2016. július 26., kedd

6. fejezet: Gyűlölet

Sziasztok! :) Ahogy már a Facebook követők olvashatták, közbe jött egy váratlan nyaralás, ezért nem volt rész a hétvégén. De sikerült kipihennem magam, és már meg is írtam a legújabb részt. ;)
Remélem, hogy tetszeni fog, ugyanis ez egy Harry szemszög. ;)

 ● Dal a fejezethez: Sum 41- Dear Father  ●
...HARRY STYLES...
Te jóságos ég! Ez a ház az agyamra megy. El sem tudom mondani, hogy mennyire gyűlölök itt lakni. Akkora ez a hodály, mint egy királyi palota, mégsem tudom elkerülni az apámat, vagy az embereit. Örök életemben, legalábbis abban a huszonöt évben el kellett tűrnöm, hogy tele van a ház őrökkel, és sötétebbnél sötétebb alakokkal, akik ki-be mászkálnak, mintha csak ők is itt laknának. Apám kő gazdag, London egyik leggazdagabb embere, mindig rengeteg ügy volt, és sosem ért rá velem foglalkozni. Nevelőnők, és dadák vigyáztak rám, ha valahova mentem, őrök kísértek. Talán még a mai napig is kísérgetnének, ha nem harcoltam volna ki magamnak már lassan öt éve, hogy szálljanak le rólam. Iskolába sem járhattam, magán órákat kellett vennem itthon, a négy fal között. Hogy hány barátom van? Egyetlen egy se. Persze ezt is annak köszönhetem, hogy apám szinte bezárva tartott. 
A „börtönömben” lakva természetesen jól kiismertem apám és a nagyapám minden egyes ügyét, és ahogy nőttem fel, lassan rájöttem arra is, hogy mi az oka ennek a rengeteg biztonsági intézkedésnek. Az őseim olyan mocskos üzleteket bonyolítottak le, amiket senki, még csak elképzelni sem tudna. Ha bárki megtudná akár csak a töredékét is annak, amiket ők ketten tettek, életre szóló börtönnel sújtanák őket... Talán még rosszabbal is. 
Gyűlöltem őket! Mind a két embert, a nagyapámat és az apámat is mélyen megvetettem, és azt kívántam, bárcsak ne tudnék arról, hogy miket tettek, és tesznek a mai napig. 
Egy oka van annak, amiért hálás vagyok Benjamin-nak. Mikor az anyám magamra hagyott, ő nem tette ugyan ezt. 
- Harold! - hallottam meg már kora reggel az apám hangját, mikor álmosan, de annál nagyobb izgalommal lecammogtam a lépcsőn. A hangja az érkezőből jött, így szemeimet megforgatva, felé vettem az irányt. 
- Mi van? - kérdeztem, de rá sem néztem, csak töltöttem magamnak egy kávét. 
- Van egy kis dolgod ma délelőtt. - jelentette ki, mintha valami tök egyértelmű dolgot mondott volna. 
- Hogy mondod? - bukott ki belőlem a kérdés, miután kellőképpen sikerült feldolgoznom a mondatát.
- Jól hallottad! - hangja továbbra is nyugodt, de határozott volt. 
- Azt hiszem, rossz emberhez szóltál. - mondtam ugyan olyan lazán, és megerősítésképpen körbe néztem.
- Nem, fiam! Hozzád szóltam. - nézett rám, én pedig pofán röhögtem. 
- Hagyjál már! Különben is, van dolgom.
- Ilyen korán? - szeme felcsillant.
- Semmi közöd hozzá.
- De igenis van, mert az apád vagyok, és mert az én házamban laksz. 
- Hát talán már nem sokáig. 
- Ne nevettess! - csattant fel hirtelen, és akkorát vágott az asztalra, hogy felborult a kávéja – Ne gyere nekem megint ezzel a munka baromsággal! 
- Na, idefigyelj, Benjamin... - váltottam én is hozzá hasonló modorra, elvégre nem engedhettem, hogy elnyomjon, és azt higgye, hogy felettem áll. 
- Apa... Szólíts apának, mert az vagyok! - sziszegte.
- Nem. - vágtam közbe ezúttal én – Lehet, hogy a te gyereked vagyok, de te nem vagy az apám. Egy apa foglalkozik a gyerekével, és ő neveli fel. 
- Foglalkozok veled. - mondta kicsit gyengédebben, már ha lehet ezt a jelzőt használni Benjamin Styles-ra. 
- Mégis hogyan? - nevettem fel gúnyosan. 
- Miattad csinálom ezt az egészet. Ez lesz a te örökséged, fiam! 
- Miattam ne csináld! Nekem nem kell ez az örökség. Semmilyen örökség nem kell, csak egy apát akartam, hogy mellettem legyen, miközben felnövök. 
- Melletted voltam. 
- Nem! - ordítottam el magam - Nem voltál! A dadák, a magántanárok meg a testőrök mellettem voltak, igen! De te nem! 
- Most melletted lehetek. Együtt csinálhatjuk ezt, amíg majd át nem adod a te fiadnak. 
- Az én fiamnak? - nevettem újra, a hangom pedig egyre hisztérikusabbnak hatott – Hát inkább ne legyen fiam, ha ezt a jövőt szánod már neki is. Vagy mi lesz, ha lányom lesz? Kitagadod, vagy kinyíratod, mert nem fiú? 
- Ne beszélj ostobaságokat! - legyintett, és folytatni akarta.
- Különben meg mi ez a sietség? Az elmúlt hetekben csak ezzel jársz a nyakamra. Miért lett ilyen sürgős, hogy beszálljak? 
- Mert elszúrtam valamit. - hajtotta le a fejét. 
- Mit? - húztam össze a szemöldökömet, és méregetni kezdtem. Benjamin megijedt valamitől. Mégis mi a francot tett, amiért rám akarja ruházni az egész üzletét? - Mit tettél, Benjamin? - kérdeztem meg újra, kissé erélyesebben.
- Meghalt valaki, akinek nem kellett volna. 
- Háhhhh! - nevettem fel – Mintha ez nem lenne mindennapos dolog nálad. 
- Ez most komoly dolog, Harold! 
- Nehogy azt mondd, hogy sajnálod azt a szegény flótást, mert még el találom hinni. Sosem volt lelkiismeretfurdalásod, miért pont most lenne? 
- Nincs is! - legyintett.
- Akkor meg? - tártam szét a karjaimat. 
- Hibáztunk, és meghalt egy rendőr.
- Gratulálok! - tapsoltam párat -Szóval most tele van a gatya.
- Nem vicces! - szólt rám, de nem igazán érdekelt a dolog. 
- De az! - bólintottam – Most be vagytok csokizva, és azt akarjátok, hogy én vegyek át mindent. Talán még rám is akarjátok majd kenni. 
- Elment az eszed? - csattant fel újra az apám. 
- Akkor mit akartok? 
- Hogy tudd majd folytatni, ha velem történik valami. 
- Mi lenne veletek? 
- Miért beszélsz többes számban? 
- Mert gondolom ebben a nagyfater keze is benne van.
- Ugyan már! A vén hülye ellene van! - legyintett.
- Tényleg? - meglepett a kijelentése. Az hittem, hogy az öreg is azért mászkált mostanában a nyakamra. 
- Persze. Nem akar téged is belekeverni. 
- Öhm... - kicsit elgondolkoztam azon, hogy Robert talán tényleg meg akar védeni – Nem érdekel a dolog! Ahogy mondtam, most mennem kell!
- A lányhoz mész? - kiáltott utánam, én pedig megtorpantam kifelé az étkezőből.
- Tessék? 
- A dögös kis pincércsajhoz mész? - tette fel újra a kérdést kajánul mosolyogva, és megnyalta a száját. Ez most komoly? 
- Mi közöd hozzá? 
- Tényleg jó bőr a kislány, és megér egy-két alkalmat, de nem hozzád való.
- Honnan tudod te, hogy ki való hozzám? - kezdtem megint ideges lenni.
- Nem a mi köreinkből való. - rántotta meg a vállát könnyedén.
- Te beteg vagy! Na, én mentem.
- Hova pontosan? 
- Semmi közöd hozzá.
- Mindegy is! Úgyis tudni fogom. - mondta ismét ugyan azzal a könnyedséggel. Ez hihetetlen! Még ahhoz is van pofája, hogy beismerje azt, hogy követtetni fog. Kár volt azt mondanom neki, hogy programom van. Távol kell tartanom Lexa-tól. A gyomrom felfordult attól, ahogy beszélt róla. 
Gondolataimba merülve, észre sem vettem, hogy a kezem kopogni kezdett egy ajtón. 
- Tessék! - hallottam meg bentről a hangot, aztán benyitottam.
- Szia! - köszöntem halkan a nagyapámnak. 
- Szia! - köszönt vissza meglepetten, és apró mosoly kúszott az arcára – Mi járatban? 
- Mondd csak... Komolyan gondoltad azt, hogy segíteni akarsz? - kérdeztem meg félve, ugyanis még most sem voltam teljesen biztos abban, hogy az öreg tényleg meg akar kímélni az ő világuktól, vagy ez az egész csak egy csapda. 
- Persze! Amiben csak szeretnéd! - bólogatott egyből, és letette az asztalra a papírokat, amiket a kezében tartott – Ülj csak le! - mutatott a dolgozó asztala felé.
- Nem! Gyors leszek! Most nem arról van szó, amiről beszéltünk. 
- Akkor? - nézett rám érdeklődve. 
- El kellenem enned valahova helyettem. 
- Hova? 
- Ismersz egy Sütikunyhó nevű helyet? - tettem fel a kérdést, amire az öreg csak értetlenül mosolyogva összehúzta a szemöldökét. 

...ALEXIS DAVIS...
Már legalább hússzor néztem rá a nagy faliórára, majd a telefonomra, és a karórámra is. Elmúlt fél kilenc, lassan már közelebb jártunk a háromnegyed kilenchez.
Nem fog eljönni. Nem jön el! Felültetett! Tényleg? Felültetett? Nem, elvégre ez nem egy randi lett volna, csupán egy reggeli. 
Na, de miért is vagyok így feldúlva a dolog miatt? Nem lehetek kiakadva, hiszen ez csak a nyomozás része lett volna. 
Mi van velem? Te jó ég! Mi van velem? 
Tovább nem várok rá!

2016. július 16., szombat

5. fejezet: Művészlélek

Sziasztok! :) Bocsánat a csúszásért! Egy nap késéssel, de ár itt is van a legújabb fejezet. Csak remélni tudom, hogy tetszik nektek, és hagytok magatok után nyomot! ;)
Ha aktívak lesztek, akkor a következő részben talán lesz végre Harry szemszög is. ;)

● Dal a fejezethez: Bastille - The Draw  ●
...ALEXIS DAVIS...
- Undorító volt! Érted? Undorító! - morogtam hangosan, miközben a csapvíz alatt úgy sikáltam a kezemet, mint aki teljesen megveszett.
- Mit művelsz? - nevetett rajtam Lou, miközben egy zacskó chipset ropogtatott az asztalnál ülve. 
- Lemosom magamról azt az undormányt! - vágtam oda neki mogorván – Hánynom kell! Hánynom kell attól, hogy hozzám ért! 
- Totál megvesztél! - kuncogott tovább, majd mellém lépkedett, és elzárta a csapot – Gyere, ülj le! Nyugodj meg, és mondd el, hogy mitől akadtál ki ennyire.
- Te csak ne vezetgess engem a saját házamban! - makacskodtam, de aztán engedelmesen szót fogadtam neki, és leültem az egyik székre. 
- Nevetséges, amit csinálsz! - tömött egy újabb adag chipset a szájába. 
- Te nem értheted! Mikor hozzám ért, mintha a villám csapott volna belém. - tekertem meg a fejemet, és újra lejátszódott előttem, mikor Benjamin Styles kezet csókol nekem. 
- Nyugodj már meg! - csitított a kollégám – Ez több napja történt!
- Tudom, de ha rá gondolok, vagy beszélnem kell róla, egyből érzem a szája helyét a kezemen.
- Többet talán látnod sem kell őt. Maximum majd ha mész érte a letartóztatási paranccsal.
- Erre nem vennék mérget.
- Mire? Hogy ő a bűnös apád halála miatt? 
- Nem! Dehogy! Abban biztos vagyok. Mióta találkoztam vele, azóta meg is mernék esküdni rá, hogy ő a felelős. - bólogattam magabiztosan.
- Akkor? - húzta össze Lou a szemöldökét a csodás kék szemei alatt. 
- Nem vagyok benne biztos, hogy nem fogom többé látni. Te nem láttad, hogy hogyan méregetett engem. - borzongtam meg.
- Miért? Jó nő vagy, ezt a hülye is látja. - szögezte le. Furcsa volt ezt hallani tőle, mert még sosem mondott hasonlót nekem. 
- Hát....köszönöm! De arra gondoltam, hogy tudja, hogy a fia meg az apja is a bárba járnak. Azt hiszi, hogy Harry miattam járkál oda.
- Miért? Nem így van? - nevetett újra Lou. 
- Nem! - vágtam rá összehúzott szemekkel – Benjamin minden erejével azon van, hogy a fiát magához édesgesse, és beszálljon a családi bizniszbe. - hangsúlyoztam ki undorodva a mondat végét. 
- Akkor szerinted a srácnak semmi köze hozzá? Ő nincs benne a dolgokban? - gondolkodott el kollégám.
- Szerintem nincs. Valószínűleg tud mindenről, éppen ezért gyűlöli a családját. 
- És te ennek örülsz, ugye? - mosolygott nem létező bajsza alatt Louis.
- Mi? - néztem rá, miután kizökkentett a nyomozással kapcsolatos gondolataim közül.
- Megkönnyebbültél, hogy Harry talán nincs benne az ügyben, és teljesen ártatlan, nemde? 
- Nem értelek! - tekertem meg a fejemet, és menekülőre fogtam.
- Ó! Dehogynem értesz. - pattant fel Lou is, és követett a nappaliba – Ne tagadd, hogy bejön a srác!
- Nem jön be! - vágtam rá egyből, miközben az öcsém szétszórt holmijait szedtem egy kupacba.
- Ne hazudj! 
- Örülök neki, ha nincs benne, mert jó srác. Oké? De csupán ennyi. Nyomozok, és nem a szerelmet keresem, hanem apám gyilkosát! - nyomatékosítottam, és hozzá vágtam egy párnát. 
- Pedig olyan régen volt már valakid. - folytatta tovább, mintha nem vette volna észre, hogy lezártnak tekintettem a témát. 
- Na és? 
- Nem hiányzik, hogy szerelmes legyél? 
- Nem igazán. Elég azért aggódnom minden nap, hogy az öcsém létezését titokban tudjam tartani. - feleltem. Lou-nak nem mondtam el, hogy beszéltem Chris-ről az öreg Styles-nak. Egyből kétségbe esne, és nem engedné, hogy folytassam a munkát. Meg persze a főnök még aznap tudna róla. Nem azért, mert áruló, csupán félt engem, és a testvéremet. 
- Nem hiányoznak a beszélgetések? 
- Arra itt vagy te. Te vagy a legjobb barátom, és nem utolsó szempont az sem, hogy tudsz a nyomozásról. A pasimnak arról sem beszélhetnék. 
- Öhm... És a szex? - tette fel az újabb kérdését úgy, mintha ez mindennapos és megszokott téma lenne köztünk.
- Lou! - kiáltottam rá, és a hálószobák ajtaja felé kaptam a fejemet – Chris meghallhatja! 
- Szóval? - erősködött tovább.
- Megvagyok nélküle. - győzködtem tovább.
- Csak szólj, ha mégsem. Én, mint legjobb barátod, köteles vagyok ebben is kisegíteni téged. - taglalta halál komoly arccal. 
- Olyan hülye vagy! - nevettem el magam, és kapott még egy párnát a képébe. 
- Párnacsata? - futott ki az öcsém a szobájából – Én is! Én is! Én is!
- Chris! Menj, és öltözz! - szólítottam fel – Már régen el kellett volna indulni az iskolába. Több késést már nem tudok kimagyarázni! - mondtam, és szúrós pillantást küldtem kollégám felé.
- Most mi van? - emelte fel védekezően a kezeit – Nem az én hibám, hogy késett.
- Aha! Pedig csak azokon a napokon nem ért oda időben, mikor te vitted.
- Jó! Elbeszélgettük az időt. - ismerte be. 
- Miért? Beszéd közben nem gurul a kocsi? 
- Hahaha! - nevetett gúnyosan Lou. 
Chris pár percen belül már felöltözve, és megfésülködve indlásra készen állt az ajtóban. Együtt mentünk ki a házból, és beültem a kocsimba, miközben Lou segített beszállni az öcsémnek a sajátjába. 
- Mi a franc? - mérgelődtem, mikor negyedik próbálkozásra sem bőgött fel a motor.
- Mi van? - nézett be a kékszemű a lehúzott ablakomon. 
- Nem indul! - mérgelődtem, és a kormányt kezdtem püfölni.
- Gyere! - nyitotta ki az ajtómat – Majd én elviszlek.
- Megláthatnak. - tekertem a fejemet – Az öreg ilyenkor már ott szokott lenni a bárban. 
- Majd óvatosak leszünk. 
- Na jó! - egyeztem bele – De csak most az egyszer. 
Átültem Lou kocsijába, amivel először Chris sulija felé vettük az irányt. Útközben, az én drága kisöcsém egyik kérdésének köszönhetően kiderült az is, hogy mi az oka a folyamatos késéseknek. 
- Lou! Ma is elviszel a Sütikunyhóba? 
- Sütikunyhó? - néztem Louis felé felhúzott szemöldökkel, ő pedig angyalian kivillantotta az összes, hófehér fogát. 
- Mikor Louis visz suliba, mindig vesz nekem fánkot. - folytatta nagy beleéléssel az öcsém, Lou pedig egyre lejjebb csúszott az ülésben. 
- Fánkot! 
- Igen! Van köztük ami csokival, eperrel, vagy vaníliával van töltve. De vannak cukormázasok is. - áradozott tovább.
- Fantasztikus! Szóval ezért nem eszed meg az iskolai kosztot. - le sem vettem a szemem Lou-ról, aki legszívesebben eltűnt volna mellőlem. Lehet, hogy már meg is bánta, hogy elhozott. 
- Hupsz! - kapta a szája elé a kis kezeit Chris.
- Hupsz bizony! - szólalt meg Lou is – Ez hétpecsétes titok volt, kisember! - nézett hátra a visszapillantóba, de persze egy csepp szigor sem látszott az arcán. 
Miután kitettük Chris-t az iskola előtt, a bár felé vettük az irányt. Mivel egy kocsi sem volt a parkolóba, Lou nem látta veszélyét annak, hogy ott tegyen ki. Viszont mikor kiszálltam a kocsiból, megfagyott bennem a vér. Szemben velünk, leparkolt a már jól ismert fekete Range Rover. Sofőrjével egy darabig csak bámultuk egymást, majd megeresztettem felé egy kisebb mosolyt. A göndör fiú kiszállt a kocsijából, és felém lépkedett. 
- Jó reggelt! - köszönt.
- Neked is! - mosolyogtam tovább.
- A barátod volt? - mutatott Lou távolodó kocsija után, és csak reménykedni tudtam benne, hogy nem látta az arcát. 
- Ki? A srác? - nevettem el magam – Dehogy! Csak az egyik szomszédom. - hazudtam – Nem indult reggel a kocsim, és felajánlotta, hogy elhoz dolgozni.
- Értem! - mosolyodott el végre ő is, maga elé engedett az ajtón. 
- Átöltözök, és hozom a szokásos kávédat. - mondtam neki, és magára hagytam pár pillanatra. 
A bárban nagyon kevesen voltak, ahogy ez ilyen korai órákban lenni szokott. 
- Köszönöm! - mondta Harry, mikor elé raktam egy nagy adag forró feketét. 
- A nagyapád? - néztem körbe – Ilyenkorra már a második kávéját szokta inni. 
- Nem tudom. - rántotta meg a vállát, és elővette a füzetét – Otthon sem láttam. 
- Öhm... Megengedsz egy kérdést? - léptem kicsit közelebb az asztalhoz, mire Harry érdeklődő szemekkel nézett rám. 
- Persze. - bólintott egyből.
- Öhm... Észrevettem, hogy ezt a füzetet folyton magaddal hordod.
- Igen. - aprót bólintott, és mintha egy kis mosoly is megjelent volna a szája szélén. 
- Talán írsz? 
- Nem. - felelte egyszerűen, de nem adott kielégítő választ a kérdésemre. 
- Nem? 
- Nem. - mondta újra, de ezúttal folytatta is – Rajzolok. 
- Ohhh... - lepett meg a kijelentése – Tényleg? 
- Olyan meglepő ez? - húzta fel a szemöldökét. 
- Nem. Nem, dehogy! - ráztam hevesen a fejemet. 
- Inkább írónak nézel? - nevette el végre magát, és újra kivillantotta a kis gödröcskéket a szája körül. 
- Nem igazán. Nem gondoltam volna, hogy művészlélek vagy. - nevettem vele én is – Megnézhetem? 
- Nem igazán mutogatom senkinek sem a rajzaimat. - húzta el a száját, de aztán felcsillant a szeme – Neked viszont megmutatom. 
- Tényleg? - lelkesedtem fel, magam sem tudom, hogy miért. 
- Igen. Ha eljössz velem vacsorázni. 
- Te...Tessék? - nyökögtem, hiszem meglepett a mondata.
- Egy vacsora. Velem. Ma este. 
- Nem hiszem, hogy jó ötlet. 
- Másik nap is jó lesz, ha a mai nem felel meg. 
- Nem úgy értem. - húztam el a számat. 
- Akkor legalább hazavihetlek? - próbálkozott tovább, kissé csalódottan. 
- Öhm... - nem tudtam, hogy mit mondjak. Nem tudhatja meg, hogy hol lakok. - Tudod mit? 
- Mit? - csillant fel újra a szeme.
- Ismersz egy Sütikunyhó nevű helyet? - jutott eszembe a legjobb megoldás.
- Azt hiszem, hogy tudom hol van. - gondolkozott összeráncolt homlokkal – Miért? 
- Holnap nem dolgozok. Elmehetünk oda egy reggelire. Állítólag isteni a csokival töltött fánk. - ajánlottam fel. 
- Az remek lenne. - bólintott rá azonnal. 
- Szuper! Akkor ott találkozunk, mondjuk nyolckor.
- Ott leszek! - biztosított. 
- A füzetedet otthon ne hagyd! - emlékeztettem, majd magára hagytam, hogy ki tudjam szolgálni a nemrég érkezett párost.

2016. július 8., péntek

4. fejezet: Az apja

Sziasztok! :) Sikerült meghoznom az új részt is! Mostantól indulnak be majd az események, szóval tartsatok továbbra is velem! ;)
Várom a véleményeket! :) 

● Dal a fejezethez: Bring Me The Horizon - Go To Hell, For Heaven's Sake  ●
...ALEXIS DAVIS...
Lassan egy hét telt el azóta, hogy megismertem Harry-t. Azóta szinte minden nap megjelent a bárban, a kis füzetével együtt, amiről még mindig nem tudtam kideríteni, hogy mi van benne. Mit írogat folyton? Ugyan olyan titokzatos volt minden nap, mint az első alkalommal, mikor beszélgettem vele. Egy-két szót minden nap váltottunk, és sokszor kért meg, hogy igyak meg vele egy kávét, de erre mindig nemet kellett mondanom, mert telt ház volt. Pedig akartam. Nagyon akartam.
Péntek reggel volt, mikor olyan dolog történt, amire soha nem gondoltam volna. A bár előtt egyszerre parkolt le két kocsi, egy fehér Mercedes és egy fekete Range Rover. Az előbbiből az öreg Styles szállt ki, míg a feketéből az unokája. Szinte egyszerre értek oda, és parkoltak le. Mikor meglátták egymást, egy pillanatra megálltak, és szó nélkül léptek be az ajtón. Megmosolyogtatott a helyzet, hogy mennyire makacs mind a kettő. 
- Jó reggelt! - köszönt mosolyogva az öreg, és helyet foglalt az unokája mellett a pultnál. 
- Jó reggelt! - köszöntem neki vissza – Úgy látom, valakinek kivágták a nyelvét. - céloztam arra, hogy Harry egyetlen szó nélkül duzzogott. 
- Szia. - enyhült meg, majd egy kis mosoly is megjelent a szája szélén, mikor rám nézett. 
- Szia. - köszöntem neki vissza, majd mid a kettő elé leraktam egy-egy csésze kávét – Mi járatban íy együtt? 
- Azt hittem, hogy tárgyalásod lesz. - fordult a nagyapja felé a göndör fiú. 
- Minden nap bejövök egy kávéra. - rántotta meg a vállát az öreg – És te? 
- Ha tudtam volna, hogy itt leszel, nem jövök ilyen korán. 
- Korán? - húzta fel a szemöldökét, mintha mit sem tudna. Pedig nagyon is jól tudott arról, hogy az unokája minden délutánját itt tölti. - Máskor is jönni szoktál? Azt hittem, hogy ez nem neked való hely. - mondta szórakozottan az öreg. 
- Nem vagyok olyan nagyra vágyó, mint a családom többi tagja. - felelte flegmán – Nyugis hely, és ki tudok kapcsolni. Szívesebben vagyok itt, mint otthon.
- Tudják mit! - vágtam közbe a már unalmasnak mondható szócsatába – Miért nem ülnek le az egyik asztalhoz, és beszélgetnek egyet? - ajánlottam, mire mind a két szempár rám szegeződött. Pár pillanatig csak néztek rám, majd egymásra pillantottak. Harry bólintott egy aprót, majd felkelt a pulttól, a nagyapja pedig követte. Rákacsintottam az öregre, aki egy hálálkodó pillantást küldött felém. 
Na, erre kíváncsi leszek! 

A következő fél órában félve pillantgattam a két Styles felé, nehogy megint kitörjön közöttük a botrány. Nem is értettem magam, hogy miért érdekel ennyire ez az egész. Ők azok az emberek, akik után nyomozok, és akiknek minden titkát ki kell derítenem. Mondjuk így egész jó úton haladok, hiszen már mind a kettő bizalmába be tudtam férkőzni valamilyen szinten. 
Elnézve a párost, kicsit megnyugodtam, ugyanis egész nyugodt volt a beszélgetés. Inkább csak az öreg beszélt, Harry csak bólogatott, és egy-két flegma választ adott, legalábbis az arcából ítélve. 
- Hozhatok még valamit az uraknak? - léptem oda hozzájuk, mikor észrevettem, hogy egy ideje beállt köztük egy kínosabb csendes szünet. 
- Nem, köszönöm! - mosolygott rám az öreg, és a pénztárcájáért nyúlt – Nekem mennem kell, de az unokám biztos szívesen marad még. - kacsintott rám, amit kissé furcsálltam. Mire céloz? Ránéztem a fiúra, aki teljesen nyugodt arccal nézett rám. 
- Rendben! - feleltem, és a visszajárót kezdtem kotorászni. 
- Ugyan! Hagyja csak! - állított meg az idősebb Styles – További szép napot! - búcsúzott el, majd miután rápillantott az unokájára, kisétált a bárból. 
- Neked? Hozhatok valamit? - kérdeztem meg Harry-t, miután pár pillanatig egyikünk sem szólalt meg.
- Még egy kávét. - bólintott, én pedig kiszolgáltam – Köszönöm! - hálálkodott mosolyogva – Nem ülsz le? 
- Öhm.... - körbenéztem a helységben – Oké! - egyeztem bele, és leültem vele szemben. Mivel nem szólalt meg, nekem kellett indtanom. Ahogy mindig. - Jól ment? 
- Fogjuk rá. - rántotta meg a vállát.
- De legalább nem szólalkoztatok össze. - nevettem el magam, mire ő is mosolyogni kezdett – Végre! Mosolyogsz! 
- Nekem a te mosolyod jobban bejön. - mondta halkan, és óvatosan pillantott fel rám. Most flörtölni próbál velem? 
- Köszönöm. - éreztem, hogy elönti a pír az arcomat. Elég régen volt, hogy valaki bókolt nekem. Minden erőmmel és időmmel a nyomozáson dolgoztam már hónapok óta. - Tudom, hogy nem tartozik rám... - váltottam témát – Nem ismerjük egymást annyira, de meg kell kérdeznem. Miért gyűlölöd ennyire a nagyapádat? 
- Tényleg nem ismerjük egymást ennyire. - bólintott. 
- Oké. Sajnálom.... - kezdtem védekezni, de ő közbeszólt. 
- Szóval... Mi lenne, ha kicsit jobban megismernénk egymást, és akkor talán elmondom. - húzta fel érdeklődve a szemöldökét. 
- Öhm... - nem értettem, hogy mire céloz. 
- Úgy értem, hogy eljöhetnél velem meginni valamit. Vagy egy vacsorára. - taglalta tovább. 
- Nem hiszem, hogy ez jó ötlet. - húztam el a számat. 
- Ohhhh... - arca komor lett – Van barátod? 
- Nem. Nincs. - ráztam hevesen a fejemet, magam sem tudom, hogy miért. Jobb lett volna azt mondani, hogy van, és akkor békén hagy. 
- Akkor? - könnyebbült meg – Mégis inkább az öreget bírod? - nevetett. 
- Nem. - nevettem el én is magam.
- Nocsak! - szakított félbe minket egy hang – Az én drága kisfiam itt enyeleg ahelyett, hogy felvenné nekem a telefont. Ezerszer hívtalak, Harold! - mondta idegesen az asztalunk mellett álló alak. Mind a ketten ijedten néztünk fel rá, bennem pedig megfagyott a vér. Benjamin Styles állt mellettünk. 
- Mit keresel itt? - kérdezte remegő hangon a velem szemben ülő fiú. Ránéztem, és láttam rajta, hogy majd szétveti az ideg. 
- Te mit keresel itt? - förmedt rá az apja. 
- Én megyek. - súgtam oda Harry-nek, aki helyeslően bólintott. 
- Remek! - nevetett fel a férfi – Nem elég, hogy mindenféle nőcskékkel enyelegsz? Szóval ezért járogatsz ide? 
- Honnan tudod, hogy ide járok? Mit keresel itt? - vágott vissza idegesen Harry. Szerencsére nem volt senki a bárban, ebben az időben pangás szokott lenni. - Megint követtetsz? 
- A fiam vagy! Azt csinálok veled, amit akarok! Te pedig azt csinálod, amit mondok! Ha hívlak, felveszed a telefont! Értetted? - hajolt hozzá közelebb. 
- Lehet, hogy ezt megcsinálhattad mikor gyerek voltam, de már nem vagyok az. - tekerte meg a fejét, gúnyos mosollyal az arcán – Van életem, és te abba most már nem szólsz bele. 
- A pénzem nélkül semmire nem fogsz menni. - nevetett az apa. 
- Nem is kell a pénzed! - rántotta meg Harry a vállát – Robert majd segít nekem.
- Tudtam! - kiáltott fel a férfi – Annyira tudtam, hogy a nagyapád keze van ebben! Eddig hogyan utáltad. 
- Nincs semmiben benne a keze. Ő csupán nem akar engem irányítani, hanem segíteni akar, hogy az legyek, aki lenni akarok. Nem az, akinek te szánsz engem. - vette suttogóra a fiú, de én így is hallotta minden egyes szót, miközben úgy tettem, mint aki mosogat. 
- Minek kell neked az az élet? - vette vissza kicsit a bunkó modort a férfi, és győzködő hangnemben beszélt tovább – Olyan könnyen megszerezhetsz mindent, amit csak akarsz. Csak velem kell tartanod. Mindent megtanítok neked. 
- Te most szórakozol velem? - nevetett Harry – Szerinted olyan akarok lenni, mint te? Ne nevettess már! 
- Valakinek át kell vennie az örökséget tőlem.
- Hát ha ez az örökség, akkor kösz, de nem kérek belőle. Majd valamelyik csicskád folytatja az üzleteidet. - az utolsó szót maró gúnnyal ejtette ki a száján. 
- Bezzeg az apámnak megengeded, hogy segítsen. 
- Mert ő abban akar segíteni, amit én akarok, és nem abban, amit te. 
- Vagyis pénzelni akarja ezt a hülyeséget, amit csinálsz. - mutatott a fia elé az asztalra. Tudom, hogy Harry előtt ott volt a füzet, ami szinte hozzá volt nőve. Most már tényleg érdekel, hogy mi van benne. 
- Segíteni akar! 
- Szerinted miből van az ő pénze? - nevetett a férfi – Amiből az enyém. 
- Akkor majd dolgozok! - vágta oda a fiú. 
- Ne nevettess! - kacagott az apa, de hallatszott, hogy gúnyosan teszi. 
- Ezt fejezzük be, oké? - állt fel Harry az asztaltól – Nem hiszem, hogy itt kell ezt megbeszélni. 
- Akkor otthon folytatjuk! Este megyek! 
- Nem kell semmit sem folytatnunk! - nézett rajta végig megvetően a fia, és felém sétált – Ne haragudj! Ezért utálok otthon lenni. - suttogta bocsánatkérő szemekkel – Majd benézek még, és ott folytatjuk, ahol megszakított a jó apám. - forgatta meg a szemeit, én pedig csak bólintottam. Harry letette elém a pénzt, amivel tartozott a kávéért, és kisétált az ajtón. 
Én csak néztem utána, majd lopva a férfire terelődött a tekintetem. Ő is a fia után nézett, arca bosszús volt. Aztán rám nézett. A gyomrom vetett egy hatalmas szaltót, mikor megindult felém. 
- Sokat jár ide a fiam? - kérdezett rá konkrétan.
- Öhm... - dadogtam – Nem igazán láttam itt a fiút, csak nemrég kezdtem. - hazudtam, nem akartam, hogy tudja, ismerem őket – Egy idős férfivel beszélgetett ma. Csak ennyit tudok.
Benjamin Styles összeszűkült szemekkel nézett rajtam végig. Nem hiszem, hogy át tudtam verni. Elvégre egy asztalnál ültem a fiával. 
- Értem! Akkor gondolom csak magácska miatt jár ide. - nézett rajtam végig a férfi, és megnyalta a száját. 
Engem pedig tetőtől talpig kirázott a hideg. Te jó ég! - Meg is értem! - mosolygott rám, és felém nyújtotta a kezét – Benjamin Styles!
- Lexa Potter! - fogtam vele kezet, ő nyomott rá egy csókot, én pedig hányni akartam. Már csak ez hiányzott! 

2016. július 1., péntek

3. fejezet: Lexa

Sziasztok! :) Kissé szomorú vagyok, mert nem kaptam sok visszajelzést az előző fejezethez! :/ Ez kissé elvette a kedvemet, de azért hoztam az új részt! ;)
Remélem, hogy ez majd jobban tetszik, mint az előző, és kapok még kommenteket! ;) A pipákat és a Facebook kedveléséket köszönöm szépen! :)


● Dal a fejezethez: Tove Lo - Scream My Name  ● 
...ALEXIS DAVIS...
A két Styles tegnapi beszélgetése nem sokat segített abban, hogy tisztázzam a dolgokat, illetve újakat derítsek ki. Elég zavaros volt minden, sőt, ahogy egyre jobban belecsöppentem a mindennapjaikba, egyre zavarosabb lett. Az öreg Styles ma reggel csak egy gyors kávéra ugrott be, ugyanis elmondása szerint valamilyen találkozója lesz. Így tehát a mai napom csupán egy elvesztegetett nap lesz. Legalábbis ezt gondoltam egészen délutánig. 
Akkor ugyanis olyan dolog történt, amire nem is számítottam. Kettő óra tájékában az egyik boxban feltűnt egy bongyor, barna fej, nekem pedig vetett egy bukfencet a gyomrom. Mit keres ez itt? Valamire gyanakszik? Biztos, hogy sikerült valahogy lebuknom, azért volt reggel olyan furcsa az öreg Styles is. Most meg itt ült pár méterre tőlem az unokája. 
Erőt vettem magamon, és teljesen természetes módon mentem oda az asztalához. 
- Mit hozhatok? - hangomra összerezzent, majd olyan sebességgel csukta be az előtte heverő füzetet, hogy minden mást lesöpört vele az asztalról. Tollak, és ceruzák röpködtek szerte-szét. 
- Szia! - köszönt, amivel rendesen meglepett – Öhm... Egy kávét kérnék. 
- Rendben. - bólintottam – Rögtön hozom! - mondtam, majd úgy is tettem. 
Forró kávét töltöttem a csészéjébe, miközben folyamatosan figyelte, hogy mit csinálok. A füzetet azonban még mindig úgy szorongatta a kezei alatt, mintha kincset érne. Vajon mi van benne, és miért pont itt csinálja azt, amit csinál? 
- Még valamit? - néztem rá várakozóan. Próbáltam olvasni a tekintetében, hogy tud-e valamit. Nem lehetett kivenni belőle semmit. Még titokzatosabb volt, mint a nagyapja. 
- Köszönöm, nem! - tekerte meg a fejét ,én pedig távozni készültem – Pontosabban lenne itt még valami... - hallottam meg a hangját a hátam mögött.
- Igen? - fordultam felé szélsebesen, és csak reménykedni tudtam abban, hogy nem húz elő egy pisztolyt a zsebéből, és puffant le vele.
- Szeretnék bocsánatot kérni a viselkedésemért. - húzta el a száját, én pedig összeszűkült szemmel méregettem. Most komolyan beszél? 
- Tényleg? - lépkedtem vissza az asztalához óvatosan. 
- Igen! - bólintott.
- Hát...oké. - rántottam meg a vállamat bátortalanul, majd kissé zavartan, de magára hagytam a srácot. Először azt hittem, hogy mondani akar még valamit, mert szólásra nyitotta a száját, de aztán elfordította a tekintetét rólam, és elkezdte rendezgetni a dolgait, amik eddig az asztalon hevertek szanaszét. 
Nem hagyott nyugodni a dolog, hogy mit keres itt, folyton ezen kattogott az agyam. Akár hányszor felé néztem, ami körülbelül percenként megtörtént, azon kaptam, hogy ő is engem bámul. A füzet, amire annyira vigyázott, most újra nyitva állt előtte, de még véletlenül sem tudtam belelesni. Valamit nagyon el akart rejteni. Mit írogat bele? Vajon rólam jegyzetel? Vagy talán csak úgy csinál, mintha írna, miközben csak megfigyel engem? Kezdtem egyre jobban kétségbe esni, de próbáltam nyugodt maradni, legalábbis annak tűnni. 
- Hozhatok még valamit? - mentem oda hozzá nagyjából egy óra múlva. Természetesen az irományába megint nem nyertem betekintést. 
- Még egy kávét. - bólintott egy kedves mosollyal. Álljunk csak meg! Kedves mosoly? Itt valami tényleg bűzlik! Teljesítettem a kérését, aztán újra magára akartam hagyni, de ő megszólított.
- Az öreg volt már itt? 
- Öhm... Ha a nagyapádra gondolsz, akkor igen. - bólintottam most én, és játékos mosolyt varázsoltam az arcomra.
- Mikor? 
- Még nagyon korán. Azt mondta, hogy valami megbeszélésre siet. - ecseteltem tovább, ő pedig figyelmesen hallgatott. 
- Ennyire jóban vagytok? - húzta fel a szemöldökét, és ismét úgy nézett ki, mint az arrogáns seggfej.
- Nagyon kedves ember. - győzködtem, és így is gondoltam. Ha az öreg nem az lenne aki, akkor tényleg nagyon bírnám. 
- Ja. Az. - vágott egy-egy grimaszt – Sok időt tölt itt? 
- Fogjuk rá. Minden reggelét itt kezdi, megiszik egy rakat kávét, és sokat beszélgetünk. 
- Tényleg? - nevette el magát – Vigyázz, mert nagy kujon az öreg. Nehogy a végén még fel akarjon szedni. 
- Ezért te ne aggódj! - tekertem meg a fejemet nevetve. Ha nem láttam volna rajta, hogy viccel, simán pofán töröltem volna. De muszáj tartóztatnom magam, és a kedves, törékeny pincérlányt játszani. 
- Nem ülsz le? - mutatott a magával szemközti helyre. Teljesen meglepett a kérdése, így egy pár pillanatig meg sem tudtam mozdulni. 
- Hát nem hinném, hogy ez helyes lenne. - védekeztem egyből. Eszem ágában sincs vele beszélgetni. Másrészt viszont talán sikerül belőle kihúznom pár dolgot. 
- Miért nem? - nevetett, amitől kiugrott a két kis gödröcske a szája mellett. 
- Mert én itt dolgozom. - magyaráztam neki, mintha egy kisgyerekkel beszélnék. 
- Ugyan már! - unszolt tovább – Rajtam kívül csak az az öreg fószer van itt. Majd valaki más kiszolgálja, ha kell neki valami.
- Na jó! - adtam meg magam végül, és leültem vele szembe.
- Még be sem mutatkoztam rendesen! - emelte felém a kezét – Harry Styles. 
- Öhm... Lexa Potter. - mutatkoztam be én is, és félve fogtam meg a kezét. Természetesen nem mondhattam el az igazi nevemet, így ki kellett találnom valamit. Az anyukám mindig Lexa-nak becézett, a Potter név pedig valahogy csak beugrott. Talán mert a kisöcsém mostanában teljesen rá van kattanva a Harry Potter filmekre és könyvekre. 
- Én Harry, te Potter! - nevetett fel a srác, és láthatóan jól szórakozott, míg én csak egy kissé keserű mosolyt küldtem feléje – Ez egy jel!
- Nem hinném! - húztam el a számat – Csupán véletlen. 
- Szóval... Jól ismered a nagyapámat? - tért vissza újból az előző témához. 
- Nahát! - ámultam, de persze megjátszottam csak, és ezt ő egy mosollyal jutalmazta – Nem öregnek szólítottad! - nevettem, de aztán visszaváltottam komolyabbra – Nem igazán ismerem. Minden nap itt reggelizik, és meg tud inni egy csomó kávét. Ahogy te is! - mutattam rá – Ebben is hasonlítasz rá.
- Nem hasonlítok rá. Egyáltalán nem. - tekerte meg a fejét kissé komor arcot vágva.
- Bocs! - húztam el a számat. Visszaemlékeztem a tegnapelőtti napra, ahogyan teljesen kiakadt, mikor az idősebb Styles-hoz hasonlítottam. 
- Semmi baj. Szóval... Miben hasonlítok még rá? - az utolsó szavakat kissé undorodva préselte ki a száján. 
- Makacs vagy, ahogy ő is. - nevettem rá.
- Azt mondtad, hogy nem ismered! - húzta fel a szemöldökét érdeklődve.
- Mert nem is.
- Honnan tudod, hogy ő makacs? 
- Mert ezt ő maga mondta, hogy ugyan olyan makacs vagy, mint ő. - magyaráztam neki.
- Szóval... Szóval rólam beszéltetek? 
- Mesélt rólad egy keveset. - bólintottam könnyedén.
- Ahhha. - hümmögte – Mi szépet mondott rólam az én kedves nagypapim? 
- Nem sokat. Igazából nem is volt rólad szó, egészen tegnapelőttig. Nagyon örült annak, hogy végre találkozik veled.
- Minden nap lát. - rántotta meg a vállát – Egy házban lakunk. 
- Nem úgy értem. - intettem le játékosan – Nagyon izgatott volt, hogy végre beszélsz vele. Semmi közöm hozzá, mert nem ismerlek egyikőtöket sem, de szerintem beszélhetnél vele.
- Nem akarok. - makacskodott. 
- Miért nem? - tettem fel a kérdést, ami szerintem eléggé meglepte. Tényleg nem kéne ennyire nyomulnom a kérdéseimmel, mert le fogok bukni.
- Nem lényeg, de te nem ismered őt úgy, ahogy én. Hidd el nekem, hogy nem is akarod megismerni. Nem olyan jó ember, mint amilyennek látszik.
- De akkor is a nagyapád.
- Tudom. 
- Én mindent megadnék érte, ha lenne családom. - hajtottam le a fejemet. Mit csinálok? Miért mondok el neki ilyeneket? Nem szabadna magamról kiadnom semmi infót.
- Sajnálom. - hajolt hozzám közelebb, és meglepett a tette, ugyanis együtt érzőn megérintette az asztalon pihenő kezemet. Szememet kérdőn kaptam rá, ő pedig hirtelen nem tudta, hogy mit csináljon. Pár pillanatig még éreztem puha ujjait az enyémeken, majd alig észrevehetően emelte azokat vissza maga elé. 
- Semmi baj! - tekertem meg a fejemet. A következő pillanatban egy kisebb tömeg lépett be az ajtón, én pedig kapva az alkalmon, meglógtam Harry elől. - Sajnálom, de mennem kell! - húztam el a számat – Az az én asztalom! - mutattam a társaság felé, aki már helyet foglaltak az egyik boxban. 
- Még beszélünk! - kiáltotta utánam, én pedig meglepődve fordultam felé – Úgy értem, hogy... - dadogta – Beszélhetünk még? 
- Öhm... Persze. - bólintottam – Itt minden nap megtalálsz. 
Magára hagytam a gödör fiút, aki még egy darabig az asztalánál üldögélt, és írogatott tovább, majd távozott. Előtte még egy utolsó pillantást váltottunk, ő intett és rám mosolygott, én pedig rá.

Szokásomhoz hívem, miután végeztem a bárban, a kapitányságra mentem, hogy beszámoljak Lou-nak és a főnöknek a fejleményekről. Mikor elmondtam kollégámnak, hogy mi történt a nap folyamán, nem szólt semmit, csak összeszűkült szemekkel méregetett. 
- Mi van? - néztem rá kérdőn.
- Tetszik neked. - jelentette ki.
- Mi? - nem értettem, hogy mire céloz. 
- Tetszik neked ez a Styles gyerek. 
- Te normális vagy? - nevettem el magam zavaromban.
- Ne tagadd! Olyan részletesen írtad le, hogy talán még arra is emlékszel, hogy milyen szögbe állt a feje búbján egy kósza hajszála. - nevette el magát.
- Csak jó megfigyelő vagyok. - rántottam meg a vállamat, és a laptopom felé fordultam. Most, hogy Lexa Potter néven mutatkoztam be, létre kellett hoznom a személyazonosságomat, és el kellett rejtenem valahogy Alexis Davis-t. Styles-éknak bárhol, még a rendőrségnél is lehettek emberei, így egy eltorzított, felismerhetetlen képet kellett használni a profilhoz. 
A kapitány segítségével minden adatot bevittünk a gépbe. Mindent, amit az új személyazonosságomról tudni kellett. Huszonöt éves vagyok, a szüleim autóbalesetben haltak meg, és így tovább.
Tehát mostantól én voltam Lexa Potter, a kedves, és átlagos lány. Alexis Davis nyomozó pedig elrejtőzik a pincérlány imidzse mögé.