedet. Majd idővel jobb lesz. 

- Nem! - kiáltotta el magát, amitől összerezzentem. Nem megijedtem, csak meglepett ez a hangnem váltás.  - Te félsz tőlem? - mért végig, és szörnyülködve nézett rám. 

- Mi? Dehogy. Nem félek. Miért félnék? 

- Mert megijedtél. 

- Nem. Csak ne kiabálj! Az nem old meg semmit. Beszélni akartál, hát beszéljünk. Hallgatlak. 

- Szeretlek! - mondta ki konkrétan, és a szemembe nézett. Egy darabig csak bámultam. Vajon igazat mond? Oké, elvileg miattam van ilyen állapotban, miattam iszik, vagy ivott. - Nem mondasz semmit? 

- Mit mondjak, Harry? - néztem rá kérlelve.

- Hogy mi van velünk. 

- Nincs semmi velünk. Barátok vagyunk. 

- De nekem az nem elég. - hajolt hozzám közelebb, és megfogta a kezemet. A testem bizseregni kezdett, és elöntött az az érzés, amit már olyan régen tapasztaltam. Amit akkor éreztem, ha Harry hozzám ért. - És tudom, hogy neked sem elég. Nem hiányzom? Egy kicsit sem? 

- Harry... Ne csináld! - kértem, és nem tudtam a szemébe nézni. 

- Rettentően hiányzol. Minden egyes pillanatban. 

- Ezt nem csinálhatod velem. - fakadtam ki, és felpattantam mellőle - Nem zárhatsz be ide, és nem vallhatsz szerelmet. 

- Bárhol szerelmet vallanék. Az egész világ előtt akár. - lépett elém. 

- Nem. Nem ezt akarom. - tekertem meg a fejemet. 

- Mit szeretnél? Bármit megadok, ha újra együtt leszünk. 

- Újra együtt? Nem is voltunk együtt igazán. 

- De lehetnénk. Te is tudod, és tudom, hogy te is akarod. Csupán félsz, hogy megint megbántalak. 

- Hát ebben van valami... - motyogtam magam elé.

- Nem tenném. Soha nem tenném. - rázta hevesen a fejét. 

- Annyira utállak. - mondtam neki, de mikor láttam az arcán a csalódottságot, elnevettem magam. Mosolyogni kezdett, és végre kibuggyantak a hőn szeretett gödröcskéi. 

- Mi lesz a barátoddal? - váltott témát - Együtt vagytok? 

- Hát... Nem tudom. Nem igazán, de ő nagyon úgy gondolja, hogy így van. - húztam el a számat - Igazából nem vagyunk sehogy sem. 

- Remek! - csapta össze a tenyerét - Akkor nem lehet zabos azért, ha eljössz velem randizni. 

- Tessék? 

- Randi. Egy igazi randi. Te meg én. Mit szólsz? - kicsit visszavett a lelkesedéséből, és inkább kérlelve nézett rám. 

- O...oké. - egyeztem bele nagy nehezen. Igazából nem is volt olyan nehéz igent mondani, és miután belementem, felszabadultságot, és boldogságot éreztem. - Legyen. De! - emeltem fel a mutató ujjamat - Mintha most ismerkednénk meg, oké? Vagy mintha csak barátok lennénk, és meglátjuk, hogy mi lesz. Rendben? 

- Rendben. - bólogatott hevesen, és láttam rajta, hogy mennyire boldoggá tettem. Közelebb lépett hozzám, és talán meg akart ölelni, de visszahúzódott. Ezért felé léptem, és átkaroltam a testét. Egy fél pillanat sem telt el, és megéreztem erős karjait körülöttem.

Valamiért egy pillanatra biztonsággal, és nyugalommal töltött el, ahogy átkarolt. Magamba szippantottam a jól ismert fűszeres illatot, és csukott szemmel hallgattam a szaporán dobogó szívét.