2015. november 27., péntek

51. fejezet: Izgalmak

Sziasztok! Igen, megint megcsúsztam egy kicsit, de itt vagyok az új fejezettel. Sajnos elég rövid lett, és nem sok minden történik benne, de szerintem aranyos fejezet lett. Olvassátok el, és kommenteljetek!

Emily Cook
- Fogadjunk, hogy ebben a te kezed van benne! - húztam össze a szemeimet, mikor beindítottam az autót, és elindultunk haza.
- Mi? - nézett rám játtszva az értetlent a legjobb barátnőm - Ezt meg honnan szedted? Miből gondolod, hogy bármi közöm van hozzá?
- Jade... - néztem rá újra - Tuti, hogy végig Harry-vel üzengettél, és nem Liam-mel, ahogy én gondoltam.
- Dehogy. - nézett rám angyalian mosolyogva.
- Hát persze. - szemeimet újra az útra szegeztem, és csak mosolyogtam. Magam sem tudom, hogy miért, de valahogy jobb lett a kedvem. Jobb, mint az elmúlt pár hétben. 
- De tényleg! - bizonygatta Jade - Nem hiszem, hogy én erőltettem annyira ezt a kis szombati kiruccanást. 
- Tessék? - nem értettem, hogy mire céloz. 
- Az én ötletem volt a mai program? Nem hiszem.
- Nem. Nem a tiéd, hanem... Kim? - néztem a húgomra a visszapillantóból. 
- Igen? 
- Honnan jött az ötlet, hogy a London Eye-hoz akarsz menni? - kérdeztem gyanakodva. 
- Harry kért meg rá. - felelte lazán.
- Tessék? - csodálkoztam, Jade pedig bólintott - Mikor találkoztál vele? 
- Nem találkoztam, hanem telefonon beszéltünk. 
- Hogyan? 
- Az én segítségemmel. - szólt közbe Jade. 
- Tehát mégis benne volt a kezed. 
- Csak segédkeztem egy kicsit. - rántotta meg a vállát.
- Mégis mikor történt ez? 
- Nem tudom. Pár napja. Mikor nálatok voltam, te meg Dylan-nel enyelegtél telefonon. 
- Ahhhhh... - fújtam ki a levegőt, és hirtelen szörnyű súly nehezedett a mellkasomra - Dylan...
- Mi van vele? 
- Nem tudom, Jade. - tekertem meg a fejemet, és rosszul éreztem magam. 
- Együtt vagytok, vagy sem? 
- Ő azt hiszi, hogy igen. De én nem vagyok ebben olyan biztos. És különben is... Most mondtam igen Harry-nek a randira.
- Tényleeeeg? - kiáltott fel Jade vidáman.
- Igen. - mosolyodtam el újra, és megint átjárt az a melegség, amit akkor éreztem, ha Harry eszembe jutott. Vagyis szinte minden egyes percben. 
- Ez remek. - biztatott.
- Tudod ez annyira furcsa nekem. 
- Mi? 
- Hogy nem is olyan régen, még meg tudtad volna ölni őt, azért, amit tett velem, most meg szinte a karjaiba löksz. - nevettem fel.
- Mert tudom, hogy amit akkor tett, azt félelemből tette, és rájött, hogy hibázott.
- És ha megint hibázik? - bukott ki belőlem, amitől mélyen, belül rettegtem. 
- Nem fog. Tudja, hogy mit veszíthet, ha újra elrontja, és tudja jól, hogy akkor már nem lesz több lehetősége. 
- Remélem is, hogy tudja. - biztattam magamat, hogy elhiggyem amit mond.
Nem sokkal ezután leparkoltam a házunk előtt, és mind a hárman kiszálltunk a kocsiból. 
- Mikor lesz a randi? - kérdezte Jade, miközben kinyitottam az ajtót.
- Nem tudom. Azt mondta, hogy majd felhív. - válaszoltam, és alig pár másodperc múlva megcsörrent a telefonom a kabátom zsebében. Mikor ránéztem a kijelzőre, a szívem egy hatalmasat dobbant, és mosolyra húzódott a szám. A mai napon már nem először. 
- Hmmmm... - adta ki magából a sokat sejtő hangot Jade, és Kim-mel együtt bementek a házba, és pedig a fülemhez emeltem a telefont. 
- Szia! - szóltam bele, és a vonal másik végén meghallottam a jól ismert búgó hangot.
- Szia, szépségem! - köszönt, és hallottam a hangján, hogy mosolyog - Hogy vagy? 
- Éppen úgy, mint fél órával ezelőtt. - nevettem el magam, mert tudtam, hogy zavarban van, és nem tudja, hogy mit mondjon. 
- Nem baj, hogy máris felhívtalak, ugye? - a hangja megváltozott, és most érződött belőle az aggódás is. 
- Persze, hogy nem. - nyugtattam meg, mire egy hatalmas sóhaj szaladt ki a száján - Csak azért hívtál, hogy megkérdezd, hogy vagyok? 
- Nem. Illetve azért is, de igazából azt szerettem volna kérdezni, hogy...öhm...
- Bökd már ki! - nevettem fel újra. 
- Hogy eljönnél-e velem randizni. - hadarta el.
- Ezt már megbeszéltük, nem? Már belementem. 
- De úgy értem, hogy ma. 
- Ma? - lepődtem meg.
- Aha. 
- De hát lassan este lesz. 
- Egy óra múlva ott vagyok érted, ha megfelel.
- Hát...öhm... Nem is tudom. A szüleim nincsenek itthon.
- Jade majd vigyáz Kim-re. - jelentette ki, tudván, hogy mire célzok. 
- Rendben. Legyen. - egyeztem bele, hiszem mélyen belül alig vártam, hogy újra vele lehessek, láthassam, érezhessem. 
- Akkor egy óra múlva. 
- Egy óra múlva. - bólintottam, minha látná, majd kinyomtam a telefont. 

- Biztos, hogy tudsz vigyázni rá? - kérdeztem meg már legalább századszorra Jade-et, mióta Harry felhívott. Lassan letellik az egy óra, és én már tűkön ülve várom, hogy ideérjen, és vele tölthessem az estét. 
- Milly! - barátnőm kezdett ideges lenni - Hányszor mondjam még el? 
- De nem volt semmi terved? Liam-mel? Elvégre szombat van. 
- A szüleid amúgy is hamarosan hazaérnek. Majd utána lesz időm Liam-mel lenni. 
- A szüleim... - esett le a tantusz. 
- Mi van velük? 
- Megölnek, ha megtudják, hogy Harry-vel vagyok. 
- Akkor majd azt mondom, hogy Dylan-nel vagy. - rántotta meg a vállát, és csatornát váltott, amivel felbosszantotta Kim-et, aki éppen a kedvenc meséjét nézte. 
- Őt sem hívtam fel! - jutott eszembe, és egyre idegesebb lettem. 
- Fejezd már be! - nevetett rajtam Jade - Nem is a szüleid, és Dylan miatt izgulsz, mi? 
- De! Dehogy nem.
- Szerintem te Harry miatt vagy totál berezelve. 
- Egy kicsit...egy kicsit talán miatta is. - ismertem be, és befejeztem a fel-le járkálálst - Megjött! - néztem ki az ablakon, és most estem kétségbe teljesen. 
- Ne parázz már! Inkább neki kéne izgulnia, és hidd el, hogy ezerszer jobban izgul, mint te. - próbált meg nyugtatni Jade, miközben még egyszer belenéztem a tükörbe. Nem öltöztem ki, elvégre ez nem is igazi randi, hiszem úgy beszéltük meg, hogy csak barátként kezdjük. Egy fekete feszes nadrágot, és egy szintén fekete, csipke garbót vettem fel. Divatos volt, de mégsem kihívó. 
- Majd jövök. - intettem vissza az ajtóból.
- Majd hívj fel, ha hazaértél. - kiáltott utánam Jade, mielőtt becsaptam magam mögött az ajtót. 
A fekete Range Rover a ház előtt állt, és én amilyen gyorsan tudtam lépkedni a magassarkúmban, olyan gyorsan siettem Harry felé. 
- Szia! - köszöntem, mikor bepattantam mellé. 
- Szia! - szinte suttogta, és le sem vette rólam a szemét - Gyönyörű vagy. 
- Köszönöm. - mosolyogtam rá, és éreztem, hogy elpirulok. Te jó ég! Úgy viselkedek, mint egy kislány. Mintha még soha semmi nem történt volna köztünk. 
- Indulhatunk? - kérdeze, mire én csak bólintottam. Beindította a kocsit, és kikanyarodott a ház elől. Ahogy gyorsult az autó, úgy gyorsult az én szívverésem is. El sem hiszem, hogy itt ülök mellette. Talán végre minden jól fog alakulni. Remélem.

2015. november 7., szombat

50. fejezet: Pillanatnyi biztonság

Sziasztok! Köszönöm, hogy páran még mindig itt vagytok. Ígérem, hogy igyekszek minél előbb hozni a részeket. Ma itt is van az 50. fejezet, aminek szerintem nagyon fogtok örülni. Kicsit hosszabb lett, mint az előző részek. Várom a véleményeket! :)

Emily Cook
- Miért pont most kellett jönnünk? - kérdeztem idegesen, mikor már másfél órája álltunk sorban a London Eye lábánál. Szombat délután van. A város tele van turistákkal, akik persze mind most akarnak feljutni a város tetejére.
- Mert most a legszebb. - mondta unottan a húgom. Láthatóan nem igazán érdekelte, hogy már mióta álldogálunk itt, amin csodálkoztam is. Mindig olyan türelmetlen szokott lenni.
- Mindig ugyan olyan. - tekertem meg a fejemet, és Jade-re pillantottam - Mi lenne, ha legalább most letennéd azt a telefont, és nem romantikáznál egyfolytában? - próbáltam belelesni a készülékbe, de nem hagyta. Valami nagyon titkosat beszélhetnek. 
- Nem romantikázok, oké? - nézett rám, és a zsebébe csúsztatta a telefont - Különben meg... Mit rinyálsz annyit? Mindjárt mi jövünk. A következő körben már fel tudunk szállni.
- Ja. Már ideje lesz. 
- Mi bajod van? Miért vagy ilyen? - kérdezte barátnőm. 
- Semmi. Nincs semmi baj. - hajtottam le a fejemet - Csak ha nem vetted volna észre, nem indult éppen jól ez a nap. 
- Tudom, hogy haragszol rá... - simította meg a vállamat. 
- Nem. Nem haragszom rá. Egyáltalán nem. Inkább aggódok érte. 
- Szerintem nem kell. - mosolyodott el. 
- Miért? - kaptam rá a tekintetemet - Tudsz róla valamit? 
- Nem igazán. De szerintem nincs akkora baj.
- Te nem láttad. Tönkreteszi magát az alkohollal. Biztos vagyok benne, hogy most is hulla részegen fekszik valahol. 
- Milly! - nevette el magát Jade - Pár órája hallottad az új számukat a rádióban. Hallottad a hangját, nem? Nem hinném, hogy akkor lenne a baj, ha fel tudott énekelni egy dalt.
- Hát remélem. - rántottam meg a vállamat, Jade pedig lezártnak tekintette a témát, ugyanis újra elkezdte nyomkodni a telefonját - Mi jövünk! - szóltam nekik, és beléptem a kabinba.
- Pisilni kell! - jelentette ki Kim. 
- Mi? - néztem rá vissza - Most? Nem bírsz ki fél órát? 
- Nem. Nagyon kell! - szorította össze a lábait. 
- Elkísérem. - szólalt meg Jade, és megfogta a húgom kezét. Ez nekem gyanús. Nagyon gyanús. 
- Most szórakozol velem, Kim? Itt állunk lassan két órája. Előbb nem jutott eszedbe?
- Most kell pisilni! Eddig nem kellett.
Miért csak én vagyok a kabinba? A jegyszedők miért nem engednek mást beszállni? 
- Mi ez az egész? -néztem rájuk összehúzott szemekkel.
- Az ajtók csukódnak! - szólt ránk a jegyszedő.
- Jó szórakozást! - nevette el magát Jade, és Kim is mosolyogni kezdett. 
- Mi? - néztem körbe zavartan, és az ajtók csukódni kezdtek. Az utolsó pillanatban azonban belépett rajta egy csuklyás, napszemüveges alak. A gyomrom vetett egy bukfencet, mikor a kerék elindult. Mi ez az egész?
- Szia! - leplezte le magát a titokzatos útitársam. 
- Te jó ég! - sóhajtottam fel, és a torkomban nőtt egy hatalmas csomó. 
- Hogy vagy? 
- Kicsit... Kicsit zavartan. - feleltem neki, és leültem. 
- Sajnálom. - húzta el a száját, és ennek köszönhetően bal oldalt megjelent az arcán a jól ismert, és annyira imádott gödröcske. 
- Ez a te műved? - tértem rá a lényegre, de persze nagyon jól tudtam a választ. 
- Beszélni akartam veled. 
- Harry! Tudunk úgy is beszélni, hogy nem zársz be egy több méter magas lebegő kabinba. 
- Nem hittem, hogy szóba állnál velem... Azok után. - hajtotta le a fejét újra, és zavartan beletúrt göndör fürtjeibe - Annyira sajnálom. Nem akartalak bántani. Előbb ölném meg magam, mint hogy neked fájdalmat okozzak. 
- Nem. Nem okoztál fájdalmat. - mondtam halkan, hátat fordítottam neki, és bámulni kezdtem az egyre távolodó házakat, kocsikat, és embereket - Legalábbis nem fizikailag. 
- Sajnálom.
- Nem kell folyton bocsánatot kérned! Már mondtam máskor is. 
- Nem ittam azóta. - váltott témát - Egyetlen kortyot sem. 
- Az jó. Örülök neki.
- Rettentő nehéz, mert vágyok rá. De olyankor inkább rád gondolok, és ez a gondolat erősebb, mint bármi más. 
- Aha. - sóhajtottam újra. Mégis mit mondtahnék erre? Örülök neki, hogy nem ivott már egy ideje, persze ha tényleg így van. 
- Tudod... Tudod még aznap elmentem hozzád. Kijózanodtam, és rögtön feléd vettem az irányt, hogy a bocsánatodért könyörögjek. - leült mellém, de tartotta a távolságot.
- Hát én nem vettem észre.
- Mert mikor odaértem, nem voltál egyedül. - hajtotta le a fejét - Nem akartam zavarni. - mondta, de a hangja most valahogy gúnyosan hatott. 
- Öhm... Igen? - először nem értettem, hogy mire céloz, majd leesett, hogy Dylan aznap jött el hozzám, és csókolt meg. 
- Igen. De nem panaszkodok. Én szúrtam el. Mert egy idióta, seggfej vagyok, aki egy hülye döntés miatt elrontotta az egész életét.
- Harry! Ne mondd ezt. Nem rontottad el az életedet. Majd idővel jobb lesz. 
- Nem! - kiáltotta el magát, amitől összerezzentem. Nem megijedtem, csak meglepett ez a hangnem váltás.  - Te félsz tőlem? - mért végig, és szörnyülködve nézett rám. 
- Mi? Dehogy. Nem félek. Miért félnék? 
- Mert megijedtél. 
- Nem. Csak ne kiabálj! Az nem old meg semmit. Beszélni akartál, hát beszéljünk. Hallgatlak. 
- Szeretlek! - mondta ki konkrétan, és a szemembe nézett. Egy darabig csak bámultam. Vajon igazat mond? Oké, elvileg miattam van ilyen állapotban, miattam iszik, vagy ivott. - Nem mondasz semmit? 
- Mit mondjak, Harry? - néztem rá kérlelve.
- Hogy mi van velünk. 
- Nincs semmi velünk. Barátok vagyunk. 
- De nekem az nem elég. - hajolt hozzám közelebb, és megfogta a kezemet. A testem bizseregni kezdett, és elöntött az az érzés, amit már olyan régen tapasztaltam. Amit akkor éreztem, ha Harry hozzám ért. - És tudom, hogy neked sem elég. Nem hiányzom? Egy kicsit sem? 
- Harry... Ne csináld! - kértem, és nem tudtam a szemébe nézni. 
- Rettentően hiányzol. Minden egyes pillanatban. 
- Ezt nem csinálhatod velem. - fakadtam ki, és felpattantam mellőle - Nem zárhatsz be ide, és nem vallhatsz szerelmet. 
- Bárhol szerelmet vallanék. Az egész világ előtt akár. - lépett elém. 
- Nem. Nem ezt akarom. - tekertem meg a fejemet. 
- Mit szeretnél? Bármit megadok, ha újra együtt leszünk. 
- Újra együtt? Nem is voltunk együtt igazán. 
- De lehetnénk. Te is tudod, és tudom, hogy te is akarod. Csupán félsz, hogy megint megbántalak. 
- Hát ebben van valami... - motyogtam magam elé.
- Nem tenném. Soha nem tenném. - rázta hevesen a fejét. 
- Annyira utállak. - mondtam neki, de mikor láttam az arcán a csalódottságot, elnevettem magam. Mosolyogni kezdett, és végre kibuggyantak a hőn szeretett gödröcskéi. 
- Mi lesz a barátoddal? - váltott témát - Együtt vagytok? 
- Hát... Nem tudom. Nem igazán, de ő nagyon úgy gondolja, hogy így van. - húztam el a számat - Igazából nem vagyunk sehogy sem. 
- Remek! - csapta össze a tenyerét - Akkor nem lehet zabos azért, ha eljössz velem randizni. 
- Tessék? 
- Randi. Egy igazi randi. Te meg én. Mit szólsz? - kicsit visszavett a lelkesedéséből, és inkább kérlelve nézett rám. 
- O...oké. - egyeztem bele nagy nehezen. Igazából nem is volt olyan nehéz igent mondani, és miután belementem, felszabadultságot, és boldogságot éreztem. - Legyen. De! - emeltem fel a mutató ujjamat - Mintha most ismerkednénk meg, oké? Vagy mintha csak barátok lennénk, és meglátjuk, hogy mi lesz. Rendben? 
- Rendben. - bólogatott hevesen, és láttam rajta, hogy mennyire boldoggá tettem. Közelebb lépett hozzám, és talán meg akart ölelni, de visszahúzódott. Ezért felé léptem, és átkaroltam a testét. Egy fél pillanat sem telt el, és megéreztem erős karjait körülöttem.
Valamiért egy pillanatra biztonsággal, és nyugalommal töltött el, ahogy átkarolt. Magamba szippantottam a jól ismert fűszeres illatot, és csukott szemmel hallgattam a szaporán dobogó szívét.

2015. október 31., szombat

49. fejezet: Egy dal a múltból

Sziasztok! Igen, már itt is van a legújabb rész! Próbálok sietni a következővel is, ami ígérem, hogy nagyon izgalmas lesz, és szeretni fogjátok.
Viszont kérlek titeket, hogy írjatok pár szót a történetről, vagy legalább adjatok életjelet magatokról, hogy még itt vagytok. Nagyon jól jönne! :)


Emily Cook
- Jó reggelt! - álmosan, nagyokat ásítozva vánszorogtam le a szobámból szombat reggel. Az anyám, és az apám a konyhában voltak Kim-mel együtt.
- Jól aludtál? - kérdezte az anyám, és egy puszit nyomott a fejem búbjára, mikor leültem az asztalhoz, és elém rakott egy tányér rántottát.
- Aha. - rántottam meg a vállamat - Fogjuk rá.
- Ugye tudod, hogy ma te vigyázol Kim-re? - pillantott rám az aznapi újság felett apám.
- Persze.
- Rendben! - bólintott anyám - Nemsokára indulunk, jók legyetek, és ha lehet, ne engedd meg Kim-nek, hogy szétverje az egész házat.
- Nem. Nem engedem. Maximum csak az alsó szintet. - mosolyogtam angalian anyámék felé, akik csak megtekerve a fejüket, elhagyták a házat.
- Véééééégre! - sóhajtott fel halkan Kim, mikor meghallotta az autónk távolodó hangját - Ugye nem felejtetted el a mai napot? - nézett felém izgatottan.
- Hogyan felejthetném el, mikor öt percenkként emlékeztetsz rá? - néztem rá nevetve, aztán úgy gondoltam, hogy felhozok egy másik dolgot neki - Mondd csak! Mi lenne, ha nem csak ketten mennénk?
- Jönne Jade is? Oké. - bólintott, majd tovább kanalazta a gabonapelyhet.
- Nem. Nem éppen rá gondoltam.
- Hanem? - nézett rám gyanakodva.
- Van ez a fiú... Öhm... Dylan.
- A fiúd? - szúrós szemekkel nézett felém.
- Valami olyasmi.
- Nem! - kiáltotta el magát, és úgy ejtette ki a kanalat a kezéből, hogy még engem is beterített a tejjel.
- Most mi van? - néztem rá zavartan - Mi a baj?
- Semmi. Nem akarom, hogy a fiúd is jöjjön.
- Jesszus! - törölgettem le magamról és az asztalról a tejet - Jól van! Most miért vagy így kiakadva?
- Nem akarom, hogy jöjjön. - duzzogta tovább.
- Akkor abba miért egyeztél bele olyan gyorsan, hogy Jade is jöjjön? - kezdtem egyre jobban furcsállni a helyzetet.
- Mert... - nézett körbe zavartan - Mert ez egy csajos nap!
- Ooooookéééé! - adtam fel a dolgot, és valahogy meg is könnyebbültem. Nem igazán tudtam, hogy hogyan mondjam meg Dylan-nek, hogy nincs kedvem ma mozizni. Pontosabban nincs kedvem vele lenni. - Akkor legalább Jade velünk jöhet?
- Ő igen! - bólintott határozottan - És a fiúja is.
- Miért jöhet az ő fiúja, ha az enyém nem?
- Mert az ő fiúja híres énekes. - rántotta meg a vállát. A kishúgom mióta lett ilyen nagy szájú? Eddig sem kellett félteni, de mostanában szinte úgy viselkedik, mint egy tini. Pedig még csak tíz éves.

Miután lerendeztem egy hosszú, és idegtépő telefonbeszélgetést Dylan-nel, Kim és én elindultunk Jade-hez, aki nagy örömmel csatlakozott hozzánk.
- A barátod nem jön? - érdeklődött Kim, mikor felvettük Jade-et a házuk előtt.
- Nem ér rá. - mosolyodott el - Amúgy meg... Nem is szívesen hozom magammal, mert a végén lecsapod a kezemről.
- Hát mert nagyon cukiiiii. - helyeselt a húgom, mire Jade-del egymásra néztünk, és nevetni kezdtünk - De különben nem kell félteni.
- Na és miért? - erre már tényleg kíváncsi vagyok. A húgom, és a pasik. Kicsit korai lesz, nem?
- A te fiúd jobban tetszik nekem. - bökte ki Kim, én pedig nem tudtam mire vélni.
- Dylan? De hát nem akartad, hogy velünk jöjjön. - nevettem tovább.
- Nem. Nem ő! Harry! - ahogy Kim kimondta a nevet, hirtelen beleléptem a fékbe, amitől mind a hárman előre hőköltünk. Még szerencse, hogy senki nem jött mögöttünk, mert lett volna egy jókora koccanás.
- Ő nem a fiúm. - mondtam halkan, miután tovább indultunk.
- Pedig nagyon cuki, és olyan szépek a szemei meg a hangja is. - áradozott tovább Kim, én pedig kezdtem kellemetlenül érezni magam. Már lassan egy órája nem jutott eszembe Harry, erre ő felhozza. Méghozzá úgy elmegeti, mintha a pasim lenne. Jade-re pillantottam, és láttam, hogy alig bírja visszatartani a nevetést, ahogy Kim Harry-ről áradozik. Éppen ezért kapott is egy jól irányzott ütést az oldalába, amitől a telefon is kiesett a kezéből. Gondolom éppen Liam-mel váltottak szerelmes üzeneteket.
- Na ne szívass! - bukott ki a számon, mikor meghallottam a rádióban a soron következő dal felkonferálását.
- Hééééé! - kiáltott rám Kim - Hogy beszélsz?
- Bocs. - mondtam, és kikapcsoltam a rádiót. Jade viszont abban a pillanatban vissza is nyomta, és felhangosította.
- Nem lehetne... - kezdtem könyörögve.
- Nem. A pasim énekel! Hallani akarom! - mondta makacskodva, de a mosoly ott bujkált a szája szélén. Duzzogva hallgattam, ahogy a műsorvezető a One Direction-ről áradozik:
"Habár már jócskán elmúlt a nyár, de a One Direction a legújabb dalában mégis erről az időszakról énekel. Pontosabban egy nyári szerelemről, ami sosem múlik el. A fiúk nem fűztek különösebb kommentárt a dalhoz, csupán annyit árultak el, hogy egy csodás, és fantasztikus lányról szólnak a sorok, aki az egyik tag szívébe lopta magát még a nyáron, és azóta sem akar onnan kiköltözni. Vajon melyik fiú lehet olyan szerelmes, hogy egy dalon keresztül vall szerelmet egy lánynak? Minden esetre hallgassuk meg a dalt, először itt!"
Aztán felcsendült az ismerős dallam. Az, amit már hallottam. Amit Harry eljátszott nekem azon az estén, mikor bingóztunk az idősekkel a hotelban. A nyaraláson. Azon a nyaraláson, amit én annyira el akarok felejteni. De nem megy. Éppen úgy bennem van minden emlék, ahogy ennek a dalnak minden sora azóta is visszhangzik a fejemben.
- Ez neked szólt. - Jade hangja messziről hangzott.
- Na ne mondd... - mikor meghallottam az én hangomat, ráeszméltem, hogy sírok. Észre sem vettem, de a dal közben végig potyogtak a könnyeim.
- Jól vagy? - fogta meg gyengéden a kezemet a barátnőm.
- Aha. Nincs semmi baj. Csak a rossz emlékek. - ráztam meg a fejemet, és letöröltem a könnycseppeket az arcomról.
- Itt vagyuuuuunk! - kiáltotta el magát Kim, aki szerencsére ebből az egészből nem fogott fel semmit sem, mikor megérkeztünk az úti célunkhoz.
Miért kellett ezt pont most? Ha nem ülök az autóban, akkor ezt nem is hallom. Miért ver engem a sors? Csak nekem lehet ekkora szerencsém.

2015. október 26., hétfő

48. fejezet: Helytelen gondolatok

Sziasztok! Meghoztam a legújabb részt, ami szintén elég rövid lett, és nem is történik benne sok dolog, de legalább itt van! :) Várom a véleményeket! Talán még kitartatok mellettem egy páran. :)

Harry Styles
- Tudtam, hogy már itt leszel! - estem be a próbaterem ajtaján, és zihálva vettem a levegőt. Louis ijedten nézett rám, és meglepte hirtelen megjelenésem. Igen, már napok óta nem jártam erre, elhanyagoltam a srácokat, és a bandát is. Reménykedtem benne, hogy a sokásos időpontban lesz a próba, és tudtam, hogy ha így lesz, legjobb barátom itt lesz már, ugyanis mindig ő érkezik meg elsőnek. 
- Mi... Mi a baj? - nézett rám kétségbeesetten, mikor levágódtam mellé a kanapéra, és a kezeimbe temettem az arcomat. 
- Kész! Vége! - csak ennyit tudtam kinyögni, mielőtt eláztatták az arcomat a könnyek.
- Harry! - ért hozzá gyengéden a vállamhoz - Ittál? - kérdése óvatos volt. 
- Nem. Nem ittam. Azóta egy kortyot sem. - néztem rá, és láttam, hogy megkönnyebbült az arca, ugyanakkor kissé szomorú is lett, mikor meglátta a könnyeimet. 
- Akkor mi történt? Mondd el! 
- Elmentem hozzá, ahogy te javasoltad. - nagyokat nyelve kezdtem bele a mesélésbe, de ahogy visszaemlékeztem az alig egy órával ezelőtti eseményekre, a torkom újra elszorult. 
- És? Elküldött? - tapogatózott Lou, mikor látta rajtam, hogy nehezen fog ez menni. 
- Bárcsak... Bárcsak inkább elküldött volna. - tekertem lemondóan a fejemet. 
- Harry! Mégis mi a fene van? Miért vagy így kiborulva? Beszéltél egyáltalán vele? 
- Nem. Nem tudtam. 
- De miért? Azt mondtad, hogy nem küldött el. Akkor mi van? - éreztem Lou hangján, hogy kezd egyre jobban aggódni - Összevesztetek? Nem... Hiszen nem is beszéltetek. - adta meg a választ saját kérdésére. 
- Odamentem a házához. Láttam is őt, mert kint volt az utcán. - csak tőmondatokban tudtam beszélni - Várt valakit. Vele van. Együtt vannak. 
- Dylan-nel? - barátom továbbra is óvatosan kérdezgetett. 
- Ne is mondd ki a nevét. - vágtam rá undorodva.
- Honnan tudod, hogy együtt vannak? Egy suliba járnak, találkozhatnak.
- Csókolóztak. - ahogy kimondtam ezt a szót, újra éreztem, hogy előtörnek a könnyeim, majd megéreztem Lou karjait körülöttem. 
- Ez még nem jelent semmit. - próbált nyugtatni. 
- Dehogynem. Velem kéne lennie, de én elszúrtam. Mindent elrontottam. Retteg tőlem, és sosem fog megbízni bennem. 
- Ezt ne mondd! Ez egy nagy hülyeség. Ha nem érdekelnéd, nem jött volna el azért, hogy segítsen neked. 
- Nem tud segíteni. Így nem, hogy mással van. Velem kellene lennie. - hangom egyre hisztérikusabb lett - Szükségem van rá. Nem tudok nélküle létezni!
- Tudom, tesó! Tudom! 
- Segítened kell!
- Hogyan? Hogyan segítsek? Nem mondhatom neki azt, hogy legyen veled. Ezt te is tudod! 
- Most nem arra gondoltam. - ráztam hevesen a fejemet.
- Akkor? 
- Vissza fogom szerezni őt, de most más a baj. A sokkal nagyobb baj. 
- Mi az? 
- Szükségem van alkoholra. - böktem ki végül. 
- Nem. - pattant fel Lou mellőlem - Eszedbe se jusson, hogy segítek neked abban, hogy lerészegedj! 
- Nem! Pont ez az. Abban kell segítened, hogy ne akarjak inni. 
- Ohhh... - láttam az arcán, hogy meglepődött, aztán meg is nyugodott egy kicsit - Oké. Az más. Hogyan tudok segíteni? 
- Nem tudom. De nem eshetek vissza. Az után nem, amit Emily-vel tettem. Nem ihatok, és nem is gondolhatok az alkoholra. 
- Megoldjuk! - ölelt magához újra barátom - Nem is tudod elképzelni, hogy milyen büszke vagyok rád! 
Tényleg szükségem van Lou-ra, és a segítségére. Nem veszíthetem el végleg Milly-t. Talán még van egy kis remény. Egy kevésnek lennie kell.
Csak ne járna folyton az agyam az alkohol körül. 

Emily Cook 
 Dyaln már napok óta abban a hitben van, hogy együtt vagyunk, hogy egy pár alkotunk. Dylan és én. Dylan és én? Annyira furcsa erre gondolni. Biztos vagyok benne, hogy boldog lehetnék vele. Boldog lehetnék, ha nem lenne Harry. Ha nem ismerném őt, akkor minden teljesen más lenne. De folyton csak ő jár a fejemben. Az, hogy mit tett magával. Az, hogy hogyan nézett ki, mikor pár napja elmentem hozzá, és nem akart látni, mert csak az alkohol volt neki a fontos. Azóta nem is hallottam felőle, valószínűleg ki sem mozdult a házából, és sorban rendeli házhoz a piát. De azért remélem, hogy jobban van, vagy legalábbis, hogy előbb-utóbb jobban lesz. El kell egymást felejtenünk, hiszen az mind a kettőnknek jobb lesz. Mondjuk ő már el is felejtett. Valószínűleg soha nem is voltam fontos neki. 
- Szia! - nézett be a kishúgom a szobám ajtaján. 
- Szia! - felültem az ágyon, és érdeklődve néztem felé - Baj van? 
- Nem. Semmi. - kezeit összekulcsolta a háta mögött, és a földet bámulta.
- Mi az? - mosolyodtam el, hiszen sosem szokott ilyen bátortalan lenni velem. 
- El szeretnék menni valahova, de anyáék nem engedik. - vallotta be végül. 
- Hova? 
- Egyszer megígérték, hogy felülhetek a London Eye-ra. De ők nem visznek el, mert szerintük még túl kicsi vagyok. - húzta el a száját. 
- És azt szeretnéd, ha én elvinnélek? - kérdeztem félve, de már tudtam előre a választ. 
- Megtennéd? - csillant fel a húgom szeme, és mellém vetődött az ágyra. 
- Ha nagyon szeretnéd. - adtam meg végül magam. 
- Anya és apa holnap korán reggel elmennek, és te vigyázol rám. - lelkesedett be egyből.
- Tehát azt akarod, hogy ők ne is tudjanak róla? - lepődtem meg. Kim nem igazán tudta tartani a száját, ha titkokról volt szó, éppen ezért is tartottam attól, hogy nagy bajba kerülök, ha elkotyogja, hogy felvittem a London Eye-ra. 
- Igen. Nem engednék meg.
- De később sem kotyoghatod ki. - mutattam rá játékosan fenyegetve. 
- Nem fogom. 
- Nagy bajba kerülök, ha kiderül. Ugye tudod? 
- Tudooooom.
- És többet sehova sem viszlek el, ha rájönnek. 
- Jóóóó! Nem mondom el. 
- Rendben. - egyeztem bele végül - Holnap délelőtt elviszlek. 
- Délután! - vágta rá egyből. 
- Miért? - kérdeztem gyanakodva. 
- Mert akkor szebb! - felelte, és kiviharzott a szobámból. Mert akkor szebb? Ilyet sem hallottam még. Remélem, hogy nem jár el a szája, mert akkor nagy bajba kerülök. Anyáék irtó dühösek lennének. 
De miért akar Kim pont most felmenni a London Eye-ra? Na mindegy, hiszen ő csak egy kislány.
Miért van az, hogy mindenben összeesküvés elméleteket keresek? Kim csak a kishúgom.
A gondolataimból a telefonom csörgése zökkentett ki. Üzenet. Dylan-től.


"Szia, szépségem! Mi jót csinálsz? Nincs kedved moziba menni holnap?"

Bár örülnöm kéne annak, hogy üzent nekem, és gondol rám, valahogy mégsem ezt érzem. Miért nem tudok úgy gondolni Dylan-re, ahogy Harry-re gondolok? 

2015. október 18., vasárnap

47. fejezet: Minden el lett szúrva

Sziasztok! Ezer bocsánat a sok késés miatt. Ne utáljatok! :(
Meghoztam a folytatást, ami elég rövidre sikeredett sajnos, de most ennyi jött ki belőlem, tovább meg nem akartam húzni az időt. Olvassatok, és kommenteljetek.

Harry Styles
Még mindig nem tértem magamhoz a döbbenettől. Attól, hogy mit tettem azzal a lánnyal, akit mindennél jobban szeretek. Hogyan bánthattam? Hogyan okozhattam neki fájdalmat? Teljesen elment az eszem, az alkohol elvette azt a maradék agysejtemet is, ami még volt. Össze kell szednem magam. 
A konyhába mentek a felmosóért, és a szemetesért, hogy feltöröljem a kiömlött alkoholt, összeszedjem a szilánkokat, és csak akkor vettem észre, hogy ömlik a vér a kezemből. Az egész ruhám a vörös folyadékban úszott. Talán már akkor megvághatta a törött üveg, mikor Milly összetörte. 
Az előtérbe visszaérve hozzáláttam a takarításhoz. Az alkohol illata betöltötte az egész tüdőmet, ahogy magamba lélegeztem, de bármennyire is csábított, elhessegettem a gondolatot, hogy igyak valamit. Nem tehetem ezt. Nem ihatom le magamat megint, hiszen semmi értelme. Így nem kapom vissza Milly-t. Mondjuk szerintem már nem sok esélyem maradt nála ezek után. 
Miután rendbe raktam a padlót, a szobámba vettem az irányt, ahol egyből megcsapott a savanyú szag. Az ágyamra nézve kicsit ledöbbentem. Az egész ágynemű tele volt hányva, ugyan olyan színekben pompázott, mint a felsőmön virító foltok. Remek... Tehát mindent össze hánytam. Gratulálok, Harold! 
Undorodva, levegőt visszatartva egy gombócba gyűrtem az ágyneműt, és a fürdőszoba felé indultam vele, ahol belegyűrtem az egészet a mosógépbe, a rajtam lévő ruhával együtt. 
Aztán megeresztettem a vizet, és a zuhany alá álltam. A fejemre és a testemre engedtem a jég hideg vizet, ami még jobban magamhoz térített. Éreztem, ahogy ráz tőle a hideg, de valahogy jól is esett a felfrissülés. A sebet a kezemen csípte a tusfürdő, és újra vérezni kezdett, ahogy letisztult róla a rászárat vér. Ahogy néztem a szivárgó piros folyadékot, újra eszembe jutott, hogy mit tettem, és a szívem meg akart szakadni. Egyre jobban rémlett előttem a kép, ahogy Milly felé nyújtom a kezemet, de ő ijedt arcot vágva hátrálni kezd tőlem. Fél tőlem. Soha nem fog megbocsátani nekem. Segíteni akart rajtam azok után, amit tettem vele, én meg elüldöztem, és bántottam.

Emily Cook 
A házunk előtt ültem, a kerítés padkáján, és várakoztam. A gyomrom össze volt szorulva, a szívemben pedig egyfolytában forgott a láthatatlan kés, és egyre mélyebbre vájta magát. Újra, és újra eszembe jutott Harry arca, és a pillanat, mikor a padlón kötöttem ki miatta. Tudom, hogy nem akart bántani, de akkor is megtette, és ez megijesztett. Nem félek tőle, mert tudom, hogy baleset volt, inkább fáj a gondolat, hogy lassan nem lehet rajta segíteni már. Sem nekem, sem pedig Louis-nak nem ment a dolog. Pedig annyira szerettem volna, ha én tudok neki valami olyat nyújtani, ami miatt leteszi a poharat. De nem. Most az alkohol a legfontosabb. 
- Szia, szép kislány! - riasztott fel a gondolataimból egy hang. 
- Szia! - köszöntem neki halkan, és megpróbáltam egy meggyőző mosolyt varázsolni az arcomra.
- Minden oké? - ült le mellém, és aggódó arcot vágott. 
Talán észrevette a kisírt, karikás szemeimet? Biztosan. Bármennyire próbáltam eltűntetni a nyomokat, a több órás sírást nehéz elrejteni. 
- Persze. - bólintottam. 
- Biztos? Azt hittem, hogy nem érzed jól magadat, mert lemondtad a közös tanulást. - húzta el a száját Dylan, akire eddig vártam. Nemrég hívtam fel, hogy el kell halasztani a tanulást, mert akadt egy kis dolgom. A hangomat hallva azonban szeretett volna látni, és megbizonyosodni arról, hogy minden rendben van-e. 
- Semmi baj. Csak nehéz napom volt. - bizonygattam mosolyogva. 
- Akkor jó. - sóhajtott egy nagyot - Mármint az nem jó, csak... - kezdett dadogni - Csak már megijedtem. 
- Mitől? - kérdeztem kíváncsian. 
- Hogy nem akarsz engem látni. - ismerte be lehajtott fejjel. 
- Ne gondolj butaságokat. - löktem meg a karjánál játékosan - Miért ne akarnálak látni. 
- Nem tudom... A csók miatt. Vagyis a szájra puszi miatt. - ismerte be - Annyira véletlenül jött az egész, hogy fel sem fogtam mit csináltam. Pár másodperc múlva ért el az agyamig, hogy mit tettem. Nagyon ég az arcom most, és szégyellem magam. Nagyon sajnálom.
- Tényleg sajnálod? - mosolyogtam rá. Annyira aranyos volt, ahogyan zavarba jött tőlem. 
- Igen. - nézett rám mosolyogva.
- Ohhh... - kissé csalódott lettem. Az lettem? Tényleg? 
- Sajnálom, hogy így történt az első csók. Azt sajnálom, hogy nem csókoltalak meg rendesen. - megsimította az arcomat, és mosolyogva nézett a szemembe. Éreztem, hogy pirosodni kezd az arom, de az én szám körül is mosoly bújkált. 
Dylan mélyebben a szemembe nézett, és az arca kezdett elkomolyodni. A számra nézett, majd újra a szemembe. 
Magam sem tudom, hogy miért, de megnyaltam a számat. Aztán csak azt vettem észre, hogy a számra tapasztja a száját, és bebocsátást kér a nyelvével az enyémbe. Bizseregni kezdett a testem, és kissé bizonytalanul, de aztán visszacsókoltam neki. Gyengéden végigsimította az arcomat, én pedig egyre bátrabb lettem, és beletúrtam a hajába. Vagyis csak bele akartam, ugyanis az ő rövid haját nem lehetett úgy megcirógatni, ahogy Harry-ét szoktam. Nem gondolhatok Harry-re, miközben mással csókolózok. Nem szabad. 

Harry Styles
Megcsókolta. Meg akarok halni. Nem hiszem el, hogy eljöttem hozzá, hogy akár térden állva is, de bocsánatot akartam tőle kérni. Ő meg mással csókolózik.
- Mindent elszúrtam! - hajottam rá a fejemet a kormányra, és éreztem, hogy égni kezd a szemem.

2015. szeptember 26., szombat

46. fejezet: Rossz ötlet volt

Sziasztok! Késéssel, de meghoztam az újabb részt. Sajnos nem maradt rajta semmi a laptopomon, így újra kellett írnom, és nagyon remélem, hogy tetszik nektek. Elég izgi lett, viszont egy kicsit rövid, de nézzétek el nekem. Ennyit tudtam kihozni egyenlőre magamból. Várom a véleményeket!

Emily Cook
- Most mi legyen? - kérdeztem a kezeimet tördelve, és Louis kocsijából félve néztem fel a hatalmas házra, ami előtt legalább tíz perce álltunk.
- Be kell mennünk. - bólintott Lou. 
- És mégis mit mondjak neki? Nem fog rám hallgatni. - estem egyre jobban kétségbe. 
- Dehogynem. Te vagy az egyetlen, aki most tudna hatni rá szerintem. - bíztatott Lou, és kedves mosolyt erőltetett az arcára. 
Mikor végre rászántuk magunkat, hogy kiszállunk a kocsiból, beparkolt mellénk az ismerős helyi szupermarket autója. Lou-ra néztem, és mind a ketten tudtuk, hogy kihez jött a házhoz szállítás. Nem olyan régen lett nagy divat, hogy online meg lehet rendelni a bevásárlóközpontok áruit, amit fél órán belül házhoz szállít a bolt saját futárszolgálata. 
- Jó napot! - pattant ki Lou a kocsiból, én pedig követtem. A fiatal fiún egyből látszódott, hogy megismerte Lou-t. 
- Jó napot! - köszönt vissza cincogó hangon. 
- Öhm... A csomag... - mutatott a kezében lévő, csilingelő papírzacskóra. Hogy miért csilingelt? Első ránézésre, és hallásra is meg lehetett állapítani, hogy mit rendelt Harry. Alkoholt. 
- Igen. - tért magához a kébulatból a fiú - Erre a címre rendelték. 
- Majd én fizetem. - bólintott Louis, és elővette a tárcáját a hátsó zsebéből. Kifizette a futárt, bőséges borravalóval megjutalmazva. - Menjünk be! - javasolta, de én nem mozdultam. 
- Várj! - kiáltottam egy kicsit hangosabban a kelleténél.
- Mi az? - kíváncsiskodott. 
- Van egy ötletem. - gondolkodtam tovább hangosan. 
- Mi? 
- Add azt ide! - nyúltam a csomag felé. 
- Majd én viszem. - tekerte meg a fejét - Nagyon nehéz. Rengeteg pia van benne. - nézett a zacskóba.
- Nem. Egyedül megyek be. - mondtam, és kikaptam a kezéből a csomagot. 
- Biztos vagy te ebben? - húzta fel a szemöldökét. 
- Ha hatni akarok rá, akkor jobban fog menni egyedül. - magyaráztam, és próbáltam tartani a nehéz zacskót. 
- Rendben. - bólintott pár másodpercnyi gondolkodás után Lou - Az autóban várlak. Ha bármi baj van, szólj!
- Mégis mi baj lenne? - nevettem rá zavartan, mert belül rettentően ideges voltam.
Louis magamra hagyott, és visszaült a kocsijába. Én pedig nagy nehezen megnyomtam a csengőt. 
Legnagyobb döbbenetemre másodpercek alatt kinyílt az ajtó. Pontosabban Harry úgy tépte fel, nagy, izgatott szemeket meresztve. Ennyire vágyakozna már az alkoholra? 
- Hát te? - nézett rám kissé csalódottan, amitől vetett egy bukfencet a gyomrom. Egyáltalán nem örül nekem. 
- Erre jártam, és gondoltam, hogy benézek hozzád. - hazudtam, és csak reméltem, hogy nem lát át rajtam. 
- Aha. - bólintott - Mi az nálad? - mutatott a kezemben tartott csomagra. 
- Most futottam össze a futárral. Ide hozta. 
- Add! - nyújtotta felém mohón a kezeit. 
- Bemehetek? 
- Gyere! - utat engedett, én pedig beléptam a hatalmas előtérbe. Nem volt most arra gondom, hogy végignézzek a házba, sokkal jobban izgultam azért, hogy mi lesz ebből a beszélgetésből. 
Csupán a nappaliba pillantottam be. A függönyök be voltak húzva, de még a sötétben is láttam, hogy micsoda disznóól van az egész házban. 
- Odaadnád a csomagot? - kérdezte újra. 
- Nem. - vágtam rá egyből, és én magam ugyan úgy meglepődtem, mint Harry.
- Emily! - mondta ki a teljes nevemet, és dühösnek hatott. 
- Harry? - néztem rá kérdő tekintettel. 
- Mennyi volt? - vette elő a pénztárcáját, és számolgatni kezdett. 
- Nem az a lényeg, Harry. 
- Akkor mi? - folytatta unottan. A hagja rekedtes volt, és csak most tünt fel, hogy milyen rosszul nézett ki. A pólója tiszta foltos volt, gondolom a hányás miatt. A szemei beesettek voltak, és eltűnt a csillogás is azokból a gyönyörű, zöld szemekből. 
- Miért iszol? - tettem fel az egyszerű kérdést, és nyeltem egy nagyot.
- Mert jól esik. - rántotta meg a vállát, és rám mosolygott - Tudom, hogy hol van a határ. Ne aggódj miattam. - próbált kedves lenni velem, de közben a kezemben tartott csomagot figyelte. 
- Minden nap hulla részegre iszod magad, Harry. 
- Ez nem igaz. Csak iszogatok egy keveset. - próbált meggyőzni. 
- Lou nem éppen így látta ma reggel. - csúszott ki a számon, és Harry-re nézve egyből tudtam, hogy rosszt mondtam. 
Az arca elsötétült, és dühös pillantással méregetett. 
- Szóval erről van szó. - emelte fel a hangját - Lou neked árulkodik? 
- Nem árulkodik, csak a segítségemet kérte. 
- Nem tudsz nekem segíteni. - hajtotta le a fejét, és halkult a hangja is.
- Pedig szeretnék. 
- Egy dologgal tudnál segíteni, de arról még csak álmodni sem merek. - még most sem nézett rám.
- Harry! - léptem felé egyet, mire felemelte a fejét, és újra ideges lett. 
- Menj el! - mondta mogorván. 
- Nem. 
- Menj el innen! - ordította el magát, amitől annyira megijedtem, hogy a nehéz csomag, amit így is alig tudtam tartani, kicsúszott a kezemből, és csörömpölve landolt a padlón. 
Harry-re néztem, aki tátott szájjal, és eszeveszett tekintettel nézte a szétömlő folyadékot.
- Mit tettél? - ordította újra, majd olyan történt, amire nem számítottam. Harry megindult felém, és rám sem nézve, nagy erővel lökött el a széttört üvegek mellől. Nem tudom, hogy mi történt, de csak egy lökést éreztem, és azt, hogy fájdalom szúr a vállamba. A következő kép pedig az volt, hogy a földön feküdtem, míg Harry az üvegszilánkok között keresgélt, hátha talál valami menthetőt. 
Hüledezve néztem rá, és erőt véve magamon, feltápászkodtam. A sós könnyek égetni kezdték a szememet. Egyre hangosabb lett a zokogásom, mire Harry felkapta a fejét. 
- Mi van? - nézett rám értetlenkedve - Most miért sírsz? Inkább nekem kéne sírnom. Nézd, mit tettél. 
A hangja, és a vádló szavai fájtak. Nem azért sírtam, mert sajgott a vállam az ütéstől, pedig rettentően fájt, hanem azért, mert így beszélt velem, és így nézett rám. 
- Mi a baj? - kérdezte újra, kicsit gyengédebben. Talán rájött, hogy ő tett valamit. Felém nyúlt, mire én ijedten hátrálni kezdtem. - Te.... Te félsz tőlem? - hangja kétségbeesett lett.
Nem válaszoltam, csak megfordultam, és sírva kifutottam az ajtón. Rossz ötlet volt idejönni.

Harry Styles
- Remélem, hogy nem ittál azóta! - vágódott ki a házam ajtaja, és Louis jött be rajta idegesen. 
- Mit keresel itt már megint? - kérdeztem unottan, miközben a nappali kanapéján feküdtem. 
- Nem is értem, hogy te mit keresel itt. 
- Mi van? - néztem rá értetlenül. 
- Én a helyedben összeszedném magam, rendbe tenném a fejemet, és elindulnék bocsánatot kérni. Tudod te, hogy mit tettél? - kérdezte vádlón, nekem pedig fogalmam sem volt, hogy miről hadovál. 
- Mégis mi a francról beszélsz? - ültem fel, és felé pillantottam.
- Arról, hogy az állítólagos életed szerelmét az előbb vittem haza teljesen összetörve. 
- Mi? - valami rémleni kezdett. 
- És hidd el, hogy nem azért sírt, mert fájt neki, hogy fellökted.
- Basszus... - magam elé bámultam, és minden tiszta lett - Bántottam. 
- Igen. Mert neked fontosabb volt a pia. - muatott az összetört üvegszilánkok felé.
- Nem az. - mondtam szomorúan. 
- Szereted őt? 
- Persze, hogy szeretem. - vágtam rá egyből. 
- Én most itthagylak! Ha van egy kis eszed, akkor rendbe teszed magad, és megpróbálsz bocsánatot kérni tőle. - mondta, és ugyan olyan gyorsasággal távozott, ahogy nemrég érkezett. 
Bántottam. Bántottam a lányt, akit mindennél jobban akarok, és szeretek. Hogy tehettem ezt? Minden az alkohol hibája. Minden az én hibám. 

2015. szeptember 17., csütörtök

Késés

Sziasztok drágáim! :) Sajnos rossz hírrel jövök, ugyanis a laptopom feladata a harcot, és elromlott. (Most telefonról vagyok.) Minden fejezet, amit eddig megírtam, azon van. :( Így holnap reggel nem tudok új résszel jönni. Ha jövő héten sem lesz megcsinálva, akkor megírok újra legalább egy fejezetet, és hozom jövő pénteken! Legalábbis próbálom!  :) Remélem, nem utáltok nagyon, max a laptopomat. :D
Csók nektek!  :)

2015. szeptember 11., péntek

45. fejezet: Egy próbát megér

Sziasztok! :) Meghoztam a legújabb fejezetet, habár nem sok visszajelzést kapok tőletek! :( Nagyon örülnék pár kommentnek. Tényleg! :)
A mai rész valamivel hosszabb, és talán izgalmasabb is lett. Nagyon kíváncsi vagyok, hogy mit szóltok hozzá.

Emily Cook
Hétfő reggel, habár már kipihentem a buli utáni rosszullétet, álmosan vánszorogtam be az iskola kapuján. 
- Jó reggelt, szépség! – hallottam meg magam mellett a hangot, és a szívem nagyot dobbant. 
- Szia! – suttogtam elfúlt hangon, és kipirult arccal néztem a mellettem lépkedő Dylan-re. 
- Kipihented magad? – érdeklődött.
- Persze. Szombaton egész nap aludtam, de már visszaállt a szervezetem a korai kelésre. – ásítottam el a mondat végét, mire ő csak nevetett egyet. Nagyon édes, ahogy nevet. Ahogy kivillannak a hófehér fogai, mikor felhúzza a szája jobb szélét. 
- Látom… - mondta, mikor beengedett maga előtt az ajtón. 
- Veled mi a helyzet? – kérdeztem, hiszen mindig csak rólam van szó – Megvolt az edzés? 
- Nem. Mivel esett az eső, ezért elhalasztották. Tegnap reggel volt helyette. – húzta el a száját. 
- Akkor maradhattál volna még a buliban. – sajnálkoztam. 
- Jól érezted magad te nélkülem is. – simított végig a karomon, és azt hiszem, tudtam, mire céloz. 
- Azért örültem volna, ha velünk tartasz. – tudatosítottam. 
- De más nem hiszem. – nézett rám kérdőn, és már biztos voltam benne, hogy most ismét előkerül a Harry-téma – Harry nem nagyon csípte, hogy ott voltam. 
- De ugye nem miatta mentél haza? – kérdeztem összehúzott szemekkel. 
- Egyrészt de. Az is közrejátszott. – ismerte be.
- Ne már. Harry és én csakis barátok vagyunk, ezt már mondtam péntek este is. – mosolyogtam.
- Rendben. – bólintott.
- Azért nem kellett volna hazamenned, mert neki nem tetszettél. Szerettem volna, ha maradsz még. Az én bulim volt, nem az övé, és nem neki kell tetszened, hanem… - haraptam el a mondat végét. Miket beszélek? 
- Hanem neked? – mosolygott rám, és bal kezét az állam alá tette, úgy emelte maga felé az arcomat, amit próbáltam takarni előle, hiszen pipacsvörös lett ismét – Tetszem neked? 
- Menni kéne az órára. – nevettem zavartan, és nem néztem a szemébe, sőt még csak az arca közelébe sem emeltem a tekintetemet. 
- Nem kell válaszolnod. – mondta halkan, és megsimogatta az arcomat – Viszont…
- Viszont? – félve, de mégis kíváncsian néztem rá.
- Mivel annyira szeretted volna, ha maradok… Mi lenne, ha eljönnél velem ma vacsorázni? 
- Nem is tudom… Tanulnom kell, meg… - kezdtem védekezni, de ő a szavamba vágott.
- Remek! Akkor tanulunk együtt. Este találkozunk, és beülünk valami nyugis helyre, ahol tanulhatunk. Oké? – nézett rám várakozva, és kérlelő szemekkel.
- Legyen! – egyeztem bele – De most már tényleg mennem kell órára. 
- Még összefutunk! – bólintott, és mielőtt távozott volna, lenyomott egy puszit a számra.
A meglepettségtől meg sem tudtam szólalni. Mire magamhoz tértem, Dylan már messze járt. Megcsókolt. Oké, nem csók volt, csak puszi, ami valószínűleg csak félrecsúszott. Vagy tudatos volt? Ő felfogta egyáltalán? Vagy neki is csak pillanatokkal később esett le, hogy mi történt? 

Harry Styles 
A nap gyengén sütött be az ablakon, egyenesen bele az arcomba. Nem szokott zavarni a tűző napsütés sem, de most ettől a kis fénytől is végem lett. Amint kinyitottam a szemem, forogni kezdett a szoba. Felülni nem tudtam, és nem is akartam, egyből elkapott volna a hányinger. Hánynom kellett, de szomjaztam. Innom kellett valamit, mert úgy ki volt száradva a szám, hogy nyelni is alig bírtam, és a szám is szét volt repedezve. Nagy nehezen kinyitottam a szememet, de csak az egyiket, és körülnéztem. Megláttam egy üveget az éjjeliszekrény szélén, minek hatására egyből kipattant mindkét szemem, és nem foglalkozva a hányingerrel, és a szédüléssel, utána nyúltam. A számhoz emeltem, és végre megéreztem a maró whisky ízét a nyelvemen, majd a torkomban. Megkönnyebbülés járt át, mikor jó pár kortyot megittam belőle, majd a hasam őrületes kavargásba kezdett, és éreztem, hogy vissza fog jönni minden. Pár pillanat múlva a könnyeim elhomályosították a tekintetemet, hiszen a bűzős trutymó a számon és az orromon keresztül távozott belőlem. Kicsit megkönnyebbülve dőltem vissza az ágyba, de nem fekvő pozícióba, mert akkor megint kiütött volna a rosszullét. 

- Mi a franc ez? – egy ismerős hangra eszméltem fel – Mit művelsz, Harry? – szemeimet kinyitva láttam, hogy már közel sem úgy sütött a nap, mint nemrég. Vagy az a nemrég már órákkal ezelőtt volt? Megint elnyomott az álom?
- Mi van? Hány óra van? – néztem körbe, kicsit már jobban éreztem magam, mint mikor először magamhoz tértem – Hány óra? 
- Délután van. Öt óra. Nem voltál próbán, Harry! – kiáltott rám legjobb barátom.
- Lou! – nyugtattam, és feltápászkodtam az ágyból – Ne kiabálj, oké? Szétreped a fejem. Álmos vagyok, fáradt, és rohadtul szomjas. – megláttam az üveget az éjjeli szekrényen, és felé nyúltam. Louis azonban gyorsabb volt. 
- Megint ittál, ugye? – nézett rám vádló tekintettel. 
- Csak egy kicsit. – mutattam biztosításként a kezemmel – Nagyon kicsit. 
- Aha. Azért van széthányva az egész ágyad. Mert csak keveset ittál. 
- Csak elrontottam a gyomromat. – néztem körül, és igaza volt. Az egész ágynemű valami barna trutyiban úszott, néhol rászáradva.
- Aha… El. – bólogatott – Minek csinálod ezt? Tönkreteszed magadat. 
- Lou! Mi vagy te, az anyám? – emeltem fel kicsit a hangomat, mert kezdett az agyamra menni – Nyugi már, csak iszogattam kicsit. 
- Minden nap iszogatsz kicsit, Harry! Ez így nem oké. Kihagyod a próbákat, elhanyagolsz mindent, és mindenkit. – sorolta.
- Szarok rá! – rántottam meg a vállamat – Mégis kinek hiányoznék? 
- Te teljesen hülye vagy? – ordította el magát.
- Menj el Lou! – intettem le – Hagyj pihenni.
- Meddig akarsz pihenni? Napok óta itt fekszel. 
- Menj! De azt hagyd itt! – mutattam a kezében lévő üvegre.
- Eszem ágában sincs. – tekerte a fejét – És a többit is elviszem, amit találok.
- Húúúúú! – gúnyoltam ki – Biztos nem tudom hol van a bolt. 
- Kocsiba ne merj így ülni. 
- Blablabla. – mutogattam felé, majd az ajtóra – Menj! 
- Később visszajövök. – mondta halkan, és becsapta maga mögött az ajtót. Én lecsuktam a szememet, ugyanis a fejem szinte lüktetett Lou hangjától. 

Emily Cook
- Minden oké? – néztem gyanakodva, a bejárati ajtónkban álló fiút. Az arca meggyötört volt, a szemeiben pedig félelem, és kétségbeesés tükröződött.
- A legkevésbé sem. – tekerte meg a fejét szélsebesen.
- Gyere be! – álltam odébb, és utat engedtem neki a nappalink felé – Mondd, csak! Történt valami? – kezdtem aggódni.
- Harry-ről van szó. – vallotta be Louis, és tördelni kezdte a kezeit, amint helyet foglalt a kanapén.
- Baja esett? – kérdeztem elfúlt hangon, és felkészültem a legrosszabbra. A szívem a torkomban lüktetett. 
- Nem hittem el neked, hogy tényleg baj lehet az alkohol dologból. – hajtotta le a fejét – De aztán…
- Aztán? – érdeklődve vártam a folytatást.
- Tőle jövök. Totál részegre itta magát a hétvégén, nem jött a próbákra, csak otthon fekszik, és fel sem kel az ágyból. Jobban mondva nem tud felkelni. 
- Ennyire rossz a helyzet? 
- Az egész ágya szét van hányva. Abban fekszik, és nem is érdekli. 
- Te jó ég! – arcomat a kezeimbe temettem, és egyre rosszabbul kezdtem érezni magam – Mi a franc történt vele? 
- Te… Te történtél. – nézett félve a szemembe Lou. 
- Ne mondd ezt! – kérleltem – Könyörgöm! 
- De ha egyszer így van… - rántotta meg a vállát. 
- Szerinted most mit tegyünk? 
- Nem tudom, de sürgős segítség kell neki, mielőtt még jobban az alkohol rabja lesz. De én nem tudom, hogy mit tegyek vele. 
- Nem engedheted meg neki, hogy igyon. 
- Tudom. Éppen ezért hoztam el tőle minden alkoholt. De nem lehetek vele egész nap, nem őrizhetem minden percben.
- Tudom! – nyugtattam meg az egyre jobban kétségbeeső fiút. 
- Mondtam neki, hogy visszamegyek még ma, de ahogyan kidobott az előbb, úgy ki fog dobni később is. 
- Kidobott? – csodálkoztam el rajta.
- Igen. Kiabált velem, és azt akarta, hogy hagyjam békén, és hagyjam, hogy tovább vedeljen. 
- De nem hagytad, ugye? 
- Persze, hogy nem. Mondom, hogy mindent elhoztam tőle. Az összes alkoholt, még az alkoholmentes söröket is. 
- Oké. – nyugodtam meg kicsit. 
- De nem mondom kétszer, hogy azóta nem szerzett magának valamit.
- És én mit tegyek, Lou? Nem lehetek vele azért, hogy ne igyon. Ezt már mondtam.
- Tudom! – bólintott – De gyere el velem.
- Hova? – néztem rá kikerekedett szemekkel.
- Hozzá. Gyere el velem, és beszélj vele.
- Nem gondolod, hogy csak rontana a helyzeten? 
- Nem tudom, de egy próbát megér. Szerintem mindenképp inni fog. 
- Nem is tudom… - gondolkodtam el hangosan. 
- Kérlek! – nézett a szemembe, nagy tengerkék szemeivel.
- Rendben! – egyeztem bele – Átöltözök, és mehetünk.

2015. szeptember 4., péntek

44. fejezet: Neki szinte meg sem kottyant

Sziasztok! :) Péntek, tehát új rész! Remélem, hogy vártátok már, és hogy tetszeni is fog. Nagyon örülök annak a pár véleménynek, amit kapok tőletek. :) De még jobban örülnék, ha a blog újra a régi fényében tündökölne általatok. :) De nekem ennyi is bőven elég egyenlőre.
Nem is húzom tovább az időt, olvassatok, és kommenteljetek! :)

Emily Cook
A házba beérve a többiek már megbontottak valami piát, ami talán még múlt hétről, Niall szülinapjáról maradt itt. De lehet, hogy a bárszekrényből horgászták elő, hiszen az is tele volt mindenféle, drágábbnál drágább italokkal. 
- Gyertek, igyatok valamit! – kiáltott Niall, mikor csatlakoztunk hozzájuk, és öntött nekünk is egy-egy pohárral.
- Fújjjj… - kortyoltam bele – Mi a fene ez? – a számat szinte marta az alkohol ereje, és még a könnyeim is kicsordultak. 
- Egy nagyon öreg whisky… - nevetett Liam – Nálad is idősebb…Sőt, még nálam is. 
- Ez szörnyű. – húztam el a számat, és próbáltam levegőhöz jutni. Mire nagy nehezen összeszedtem magam, a többiek már egymással elfoglalva beszélgettek. Viszont Harry, aki mellém ült le, meg sem szólalt, csak a kezében lévő poharat méregette. – Nem iszol? – kérdeztem meg halkan. 
- Nem kéne… - mosolyodott el, de nem vette le a szemét a pohárról – De…
- Add az ide! – nyújtottam felé a kezemet, mire végre rám nézett. A szemében félelmet, és kétségbeesést láttam. – Na, rajta! – bíztattam. A keze remegett, akár a nyárfalevél, de benne a pohárral, lassan megindult felém.
- Nem vagyok alkoholista! – sütötte le a szemét.
- Tudom, Harry! – bólintottam, és a térdére raktam a kezemet. 
- Nem. Nem tudod. – rázta hevesen a fejét – Senki nem tudja. 
- Mi a baj, Harry? – kezdtem aggódni érte, ugyanis kezdett egyre zavarodottabban beszélni. 
- Öhm… - félve nézett körbe a többieken, majd megrázta a fejét – Semmi. Semmi baj. – mosolygott rám végül, de láttam rajta, hogy nem őszinte.
- Nem nézünk valami filmet? – szólalt fel hangosan Jade.
- Én inkább lefekszek aludni. – jelentette ki Harry, és szinte fél pillanat alatt eltűnt a szobákhoz vezető folyosón, de előtte még lehúzta a kezében lévő pohár tartalmát. Érdeklődve figyeltem, hogy ami nekem még mindig marta a torkomat, azt neki szinte meg sem kottyant. 
- Hozok valami kaját, addig keressetek valami filmet. – pattant fel Louis, és a konyha felé vette az irányt. Niall a telefonjával volt elfoglalva, Liam és Jade pedig egymással, így kaptam az alkalmon, és Lou után mentem. 
- Beszélhetünk? – álltam meg az ajtóban.
- Persze! – villantott széles mosolyt – Minden oké? 
- Hát… - nem tudtam hogy kezdjek bele – Én is ez akartam kérdezni tőled. – összehúzott szemöldöke jelezte számomra, hogy nem érti mit beszélek – Harry-ről lenne szó. 
- Megint hülye volt? – forgatta meg a szemeit. 
- Nem… Nem erről van szó. – tiltakoztam egyből, és közelebb lépkedtem hozzá. Nem akartam, hogy valaki meghallja, amit beszélünk. – Aggódom érte, és mivel ha jól tusom, te vagy a legjobb barátja, ezért is fordulok hozzád. 
- Mondd csak! – bíztatott. 
- Nem vettél észre valamit rajta? Valami furcsát. 
- Harry mostanában nagyon furcsa. – bólintott elgondolkodva – Mióta van ez az ügy közted és közte, azóta megváltozott. Zárkózottabb lett, még felém sem nyílik meg annyira, mint régen. 
- Értem. Öhm… Én egészen pontosan most egy dolog miatt aggódok. És az az alkohol. 
- Ohhhh… - sóhajtott fel, és láttam rajta, hogy máris tiszta neki a dolog. 
- Nem gondolod, hogy problémája van vele? Úgy döntötte magába az alkoholt ma éjjel is, mintha csak tiszta vizet inna. Az előbb pedig… Fogta a teli poharat a kezében, bámulta, és szinte egész testében remegett. Mintha nem akarta volna meginni, vagy mintha nem tudta volna eldönteni, hogy mit csináljon vele.
- Tudom. Sokat iszik mostanában. Túl sokat. 
- De miért? – tekertem a fejemet. 
- Szerinted? – húzta fel a szemöldökét – Totál kivan miattad. 
- Ugyan már… - intettem le – Miattam nem lesz alkoholista. Mégis miért lenne? Biztos van más is a dologban.
- Semmi más nincs, hidd el nekem. 
- Lou… - kezdtem kétségbe esni – Nem lehetek vele csak azért, hogy ne igyon. Ezt ő is tudja. 
- Ne is azért legyél vele! – mosolygott rám.
- Ne mosolyogj, oké? Te csak ne vigyorogj! – figyelmeztettem, és kezdtem ideges lenni. Ő viszont elég jól szórakozott rajtam. 
- Még mindig érzel iránta, és ezt te is tudod! Ugyan úgy érzel iránta, csak gyáva vagy. 
- Tönkretett. Teljesen tönkretett. 
- Harry egy idióta, és ezt ő is tudja. Már régen rájött, hogy nagyot hibázott, és az alkohollal próbálja magát nyugtatni, vagy talán azzal próbál felejteni.
- Te tudtad, hogy iszik, és nem állítottad le? 
- Nem lehetek vele a nap minden percében, Emily! – világosított fel, és igaza volt – Beszéltem már vele, nem is egyszer, de mindig meggyőzött, hogy nem kell aggódnom, tudja, mit csinál. Nem gondoltam, hogy ekkora baj van. Biztos vagy te ebben a dologban? Szerinted, tényleg kezd a rabja lenni? 
- Igen. Szerintem igen. – bólintottam szomorúan. Nem akarom, hogy miattam tegye tönkre magát.
- Hol van már a kaja? – futott be Niall a konyhába, megszakítva beszélgetésünket. 
- Viszem! – kiáltotta Louis, majd felém fordult, és suttogóra vette – Majd folytatjuk! 
Én csak bólintottam, és a két fiú után mentem vissza a nappaliba. Nem is tudom, hogy milyen filmet kezdtünk el nézni, csak az járt a fejemben, hogy Harry tönkreteszi magát, és az egészségét. 

Liam és Jade még a film vége előtt bementek az egyik szobába aludni, és én sem bírtam már sokáig. Nem is igazán érdekelt a film, hiszen azt sem tudom, hogy miről szólt. Nem tudtam koncentrálni. A szobák felé vettem az irányt, ám a kíváncsiság megállított egy ajtó előtt, ami félig ki volt nyitva, és fény szűrődött ki. Akaratlanul is, de benéztem, és láttam, ahogy az éjjeli lámpa fénye megvilágítja a bent fekvő arcát, aki békésen szuszogott. A lábaim nem engedelmeskedtek az agyamnak, így maguktól indultak meg befelé. Halkan, és csigalassúsággal sétáltam az ágya felé, a szívem pedig zakatolt. Mikor mellé értem, leguggoltam, és úgy néztem az arcát, ami így közelről, a lámpa fényében elég megviseltnek és ijesztőnek tűnt. Kisimítottam egy göndör tincset az arcából, amire mocorogni kezdett, de talán az alkohol hatása miatt, most még egy atombomba robbanása sem ébresztené őt fel. 
- Jajj, Harry! Miért csinálod ezt magaddal? – suttogtam halkan az alvó göndörkének.
Szomorúan figyeltem talán perceken keresztül, mikor hirtelen zajra lettem figyelmes a hátam mögött.
- Te meg mit csinálsz itt? – hallottam, és ijedten pattantam fel. Ekkor vettem észre, hogy a lábaim teljesen elgémberedtek.
- Cshhhh! – suttogtam barátnőm felé, és gyorsan kimentem a szobából, de előtte még lekapcsoltam a villanyt.
- Mit csináltál? – kérdezte összehúzott szemekkel Jade.
- Csak lekapcsoltam a villanyt.
- Persze. – nevetett.
- Mi ez rajtad? – néztem végig az öltözékén, és egyből leesett, miért is van rajta Liam pólója – Lefeküdtetek? – kérdeztem egy kicsit hangosabban, és meglepődve. Jade nem szólt semmit, csak mosolygott. Én tiszta szívből örültem a boldogságának, hiszen látni lehetett rajta, hogy ragyog a szerelemtől. Én pedig… Én meg itt szenvedek.

2015. augusztus 28., péntek

43. fejezet: Fájdalmas emlékek

Sziasztok! :) Éppen nyaralok, de természetesen ma is itt van a fejezet, hiszen ahogy ígértem, előre beprogramoztam. Remélem, hogy ez is ugyan úgy tetszik, mint a többi, és ígérem, hogy hamarosan egyre több lesz az izgalom. ;)

Emily Cook
Fantasztikusan éreztem magam, annak ellenére, hogy mennyire izgultam délután. A társaság nagyon jó volt, habár már csak egy páran maradtunk. Pontosabban Jade, Liam, Niall, Zayn, Harry, Dylan és én. Harry… Igen, még ő is kitartott, annak ellenére, hogy Dylan egész éjjel mellettem volt, magához ölelt, velem táncolt. Egyedül az aggasztott, hogy egyre több, és több üres pohár gyűlt fel előtte az asztalon. Úgy döntötte magába a pezsgőt, és a felesek tömkelegét, mintha vizet inna. Lou már többször szólt neki, gondolom éppen ez miatt, de őt nem igazán érdekelte. Sőt… Minél jobban próbálta rábeszélni, hogy ne igyon többet, annál inkább ellen állt neki, és kért egy újabb kört. Persze, mindenkiben már elég sok volt az alkohol, de Harry kezdett furcsán viselkedni. Le sem vette rólam a szemét, már akkor ökölbe szorult a keze, ha Dylan csak hozzám szólt. 
- Mit szólnátok ahhoz, ha elmennénk az erdei házba, és ott folytatnánk tovább a bulit? – ajánlotta fel Liam, mikor már kezdett laposodni a hangulat, és kezdtek fogyni az emberek a bárból. 
- Én benne vagyok! – bólintott Jade – És nagyon ajánlom, hogy te is legyél benne, ha már te vagy az ünnepelt. – fordult felém. 
- Értettem, főnökasszony! – emeltem a homlokomhoz a kezemet, mintha szalutáltam volna neki. 
- Akkor rendezem a számlát, és indulhatunk is. – állt fel Liam.
- Liam! – szóltam rá – Nehogy már mindent te fizess! 
- Miért? Remélem, nem tervezted, hogy majd te fizetsz ma este bármit is. – nevetett rám. 
- Öhm… - kezdtem, de ő csak leintett, és ott hagyott minket. Ennek elment az esze. Rengeteg pénzt fog kidobni, ha mindent kifizet. 
- Indulhatunk! – tért vissza pár perc múlva, amire már mindenki elfogyasztotta a maradék italát. 
- Velünk tartasz, ugye? – fordultam Dylan felé. 
- Sajnos nem tehetem. – húzta el a száját, én pedig egy kicsit csalódott lettem a válasza miatt.
- Miért? 
- Holnap délelőtt edzésem lesz. Már így is sokáig maradtam, lehet, fel sem tudok majd kelni. – nevetett rám. 
- Ohhh… - biggyesztettem le az ajkaimat – Értem! 
- De a hétvégén felhívlak, ha megengeded. – javasolta, és kérdőn nézett rám.
- Rendben. – bólintottam, és mosolyra húztam a számat. Kicsit közelebb lépett hozzám, én pedig szerintem olyan kétségbeesett arcot vághattam, hogy ő megijedt tőlem. Ezért csak végigsimított a hajamon, majd egy puszit adott az arcomra. 
- Érezd jól magadat! – suttogta – Szia!
- Szia! Köszönöm, hogy eljöttél, és a virágot is. – mondtam még neki, miután elbúcsúzott a többiektől is. 

A bár elé taxikat hívtunk, amivel mindannyian az erdei házba vitettük magunkat. Én Liam-mel és Jade-del utaztam, míg a másik négy srác a mögöttünk haladó kocsiba szállt be. 
- Állítsátok le Harry-t, oké? – fordultam hátra legjobb barátnőm, és legjobb barátom felé, amint elindult az autó. 
- Miért? – Liam értetlenül nézett rám. 
- Miért? Nem vetted észre, hogy lassan már járni sem tud, olyan részeg? Minek kell ennyit innia már megint? – döntöttem hátra a fejemet az ülésben.
- Nem róhatod fel neki. – rántott a vállán Liam – Totál kivan. Csodálom, hogy nem ment neki a pasidnak.
- Dylan nem a pasim! – kiáltottam el magam. 
- Méééééég nem. – kuncogott fel Jade is, én pedig küldtem felé egy gyilkos nézést. 
- Hát ez az… Nem éppen úgy tűnt, mintha nem akarna tőled semmit. Egész éjjel rád volt tapadva. Harry szerintem nem éppen erre készült, mikor elindult otthonról este. – bólogatott hevesen Liam, miközben Jade-et csókolgatta. Úgy látszik, bennük is volt egy kevéske alkohol. 
- Ahhhhh… Fújjjj. Ne itt faljátok egymást. – szóltam rájuk – Most komoly dolgokról van szó. Harry lassan alkoholista lesz. Ez titeket nem zavar? 
- Harry egész héten nem ivott egy kortyot sem, Milly! – nyugtatott Liam – Hadd vezesse le a feszültséget.
- Rendben van, Liam! Én csak aggódok miatta. – ismertem be. 
- Mert még mindig ugyan azt érzed iránta, igaz? – mosolygott rám.
- Nem. Nem azért. Azért, mert barátok vagyunk! –vágtam rá egyből, talán túl meggyőzően is.
- Blablablaaaa! – nevette Jade, és visszamászott Liam szájába. Lemondóan tekertem meg a fejemet, majd pár másodperccel később, örömmel tudatosodott bennem, hogy odaértünk a házhoz, így nem kellett tovább hallgatnom a hátsó ülésről hallatszó cuppogásokat.
- Köszönjük! – Liam kifizette a taxit, amíg kiszálltunk. A másik autó éppen akkor parkolt le mögöttünk, és kiszálltak belőle a fiúk. Egyből Harry-t kezdtem keresni a szememmel. Mikor megláttam, kicsit megnyugodtam, hiszen máris sokkal jobban nézett ki, mint a bárban, a megivott felesek után. 
- Zayn? Hol van? – kérdezte Liam a többieket. 
- Hazament. – mutatott Louis a távolodó taxik után – Azt mondta, hogy fáradt. De szerintem csak sietett haza anyucihoz. 
- Remélem, engem nem így hívnak a hátam mögött! – mormogta Jade morcosan Liam felé, és szúrós pillantást küldött Louis-nak. Liam csak nevetett, és nekem is mosolyognom kellett rajta. A bejárati ajtó felé vettük az irányt, én kicsit lemaradtam a többiektől, ugyanis eléggé törte már a lábamat a cipő. Ez az átka annak, ha hosszú ideig nem hordunk magassarkút.
- Minden oké? – hallottam meg a hátam mögött a hangot. 
- Igen. – bólintottam – Csak kicsit fáj a lábam. És te? Jól vagy? – pillantottam rá a mellettem lépkedő göndörkére. 
- Persze. – bólintott, de nem nagyon győzött meg – Miért ne lenne? 
- Hát… Nem akarok beleszólni, de láttam, hogy elég sokat ittál, és…
- Nem vagy az anyám! Nem vagy nekem senkim! – mondta kicsit keményebben, én pedig láthatóan összerezzentem a hangjától.
- Nem. Nem vagyok. – suttogtam magam elé, de ő persze hallotta, hiszen néma csönd honolt körülöttünk. A többiek már régen bementek a házba.
- Sajnálom! Nem akartam ezt…ezt mondani. Idióta vagyok! Tudom, hogy sokat ittam, de muszáj volt. – védekezett.
- Muszáj? Miért lett volna az? 
- Te tudod a legjobban, Milly! – fordult felém, és a hangja most sokkal inkább zaklatott, és letört volt, mint erőszakos, és dühös – Elég nehéz volt azt nézni, hogy az a hülyegyerek le sem száll rólad. 
- Harry! – értem hozzá a vállához – Nem lehetsz féltékeny.
- Miért? 
- Mert csak barátok vagyunk! Dylan miatt nem fogom megszakítani a barátságunkat. 
- Jó. – mondta kissé morcosan, de úgy láttam, hogy sikerült megnyugtatnom.
- Bemegyünk? – mutattam a ház felé.
- Nem maradunk még egy kicsit? – nézett rám smaragd szemeivel, amit még az udvari lámpa félhomályában is tisztán láttam. 
- Oké. Maradjunk. – egyeztem bele, és leültünk az elhelyezett padok egyikére – Biztos, hogy jól vagy? 
- Igen. Most már igen. – fordult felém oldalasan, és bámulni kezdett. 
- Mondd csak… - bíztattam, mikor láttam rajta, hogy mondani akart valamit, de inkább visszafojtotta.
- Nem. Nem lényeg. – tekerte meg a fejét lemondóan. 
- Naaaa… - löktem meg gyengéden a mellkasát. 
- Csak… Csak eszembe jutott a nyaralás. – emlékezett vissza szomorúan, kis mosollyal az arcán – Mikor este ketten voltunk a parton. 
- Ohhhh… - nem tudtam, hogy mit mondjak. Nekem ezek fájó emlékek voltak. Mondjuk, ennél jobban nem tudtam volna kínozni magamat, mint ahogy most tettem. Hiszen itt ült velem szemben az a pasi, akiért jó pár hete még a fél karomat odaadtam volna. Aki úgy összetörte a szívemet, ahogy eddig még senki sem tette, akit nem is olyan régen még látni sem akartam, hiszen annyira utáltam. Most meg… Itt ül velem szembe, és legszívesebben hozzábújva nézném a csillagokat…ha persze nem takarnák el a fekete felhők. – Egy kicsit fázok. – jelentettem ki hirtelen. Tényleg fáztam, hiszen a szél elég hevesen fújt még mindig. Harry viszont úgy gondolhatta, hogy nem akarok tovább vele lenni, és a múltról beszélni. Valahol igaz is volt ez, hiszen nem akartam újra felbolygatni azokat a fájdalmas emlékeket, amiket nagy nehezen sikerül magamba zárnom.