2015. május 26., kedd

37. fejezet: Mi történt Holmes Chapel-ben?

Sziasztok! Visszatértem, és ezennel szeretnék tőletek bocsánatot kérni, hogy hónapok óta nem jelentkeztem. Remélem, hogy nem utáltok nagyon, és hogy vagytok még páran, akik nem hagytak el.
Hoztam nektek egy új fejezetet, amit nemrég írtam meg, de sajnos nem sok minden történik benne. Nem tudom, hogy mikor jön az új rész, de próbálok igyekezni miattatok!

Emily Cook
- Elmondanád, hogy hol jártál? – kaptam meg a támadást az anyámtól, mikor másnap este hulla fáradtan beestem az ajtón. 
- Szia, anyuci! – mosolyogtam rá, és magamhoz öleltem. 
- Mi a… - bukott ki belőle – Mi bajod van? Hol voltál, és miért nem voltál ma iskolában? 
- Ma hétfő lenne? – néztem rá szórakozottan.
- Persze, hogy az van. Mi van veled? – méregetett gyanakvó tekintettel. 
- Semmi. – legyintettem felé, és szinte repülve szökelltem a szobám felé. Még hallottam, ahogy anyám a nevemet kiabálja utánam, de aztán a becsukódott ajtóm elválasztott a külvilág zajától. Én pedig sírva omlottam az ágyamra. Sírtam, mert megtörtént az, ami szinte már lehetetlennek tűnt, és azért is, mert tudtam, hogy ezzel vége is. Tudtam, hogy ennek így kellett történnie, hiszen ez egy csodálatos befejezése ennek a rémálomnak. A plafont bámulva feküdtem az ágyban, és a gondolataim mélyéről a telefonom csörgése zökkentett ki. 
- Tessék? – szóltam bele rekedt hangon. 
- Mondd csak, kisasszony! – hallottam meg legjobb barátnőm számonkérő hangját a vonal túloldalán, amitől egyből mosolyra húzódott a szám. Tudtam, hogy most egy hosszú kioktatás, és fejmosás fog következni. – Te mégis merre jártál? 
- Szia, Jade! – mondtam fáradtan, de mintha meg sem hallotta volna.
- Az anyád tegnap óta engem hívogat, hogy merre vagy, mert téged ugyebár nem lehet elérni. Mégis hol voltál? Még az iskolában sem jelentél meg. Remélem, hogy nem az utolsó évben kezded meg a lógásokat. 
- Nyugalom! – próbáltam lecsillapítani – Harry-vel voltam. 
- Tessék? – Jade hangja meglepődést sugárzott – Harry-vel voltál? Egészen ma estig? 
- Igen. – bólintottam hozzá megerősítésképpen, igaz ezt Jade nem látta.
- De mégis hol? Merre? És legfőképpen, miért? 
- Ez egy hosszú történet, Jade. 
- Na ne szórakozz velem. – kezdett bepöccenni – Kezdd az elejétől! Hol voltatok, hogy még nincs veletek tele az internet? 
- Holmes Chapel-ben. 
- Tessék? Hazavitt? 
- Igen. De nem kell semmit félreérteni, oké? Mikor tegnap eljöttünk a házból, megkérdezte, hogy nem mennék-e el vele valahova. Barátként persze. Én nagy nehezen beleegyeztem, elvégre tényleg barátok vagyunk. 
- Na persze… - mondta halkan Jade, de én nem foglalkoztam vele. 
- Nem tudtam, hogy hova megyünk. Már órák óta kocsikáztunk, mikor bejelentette, hogy éppen az anyukájához tartunk. Persze nem akartam bemenni, de a családja már tudta, hogy én is megyek vele. Mindenki nagyon kedves volt, és persze tudtak mindenről. Engem sokkal szívesebben fogadtak, mint Harry-t, ugyanis rá mindannyian haragszanak azért, amit velem tett. Nagyjából ennyi lenne.
- Na ne szórakozz velem! Arról mesélj, hogy miért töltötted vele az éjszakát! 
- Mi? – akadt a torkomon a szó – Miről beszélsz? Nem töltöttem vele az éjszakát! Ezt meg honnan veszed? 
- Te tényleg hülyének nézel, ugye? – kérdezte lemondóan barátnőm. 
- Jade. Hidd el, hogy semmi nem történt. Megmutatta Holmes Chapel minden egyes részét, bemutatott pár embernek, és ennyi. Harry és én csak barátok vagyunk. 
- Rendben van, te tudod. – adta fel a harcot – Holnap találkozunk? Jössz suliba? 
- Persze. – biztosítottam.
- Oké, akkor holnap. Szia.
- Szia. – tettem le a telefont, és folytattam a plafon bámulását. Közben pedig felidéztem az elmúlt pár óra eseményeit. 

- Barbara és a többi hölgy is nagyon kedves. – mondtam mosolyogva Harry-nek, mikor kijöttünk a kis pékségből, ahol még akkor dolgozott, mikor nem ismerte őt az egész világ. 
- Tudom. – bólintott, és közben engem bámult. 
- Tudod, ez nekem elég ciki. – húztam el a számat. 
- Mi? – nem értette, hogy mire célzok. 
- Engem itt mindenki ismer, és látom rajtuk, hogy milyen sajnálkozva néznek rám. Szegény kislány, akinek összetörte a szívét a híres Harry Styles. 
- Nem hinném, hogy téged sajnálnak. – ismerte be lehajtott fejjel.
- Hát? – fordultam felé, miközben visszafelé tartottunk a szülői házhoz. 
- Szerintem inkább engem, vagy ezt az egész helyzetet. 
- Miért? 
- Mert ismernek engem, és látják rajtam, hogy baj van. Látják, hogy te meg én mennyivel jobbak lennénk együtt, mint így, külön. 
- Nem vagyunk külön. – rántottam meg a vállamat – Barátok vagyunk. 
- Tudod, hogy mire gondolok. – húzta össze a szemeit. 
- Tudom, de ezt már lezártuk, nem? – kérdeztem mosolyogva, ő pedig csak bólintott – Figyelj csak, jó lenne, ha most már hazamehetnék. Nekem holnap suli lesz, és nem akarok hulla fáradtan bemenni. 
- Előbb menjünk vissza anyámékhoz, rendben? – kérte.
- Legyen. De tényleg csak egy kis időre. 
- Ahogy akarod. 
Mire visszaértünk a házhoz, már kezdett sötétedni, és elég hűvös is lett. A vendégek már megérkeztek, sőt, az egész ház tele volt. 
- Harry… - álltam meg a ház előtt, ugyanis kissé berezeltem – Nem baj, ha nem nagyon szeretnék bemenni? Egy kicsit sok volt mára az ismerősökből. 
- Nem. Semmi gond. Elhiszem. – mosolygott, és megfogta a kezemet – Gyere! – húzott magával, én pedig valamiért engedelmeskedtem neki. 
- Hova megyünk? – kérdeztem, mikor a házat megkerülve, egy hátsó ajtón bementünk a konyhába, onnan pedig felosontunk az emeletre. Mindenesetre megnyugtató érzés volt, hogy nem találkoztunk egyetlen egy rokonnal sem, ugyanis mindenki a nappaliban volt, mi pedig azt messziről elkerültük. 
- Fáradj beljebb! – mosolyogva tárta ki előttem egy szoba ajtaját, én pedig kissé félve, de mégis bementem a sötét kis helységbe. 
- Ez a te… - kezdtem, és körülnéztem. 
- Az én szobám. – bólintott, és levetette magát az ágyra – Igen! 
- És… Mit is keresünk itt? – kérdeztem óvatosan. 
- Nem kell félned tőlem. – pattant fel az ágyról, és közelebb lépkedett. Megfogta az arcomat, én pedig beleborzongtam. Annyira vágytam az érintésére, hogy azt elmondani sem lehet. Az ujjai közé vette egy hajtincsemet, és játszadozni kezdett vele. 
- Harry! – néztem rá kérlelve, ő pedig magához tért, és a hajszálaim szinte egyenként hullottak vissza a vállamra. 
- Sajnálom. – mondta lehajtott fejjel, és elfordult. 
- Semmi baj. – nyugtattam. 
- Nézhetünk valami filmet, amíg lelépnek a vendégek. Anyám szeretne még elbúcsúzni tőled, mielőtt hazamegyünk, és gondolom, most nem akarsz lemenni a sok ember közé. 
- O…oké! – egyeztem bele, és amíg Harry kutatni kezdett a filmek között, én helyet foglaltam az ágya szélén. Valahogy eszembe jutott az a nap, mikor a szigeten először néztünk filmet kettesben. Ugyan olyan érzésem volt akkor is, mint most. Mondjuk most talán egy kicsit jobban izgultam.