2016. október 30., vasárnap

16. fejezet: Csillogó gyémánt

Sziasztok! Köszönöm szépen az előző részhez érkezett kommenteket. El sem tudjátok képzelni, hogy mennyit jelent nekem! :) Csak így tovább! ;)

● Dal a fejezethez: Muse - Can't Take My Eyes Off You  ●
...ALEXIS DAVIS...
Olyan gyorsan szombat este lett, hogy szinte még fel sem tudtam fogni, hogy hamarosan betekintést nyerek a Styles villa ajtói mögé. Vajon miért akarja Benjamin Styles, hogy én is részt vegyek az estélyen, amit ma este tart? Miért akarja, hogy ott legyek én, a kis jelentéktelen pincérlány? Mélyen belül csak remélni tudom, hogy nem azért akar a közelében tudni, hogy ellenőrizhessen, vagy hogy kiderítse, mit akarok tőle. Remélem, hogy semmit sem sejt az egészből. 
- Azt... a... rohadt... - csak ennyi jött ki Louis száján, mikor kiléptem a nappaliba, ahol Chris-szel együtt üldögéltek a tévé előtt – Mi ez a szerelés, kislány? 
- Muszáj ezt viselnem. Te is tudod, hogy nem vagyok oda az ilyen ruhákért, szóval fogd csak be. - mutattam rá figyelmeztetően. 
- Nem akartam beszólni. Ez...ez nagyon dögös. - simított végig borostás arcán. 
- Szerinted jó lesz? Elvégre azt sem tudom, hogy hogyan kell felöltözni egy effajta esthez. - néztem bele a nagy tükörbe, az előszoba falán. Hosszú, selyemből készült, világoskék ruhám csak úgy ráomlott az alakomra. A nyakba kötős, a derekánál pedig egy szalagból volt masni kötve. Nem volt olyan extravagáns, és szerencsére feltűnő sem, de szerintem illett egy partihoz. Barna hajam ezúttal kisebb hullámokban lógott a vállamon, és a sminket sem túloztam el. Tényleg nem akartam feltűnést kelteni. 
- Szerintem több, mint jó. - bólogatott, és mögém lépkedett, hogy együtt vehessük szemügyre szerelésemet a tükörben.
- Nem gondolod, hogy túlzás? 
- Nem. Egyáltalán nem. - tette a kezeit a vállamra – Gyönyörű vagy. 
- Köszönöm Lou. - mosolyogtam rá – Nem akarom nagy feltűnést kelteni. Ez talán jó lesz.
- Háááát... - húzta fel szemöldökét – Jónak jó lesz, de azt nem mondom, hogy nem fogsz feltűnést kelteni. Bármit is veszel fel, akkor is dögös vagy. - kacsintott rám.
- Ó, fogd már be! - löktem meg, majd elléptem a tükör elől. 
- De ezt tök komolyan mondom. - nevetett újra rám.
- Jól van Lou... - állítottam le – Térjünk át a munka részére. Arra gondoltam, hogy egyenlőre nem kéne még kószálnom a házba. Úgy értem, biztos vagyok benne, hogy Styles-nak furcsa lenne, ha mondjuk az irodájában kutakodva találna rám. 
- Valószínűleg. - bólintott, miközben visszahuppant a kanapéra Chris mellé, aki teljesen bele volt merülve valami mesébe – Viszont, mi van akkor, ha nem lesz több lehetőséged arra, hogy kutakodj?
- Majd úgy rendezem a dolgokat, hogy legyen. - rántottam meg a vállamat.
- Hogy rendezed úgy? - nevette el magát, majd hirtelen komor lett az arckifejezése – Hacsak nem...
- Hacsak mi? - néztem felé érdeklődve.
- Hacsak nem jössz össze a sráccal.
- Tessék? - hangom hirtelen több oktávot ugrott feljebb.
- Ha összejössz a fiatal Styles-szal, akkor járhatnál-kelhetnél a házban.
- Ugyan... - intettem le – Nem hiszem, hogy Harry hazavinne az apja házába. Meg amúgy sem használnám arra őt, hogy nyomozhassak az apja után. 
- Alex... - váltott egyre komolyabb hangnemre Louis – Mikor belekezdtünk ebbe az egészbe, nem arról volt szó, hogy kizárjuk az érzelmeket? Na, nem mintha rá akarnálak beszélni a srácra... De érted, mire célzok, nem? 
- Értem. Persze. - bólogattam ingerülten – De akkor sem akarom belekeverni. Minél többen annak benne az ügyben, annál nehezebb dolgom lesz. 
- Ez csak amolyan kifogás, ugye? - mosolygott rám lemondóan barátom. 
- Lou... - néztem rá kérlelve – Nem akarom belekeverni még jobban Harry-t. Nincs benne a bűnözésben, tehát hagyjuk is ki belőle.
- Akkor meg hogyan akarsz közelebb kerülni minden dologhoz? 
- Majd kiderül... - rántottam meg a vállamat, és szúrósan néztem Lou aggódó és vizslató szemeibe – Figyelj! Tudom, hogy ez így zavaros neked, mert nekem is az. De haladjunk lassan. Bármennyire is szeretném minél előbb letudni Styles-ék ügyét, nem kapkodhatom el. 
- Rendben! - egyezett bele nagy nehezen – Csak légy óvatos, oké? Nagyon óvatos. Ha pedig bármi baj van, egyből értesíts! 
- Igenis, apuci! - nevettem el magam, majd Lou óvó karjaiba bújtam. 
Hosszan tartó, kissé már-már kínos ölelkezésünknek a csengő hangja vetett véget. A kaputelefonba csak belekiáltottam egy „Megyek!”-et, és elbúcsúzva Lou-tól és az öcsémtől a kijárat felé vettem az irányt. Mikor kiértem a főbejáraton, kissé meglepődve, majd megkönnyebbülve tapasztaltam, hogy nem Harry vár ma is a kocsija mellett, hanem egy ismeretlen öltönyös férfi.
- Miss Potter! - bólintott, és kinyitotta nekem az ajtót.
- Köszönöm. - mosolyogva ültem be a kocsiba, ahol egyből úrrá lett rajtam a pánik. Kezeimet tördelve bámultam ki az ablakon, és próbáltam összeállítani a fejemben egy jó tervet, de nem ment. Nem jutott eszembe semmi kézen fekvő dolog, éppen úgy, ahogy az elmúlt pár napban sem. Mély levegőket véve arra jutottam végül, hogy lesz, ami lesz alapon belevágok a dolgok közepébe, és hagyom, hogy sodorjon magával az ár. Óvatos leszek, de nem fogom előre eltervezni a lépéseimet. 
Hosszas gondolkodásomból kizökkentett az a tudat, hogy az autó lassítani kezd egy kovácsolt vas kerítés előtt, ami lassan kitárta szárnyait előttünk. Alig tízzel gurultunk előre a térkövezett feljárón, és a sofőr leparkolt a több tucat luxusjármű mellé, amik már az udvaron álltak. 
- Parancsoljon! - nyújtotta kezét felém egy öltönyös, jó vágású srác, aki kinyitotta nekem az autó ajtaját, majd a nagy faajtós bejárat felé tessékelt. 
- Köszönöm! - bólintottam neki, és hevesen dobogó szívvel lépkedtem fel a lépcsőn, be az ajtón, egyenesen a hatalmas nagy, márványköves hallba, ahol már rengeteg ember járkált, beszélgetett, és italozott. Mindenfelé felszolgálók futkostak, akik közül egy az orrom alá tolt egy pezsgőspoharakkal teli tálcát. Mosolyogva biccentettem neki, és köszöntem meg az italt, amibe egyből nagyot kortyoltam, kicsit megnyugtatva vele az idegeimet.
- Lexa, drágám! - hallottam meg a hátam mögül az ismerős hangot – Végre, megérkezett. Jöjjön csak beljebb! 
- Jó napot! - köszöntöttem a már szokásossá vált műmosolyommal a felém közeledő Benjamin-t. 
- Jöjjön, jöjjön! - kezét a derekamra helyezte, és még beljebb tolt maga mellett – Van magácska számára egy meglepetésem. 
- Igen? - néztem rá ijedten, mikor kinyitott nekem egy közeli ajtót, és maga lé engedett. A dolgozószobája lehetett. A helység közepén egy csodásan lakkozott fűzfa asztal állt, körülötte hasonló színű, piros bársonnyal fedett székekkel, bőr kanapéval és fotelekkel az ablak előtt.
- Igen! - bólintott kezeit összekulcsolva a mellkasa előtt, így mérve végig engem.
- Nagyon szép a háza. - szólaltam meg kiszáradt szájjal, reménykedve abban, hogy nem jött rá, ki vagyok valójában. 
- Nem csodálatosabb, mint magácska. - nézett rajtam végig újra – Elbűvölő, mint mindig. 
- Köszönöm.
- Ezért is szeretném, ha ezt elfogadná tőlem, és viselné. - lépett az asztalhoz, és elővett a fiókjából egy lapos, bársonydobozt. Mikor kinyitotta azt, majdnem elállt a lélegzetem. - Tegnap leltem rá erre a csodára, és egyből magácska jutott eszembe róla. Hiszen ugyan olyan ritka és különleges szépség, mint ön. 
- Ezt nem fogadhatom el! - tiltakoztam egyből, és léptem egyet hátra. 
- Ragaszkodom hozzá.
- Benjamin! - nevettem zavartan – Ez egy kész vagyon lehetett. Nem fogadhatom el. Csak az egyik pincérnője vagyok, egy alkalmazottja. 
- Lexa! Drágám, maga a legjobb alkalmazottam. Remekül dolgozik, és én ezt értékelni szoktam. - magyarázta.
- De hiszen csak nemrég kezdtem... - mosolyogtam zavartan. 
- Fogadja el, kérem! - lépett közelebb felém, kezében az ékszerrel – Különben ezt a szépséget el kell zárnom valamelyik széfem mélyére, ugyanis senki sem alkalmas arra, hogy viselje. Magát kivéve persze. 
- Nem is tudom... - kezdtem zavartan, de ekkor már mögém lépett, és a nyakam köré rakta a méregdrága, csillogó gyémántnyakláncot.
- Ahogy sejtettem. - hajolt közelebb a fülemhez – Magán még szebben tündököl. De természetesen az ön szépsége mellett eltörpül a nyakék csillogása.
- Köszönöm. - nevettem zavartan, és felé fordultam. Olyan közel álltunk egymáshoz, mint még soha. Félve, a torkomban dübörgő szívvel néztem a szemébe, ő pedig még csak nem is pislogott. Whisky és parfüm illata keveredett bele a levegőbe, ami miatt csak óvatosan vettem a levegőt. Most meg fog csókolni? Nem csókolhat meg! Pedig nagyon úgy tűnik, hogy azt akarta, ugyanis egyszer a szemembe, egyszer pedig a számra nézett, és alig észrevehető módon nyalta meg a száját. 
- Öhm... - jöttem zavarba, és elfordítottam a fejemet. A szoba falán lógó tükör elé álltam, és megcsodáltam benne a láncot. Csak, hogy eltereljem a figyelmet arról, hogy majdnem megcsókolt. - Gyönyörű, de nem igazán fogadhatnám ezt el. Nem akarom, hogy azt higgye rólam, hogy én egy olyan fajta lány vagyok, akinek csak az ajándékok, és a pénz számít. 
- Ez eszemben sem jutott, Lexa! Ne érezze kellemetlenül magát. Tudja mit? Jöjjön, és igyunk valamit. Nézzen körül a hallban, nekem egy kicsit magára kell hagynom önt, de esküszöm, hogy csak pár perc lesz. Csak köszöntöm az újonnan érkezőket, és máris az öné vagyok. - csókolta meg a kezemet, és kinyitotta nekem az iroda ajtaját – Nem hagyom egyedül magácskát, ugyanis a végén még valamelyik vén kujon lecsapja a kezemről. - kacsintott még rám utoljára, és egyedül hagyott az idősödő üzletembernek kinéző alakok közt, akiknek egy-egy fiatalos cicababa díszelgett az oldalán. Jobban körülnézve vettem csak észre, hogy több tekintetet is magamra vonzottam. Gondolom a nyaklánc keltett ekkora feltűnést, és az, hogy nemrég léptem ki egy szobából Benjamin Styles oldalán. 
Tettem pár tétova lépést előre, és a már üres pezsgős poharamat letettem az egyik pincér tálcájára, majd vettem egy telit.
- Ohhh... - szólaltam meg ijedten, mikor valakit telibe borítottam az irányváltásomat követően – Bocsánat! Annyira sajnálom.
- Semmi...baj. - jött a szinte dadogó válasz az előttem álló sráctól, akit nagyon is jól ismertem – Szia! 
- Harry? - néztem fel a magas, barna, göndör hajú fiú smaragd íriszeibe, és a vér is megfagyott bennem attól a tekintettől, amivel meredt rám.

2016. október 23., vasárnap

15. fejezet: Sam

Sziasztok! Meghoztam a legújabb részt, habár nem nagy lelkesedéssel, mert nem kaptam sok visszajelzést az előzőhöz! :( Remélem ez a rész jobban tetszik majd! ;)
Hozzá kell tennem, hogy a napokban csak Shawn Mendes számokat hallgatok, szóval szerintem számíthattok ezentúl arra, hogy sok rész kísérődala lesz Shawn valamelyik száma! :D 


● Dal a fejezethez: Shawn Mendes - Imagination
...ALEXIS DAVIS...
Már letelt két hét úgy, hogy Benjamin Styles-nak dolgoztam. Sajnos eddig még semmi olyan dolog nem történt, ami akár csak gyanús lehetne vele kapcsolatban. Szinte az egész napját a bárban tölti - természetesen a neki leszeparált helyen -, és szinte minden idejét azzal tölti, hogy engem bámuljon, vagy velem beszélgessen a pultnál ülve. 
- Nem akarok szemtelen lenni, de ha feltart engem, akkor nem tudom rendesen elvégezni a munkámat. A főnököm pedig nem biztos, hogy örülni fog ennek. - villantottam meg egy féloldalas mosollyal a fogaimat. 
- Biztosíthatom, hogy a főnöke nem fog megorrolni önre, kedvesem. - nevetett felém Benjamin.
Az elmúlt napokban eléggé megnyíltunk egymás felé, és sokszor ugratjuk egymást. Ha valaki szem- és fültanúja lenne a kis csipkelődéseinknek, még azt gondolná, hogy flörtölünk egymással. Flörtölni. Benjamin Styles és én? Még csak az kellene! Minden egyes pillanatban, mikor meglátom, felfordul a gyomrom, és bármikor el tudnám sírni magamat, hogy a közelében kell lennem. 
- Hát remélem, ugyanis nem akarom elveszíteni az állásomat. - húztam tovább. 
- Tehát megkedvelte itt nálunk? - mosolygott rám a whiskeys pohara felett. 
- Igen. Nagyon jól érzem magam itt, mindenki nagyon kedves. - bólogattam meggyőzően. Valójában tényleg egész jó hely volt a bár, még élveztem volna a munkát is, ha nem az lenne a tulaj, aki.
- Harold? - tette fel a kérdést, amitől a hasam egy újabb bukfencet vetett, de ez a bukfenc most más volt, mint amit az említett személy apja váltott ki belőlem – Ő hogyan viselkedik? 
- Öhm... - hajtottam le a fejemet, és megjelent a szemem előtt a srác arca, a göndör haja és a csodaszép smaragd íriszek, melyek mostanában nem csillogtak úgy, ahogy szoktak. 
- Szemtelen volt vagy csúnyán beszélt önnel? - erősödött fel a hangja, ami egy kicsit megijesztett. Nem volt mérges, legalábbis nem tűnt annak, de így is rémisztő volt számomra. 
- Nem... - válaszoltam egyből – Nem szemtelen velem, és nem is beszélt csúnyán. Igazából hozzám sem szól mostanában. Egy árva szót sem...
- Majd megbékél. - rántotta meg a vállát – Most, hogy végre rászánta magát, hogy nekem dolgozzon...
- Önnek dolgozik? - vágtam a szavába ijedten. Ez lehetetlen! Nem lehet igaz, hogy Harry végül beadta a derekát, és elkezdett az apjának dolgozni. Nem így terveztem ezt az egészet. Annyira megnyugtató érzés volt, hogy nem kell Harry után is nyomoznom, erre tessék...
- Igen. - válaszolt Benjamin, és közben összehúzott szemöldökkel méregetett. Te jó ég! Nem szabadna így reagálnom a dolgokra.
- Ez remek! - kiáltottam fel, természetesen színlelve az örömömet. 
- Igen? - könnyebbült meg a férfi arca.
- Igen. - bólogattam hevesen – Hiszen Harry talán megtette ezzel az első lépést, hogy jobb viszonya legyen önnel. - mondtam meggyőzően. 
- Hmmm... - gondolkodott el a férfi – Meglehet, és tényleg remélem, hogy így lesz. Mondja csak, kedvesem! - váltott témát, mintha kellemetlen lenne neki Harry-ről, és a vele való kapcsolatáról beszélni. 
- Igen? - néztem rá érdeklődve. 
- Szombaton a házamban lesz egy rendezvény, és szeretném, ha ön is ott lenne. 
- Öhm... Rendben. - bólintottam egyből, nem is gondolva a következményekre – Mire menjek?
- Ugyan, drágám! - intett le kedvesen – Természetesen kocsit küldök önért. 
- Oké. Az itteni munkaruhámban kell lennem? - kérdeztem lazán, és a rá érkező válasz forró zuhanyként ért. 
- Tessék? - kezdett jóízűen kacagni – Miért kellene abban lennie?
- Nem kell? - néztem rá furcsán.
- Természetesen nem! Úgy látom, félreértette a meghívást! - nevetett tovább.
- A meghívást? - húztam fel a szemöldökömet. 
- Igen. Úgy értettem, hogy szeretném meghívni erre a rendezvényre, mint vendéget. 
- Ohhh... - döbbentem le hirtelen, és nem is tudtam, hogy mit mondjak. 
- Elfogadja a meghívást? 
- Hát nem is tudom, Benjamin... - hajtottam le a fejemet zavartan. Egyrészt eszem ágában sem volt elmenni az ördög katlanjába, másrészt pedig jó lett volna közelebbről is megnézni, és feltérképezni a házat, és részleteit. 
- Kérem, legalább gondolja meg... - hajolt hozzám közelebb, és megérintette a kezemet. 
- Rendben. - egyeztem bele, és már tudtam, hogy igent fogok mondani neki.
- Holnapig gondolja meg, hiszen ma már csütörtök van. - kacsintott rám, majd lehúzta a maradék italát – Most mennem kell, kedvesem. Később még benézek. 
- Viszlát! - mosolyogtam rá, és intettem egyet.
Gondolataimba merülve észre sem vettem, hogy valaki a pulthoz ült. Csütörtök délután lévén nem sok ember volt a bárban, és a színpadon is csak egy-két táncos rázta magát.
- Kaphatok egy pohár vizet? - szólalt meg a pult túlsó feléről egy hang. Ijedten néztem felé, és ekkor tudatosult bennem, hogy ki ült velem szembe. 
- Persze, azonnal! - bólintottam mosolyogva, és elé tettem a vizet. 
- Köszönöm! - viszonozta kedvesen a gesztusomat. 
- Öhm... Még nem igazán tudtunk beszélni az elmúlt hetekben. - kezdtem bele félve. Pontosabban csak tettettem a visszahúzódó kis pincérlányt. Én ennél sokkalta bátrabb vagyok. - Lexa Potter vagyok.
- Én pedig Samantha Clayton, de szólíts csak Sam-nek.
- El kell, hogy mondjam, nagyon jó vagy. Csodásan táncolsz, és lenyűgöző, amilyen magabiztossággal mozogsz odafent. - mutattam a színpad felé. Minden nap ott volt a nő, aki már első nap szemet szúrt nekem, és minden nap figyeltem őt. Irigy voltam rá, rettentő irigy. Szép volt, és olyan magabiztos, mint még soha senki, akivel eddig találkoztam. Most pedig még az is kiderült róla, hogy mennyire kedves. 
- Nahát... - nevette el magát kissé zavartan – Még soha senki nem nyilatkozott így egy sztriptíztáncosról. 
- Ugyan már... - legyintettem – Szuper vagy. Remek táncos.
- Ezt nagyon jó hallani, végre valaki a táncost veszi észre bennem, és nem az olcsó szajhát. 
- Nem vagy szajha attól, hogy táncolsz. - ráztam meg a fejemet – Zseniális vagy.
- Ugyan már. Elég legyen, mert zavarba hozol. - legyintett ismét felém – De ahogy elnézem, te sem panaszkodhatsz. Nagyon szép vagy, és jó az alakod. Nem gondoltál arra, hogy kipróbáld magad odafent? - húzta fel érdeklődve a szemöldökét – Úgy látom, nagyon megfogott a színpad.
- Ugyan már! - kacagtam jóízűen – Nekem nem menne, nem tudnék olyan szabadon mozogni.
- Ha meggondolnád magad, akkor bátran szólj nekem! Szívesen segítek! - bólintott biztatóan, és lehúzta a pohara tartalmát. 
- Nem hiszem, hogy... - kezdtem újra, de ekkor félbeszakított valaki, aki csak most érkezett, és akit eddig még nem láttam a bárba betérni. 
- Harry... - hallottam meg a saját hangomat, ami halk és rekedtes volt. Persze, hogy az volt, hiszen az előttem álló fiú ezt a hatást váltotta ki belőlem. Kiszáradt a torkom, alig kaptam levegőt és a szívem a torkomban lüktetett. Mit keres itt? 
- Szia! - biccentett felém szinte lenéző stílusban, majd az eddig velem beszélgető nő felé fordult – Szia, Sam! - köszöntötte őt is, de sokkal lelkesebben, mint engem. Arcán megjelent az a kisfiús mosoly, amit felém már hetek óta nem villantott meg. Irigy lettem.
- Szia, szépfiú! - tárta ki a karjait a nő, és szorosan vonta szinte fedetlen testéhez Harry-t – Mi járatban erre? 
- Hozzád jöttem. - kuncogott a fiú – Beszélhetünk valami eldugottabb helyen? 
- Persze, szépségem! - bólintott a nő, és felém biccentve köszönésképpen, elvonult nyomában Harry-vel. Persze a göndör srác még csak egy pillantásra sem méltatott. Csak az kötötte le a figyelmemet, ahogy Sam derekára tette a kezét, és úgy engedte be maga előtt egy hátsó ajtón. 
Irigy voltam. Rettentő irigy lettem erre a nőre, aki nem csak, hogy szép és csodálatra méltó volt, de még Harry-t is az ujja köré csavarta. Nem is csodálkoztam, hiszen csak rá kell nézni. A francba! A francba! Éreztem, hogy mindent elrontok! De miért is rágom magam ezen? Hiszen nekem a munkám, a nyomozás az első. Annak kell az elsőnek lennie! 

2016. október 16., vasárnap

14. fejezet: Valami új és veszélyes

Sziasztok! :) Meghoztam a legújabb fejezetet, habár az előzőhöz nem érkezett túl sok visszajelzés! :( Azért talán még egy páran itt vagytok! :) Olvassátok el, és véleményezzétek! :)

● Dal a fejezethez: Pussycat Dolls - I hate this part
...ALEXIS DAVIS...
Nem is tudom, hogy miért voltam izgatottabb. Az első munkanapom miatt Benjamin Styles-nál, vagy azért, mert Harry lesz az, aki elvisz hozzá. El sem tudom képzelni, hogy mit érez vagy gondol ezzel kapcsolatban. Tegnap este nem igazán szólt hozzám, inkább csak Chris-szel volt elfoglalva a nálunk töltött ideje alatt. Volt egy olyan érzésem, hogy nem igazán szeretett volna beszélni a történtekről, vagy arról, hogy mi lesz ezután. 
- Nyitom! - kiáltottam, mikor meghallottam a csengő hangját, majd nem sokkal később utat engedtem az érkezőnek – Szia! Gyere be! Chris mindjárt készen van. Köszönöm, hogy elviszed...megint. - húztam el a számat. Kezdett elég kellemetlen lenni, hogy minden egyes nap Lou-t kell megkérnem arra, hogy vigye el az öcsémet az iskolába. Legtöbbször persze ő is hozta haza. 
- Nem kell ezért rosszul érezned magad. - mondta, mintha olvasna a gondolataimban – Tudod, hogy szívesen csinálom. Különben sem tehetsz mást. A munka, az munka. 
- Tudom. Annyira szeretném, ha már vége lenne! - túrtam bele hisztérikusan a hajamba. 
- Tudom, szépségem. Tudom! - húzott magához közelebb Lou, és átölelt. Mindig meg tudott nyugtatni, és tudta is a módját neki. - Most már egyre közelebb járunk. Minden menni fog, mint a karikacsapás.
- Remélem is. - suttogtam bele a mellkasába, miközben ő a hajamat simogatta.
- Úgy féltelek. - suttogta halkan.
- Tessék? - lepett meg a mondata, ugyanis nem szokta soha ezt mondani. Tudtam, hogy aggódik értem, mert már ezer éve ismerem őt, de még sosem mondta ki konkrétan. 
- Félek, hogy bajod lesz, én pedig nem tudok segíteni neked.
- Nem lesz semmi bajom, Lou. - nyugtattam meg, de lehet, hogy inkább magamat próbáltam meggyőzni erről.
- Ugye tudod, hogy ha egy ujjal is hozzád ér, akkor megölöm?
- Nem fog hozzám érni. Nem fog engem bántani, Harry miatt. 
- Nem a bántalmazásra céloztam, Alex. - tekerte meg a fejét. 
- Jajj, Lou! - löktem távolabb magamtól, és nevetni kezdtem – Nem azért akarja, hogy neki dolgozzak. Mondtam már. Harry miatt csinálja.
- Majd meglátjuk. Te is tudod, hogy bármi kitelik tőle. 
- Igen. - bólintottam – De hagyjuk ezt! Szólok Chris-nek, hogy indultok. 
Mielőtt elindultak, Lou még legalább százszor megígértette velem, hogy ha bármi baj van, vagy bármi gyanúsat észlelek, azonnal szólok neki. 

Fél órára rá, hogy az öcsémék távoztak, megérkezett a fuvarom a munkába. Vagyis megérkezett Harry. 
- Szia! - üdvözültem mosolyogva, mikor beültem az autójába.
- Szia! - köszönt vissza, de egy cseppnyi lelkesedést sem láttam az arcán. 
- Hogy vagy? - próbáltam beszélgetésbe elegyedni vele. 
- Csak a szokásos. - rántotta meg a vállát. 
- Vagyis morcos kedvedbe vagy? - nevettem rá, de ő nem válaszolt. Csupán egy apró, alig látható mosolyra húzta a száját. - Mi a baj? 
- Semmi. Csak...
- Csak? - bátorítottam, mert láttam, hogy nem igazán akarja elmondani.
- Féltelek. - bökte ki végül. Neki valahogy nehezebb volt kimondania, mint Lou-nak nemrég. 
- Mitől? 
- Az apámtól. Már elmondtam, hogy nem a legjobb ember, akit ismerek. 
- Annyira nem lehet rossz. Elvégre munkát ajánlott nekem.
- Hátsó szándékból. 
- Miféle hátsó szándékból akarna nekem segíteni? - mosolyogtam rá, ami most nekem esett nehezemre, hiszen jól ismertem az apját.
- Bármi. - tekerte a fejét – De ha bántani mer, hozzád mer érni, vagy ha csak csúnyán néz rád, akkor kinyírom. Ezt pedig nagyon jól tudja ő is. 
- Micsoda harcias lettél. - nevettem el magam megint, de most az mosolyogtatott meg, hogy Lou szinte ugyan ezeket mondta el, igaz kicsit visszafogottabban. 
- Komolyan beszélek, Lexa! - nézett a szemembe most először – Ígérd meg, hogy szólsz nekem, ha bármi olyat tesz, vagy mond.
- Harry...
- Ígérd meg! - erősödött fel a hangja. 
- Jó. Oké. Ígérem. - bólogattam hevesen. 
Pár perc múlva meg is érkeztünk a bárba, de addig egyetlen egy szó sem hangzott el köztünk. A feszültség szinte ki akarta törni az autó ablakait. 
- Köszönöm a fuvart! - fordultam felé, mielőtt kiszálltam volna a kocsiból. 
- Ne feledd, hogy mit ígértél. Oké? - nézett mélyen, és keményen a szemebe. 
- Rendben. - biztosítottam újra, majd lehagytam az autót, és a Red Velvet felé vettem az irányt. Tudtam, hogy amint kiszálltam a kocsiból, elkezdődött valami. Valami új és veszélyes.

Délelőtt volt, de a bárban már most volt egy jó pár, ránézésre tehetősebb, gazdagnak tűnő ember. Az egyik kezükben szivar, a másikban egy pohár whisky, és a nyálukat csorgatták a csöveken pörgő táncosokra. Már múltkor is láttam őket táncolni, de most is szájtátva néztem őket. Hogyan tudnak ilyen felszabadultak lenni? Nem is zavarja őket, hogy egy szál bugyiban rázzák magukat, sőt, egyesek egy szál semmiben vonaglanak. Volt egy gyönyörű nő, aki már első ránézésre is a kedvencek közé tartozhatott, ugyanis ő volt a középső, legnagyobb színpadon, és láthatólag ő kapta a legtöbb figyelmet. Női szemmel is csodálatos volt, gyönyörű hosszú haja, szép kerek mellei, csodás alakja.
Egy kicsit meg is irigyeltem, mert annyira jól nézett ki, és olyan magabiztosnak tűnt. Nálam pár évvel idősebb lehetett, és látszott rajta, hogy tapasztalt volt, mert elég otthonosan mozgott a színpadon. 
- Drágám! - zökkentett ki a gondolataimból egy hang – Csakhogy ideért!
- Benjamin! - néztem rá ijedten – Talán késtem? 
- Nem. Nem, dehogy, kedvesem! Csupán már alig vártam, hogy ideérjen. 
- Tényleg? - kérdeztem felhúzott szemöldökkel. Próbáltam ijedtnek, és szerénynek látszani, de legszívesebben neki tudtam volna menni az előttem álló férfinak. 
- Persze. - bólintott nagy komolysággal – Úgy látom, magával ragadata a színpad. 
- Öhm.. Igen! - mosolyodtam el, és éreztem, hogy elvörösödik az arcom – Nagyon jók. Főleg a szőke hölgy, ott középen. Csodás.
- Nahát! Ennyire tetszik önnek? Mert az ajánlatom még mindig áll, hogy magácska is csatlakozzon a táncosokhoz. 
- Nem köszönöm. - elleneztem azonnal.
- Mondjuk nem is tudom, hogy engedném-e másnak táncolni.
- Másnak? - néztem rá furcsán, de valahol sejtettem, hogy mire céloz. 
- Drágám, nincs az a pénz, amit magáért meg tudnának fizetni a vendégek, ha ott fent táncolna. 
- Hát... Nem hinném, hogy olyan jó lennék. - mosolyogtam zavartan. 
- Nem legyen ilyen kishitű. Komolyan mondom...ha meggondolja magát, sztárt csinálunk magából. - kacsintott rám.
- Köszönöm, de nem. - tekertem meg újra a fejemet – Maradok a pincérkedésnél.
- Ahogy óhajtja. - tette a kezét a derekamra – Jöjjön velem, máris kezdhet. 
Ahogy Benjamin maga elé tolt a csípőmnél fogva, a hátsó rész felé vettük az irányt. De még egyszer utoljára visszanéztem a színpadon táncoló nőkre. Még most sem tudtam felfogni, hogyan lehetnek ilyen profik, és hogyan tudnak ennyire lazák lenni.

...HARRY STYLES...
El sem hiszem, hogy ez történik. Teljesen hülye vagyok, hogy otthagytam az apámnál. Nem szabadott volna megengednem neki, hogy odamenjen. Nemhogy még odavinni. 
- Minden rendben, Harry? - őrlődésemből a nagyapám hangja zökkentett ki.
- Szia. Fogjuk rá. - rántottam meg a vállamat, aztán elterültem a nappali kanapéján.
- Mi történt? - ült le velem szembe, az egyik fotelba – Mit csinált megint az apád? 
- Felvette dolgozni Lexa-t. - mondtam neki idegesen, és a hajamba túrtam.
- Tessék? - nézett rám meglepetten – Ez hogy történt? 
- Több pénzt ajánlott neki, mint az előző munkáltatója. 
- Ennyire szüksége van neki a pénzre? 
- Nem. Azt mondta, hogy csak jól jön. De nincs rászorulva, mert felajánlottam neki, hogy kisegítem. 
- De hogy jutott eszedbe ez az apádnak? 
- Nem is sejted? Hát miattam. - mondtam gúnyosan.
- Azt hiszi, hogy így majd te is neki fogsz dolgozni. - állapította meg az öreg. 
- Gondolom... És lehet, hogy nem is téved. 
- Tessék? - a nagyapám hangja ijedt volt. 
- Elvégre már most velem furikáztatja Lexa-t. 
- Miért kell neki sofőr? Senkiért sem szokott küldeni. 
- Szerinted? Mert ő úgy gondolja, hogy ez már úgy számít, mintha neki dolgoznék. 
- De ez nem ugyan az. Nem hódolhatsz be neki. 
- Nagyapa... - emeltem fel a hangomat – Ha Lexa-t biztonságban akarom tudni, muszáj lesz a közelébe lennem valahogy, és lehet, hogy ez az egyetlen módja neki. - mondtam ki, és tudtuk mind a ketten, hogy igazam van. Az apámnak kell dolgoznom. 

2016. október 7., péntek

13. fejezet: Harag vagy csalódottság?

Sziasztok! :) Tudom, hogy két hete nem jelentkeztem, de nem volt időm sajnos. Ezer bocsánat, ahogy azért is, mert most egy nagyon rövid fejezetet hoztam. Ebből sajnos csak ennyit tudtam kihozni, nem akartam tovább írni, mert a folytatás elég bonyodalmas és izgalmas lesz. ;) Egyenlőre csak annyit tudhattok meg, hogy Harry hogyan reagált Lexa új munkájára.

● Dal a fejezethez: One Direction - Steal My Girl
...ALEXIS DAVIS...
A gyomrom valahol a torkomban volt, mikor beültem Harry mellé a kocsiba. Tudtam, hogy ha nem is haragszik rám, akkor csalódott bennem. Esetleg csupán nem érti, hogy miért is kezdtem el dolgozni az apjának, mikor szinte óva intett tőle. 
Harry egy csodás ember, aki nem érdemelte meg azt a sanyarú gyerekkort, amit kapott. Igaz, hogy nem kellett nélkülöznie semmit, mert a családja mindig is kő gazdag volt, de amiből nem jutott neki szinte semmi, az a szülői szeretet. Bárcsak ne ilyen körülmények között ismertem volna meg, vagy legalább ne Benjamin Styles lenne az apja. Mert nem tagadhatom, hogy tényleg nagyon megkedveltem őt. Nem szabadott volna, de megtörtént. 
- Mi a helyzet? - szólaltam meg félve, egy pár perc csend után, de nem jött válasz – Harry? Minden oké? 
- Az apámnak fogsz dolgozni? - szaladt ki a száján a kérdés, de nem nézett rám, csak elfehéredő ujjakkal szorította a kormányt. 
- Öhm...igen. - húztam el a számat.
- Miért? 
- Mert felajánlott egy pincérnői állást. 
- Nem volt jó az eddigi munkád? 
- Nem kerestem valami jól. - hazudtam – Tudod, hogy egyedül nevelem az öcsémet. 
- Tudom... - sütötte le a szemét egy pillanatra – De...Miért pont az apámnak kell dolgoznod? 
- Harry... Nagylelkűen felajánlotta ezt az állást, és hülye lettem volna nem elfogadni, hiszen ezerszer jobban fizet, mint az előző. 
- Ha ennyire kell a pénz, miért nem szóltál nekem? - nézett végre rám egy pillanatra.
- Mert annyira nem vagyok meglőve, hogy pénzt kérlek kölcsön bárkitől is. Főleg nem tőled.
- Főleg nem tőlem? 
- Alig ismerjük egymást. 
- Na és? 
- Harry... - nevettem el magam, mert kezdett kínos lenni a beszélgetés számomra – Nincs akkora szükségem a pénzre, hogy kölcsön kelljen kérnem, de azért nagyon jól jön, hogy többet fogok keresni az apádnál. 
- És mit fogsz ott csinálni? 
- Pincérnő leszek. 
- Olyan, aki majd közbe a csövön pörög? 
- Mi? - fordultam felé hirtelen, ugyanis nem akartam hinni a fülemnek – Képzeld el, hogy nem vagyok az a fajta, aki egy rúdon vonaglik fel s alá. 
- Majd ha az apám mondja, akkor fogsz. 
- Nem is ismersz.
- Hát nem. 
- Most komolyan veszekszünk? Alig ismerjük egymást pár napja, és úgy veszekszünk mint egy házaspár.
- Ne haragudj. - váltott hirtelen hangnemet – Nem akartalak megbántani, és nem is gondoltam komolyan.
- Mi a baj? Miért vagy ilyen? Miért zaklatott fel ennyire, hogy az apádnak dolgozok? 
- Mert biztos vagyok benne, hogy hátsó szándékai vannak.
- Miért lenne? Miattad teszi.
- Miattam? - most Harry-n volt a sor, hogy elnevesse magát – Miért tenné miattam? 
- Szerintem úgy gondolja, hogy kedvelsz engem, és ha segít nekem, akkor te...
- Hálás leszek neki? - tette fel gúnyosan a kérdést. 
- Valami olyasmi. - rántottam meg a vállamat. 
- Nem azért adott neked munkát, hogy én hálás legyek neki, Lexa! Hanem azért, mert abban reménykedik, hogy így majd én is elvállalom a munkát, amit adni akar. 
- Mi az a munka? Miért ellenkezel miatta ennyire? 
- Nem akarod te azt tudni. - tekerte meg a fejét. 
- De. De igen! Kíváncsi vagyok, hogy miért utálod ennyire az apádat. 
- Lexa! Kérlek, ne akard ezt megtudni. Oké? Soha!
- Öhm... Rendben. Oké. 
- Hagyjuk is ezt a témát. 
- Oké. - bólintottam újra.
- Oké. - mondta ő is most már nyugodt hangnemben, de még mindig idegesen szorította a kormányt.
- Haragszol ezért? - néztem rá félve, mikor leparkolt a lakásom előtt.
- Nem... Dehogy. Csak féltelek. 
- Miért? 
- Mert ezt akartam legjobban elkerülni. Azt, hogy az apám a közeledbe férkőzzön. 
- Nem kell engem félteni. - kacsintottam rá. 
- Hát remélem is. - húzta mosolyra a száját, a mai napon először. Végre! 
- Nem jössz fel? - ajánlottam fel hirtelen – Chris biztosan örülne neked. 
- Hát... Nem is tudom. Ha nem zavarok, akkor egy kicsit felmehetek. 
- Ne beszélj hülyeséget. - legyintettem rá – Miért zavarnál. Gyere csak! 
Éppen, hogy  kitettem a lábamat a kocsiból, megcsörrent a telefonom. 
- Tessék! - szóltam bele.
- Alig váltunk el pár perce, máris hiányzott a hangja, drága Lexa! - hallottam meg a vonal másik feléről. 
- Benjamin? - ejtettem ki a nevét döbbenetemben, minek köszönhetően Harry egyből rám kapta a tekintetét, és a pillanatnyi jókedve ismét átváltott idegessé.
- Csak meg akartam bizonyosodni arról, hogy épségben hazaért-e.
- Hát persze. Nagyjából fél perce.
- Remek! Örülök neki. Nem is zavarom tovább. Pihenje ki magát, holnap pedig várom- A fiamnak biztosan nem okoz majd gondot, hogy elhozza magácskát dolgozni is.
- Biztosan! - bólintottam, mintha ő is látná – Viszlát!
- Viszlát, kedvesem! - mondta negédesen, és letette a telefont.
- Mit akart? - hallottam meg rögtön Harry kérdését. 
- Hogy hazaértem-e épségben.
- Miért ne értél volna? - kérdezte felháborodva.
- Nem tudom. - rántottam meg a vállamat, miközben a bejárat felé lépkedtünk.
- Minden apró pillanatot és alkalmat megragad, hogy beszélhessen veled.
- Meg azt akarja, hogy holnap te vigyél el dolgozni. 
- Nem szívesen, de inkább én, mint az egyik gorillája. - bólintott, ami ezek szerint egy beleegyezést jelentett. 

- Chriiiiis! - kiáltottam el magam, mikor beléptünk a lakás ajtaján – Nézd csak, kit hoztam! 
- Harry! - kiáltotta el magát, mikor meglátta a mögöttem érkező fiút. 
- Szia, kisember! - hajolt le hozzá Harry – Hogy van a kezed? 
- Hát, közbe még fáj egy kicsit. - rántotta meg a vállát – Jössz velem játszani? 
- Hát persze! - egyezett bele egyből Harry, de szerintem nem lelkesedett annyira, mint amennyire azt mutatta az öcsém felé. Annyira aranyosak voltak együtt. Chris nem barátkozik egykönnyen, ezért is lep meg újra és újra, hogy Harry milyen közel került hozzá pillanatok alatt. Ilyenkor bánom a legjobban, hogy ő is egy Styles. Bárcsak ne lenne az.