2017. április 23., vasárnap

21. fejezet: Hátat kell fordítani

Sziasztok! :) Nagyon hosszú csúszással, de meghoztam a legújabb fejezetet. Remélem, hogy még egy páran kitartatok mellettem! ;)
● Dal a fejezethez: A Fine Frenzy - Almost Lover ●
...ALEXIS DAVIS... 
Elképesztő, hogy mennyire gyűlölök azóta felkelni reggelente, mióta minden nap látnom kell Benjamin Styles arcát. Vajon máskor is ennyi időt tölt a Red Velvet-ben, vagy csak azóta időzik ott ennyit mióta ott dolgozom? Apropó munka... Munka közben, minden nap rám van állítva egy biztonsági őr. Csak rám. Csak engem figyel. Kissé zavaró, hiszen a többi pincérnőt, és táncost nem tartják így szemmel. Ha valami részeg pasi megpróbálkozik rám nyomulni, vagy hozzám érni, a nagydarab gorilla szinte letöri a kezét. Észbontó. Nem értem, hogy miért kell ennyire vigyázni rám, elvégre ki vagyok én? A legtöbb dolgozó, főleg a nők úgy tekintenek rám, mintha valami bűnt követtem volna el. Meg mernének rá esküdni, hogy azt gondolják, Benjamin lotyója vagyok. Mondjuk nem igazán csodálkozom rajta, hiszen az a szemétláda éppen úgy viselkedik velem, mintha a nője lennék. Akik nem utálnak, és vetnek meg, azok meg rettentő szerencsésnek tartanak, hogy a főnök kedvence vagyok, és hogy ennyire rajong értem. És tényleg... Szó szerint rajong, hiszen minden mozdulatomat figyeli, minden nap ajándékokkal akar elhalmozni, amit természetesen sosem fogadok el. Mióta folyamatosan visszaküldtem neki az ékszereket, és mindenféle csecsebecséket egy kedves „Köszönöm, de nem fogadhatom el!” mondattal, azóta csak virágok tömkelegével lepi el a lakásomat. Ezeket általában megtartom, hiszen mindenképpen a kukában végeznék, miután elhervadtan. De persze minden nap el kell mondanom neki, hogy nem szükséges ennyi virágot küldenie nekem. 
Ezen a reggelen is éppen egy ilyen csokor virágot tettem a vízbe, mikor az öcsém kibotorkált a szobájából. 
- Már megint virágot kaptál? - kérdezte kissé hisztérikus hangon, a szemét törölgetve. 
- Talán zavarja a fiatalembert? - nevettem rá, és az asztal felé intettem, hogy egye meg a reggeli müzlijét. 
- Kitől kapod? - húzta össze a szemeit, és már cseppet sem álmos tekintettel nézett rám – Harry-től?
- Tessék? - néztem rá meglepődve – Miért kapnám tőle? 
- Mert a barátod. Vagy nem? 
- Nem. Nem az. 
- Pedig nagyon kedves, és nagyon szépen is rajzol. - bólogatott, miközben tömte magába a müzlit. 
- Tudom, édesem. Tudom. De Harry és én...hát...nem is tudom. Inkább csak ismerősöknek mondanám magunkat. - gondolkodtam hangosan.
- Pedig tetszel neki.
- Tessék? - nevettem el magam – Ezt meg honnan szedted? 
- Nekem is tetszik a suliban egy lány, és egész nap őt bámulom. - mondta nagyon komolyan, nekem pedig leesett az állam. 
- Tetszik egy lány? - mosolyogtam rá, és nagy érdeklődéssel ültem le mellé az asztalhoz. 
- Szóval Harry éppen így bámult téged, mikor itt volt nálunk a balesetem után. 
- Tényleg? 
- Aha. - bólogatott, majd rám sem nézve ette tovább a reggelijét. 

Eltelt egy óra is, mire Chris összeszedte minden cuccát az induláshoz. 
- Nem baj, ha ma busszal kell menned, szívem? - hajoltam le hozzá, és felhúztam a cipzárt a pulcsiján. 
- Nem. Nem vagyok már kisgyerek. - mondta morcosan, és a kezemet félrelökve megigazította a pulcsija nyakát. 
- Tudom. De azért vigyázz magadra, oké? Nézz körül az úton, mikor leszállsz a buszról. 
- A busz a házunk előtt vesz fel, és a suli előtt áll meg. Nem fogok eltévedni, és mások is lesznek ott. 
- Tudom. Tudooooom. Louis holnap már el tud vinni, de ma dolga volt már kora reggel. Szóval csak ma kell buszoznod. 
- Mondom, hogy oké. 
- Légy jó, édesem. - mondtam, majd adtam egy puszit a feje búbjára. 

Fél órára rá, hogy Chris felszállt a buszra, én pedig visszamentem készülődni a munkába, megszólalt a csengő. A szívem akkorát dobbant, hogy majdnem kiszabta a mellkasomat. Itt van Harry? Eljött, hogy elvigyen munkába? Pedig már napok óta nem láttam, és nem is jön értem soha. Szinte a nyakamat törtem, hogy eljussak az ajtóig, és feltéphessem azt. Azonban mikor kinyílt, nem azt láttam, akire számítottam. 
- Aztaaa... - nézett rajtam végig a barna, göndör hajú fiú, aki meglehetősen hasonlított az általam annyira várt Harry-re.
- Segíthetek? - kérdeztem felhúzva a szemöldökömet. 
- Lexy? - kérdezte, de még mindig szemtelenül méregetett. 
- Daniel Turner. - nyújtotta felém a kezét, majd mikor belehelyeztem a sajátomat, megcsókolta azt, de végig a szemembe nézett – Az új sofőröd. 
- Ahhha. Szóval Benjamin küldött. - esett le a tantusz, majd visszamentem a lakásba, hogy felvegyem a cipőmet, és a kabátomat. Ő megpróbált követni, de egyből kitessékeltem. - Indulhatunk. 
- Állok szolgálatára, kisasszony. - kacsintott rám, majd a karját nyújtotta, hogy karoljak bele, de én csak szem-forgatva elsétáltam mellette – Nagyon értékes munkaerő lehetsz, ha Ben bácsi saját sofőrt küld érted. 
- Ben bácsi? - kérdeztem vissza, miközben már a kocsiba szálltunk be. 
- Aha. A nagybátyám. 
- Szóval akkor te és Harry...? 
- Ja. Unokatesók vagyunk. Sajnos. - húzta el a száját. 
- Miért sajnos? - próbálkoztam kihúzni belőle pár dolgot. Elvégre a Styles família egy újabb tagja került be a képbe. 
- Mert egy igazi idióta. Ha a helyében lennék, nem vesztegetném az időmet holmi rajzolgatásra, meg hasonló hülyeségekre. Az apja mindent megadna neki, ha akarná. De ez a gyökér... - mondta beleélve magát, de aztán rájött, hogy túl sokat fecseg. 
- Aha. - bólogattam.
- Szóval Lexy, mondd csak, mit dolgozol te a bácsikámnak? - nézett rám a visszapillantóból. 
- Lexa, nem pedig Lexy. - javítottam ki – És pincérnő vagyok. 
- Pincérnő? Egy átlagos pincérnőért nem küldene Ben bácsi sofőrt. Főleg nem családtagot. 
- Apropó, családtag. - húzta ki belőlem a kérdést a kíváncsiságom – Harry most akkor nem is dolgozik Benjamin-nak? 
- Nem. - tekerte meg a fejét – Mikor Ben bácsi nekem adta a melót, Harry eléggé ellenkezett, és azt mondta, hogy ő majd elhoz téged. De persze Ben bácsi nem engedte meg neki. Szóval mostantól én vagyok az új sofőröd. - mosolygott teli vigyorral. 
- Juhúúú! - bokszoltam bele a levegőbe, de persze látta rajtam, hogy nem igazán lelkesít a dolog. Pedig lehet, hogy jóba kéne lennem vele, mert elég könnyen ki lehet húzni belőle a dolgokat. 
- Nem lesz olyan rossz, ne aggódj! - nevetett, és most nem is tűnt annyira nagyképűnek, mint először – Vagy talán Harry-t hiányolod? 
- Tessék? - néztem rá most én a visszapillantón keresztül. 
- Már többször is érdeklődtél róla.
- Csak kíváncsi voltam, hogy miért kapta más az állást. 
- Aha. Értem. - bólintott, és talán sikerült meggyőznöm – Harry-re visszatérve... Tényleg nagyon csini vagy. 
- Öhm... Köszönöm asszem. De hogy jön ide Harry? - kérdeztem értetlenül. 
- Hát mondtam, hogy nem igazán tetszett neki, hogy én kapom a munkáját. Meg ezen a munkán kívül semmi mást nem lenne hajlandó megcsinálni a hülyéje Ben bácsinak. 
- Ezt most értenem kéne? 
- Hát dögös vagy. Gondolom szívesen fuvarozgatott, és meg kell hogy jegyezzem, én is nagyon szívesen csinálom. - kacsintott rám újra, majd szerencsére leparkolt a Red Velvet előtt, ahol egyből kipattantam a kocsiból. Az irányt egyből a bejárat felé vettem, és próbáltam lehagyni a srácot, de gyors volt, és követett. 
- Most már a testőröm is vagy? - néztem rá, miközben mellettem loholt. 
- Nem vagyok valami testőr alkat, de ha akarod, akkor pikk-pakk kigyúrom magam, és akár az életemmel is védelmezni foglak. - mondta tök komolyan, majd egy kis mosolyt biggyesztett a szája szélére. Erről a gesztusról megint Harry jutott eszembe, amitől mosolyognom kellett, de megtekertem a fejem – Nahát. Végre mosolyogsz. És micsoda csodás egy mosoly. Csinálhatnád többet is, mert nagyon jól áll. 
- Na figyelj, David! - kezdtem, de ő egyből kijavított.
- Daniel. De tudod mit? Úgy szólítasz, ahogy akarsz. - kacsintott megint, és most sem hiányzott a pimasz mosoly. Nevetnem kellett.
- Lexa! - hallottam meg az ismerős hangot a hátunk mögül. Egyből arra néztünk, és mind a kettőnk arcáról le is fagyott a mosoly Harry láttán. Daniel gúnyosan nézett, én pedig egy hatalmasat nyeltem, és a szívem is majdnem kiugrott a helyéről. 
- Szia! - köszöntem neki kiszáradt torokkal. 
- Beszélhetünk? - kérdezte Harry kérlelő szemekkel rám nézve. 
- Nem. - felelte helyettem Daniel.
- Nem téged kérdeztelek szerintem. - nézett felé most először Harry.
- Beszélhetünk. - törtem meg a kialakuló szócsatát, és mind a két fiú rám nézett. Daniel utálattal nézett Harry felé, aki egy apró, megkönnyebbült mosolyt dobott felém. 
- Akkor magatokra hagylak. - vetette oda Daniel, majd dühösen hagyott ott minket a Red Velvet egyik folyosóján. 
- Annyira sajnálom. - hajtotta le a fejét Harry, mikor rám nézett – Nagyon hülye voltam. 
- Igen, az voltál. - mondtam, de nem tudtam rá haragudni, ezért mosolyognom kellett – De nem haragszom. 
- Tényleg? - nézett rám nagy szemekkel. 
- Tényleg. - bólogatottam meggyőzően. 
- Nem akartam azokat mondani, és persze nem is gondoltam komolyan. Csak rohadtul bántott, hogy Benjamin olyan közel került hozzád. - vallotta be, és közelebb lépkedett. 
- Miért bánt ez téged? - tettem fel a kérdést, és egyre jobban dübörgött a szívem. 
- Mert ő került hozzád közel, és nem pedig én.
- Harry... - kezdtem, de elakadt a szavam, hiszen egyre közelebb jött hozzám, és már csak centik választották el tőlem.
- Nem tudom, hogy mit csinálsz velem, de megőrjítesz. - suttogta, miközben a fülem mögé tűrte a hajam, és végigsimított az arcomon – Azt hiszem, hogy kezdek... sőt, azt hiszem, hogy már teljesen, totálisan beléd...
- Lexa! - riasztott meg minket a folyosó végéről hallatszó kiáltás – Csakhogy ideértél, kedvesem. - sétált sietősen felénk Benjamin, s mit sem törődve a fiával, a derekamnál fogva magával húzott. Én reagálni sem tudtam hirtelen, hiszen még mindig Harry hatása alatt álltam. Hiszen majdnem bevallott valamit. Majdnem megcsókolt. 
Még mielőtt végleg szem elől veszíthettem volna, hátrapillantottam rá, és láttam az arcán a csalódottságot. 
De nem tehettem mást, hátát kellett fordítanom neki, és megbántani, hiszen nem azért vagyok itt, hogy szerelembe essek, hanem hogy elkapjam az apám gyilkosát. 

2017. március 1., szerda

20. fejezet: Nem várt ismerős

Sziasztok! :) Nagyon sajnálom, hogy nem volt rész megint egy ideje, de most meghoztam. Kárpótlásul, ahogy ígértem, ez egy Harry szemszög lett! Ne felejtsetek el nyomot hagyni! :) Remélem, még egy páran olvassátok! 

● Dal a fejezethez: Blackbear - idfc  ●
...HARRY STLYES...
- Minden oké, szépségem? - hallottam meg az ismerős hangot a szobám ajtajában, miközben szokásomhoz híven, a füzetembe rajzolgattam.
Annyira belemerültem a vonalakba, amiket mostanában egyre többször papírra vetek, hogy rettentően megijedtem Sam hangjától.
- Szia! - fordultam felé, és megeresztettem egy félszeg mosolyt.
- Húúúú. - emelte fel a kezeit a szőke nő, és beljebb lépkedett a szobámba – Ennyire ne örülj nekem. Bejöhetek? 
- Már bent vagy. - rántottam meg a vállamat játékosan – Csüccs le! - mutattam az egyik üres fotlera – Mi a helyzet? 
- Ezt éppen én kérdezném tőled. - húzta el a száját – Minden rendben van? Olyan kis csendes vagy mostanában. 
- Persze, naná. - próbáltam meggyőzni hevesen bólogatva.
- Ennyire ne játszd túl. - nevette el magát – Mit rajzolsz? 
- Öhm... Nem fontos. Csak egy-két...öhm... Mindegy. - dadogtam, és rögtön a füzetemért nyúltam, hogy be tudjam csukni, eltakarva Sam elől a rajzaimat. 
- Csak nem egy bizonyos barna szépségről készültek azok a művek? - húzogatta kíváncsian a szemöldökét. 
- Tessék? Nem... Dehogy. - vágtam rá egyből – Miért rajzolnék én egy barna lányt? 
- Harry... - tekerte meg a fejét, de a szája sarkában ott bujkált a huncut mosoly. 
- Sam? - kérdeztem vissza én is mosolyogva. Hihetetlen, hogy milyen kíváncsi volt ez a nő mindig, de én nem tudtam rá haragudni, hiszen ha anyámnak nem is mondhatnám, de nővéremnek igen. Olyan volt nekem mindig, mintha a nővérem lenne. 
- Miatta vagy ilyen? Miatta lógatod az orrodat már hetek óta? 
- Ki miatt? - játszottam a hülyét. 
- Miatta mondtál igent apád ajánlatára?
- Azért mondtam igent, mert ő az apám.
- Naaaaaa... - emelte fel a kezeit, hogy leintsen – Ez az, amit sosem hinnék el. Te csak úgy nem mondanál igent apádnak, ha nem lenne rá nyomós érved. Miatta van, ugye? 
- Lexa-nak ehhez semmi köze. 
- Szóval igen. - mosolyodott el megint.
- Honnan veszed ezt? 
- Mert senki sem mondta, hogy én Lexa-ról beszéltem. 
- Hihetetlen vagy. - tekertem meg a fejemet lemondóan mosolyogva, hiszen tudtam, hogy most már nem tagadhatok semmit sem. 
- Nagyon bírod őt, ugye? 
- Az most nem számít. - feleltem szomorúan – Benjamin-t le sem lehet vakarni róla.
- Na és? 
- Na éééés? Szerinted majd csak úgy átengedné nekem Lexa-t, mikor totál rá van kattanva? Felejtsd el. 
- Ugyan már, az apja lehetne!
- És ez Benjamin-nak mikor volt akadály? - nevettem fel gúnyosan – A másik meg az, hogy szerinted Lexa majd engem választana? A naaaagy, és gazdag Benjamin helyett? 
- Öhmmm... Nem ismerem igazán ezt a lányt, de nem hinném, hogy a pénz érdekli. - védte Lexa-t. 
- Sam! Szerinted miért kezdett el neki dolgozni? 
- Talán meg van szorulva anyagilag, és jól jött neki a magasabb fizetés. 
- Oké, hogy egyedül neveli az öccsét, de akkor is... 
- Te tudsz az öccséről? - kérdezte Sam, majd mintha rosszat mondott volna, kijavította magát – Mármint... Van egy öccse? 
- Van. - bólintottam, de még mindig furcsa volt ez az elszólás. 
- Látooood! Akkor biztos érte teszi. 
- Tök mindegy, mert szerintem ki nem állhat engem. - rántottam meg a vállamat, majd újra az asztalom felé fordultam, és kinyitva a füzetet, folytatni kezdtem a legutóbb felvázolt vonalakat. 
- Miből gondolod? - hallottam, hogy felkelt, majd mögém lépkedve, a vállamra tette a kezeit.
- Elég csúnyán végződött a legutóbbi találkozásunk. - túrtam idegesen a hajamba, és szinte újra éreztem Lexa tenyerét az arcomon – Eléggé megsérthettem. 
- Szerintem tudja ő, hogy nem akartad megbántani. - ölelt át hátulról. 
- Miért vagy ebben olyan biztos? 
- Női megérzés. - borzolta össze a hajamat – Beszélgess vele, biztos, hogy nagyon örülne neki, ha megkeresnéd. 
- Gondolod? - néztem fel rá reménykedve.
- Ki ne örülne annak, ha te udvarolnál neki, szépségem? És ezek a rajzok... Ha látná őket, egyből beléd szeretne. 
- Nem is tudom... - húztam el a számat. 
- Miért vagy ilyen beszari? Ez nem az én magabiztos Harry-mre vall. 
- Nem vagyok beszari, csak féltem. Ismered apámat...
- Pont ezért. Minél közelebb tudod őt magadhoz, annál jobban meg tudod védeni.
- Ebben van valami... - gondolkodtam el rajta.
- Én nem hagynám veszni a helyedbe. Nagyon különleges lány. 
- Azt mondtad, hogy nem ismered. - nevettem rá. 
- Ki tudja, talán ez a lány lesz a megoldás minden problémádra. - mondta rejtélyesen, és elkezdett az ajtó felé sétálni.
- Ezt hogy érted? - kiáltottam utána. 
- Hódítsd meg, szépfiú! - kacsintott vissza az ajtóból, majd magamra hagyott. 
Talán igaza van. Még sosem volt velem ilyen, sosem éreztem ezt senki iránt. Nem engedhetem el úgy, hogy ne próbálkozzak meg vele.



Még aznap el akartam menni hozzá, találkoznom kellett vele. De ahogy egyre jobban közeledett a pillanat, annál jobban ódzkodtam tőle. Mégis mit mondhatnék neki? Hogy az apám egy alattomos bűnöző, és nincs mellette biztonságban? 
Éppen a lépcsőn tartottam lefelé, és a gondolataimat szedtem össze, mikor megszólalt a csengő. Szórakozottan, magamban dudorászva futottam a bejárathoz, és nagy hévvel kinyitottam. Ám a nagy sietségből egyből vissza is vettem, mikor megláttam az érkezőt. Ahogy észrevettem az arcán, ő sem igazán rám számított. 
- Elmondanád, mégis mit keresel itt? -csúszott ki a számból unottan a kérdés. 
- Én is örülök neked, drága unokaöcsikém. - mondta az ajtóban álló seggfej, és szinte úgy lökött félre maga elől. 
- Mit akarsz? - csaptam be utána az ajtót, és lassan követni kezdtem a nappali felé. 
- Ben bácsikám itthon van? 
- Attól, hogy az anyád, és az anyám testvérek voltak, neked semmi közöd nincs Benjamin-hoz. - vágtam rá durván. Igen, ez a seggfej az egyetlen unokatestvérem, az anyám ágán. A szülei még kiskorában meghaltak, ezért itt nevelkedett egy darabig, de aztán szerencsére lelépett a nagyszüleihez, miután anyám eltűnt a térképről. 
- Ugyan már! Most miért vagy ilyen harapós? - lépett közelebb hozzám, és belecsípett az arcomba.
- Hozzám ne érj! - löktem el magamtól a kezét. 
- Jujjj, de morci a kis Harold! - nevetett fel újra, azzal az idegesítő hangjával. Annyira utáltam őt! Meg tudtam volna fojtani egy kanál vízbe. Kiskorunkban is mindig szivatott, és sosem hagyott békén. Csupán alig egy évvel idősebb nálam, de ezt mindig tudatnia kellett mindenkivel. Versengett a figyelemért, és az volt a kedvenc sportja, hogy belőlem hülyét csinált, és lejáratott mindenki előtt. Mindig ő akart az első lenni, és próbált az apám kedvében járni. Na, ez az egész még a mai napig igaz rá. Csupán azért látszott rajtunk, hogy rokonok vagyunk, mert neki is ugyan olyan göndör haja volt, mint nekem. 
- Mit akarsz Benjamin-tól? 
- Nem, mintha rád tartozna, de munkát kaptam tőle. - húzta ki magát büszkén. Igen, az, amitől én irtóztam, az őt rettentő büszkévé tette.
- Milyen munkát? - húztam össze gyanakodva a szemeimet.
- A tiédet! - nevetett fel, nekem pedig majdnem kiugrott a szívem a számon keresztül.
- Az enyémet? Ezt hogy érted? - dadogtam kiszáradt szájjal.
- Úgy, drága fiam... - jött mögülem a hang, és pillanatokon belül megérkezett az apám is hozzá - ...hogy te nem igazán rajongsz azért az ötletért, hogy Potter kisasszony sofőrje legyél. Pontosabban egyetlen egy nap sem mész el érte a megbeszélt időpontba.
- De... - kezdtem egyből védekezni, de az apám felemelte a kezét, hogy még nem fejezte be. Utáltam, mikor belém fojtotta a szót, de a seggfej unokatestvéremnek nagyon tetszett a dolog. 
- Majd találunk neked más munkát, ne aggódj!
- Nem aggódok, és ne gondold, hogy mást is fogok neked csinálni. - mondtam gúnyosan – Különben is, minek Lexa-nak sofőr? Ő csak egy pincérnő!
- Harold!!! - kiáltott rám Benjamin, majd újra halkabbra vette a szót – Mától Daniel lesz Miss Potter sofőrje, és ezzel lezártuk a témát. - mondta, majd sarkon fordult, de előtte még intett Daniel-nek, hogy kövesse.
- Mondd csak! - suttogta még oda az idióta unokatestvérem – Jó bula ez a Lexy? 
- A neve Lexa! - válaszoltam összeszorított fogakkal, de ő csak vihogott egyet, és követte az apámat.
Pont ez kellett! Pont ez a gyökér hiányzott az életemből!  

2017. január 20., péntek

19. fejezet: Szövetséges

Sziasztok! :) Kicsit hosszú idő után, de itt van a folytatás. Mit szóltok hozzá? :)
Várom a véleményeket!

● Dal a fejezethez: The Pierces - Secret ●
...ALEXIS DAVIS...
A nevemet mondta? Tényleg jól hallottam? Honnan tudja az igazi nevemet? 
Meg sem tudtam szólalni, a szívem a torkomba ugrott, és hirtelen le is izzadtam, de az arcom rezzenéstelen volt. Nagyon jól megtanultam már, hogy hogyan kell fapofát vágni.

- Hogy... Hogy szólítottál? - nyögtem ki nagy nehezen, és közelebb hajoltam Sam-hez, akinek le sem lehetett volna vakarni a mosolyt az arcáról.
- Alexis. - bólintott – Ez a neved, nem? Alexis Davis.
- Nem tudom, hogy miről beszélsz. - nevettem el magam.
- Ne aggódj, itt nem talál ránk senki sem, és lehallgatni sem tudnak. Van egy blokkoló szerkezetem, de gondolom neked ezt nem kell bemutatni. - folytatta tovább a társalgást, és úgy tett, mintha világi jó pajtások lennénk, és mintha minden nap ilyen témáról csevegnénk. 
- Nem igazán értelek. - játszottam tovább a hülyét, de nagyon jól tudtam, hogy lebuktam. Itt van vége az akciónak. Csak azon csodálkoztam, hogy még nem jelentek meg Benjamin emberei, és nem végeztek ki. 
- Drágám, nekem nem kell hazudnod. - legyintett egyet a nő, és belekortyolt az italába, amit nemrég tett le elé a pincér – Látom nem érted. - mosolygott rám újra – Jól ismertem az apádat. 
- Tessék? - bukott ki egyből belőlem a kérdés, és máris máshogy láttam a dolgokat. Ismerte az apámat? 
- Tudom, hogy ki volt, és mi volt a foglalkozása. - bólogatott hevesen – Rengeteget segítettünk egymásnak. 
- Elmagyaráznád ezt konkrétabban? 
- Hát persze... Tudom, hogy az apád Benjamin után nyomozott. 
- Mégis honnan tudnád? 
- Mert úgymond én voltam a jobb keze. Valahogy sikerült bejutnia Benjamin bandájába, pontosabban Benjamin legjobb emberei közé válogatta be. 
- Ezt én is tudom, Sam. - próbáltam higgadt maradni. 
- De azt nem, hogy rájöttem arra, hogy az apád valójában zsaru. 
- Hogyan? 
- Vicces volt a helyzet. Gyűlöltem Benjamin-t, és a mai napig egyre jobban gyűlölöm. - mondta összeszorított szájjal, és tényleg utálkozva beszélt. 
- Miért gyűlölöd? Honnan tudjam, hogy ez nem valami teszt? - kezdtem egyre kíváncsibb lenni. 
- Nem az, hidd el, hogy nem at. Elmesélek mindent, és akkor majd rájössz. 
- Hallgatlak! - mutattam rá, és hátradőltem a székemben. 
- Tizenöt éve volt, mikor Benjamin Styles felvett engem táncosnőnek, és egyből kikezdett velem. Én meg, a naiv kislány, rögtön belementem a játékba. Teljesen levett a lábamról a stílusa, a talpraesettsége, és még véletlenül sem a pénze. Halálosan szerelmes lettem belé, ezért nem érdekelt, hogy más nőkkel volt, hiszen este mindig mellettem kötött ki. Az sem izgatott, hogy hogyan bánt a fiával. A tíz éves Harry-re sokszor én vigyáztam, én mentem érte az iskolába, én segítettem megírni a háziját. Nem is a pótanyja, de a pótnővére lettem.
- Én meg azt hittem, hogy viszonyotok van. - húztam el a számat, és mélyen belül egy kis megnyugvást éreztem. 
- Tetszik neked, igaz? - mosolygott izgatottan Sam, nekem pedig az arcomba szökött a vér. 
- Még mindig nem került be a képbe az apám. - váltottam egyből vissza az előző témára.
- Hát persze... Szóval. Eltelt majdnem tíz év, én pedig már mindenki szemében a főnök jobb keze, és legfőbb bizalmasa voltam. Egy, a maihoz hasonló összejövetel volt, mikor megváltozott minden. Benjamin szerette otthon intézni az ügyeit, de aznap nem volt elég óvatos. Láttam, ahogy megöl valakit. Megölte azt a férfit, és élvezte. - mesélte nagy beleéléssel Sam, és láttam rajta, hogy nehezen beszél arról a napról, és hogy mit látott. 
- És a véleményed egyből megváltozott róla. - fejeztem be helyette.
- Igen. Nem tudtam úgy ránézni, ahogy előtte. Egy gyilkost láttam magam előtt, aki hidegvérrel öl embert. 
- Az alatt a tizenöt év alatt nem is gyanakodtál rá? 
- Nem. Pontosabban tudtam, hogy vannak piszkos ügyei, de csak valami drogbizniszre, vagy hasonlóra gondoltam. Nem hittem, hogy gyilkos. - mondta elborzadva.
- Hát igen. Nagyon ügyesen el tudja tusolni a dolgait. - helyeseltem. 
- Benjamin rájött, hogy megláttam őket, de nem ijedt meg. Meg sem lepődött. Csupán annyit mondott, hogy előbb-utóbb úgyis láttam volna valami hasonlót. Teljes mértékben megbízott bennem, vagy csak arra gondolt, hogy ha eljár a szám, akkor úgyis én bánom meg. Nem mondta, de tudtam, hogy mi lenne a következmény. Én mégis elkezdtem utána nyomozni. Tudtam, hogy az életemmel játszok, de nem érdekelt. Csak Harry-re tudtam gondolni, és arra, hogy ő nehogy az apja nyomdokaiba lépjen. De szerencsére ő teljesen más ember. 
- Igen, az. - bólintottam – De még most sem értem, hogy hogyan került képbe az apám. 
- Egymást buktattuk le. - nevetett fel Sam – De tényleg. El sem hinné az ember, de egyazon a napon akartuk átkutatni Benjamin holmiját. Ő nem volt otthon, külföldre utazott valami ügy miatt, és mind a ketten kaptunk az alkalmon. Szegény nyakig volt a papírokban, mikor rányitottam. Egyikünk sem tudott megszólalni, aztán az én nyelvem eredt meg először. Elmondtam neki mindent, és attól a naptól kezdve, együtt akartuk megbuktatni azt a szemétládát. 
- Nem értem! - gondolkodtam el – Miért nem mentetek egyből a rendőrségre? Hiszen egy gyilkosság szemtanúja voltál. 
- Na, ugyan miért? A zsaruk közt nem egy ember van, aki neki dolgozik. Egyből eljutott volna hozzá a hír, és én még aznap halott lettem volna az apáddal együtt, de így...
- Így csak ő halt meg. - fejeztem be szomorúan helyette – Láttad, mikor meghalt? 
- Nem. Nem tudtam, hogy mi lett vele. Csak másnap, mikor olvastam az újságban, hogy meghalt egy rendőr. Annyira sajnálom, drágám. 
- Hát még én. - bólogattam. 
- Apád halála után kétségbe estem. Nem tudtam, hogy mihez kezdek nélküle. 
- Öhm... Te és az apám... Volt köztetek valami? 
- Nem! - kiáltott fel – Dehogy! Nem! Semmi! Csakis barátság, nagyon jó barátság! 
- Nem lett volna baj, félre ne értsd. - mosolyogtam rá.
- Még mindig az anyádat szerette. - mondta Sam, nekem pedig melegség járta át a szívemet a szüleimre gondolva – Én inkább csak egy bátyóként tekintettem rá. 
- Értem. 
- Szóval miután meghalt az apád, én is leálltam a nyomozással. Gondolhatod, hogy mennyire megijedtem, meg kellett kicsit lapulnom. 
- Honnan tudtad, hogy ki vagyok? - tettem fel egy újabb fogós kérdést. 
- Rengeteg képet láttam rólatok. Rólad, és az öcsédről is, és apukátok rengeteget mesélt rólatok. - mondta kedvesen – Mikor megláttalak Benjamin-nal, egyből megismertelek, és egyből tudtam, hogy mit akarsz valójában a Red Velvet-ben. 
- Nagy szerencsém volt, hogy bejutottam. Először egy kis étteremben dolgoztam, és az öreghez akartam közelebb férkőzni, tőle akartam megtudni dolgokat. - kezdtem bele a mesélésbe, ugyanis kezdtem megbízni Sam-ban, és láttam, hogy nem hazudik – Aztán jött Harry, majd Benjamin. Szinte semmit sem kellett tennem, hogy bekerülhessek hozzá. Először arra gondoltam, hogy lebuktam, de aztán...
- Aztán kikezdett veled. - bólogatott unottan Sam – Szinte sejtettem. Minden új lánynál ezt csinálja, de úgy vettem észre, hogy te rendesen elcsavartad a fejét, és nem csak Ben-nek. - kacsintott rám.
- Harry-ről inkább ne is beszéljünk. - tettem fel a kezeimet védekezve – Gyűlöl, mióta az apjának dolgozok. 
- Dehogy gyűlöl. - mosolygott Sam – Csak meg akar védeni. 
- Benjamin is így gondolja, ezért vett maga mellé. Azt hiszi, hogy akkor majd Harry elkezd neki dolgozni. 
- Lehet, hogy ezért indult a dolog, de Benjamin odavan érted. Nekem elhiheted. Nálam jobban senki nem ismeri a csajozós praktikáit. 
- Fujjjj... - rázkódtam össze – Már megbocsáss, de nincs hozzá undorom. 
- Már nekem sem lenne. Csak azért tart maga mellett, mert tudok a piszkos dolgairól De úgy érzem, hogy keresi magának az új barátnőt.
- Isten ments! - tettem fel a kezeimet – Én maximum csak addig fogom meg a kezét, míg ráteszem a bilincset.
- Legyél nagyon óvatos, rendben? - váltott kicsit komolyabbra – Az apád tapasztalt nyomozó volt, és mégis elbukott. 
- Tudom. 
- Én itt leszek melletted, és segíteni fogok mindenben. Akartam, hogy tudj róla. De senkinek se mond rólam semmit, egyetlen egy szót sem. A főnöködnek sem, a társadnak sem. Senkinek. 
- Megígérem. - mosolyogtam rá, é tényleg így is gondoltam. Mindennél jobban bíztam a főnökbe, és Lou-ba is, de az ígéret szép szó.