2014. január 31., péntek

Midnight Memories klippremier

Sziasztok! Tudom, hogy nem a történettel kapcsolatos, de ma volt a Midnight Memories premierje. Nézzétek meg minél többen, hogy megint lefagyasszuk a VEVOt. ;)

10. fejezet: Lökés a bal oldalról

Sziasztok! Gondolom már nagyon vártátok a mai részt, hogy végre megtudjátok, mi történik az után, hogy Harry meglátta együtt az ikreket, és rájött, hogy Angie vak.
Szerintem nagyon meg fogtok lepődni azon, ami történik majd, és remélem, hogy kapok majd véleményt a részről.

Angelina Graham
- Ki az? – léptem el Abbie-től, és az ajtó irányába fordultam. 
- Én inkább arra lennék kíváncsi, hogy te ki vagy! – hallottam meg az ismerős hangot, ami megvetést sugárzott. 
- Harry? – kérdeztem akadozva, és éreztem, hogy az összes vér a testemből a fejembe szökik. 
- Igen, Harry. – a hangja hangosabb lett, és meghallottam, hogy felém lépked – Az az idióta, akit jól átvertetek. Mégis mi ez az egész? Ki vagy te?
- Angie. – hajtottam le a fejemet. 
- Ha jól veszem észre, akkor te…öhm…nem…
- Nem látlak? – kérdeztem hangosan, a sírás küszöbén – Jól vetted észre.
- Akkor én a testvéreddel randiztam? 
- Igen. – bólintottam.
- Hülyét csináltatok belőlem. – a hangja szomorú volt.
- Megkértelek valamire, nem? – szólalt meg mellettem Abbie dühösen. 
- Ja. De fogalmam sem volt róla, hogy miről beszélsz.
- Csak fogd be a szádat, rendben? Ne most csináld ezt.
- Hát mikor? – kelt ki magából Harry, én pedig el akartam süllyedni. Holly örökre elment, és most még Harry-t is elveszítem.
- Harry… - szólalt meg egy ismeretlen hang – Menjünk, oké? 
- Lou! Te maradj ki ebből! Semmi közöd nincs hozzá!
- Kint megvárlak, mert én ezt nem hallgatom végig. – mondta a másik fiú, ezek szerint Louis – Szerintem nem ezért jöttük ide. – mondta, majd becsapta maga után az ajtót.
- A húgomnak elég sok baja van így is, ne most zúdítsd rá a dühödet, rendben? Mindent meg foguk magyarázni. 
- És most tökéletes az időpont erre. 
- Ez most komoly? – ordította el magát a nővérem, és pedig csendben álltam mellette – Ne őt bántsd, rendben? Az én ötletem volt az egész, ő pedig ellenezte. 
- A te ötleted volt, hogy átvágjatok? – kérdezte gúnyosan – Hadd gratuláljak. Fantasztikus emberek vagytok. Csak annak örülök, hogy Holly ezt már nem élte meg. 
- Fogd be a szádat, rendben? – sziszegte Abbie.
- Elég legyen! – kiáltottam el magamat, és magam is meglepődtem, ugyanis a hangom erősnek hallatszott – Soha nem akartam ezt. – beszéltem Harry irányába – De te annyira kedves voltál Holly-val, és velem is. Én azt hittem, hogy észrevetted, hogy van velem valami gond. De aztán jött a nővérem, hogy randira hívtad a folyosón. Akkor esett le, hogy nem jöttél rá, hogy vak vagyok. El akartam mondani, de te annyira lelkes voltál, akárcsak Holly. Fogalmam sem volt arról, hogy ki vagy, hogy híres vagy. Aztán mikor megtudtam, megijedtem, pedig amúgy is eléggé be voltam rezelve tőled. Három éve nem álltam szóba mással, csak a tesómmal, és Holly-val. Megkértem Abbie-t, hogy menjen el helyettem, és rendezze úgy, hogy ne akarj velem találkozni többet, és felejtsük el ezt az egészet. 
- És ezt most be kellene vennem? – szólt közbe gúnyosan – Nem fogjátok ezt elhitetni velem. Volt már egy-két hülye ribanc, aki ezt eljátszotta. Ti sem vagytok különbek. 
Minden egyes szavával a lelkembe mart, meg akartam halni, el akartam tűnni. Ezért gyors léptekkel elindultam az ajtó felé, de pár pillanat után nekimentem valaminek, vagyis valakinek. Tudtam, hogy csak ő áll ott, és tudtam, hogy ő volt az, akinek nekimentem. Lehajtottam a fejemet, mert nem akartam, hogy lássa az arcomat, majd kikerültem, és kimentem a folyosóra. 
- Jól vagy? – hallottam meg a hangot mellettem, de nem foglalkoztam vele, csak sietős léptekkel haladtam tovább – Lou vagyok, már találkoztunk…asszem. – utánam jött, és nem hagyta abba a beszédet – Nem állnál meg? Figyelj csak, ne törődj azzal, amiket mond, oké? Egy idióta, de ha lenyugszik, akkor biztos vagyok benne, hogy meg tudjátok beszélni. – hadarta, miközben én sírva menekültem előle, és minden más elől. Már a lépcsőn egyensúlyoztam lefelé, és ki akartam érni az udvarra – Segítsek? 
- Nem kell senki segítsége! – ordítottam felé, ám ekkor eltévesztettem a számolást, és estem egy nagyot, egyenese ki az udvarra. Minden emeletre ugyan annyi lépcső vezetett fel, én pedig mindig számoltam őket, így tudtam, hogy még mennyi van hátra. Nagyot nem estem, és szinte pillanatokon belül már a talpamon is voltam, ugyanis Louis rettentő gyorsasággal segített fel. 
- Nem ütötted meg magad? – kérdezte aggódva. 
- Hagyj békén. – mondtam, majd kirántottam a kezemet az ujjai közül, és futni kezdtem. Nem törődtem azzal, hogy nem látok, és bárkinek vagy bárminek nekifuthatok, még a nyakamat is kitörhetem, csak zokogva haladtam előre. Aztán egy hosszú dudaszó, majd egy nagy lökés a bal oldalamról.

Abigail Graham
- Te egy akkora seggfej vagy! – tört ki belőlem ismét a szó, amint a húgom elhagyta a szobát. 
- Nem vagyok rád kíváncsi. – intett felém, amitől még idegesebb lettem. Esküszöm, hogy meg tudnám fojtani. 
- Miért nem hagyhattad annyiban ezt a dolgot? 
- Mert szerinted ezt csak úgy annyiban lehet hagyni? 
- Meghalt az egyetlen barátja. Az, aki három éve vele van, itt az otthonban.
- Angie itt él? – kérdezte meglepetten.
- Szerinted mit keresett itt mindig? – néztem rá lemondóan. Ez ennyire ostoba? – Velem csak kétszer találkoztál. A folyosón, meg a randin. A többi mindig ő volt. 
- Éreztem, hogy van valami gáz vele. Egyszer kedves, és aranyos, máskor meg egy hárpia…már megbocsáss. 
- Nem gáz. – rántottam egyet a vállamon – Mindig is ő volt a visszahúzódó, szerény lány, én meg a nagyszájú, csinos nővére. 
- Szerintem ő szebb nálad. – jegyezte meg halkan. 
- Ha most nem ez lenne, amit hallani szeretnék, nagyon kiborulnék, ugye tudod? – nevettem el magam – Ne bántsd, oké? Nagyon megijedt. Egyetlen egy pasija volt, aki elhagyta a baleset után.
- Baleset?
- Én vezettem. Zuhogott az eső, és egy részeg idióta belénk hajtott. 
- Én azt hittem, hogy így született. 
- Nem, és pont ezért még rosszabb neki. Senkivel nem állt szóba hónapokig, aztán jött Holly, és ő tudta rávenni, hogy fogadja el a helyzetét. Három éve történt a dolog.
- Akkor nem tudja, hogy hogyan nézek ki? 
- Nem. Éppen ezért fogalma sem volt róla, hogy ki vagy. Amióta találkoztatok, teljesen kivirult, folyton csak rólad beszélt. Három éve nem láttam ilyennek. – mosolyogtam el magam, és láttam, hogy Harry szája is felfelé görbül – Odavan érted. 
- Akkor miért téged küldött maga helyett? – kérdezte fájdalmas arccal. 
- Mert félt. Majdnem sikerült meggyőznöm, hogy menjen el veled, de mikor megtudta, hogy híresség vagy, totál berezelt. Azt akarta, hogy menjek én, és rázzalak le valahogy, hogy ne akard őt többet látni. 
- De miért? Mert híres vagyok? – kérdezte értetlenül. 
- Nem. Dehogy. Rettegett, hogy mi lesz, ha rájössz, hogy vak. Nem hiszem, hogy túlélte volna, ha még egyszer ezért hagyja el valaki. Inkább véget akart vetni az egésznek még az elején. 
- Azt gondolta, hogy elhagynám azért, mert vak? – nézett rám kétségbeesetten, ami nagyon meglepett. Igazság szerint én is gondoltam erre, de a viselkedése most meggyőzött arról, hogy nem is annyira rosszfiú. 
- Azt, és most szerintem még jobban így gondolja. 
- Beszélnem kellene vele, ugye? – nézett rám félve. 
- Igen. – mosolyogtam rá bíztatóan – A szobájában lesz, a folyosó végén, balra. 

Harry Styles
- Rendben. – bólintottam, majd sarkon fordultam, hogy beszéljek Angie-vel, és ráébresszem, hogy nem vagyok olyan felszínes, hogy egy ilyen apróság miatt ne akarnék vele lenni. Kit izgat, ha nem lát? Hiszen nekem így is tökéletes. Alig, hogy megfogtam az ajtó kilincsét, megszólalt a zsebemben a telefonom. Megálltam, és felvettem.
- Lou? – szóltam bele unottan. 
- Azonnal gyere a városi kórházba, és hozd Angie testvérét is. – hadarta.
- Te miről beszélsz? – nevettem el magam.
- Nem tudtam megállítani, totál kivolt, érted? Csak futott, és…és…
- És mi? - Abbie felé fordultam ijedt arccal, aki értetlenül nézett rám – Lou, hol van Angie? – kérdeztem már remegő kézzel, és alig bírtam tartani a telefont.
- Kiszaladt az útra, nem tudtam megállítani. Elütötte egy autó. Már úton vagyunk a kórházba, itt vagyok vele a mentőben. – fejezte be a mondatot idegesen, remegő hanggal, bennem pedig megfagyott a vér.
 Kinyomtam a telefont, és Abbie-re néztem, aki megrémülve bámult rám. 
- Mi van? – kérdezte vékony hangon. 
- El…elütötték. – nyögtem ki nagy nehezen. Ahogy kimondtam az utolsó mondatot, a velem szemben álló lány pillanatok alatt elsápadt. De az biztos, hogy ő és én versenyezhettünk volna, hogy melyikünk a fehérebb. 

2014. január 30., csütörtök

9. fejezet: Fehér bot

Sziasztok! :) Meghoztam a mai részt is, ami sajnos elég rövid lett, de attól még nagyon érdekes, és eseménydús. Kíváncsi vagyok a reakciókra! ;)

Harry Styles
El sem tudom képzelni, hogy majdnem megcsókoltam, és végre hagyta. Mondjuk, lehet, hogy suttyóság lett volna, ha letámadom, hiszen totál ki volt, és lehet, hogy csak azért engedett közel magához, mert gyenge volt. Na, de mindegy, csak azt remélem, hogy lesz ennek folytatása. 
- Harry! Hahóóó! – Lou hangja térített magamhoz – Indulj már, zöld van. Feltartod a forgalmat.
- Ja. – elindítottam a kocsit, éppen hazafelé tartottunk a menedzserünktől.
- Hol jársz? – nézett rám nevetve – Ja, bocs. Tudom már. Az angyalkád körül, mi?
- Majdnem megcsókoltam, és hagyta volna magát, de akkor megszólalt az a rohadt telefon. Csak nekem lehet ilyen szerencsém. Basszus, ilyen a filmekben szokott csak lenni. – csak úgy ömlött belőlem a szó. 
- Csókoltad volna meg utána, hogy letetted a telefont. 
- Nem mertem, és szerintem ő is zavarban volt. Meg nem akartam, hogy azt higgye, hogy kihasználom. Előtte sírt, mert Holly elég rosszul van. 
- Sajnálom, tesó. – mondta együtt érzően – Miért nem mész vissza most? Még lehet, hogy ott van.
- Nem akarok ennyire nyomulni rá. Szerintem nem az a fajta, akinek ez bejön. 
- Értelek. Nem a telefonod rezeg? – kérdezte, és közelebb hajolt, hogy meghallgassa.
- De. Felvennéd? Niall az. – adtam át neki. 
- Persze. – kivette a kezemből, és beleszólt – Helyzet? Nem, most vezet. Öhm…basszus. Ne már. Te jó ég! Sajnálom, haver. Nem, nem, majd én elmondom. Persze. Szia. – tette le a telefont, lehajtotta a fejét, és beleharapott a szájába, az arca zavart volt. 
- Mi van? - mosolyogtam rá.
- Öhm…Lehúzódnál az út szélére? 
- Mi van? – megijesztett az arca, ezért félreálltam. 
- Harry…Figyelj! Niall volt…
- Tudom. 
- Bement Holly-hoz, szerencsére még tudott vele beszélni… 
- Még? 
- Meghalt. – mondta ki szomorúan, bennem pedig megállt az ütő – Nem sokkal azután, hogy eljött tőle, telefonáltak neki, hogy mi történt. 
- Tessék? – alig tudtam megszólalni, a szám egy pillanat alatt kiszáradt. 
- Sajnálom. 
- Oda kell mennem. – elindítottam a kocsit, és egyből az otthon felé vettem az irányt.
- Biztos, hogy oda akarsz menni?
- Szüksége van rám. Rettentően szerette, és totál ki lehet bukva. 
- Hát jó. Veled megyek. 
- Köszi. – próbáltam mosolyogni, de nem nagyon ment. Csak arra tudtam gondolni, hogy mi lehet most Angie-vel. Mellette akartam lenni, és segíteni neki feldolgozni a történteket. 
- Harry. – szólalt meg Louis egy kis idő után.
- Hmmm?
- Az ott nem a csajod? – mutatott ki az utcára, én pedig követtem az ujját. Tényleg ott volt, kint állt egy bolt előtt, és a kirakatot nézegette. Valami gyerekkel volt. Ki ez? Miért fogja a kezét? És basszus…Miért csókolja meg?
Lehúzódtam az út szélére, és kipattantam a kocsiból, nem törődve azzal, hogy Lou vissza akar tartani. Odarohantam hozzájuk, és a karjánál fogva magam felé fordítottam.
- Mi a…? – nézett rám zavarodottan – Mit csinálsz? – rántotta ki a karját az ujjaim közül. 
- Ezért nem akarsz velem lenni? – próbáltam higgadt lenni, de nem nagyon ment. 
- Miről beszél ez? – szólalt meg a fekete, felállított hajú gyerek, aki mellette állt. 
- Semmiről. Majd megmagyarázom. – mosolygott rá, majd újra rám nézett – Tehát? Valami gond van?
- Angie… - kezdtem, de a seggfej, aki mellette állt, elnevette magát – Mi van? – néztem rá idegesen. Nem sok tartott vissza, hogy ne menjek neki, és ne verjem ki az összes fogát. 
- Semmi. – tette fel a kezeit, még mindig mosolyogva. 
- Angie! – kezdtem újra – Hogy csinálhatod ezt?
- Nincs köztünk semmi, Harry. – mondta lazán. 
- Nem erről beszélek. Miért nem vagy az otthonban? Itt vagy ezzel a senkiházival. Nem voltál Holly-val az utolsó óráiban, és még utána sem tiszteled meg? Azt hittem, hogy szeretted.
- Mi van? – az arca elsápadt – Holly…meg…meghalt? 
- Igen. – bólintottam szomorúan – Nem is tudtad?
- Vigyél el. Be kell mennem. – elkapta a kezemet, és magával rántott. 
- És a pasid? – kérdeztem flegmán.
- Vigyél be az otthonba! Most! – fordult felém idegesen, szikrázó szemekkel. 
- Jó. – bólintottam, majd elindultunk a kocsi felé. 
- Szia. – köszönt neki Lou, de ő mit sem törődött vele beült a hátsó ülésre, és csak a telefonját nyomkodta.
- Vedd már fel! – mondta a telefonba – Vedd fel!
- Kit hívsz? – kérdeztem rá, mikor már az otthon utcájában jártunk. 
- Semmi közöd hozzá, oké? Siess! – mondta idegesen. Annyira furcsa volt, hiszen megint bunkón, és flegmán viselkedett velem. Még csak nem is sírt Holly miatt, pedig délelőtt mennyire ki volt bukva. És kit hív? Miért akar mindenáron elérni valakit? 
Mikor megálltam az otthon előtt, egyből kipattant, és meg sem várva minket beszaladt az otthonba. Csak akkor értük utol, mikor egy ápolónővel beszélt a folyosón. 
- A húgom? – kérdezte a nőt, mikor odaértünk. A húga? Van egy húga? 
- Holly szobájában. Teljesen összetört, nem lehet elmozdítani onnan. Meg sem szólalt, mióta megtudta, hogy meghalt. Csak ül az üres ágy mellett, és sír. 
- Istenem! – fogta meg a fejét Angie, és most először láttam rajta az aggódás igazi jeleit – Köszönöm! – mondta, majd elindult, és mi követtük. 
- Van egy húgod? – kérdezte Lou. Úgy tűnik, hogy nem csak én voltam összezavarodva.
- Van. – mondta, de nem méltatott több válaszra. Mikor végre Holly szobája elé értünk, megállt, és felém fordult. – Ne bántsd, oké? Most ne! Lesz rá máskor is idő. – mondta komolyan, de nekem fogalmam sem volt róla, hogy miről beszél. Benyitott a szobába, ahol nem volt senki más, csak egy barna hajú lány, aki az ágy mellett ült. 
- Hugi! – szólalt meg halkan, mire a lány felkelt, és megfordult. Azt hittem, hogy rosszul leszek. 
- Abbie! – mondta sírva, és elindult az irányunkba. Lou értetlenül nézett rám, én pedig meg sem tudtam mozdulni. Abbie? Mi ez az egész? Ki ez a lány, aki ugyan úgy néz ki, mint ő? És ha a lánynak, aki velünk jött, Abbie a neve, akkor ez a lány lenne Angie? Igen. Az a ruha van rajta, mint a délelőtti lányon, a hátsó udvaron. Mi a franc ez az egész? – Meghalt. Itt hagyott engem egyedül. Mi lesz most velem? Ki fog rám vigyázni? – sírt tovább, majd felénk nézett. A szeme zöld volt, és nem barna, ahogy eddig tudtam. Felénk nézett, de nem ránk. – Van itt még valaki? – kérdezte meg. Te jó ég! Ekkor vettem csak észre, hogy fehér botot tartott a kezében. Vak?

2014. január 29., szerda

8. fejezet: Búcsú?

Sziasztok! Ahogy ígértem, ez a mai rész nagyon izgalmas lesz. Remélem, hogy tetszeni fog mindenkinek. Ígérem, már nincs is olyan sok hátra az igazságig! ;)

Harry Stlyes
- Na, mi van a csajjal? – kérdezte Louis, mikor bementünk egy kis kávézóba, még aznap délután. 
- Hagyjuk. – vontam meg a vállamat. 
- Mi van? – nevette el magát – Totál odavoltál érte. 
- Még most is, de szerintem rohadtul utálhat. Vagy én nem tudom, hogy mi baja van. Mondjuk mióta énekeltünk, nem beszéltem vele, talán már más lenne a helyzet.
- Énekeltetek? – felhúzott szemöldökkel nézett rám. 
- Aha. Holly szerette volna, és basszus, mennyire örültem neki, hogy pont a You and I-t akarta. – mosolyogtam el magam, ahogy visszagondoltam rá. 
- Mi ez a mosoly, tesó? Te szerelmes vagy! – kiáltotta el magát hangosan a kávézóban, ahol hirtelen csend lett. Mondjuk, nem volt valami sok ember, de azok mind ránk néztek. 
- Fogd már be! – löktem meg – Még csak az kéne, hogy holnap minden ezzel legyen tele. 
- Miért baj az? 
- Szerintem te tudod a legjobban, hogy a rajongók mikre képesek azért, hogy ne legyen barátnőnk. 
- Ja. De engem nem igazán izgat. Amíg Eleanor-t nem zavarják a dolgok, addig engem sem. Aki igazi rajongó, az meg örül nekünk. Nem?
- Hát én nem nagyon tudom megérteni a rajongóinkat. – tekertem meg a fejemet – Van köztük egy-két olyan, akikre az őrült szó is enyhe kifejezés.
- Jó, tudom. De pont azért a mi rajongóink, nem? – nevette el magát. 
- Ez igaz. – hagytam rá a dolgot. Igazából nagyon jól tudtam, hogy Louis tisztában van vele, hogy nem ez a legnagyobb gondom. Elvégre nála jobban senki sem ismer. Tudja ő azt, hogy az izgat, hogy mit szólnának a rajongók ahhoz, ha barátnőm lenne. Mert simán elfordulhatnak tőlünk, és nem akarom, hogy az én hibám legyen az egész. Oké, ott van Zayn és Lou is, nekik is van barátnőjük, de engem úgy ismertek meg, mint a nagy csajozóst, és nőfalót. Pont ezért reméli azt mindenki, hogy soha nem lesz komolyabb kapcsolatom. De ez a lány más. Folyton csak rá gondolok, és folyton az illatát érzem az orromban. Vele szívesen megjelennék a címlapokon, és büszkén mutatnám meg mindenkinek. Megvédeném mindenkitől, és kiállnék mellette akár az összes rajongóval szemben. Sőt, ha esetleg azt mondaná, hogy lépjünk le, és menjünk világgá, esküszöm, hogy vele mennék.
- És miért nem mész el hozzá? – Lou hangjára egyből visszakapcsoltam a valóságba.
- Azt sem tudom, hogy hol lakik. 
- Akkor hogyan randiztatok? Nem mentél érte?
- Az otthonnál vettem fel. Holly-nál volt.
- És mikor szokott ott lenni? 
- Szerintem délelőttönként. Akkor nincsenek vizsgálatok, azt hiszem.
- Menj el holnap, hátha találkozol vele. 
- Lehet. Végülis, egy próbát megér. – vontam vállat.
- Hát érjen is meg, mert nem vagyok hajlandó tovább nézegetni a fancsali képedet. – mondta nevetve, amiért cserébe csak egy jól irányzott ütést kapott tőlem a vállába. 

Angelina Graham
Reggel kopogás ébresztett. 
- Tessék! – szóltam álmosan, és az ágyban felülve az ajtó felé fordultam.
- Szia. – hallottam meg Camile nővér hangját, amit három év után természetesen egyből felismertem. 
- Baj van? – kérdeztem aggódva.
- Öhm…Holly szeretne látni. – mondta halkan, és szomorúságot éreztem a hangjában. 
- Mi történt? – szálltam ki az ágyból, szinte fél másodperc alatt, és elkezdtem keresni a ruháimat, amiket tegnap este kiválogattam, pontosabban kitapogattam. 
- Segítek, rendben? – jött közelebb hozzám, és segített felöltözni. Soha nem hagytam volna, hogy bárki, bármiben is segítsen nekem, elvégre nem lehetek örök életre rászorulva másokra, de ez most más helyzet volt. Minél előbb Holly-nál akartam lenni. 
Szerencsére közel, ugyan azon a folyosón volt a szobája, mint az enyém. Camile nővér elkísért addig, de be már egyedül mentem. 
- Szia. – hallottam meg a vékonyka hangot az ágy felől. A bot segítségével, ami eddig összehajtva volt a kezemben, odasétáltam hozzá. Már messzebbről hallottam, hogy nehezen veszi a levegőt, és többször is halkan köhécsel.
- Szia. – ültem le mellé a székre – Mi a helyzet? Miért kaptam ébresztőt? – próbáltam laza lenni, de persze hogy is ment volna ez nekem.
- Beszélni szerettem volna veled. – alig tudott beszélni, és tényleg nehezére esett levegőt venni.
- Miről? – keresni kezdtem a kezét, de ő gyorsabb volt, és mikor feléje nyúltam, megéreztem az apró, csontos ujjait a kézfejemen. Ijesztő volt az érintése, teljesen eltűnt a meleg, puha bőre. 
- Arról, hogy mi lesz, ha én már nem leszek. 
- Holly…kérlek, ezt ne… - kezdtem, de közbevágott. 
- De, igen. Szeretném, ha nem sírnál utánam, legalábbis ne hetekig. Oké? – nevetni próbált, de nem nagyon ment neki – Meg néha látogass meg a temetőben, és énekelj majd nekem. Én ott leszek, és hallani fogom. Szeretném, ha boldog lennél, és nem zárnál ki mindenkit az életedből. Tudom, hogy csak én voltam itt neked, de most már van más is. 
- Más? 
- Harry. Annyira aranyosak vagytok együtt, és látnád, hogy hogyan néz rád. 
- Hogyan néz rám? – értetlenkedtem, vagyis inkább tagadni akartam a dolgokat – Holly, Harry és én nem illünk össze, szóval ne is kezdd el ezt.
- Dehogynem. Te annyira szép vagy, ő meg olyan cuki, és annyira szép pár lennétek.
- Ő világsztár, én meg egy senki, aki nem mellesleg vak is.
- És? Miért baj az. Őt sem zavarja. 
- Mert nem is tud róla. – hajtottam le a fejemet. 
- De hát már randitok is volt. 
- Abbie ment el helyettem. 
- De miééééért? 
- Mert megijedtem, hogy mit szól majd hozzá, ha kiderül, hogy vak vagyok.
- Szerintem Harry kedves, és jólelkű fiú, és nem hinném, hogy nagyon zavarná. – komolyan mondom, hogy úgy beszélt, mint egy felnőtt nő. Már megszoktam, hogy teljesen más, mint a többi tíz éves, de most még érettebbnek tűnt. 
- Persze. Szerinted majd rám vigyázna életem végéig? Ez lehetetlen lenne. 
- Csak ígérd meg nekem, hogy nem lököd el magadtól. Nem kell vele lenned, de legalább barátkozzatok össze. Oké? – kérlelt, egyre gyengébb hangon. 
- Hát jó. – nem tehettem mást, muszáj volt beleegyeznem. 
- Angelina! – kinyílt az ajtó, és Camile nővér lépett be – Ideje lenne, hogy Holly pihenjen. 
- Persze. Megyek. – bólintottam, de mielőtt elindulhattam volna, Holly közelebb húzott, és átölelt.
- Szeretlek! – suttogta.
- Én is nagyon szeretlek! – viszonoztam az ölelést, majd kimentem a szobából, és magára hagytam. 
Annyira rossz volt vele így beszélni, és most örültem, hogy vak vagyok, és nem kellett látnom az összetört, és meggyötört arcát. Habár soha nem láttam, de mindig megengedte, hogy megérintsem, és így el tudtam őt képzelni. Eldöntöttem, hogy kimegyek egyet az udvarra, a szokásos helyünkre, és egy kicsit élvezem a jó időt. Visszamentem a szobámba a napszemüvegemért, és a kijárat felé vettem az irányt. Elbotorkáltam a hátsó udvarra, és leültem a megszokott asztalhoz, a padra. Eszembe jutottak újra Holly szavai, és az, hogy megkért, énekeljek neki majd a temetőben. Éreztem, hogy a szemeim megtelnek könnyel, és amit visszatartottam Holly előtt, az most mind kitört. 
- Szia! – hallottam meg a hang közeledő gazdáját, ezért gyorsan letöröltem a sós folyadékot, ami végigfolyt az arcomon. 
- Mit keresel itt? – lehajtottam a fejemet, és megigazítottam a napszemüvegemet. 
- Nahát…Ennyire örülsz nekem? – kérdezte, majd éreztem, hogy mellém ül, és az asztalra támaszkodik. 
- Sajnálom, csak elég rossz volt a reggelem. – tekertem meg a fejemet – Holly-hoz jöttél?
- Hát. Elvileg azzal az indokkal jöttem, hogy őt látogatom meg, de bíztam benne, hogy itt leszel.
- Tényleg? – igazából csodálkoztam a dolgon, hiszen azt hittem, hogy megunta a próbálkozást. 
- Aha. Öhm…Nem vennéd le a napszemüveget? Jó lenne látni a szemedet. 
- Nem szeretném. – csóváltam meg ijedten a fejemet. 
- De miért? 
- Mert…Mert sírtam. – hazudtam. Pontosabban nem is volt akkora hazugság, mivel tényleg az előbb fejeztem be a sírást. 
- Mi történt? – éreztem, ahogy megfogja mindkét kezemet, és nekem eszem ágában sem volt elhúzódni tőle, magam sem tudom, hogy miért.
- Holly-nál voltam. Elég rosszul van, és esküszöm, hogy olyan volt az egész beszélgetés, mintha elbúcsúzott volna.
- Sajnálom. – mondta szomorúan. 
- Úgy beszélt hozzám, mint egy felnőtt nő. Több esze van, mint bárki másnak. Miért kell pont neki elmennie? – éreztem, hogy megint folynak a könnyeim. 
- Gyere ide! – magához húzott, és átölelt. A szívem pedig majdnem átszabta a mellkasomat. Megéreztem a kezét a hátamon, majd az illatát az orromban. A kezeim maguktól indultak meg, és átölelték a testét, aminek hatására még jobban magához húzott. Nem mertem megmozdítani a kezeimet, de még így is éreztem az izmait, és a göndör fürtjeit az arcomon. Egy pár pillanat múlva kissé elhúzódtam tőle, de tényleg csak egy kicsit, annyira, hogy éreztem a leheletét az arcomon. A pulzosom is megemelkedett, mikor a bal kezét felemelte, és gyengéden az arcomra tette. Éreztem, hogy húzni kezdi a fejemet, és nem akartam ellenkezni. Az orra hozzáért az enyémhez, én pedig lecsuktam a szememet.
Majd hirtelen megszólalt egy éles hang, aminek hatására szétugrottunk. 
- Tessék? – vette fel idegesen a telefonját – Most? Jó. Jól van. Megyek. – lerakta a telefont, majd ismét megfogta a kezem -  Öhm…Mennem kell. A menedzserünk volt. 
- Oké. – bólintottam tiszta komoly arccal, és próbáltam nem felé fordulni. 
- Találkozunk később? 
- Biztos. 
- Szia. 
- Szia. – köszöntem el, majd megint magamra maradtam. 
Te jó ég! Mi fog még ma történni? Majdnem megcsókolt, és én hagytam. Nem vagyok normális, ez többet nem fordulhat elő.

2014. január 28., kedd

7. fejezet: Belezúgva

Sziasztok! A mai fejezet nem lett valami izgalmas, és eseménydús, de ígérem, hogy a holnapi annál jobb lesz, és biztos vagyok benne, hogy nagyon tetszeni fog. ;)

Harry Styles 
Annyira gyönyörű, és így pár milliméterről tényleg olyan, mint egy angyal. Bárcsak ne lenne rajta ez a hülye napszemüveg. Legszívesebben levenném róla, de azt azért mégsem tehetem meg. Pedig úgy szeretném látni a szemét. A szájáról pedig ne is beszéljünk, hiszen szinte visszatarthatatlan vágyat érzek, hogy megcsókoljam. De ő még csak rám sem néz, hiszen azért ilyen közelről látszódik, még szemüvegen keresztül is, hogy másfelé néz. De legalább a szemeit látom, mondjuk nem éppen olyanok, mint amire emlékszek. 
- Öhm… - szólalt meg zavartan, hiszen az arca szinte az én arcomba fúródott Holly ölelése miatt, amiért imádom ezt a kislányt – Ideje lenne felmenned, Holly.
- Még neeee! – nézett rá kérlelő szemekkel a megszólított, de nem éppen úgy nézett ki, mint akit meghat a nézése. 
- De!
- Angie-nek igaza van. Holly! – adtam neki igazat, de még így sem tudtam elérni, hogy rám nézzen – Majd én felviszlek, oké? 
- Hát jó. – sóhajtott Holly beletörődve. 
- Velünk jössz? – néztem Angie felé. 
- Nem. Még van egy kis dolgom. – mondta maga elé.
- Ne segítsek? – szólalt meg Holly hirtelen. Segíteni? Nem értettem nagyon, de gondolom a gitárra célzott, hiszen Angie éppen azzal ügyetlenkedett.
- Tudod, hogy megoldom – mosolyodott el végre, de persze ezt sem én tudtam elérni nála. 
- Rendben. Remélem, még találkozunk. 
- Aha. – csak bólintott egyet, így jobbnak láttam lelépni, mielőtt megint kihúzom nála a gyufát. Ha nem nyomulok rá ennyire, akkor talán kicsit megenyhül.

Angelina Graham
Persze, majd találok velük tartani. Először is, semmi kedvem nincs végighallgatni, ahogy nekem beszél, így is teljesen kivagyok tőle, és el akarok ájulni, ha a közelemben van. Másodszor pedig, akkor rájönne, hogy még az orrom hegyéig sem látok. Amilyen gyorsan csak tudtam, bementem a hátsó bejáraton, és igaz, hogy a hosszabb úton, de a szobámba siettem…jobban mondva botorkáltam, és reménykedtem benne, hogy nem találkozok össze velük egyik folyosón sem. 

Abigail Graham
- Na idefigyelj, drága kishúgom! – szinte úgy törtem be az ajtón Angie szobájába – Az elmúlt két napban, már másodszor hívsz fel úgy, hogy rám hozod a frászt. Mi van már megint? – idegesen beszéltem hozzá, de nem fordult felém, csak ült az ágyán, nekem háttal – Jól vagy? – siettem oda hozzá, ugyanis eléggé megijesztett.
- Találkoztam vele. – bökte ki nagy nehezen.
- És? Mi volt? Elmondtad neki? – ültem le mellé, és érdeklődve figyeltem. 
- Nem. Egyszerűen nem ment. 
- Nem mondod komolyan, hogy még most sem vette észre, hogy nem látod őt? – kérdeztem lemondóan – Egy a gyerek tényleg ekkora idióta?
- Rajtam volt a napszemüveg, meg ott volt Holly is. Nem volt alkalmam elmondani neki.
- Szerintem nem is akarod. 
- De. De igen, csak…nehéz.
- Mi ebben a nehéz? Nem nagyon értelek. Odaállsz elé, és egyszerűen elmondod, hogy látássérült vagy. 
- Kösz.
- Te jóóóóóóó ég! – esett le a tantusz – Te belezúgtál!
- Mi? Dehogy! – tekerte meg hevesen a fejét, majd elfordult tőlem, de még így is láttam, hogy elvörösödik, és nekem amúgy sem tudott hazudni. 
- De igen! – nevettem el magam – Te totálisan bele vagy esve!
- Hagyjál már, oké? 
- De hát ez jó, hugi. 
- Mégis mi lenne jó ebben? Soha nem lehetnék vele.
- Miért nem? Azért, mert sztár? Szerintem ez őt nem nagyon érdekli, mert akkor nem hívott volna randira. 
- Semmi köze nincs ennek a sztársághoz. – mondta szomorúan – Az a legkisebb gond.
- Akkor? 
- Ne csináld már, oké? Tudod, hogy soha nem élhetek teljes életet. 
- Már megint kezdi… - mondtam magamnak inkább, és megfogtam a fejemet. Ezt egyszerűen nem hiszem el. Oké, tudom, hogy rohadtul nehéz lehet neki úgy élni, hogy semmit sem lát, el sem tudom képzelni, hogy mit érezhet, de akkor sem dobhatja el a boldogságot. 
- Nem tudod, hogy mit érzek. – szólt megint szomorúan. 
- De igen! Látom rajtad, és tudom is, hogy tetszik neked Harry. Mondjuk, nem tudom, hogy mi jön be neked abból a nagyképű, ”Ki, ha én nem?” stílusából…de te vagy oda a rosszfiúkért. 
- Nem rosszfiú, és nem is nagyképű. – rántja meg a vállát. Azta… Nem veszekszik velem, csak tök csendesen válaszolgat vissza. Tényleg nagy baj lehet vele.
- De most tényleg, mi történt ma, hogy így odavagy? 
- Holly történt. 
- Baj van vele? 
- Nem úgy értem. Elég rosszul van, de most nem erről van szó. Kint voltunk az udvaron, erre megjelent az egész One Direction. Én persze egyből el akartam jönni onnan, de Harry marasztalt. Aztán énekeltek, és nekem végig kellett hallgatnom. Már legalább ezerszer hallottam az összes számukat, de ez más volt.
- Jaj, édesem… – simítottam meg a kezét.
- Ez még semmi. – nevette el magát, de éreztem, hogy ezt kínjában teszi – A négy haverja lelépett, ő meg ottmaradt. Na, akkor tudtam, hogy most kell elmondanom neki mindent. Persze szóba jött a randi, amiből irtó nagy ordítozás, és veszekedés támadt. 
- Veszekedés? Te ordítoztál valakivel? – nem akartam hinni a fülemnek. Az én kishúgom életében nem emelte fel a hangját senkivel szemben sem. Na jó, talán velem volt egy-két vita, de az elég távolt állt az ordítozástól, és a veszekedéstől.
- Meglepő módon még ezt is ki tudta belőlem hozni, de aztán Holly közbelépett, és akkor jött életem legkínosabb dolga. Énekelnem kellett vele.
- Holly-val? – néztem rá értetlenül. 
- Harry-vel. – mondta egy kissé ingerülten – A legszerelmesebb számukat kellett elénekelnem vele Holly kívánságára, aki a szám közben belerakta a kezemet Harry kezébe, és nem tudtam ellene semmit sem csinálni.
- Ez a kislány nagyon okos. – mosolyodtam el, és akkor esett csak le, hogy azt szeretné, ha a húgom, és Harry összejönnének. 
- Tudom. El kell vele beszélgetnem erről.
- Tudod, még most sem hiszem el, hogy Harry-nek nem esett még le, hogy valami bibi van veled. Elvégre ott állt veled szemben, mikor énekeltetek, nem? 
- Én sem értem, de jobb lesz ennek véget vetni. 
- Angie! Inkább ennek az önsajnálatnak vess véget.
- Nem sajnálom magam, oké? Csak nem akarom tönkretenni az életét azzal, hogy rám vigyázgasson, mert én nem látok semmit sem. 
- Hagyjuk ezt a témát, oké? Remélem, megnyugodtál, mert nekem lassan mennem kell, randim lesz. – pattantam fel mellőle.
- Kivel? – kapta felém a fejét ijedten. 
- Nem mondtam? – most szemét leszek, de ezt nem hagyhatom ki – Találkoztam Harry-vel, és kért még egy esélyt. Én meg belementem. Miért is ne, hiszen neked úgysem kell.
- Ó! Tényleg? – elfúlt hangon beszélt hozzám – Hát, amúgy is, jobb lett volna, ha veled találkozik előbb, te boldoggá tudod tenni. 
- Jaj, hugi. Csak vicceltem! – nevettem el magam. 
- Mi? 
- Nem gondolod, hogy lecsapom a kezedről? Amúgy sem az én esetem. Ne aggódj, neki te kellesz, nem én. – adtam egy puszit a feje búbjára, majd elhagytam a szobát. Remélem, hogy egy kicsit sikerül átgondolnia a dolgokat, és talán jobb belátásra tér. Meg tudnám fojtani azért, ahogyan viselkedik.

2014. január 27., hétfő

6. fejezet: Te és én

Sziasztok! Íme, itt a legújabb rész, amit szerintem szeretni fogtok, mert annyira romantikus lett a vége. ;) A véleményeknek továbbra is örülök.

Angelina Graham
- Nem vagy még fáradt? – kérdeztem aggódva Holly-t – Már elég régóta itt vagyunk.
- Inkább vagyok itt, mint abban a szobában. – próbált megnyugtató hangot használni. 
- De bemehetünk oda is, ott is énekelhetünk.
- Persze…Aztán Camile nővér megcsinálná a balhét. 
- Az igaz. – nevettem el magam – De ha le szeretnél feküdni, akkor szólj, és bekísérlek. 
- Te kísérsz engem? – hallottam a játékosságot a hangjában. Már nem olyan volt, mint régen, de még ott bujkált.
- Akármennyire is hihetetlen, de három év alatt már kitalálok ide egyedül is. – húztam ki magam büszkén.
- Hát azt ajánlom is, mert már nem sokáig leszek itt, hogy vigyázzak rád, és nehogy orra ess.
- Ez nem vicces. – komorodtam el, és lehajtottam a fejem. Szerencsére a szemüveg rajtam volt, így nem látta, hogy a szemeim meggyűltek könnyekkel.
- Ne kezdj sírni. Én sem sírok. – mondta bíztatóan. Fel sem tudom fogni, hogy egy tíz éves kislány hogyan lehet ilyen erős, és felnőtt felfogású. – Azta…
- Mi van? – kérdeztem ijedten, mert a hangja elcsuklott – Baj van? 
- Mind itt vannak. – mondta suttogva.
- Kik? 
- A 1D-s fiúk. – kuncogott felém.
- Itt? Most? – a pulzusom hirtelen a felhőket verdeste, majd talán az univerzum másik feléig is elért, mikor meghallottam az ismerős hangot.
- Sziasztok! – köszönt, majd további négy köszönést is halottam. 
- Én nem is zavarok. – bukott ki belőlem, majd felpattantam a padról. 
- Maradj nyugodtan! – hallottam meg ismét a hangját, és visszaültem a helyemre. Nem akartam itt lenni, de ha most elbotorkálok a kis fehér botommal, akkor minden világossá válna előtte. – Ők itt a barátaim, Niall, Louis, Zayn és Liam. – mutatta be őket, én pedig csak mosolyogva intettem egyet feléjük. Legalábbis remélem, hogy feléjük, és azt is remélem, hogy nem nyújtották a kezüket. 
- Mi ez az új járgány? – ez már egy másik fiútól hangzott el, és Holly-nak szólt. 
- Belekényszeríttettek ebbe a tolószékbe. Pedig én tudok menni. – hallottam a durcás hangot. 
- Persze, de kint sem szabadna lenned. – szólaltam meg hirtelen. 
- Angie! Ne már… - nyavalygott felém.
- De! – állt mellém Harry – Ha bent kell lenned, akkor menjünk be. 
- De ennyien nem lehetünk a szobámban. 
- Mi úgysem maradunk sokáig. – szólalt meg valamelyik fiú – Csak meg szerettünk volna ismerni. 
- Igen. Majd visszajövünk máskor is, oké? – mondta egy másik hang.
- Főleg, ha lesz rá lehetőség. 
- Holly! – kiáltottam fel a kelleténél talán hangosabban – Mit mondtam erről? 
- Jóóóó! Akkor legalább énekelnétek nekem valamit? 
- Hát persze. – szólt Harry mosolygós hangon – Mi legyen az? 
- A kedvencem…a Story of my life. – mondta izgatottan a mellettem ülő kislány – Angie majd gitározik hozzá. – mondta, én pedig mosolyogva bólintottam. 
Annyira furcsa volt élőben hallani az együttest. Rengetegszer meghallgattam az összes számukat, hogy meg tudjam őket tanulni Holly kedvéért, de ez most valami új volt. A legfurcsább mondjuk az volt, hogy már az első fél hangnál mindig felismertem Harry hangját. Egyszer el is rontottam a szólamot, mikor ő kezdett énekelni. Remélem, hogy annyira nem volt feltűnő, és nem vette észre, hogy lángba borult az egész arcom. Mikor befejezték a dalt, végre elkezdtek búcsúzkodni, én pedig elkezdtem a gitárral, és a tokjával babrálni, nehogy kezet kelljen fognom velük, vagy ami még rosszabb lenne, puszit kelljen adnom. 
- Öhm…Niall! Hazavinnéd Lou-t is? – hallottam meg Harry hangját – Én még maradok egy kicsit. 
- Naná! – szólt a válasz, ezek szerint a Niall nevű fiútól.
Na ne! Pedig már kezdtem megkönnyebbülni, hogy ennyivel megúsztam ezt a látogatást. De persze, hogy nincs soha szerencsém. A szám totál kiszáradt, és remegni kezdtek a lábam is. Miért kell itt maradnia? A hangok halkulni kezdtek, így gondolom a négy fiú már elment. 
- Tényleg! – szólalt meg Holly – Nem is kérdeztem, hogy milyen volt a randi. 
A kérdése úgy meglepett, hogy a gitár majdnem kiesett a kezemből, de a még mindig mellettem ülő Harry csak nevetett. 
- A barátnőd otthagyott engem.
- Miért? – ámuldozott Holly. 
- Mert nem az én terepem a nagyközönség előtt énekelni. – szólaltam meg, minden bátorságomat összeszedve. 
- Alig voltak páran. 
- De akkor sem akartam. – tekertem meg a fejemet, és a hangom erőteljes lett. Annyira hülye vagyok. Miért kell hazudnom? Le kellene csak vennem a szemüvegemet, és megmondani, hogy vak vagyok. 
- Akkor miért nem mondtad? 
- Megijedtem. 
- Pedig végig elég nagy szád volt. Meg is lepődtem rajtad. Mintha nem is te lettél volna. 
- Nem ismersz. – vontam vállat. 
- Ti most veszekedtek? – szakított félbe minket Holly. 
- Dehogy. 
- Ja. A barátnődnek ez volt az alap stílusa tegnap is. 
- Már megbocsáss, de akkor minek hívtál el? – magamat is megleptem azzal, hogy kiabáltam. Szerintem életemben nem hallott még senki ilyen hangosan beszélni engem. Eszméletlen, hogy mit ki nem hoz belőlem. Fél perc alatt az idegeimre tud menni. 
- Elég már! – kiáltott fel Holly, majd köhögni kezdett. Mostanában egyre többet köhög, van, hogy órákig nem tudja abbahagyni. 
- Jól vagy? – nyúltam felé, de az ő kis keze helyett, egy meleg, erős férfikezet fogtam meg. Mikor rájöttem, hogy Harry is felé nyúlt, és az ő kezéhez értem hozzá, rögtön elkaptam az enyémet, és éreztem ő is ugyan így tett.
- Jól vagyok, csak nem akarom, hogy veszekedjetek. – mondta halkan, egy picit még köhécselve. 
- Sajnálom. – suttogtam. 
- Én is. – szólalt meg Harry, aki már nem mellettem ült, hanem valószínűleg Holly tolószékének másik oldalánál térdelt. 
- Kérhetek valamit? 
- Persze, kicsim. – mondtam mosolyogva. 
- Bármit. – tette hozzá Harry. 
- Énekeljetek nekem. Együtt.
Komolyan mondom, ez egyre jobb. Én énekeljek vele? Na ne már. 
- Mit szeretnél? – kérdeztem, végülis érte bármit. 
- A You and I-t. – felelte kuncogva. Miért is ne, egy szerelmes számot? És pont egy ennyire nagyon szerelmeset. – De nem kell gitár. – vette ki a kezemből – Csak simán, mert szeretném fogni a kezeteket. – ragadta meg a hozzá közelebbi karomat, és a kicsi kezével átkulcsolta az ujjaimat. Gondolom Harry-ével is így tett. Pár pillanat múlva pedig majdnem lefordultam a padról, mikor meghallottam a hangját. Annyira közel volt hozzám, és annyira jó volt hallgatni, hogy szinte el is felejtettem, hogy nekem is énekelnem kellene. De aztán az első refrénnél bekapcsolódtam. Soha nem tudtam zene nélkül rendesen énekelni, most valahogy mégis sikerült. Na nem mintha olyan jó énekes lennék, Harry hangja mellett elbújhatok.  Mégis hihetetlen érzés volt. Megszűnt körülöttem a világ, és olyan volt, mintha repülnék. Bárcsak láthattam volna az arcát közben. Habár a szemüveg rajtam volt, mégis csukott szemmel énekeltem, és dal vége fele pedig arra lettem csak figyelmes, hogy Holly kicsi keze húzni kezdi, majd elengedi az enyémet, és belerakja azt Harry kezébe. A hangom elcsuklott, de aztán gyorsan magamhoz tértem, a kezét viszont nem engedtem el. Nem is tudtam volna, mert Holly minden erejével összetartotta. Mikor vége lett a számnak, a nyakam körül megéreztem kis barátnőm vékony karját, majd maga felé húzott. Tudtam, hogy meg akar ölelni, mert eléggé bújós típus, de aztán rájöttem, hogy nem csak engem húzott magához, hanem Harry-t is. Igaz, hogy nem láttam, de éreztem, hogy szinte milliméterek vannak az ő, és az én fejem között, sőt még a szuszogását is éreztem az arcomon.

2014. január 26., vasárnap

5. fejezet: A legjobb barátok

Sziasztok! :) A mai részben megtudhatjátok, hogy Abbie mit tesz, mikor arra kerül a sor, hogy énekelnie kell. Annyira nem lett izgalmas, de remélem, hogy azért tetszeni fog! ;)

Angelina Graham
Vajon hogy mehet Abbie-nek? Komolyan, talán jobban izgulok, mint ő. Remélem, hogy bárhol feltalálja magát, és el tudja intézni, hogy Harry többet ne akarjon látni. Mondjuk talán nem lesz annyira gonosz vele, és nem bántja meg. Azt azért nem szeretném. Csak ne akarjon randira hívni. Bármennyire is próbálom magam rábeszélni arra, hogy ne gondoljak rá, nem megy. Annyira kedves, aranyos, és Holly is nagyon szereti. Habár eddig nem is láttam még itt. Na jó…a ”láttam” szó azért túlzás. Mindegy is. A lényeg az, hogy engem hagyjon békén. Lehet, hogy ha más lenne a helyzet, akkor talán nem ellenezném a dolgot, de én vak vagyok. Ez ellen nem tehetek semmit. Örök életemben itt fogok élni, és ezen semmi nem változtathat. Na, de mi lesz akkor, ha az este folyamán megtetszik majd a nővéremnek? Meg ha Harry-nek is jobban bejön a bunkó stílus? Lehet, hogy az lenne a legjobb. Az lenne a legjobb, ha Abbie találkozott volna vele előbb, és most Abbie-Harry randin lennének, nem pedig kamu Angie-Harry randin. Bárcsak ne gondolnék rá minden egyes pillanatban, és bárcsak ne képzelném el folyton, hogy hogyan nézhet ki valójában. Annyira idióta vagyok! Miért kellett nekem kimennem akkor az udvarra? Miért nincs valami gyógyszer, amivel kiverhetném a fejemből? Vajon mennyi idő lehet? Visszajön még Abbie, hogy elmesélje a történteket? Lehet, hogy annyira jól érzik magukat, hogy majd csak éjjel ér haza. Harry hazaviszi, elcsattan a csók. Basszus! Mikre gondolok? Hiszen az nem lenne akkora baj. Elvégre velem nem lehet, akkor legyen mással, és ha a nővérem boldog, akkor én is az vagyok. 
- Megöllek! – ront be hirtelen a dühös nővérem az ajtómon.
- Mi történt? – ülök fel az ágyamon ijedten – Mennyi idő van, hogy itt vagy? 
- Hét óra. Kibírtam vele egy órát, de az alatt is mi történt? Na mi? 
- Mi? 
- Elvitt valami idióta bárba, mert hogy az annyira nyugis, meg jó a kaja, meg élő zene van.
- Mi ezzel a baj? – értetlenkedve fordultam abba az irányba, ahova leült az ágyamra. 
- Az, hogy azt akarta, hogy én…pontosabban te legyél az élő zene. 
- Basszus! – bukott ki belőlem.
- Basszus? Ennyit mondasz? – kezdett el megint kiabálni. Igen, ha ideges, akkor elég sokszor túlreagálja a dolgokat, de már hozzászoktam. – Hallottál már engem énekelni?
- Igen. – hajtom le mosolyogva a fejemet, de tisztában voltam vele, hogy látja.
- Ez egyáltalán nem vicces! Ha elkezdtem volna ott énekelni, akkor az összes ember bekerülne ide, mert örökre elvesztették volna a hallásukat. – hadarta, de nekem csak nevetnem kellett rajta, majd pár másodperccel később hallottam, hogy ő is nevetni kezd a saját hülyeségén.
- És csak úgy otthagytad? – szólaltam meg, mikor már kinevettük magunkat. 
- Persze. Szóval nem hiszem, hogy ennyivel leráztam. Biztos vagyok benne, hogy bocsánatot akar majd kérni.
- Nem tudja, hogy itt lakok. – vontam meg a vállamat.
- De ismer valakit, akit te is. Holly-t. Hozzá fog menni először.
- És Holly el fogja mondani, hogy itt lakok… - döbbentem rá az igazságra – Mit tegyek? 
- Nem tudom, hugi. Ezt még megbeszéljük, jó? De most mennem kell, mert az őr így sem akart beengedni, már vége a látogatásnak. 
- Oké. – bólintottam, majd éreztem a puszit a fejem tetején, pár pillanat múlva pedig magamra maradtam a szobámban. 

Harry Styles
- Ez a csaj nem normális! – kiáltottam el magamat, mikor Louis-val ültünk a stúdióban, és a többiekre vártunk. 
- Akivel az otthonban találkoztál? 
- Ja. Én nem tudom, hogy mi van vele, de esküszöm, hogy megzakkant. 
- Pedig mit is mondott Niall? Mi volt az első szavad róla? Várj csak…öhm…ez az…angyal. – nevetett gúnyosan felém.
- Inkább maga az ördög. – tekertem meg a fejemet – Na jó, az azért nem, de olyan, mintha totál más ember lenne az, akivel az udvaron találkoztam, meg akivel este. 
- Lehet, hogy skizofrén. – a legjobb barátom mondatára csak egy lenéző pillantás volt a válasz. Szeretem, hogy egy igazi idióta, és egy igazi humorzsák, mert mindig meg tud nevettetni, de sokszor túl egyszerűen fogja fel a dolgokat. – Most mi van? Én csak segítek neked.
- Ez aztán a hatalmas segítség…skizo. Inkább ne segíts. Holnap elmegyek, és beszélek vele.
- Nem azt mondtad, hogy nem tudod hol lakik? 
- Basszus! Tényleg. – döbbentem rá – Niall megy az otthonba Holly-hoz, majd vele megyek. Ő biztos tudja, elvégre csak hozzá jár be.
- Én mikor mehetek már be veletek? – kérte számon tőlem, ugyanis szerette volna megismerni Hollyt. 
- Biztos vagy te abban, hogy be akarsz jönni oda? 
- Miért? Mi az? Börtön? 
- Valakinek az. – mondtam szomorúan – Valaki már soha nem jöhet ki onnan, érted? 
- Tudom. Sajnálom. 
- Semmi baj. Holnap bejöhetsz, ha gondolod. Meg jöhet Liam, és Zayn is, ha akarnak. Majd megkérdezem őket. Holly-nak megígértem, hogy egyszer majd öten, együtt bemegyünk hozzá, és szerintem jobb lesz, ha ezt minél előbb megtesszük. 
- Nagyon rosszul van? 
- Csak napjai vannak, talán hetei. 
- El sem tudom képzelni, hogy milyen érzés lehet neki. Tudja, hogy már nem élhet olyan sokat. Felfogja egyáltalán? 
- Okosabb, és erősebb, mint a többi korabeli. Tíz éves, Louis. Tíz! – ahogy erre a kislányra gondoltam, elszomorodtam, de a lelkem legmélyén erővel töltött el. Még csak tíz éves, és a babákkal, meg mindenféle játékkal kellene foglakoznia, nem azzal, hogy már nem élhet sokáig. De ő talán már beletörődött, és felfogta, hogy mi vár rá. Talán csak ki akarja élvezni azt a kevés időt, ami hátra van. Vagy csak nem akarja, hogy a családja, és a barátai szenvedni lássák, és az legyen róla az utolsó emlékük. 
- Ne végre! – Lou hangja szakított ki a gondolataimból, de talán jobb is volt, mert nem akartam most Holly betegségére gondolni – Mégis mi tartott ennyi ideig?
- Ne kezdd! – szólalt meg Liam, aki leghátul, Zayn és Niall mögött jött be. 
- Mi lesz ma? – terült szét Zayn unottam az egyik fotelba – Hangpróba, vagy stúdiózás? 
- Csak próba. – világosította fel Liam. 
- Megkönnyebbülés. – sóhajtottam fel – Figyeljetek! Már meséltem arról a beteg kislányról, Holly-ról. Niall, és én holnap megyünk hozzá, és Lou is szeretne eljönni. Megígértem neki, hogy egyszer majd mind az öten meglátogatjuk, és szeretnélek megkérni titeket, hogy ha esetleg nincs jobb dolgotok holnap délelőtt, akkor gyertek el velünk. Jó lenne, mert csak napok kérdése, és meghal.
- Azta… - bukik ki Zayn-ből.
- Tesó, persze. Ott leszünk. – szólt Liam, és megveregette a vállamat, majd Zay-re nézett, aki hevesen bólogatott.
- Remek. – mosolyogtam rájuk. Annyira jó, hogy nekem vannak a legjobb barátaim.

Másnap reggel alig tudtam felkelni az ágyból. A stúdiózások rendesen kiszívják az erőmet, de a próbák néha rosszabbak, hiszen az én négy legjobb barátommal egy kabaré az élet, ők nem csak testileg, de szellemileg is lefárasztanak. Egy gyors reggeli után, ami csak egy szelet toast kenyér volt, felöltöztem, és elindultam Louis-ért. Még este megbeszéltük, hogy én megyek érte, Niall pedig Zayn-ért, és Liam-ért. Elvégre csak mi tudjuk, hogy hova kell menni. 
Az otthon előtt találkoztunk a parkolóba, és együtt mentünk be. Az udvar megint tele volt a betegekkel, így jobbnak láttam, ha nem nézek körül. Na nem azért, hogy ne ismerjenek fel, hanem azért, mert rossz volt látni ennyi fiatal lányt, és fiút, akiken nem tudok segíteni. Pedig ha lehetne, akkor megtenném. Lehajtott fejjel mentem, de fél szemmel mégis a hátsó udvarra vezető kavicsos út felé pillantottam.
- Meg kellene nézni a hátsó udvaron. Ott szoktak lenni, mert az a kedvenc helyük. – szólaltam meg hirtelen. 
- Kiknek? – húzta fel a szemöldökét Liam.
- Mi kiknek? – néztem rá értetlenül.
- Azt mondtad, hogy az a kedvenc helyük. – folytatta Louis.
- Hát Holly-nak, és Harry kis angyalának. – nevetett Niall. 
- Fogd be! – néztem rá szúrósan, majd elindultam hátra, ők pedig követtek. Amint befordultunk az épület sarkánál, megláttam őket. Ott ültek mind a ketten, és természetesen nem maradt el a gitár sem.
A szívem zakatolni kezdett, és a hasam is dobott egy hátast. 

2014. január 25., szombat

4. fejezet: A csere

Sziasztok! Íme, itt van a mai fejezet, amiben megtudhatjátok, hogy mit csinál Angie, mikor rájöm, hogy ki valójában Harry Styles. Vajon elmegy vele randizni?

Angelina Graham
- Miről beszélsz? – esküszöm, hogy a nővérem sokszor rendesen össze tud zavarni.
- Hát a hercegedről. Tudod, hogy ki ő?
- Harry Styles. – válaszolom egy vállrándítás kíséretében.
- Ja…Az a Harry Styles, aki a One Direction tagja. Talán azért olyan ismerős a hangja is, nem gondolod?
- Mi van? – érzem, hogy kiszárad a torkom, és nyelni sem tudok. 
- Hugi…te tényleg nem tudtad? – a hangja megdöbbenést sugárzott.
- Mégis honnan tudtam volna? Ha nem vetted volna észre, vak vagyok. – kiáltottam rá – Az együttes meg annyira nem érdekel, hogy tudjam a nevüket. 
- De hát, az összes számukat tudod. 
- Csak Holly miatt. – mondtam kicsit halkabban – Nem mehetek el vele, most már végképp nem. 
- Szerinted, engedi majd, hogy ne menj el? Te mondtad, hogy nem hagyott békén, amíg nem mondtál igent. 
- Akkor…akkor majd elmész te. – jött a hirtelen ötlet. 
- Tessék? – hallottam a gúnyos nevetést. 
- Kérlek! Elmész vele, hozod a megszokott enyhén bunkó formádat, és lerázod. Legalább békén hagy engem. 
- Először is…ezért most meg kellene sértődnöm. Másodszor pedig, nem hiszem én, hogy azt akarod, hogy szálljon le rólad. 
- Abbie! Vak vagyok! Egy pasinak sem kellene egy vak lány, főleg nem egy világsztárnak. Gondolkodj már egy kicsit, oké? – tekertem meg lemondóan a fejemet – Menj el vele, jó? És rendezd úgy a dolgokat, hogy ne kelljek neki. 
- Legyen. – egyezett bele. Éreztem a hangján, hogy nem szívesen csinálja, csakis miattam teszi meg. 

Abigail Graham
A húgom totálisan megőrült. Mégis hogyan játsszam el őt? Ez teljességgel lehetetlen.
- Rá fog jönni. – mondtam neki, miközben a ruháit próbálgattam. Próbáltunk valami kevésbé szűzieset keresni, mondjuk a srác Angie-t akarja, és nem Abbie-t.
- Nem fog, mert nem ismer minket. – nyugtatott a húgom. Igen, már ott tartottunk, hogy engem nyugtatott ő, nem pedig fordítva.
- Ez a ruha jó lesz. – szóltam közbe, mikor felvettem az egyik, elfogadhatónak mondható göncét. 
- Melyik az? 
- Spagettipántos, fehér csipkeszoknya, a derekánál van mintha. – magyaráztam neki. 
- Aha. Az szép…gondolom. 
- Felveszem hozzá ezt a virágos blúzt, de a cipő az marad a sajátom. Pont megy hozzá. Magassarkú, barna bokacsizma. 
- Felőlem… - vonta meg a vállát – Amúgy sem kell annyira kiöltöznöd, mert a végén még megtetszel neki. 
- Nyugi, hugi! Nekem nem az esetem. Csak te buksz a rosszfiúkra. – nevettem rá, és belecsíptem az arcába. 
- Ez nem igaz. 
- Hát persze. – hagytam rá a dolgot, de ő ugyan olyan jól tudta, mint én, hogy igazam van. Mindig, legalábbis a baleset előtt csak olyan pasijai voltak, akik a rosszfiú kategóriába sorolhatók. Most itt van Harry Styles, a One Direction szívtiprója, a nőfaló, az okleveles rosszfiú. Én általában mindig a jófiúk közül választottam, Angie szerint azért, mert őket jobban tudom irányítani. Szerinte ugyanis én vagyok a rosszlány, ő pedig a jó. Ebben mondjuk látok némi igazságot. 
- Mennyi idő? 
- Hat lesz nyolc perc múlva. 
- Akkor jobb lesz, ha lemész. 
- Hova? 
- Na vajon hova? Menj ki az otthon elé. Ne várd meg, hogy bejöjjön ide. Nem szeretném, ha meglátna minket együtt. 
- Jól van már, na! – keltem fel az ágyról, és felkaptam a táskámat – Sokkal tartozol ezért. – vetettem még oda neki, majd kiléptem az ajtón, és a kijárat felé vettem az irányt. 

Harry Styles
Mindjárt hat óra, de ő még sehol. Csak én vagyok ekkora idióta, hogy már negyed hat óta itt szobrozok. Mi a franc van ebbe a lányba, ami miatt nem tudok másra gondolni csak, rá. Egyfolytában a hangját hallom a fülemben. Ott van! Mikor megláttam, hogy kifelé közeledik az otthon udvarából, egyből kipattantam a kocsiból, de a lábaim alig bírtak el, és dübörgött a szívem.
- Szia. – köszöntem neki mosolyogva. 
- Hali. – emelte fel a kezét, és intett egyet felém, de az arca unott volt. 
- Történt valami? – muszáj volt megkérdeznem tőle. 
- Mert? – rántott egyet a vállán – Hova megyünk? – nézett rám, majd magától beszállt a kocsimba.
- Öhm…Az meglepetés. – mosolyogtam rá – Tényleg nincs baj? 
- Miért lenne? 
- Nem is tudom…Más vagy, furcsán viselkedsz. Nem olyan vagy, mint délelőtt. 
- Tényleg? Kösz. – mondta tovább ugyan olyan hangnemben, majd a körmeivel kezdett játszani. Én elindítottam a kocsit, és szinte szó nélkül tettük meg az utat az egyik közeli, kisebb bárba. Szerettem ide járni, mert jó a kaja, általában kevés az ember, és élő zene van. 
- Mondd csak! – kezdtem meg újra én a beszélgetést, ugyanis ő még azután sem volt hajlandó beszélgetni, miután megrendeltük a kaját – Sokat jársz be Holly-hoz, ugye? 
- Aha. Nagyon szereti őt…mármint engem, és én is őt. – erőltetett egy mosolyt az arcára.
- Végre mosolyogsz. – néztem rá egy kicsit megkönnyebbülve – Nem sok kedved volt eljönni, ugye? 
- Az nem kifejezés. – a mondat halkan hagyta el a száját, de úgy vettem észre, hogy nem zavarta, hogy meghallom. Mi a franc van vele? Miért viselkedik így velem? Hol van az a lány, akivel az udvaron beszélgettem?
- Van egy meglepetésem a számodra! – jutott eszembe hirtelen. 
- Már megint mi az? – unottan nézett rám, de nem zavart. Ha ő ilyen, akkor legyen ilyen. 
- Egy pillanat, és jövök. 

Abigail Graham
Basszus. Leég a pofámról a bőr. Annyira kedves, és aranyos akar lenni, nekem meg muszáj elriasztanom magamtól…vagyis a húgomtól. Most meg még magamra is hagy valami meglepetés miatt. Utálom a meglepetéseket. 
- Hölgyeim, és uraim! – szól bele a mikrofonba a színpadon álló férfi – Ma este különleges vendéget köszönthetünk a köreinkben!
- Itt is vagyok. – ült vissza mellém Harry.
- Ugye nem fogsz most dalra fakadni? – mutattam lemondóan a színpad felé, mert elég furcsán mosolygott arra.
- Nem. Én nem. – nevetett rám úgy, hogy az egész, tökéletes, fehér fogsora kilátszott. 
- Fogadják sok szeretettel… - folytatta a színpadon álló férfi – …Angie Graham-et, aki énekelni fog nekünk. 
A szám tátva maradt, és szédülni kezdtem. Ha nekem most fel kell állnom oda, akkor vége lesz mindennek. 

2014. január 24., péntek

3. fejezet: Ki ő?

Sziasztok! Szerintem sok mindenkit meglepett, hogy Angie valójában vak, de Harry még most sem jött rá. Olvassátok el az új fejezetet, ha érdekel, hogy mi lesz a folytatás! ;)

Angelina Graham
Másnap reggel korán felébredtem, és felvettem az egyik ruhát, amit a nővérem hozott. Remélem, hogy nem túl kihívó, és nem valami feltűnő színű, mert az nem igazán az én világom. A testvéremmel ellentétben nem igazán szerettem a feltűnést. 
- Szia. – hallottam meg a vékony, és általam annyira szeretett hangot az ajtóm felől. 
- Szia, Holly. – mosolyogtam felé.
- Nem megyünk ki egyet sétálni? 
- Nem lesz vizsgálatod? 
- A-a. 
- Akkor mehetünk. – bólintottam rá, majd kitapogattam a szekrényemen a napszemüvegemet. Ha mások közé megyek, mindig rajtam van. Tudom, hogy nem látom, ha rám néznek, de érzem, hogy megbámulnak. A napszemüveg pedig olyan érzést nyújt, mintha elbújhatnék a világ elől. – Hozzam a gitárt is?
- Igeeeen. Segítek! – éreztem meg az ujjait a kezemen. 
- Köszönöm, édesem. – mosolyogtam felé – Hogy vagy? – kérdeztem, mikor már az udvaron sétáltunk. 
- Egész jól. Ma csak délután lesz kezelésem is. És te? 
- Hát az én állapotom változatlan. – mosolyogtam rá, mert éreztem, hogy figyel – Na? Ma mit énekeljünk? 
- Háááát…
- Várj csak, kitalálom! – mondtam, mikor leültünk a padra, a szokásos helyünkön, a hátsó udvarban. Az ölembe vettem a gitárt, és elkezdtem játszani rajta Holly kedvenc dalát, a kedvenc bandájától. 
- Itt van! – hallottam meg a dal közben Holly izgatott hangját. 
- Tessék? – kérdeztem értetlenül. 
- Szia! – hallottam, hogy felugrik mellőlem, és elszalad. Messzebbről mély hangokat hallottam, majd lépteket, amik felém közeledtek. 
- Szia! – hallottam meg magam mellől a hangot, amitől egyből felszökött a vérnyomásom – A barátom elrabolta tőled Holly-t, ha nem gond. 
- Nem. Semmi baj. – mosolyogtam felé. 
- Mit énekeltél? 
- A kedvenc számát. One Direction-től a Story of my life-ot. Ismered? 
- Öhm…Igen. – éreztem, hogy mosolyogva beszél. Talán gáznak találja, hogy így tudom az összes számukat.
- Félre ne érts, nem vagyok oda a fiúbandákért, csakis Holly miatt tanultam meg az összes dalszöveget. 
- Azt hittem, hogy rajongó vagy. 
- Hát…azt sem tudom, hogy hányan, meg kik vannak a bandában. Szóval ezt nem nevezném rajongásnak.
- Értem. Figyelj csak, még nem válaszoltál a tegnapi kérdésemre.
- Tegnapi kérdés? – nem értettem mire céloz. 
- Tudod…te meg én…egy vacsora, vagy valami?
- Ó! – rájöttem, hogy miről beszél. Csakhogy azt a kérdést Abbie-nek tette fel, és nem nekem.
- Tehát? 
- Figyelj, én… - kezdtem, de ekkor megjelent Holly, és közbeszakított. 
- Angie! Képzeld, Niall hozott nekem egy dedikált 1D CD-t.
- Ez nagyon kedves tőle. – néztem felé mosolyogva – Niall a barátod? – fordultam a mellettem ülő Harry felé. 
- Aha. – válaszolt lazán, majd Holly-hoz kezdett beszélni – Hercegnő…Szerinted eljönne velem vacsorázni a barátnőd?
- Angie? – kérdezte ámuldozva a kislány.
- Igen, ő. 
- Én nem hiszem, hogy ez… - kezdtem, de Holly közbevágott. 
- Szerintem igen. Nagyon jó lenne. 
- Szerintem is, de ő nem akar. – folytatta tovább Harry – Nem beszélnél vele?
- Angie! – hallottam meg a kislány könyörgő hangját – Légysziiiii. 
- Öhm…nem is tudom…
- Naaaa!
- Jó, rendben. Legyen. – egyeztem bele, magam sem tudom, hogy miért. 
- Akkor este találkozzunk…mondjuk…hol találkozzunk?
- Szerintem gyere ide érte. – adta a tanácsot Holly. 
- Ide? – kérdezte furcsa hangon Harry – Rendben.
- Én visszamegyek Niall-hez. – jelentette ki Holly, és magunkra hagyott.
- Szóval…van valami hely, ahova szeretnél elmenni? – szólalt meg pár csendes másodperc után. 
- Nem igazán van elképzelésem az ilyesmi találkozókról. – mondtam egy kissé félénken.
- Találkozó? – nevette el magát – Nem hívnád randinak? 
- Nem nagyon vagyok jártas a randizásban. 
- Tényleg? 
- Ez nem annyira meglepő.
- De. De az. – mondta mosolyogva – Figyelj, nekem mennem kell. Akkor este?
- Gondolom… - vontam meg a vállamat. 
- Szuper. Hatra itt vagyok. – éreztem, ahogy hozzámér, és meglepett a következő tette, ugyanis lenyomott egy puszit az arcomra. A közelségétől, és a parfümjének illatától végigfutott bennem valami melegség. 
Mit csináltam? El kell mennem vele randizni. Most mégis mit tegyek? 

Abigail Graham
- Mi az a nagy vészhelyzet? – alig kaptam levegőt, úgy siettem a húgomhoz, az otthonba.
- Segítened kell.
- Mi van már? Baj van? – kérdeztem aggódva. 
- Ennél nagyobb baj nem is lehetne. 
- Te most szórakozol velem? Mi van már? 
- Itt járt, és az udvaron voltunk, szóval megint ugye napszemüvegben látott, meg gitároztam, meg énekeltem, és ott volt Holly is. – hadarta, de fogalmam sem volt, hogy miről beszél. A baleset után még nem is láttam ilyen izgatottnak, és komolyan mondom, hogy eddig talán soha nem hadart ennyire. – Aztán Holly elment valami Niall nevű sráccal, aztán ő odajött, és elkezdett győzködni, hogy menjek el vele vacsorázni, de én persze nem akartam. Aztán Holly szinte könyörgött, hogy menjek, és én igent mondtam. Hat órára itt van értem. Mit csináljak? 
- Jaaaaaaa. Hogy a göndörkéről van szó. – esett le végre a tantusz – Szóval miatta vagy ilyen izgatott. 
- Nem izgatott vagyok, csak…csak nem tudom, hogy mit csináljak. Azt sem tudja, hogy vak vagyok. 
- Akkor majd elmondod neki. – vontam meg a vállamat. Oké, el sem tudom képzelni, hogy mennyire rossz lehet neki, hogy nem lát. Főleg most, hogy tetszik neki egy pasi, akit alig egy napja ismer, akivel kétszer találkozott, és akivel nem beszélt még öt percnél többet. Legalábbis gondolom, hogy tetszik, hiszen három éve nem beszélt még így senkiről sem, és nem láttam rajta ilyen izgatottságot. Hát, még ha meglátná, hogy milyen jó pasi. 
- Persze, mert az annyira egyszerű, ugye? 
- Basszus hugi, mi van veled? Tisztára megbolondultál ettől a sráctól, pedig azt sem tudod, hogy néz ki. 
- Azt mondtad, hogy helyes, de amúgy sem az számít, hiszen én úgysem látom. 
- Jó. De amúgy tényleg jól néz ki. Nem egy Adonisz, de tele van tetkóval, és tökre szexi tőle. Rosszfiú, tehát pont a te eseted.
- Olyan kedves velem, meg a hangja…mintha már ezer éve ismerném azt a hangot. Amúgy honnan tudod, hogy tele van tetkóval? – húzta össze a szemöldökét, és felém fordul. 
- Hááááát…Láttam már félmeztelenül. – viccelődtem vele. 
- Mi…mi van? – Angie akadozva kezdett beszélni, amitől még jobban bizonyosodott bennem, hogy odavan érte.
- Csak vicceltem. – nevettem el magam – Amúgy az egész világ tudja, hogy milyen tetkói vannak. Az internet tele van vele. 
- Az internet? – nézett felém zavartan – Mit keres ő a neten? 
- Te jó ég! – elkerekedett szemekkel néztem rá – Te nem tudod, hogy ki ő, ugye? 

2014. január 23., csütörtök

2. fejezet: Abbie

Sziasztok! Itt is van a második fejezet, remélem, hogy tetszeni fog, hiszen ma jobban megismerhetitek a főszereplő lányt, Angie-t. ;)
Nagyon kíváncsi vagyok, hogy mit szóltok hozzá! ;)

Angelina Graham
- Szia, hugi! – hallottam, ahogy kinyílik a szobám ajtaja, és belép rajta a nővérem.
- Szia! – mosolyogtam a hang irányába.
- Hoztam neked pár új ruhát.
- Remélem nem olyanokat, amiket te hordasz.
- Nem. Szűzkislányos ruhák, nyugodj meg. 
- Fogd be! De inkább öltözök egy kislánynak, mint ribancnak. 
- Héééé. Ez most fájt. – kiáltott rám, de hallottam a hangjában a játékosságot, és gondolom mosolygott is – Hova tegyem őket?
- Lehetőleg olyan helyre, ahol meg is találom őket. A nagy szekrényben jó lesz.
- Mondd csak, elkezdtél pasizni? – ült le mellé, miután hallottam, hogy becsukja a szekrényajtót.
- Tessék? 
- Egy bizonyos Harry Styles nevű seggfej most próbált felszedni a folyosón. 
- Tényleg? 
- Aha. Gondolom, azt hitte, hogy te vagyok. Nem azért, tudom, hogy ikrek vagyunk, és totál egyformák is, de ember nem létezik, aki összekever minket. 
- Nem látta, hogy zöld szemem van. Napszemüvegbe voltam, mikor odajött hozzám. Holly-t kereste. 
- Ó! Hogy van? – kérdezte szomorúan. 
- Rosszul. Lehet, hogy már csak napjai vannak. 
- Sajnálom, hugi. Tudom, hogy mennyire szereted. – fogta meg a kezemet.
- Igen. Annyit segített nekem, mikor idekerültem. Pedig akkor még hét éves sem volt. 
- Tudod mit? Ne beszéljünk most erről, rendben? Inkább beszéljünk a hercegedről.
- Abbie! Ezt gyorsan fejezd be, rendben? 
- Most miért? Hiszen te vagy az angyalkája. 
- Mi? 
- Azt mondta, hogy mióta meglátott, csak rád gondol, és hogy milyen szép a hangod. Hogy olyan vagy, mint egy angyal. Randira is hívott. Most jut eszembe. Igent kellett volna mondanom, és akkor el kellene menned vele.
- Tudod jól, hogy soha nem randizhatok. 
- Miért ne randizhatnál? – hallottam a felháborodott kérdést.
- Mert nem hiszem, hogy bármely normális pasi egy vak lányt akarna pesztrálni, azért.
- Miért jössz mindig ezzel? Az, hogy vak vagy, nem jelenti azt, hogy fél életet kéne élned. 
- Te könnyen beszélsz. Nem te vakultál meg a balesetben. 
- Ez nem volt szép. – a nővérem hangja csalódott, és szomorú lett. 
Tisztában vagyok vele, hogy magát hibáztatja azért, mert megvakultam abban az autóbalesetben. Több mint három éve történt. Éppen egy buliba igyekeztünk, ahonnan már késésben voltunk. Mondjuk ez nem lepett meg senkit sem, hiszen a Graham-ikrek mindig mindenhonnan elkéstek. Abbie szeretett volna vezetni, hiszen éppen akkor szerezte meg a jogsiját. Én átadtam neki a terepet, hadd gyakoroljon. Odakint szakadt az eső, jobb lett volna, ha én vezetek, mert én már akkor egy éve gyakorlott voltam a dologban, de annyira lelkes volt. A főutcán haladtunk, a megengedett tempóba, mikor áttért a mi sávunkba egy szembe jövő autó, amivel karamboloztunk.
Teljes erőből az én oldalamnak csapódott, és a fejem olyan ütést kapott, amiről elvesztettem a látásomat. Abbie-nek nem esett nagyobb baja, pont ezért még a mai napig magát hibáztatja azért, amiért megvakultam. Később kiderült, hogy a balesetet okozó férfi nem az időjárás miatt jött belénk, hanem mert hulla részegen vezetett. Ennek ellenére, azóta is rosszul vagyok, ha esik az eső. Olyankor újraélem azt a napot.
Kezelések után kerültem be ide, ahol jobban el tudnak látni, és tanulhatok is. Elvégre a balesetkor csak tizenhét éves voltam, még a tanulmányaim közepén jártam. Persze meg kellett tanulnom a Braille-írást, és minden olyat, ami szükséges volt ahhoz, hogy élni tudjam a vakok életét. 
- Sajnálom! – hajtottam le a fejemet – Nem akartalak megbántani. De tudod, hogy a pasi téma nem pont az, amiről szívesen beszélek. 
- Nem gondolhatsz mindig arra a rohadékra. Ha igazán szeretett volna, akkor nem hagy el azért, mert elvesztetted a látásodat. – hallottam Abbie hangjában az utálatot – Még jó, hogy nem fektetett meg. 
- Kösz. – nevettem fel gúnyosan – Emlékeztess, kérlek arra is, hogy soha nem fogom elveszteni a szüzességemet. 
- De hülye vagy. – nevette el magát. 
- Te könnyen beszélsz. Szép vagy, és az összes pasi a lábad előtt hever. Én meg azt sem látom, ha esetleg egy jó pasi elmegy mellettem. 
- Nem mintha te nem lennél szép. – unott választ kaptam – Ugyanolyan vagy mint én, sőt…szebb is, mert hol van nekem olyan földönkívülien zöld szemem, mint neked. 
- Hidd el, hogy felőlem lehetne még piros is, csak lássak vele. – mosolyogtam rá – Amúgy, visszatérve a jó pasira….öhm…
- Igen. Nagyon jó pasi. – nevetett. Tudta, hogy mire gondolok. Lehet, hogy ez azért van, mert ikrek vagyunk, de mindig beleláttunk egymás fejébe. 
- Hogy néz ki? – kérdeztem kíváncsian, hiszen előtte úgysem tagadhatnám le, hogy érdekel a srác.
- Magas, izmos…na nem olyan nagyon, de azért jó teste van. Barna, göndör haja van, zöld szemei, és szívdöglesztő mosolya. Nagyon jó pasi. Én randiznék vele a helyedben.
- Akkor menj te! – rántottam meg a vállamat – Úgyis több esélyed van nála, mint nekem. 
- Fejezd már be! Most pedig ígérd meg, hogy ha randira hív, igent mondasz! Rendben?
- Eszem ágában sincs. 
- Akkor megmondom neki, hogy tetszik neked, és majd én kézbe veszem az ügyet. 
- Ne merészeld! – váltottam bosszús hangra. 
- De ha egyszer ilyen gyáva vagy…
- Azt sem tudja, hogy vak vagyok. Veled is találkozott, és azt hiszi, hogy én, te vagyok. Látta, hogy látsz, és csak akkor hívott randira. Ha tudná, hogy mi a helyzet, nem tette volna. 
- Na jó. Akkor mondd meg neki, hogy mi a szitu, és meglátjuk, hogy azután mit csinál.
- Oké, ez szép és jó. De lehet, hogy többet el sem jön. 
- Szerintem hallasz te még erről a pasiról. Na, de nekem mennem is kell. Holnap délután jövök, oké? 
- Rendben. – bólintottam, és feléje mosolyogtam – Szia.
- Szia, hugi! – köszönt el, és hallottam, amint becsukta maga mögött az ajtót. 
Egyedül maradtam, mint legtöbbször, de most valamiért más volt. A gondolataim messze jártak, valahol kint a hátsó udvaron, a mély, rekedtes fiatal férfihang körül.

2014. január 22., szerda

1. fejezet: Egy angyal

Sziasztok! Na jó, meggyőztetek! :) Ma már hoztam is a következő részt, hiszen nagyon sokan kértétek! :) Nem ígérem, hogy mindig így lesz, de egy darabig talán. :)
Annyira örülök, hogy már a prológus így elnyerte a tetszéseteket! :) Remélem, hogy az első fejezet is legalább ennyire tetszeni fog. ;)

Harry Stlyes
Mikor csendbe lett, és felém kapta a fejét, akkor tértem magamhoz. 
- Szia. – bukott ki belőlem a szó – Ne hagyd abba! Nagyon jól nyomod. 
- Kösz. – mosolygott rám.
- Nem akartalak megzavarni, csak Holly-t keresem. Holly Becker-t. Azt mondták, hogy itt lesz egy csinos lánnyal. A csinos lány megvan, de Holly nincs. – elértem, amit akartam, elmosolyogta magát.
- Itt volt, de bevitték vizsgálatra. Szerintem lassan végezni fog, de nem hiszem, hogy kiengedik utána. Eléggé le van már gyengülve. – mondta szomorúan. 
- Sajnálom.
- Honnan ismered őt? 
- Az anyám által. Ő, és a szülei nagyon jóba vannak. 
- Értem. 
- Nagyon jól énekelsz, tudod? – próbáltam témát váltani, mert láttam, hogy nehezen beszél Holly-ról. 
- Csak Holly miatt csinálom. A kedvence ez a zenekar…One Direction, azt hiszem. Ismered őket? 
- Öhm…Igen. – néztem rá furcsán. Ez most komoly? Na jó, nem várom el, hogy rajongjon értem, de tényleg nem is vagyok neki ismerős? Elvégre minden újságban benne vagyok. 
- Megtanultam az összes dalukat, mert Holly imádja, ha énekelnek neki.
- Ez szép tőled. 
- Hát túlságosan is ráérek, szóval nem gond. Érte amúgy is megtennék bármit. – húzta szomorú mosolyra a száját. 
- Na, megyek, és megkeresem. – legszívesebben maradtam volna, de nem ehhez a lányhoz jöttem, hanem Holly-hoz – Remélem, még találkozunk…öhm…
- Angelina Graham. – nyújtotta felém a kezét – De szólíts csak Angie-nek. És biztos vagyok benne, hogy még találkozunk. 
- Harry Styles. És remélem is. – megfogtam a kezét, ami puha, és törékeny volt. Kicsit meg is ijedtem, hogy összetöröm a csontjait, ezért gyorsan el is engedtem. – Szia.
- Szia. – köszönt még mindig mosolyogva. 
Elindultam vissza Niall-hez, aki talán még nem császkált el, mert ebben a hodályban meg sem találnám. Visszapillantottam a lányra, Angie-re. Reménykedtem benne, hogy utánam néz, de már a gitárral volt elfoglalva. 
- Na véééégre! – Niall ide-oda tipródott pontosan azon a helyen, ahol hagytam. Tudtam, és láttam is rajta, hogy kész kínszenvedés volt neki, hogy nem mozdulhatott el a helyéről. – Hol a kislány?
- Vizsgálaton. Gyere, megkeressük. – húztam magam után. 
- Hol voltál eddig? 
- Találkoztam egy angyallal. – nevettem rá. 
- Angyal? – nézett rám felhúzott szemöldökkel, miközben felmentünk a lépcsőn – Nem éppen ezt szoktad mondani a nőkre. 
- Fogd be! 
- De most komolyan, jó nő? 
- Csodaszép, és képzeld, nem ismert fel, pedig a mi dalunkat énekelte. 
- Mindenki nem rajonghat érted. Lehet, hogy ő is inkább engem bír. – nevetett büszkén. 
- Nem azt mondtam, hogy nem rajong értem, hanem azt, hogy nem ismert fel. Még azt is megkérdezte, hogy ismerem-e a 1D-t. 
- Csajból van, és a csajokat képtelenség megérteni. – rántotta meg a vállát. 
- Itt vagyunk. Ez a szobája. – mutattam a faajtóra, és bekopogtam. 
- Igen? – hallottam a vékony, és megtört hangot odabentről. 
- Szia, szépségem! – néztem be az ajtón, és megláttam a vékony, csont és bőr, szőke kislányt, aki holt sápadtan feküdt az ágyában, de mikor meglátott, egyből felragyogott az arca. Jártam már nála párszor, de még az elején, mikor idekerült. Azóta a szobája is teljesen megváltozott, olyan lett, mint egy kislány igazi hálószobája, meglátszik, hogy itt él egy ideje.
- Harry! – nézett rám csillogó szemekkel – Eljöttél? 
- Igeeen, sőt, hoztam neked egy meglepetést is. – mondtam, majd berántottam magam után Niall-t. 
- Szia, Holly! – köszönt a kislánynak, aki meglepettségében, és zavarában majdnem elsírta magát. Láttam, hogy Niall kényelmetlenül érzi magát, de nem Holly miatt, hanem a hely miatt, és azért, mert itt kell látnia a kislányt. Először nekem is rossz volt, de azóta megszoktam már, hiszen ha ez a törékeny, tízéves kislány ennyire erős, akkor egy húsz éves fiúnak is annak kell lennie.
- Szia. – szólalt meg végre a barátom is, amitől Holly szemei mellett, már a szája is tágra nyílt – Biztosan te vagy Holly, én Niall vagyok. – ment közelebb a kislányhoz, aki még mindig nem hitt a szemének. Megígértem neki, hogy egyszer majd elhozom hozzá Niall-t, de szerintem álmában sem képzelte, hogy tényleg megtörténik. 
- Szia. – szólalt meg végre, és lehajtott fejjel pillantott fel az előtte álló fiúra. 
- Tudod, nagyon sokat hallottam már rólad. Harry mondta, hogy nagyon szép lány vagy, de nem gondoltam, hogy majd egy igazi hercegnővel találkozok. 
- Köszönöm. – mondta elpirulva Holly – Tudod Niall, nagyon szeretem hallgatni a zenéteket, és te vagy a kedvencem…De persze mindenkit szeretek. – nézett rám, amire én csak mosolyra húztam a számat – Ha felnőhetnék, akkor nagyon szép lány lennék, és én lennék a feleséged. 
- Már alig várom. – mosolygott rá Niall, de persze tisztában volt vele, ahogy maga Holly is, hogy ő soha nem nőhet fel. 
- Uraim! – jött be egy ápolónő az ajtón – Holly-nak egy újabb vizsgálatra kell mennie. 
- Rendben, akkor mi nem is zavarunk. – csaptam össze a kezeimet.
- Neee! – Holly elkapta Niall kezét, és nem engedte el – Ígérd meg, hogy még eljössz hozzám.
- Holnap délelőtt nincsenek vizsgálatok, akkor lenne a legideálisabb a látogatás. – mondta kedvesen a nő. 
- Akkor holnap délelőtt találkozunk. – nézett rá a kislányra Niall, és lenyomott az arcára egy puszit, amitől pár árnyalattal élénkebb lett az arcbőre, és így legalább nem volt falfehér. 
Kiléptünk a folyosóra, ahol Niall arcáról egyből lefagyott a mosoly, majd leült az első székre, amit meglátott. 
- Miért hoztál ide? – nézett rám szomorú arccal.
- Tudom, hogy milyen érzés, de ettől legalább boldogabb. – tettem a kezemet a vállára. 
- Mennyi ideje van még? 
- Nem tudom. Nem hiszem, hogy sok. 
- Nem lehet rajta segíteni? Kifizetem.
- Áttétes tüdőrákja van. Gyógyíthatatlan. 
- Tíz éves, basszameg. Tíz! – ordította el magát. 
- Nyugodj meg, rendben? És egy kicsit halkabban, mert…
- Mi van? – nézett rám Niall zavartan, ugyanis nem fejeztem be a mondatomat. Hogy miért? Mert a folyosó végén közeledett az angyal, akivel nemrég találkoztam.
- Mindjárt jövök. Ne mozdulj! – barátom csak bólintott, szerintem nem volt nagy kedve most elmászkálni. Én megindultam a lány felé, aki vészesen közeledett a magassarkújában, és a sokkal szexibb ruhájában. Napszemüveg sem volt rajta, és totál más volt a szerelése is, de ezer közül is felismertem volna, már messziről is. 
- Szia, széplány. – álltam el az útját, mire ő kérdő tekintettel nézett rám.
- Parancsolsz? – nézett végig rajtam a csodálatos, mélybarna szemeivel. Végre láthattam őket. 
- Hol hagytad a gitárodat? 
- Összetévesztesz a… - kezdte, de közbevágtam, mert nem akartam, hogy lerázzon. 
- Figyelj! Mióta kint megláttalak, azóta csak rád gondolok. Olyan voltál, mint egy angyal. A hangod, a hajad, a ruhád, mondjuk, meg kell mondjam, ez a ruha sokkal dögösebb. Szóval…te és én…egy vacsora, vagy valami. 
- Nem tudom, hogy kinek képzeled te magad, Harry Styles, de nekem mennem kell. – vágott egy gúnyos mosolyt, majd faképnél hagyott. Szinte tátott szájjal bámultam utána, mikor Niall nevetve mellém lépett. 
- Éééééééés a mai nap győztese a nők terén…Niall Horan! – kiáltotta – Jól lerázott a te kis angyalod. 
- Mintha nem is az a lány lett volna, akivel az udvaron találkoztam. – néztem még mindig abba az irányba, amerre elment. 
- Gyere, menjünk haza, mielőtt még valaki kikosaraz. – a vállamnál fogva elkezdett tolni maga előtt.