2017. június 22., csütörtök

22. fejezet: Kamu táncóra

Sziasztok! :) Nem szabadkozok, hiszen megint elég nagyon csúsztam a résszel! :( Ezer bocsánat! Olvassátok el a folytatást, remélem, még páran tényleg maradtatok!

...ALEXIS DAVIS... 
- Komolyan mondom, nem hiszem el... Nemhogy egyre könnyebb lenne, inkább csak bonyolódik minden. Nagyon elegem van ebből, Lou! - akadtam ki teljesen és leroskadtam a kanapéra a nappalimban. 
- Kislány! - ült le mellém Sam, akivel azóta, hogy kiderült róla, ki is ő valójában, elég sok dolgot megosztok – Nyugodj meg! Lélegezz mélyeket, és felejtsd el egy kicsit a Styles famíliát. Már ha el akarod... - harapta el a mondat végét, és mosolyra húzta száját.
- Ezt meg hogy értsem? - húzódtam távolabb tőle, és méregetni kezdtem.
- Mi történt, amit kihagytál a mesédből Daniel-ről? 
- Nem ő a gond. Vagyis ő csak a kisebbik gond. Jobb lett volna, ha nem kerül be a képbe egy újabb Styles. Nem zavar sok vizet, de ahogy észrevettem, odavan Benjamin-ért, és minden szavát lesi neki. 
- Na, az tuti. A kis szaros már gyerekkora óta odavan Ben-ért.
- Ha nem tudnám, inkább rá mondanám, hogy Benjamin fia, nem pedig Harry-re.
- Harry... - mondta ki a nevet Sam, és még jobban mosolygott. 
- El ne kezdd! - húztam össze a szemeimet, és felpattantam mellőle.
- Odáig vagy érte! Azért vagy így kiborulva az egész ügy miatt, és azért nem tudod úgy kezelni a dolgokat, mint a többi bűnügyben.
- Ez hülyeség! - tekertem meg a fejemet – Ha nem vetted volna észre, ez azért egy teljesen más helyzet, mint a többi bűnügy. 
- Ne tereld el a témát. Odavagy érte, és ő is odáig van érted.
- Az lehet... - hajtottam le a fejemet.
- Hogy mondod? - kezdett egyből kíváncsiskodni.
- Majdnem megcsókolt. - böktem ki nagy nehezen – És hagytam volna, érted? Ez a legnagyobb gond, hogy vágytam rá, és azóta is csak az jár e fejemben, hogy milyen lett volna. 
- Látod, kicsikém? - csapta össze hatalmas mosoly kíséretében a két kezét – Ennyire nehéz volt ezt kimondani? 
- Nem lehet köztünk semmi sem. 
- Miért ne lehetne? 
- Miéééért? Mert ha minden jól megy, hamarosan rács mögé juttatom az apját, azért.
- Avassuk be! 
- Tessék? Sam! Már megbocsáss, de neked elmentek otthonról? 
- Miért ne? Lehet, hogy még tudna segíteni is.
- Nem hinném, hogy börtönbe akarná juttatni a saját apját. Ha úgy lenne, már régen megtette volna.
- Nem tudom, drágám! Nem tudom! - tekerte meg a fejét, és nagyon elgondolkodott valamin.
- Hagyjuk! Ne beszéljünk Harry-ről, oké? 
- Rendben. - egyezett bele, habár láttam, hogy még folytatná a témát – Én most megyek is, mielőtt elkések a melóból. Ha van valami, hívlak!
- Oké. - bólintottam, majd kikísértem az ajtóhoz. Mikor a kilincs felé nyúltam, megszólalt a csengő.
- Ki lehet az? - nézett rám ijedtem Sam. Mindketten ugyan arra gondoltunk: Nem bukhatunk le!
- Lou az. - mondtam, mikor kinéztem a kukucskálón. 
- Most mi legyen? Nem jöhet rá, hogy tudok mindenről. 
- Nálad van a munkaruhád? - jutott hirtelen az eszembe valami. 
- Tessék? 
- Nálad van?
- Igen, nálam.
- Menj be a szobámba, és vedd fel. A többit meg bízd rám!
- Öhm... Oké! - nézett rám furcsán, hiszen nem érthette, hogy mit akarok. 
Sam megtette, amire kértem, én pedig lekaptam magamról a pólót, és feltűrtem az amúgy is rövid nadrágom szárát, majd ajtót nyitottam.
- Azta! - csak ennyi jtt ki Lou száján, miután nagyokat nyelve végigmért.
- Mit keresel itt? - néztem rá, és behúztam az ajtón.
- Jöttem megnézni, hogy minden rendben van-e veled. - mondta, de még mindig méregetett – Mi ez a szerelés. 
- Képzeld, Leslie... - emeltem fel a hangomat, hogy Sam is hallja a szobában – Egy kedves kollégám megtanít már dologra.
- Ebben a szerkóban? Milyen dologra lehet tanítani így? Erre már én is kíváncsi vagyok. - mondta nevetve, de azért láttam rajta, hogy vette a célzást, hogy Leslie-nek neveztem. 
- Ő itt Sam! - mutattam a nő felé, aki éppen akkor sétált ki a szexi fehérneműjében a szobából.
- Te jó ég! - akart meg a szó Lou torkán. Nevetnem kellett rajta, hiszen majdnem kiestek a szemei, ahogy Sam-et pásztázta. Láttam rajta, hogy tetszik neki a látvány, és tudtam, hogy Lou-nak pont az esete. Igazán odavan a nála kicsit idősebb, bombázó nőkért. 
- Üdv! - nyújtotta Sam a kezét Lou felé – Samantha Clayton. De mindenki csak Sam-nek szólít.
- Lou...öhm Leslie! - viszonozta a kézfogást, de még mindig a látvány hatása alatt állt az én kedves barátom.
- Nagyon örülök, Leslie. Lexa és én éppen pár táncmozdulatot gyakorlunk. Nagyon megtetszett neki a Red Velvet műsora, és mutatok neki egy-két lépést.
- Az... Az szuper. - bólogatott Lou, majd közbe zavartan nézett felém. Gondolom nem értette, hogy miért akarok táncot tanulni. - Megnézhetem?
- Mi? - kiáltottam fel hangosan – Nem! Dehogy nézheted.
- Hát... Ezek szerint sajnos csak a Red Velvet színpadán nézhetsz meg. - mondta neki Sam, és Lou-ra kacsintott.
- Akkor én nem is zavarok!
- Örülök, hogy megismerhettelek, Leslie! - kiáltott utánunk Sam, miközben kikísértem Lou-t az ajtóig.
- Mi ez az egész? - suttogta felém barátom, mikor már hallótávolságon kívülre kerültünk. 
- Valahogy be kell vágódnom hozzá, Lou! Ezer éve ismeri Styles-éket, és én összebarátkoztam vele. Lehet, hogy ki tudok belőle szedni ezt-azt. 
- Hát jó! - bólintott egy aprót, majd újra és újra Sam felé nézett.
- Ne csorgasd a nyáladat. - löktem meg a mellkasát, és lenevettem magam. 
- Bombázó! - mondta ő is nevetve, és lökött rajtam egyet.
- Menj már! - tuszkoltam ki a folyosóra, majd becsuktam mögötte. 
- Ez meleg volt! - támaszkodtam neki az ajtónak. 
- Szóval ő volt Lou? - szólalt meg Sam – Nagyon cukiiiii. 
- Tudom.
- Tudod? Ennek ellenére te és ő sosem... tudod? 
- Nem. A kollégám és a legjobb barátom. Mintha a bátyám lenne.
- Ezt jó tudni. - mosolyodott el.
- Héééé! - nevettem el magam én is. 
- Na és hogyan jutott eszedbe ez a táncos dolog? 
- Fogalmam sincs. - ismertem be – Talán egyszer-kétszer megfordult a fejemben, hogy milyen is lehet a színpadon, mert nagyon jónak tűnik. Mármint nem az a rész, hogy a részeg pasik nyálukat folyatva lesnek, hanem az egész tánc része.
- Ha szeretnéd, akkor tényleg mutathatok pár dolgot. 
- Hát... Nem is tudom. Átgondolom. 
- Rendben. De én most tényleg megyek. Késésben vagyok.
- Oké! 
Miután Sam átöltözött, gyorsan távozott is. Én pedig ugyan ott tartottam, ahol az egész beszélgetés előtt. Az agyam csakis egy dolgon kattogott. Egy személy járt folyamatosan a fejemben. Harry. 

...HARRY STYLES... 
- Harold! - hallottam meg apám hangját a szobám előtti folyosóról. 
- Nem vagyok itthon. - szóltam neki unottan.
- Ne szemtelenkedj! Beszédem van veled. - lépett be a szobámba, és láttam rajta, hogy undorodva néz végig a kiplakátolt rajzaimon. 
- Mit akarsz? - fordultam felé, és várakozva néztem rá. 
- Holnap este vacsorát rendezünk! - jelentette be, mintha az lenne a világ legtermészetesebb dolga, hogy ő és én együtt ülünk le egy asztalhoz.
- Engem az hol érdekel? 
- Ott, hogy te is jelen leszel, drága fiam!
- Felejtsd el! - nevettem el magam. Nem gondolja komolyan, hogy vele együtt fogok mulatozni?
- Jössz, és nincs vita! - mutatott rám fenyegetően, de egy cseppet sem rémített meg. 
- Mégis miért kéne mennem? Eddig sosem volt erre szükség.
- Most van rá. Családi vacsora lesz, plusz a közeli barátok. 
- Kik? - néztem rá hirtelen. Most kezdett csak érdekelni a dolog.
- A nagyapád, Daniel, én, egy pár üzletfelem, a klubból egy-két lány, hogy szórakoztassák a közönséget, Sam, Lexa... És nagyon ajánlom, hogy te is ott legyél!
- Meglátjuk! - mormogtam az orrom alatt, és fel tudtam volna robbanni. Lexa! Megint idehozza, még jobban magához édesgeti, és persze az egészet az orrom alá dörgöli. 
- Na, ez mindjárt más. - húzta gúnyos mosolyra a száját.
- És mit ünneplünk? 
- A cégünk a hétvégén lesz ötven éves. - húzta ki magát büszkén.
- Pffff... A cég. Ja, persze. Miért nem mondod tisztán és érthetően, hogy a családunk ötven éve bűnözésből él?
- Ne legyél szemtelen, Harold! És holnap ehhez hasonlót meg ne halljak a szádból.
- Miért? Különben mit csinálsz velem? - húztam fel a szemöldökömet. Nem szólt semmit, csak kiviharzott a szobámból, és becsapta maga mögött az ajtót. Ugyan annyira tisztában volt vele, akárcsak én, hogy nem tudna engem bántani. Bármekkora szemétláda, sose tenne ilyet. Legalábbis fizikailag nem, mert ugye lelkileg már összetört azzal, hogy Lexa-t magába bolondította. Ezzel pedig ő is teljesen tisztában volt, hiszen nem hiába említette meg, hogy ő is itt lesz holnap. Tudta, hogy a neve hallatára ha egyből nem is, de beadom a derekamat. 

2017. április 23., vasárnap

21. fejezet: Hátat kell fordítani

Sziasztok! :) Nagyon hosszú csúszással, de meghoztam a legújabb fejezetet. Remélem, hogy még egy páran kitartatok mellettem! ;)
● Dal a fejezethez: A Fine Frenzy - Almost Lover ●
...ALEXIS DAVIS... 
Elképesztő, hogy mennyire gyűlölök azóta felkelni reggelente, mióta minden nap látnom kell Benjamin Styles arcát. Vajon máskor is ennyi időt tölt a Red Velvet-ben, vagy csak azóta időzik ott ennyit mióta ott dolgozom? Apropó munka... Munka közben, minden nap rám van állítva egy biztonsági őr. Csak rám. Csak engem figyel. Kissé zavaró, hiszen a többi pincérnőt, és táncost nem tartják így szemmel. Ha valami részeg pasi megpróbálkozik rám nyomulni, vagy hozzám érni, a nagydarab gorilla szinte letöri a kezét. Észbontó. Nem értem, hogy miért kell ennyire vigyázni rám, elvégre ki vagyok én? A legtöbb dolgozó, főleg a nők úgy tekintenek rám, mintha valami bűnt követtem volna el. Meg mernének rá esküdni, hogy azt gondolják, Benjamin lotyója vagyok. Mondjuk nem igazán csodálkozom rajta, hiszen az a szemétláda éppen úgy viselkedik velem, mintha a nője lennék. Akik nem utálnak, és vetnek meg, azok meg rettentő szerencsésnek tartanak, hogy a főnök kedvence vagyok, és hogy ennyire rajong értem. És tényleg... Szó szerint rajong, hiszen minden mozdulatomat figyeli, minden nap ajándékokkal akar elhalmozni, amit természetesen sosem fogadok el. Mióta folyamatosan visszaküldtem neki az ékszereket, és mindenféle csecsebecséket egy kedves „Köszönöm, de nem fogadhatom el!” mondattal, azóta csak virágok tömkelegével lepi el a lakásomat. Ezeket általában megtartom, hiszen mindenképpen a kukában végeznék, miután elhervadtan. De persze minden nap el kell mondanom neki, hogy nem szükséges ennyi virágot küldenie nekem. 
Ezen a reggelen is éppen egy ilyen csokor virágot tettem a vízbe, mikor az öcsém kibotorkált a szobájából. 
- Már megint virágot kaptál? - kérdezte kissé hisztérikus hangon, a szemét törölgetve. 
- Talán zavarja a fiatalembert? - nevettem rá, és az asztal felé intettem, hogy egye meg a reggeli müzlijét. 
- Kitől kapod? - húzta össze a szemeit, és már cseppet sem álmos tekintettel nézett rám – Harry-től?
- Tessék? - néztem rá meglepődve – Miért kapnám tőle? 
- Mert a barátod. Vagy nem? 
- Nem. Nem az. 
- Pedig nagyon kedves, és nagyon szépen is rajzol. - bólogatott, miközben tömte magába a müzlit. 
- Tudom, édesem. Tudom. De Harry és én...hát...nem is tudom. Inkább csak ismerősöknek mondanám magunkat. - gondolkodtam hangosan.
- Pedig tetszel neki.
- Tessék? - nevettem el magam – Ezt meg honnan szedted? 
- Nekem is tetszik a suliban egy lány, és egész nap őt bámulom. - mondta nagyon komolyan, nekem pedig leesett az állam. 
- Tetszik egy lány? - mosolyogtam rá, és nagy érdeklődéssel ültem le mellé az asztalhoz. 
- Szóval Harry éppen így bámult téged, mikor itt volt nálunk a balesetem után. 
- Tényleg? 
- Aha. - bólogatott, majd rám sem nézve ette tovább a reggelijét. 

Eltelt egy óra is, mire Chris összeszedte minden cuccát az induláshoz. 
- Nem baj, ha ma busszal kell menned, szívem? - hajoltam le hozzá, és felhúztam a cipzárt a pulcsiján. 
- Nem. Nem vagyok már kisgyerek. - mondta morcosan, és a kezemet félrelökve megigazította a pulcsija nyakát. 
- Tudom. De azért vigyázz magadra, oké? Nézz körül az úton, mikor leszállsz a buszról. 
- A busz a házunk előtt vesz fel, és a suli előtt áll meg. Nem fogok eltévedni, és mások is lesznek ott. 
- Tudom. Tudooooom. Louis holnap már el tud vinni, de ma dolga volt már kora reggel. Szóval csak ma kell buszoznod. 
- Mondom, hogy oké. 
- Légy jó, édesem. - mondtam, majd adtam egy puszit a feje búbjára. 

Fél órára rá, hogy Chris felszállt a buszra, én pedig visszamentem készülődni a munkába, megszólalt a csengő. A szívem akkorát dobbant, hogy majdnem kiszabta a mellkasomat. Itt van Harry? Eljött, hogy elvigyen munkába? Pedig már napok óta nem láttam, és nem is jön értem soha. Szinte a nyakamat törtem, hogy eljussak az ajtóig, és feltéphessem azt. Azonban mikor kinyílt, nem azt láttam, akire számítottam. 
- Aztaaa... - nézett rajtam végig a barna, göndör hajú fiú, aki meglehetősen hasonlított az általam annyira várt Harry-re.
- Segíthetek? - kérdeztem felhúzva a szemöldökömet. 
- Lexy? - kérdezte, de még mindig szemtelenül méregetett. 
- Daniel Turner. - nyújtotta felém a kezét, majd mikor belehelyeztem a sajátomat, megcsókolta azt, de végig a szemembe nézett – Az új sofőröd. 
- Ahhha. Szóval Benjamin küldött. - esett le a tantusz, majd visszamentem a lakásba, hogy felvegyem a cipőmet, és a kabátomat. Ő megpróbált követni, de egyből kitessékeltem. - Indulhatunk. 
- Állok szolgálatára, kisasszony. - kacsintott rám, majd a karját nyújtotta, hogy karoljak bele, de én csak szem-forgatva elsétáltam mellette – Nagyon értékes munkaerő lehetsz, ha Ben bácsi saját sofőrt küld érted. 
- Ben bácsi? - kérdeztem vissza, miközben már a kocsiba szálltunk be. 
- Aha. A nagybátyám. 
- Szóval akkor te és Harry...? 
- Ja. Unokatesók vagyunk. Sajnos. - húzta el a száját. 
- Miért sajnos? - próbálkoztam kihúzni belőle pár dolgot. Elvégre a Styles família egy újabb tagja került be a képbe. 
- Mert egy igazi idióta. Ha a helyében lennék, nem vesztegetném az időmet holmi rajzolgatásra, meg hasonló hülyeségekre. Az apja mindent megadna neki, ha akarná. De ez a gyökér... - mondta beleélve magát, de aztán rájött, hogy túl sokat fecseg. 
- Aha. - bólogattam.
- Szóval Lexy, mondd csak, mit dolgozol te a bácsikámnak? - nézett rám a visszapillantóból. 
- Lexa, nem pedig Lexy. - javítottam ki – És pincérnő vagyok. 
- Pincérnő? Egy átlagos pincérnőért nem küldene Ben bácsi sofőrt. Főleg nem családtagot. 
- Apropó, családtag. - húzta ki belőlem a kérdést a kíváncsiságom – Harry most akkor nem is dolgozik Benjamin-nak? 
- Nem. - tekerte meg a fejét – Mikor Ben bácsi nekem adta a melót, Harry eléggé ellenkezett, és azt mondta, hogy ő majd elhoz téged. De persze Ben bácsi nem engedte meg neki. Szóval mostantól én vagyok az új sofőröd. - mosolygott teli vigyorral. 
- Juhúúú! - bokszoltam bele a levegőbe, de persze látta rajtam, hogy nem igazán lelkesít a dolog. Pedig lehet, hogy jóba kéne lennem vele, mert elég könnyen ki lehet húzni belőle a dolgokat. 
- Nem lesz olyan rossz, ne aggódj! - nevetett, és most nem is tűnt annyira nagyképűnek, mint először – Vagy talán Harry-t hiányolod? 
- Tessék? - néztem rá most én a visszapillantón keresztül. 
- Már többször is érdeklődtél róla.
- Csak kíváncsi voltam, hogy miért kapta más az állást. 
- Aha. Értem. - bólintott, és talán sikerült meggyőznöm – Harry-re visszatérve... Tényleg nagyon csini vagy. 
- Öhm... Köszönöm asszem. De hogy jön ide Harry? - kérdeztem értetlenül. 
- Hát mondtam, hogy nem igazán tetszett neki, hogy én kapom a munkáját. Meg ezen a munkán kívül semmi mást nem lenne hajlandó megcsinálni a hülyéje Ben bácsinak. 
- Ezt most értenem kéne? 
- Hát dögös vagy. Gondolom szívesen fuvarozgatott, és meg kell hogy jegyezzem, én is nagyon szívesen csinálom. - kacsintott rám újra, majd szerencsére leparkolt a Red Velvet előtt, ahol egyből kipattantam a kocsiból. Az irányt egyből a bejárat felé vettem, és próbáltam lehagyni a srácot, de gyors volt, és követett. 
- Most már a testőröm is vagy? - néztem rá, miközben mellettem loholt. 
- Nem vagyok valami testőr alkat, de ha akarod, akkor pikk-pakk kigyúrom magam, és akár az életemmel is védelmezni foglak. - mondta tök komolyan, majd egy kis mosolyt biggyesztett a szája szélére. Erről a gesztusról megint Harry jutott eszembe, amitől mosolyognom kellett, de megtekertem a fejem – Nahát. Végre mosolyogsz. És micsoda csodás egy mosoly. Csinálhatnád többet is, mert nagyon jól áll. 
- Na figyelj, David! - kezdtem, de ő egyből kijavított.
- Daniel. De tudod mit? Úgy szólítasz, ahogy akarsz. - kacsintott megint, és most sem hiányzott a pimasz mosoly. Nevetnem kellett.
- Lexa! - hallottam meg az ismerős hangot a hátunk mögül. Egyből arra néztünk, és mind a kettőnk arcáról le is fagyott a mosoly Harry láttán. Daniel gúnyosan nézett, én pedig egy hatalmasat nyeltem, és a szívem is majdnem kiugrott a helyéről. 
- Szia! - köszöntem neki kiszáradt torokkal. 
- Beszélhetünk? - kérdezte Harry kérlelő szemekkel rám nézve. 
- Nem. - felelte helyettem Daniel.
- Nem téged kérdeztelek szerintem. - nézett felé most először Harry.
- Beszélhetünk. - törtem meg a kialakuló szócsatát, és mind a két fiú rám nézett. Daniel utálattal nézett Harry felé, aki egy apró, megkönnyebbült mosolyt dobott felém. 
- Akkor magatokra hagylak. - vetette oda Daniel, majd dühösen hagyott ott minket a Red Velvet egyik folyosóján. 
- Annyira sajnálom. - hajtotta le a fejét Harry, mikor rám nézett – Nagyon hülye voltam. 
- Igen, az voltál. - mondtam, de nem tudtam rá haragudni, ezért mosolyognom kellett – De nem haragszom. 
- Tényleg? - nézett rám nagy szemekkel. 
- Tényleg. - bólogatottam meggyőzően. 
- Nem akartam azokat mondani, és persze nem is gondoltam komolyan. Csak rohadtul bántott, hogy Benjamin olyan közel került hozzád. - vallotta be, és közelebb lépkedett. 
- Miért bánt ez téged? - tettem fel a kérdést, és egyre jobban dübörgött a szívem. 
- Mert ő került hozzád közel, és nem pedig én.
- Harry... - kezdtem, de elakadt a szavam, hiszen egyre közelebb jött hozzám, és már csak centik választották el tőlem.
- Nem tudom, hogy mit csinálsz velem, de megőrjítesz. - suttogta, miközben a fülem mögé tűrte a hajam, és végigsimított az arcomon – Azt hiszem, hogy kezdek... sőt, azt hiszem, hogy már teljesen, totálisan beléd...
- Lexa! - riasztott meg minket a folyosó végéről hallatszó kiáltás – Csakhogy ideértél, kedvesem. - sétált sietősen felénk Benjamin, s mit sem törődve a fiával, a derekamnál fogva magával húzott. Én reagálni sem tudtam hirtelen, hiszen még mindig Harry hatása alatt álltam. Hiszen majdnem bevallott valamit. Majdnem megcsókolt. 
Még mielőtt végleg szem elől veszíthettem volna, hátrapillantottam rá, és láttam az arcán a csalódottságot. 
De nem tehettem mást, hátát kellett fordítanom neki, és megbántani, hiszen nem azért vagyok itt, hogy szerelembe essek, hanem hogy elkapjam az apám gyilkosát. 

2017. március 1., szerda

20. fejezet: Nem várt ismerős

Sziasztok! :) Nagyon sajnálom, hogy nem volt rész megint egy ideje, de most meghoztam. Kárpótlásul, ahogy ígértem, ez egy Harry szemszög lett! Ne felejtsetek el nyomot hagyni! :) Remélem, még egy páran olvassátok! 

● Dal a fejezethez: Blackbear - idfc  ●
...HARRY STLYES...
- Minden oké, szépségem? - hallottam meg az ismerős hangot a szobám ajtajában, miközben szokásomhoz híven, a füzetembe rajzolgattam.
Annyira belemerültem a vonalakba, amiket mostanában egyre többször papírra vetek, hogy rettentően megijedtem Sam hangjától.
- Szia! - fordultam felé, és megeresztettem egy félszeg mosolyt.
- Húúúú. - emelte fel a kezeit a szőke nő, és beljebb lépkedett a szobámba – Ennyire ne örülj nekem. Bejöhetek? 
- Már bent vagy. - rántottam meg a vállamat játékosan – Csüccs le! - mutattam az egyik üres fotlera – Mi a helyzet? 
- Ezt éppen én kérdezném tőled. - húzta el a száját – Minden rendben van? Olyan kis csendes vagy mostanában. 
- Persze, naná. - próbáltam meggyőzni hevesen bólogatva.
- Ennyire ne játszd túl. - nevette el magát – Mit rajzolsz? 
- Öhm... Nem fontos. Csak egy-két...öhm... Mindegy. - dadogtam, és rögtön a füzetemért nyúltam, hogy be tudjam csukni, eltakarva Sam elől a rajzaimat. 
- Csak nem egy bizonyos barna szépségről készültek azok a művek? - húzogatta kíváncsian a szemöldökét. 
- Tessék? Nem... Dehogy. - vágtam rá egyből – Miért rajzolnék én egy barna lányt? 
- Harry... - tekerte meg a fejét, de a szája sarkában ott bujkált a huncut mosoly. 
- Sam? - kérdeztem vissza én is mosolyogva. Hihetetlen, hogy milyen kíváncsi volt ez a nő mindig, de én nem tudtam rá haragudni, hiszen ha anyámnak nem is mondhatnám, de nővéremnek igen. Olyan volt nekem mindig, mintha a nővérem lenne. 
- Miatta vagy ilyen? Miatta lógatod az orrodat már hetek óta? 
- Ki miatt? - játszottam a hülyét. 
- Miatta mondtál igent apád ajánlatára?
- Azért mondtam igent, mert ő az apám.
- Naaaaaa... - emelte fel a kezeit, hogy leintsen – Ez az, amit sosem hinnék el. Te csak úgy nem mondanál igent apádnak, ha nem lenne rá nyomós érved. Miatta van, ugye? 
- Lexa-nak ehhez semmi köze. 
- Szóval igen. - mosolyodott el megint.
- Honnan veszed ezt? 
- Mert senki sem mondta, hogy én Lexa-ról beszéltem. 
- Hihetetlen vagy. - tekertem meg a fejemet lemondóan mosolyogva, hiszen tudtam, hogy most már nem tagadhatok semmit sem. 
- Nagyon bírod őt, ugye? 
- Az most nem számít. - feleltem szomorúan – Benjamin-t le sem lehet vakarni róla.
- Na és? 
- Na éééés? Szerinted majd csak úgy átengedné nekem Lexa-t, mikor totál rá van kattanva? Felejtsd el. 
- Ugyan már, az apja lehetne!
- És ez Benjamin-nak mikor volt akadály? - nevettem fel gúnyosan – A másik meg az, hogy szerinted Lexa majd engem választana? A naaaagy, és gazdag Benjamin helyett? 
- Öhmmm... Nem ismerem igazán ezt a lányt, de nem hinném, hogy a pénz érdekli. - védte Lexa-t. 
- Sam! Szerinted miért kezdett el neki dolgozni? 
- Talán meg van szorulva anyagilag, és jól jött neki a magasabb fizetés. 
- Oké, hogy egyedül neveli az öccsét, de akkor is... 
- Te tudsz az öccséről? - kérdezte Sam, majd mintha rosszat mondott volna, kijavította magát – Mármint... Van egy öccse? 
- Van. - bólintottam, de még mindig furcsa volt ez az elszólás. 
- Látooood! Akkor biztos érte teszi. 
- Tök mindegy, mert szerintem ki nem állhat engem. - rántottam meg a vállamat, majd újra az asztalom felé fordultam, és kinyitva a füzetet, folytatni kezdtem a legutóbb felvázolt vonalakat. 
- Miből gondolod? - hallottam, hogy felkelt, majd mögém lépkedve, a vállamra tette a kezeit.
- Elég csúnyán végződött a legutóbbi találkozásunk. - túrtam idegesen a hajamba, és szinte újra éreztem Lexa tenyerét az arcomon – Eléggé megsérthettem. 
- Szerintem tudja ő, hogy nem akartad megbántani. - ölelt át hátulról. 
- Miért vagy ebben olyan biztos? 
- Női megérzés. - borzolta össze a hajamat – Beszélgess vele, biztos, hogy nagyon örülne neki, ha megkeresnéd. 
- Gondolod? - néztem fel rá reménykedve.
- Ki ne örülne annak, ha te udvarolnál neki, szépségem? És ezek a rajzok... Ha látná őket, egyből beléd szeretne. 
- Nem is tudom... - húztam el a számat. 
- Miért vagy ilyen beszari? Ez nem az én magabiztos Harry-mre vall. 
- Nem vagyok beszari, csak féltem. Ismered apámat...
- Pont ezért. Minél közelebb tudod őt magadhoz, annál jobban meg tudod védeni.
- Ebben van valami... - gondolkodtam el rajta.
- Én nem hagynám veszni a helyedbe. Nagyon különleges lány. 
- Azt mondtad, hogy nem ismered. - nevettem rá. 
- Ki tudja, talán ez a lány lesz a megoldás minden problémádra. - mondta rejtélyesen, és elkezdett az ajtó felé sétálni.
- Ezt hogy érted? - kiáltottam utána. 
- Hódítsd meg, szépfiú! - kacsintott vissza az ajtóból, majd magamra hagyott. 
Talán igaza van. Még sosem volt velem ilyen, sosem éreztem ezt senki iránt. Nem engedhetem el úgy, hogy ne próbálkozzak meg vele.



Még aznap el akartam menni hozzá, találkoznom kellett vele. De ahogy egyre jobban közeledett a pillanat, annál jobban ódzkodtam tőle. Mégis mit mondhatnék neki? Hogy az apám egy alattomos bűnöző, és nincs mellette biztonságban? 
Éppen a lépcsőn tartottam lefelé, és a gondolataimat szedtem össze, mikor megszólalt a csengő. Szórakozottan, magamban dudorászva futottam a bejárathoz, és nagy hévvel kinyitottam. Ám a nagy sietségből egyből vissza is vettem, mikor megláttam az érkezőt. Ahogy észrevettem az arcán, ő sem igazán rám számított. 
- Elmondanád, mégis mit keresel itt? -csúszott ki a számból unottan a kérdés. 
- Én is örülök neked, drága unokaöcsikém. - mondta az ajtóban álló seggfej, és szinte úgy lökött félre maga elől. 
- Mit akarsz? - csaptam be utána az ajtót, és lassan követni kezdtem a nappali felé. 
- Ben bácsikám itthon van? 
- Attól, hogy az anyád, és az anyám testvérek voltak, neked semmi közöd nincs Benjamin-hoz. - vágtam rá durván. Igen, ez a seggfej az egyetlen unokatestvérem, az anyám ágán. A szülei még kiskorában meghaltak, ezért itt nevelkedett egy darabig, de aztán szerencsére lelépett a nagyszüleihez, miután anyám eltűnt a térképről. 
- Ugyan már! Most miért vagy ilyen harapós? - lépett közelebb hozzám, és belecsípett az arcomba.
- Hozzám ne érj! - löktem el magamtól a kezét. 
- Jujjj, de morci a kis Harold! - nevetett fel újra, azzal az idegesítő hangjával. Annyira utáltam őt! Meg tudtam volna fojtani egy kanál vízbe. Kiskorunkban is mindig szivatott, és sosem hagyott békén. Csupán alig egy évvel idősebb nálam, de ezt mindig tudatnia kellett mindenkivel. Versengett a figyelemért, és az volt a kedvenc sportja, hogy belőlem hülyét csinált, és lejáratott mindenki előtt. Mindig ő akart az első lenni, és próbált az apám kedvében járni. Na, ez az egész még a mai napig igaz rá. Csupán azért látszott rajtunk, hogy rokonok vagyunk, mert neki is ugyan olyan göndör haja volt, mint nekem. 
- Mit akarsz Benjamin-tól? 
- Nem, mintha rád tartozna, de munkát kaptam tőle. - húzta ki magát büszkén. Igen, az, amitől én irtóztam, az őt rettentő büszkévé tette.
- Milyen munkát? - húztam össze gyanakodva a szemeimet.
- A tiédet! - nevetett fel, nekem pedig majdnem kiugrott a szívem a számon keresztül.
- Az enyémet? Ezt hogy érted? - dadogtam kiszáradt szájjal.
- Úgy, drága fiam... - jött mögülem a hang, és pillanatokon belül megérkezett az apám is hozzá - ...hogy te nem igazán rajongsz azért az ötletért, hogy Potter kisasszony sofőrje legyél. Pontosabban egyetlen egy nap sem mész el érte a megbeszélt időpontba.
- De... - kezdtem egyből védekezni, de az apám felemelte a kezét, hogy még nem fejezte be. Utáltam, mikor belém fojtotta a szót, de a seggfej unokatestvéremnek nagyon tetszett a dolog. 
- Majd találunk neked más munkát, ne aggódj!
- Nem aggódok, és ne gondold, hogy mást is fogok neked csinálni. - mondtam gúnyosan – Különben is, minek Lexa-nak sofőr? Ő csak egy pincérnő!
- Harold!!! - kiáltott rám Benjamin, majd újra halkabbra vette a szót – Mától Daniel lesz Miss Potter sofőrje, és ezzel lezártuk a témát. - mondta, majd sarkon fordult, de előtte még intett Daniel-nek, hogy kövesse.
- Mondd csak! - suttogta még oda az idióta unokatestvérem – Jó bula ez a Lexy? 
- A neve Lexa! - válaszoltam összeszorított fogakkal, de ő csak vihogott egyet, és követte az apámat.
Pont ez kellett! Pont ez a gyökér hiányzott az életemből!