2015. október 31., szombat

49. fejezet: Egy dal a múltból

Sziasztok! Igen, már itt is van a legújabb rész! Próbálok sietni a következővel is, ami ígérem, hogy nagyon izgalmas lesz, és szeretni fogjátok.
Viszont kérlek titeket, hogy írjatok pár szót a történetről, vagy legalább adjatok életjelet magatokról, hogy még itt vagytok. Nagyon jól jönne! :)


Emily Cook
- Jó reggelt! - álmosan, nagyokat ásítozva vánszorogtam le a szobámból szombat reggel. Az anyám, és az apám a konyhában voltak Kim-mel együtt.
- Jól aludtál? - kérdezte az anyám, és egy puszit nyomott a fejem búbjára, mikor leültem az asztalhoz, és elém rakott egy tányér rántottát.
- Aha. - rántottam meg a vállamat - Fogjuk rá.
- Ugye tudod, hogy ma te vigyázol Kim-re? - pillantott rám az aznapi újság felett apám.
- Persze.
- Rendben! - bólintott anyám - Nemsokára indulunk, jók legyetek, és ha lehet, ne engedd meg Kim-nek, hogy szétverje az egész házat.
- Nem. Nem engedem. Maximum csak az alsó szintet. - mosolyogtam angalian anyámék felé, akik csak megtekerve a fejüket, elhagyták a házat.
- Véééééégre! - sóhajtott fel halkan Kim, mikor meghallotta az autónk távolodó hangját - Ugye nem felejtetted el a mai napot? - nézett felém izgatottan.
- Hogyan felejthetném el, mikor öt percenkként emlékeztetsz rá? - néztem rá nevetve, aztán úgy gondoltam, hogy felhozok egy másik dolgot neki - Mondd csak! Mi lenne, ha nem csak ketten mennénk?
- Jönne Jade is? Oké. - bólintott, majd tovább kanalazta a gabonapelyhet.
- Nem. Nem éppen rá gondoltam.
- Hanem? - nézett rám gyanakodva.
- Van ez a fiú... Öhm... Dylan.
- A fiúd? - szúrós szemekkel nézett felém.
- Valami olyasmi.
- Nem! - kiáltotta el magát, és úgy ejtette ki a kanalat a kezéből, hogy még engem is beterített a tejjel.
- Most mi van? - néztem rá zavartan - Mi a baj?
- Semmi. Nem akarom, hogy a fiúd is jöjjön.
- Jesszus! - törölgettem le magamról és az asztalról a tejet - Jól van! Most miért vagy így kiakadva?
- Nem akarom, hogy jöjjön. - duzzogta tovább.
- Akkor abba miért egyeztél bele olyan gyorsan, hogy Jade is jöjjön? - kezdtem egyre jobban furcsállni a helyzetet.
- Mert... - nézett körbe zavartan - Mert ez egy csajos nap!
- Ooooookéééé! - adtam fel a dolgot, és valahogy meg is könnyebbültem. Nem igazán tudtam, hogy hogyan mondjam meg Dylan-nek, hogy nincs kedvem ma mozizni. Pontosabban nincs kedvem vele lenni. - Akkor legalább Jade velünk jöhet?
- Ő igen! - bólintott határozottan - És a fiúja is.
- Miért jöhet az ő fiúja, ha az enyém nem?
- Mert az ő fiúja híres énekes. - rántotta meg a vállát. A kishúgom mióta lett ilyen nagy szájú? Eddig sem kellett félteni, de mostanában szinte úgy viselkedik, mint egy tini. Pedig még csak tíz éves.

Miután lerendeztem egy hosszú, és idegtépő telefonbeszélgetést Dylan-nel, Kim és én elindultunk Jade-hez, aki nagy örömmel csatlakozott hozzánk.
- A barátod nem jön? - érdeklődött Kim, mikor felvettük Jade-et a házuk előtt.
- Nem ér rá. - mosolyodott el - Amúgy meg... Nem is szívesen hozom magammal, mert a végén lecsapod a kezemről.
- Hát mert nagyon cukiiiii. - helyeselt a húgom, mire Jade-del egymásra néztünk, és nevetni kezdtünk - De különben nem kell félteni.
- Na és miért? - erre már tényleg kíváncsi vagyok. A húgom, és a pasik. Kicsit korai lesz, nem?
- A te fiúd jobban tetszik nekem. - bökte ki Kim, én pedig nem tudtam mire vélni.
- Dylan? De hát nem akartad, hogy velünk jöjjön. - nevettem tovább.
- Nem. Nem ő! Harry! - ahogy Kim kimondta a nevet, hirtelen beleléptem a fékbe, amitől mind a hárman előre hőköltünk. Még szerencse, hogy senki nem jött mögöttünk, mert lett volna egy jókora koccanás.
- Ő nem a fiúm. - mondtam halkan, miután tovább indultunk.
- Pedig nagyon cuki, és olyan szépek a szemei meg a hangja is. - áradozott tovább Kim, én pedig kezdtem kellemetlenül érezni magam. Már lassan egy órája nem jutott eszembe Harry, erre ő felhozza. Méghozzá úgy elmegeti, mintha a pasim lenne. Jade-re pillantottam, és láttam, hogy alig bírja visszatartani a nevetést, ahogy Kim Harry-ről áradozik. Éppen ezért kapott is egy jól irányzott ütést az oldalába, amitől a telefon is kiesett a kezéből. Gondolom éppen Liam-mel váltottak szerelmes üzeneteket.
- Na ne szívass! - bukott ki a számon, mikor meghallottam a rádióban a soron következő dal felkonferálását.
- Hééééé! - kiáltott rám Kim - Hogy beszélsz?
- Bocs. - mondtam, és kikapcsoltam a rádiót. Jade viszont abban a pillanatban vissza is nyomta, és felhangosította.
- Nem lehetne... - kezdtem könyörögve.
- Nem. A pasim énekel! Hallani akarom! - mondta makacskodva, de a mosoly ott bujkált a szája szélén. Duzzogva hallgattam, ahogy a műsorvezető a One Direction-ről áradozik:
"Habár már jócskán elmúlt a nyár, de a One Direction a legújabb dalában mégis erről az időszakról énekel. Pontosabban egy nyári szerelemről, ami sosem múlik el. A fiúk nem fűztek különösebb kommentárt a dalhoz, csupán annyit árultak el, hogy egy csodás, és fantasztikus lányról szólnak a sorok, aki az egyik tag szívébe lopta magát még a nyáron, és azóta sem akar onnan kiköltözni. Vajon melyik fiú lehet olyan szerelmes, hogy egy dalon keresztül vall szerelmet egy lánynak? Minden esetre hallgassuk meg a dalt, először itt!"
Aztán felcsendült az ismerős dallam. Az, amit már hallottam. Amit Harry eljátszott nekem azon az estén, mikor bingóztunk az idősekkel a hotelban. A nyaraláson. Azon a nyaraláson, amit én annyira el akarok felejteni. De nem megy. Éppen úgy bennem van minden emlék, ahogy ennek a dalnak minden sora azóta is visszhangzik a fejemben.
- Ez neked szólt. - Jade hangja messziről hangzott.
- Na ne mondd... - mikor meghallottam az én hangomat, ráeszméltem, hogy sírok. Észre sem vettem, de a dal közben végig potyogtak a könnyeim.
- Jól vagy? - fogta meg gyengéden a kezemet a barátnőm.
- Aha. Nincs semmi baj. Csak a rossz emlékek. - ráztam meg a fejemet, és letöröltem a könnycseppeket az arcomról.
- Itt vagyuuuuunk! - kiáltotta el magát Kim, aki szerencsére ebből az egészből nem fogott fel semmit sem, mikor megérkeztünk az úti célunkhoz.
Miért kellett ezt pont most? Ha nem ülök az autóban, akkor ezt nem is hallom. Miért ver engem a sors? Csak nekem lehet ekkora szerencsém.

2015. október 26., hétfő

48. fejezet: Helytelen gondolatok

Sziasztok! Meghoztam a legújabb részt, ami szintén elég rövid lett, és nem is történik benne sok dolog, de legalább itt van! :) Várom a véleményeket! Talán még kitartatok mellettem egy páran. :)

Harry Styles
- Tudtam, hogy már itt leszel! - estem be a próbaterem ajtaján, és zihálva vettem a levegőt. Louis ijedten nézett rám, és meglepte hirtelen megjelenésem. Igen, már napok óta nem jártam erre, elhanyagoltam a srácokat, és a bandát is. Reménykedtem benne, hogy a sokásos időpontban lesz a próba, és tudtam, hogy ha így lesz, legjobb barátom itt lesz már, ugyanis mindig ő érkezik meg elsőnek. 
- Mi... Mi a baj? - nézett rám kétségbeesetten, mikor levágódtam mellé a kanapéra, és a kezeimbe temettem az arcomat. 
- Kész! Vége! - csak ennyit tudtam kinyögni, mielőtt eláztatták az arcomat a könnyek.
- Harry! - ért hozzá gyengéden a vállamhoz - Ittál? - kérdése óvatos volt. 
- Nem. Nem ittam. Azóta egy kortyot sem. - néztem rá, és láttam, hogy megkönnyebbült az arca, ugyanakkor kissé szomorú is lett, mikor meglátta a könnyeimet. 
- Akkor mi történt? Mondd el! 
- Elmentem hozzá, ahogy te javasoltad. - nagyokat nyelve kezdtem bele a mesélésbe, de ahogy visszaemlékeztem az alig egy órával ezelőtti eseményekre, a torkom újra elszorult. 
- És? Elküldött? - tapogatózott Lou, mikor látta rajtam, hogy nehezen fog ez menni. 
- Bárcsak... Bárcsak inkább elküldött volna. - tekertem lemondóan a fejemet. 
- Harry! Mégis mi a fene van? Miért vagy így kiborulva? Beszéltél egyáltalán vele? 
- Nem. Nem tudtam. 
- De miért? Azt mondtad, hogy nem küldött el. Akkor mi van? - éreztem Lou hangján, hogy kezd egyre jobban aggódni - Összevesztetek? Nem... Hiszen nem is beszéltetek. - adta meg a választ saját kérdésére. 
- Odamentem a házához. Láttam is őt, mert kint volt az utcán. - csak tőmondatokban tudtam beszélni - Várt valakit. Vele van. Együtt vannak. 
- Dylan-nel? - barátom továbbra is óvatosan kérdezgetett. 
- Ne is mondd ki a nevét. - vágtam rá undorodva.
- Honnan tudod, hogy együtt vannak? Egy suliba járnak, találkozhatnak.
- Csókolóztak. - ahogy kimondtam ezt a szót, újra éreztem, hogy előtörnek a könnyeim, majd megéreztem Lou karjait körülöttem. 
- Ez még nem jelent semmit. - próbált nyugtatni. 
- Dehogynem. Velem kéne lennie, de én elszúrtam. Mindent elrontottam. Retteg tőlem, és sosem fog megbízni bennem. 
- Ezt ne mondd! Ez egy nagy hülyeség. Ha nem érdekelnéd, nem jött volna el azért, hogy segítsen neked. 
- Nem tud segíteni. Így nem, hogy mással van. Velem kellene lennie. - hangom egyre hisztérikusabb lett - Szükségem van rá. Nem tudok nélküle létezni!
- Tudom, tesó! Tudom! 
- Segítened kell!
- Hogyan? Hogyan segítsek? Nem mondhatom neki azt, hogy legyen veled. Ezt te is tudod! 
- Most nem arra gondoltam. - ráztam hevesen a fejemet.
- Akkor? 
- Vissza fogom szerezni őt, de most más a baj. A sokkal nagyobb baj. 
- Mi az? 
- Szükségem van alkoholra. - böktem ki végül. 
- Nem. - pattant fel Lou mellőlem - Eszedbe se jusson, hogy segítek neked abban, hogy lerészegedj! 
- Nem! Pont ez az. Abban kell segítened, hogy ne akarjak inni. 
- Ohhh... - láttam az arcán, hogy meglepődött, aztán meg is nyugodott egy kicsit - Oké. Az más. Hogyan tudok segíteni? 
- Nem tudom. De nem eshetek vissza. Az után nem, amit Emily-vel tettem. Nem ihatok, és nem is gondolhatok az alkoholra. 
- Megoldjuk! - ölelt magához újra barátom - Nem is tudod elképzelni, hogy milyen büszke vagyok rád! 
Tényleg szükségem van Lou-ra, és a segítségére. Nem veszíthetem el végleg Milly-t. Talán még van egy kis remény. Egy kevésnek lennie kell.
Csak ne járna folyton az agyam az alkohol körül. 

Emily Cook 
 Dyaln már napok óta abban a hitben van, hogy együtt vagyunk, hogy egy pár alkotunk. Dylan és én. Dylan és én? Annyira furcsa erre gondolni. Biztos vagyok benne, hogy boldog lehetnék vele. Boldog lehetnék, ha nem lenne Harry. Ha nem ismerném őt, akkor minden teljesen más lenne. De folyton csak ő jár a fejemben. Az, hogy mit tett magával. Az, hogy hogyan nézett ki, mikor pár napja elmentem hozzá, és nem akart látni, mert csak az alkohol volt neki a fontos. Azóta nem is hallottam felőle, valószínűleg ki sem mozdult a házából, és sorban rendeli házhoz a piát. De azért remélem, hogy jobban van, vagy legalábbis, hogy előbb-utóbb jobban lesz. El kell egymást felejtenünk, hiszen az mind a kettőnknek jobb lesz. Mondjuk ő már el is felejtett. Valószínűleg soha nem is voltam fontos neki. 
- Szia! - nézett be a kishúgom a szobám ajtaján. 
- Szia! - felültem az ágyon, és érdeklődve néztem felé - Baj van? 
- Nem. Semmi. - kezeit összekulcsolta a háta mögött, és a földet bámulta.
- Mi az? - mosolyodtam el, hiszen sosem szokott ilyen bátortalan lenni velem. 
- El szeretnék menni valahova, de anyáék nem engedik. - vallotta be végül. 
- Hova? 
- Egyszer megígérték, hogy felülhetek a London Eye-ra. De ők nem visznek el, mert szerintük még túl kicsi vagyok. - húzta el a száját. 
- És azt szeretnéd, ha én elvinnélek? - kérdeztem félve, de már tudtam előre a választ. 
- Megtennéd? - csillant fel a húgom szeme, és mellém vetődött az ágyra. 
- Ha nagyon szeretnéd. - adtam meg végül magam. 
- Anya és apa holnap korán reggel elmennek, és te vigyázol rám. - lelkesedett be egyből.
- Tehát azt akarod, hogy ők ne is tudjanak róla? - lepődtem meg. Kim nem igazán tudta tartani a száját, ha titkokról volt szó, éppen ezért is tartottam attól, hogy nagy bajba kerülök, ha elkotyogja, hogy felvittem a London Eye-ra. 
- Igen. Nem engednék meg.
- De később sem kotyoghatod ki. - mutattam rá játékosan fenyegetve. 
- Nem fogom. 
- Nagy bajba kerülök, ha kiderül. Ugye tudod? 
- Tudooooom.
- És többet sehova sem viszlek el, ha rájönnek. 
- Jóóóó! Nem mondom el. 
- Rendben. - egyeztem bele végül - Holnap délelőtt elviszlek. 
- Délután! - vágta rá egyből. 
- Miért? - kérdeztem gyanakodva. 
- Mert akkor szebb! - felelte, és kiviharzott a szobámból. Mert akkor szebb? Ilyet sem hallottam még. Remélem, hogy nem jár el a szája, mert akkor nagy bajba kerülök. Anyáék irtó dühösek lennének. 
De miért akar Kim pont most felmenni a London Eye-ra? Na mindegy, hiszen ő csak egy kislány.
Miért van az, hogy mindenben összeesküvés elméleteket keresek? Kim csak a kishúgom.
A gondolataimból a telefonom csörgése zökkentett ki. Üzenet. Dylan-től.


"Szia, szépségem! Mi jót csinálsz? Nincs kedved moziba menni holnap?"

Bár örülnöm kéne annak, hogy üzent nekem, és gondol rám, valahogy mégsem ezt érzem. Miért nem tudok úgy gondolni Dylan-re, ahogy Harry-re gondolok? 

2015. október 18., vasárnap

47. fejezet: Minden el lett szúrva

Sziasztok! Ezer bocsánat a sok késés miatt. Ne utáljatok! :(
Meghoztam a folytatást, ami elég rövidre sikeredett sajnos, de most ennyi jött ki belőlem, tovább meg nem akartam húzni az időt. Olvassatok, és kommenteljetek.

Harry Styles
Még mindig nem tértem magamhoz a döbbenettől. Attól, hogy mit tettem azzal a lánnyal, akit mindennél jobban szeretek. Hogyan bánthattam? Hogyan okozhattam neki fájdalmat? Teljesen elment az eszem, az alkohol elvette azt a maradék agysejtemet is, ami még volt. Össze kell szednem magam. 
A konyhába mentek a felmosóért, és a szemetesért, hogy feltöröljem a kiömlött alkoholt, összeszedjem a szilánkokat, és csak akkor vettem észre, hogy ömlik a vér a kezemből. Az egész ruhám a vörös folyadékban úszott. Talán már akkor megvághatta a törött üveg, mikor Milly összetörte. 
Az előtérbe visszaérve hozzáláttam a takarításhoz. Az alkohol illata betöltötte az egész tüdőmet, ahogy magamba lélegeztem, de bármennyire is csábított, elhessegettem a gondolatot, hogy igyak valamit. Nem tehetem ezt. Nem ihatom le magamat megint, hiszen semmi értelme. Így nem kapom vissza Milly-t. Mondjuk szerintem már nem sok esélyem maradt nála ezek után. 
Miután rendbe raktam a padlót, a szobámba vettem az irányt, ahol egyből megcsapott a savanyú szag. Az ágyamra nézve kicsit ledöbbentem. Az egész ágynemű tele volt hányva, ugyan olyan színekben pompázott, mint a felsőmön virító foltok. Remek... Tehát mindent össze hánytam. Gratulálok, Harold! 
Undorodva, levegőt visszatartva egy gombócba gyűrtem az ágyneműt, és a fürdőszoba felé indultam vele, ahol belegyűrtem az egészet a mosógépbe, a rajtam lévő ruhával együtt. 
Aztán megeresztettem a vizet, és a zuhany alá álltam. A fejemre és a testemre engedtem a jég hideg vizet, ami még jobban magamhoz térített. Éreztem, ahogy ráz tőle a hideg, de valahogy jól is esett a felfrissülés. A sebet a kezemen csípte a tusfürdő, és újra vérezni kezdett, ahogy letisztult róla a rászárat vér. Ahogy néztem a szivárgó piros folyadékot, újra eszembe jutott, hogy mit tettem, és a szívem meg akart szakadni. Egyre jobban rémlett előttem a kép, ahogy Milly felé nyújtom a kezemet, de ő ijedt arcot vágva hátrálni kezd tőlem. Fél tőlem. Soha nem fog megbocsátani nekem. Segíteni akart rajtam azok után, amit tettem vele, én meg elüldöztem, és bántottam.

Emily Cook 
A házunk előtt ültem, a kerítés padkáján, és várakoztam. A gyomrom össze volt szorulva, a szívemben pedig egyfolytában forgott a láthatatlan kés, és egyre mélyebbre vájta magát. Újra, és újra eszembe jutott Harry arca, és a pillanat, mikor a padlón kötöttem ki miatta. Tudom, hogy nem akart bántani, de akkor is megtette, és ez megijesztett. Nem félek tőle, mert tudom, hogy baleset volt, inkább fáj a gondolat, hogy lassan nem lehet rajta segíteni már. Sem nekem, sem pedig Louis-nak nem ment a dolog. Pedig annyira szerettem volna, ha én tudok neki valami olyat nyújtani, ami miatt leteszi a poharat. De nem. Most az alkohol a legfontosabb. 
- Szia, szép kislány! - riasztott fel a gondolataimból egy hang. 
- Szia! - köszöntem neki halkan, és megpróbáltam egy meggyőző mosolyt varázsolni az arcomra.
- Minden oké? - ült le mellém, és aggódó arcot vágott. 
Talán észrevette a kisírt, karikás szemeimet? Biztosan. Bármennyire próbáltam eltűntetni a nyomokat, a több órás sírást nehéz elrejteni. 
- Persze. - bólintottam. 
- Biztos? Azt hittem, hogy nem érzed jól magadat, mert lemondtad a közös tanulást. - húzta el a száját Dylan, akire eddig vártam. Nemrég hívtam fel, hogy el kell halasztani a tanulást, mert akadt egy kis dolgom. A hangomat hallva azonban szeretett volna látni, és megbizonyosodni arról, hogy minden rendben van-e. 
- Semmi baj. Csak nehéz napom volt. - bizonygattam mosolyogva. 
- Akkor jó. - sóhajtott egy nagyot - Mármint az nem jó, csak... - kezdett dadogni - Csak már megijedtem. 
- Mitől? - kérdeztem kíváncsian. 
- Hogy nem akarsz engem látni. - ismerte be lehajtott fejjel. 
- Ne gondolj butaságokat. - löktem meg a karjánál játékosan - Miért ne akarnálak látni. 
- Nem tudom... A csók miatt. Vagyis a szájra puszi miatt. - ismerte be - Annyira véletlenül jött az egész, hogy fel sem fogtam mit csináltam. Pár másodperc múlva ért el az agyamig, hogy mit tettem. Nagyon ég az arcom most, és szégyellem magam. Nagyon sajnálom.
- Tényleg sajnálod? - mosolyogtam rá. Annyira aranyos volt, ahogyan zavarba jött tőlem. 
- Igen. - nézett rám mosolyogva.
- Ohhh... - kissé csalódott lettem. Az lettem? Tényleg? 
- Sajnálom, hogy így történt az első csók. Azt sajnálom, hogy nem csókoltalak meg rendesen. - megsimította az arcomat, és mosolyogva nézett a szemembe. Éreztem, hogy pirosodni kezd az arom, de az én szám körül is mosoly bújkált. 
Dylan mélyebben a szemembe nézett, és az arca kezdett elkomolyodni. A számra nézett, majd újra a szemembe. 
Magam sem tudom, hogy miért, de megnyaltam a számat. Aztán csak azt vettem észre, hogy a számra tapasztja a száját, és bebocsátást kér a nyelvével az enyémbe. Bizseregni kezdett a testem, és kissé bizonytalanul, de aztán visszacsókoltam neki. Gyengéden végigsimította az arcomat, én pedig egyre bátrabb lettem, és beletúrtam a hajába. Vagyis csak bele akartam, ugyanis az ő rövid haját nem lehetett úgy megcirógatni, ahogy Harry-ét szoktam. Nem gondolhatok Harry-re, miközben mással csókolózok. Nem szabad. 

Harry Styles
Megcsókolta. Meg akarok halni. Nem hiszem el, hogy eljöttem hozzá, hogy akár térden állva is, de bocsánatot akartam tőle kérni. Ő meg mással csókolózik.
- Mindent elszúrtam! - hajottam rá a fejemet a kormányra, és éreztem, hogy égni kezd a szemem.