2014. november 21., péntek

34. fejezet: Mintha minden rendben lenne

Sziasztok! Nagyon sajnálom, hogy nem volt a héten eddig rész, de nem voltam gépközelbe. Ma ezért hoztam a folytatást, ami remélem, hogy tetszik majd. Várom a véleményeket!

Emily Cook
Reggel, pontosabban akkor, mikor felébredtem, úgy pattantam ki az ágyból, mintha legalább egy fél napot átaludtam volna. Aztán ránéztem az órára, és eléggé meglepődtem, ugyanis még csak tíz óra volt. Alig aludtam négy-öt órát. Mindenről megfeledkezve indultam el a nappali felé, és még csak eszembe sem jutott, hogy ott találok valakit…pedig volt ott valaki, és én egyből ledermedtem. 
- Jó reggelt! – mosolygott rám – Nagyon korai vagy!
- Te mit keresel még mindig itt? – kérdeztem zavartan. 
- Nem találtam meg a kulcsot, és nem tudtam kimenni. 
- Ott az ajtón. – mondtam gúnyosan. 
- Ohhh… - nézett arra, és széles mosolyt villantott – Tényleg! 
- Harry! Miért vagy még itt? 
- Nem tudom! – rántotta meg a vállát – Lusta voltam hazamenni, és egy kicsit összepakoltam a buli után. 
- Nem kellett volna, Liam-ék azért jönnek át később. 
- Annyival kevesebbet kell dolgoznotok. – mosolygott – Reggelit? 
- Honnan szedtél friss pékárut, ha nem találtad meg a kulcsot? – húztam fel a szemöldökömet. 
- Jó! – nevetett zavartan – Beismerem, hogy direkt nem mentem haza. 
- Harry… - kezdtem, de ő leintett.
- Emily! Barátok vagyunk, nem? – mosolygott, én pedig hosszas gondolkodás után bólintottam egyet – Csüccs, és egyél.
- Nem is aludtál? – kérdeztem, mikor magamba tömtem az első falatot, ő pedig leült velem szembe, de nem evett, csak bámult rám. 
- Nem. Elvégre átaludtam az egész bulit, nem volt szükségem több alvásra. Meg amúgy sem ment volna… - hajtotta le a fejét. Tudtam, hogy mire céloz, így inkább eltereltem a témát. 
- Én meg már azt hittem, hogy legalább fél napot aludtam. Nem tudom, miért ébredtem fel ilyen kevés alvás után, ez nem rám vall. 
- Pedig én nem hangoskodtam. Próbáltam csendben közlekedni. – emelte fel a kezeit szórakozottan. Tényleg ennyire könnyen kezeli a helyzetet, vagy csupán úgy színlel, ahogy én?
- Talán melegem volt. Meg mernék rá esküdni, hogy mikor lefeküdtem, nem takaróztam be. – játszottam meg magam, és észrevettem, hogy rám kapja a tekintetét. Kíváncsi voltam, hogy hogyan reagál, ha felhozom a témát. 
- Tényleg? – kérdezte zavartan – Öhm… Már velem is volt ilyen. – mondta, és próbált meggyőző lenni. Én csak elmosolyodtam, és inkább nem zargattam tovább ezt a témát. 
Miután ettem egy keveset, visszamentem a szobába, és átöltöztem. Elég sok ruhám volt már itt, hiszen szinte minden nap ide menekülök. Oké, szeretem a családomat, de amit mostanában csinálnak, az már több a soknál. Az anyám alig akar iskolába engedni azóta, mióta meglátta a kávéfoltos ruháimat. Az apám pedig minden nap be akar kísérni az osztályba. Könyörgöm…Lassan tizennyolc éves leszek. Az miatt, ami történt, még nem kell kisgyerekként kezelni. Jobban aggódnak értem, mint a húgom miatt. Nem is tudom, mi lenne, ha megtudnák, hogy napok óta nem Jade-nél alszok, hanem itt, teljesen egyedül. Apropó, egyedül… Harry még mindig itt van, és nem úgy tűnik, mint aki nagyon haza akar menni. Reggel óta úgy viselkedik, mintha mind a ketten itt laknánk, és mintha minden a legnagyobb rendben lenne. Ha tudná, hogy mennyire szenvedek minden egyes pillanatban, mikor véletlenül összenézünk, meghallom búgó, mély hangját, vagy a közelembe jön, és megérzem azt a jól ismert illatot, amit mindig mélyen magamba szippantottam, mikor megölelt, vagy megcsókolt. 
- Öhm… Harry? – szólaltam meg, mikor már legalább egy órája, tartva a kellő távolságot, a kanapén ültünk, egyetlen szó nélkül, és most éppen a déli híreket néztük az egyik csatornán. A délelőtt folyamán egy keveset még takarítottunk, legalábbis összeszedtük a szétszórt poharakat, és tálakat, de aztán semmi több. Valamit hagyni kell Liam-éknek is.
- Igen? – nézett rám mosolyogva.
- Nem szeretnél hazamenni? – kérdeztem óvatosan, neki pedig elkomorult az arca.
- Ha szeretnéd, akkor… - mondta, és már készült felkelni.
- Nem… - mondtam gyorsan – Nem azért, mert nem szeretném, ha itt lennél… - kezdtem, de aztán elharaptam a mondatot. Harry-nek mosolyra húzódott a szája, és erősen figyelte, hogy mivel fogom folytatni. Tényleg nem szeretném, ha elmenne? Mi a francot beszélek? 
- Tényleg? – kérdezte reménykedve. 
- Csak azért mondtam, mert Liam, Lou, Zayn és Jade nemsokára jönnek, és nem tudom, hogy...
- Hogy mit szólnának, ha itt találnának kettőnek? 
- Valami ilyesmi. – ismertem be zavartam mosolyogva. 
- Elvégre egyszer meg kell tudniuk, hogy kibékültünk…pontosabban megbocsátottál nekem. – mondta, aztán elgondolkozott – Jobban mondva remélem, hogy megbocsátottál…vagy, hogy egyszer meg fogsz. – nézett rám, én pedig zavartan elfordultam.
- Ha szeretnél, akkor maradj nyugodtan. – mondtam – Elvégre ez a te házad, és nem az enyém. Inkább nekem kéne lelépnem.
- Ne! Dehogy! Szeretném, ha maradnál. – bólintott, és közelebb ült hozzám, majd teljes testével felém fordult – Szeretnék a közeledben lenni, legalább egy légtérben hadd lehessek veled, ha már nem érhetek hozzád, és ha már soha nem lesz olyan, mint amilyen a szigeten volt. 
- Harry… Rendben, de ne beszéljünk erről, oké? Tegyünk úgy, mintha soha, semmi sem történt volna köztünk, és kezeljük egymást szimplán barátként. 
- Oké. – bólintott szomorúan – Nem hozom fel többet ezt a témát, de tudd, hogy amit tegnap este mondtam részegen, az igaz volt, és mindenre emlékszek. 
- Mindenre? – kérdeztem felhúzott szemöldökkel, és a kérdésre céloztam, amire ő nem tudott válaszolni. 
- Mindenre. – bólintott magabiztosan – És ha szeretnéd, akkor válaszolok a kérdésedre. Tiszta fejjel, és őszintén…
- Öhm… - nem tudtam, hogy mit mondjak. Elvégre volt neki egy napja átgondolni, hogy mit mondjon, és hogy mi lenne rá a helyes válasz. Egyáltalán akarom én tudni, hogy mit gondol? Azonban erre már nem volt alkalmam, ugyanis ekkor kinyílt az ajtó, és megjelent Jade, nyomában Liam-mel, Lou-val és Zayn-nel. Mikor barátnőm meglátta, hogy nem egyedül ülök a kanapén, egyből mozdulatlanná vált, és tágra nyílt szemekkel bámult felénk. Liam, Louis, és Zayn, akik eddig nevetgéltek valamin, egy pillanat alatt csendben lettek. 
- Helló! – törte meg a csendet Harry mosolyogva, azonban a többiek még mindig mozdulatlanul álltak – Itt aludtam, és gondoltam, hogy maradok és segítek nektek rendet rakni. 
- O…oké. – bólintott Liam, és beljebb tolta a többieket. Harry felkelt a kanapéról, és mivel mindenki ellenkező irányba széledt szét, Jade azonnal leült mellém, de előtte még küldött egy gyilkos pillantást Harry felé.
- Mondd, hogy nem történt semmi. – kérlelt összetett kezekkel.
- Mi? – néztem rá – Elment az eszed? Azt sem tudtam, hogy itt van. Hulla részegen aludt valamelyik szobába. Csak reggel találkoztunk, mikor felkeltem. – hazudtam. Legalábbis nem volt minden részlet igaz.
- Szerencséd van. – nézett rám szigorúan – Ne merészelj megbocsátani neki.
- Már megtörtént. – mondtam könnyedén.
- Mi vaaaan? – emelte fel a hangját Jade, és a többiek egy pillanatra felénk is kapták a fejét, de aztán Liam, gondolom, hogy nyugodtan tudjuk beszélgetni, benyomta a zenét a hifin, így esélyük sem lett volna hallani, miről is van szó. 
- Bocsánatot kért legalább ezerszer, én pedig megbocsátottam. – rántottam meg a vállamat, de aztán egyből folytattam, mert láttam, hogy meg akar szólalni – Megbocsátottam, de egyből leszögeztem, hogy eszem ágában sincs többnek lenni, mint barát. 
- És ezt ő meg is értette? – nézett rám gúnyosan.
- Persze, hiszen látod, nem? Tök normálisan viselkedik.
- Ja. Persze. Erre nagyon kíváncsi leszek. Nap, mint nap hulla részegre issza magát, mióta azt hitte, hogy Liam és te kavartok. Biztos, hogy tök könnyen vette. Ne nevettess már! 
- Mi? – néztem rá meglepetten – Iszik? Miattam?

2014. november 15., szombat

33. fejezet: Barátok?

Sziasztok! Ahogy ígértem, nem csak két részt hozok a héten, ezért itt van a 33. fejezet, amire már biztos vártatok. Most jelenleg alkotói válságban szenvedek, de van egy-két ötletem, csak nem tudom rávezetni a dolgokat. De ne aggódjatok, sokszor volt már ilyen, és mindig megoldódott.
Na, de nem is mondok többet, hagylak titeket olvasni! ;) A véleményeket nagyon várom!

Emily Cook
Annyira örültem, mikor végre elcsendesedett odakint minden, és az utolsó ember is lelépett. Utolsónak persze Jade és Liam maradtak, akiknek segítettem rendet rakni úgy nagyjából, de azért maradt még takarítani való másnapra is. Pontosabban aznapra, mert már hajnali fél öt volt. 
- Kiviszem a szemetet, aztán mehetünk. – kiáltott vissza Liam a hátsó ajtóból. 
- Oké. – válaszolt neki Jade, majd felém fordult – Maradsz, vagy jössz velünk? 
- Maradok. Anyámék úgyis azt hiszik, hogy nálad vagyok. Jobb lesz, ha inkább itt maradok, és kialszom magam. 
- Rendben. 
- Nem is kérdeztem… - kezdtem mosolyogva – Minden oké veletek? Elég sokáig beszélgettetek.
- Minden a legnagyobb rendben. Megpróbáljuk ezt a kapcsolatosdi dolgot, és talán bejön… – Jade csak úgy ragyogott a boldogságtól, és a közeledő Liam felé nézett. Annyira édesek voltak, látszott rajtuk, hogy odavannak egymásért. Örülök, hogy a két legjobb barátom boldog együtt.
- Te maradsz? – nézett rám Liam. 
- Aha. – bólintottam nagy mosollyal – Menjetek csak!
- Rendben. Én délután átjövök a srácokkal, és rendet teszünk.
- A srácokkal? – kérdeztem óvatosan. 
- Lou-val és Zayn-nel. – nyugtatott meg. 
- Itt leszel még? – nézett rám Jade – Mert akkor én is jövök, és segítek. 
- Persze. Többen úgyis gyorsabban végzünk. – bólintottam. 
- Remek! – csapta össze a tenyerét Liam, majd Jade-re mosolygott – Mehetünk? 
- Aha. Szia, édesem! Pihend ki magad! – ölelt magához. 
Miután elbúcsúztunk, és visszavonultam a szobámba…vagyis abba a szobába, ami állítólag Liam szobája volt régen, de most én vettem birtokba, és bebújtam az ágyba.
Nyakig betakaróztam, és próbáltam álomba szenderülni, de valahogy nem ment. Pedig éreztem, hogy rettentő fáradt vagyok. Aztán jött az a megszokott, és jó érzés, amit akkr érez az ember, mikor már majdnem elalszik…Ekkor azonban ijedten ültem fel az ágyban, ugyanis kintről csörömpölést hallottam. Mi a franc volt ez? Bezártam az ajtót, miután Jade-ék elmentek. Mit csináljak? Hol a telefonom? 
Teljesen beparáztam, a szívem pedig a torkomban dobogott, mégis halkan felkeltem, és óvatosan kinyitottam az ajtót. A nappali felől fényeket, és beszédet hallottam. A tévé szól? Ha betörő lenne, akkor biztos, hogy nem azért lenne itt, hogy leüljön filmezni hajnali ötkor. Plusz a riasztó sem szólt. Ettől a gondolattól kicsit bátrabban lépkedtem ki a nappaliba.
- Mit csinálsz te itt? – kérdeztem hangosan, és idegesen, mikor megláttam, hogy ki ül a kanapén. 
- Basszus! – ugrott fel a hangom hallatára a megszólított, aztán mikor meglátott, elmosolyodott – Megijesztettél. 
- Inkább te engem. – mondtam felháborodva – Miért nem mentél haza? 
- Nem tudtam, hogy itt vagy még mindig…bocsi. – hajtotta le a fejét. 
- Semmi gond. – rántottam meg a vállamat – Visszamegyek aludni. Ha lelépsz, akkor zárd be az ajtót. 
- Nem beszélhetünk? – kérdezte gyorsan, és közelebb lépkedett, de csak bátortalanul. 
- Nem hinném. – tekertem meg a fejemet. 
- Emily! Kérlek! Az este azért nem beszéltél velem, mert részeg voltam. De kialudtam magam, és már semmi bajom. 
- Legyen! – bólintottam, és a kanapé felé vettem az irányt. Mikor elmentem mellette, mosolyra húzódott a szája, de én inkább elfordítottam a fejemet. Követett, és leült mellém, de tartotta a kellő távolságot. – Miről van szó? 
- Szeretném, ha megbocsátanál nekem. – mondta ki konkrétan. 
- És miért? 
- Védeni akartalak! Csak azért mondtam azt, hogy nem ismerlek, mert meg akartalak védeni az emberektől. 
- Azzal, hogy úgy állítottál be, mint aki csak a hírnévre vágyik? 
- Nem én állítottalak be úgy. Ezt te is tudod. 
- Miért nem kerestél? Vagy legalább búcsúztál volna el. Miért Liam-től kellett megtudnom, hogy leléptél? 
- Mert megijedtem. 
- Te nem is engem akartál védeni, hanem magadat. Megijedtél, hogy mit szólnak a rajongók, ha kiderül, hogy egy ismeretlen csajjal voltál. Ugye? 
- Először azt hittem, hogy igen… - ismerte be lehajtott fejjel – De aztán rájöttem, hogy nem érdekel, hogy ki mit mond. Fontos vagy nekem, és nem követném el többet ezt a hibát. 
- Ha tényleg velem szerettél volna lenni, én bevállaltam volna érted bármit. Elfogadtam volna a gyűlölködő üzeneteket, a kamerákat, és az újságírókat. Miattad. De nem így, ahogy most vannak körülöttem. Nem így, hogy egy szörnyetegnek gondolnak, és szinte meg akarnak gyilkolni. El sem tudod képzelni, hogy mennyi gyűlölködő levelet kaptam, és kapok a mai napig. Rengetegen bántottak, és nem csak lelkileg. Te hol voltál közben? Letagadtál, aztán leléptél a térképről.
- Annyira sajnálom. Bocsáss meg nekem! 
- Örülök, hogy őszinte voltál. – bólintottam – Köszönöm. Nem haragszok rád. 
- Tényleg? – nézett rám hitetlenkedve, és mosolyra húzódott a szája.
- Igen. – mondtam határozottan. Tényleg nem haragudtam rá, örültem, hogy őszintén beszélt velem.
- Köszönöm! – mondta megkönnyebbülve, és közelebb húzódott hozzám – Ígérem, hogy jóvá teszek mindent, és… - én azonban gyorsan felemeltem a kezemet, és eltoltam magamtól. 
- Harry! Megbocsátok, de ennyi. Ez nem azt jelenti, hogy minden újra a régi lesz. Lehetünk barátok, de semmi több. 
- Öhm… - nézett rám kétségbeesve. Most komolyan azt hitte, hogy a nyakába ugrok, és minden happy lesz? – Én…én…szeret…
- Harry! – állítottam le, mielőtt kimondta volna – Barátok? – nyújtottam felé a kezemet, és rámosolyogtam. 
- Barátok. – mondta halk, és szomorú hangon, aztán megfogta a kezemet. 
- Szuper! – ugrottam fel, és rámosolyogtam ismét – Akkor jó éjt!
- Neked is. – mondta még mindig lehajtott fejjel, és a hajába túrt. Elindultam visszafelé a szobába, de még utoljára visszanéztem rá. Ugyan ott ült, de most előre hajolva, az arcát a kezeibe temette. Fájt így látnom, de nem lehetek vele. Nem bírnám ki, ha még egyszer megtenné velem ugyan azt. Abba belehalnék. Jobb lesz, ha barátok leszünk, már ha lehetünk még azok. Nem tudom, hogy mi lesz ebből a kapcsolatból. 
Olyan régóta fent voltam már, mégsem sikerült elaludnom. A tudat, hogy Harry odakint van, és csak mi ketten vagyunk az egész házba, az őrületbe kergetett. Vajon mit csinálhat? Talán már belenyugodott abba, hogy csak barátok leszünk, és semmi több. Esetleg meg sem érintette a dolog? Mégis honnan tudhatnám az igazat, hiszen nem is ismerem őt. Na, mindegy! 
Aludjál már, Emily! Aludjál már! Harry valószínűleg már régen alszik, és magasról tesz arra, hogy itt vagy! Gyerünk! Tessék aludni! – parancsolat magamnak, és összeszorítottam a szemem. Ekkor azonban halk lépteket hallottam, és óvatosan kinyílt az ajtóm.
- Alszol? – suttogta az ismerős hang, Harry hangja, amitől a szívem egy hatalmasat dobbant. Nem szóltam vissza, a szememet sem nyitottam ki, és megmozdulni sem mertem, csak a hallásomra támaszkodhattam. Hallottam a közeledő lépteit, és éreztem, hogy az ágy mellé áll. Sóhajtott egy hatalmasat, és valahogy közel éreztem magamhoz, legalábbis éreztem, ahogy kifújja a levegőt. A következő pillanatban azonban olyan történt, amire nem számítottam. Még szerencse, hogy tudtam magam türtőztetni, és nem ugrottam ki az ágyból, mikor megpuszilta a homlokomat, az orromat, aztán…nem az történt amire számítottam. 
Azt hittem, hogy ad egyet a számra is, ugyanis elég sokáig időzött az arcommal szemben. De a szája helyett most az ujjait éreztem meg az arcomon, aztán feljebb húzta rajtam a takarót, pár pillanat múlva pedig már becsukta maga mögött az ajtót, és újra egyedül maradtam a szobában. 
Miért teszi ezt velem? Miért kínoz? 

2014. november 14., péntek

32. fejezet: Igazmondás

Sziasztok! :) Meghoztam a mai részt, ami elég hosszúra sikeredett, és szerintem izgalmas is lett. Remélem, hogy tetszeni fog nektek! ;) Nagyon várom a véleményeket!

Emily Cook
Nem hiszem el, hogy képes volt ide szervezni a rohadt születésnapi bulit. Biztos vagyok benne, hogy az ő ötlete volt, mert tudta, hogy itt leszek. De akkor miért lepődött meg annyira azon, hogy itt talált? 
- Szia! – hallottam meg egy halk, ismerős hangot az ajtóból. 
- Szia! – köszöntem vissza megkönnyebbülve, mikor megláttam Jade-et, és magamhoz öleltem.
- Minden oké? – kérdezte, miközben a hátamat simogatta. Még mindig nem engedtem el, ugyanis nem tudtam. Elkezdtem sírni, és nehezemre esett abbahagyni. 
- Gyűlölöm. Annyira gyűlölöm őt. – mondtam, mikor sikerült végre megszólalnom. 
- Dehogy gyűlölöd. – mosolygott rám barátnőm. 
- De igen. – makacskodtam. 
- Ha annyira utálnád, akkor nem lennél kiakadva, nem sírnál itt miatta, és kijönnél a többiekhez. Niall és Zayn szívesen megismernének. 
- Dehogy megyek ki. – töröltem le a könnyeimet, és kifújtam az orromat. 
- Milly! Ha itt bent gubbasztasz, akkor mindenkinek nyilvánvaló lesz, hogy Harry miatt zárkóztál be. 
- Na és? 
- Édesem. Te még mindig szereted őt…
- Én nem… - szakítottam félbe, de aztán feltette a kezét, hogy csendre intsen.
- Gyere ki, és érezd jól magad. 
- Hogyan tudnám jól érezni magam, ha egyszer ő is itt van? – makacskodtam. 
- Akkor csak tegyél úgy, mintha jól éreznéd magad. 
- Gondolod, hogy menne? 
- Naná! Megismerkedsz a fiúkkal, és én veled leszek végig. Mutasd meg ennek a szemétládának, hogy igenis jobb neked nélküle.
- Oké. – egyeztem bele nagy nehezen – De nem muszáj ám végig mellettem ülnöd. Legyél nyugodtan a pasiddal. – kacsintottam rá.
- Nem a pasim. – nézett rám, és elvörösödött. 
- Pedig ő nagyon szeretne az lenni. – szekáltam tovább.
- Majd meglátjuk, hogy mi lesz belőle. Tényleg nem akarom elsietni a dolgot, elvégre ő mégiscsak Liam Payne, egy világhírű énekes, én meg… - húzta el a száját. 
- Ugyan már. Mit is mondtál te nekem, mikor…mikor én kételkedtem? Mondjuk én nem hiába… Na, mindegy! De Liam totál más, mint Harry. – mikor kimondtam a nevét, a gyomrom ismét bukfencezett egyet.
- Miért lenne más? 
- Mert az. Velem is mutatkozott a nyilvánosság előtt, holott tőlem nem akart semmit. 
- Dehogynem. 
- Jó, akkor úgy mondom, hogy tudta, hogy velem úgysem lesz semmi. – javítottam ki magam. 
- Ez meg a másik. – hajtotta le a fejét – Miért akar most engem? Egész eddig oda meg vissza volt érted, aztán mikor megmondtad neki, hogy nem lesz semmi köztetek, akkor meg hirtelen megváltozott a helyzet? Mi van, ha csak azért kellek, hogy a közeledbe lehessen? 
- Akkor nem akarna kettesbe lenni veled, és nem hívott volna ide ma sem. Nem hívogatna, nem kérdezgetne engem is rólad. Ilyen még csak eszedbe se juthatna. Liam rendes pasi. 
- Harry-ről is azt hittük. – nézett rám lemondóan. 
- Benne azért rendesen kételkedtem, és nagyon nem ismertem. De hihetsz nekem, és Liam-ben megbízhatsz. 
- Nem tudom, Milly! És ha csak pótlék lennék neki? A te pótlékod?
- Ezt gondolod rólam? – szólalt meg egy szomorú hang ismét az ajtóból. Mind a ketten ijedten kaptuk arra a fejünket. Liam az ajtófélfának dőlve állt, három pohárral a kezében. – Gondoltam, hogy hozok nektek valamit inni. – mutatta fel a poharakat, de lehajtotta a fejét. 
- Köszi. – mosolyogtam rá, mikor közelebb lépett, és átadta az italokat. 
- Nem akartam zavarni, meg hallgatózni sem. – védekezett – Nyitva volt az ajtó, és…
- Nincs semmi baj. – szólalt meg Jade is – Én sajnálom. 
- Ugyan! – rántotta meg a vállát Liam, és leült egy székre velünk szembe – Megértelek, ha így érzel. Mindenki azt hiszi, hogy nagyképűek, és bunkó szemétládák vagyunk, hogy szórakozunk mindenkivel, és nem érdekel, hogy mit éreznek mások. De ez nem így van. 
- Én nem gondolom ezt, Liam. – tekerte a fejét Jade. Mivel én kezdtem magam egy kissé furcsán érezni, úgy döntöttem, hogy jobb lesz, ha magukra hagyom őket. 
- Én hagylak titeket. 
- Nem. – állított meg Liam – Egy dolgot még el akarok mondani nektek. Azt akarom, hogy mind a ketten itt legyetek. 
- Oké. – bólintottam. 
- Szóval… - nagy levegőt vett, és belekezdett – Mind a ketten tudjátok, hogy már első pillanattól kezdve tetszettél nekem, Emily. – nézett rám – Azt hittem, hogy talán lehet köztünk valami, főleg mikor Harry azt tette veled. De aztán rájöttem, hogy csak meg akartalak védeni, és jóvá akartam tenni azt, amit ő tett veled. Ez vagyok én, aki mindig rendbe akarja hozni a többiek dolgát. Nagyon jól éreztem magam veled, és tényleg igazi barátok lettünk. Mintha a kishúgom lennél. – mosolyát most én is viszonoztam – Aztán jöttél te! – itt Jade-hez fordult, aki csak most emelte fel a fejét, eddig szomorúam hallgatta, hogy mit mond Liam – Úgy forgattad fel az életemet, mint egy forgószél. Mikor idejöttél, hogy segíts nekünk takarítani, igazság szerint nem tudtam, hogy mihez kezdjek veled. Nem tudtam hozzád szólni, nem volt semmi közös témánk, legalábbis azt hittem. Aztán az alatt a pár óra alatt sikerült teljesen kiismernem téged. Lenyűgöztél, és napról napra egyre jobban lenyűgöz az, ahogy berobbansz egy szobába, ahogy megvéded a legjobb barátnődet, ahogy beszélsz, ahogy pillanatok alatt ideges leszel, vagy éppen boldog. Imádom, mikor a hajadat csavargatod a mutató- és a középső ujjaddal, ha ideges vagy…mint most is. Imádom, ahogy elérzékenyülsz, ha meglátsz egy kiskutyát, vagy ha megnézünk egy romantikus filmet. Imádom, hogy olyan erős lelked van, és erősnek is mutatod magad, bár tudom, hogy könnyen sebezhető vagy. Szeretnélek megvédeni mindentől, és mindenkitől. Legjobban pedig azt imádom, és rettentő hálás vagyok azért, hogy megismertelek téged, és mindent megadnék azért, hogy velem legyél. Hidd el, hogy megbízhatsz bennem, én nem bántanálak meg, és… - Liam nem tudta folytatni, ugyanis Jade, aki a könnyeivel küszködve hallgatta végig a beszédet, most a nyakába ugrott, és megcsókolta. Pár pillanatig mosolyogva néztem őket, de aztán jobbnak láttam, ha tényleg kettesben hagyom őket. 
Kilépve a szobából, halkan csuktam be magam mögött az ajtót. Mosolyogva fordultam meg, és a nappali felé akartam venni az irányt, hogy körbenézzek, és egyben elvegyüljek az emberek között, de szemben találtam magam azzal, akinek nagyon nem akartam most a közelében lenni. 
- Bocs. – mondtam bunkón, és ki akartam kerülni, de ő nem engedte – Elengednél? – néztem keményen a szemébe. Elmosolyodott, majd a kezét felemelte, és felém akart nyúlni, de én ellöktem magamtól. – Engedj el! – mondtam idegesen. 
- Beszélnünk kell! – a hangja furcsa volt, és mikor megcsapott a szájából eredő alkoholszag, egyből rájöttem, hogy be van rúgva. 
- Nem kell beszélnünk, főleg nem így. – mutattam végig rajta. 
- Szeretlek! – ordította el magát.
- Részeg vagy. – mondtam bunkón. Szeret? Már hogyan szeretne? Ha szeretne, nem tette volna velem azt, amit tett. 
- Miért nem hiszel nekem? 
- Mert nem. Hogyan tudtál berúgni alig háromnegyed óra alatt? 
- Hiányzol. – folytatta, mintha meg sem hallotta volna a kérdésemet. 
- Ki kérdezte? – néztem rá lemondóan, de a szemébe még így sem tudtam belenézni. 
- Jó, akkor a kérdésedre válaszolva, megittam majdnem egy liter vodkát. 
- Gratulálok. – tekertem meg a fejemet – Már alkoholista is vagy, nem csak hazudozó? 
- Muszáj, mert nem bírom ki, hogy itt vagy. 
- El is mehetek, én sem örülök neki, hogy egy légtérben kell lennem veled. 
- Úgy értem, hogy nem bírom ki, hogy itt vagy, de nem érhetek hozzád, nem csókolhatlak meg, de legjobban az fáj, hogy utálsz. – szavai szinte összefolytak, annyira részeg volt, és láttam rajta, hogy egyre jobban kétségbe esik. Aztán, mikor letérdelt elém, én rezeltem be. Most mit csinál? Miért csinálja ezt? Nem fogja fel, hogy ezzel csak kínoz? – Bocsáss meg nekem, kérlek! 
- Harry! – mondtam zavartan, és megfogtam a kezét, amitől persze akkorát dobbant a szívem, hogy majdnem kiszabta a mellkasomat – Kelj fel! – húztam, és szerencsére szót fogadott. A fejét lehajtotta, ezért nem láttam az arcát, csak azt vettem észre, hogy a vállai fel-le mozognak. Az álla alá nyúltam, mire rám emelte a tekintetét. 
- Szeretlek! – suttogta sírva. Sírt. A szemeiből csak úgy záporoztak a könnyek, mikor a szemembe nézett. 
- Ne csináld ezt! – szinte könyörögve kértem. 
- Beszéljük meg, kérlek! 
- Nem. Nem beszélek meg így semmit sem. – próbáltam kemény lenni, de éreztem, hogy egyre jobban elgyengülök – Hulla részeg vagy. Azon sem csodálkoznék, ha holnap erre nem emlékeznél.
- De fogok. 
- Nem. Nem érdekel. Mégis mit vársz? Hogy majd megbocsátok neked, és egyből a nyakadba ugrok? Részeg vagy, és ha most azt mondom, hogy legyünk együtt, hol van rá a biztosíték, hogy holnap nem tagadsz le megint az egész világ előtt? 
- Nem foglak.
- Harry… Azt várod, hogy ezt elhiggyem? – néztem rá felhúzott szemöldökkel, aztán eszembe jutott valami, amit már régóta meg akartam kérdezni tőle – Válaszolj nekem valamire, oké? 
- Bármire. – bólogatott hevesen.
- A részegek általában igazat mondanak… Szóval… Még a szigeten, az utolsó esténken, mikor azt kérted, hogy menjek fel hozzád… Mi lett volna, ha felmegyek? 
- Mire célzol? 
- Ha felmegyek a szobádba, akkor biztos, hogy lettem volna olyan idióta, hogy lefekszek veled, ugyanis totál beléd zúgtam…beléd voltam zúgva. – javítottam ki gyorsan, mert kezdett mosolyra húzódni a szája – Ha akkor megtörténik, akkor is azt csinálod, amit? Akkor is otthagysz egyetlen szó nélkül, és letagadsz ország-világ előtt? 
- Én…én nem… - dadogta, én pedig elnevettem magam. 
- Nem tudsz rá válaszolni, igaz? – kérdeztem, ő pedig lehajtotta a fejét. 
- Menj, és józanodj ki! – mutattam a szobák felé, ő pedig csak bólintott egyet, és elindult.
Mégis mit vártam? Mondjuk, lehet, jobb is, hogy nem válaszolt. Nem tudom, hogy minek örültem volna jobban.

2014. november 11., kedd

31. fejezet: Emily barátnője

Sziasztok! Igaz, hogy az előző részre nem sokan reagáltatok, és azt is tudom, hogy nem szerda van, de hoztam ma egy részt, amit már szerettem volna, ha elolvastok, és ami szerintem nagyon izgi lett. Biztos vagyok benne, hogy imádni fogjátok! :D Várom a véleményeket!
Lehet, hogy a héten nem csak egy rész jön majd, mert elég jól haladok az írással! ;) De persze minden rajtatok múlik. :D 

Harry Styles 
- Gondolod, hogy eljön vele? – tört ki belőlem a kérdés, amit Lou-nak szántam. Éppen a kocsijában ültünk, és a délutáni buli, azaz Niall szülinapi partyjának helyszínére igyekeztünk. 
- Nem tudom. Nem hiszem, hogy Emily vállalkozna egy ilyen találkozásra veled. 
- Lehet, hogy nem kéne elmennem. 
- Persze. Ne beszélj hülyeséget! – nevette el magát – Biztos, azért szervezted a bulit a régi házba, mert nem akarsz találkozni vele. Ne nevettess! 
- Tényleg! Liam tudja már, hogy ott lesz a party? 
- Nem hinném, ha csak Zayn el nem mondta neki. – rántotta meg a vállát Lou, és éppen ekkor szólalt meg a telefonja – Pont ő az. Felvennéd? 
- Persze. – vettem át tőle a készüléket, és beleszóltam – Szia! 
- Harry? Szia, megvan a kaja meg a pia. Hova menjek? 
- A régi házba. – magam sem tudom, hogy miért, de mosolyogva válaszoltam neki.
- Mi? – hallottam a hangján, hogy meglepődik, és talán kétségbe is esett – A régi házba? Abba a régi házba? 
- Miért? Van másik is? – tettettem a jókedvűt – Tegnap voltam ott, és elég jól néz ki. – hazudtam, ugyanis nem jártam ott – Még takarítani sem kell. Összepakolunk egy kicsit Lou-val, aztán tökéletes lesz. 
- Öhm… Oké. – dadogta – Ti már most mentek? 
- Aha. 
- Nem várnátok meg? El kéne jönni értem. 
- Okééé. – adtam meg magam, és megforgattam a szemeimet – Indulunk. – szakítottam meg a vonalat. 
- Mi van? – kérdezte Lou, mikor leparkolt a ház előtt, ugyanis éppen akkor értünk oda. 
- El kell érte menni. – mondtam unottan.
- Jókor szól. 
- Figyelj csak, menj el érte, én meg addig pakolászok bent egy kicsit. – javasoltam – Nem igazán akarok Liam-mel lenni, főleg, ha hozza magával őt is. – húztam el a számat. 
- Oké. – bólintott megértően az én legjobb barátom, majd bíztatóan rám mosolygott – Fel a fejjel! 
Miután Lou elhajtott, én a ház felé vettem az irányt. Előkerestem a pótkulcsot a rejtekhelyéről, ugyanis az enyém már régen nem volt meg. Fogalmam sincs, hogy hova kevertem el. Szerencsére pontosan azon a helyen volt a kulcs, amire emlékeztem, így gyorsan bejutottam a házba. Ezer éve nem jártam már itt, de nagyjából minden ugyan olyan volt, mint amire emlékeztem. A nappaliba érve a kanapéra terelődött a figyelmem, amitől egyből felfordult a gyomrom, ugyanis újra magam előtt láttam azt, hogy Liam és Emily itt enyelegnek. A gondolataimból egy ajtó csapódása zökkentett ki, és mikor megfordultam, a szívem a torkomba ugrott, a lélegzetem elállt, és szédülni kezdtem. A szobák felől lehajtott fejjel, a telefonját nyomkodva közeledett felém a legszebb látvány, amit már hetek óta nem láttam. Oda akartam menni hozzá, de a lábaim a földbe gyökereztek, és megszólalni sem tudtam. Ő még mindig nem vett észre, legalábbis addig nem, amíg fel nem emelte a fejét, és a szemembe nem nézett. Az arca megfeszült, és elfehéredett. A telefon kiesett a kezéből, és darabokra hullott, a csengés pedig megszűnt, ugyanis éppen hívta valaki. Na vajon ki? 

Emily Cook 
Mit keres itt? Ez most igaz, vagy csak egy szörnyű rémálom? Álmodok, biztos, hogy álmodok. Nem lehet itt, nem állhat itt, velem szemben. Liam azt mondta, hogy már évek óta be sem tették ide a lábukat. Akkor meg miért van itt? 
- Mit keresel itt? – hallottam meg a saját hangomat, amitől én magam is megijedtem, olyan vékony volt. 
- Szia. – szólalt meg végül.
- Szia. – köszöntem vissza, és lehajtottam a fejemet. Éreztem, hogy ha tovább kell néznem őt, akkor egyből elsírom magam.
- Én… - kezdte, de egyből leintettem. 
- Ne! Ne mondj inkább semmit se. Nem akarok veled beszélni. – tekertem a fejemet idegesen.
- Akkor csak hallgass meg! 
- Nem! – ordítottam el magam, és ránéztem – Nem foglak meghallgatni. Nincs miről beszélnünk. 
- Emily! Én nem akartalak bántani. – a hangja könyörgő volt, és a szívem meg akart szakadni, ahogy közelebb lépkedett hozzám. 
- Maradj ott, ahol vagy! – léptem hátra ijedten. 
- Te félsz tőlem? – csodálkozott el.
- Igen! – bólintottam határozottan.
- Miért? Soha nem bántanálak…
- Nem? Nem bántanál? – nevettem gúnyosan, de a szemeimet már kezdte égeti a sós folyadék – Csak, hogy tisztázzuk a helyzetet, olyan fájdalmat okoztál, amit még soha senki. 
- Én nem akartam, hogy… Nem gondoltam, hogy majd így állnak hozzá a rajongók, meg az újságok. 
- Te miről beszélsz? – emeltem fel a hangomat – Te azt hiszed, hogy az fájt, hogy az emberek csúfoltak, és kinevettek? Ugyan már…az csak a hab volt a tortán. Tudod, mi fájt? Azt, amit te tettél. 
- Én azért tagadtalak le, mert nem akartam neked rosszat, Emily. – szólt közbe, és láttam, hogy egyre jobban kétségbe esik. Nem gondolta, hogy majd ezzel szembesítem egyszer? 
- Még mindig nem érted, ugye? Én…én beléd szerettem. – mikor kimondtam ezt a mondatot, egyből lehajtottam a fejemet, ugyanis nem akartam a szemébe nézni, és nem akartam azt sem, hogy lássa, ahogy az eddig visszatartott könnycsepp lefolyik az arcomon. 
- És én is… - kezdte, de nem engedtem, hogy szóhoz jusson. Felemeltem a fejemet, és minden erőmet összeszedve kezdtem beszélni.
- Most viszont annyira gyűlöllek, mint még soha. A gyomrom felfordul, ha arra gondolok, hogy valaha is megcsókoltalak, és éreztem irántad valamit. Hánynom kell attól, hogy most itt vagyok veled, egy légtérben. – hazudtam. Ugyanis annyira fájt, hogy újra látom, hogy rájöttem arra, még mindig ugyan azt érzem iránta, annak ellenére, hogy mit tett velem. De ő nem tudhatta meg ezt. Ki tudja, hogy hogyan használná ki megint a helyzetet? – Miért jöttél ide? 
- Öhm… - úgy láttam, hogy nem tud megszólalni. Talán ennyire sokkolták a szavaim? – Itt tartjuk Niall szülinapi buliját. 
- Itt? Pont itt? Évek óta nem jártatok itt. Kinek az ötlete volt? 
- Az enyém. 
- Gondolom nem véletlenül… - gúnyolódtam. 

Harry Styles
- Talán baj? Ez még az én házam is, és attól, hogy az egyik legjobb barátommal enyelegsz itt minden nap, és minden éjjel, még én is ide jöhetek. Nem gondolod? – nem akartam így beszélni vele, de elöntött a düh, amit Liam iránt éreztem. Megértem, hogy ilyeneket mond, és az érzéseivel is tisztában voltam. Mégis mire számítottam, hogy egyből a nyakamba ugrik? 
- Te miről beszélsz? – nézett rám összehúzott szemekkel.
- Te tudod a legjobban. Azon is csodálkozok, hogy nem tudtál a buliról. Liam azt mondta, hogy jön a barátnője is…pontosabban a csaj, aki még nem a barátnője…még. – hangsúlyoztam ki az utolsó szót újra. 
- Tehát erről van szó. – mosolyodott el. Miért ilyen vicces ez? Örül, hogy szenvedni lát? 
- Erről. – mondtam szomorúan – Te ki vagy akadva, hogy mit csináltam veled, pedig én csak jót akartam. Igaz, hogy rosszul sült el, de nem így terveztem. Azért vagy Liam-mel, hogy engem szenvedni láss, vagy tényleg érzel iránta valamit? 
- Szenvedni lássalak? – nevetett gúnyosan – Látni sem akartalak téged. Miért gondolod, hogy azt akartam, hogy szenvedj. Ismersz, de én ugyan ezt nem mondhatom el rólad. Nem ismerlek. 
- Szerintem én sem ismerlek téged. – mondtam halkan. 
- Igaz. – nevetett – Hiszen mindenki úgy tudja, hogy nem ismersz. 
- Nem úgy értettem. Arra gondolok, hogy az az Emily, akit én ismertem meg, nem tudna a legjobb barátommal kavarni. 
- Liam jó ember, és ő nem akar bujkálni, ha együtt vagyunk. 
- Tehát erről van szó. Mi van? Tényleg csak hírnevet akartál? – mondtam idegességemben, de egyből meg is bántam. Hogy mondhattam ezt? Ahogy átszaladt ez a gondolat az agyamon, hatalmas csattanást éreztem meg az arcom bal oldalán. Először azt sem tudtam, hogy mi történik, aztán mikor tisztázódott a szemem előtt Emily könnyáztatta arca, egyből rájöttem, hogy kaptam tőle egy pofont. 
- Gyűlöllek. – mondta elfúlt hangon, és mélyen a szemembe nézett. Annyira közel volt hozzám, végre éreztem az illatát, láttam a csodás szemei és a száját, minden egyes porcikáját az arcának. 
- Sajnálom. – nyögtem ki egyből – Nem akartam ilyet mondani. Nem is tudom, hogy hogyan csúszhatott ki ez a számon. 
- Te magad mondtad, nem? Nem ismersz engem. Maradjon is így. – mondta utálattal. 
- Én… - kezdtem újra a magyarázkodást, de ekkor kinyílt a bejárati ajtó, amin Lou és Liam lépett be. 
- Basszus. – csúszott ki Liam száján, mikor meglátott minket.
- Ja, basszus. – mondtam gúnyosan – Nem gondoltad, hogy rájövök, mi?
- Harry… - szólt közbe Lou – Azt hiszem, hogy félreértettél valamit…
- Te fogd be! – szóltam rá idegesen – Ne védd már te is őket!
- Nem védek senkit, mert nincs rá szükség. 
- Én visszamegyek a szobába. – szólalt meg kicsit hangosabban Emily is, és úgy ment el mellettem, hogy majdnem fellökött – Vegyétek úgy, hogy itt sem vagyok. Nem fogok kijönni, amíg tart a buli. – mondta, majd Liam felé fordult. Ha most megcsókolja, akkor esküszöm, hogy megölöm azt a rohadékot. – Liam! Jön a csajod is? – kérdezte, de közben rám nézett, kihangsúlyozva a "csajod" szót. Én nem értettem, hogy miről beszél. 
- Jön. – mosolygott rá Liam – Mindjárt megyek érte. 
- Megtennéd, hogy beküldöd majd? 
- Persze. – bólintott rá. 
Most mégis miről beszélnek? Nem ő a barátnője? Emily még egyszer rám nézett, de a gyűlölet nem szűnt meg létezni a szemében. Viszont mellette volt ott még más is. Csalódottság, és szomorúság. Olyan rossz volt így látni. Soha nem akartam, hogy szenvedjen. Soha. 
- Na, akkor én mindjárt jövök. – mondta Liam, én pedig egyből rá kaptam a fejemet. Ő is rám nézett, és miután megtekerte a fejét, kiment a házból. 
- Mi volt ez? – kérdeztem egyből Lou-t.
- Neki és Emily-nek semmi közük nincs egymáshoz. Csak barátok, nagyon jó barátok. 
- De hát a saját szememmel láttam, hogy itt enyelegnek. – biztosításképpen a kanapéra mutattam.
- Láttad Emily-t is, vagy csak azt, hogy Liam nincs egyedül? 
- Én… - dadogni kezdtem – Én nem tudom…
- Nem láttad, ugye? 
- Nem. – ismertem be – De akkor ki…?
- Jade.
- Emily barátnője? 
- Aha. – bólintott Louis. Basszus. Basszus. Basszus. Hogy lehettem ekkora idióta? De hát minden jel arra utalt, hogy ők ketten együtt vannak. Érte ment a sulihoz, mindenki szeme láttára ölelte meg, egész nap vele beszélt, és még ide is hozta. Talán ő érezte rosszul magát azért, amit én tettem? Igen. Liam tipikusan az az ember, aki rendbe akarja hozni a dolgokat, amit más elhibázott. Te jó ég! Mekkora hülye vagyok.

2014. november 8., szombat

30. fejezet: Őrjítő helyzet

Sziasztok! Úgy vettem észre, hogy nagyon tetszett nektek a legutóbbi rész, és az, hogy Harry mennyire féltékeny. Na, most ebben a részben ez még fokozódni fog. Remélem, hogy élvezitek ti is a szenvedését, mert én nagyon....egyelőre! :D

Harry Styles
- Na, mi van? – nézett rám unott képpel Lou, mikor beültem mellé a kocsiba. Ideges voltam, csalódott, de legjobban magamat utáltam. Nekem kellene most ott lennem, és nem neki. Liam miért csinálja ezt? Vajon tényleg azt hiszi, hogy már nem számít nekem Emily? Vagy úgy gondolja, hogy soha nem is számított. Az egyik legjobb barátom, egy nézésemből tudnia kéne, hogy mit érzek, vagy mit akarok. – Harry?
- Mi van? – fordultam felé bunkón. 
- Én is ezt kérdezem. Bementél? 
- Dehogy mentem be. – túrtam bele idegesen a hajamba – Nem kellett bemennem, így is tisztán láttam mindent. 
- Mi mindent? 
- Liam bent enyeleg Emily-vel. – mondtam gúnyosan, és a gyomrom is felfordult a gondolattól, hogy az úgynevezett barátom azt a lányt csókolja, akit nekem kellene. 
- Összejöttek? – tágultak ki a szemei a meglepettségtől. 
- Te ezen csodálkozol? 
- Öhm… Igazából nem. – vonta meg a vállát.
- Tényleg? 
- Ja. Elvégre Emily szép, okos, és kedves lány. Te lemondtál róla, Liam-nek pedig amúgy is tetszett. Miért ne lehetnének együtt? Szerintem mindketten megérdemlik a boldogságot. Nem gondolod? 
- De. Gondolom… - morogtam magamba. 
- Szerintem állítsd le magadat, és koncentrálj a bandára, vagy bármi másra. Hagyd békén őket, és felejtsd el ezt a lányt. 
- Jól van már! 
- Harry! – váltott hangnemet – Válaszolj nekem őszintén!
- Mire? 
- Szereted Emily-t, ugye? 
- Mi van? 
- Szereted őt? 
- Nem tudom. – vallottam be, és lehajtott fejjel bámultam bele az ölembe – Nem tudom, hogy mit érzek. Hiányzik, minden pillanatban csak ő jár a fejemben, és kikészít a gondolat, hogy Liam-mel van. Velem kéne lennie, nekem kéne elmennem elé a sulijához, velem kéne az újságok címlapján lennie, nekem kéne megölelnem, és megcsókolnom. Én…én…
- Szereted. – fejezte be helyettem Lou a mondatot, én pedig csak bólintottam egyet – De ez már nem lényeg. Ha tényleg Liam-mel van már, akkor mindegy. 
- Tudom, de Lou, én megőrülök ettől az egésztől. 
- Harry! – szakított félbe – Tudod, hogy mindent te rontottál el. Ha nem lettél volna akkora idióta, hogy letagadod őt, akkor most valószínűleg veled romantikázna odabent, vagy bárhol máshol. 
- Tudom. 
- Figyelj! Menj haza, és nyugodj meg. Igyál valamit, de ne vidd megint túlzásba, nem szeretném, ha holnap azzal lenne tele a net, hogy mennyire részeg voltál. Holnap találkozunk, és ha akarod, akkor folytatjuk ezt a beszélgetést. Oké? 
- Oké. – egyeztem bele.
- De most vigyél végre haza. – mosolygott rám, én pedig megint csak bólintottam, és beindítottam a kocsit. 

Emily Cook
Másnap reggel a telefonom csörgésére ébredtem. 
- Tessék? – szóltam bele álmosan.
- Milly! – kiáltotta el magát legjobb barátnőm a vonal másik végén – Fent vagy már? 
- Most már igen.
- Felkeltettelek, bocsiiii. – hadarta, de tudtam nagyon jól, hogy egyáltalán nem érdekli. Legalábbis a hangján hallottam. – Tényleg, hiszen neked nem lesz első két órád. 
- Már tök mindegy. Valami baj van? 
- Baaaaj? Dehogy van baj! Éppen ellenkezőleg. Imádlak, hallod? Imádlak!
- Ennek örülök. – mosolyodtam el, és tudtam, hogy a tegnap estére gondol – Jól elvoltatok? 
- Igen. Annyira édes, és tök jól elvoltunk. Majdnem éjfél volt, mikor hazahozott, és megkérdezte, hogy mit csinálok ma.
- Erre te? 
- Mondtam, hogy még nem tudom. 
- De miért? Nincs is semmi dolgot. – kérdeztem meglepetten. 
- Mert nem tudom, hogy mi van. Elvégre, ahogy mondtad, odavan érted. Miért akarna mégis velem találkozni, ha téged akar. 
- De nem akar engem. Megbeszéltük már, hogy mi csak barátok vagyunk. Liam nem verne át téged, hidd el. 
- Nem tudom, Milly. Nem tudom. Nem merek belevágni a dologba. 
- Te nem mersz belevágni valamibe? Ki vagy te, és mit csináltál Jade-del?
- Ez most más. Elvégre ő mégiscsak Liam Payne. Kedves, édes, minden lány álma, egyszerűen tökéletes. Talán túlságosan is.
- Miért? Szerinted ilyen nem létezik? 
- Nem tudom. 
- Miért? Nem akarsz egy tökéletes pasit? Mit gondolsz? Miről kell szólnia a szerelemnek? Szenvedésről, és könnyekről? 
- Nem, dehogy. 
- Akkor meg? Szerintem, nincs min gondolkodni. 
- Jó. Még meglátjuk, hogy mi lesz. Át kell gondolnom a dolgokat. 
- Hívd fel! – javasoltam. 
- Nem. Nem akarok találkozni vele, mert félek, hogy mikor megmondja, hogy nem akar tőlem semmit, akkor számomra már túl késő lenne. 
- De miért ne akarna? – nevettem el magam Jade makacsságán. Nem értem, hogy miért viselkedik így, és miért gondol ilyeneket, mikor mindig mindenhez olyan pozitívan áll hozzá.
- Már elmondtam. 
- Jade! Ne makacskodj! 
- Oké. Figyelj! Gondolkozok ezen az egészen, és megpróbálok tiszta szemmel nézni a dolgokra. 
- Rendben, de légy pozitív!
- Szia. – köszönt, és letette a telefont. Megőrjít ez a lány. Miért ilyen makacs? Biztos, hogy tetszik Liam-nek. Ha nem tetszene, akkor nem vele lett volna elfoglalva tegnap egész végig. Na, majd én a kezembe veszem a dolgokat, ha Jade ennyire alamuszi. 

Harry Styles
- Megnyugodtál? – kérdezte másnap Louis, mikor átmentem hozzá.  El kellett jönnöm, pedig semmi kedvem sem volt. Viszont Niall-nek jövő kedden szülinapja lesz, és muszáj lesz megszerveznünk a meglepetést. 
- Nem éppen, és az sem tölt el boldogsággal, hogy Liam-et látnom kell. 
- Harry! Ugye nem akarsz ezért örökre rosszba lenni vele? 
- Nem. Dehogy akarok. Csak elég szar ez a helyzet. – vontam meg a vállamat, de tovább nem tudtam folytatni, ugyanis megérkezett Liam és Zayn. 
- Reggelt! – köszönt Zayn, és szerencsére ő ült le mellém, nem pedig Liam, aki éppen telefonált, ezért nem jött beljebb. Próbáltam arra koncentrálni, hogy mit beszél, mert valahogy biztos voltam benne, hogy Emily van a vonal másik végén. Sajnos nem hallottam semmit, csupán azt, mikor elköszönt, de éppen elég volt, hogy biztosítson a gyanúmról. Szépségemnek hívta, tehát biztos, hogy vele beszélt. Visszatért bennem a tegnap esti kétségbeesés, és megint megjelent előttem a kép, ahogy Liam csókolgatja a lányt, akit szeretek. 
- Sziasztok! – köszönt végül Liam is, és látszott rajta, hogy boldog. Boldog basszus, és még talán nem is láttam ilyennek…legalábbis mostanában nem. Mióta letette a telefont, csak mosolygott, és ragyogott az arca.
- Tehát… - kezdte meg Lou a beszédet, de én még mindig csak Liam-re figyeltem – Ki kell találnunk valami jó dolgot Niall-nek, és mindezt úgy, hogy ne jöjjön rá az egészre, mint ahogy minden évben.
Igen, a mi kedves ír barátunk eddig minden évben megpróbálta eljátszani, mintha nem tudott volna a meglepetésekről, és az ajándékokról, de persze mindig lebukott. 
- Mi lenne, ha előbb tartanánk a szülinapi meglepetés bulit? – javasolta Liam. 
- Mikor előbb? – nézett rá Zayn gúnyosan – Kedden lesz neki. 
- Mondjuk holnap? – rántotta meg a vállát Liam. 
- Holnap? Neked elment az eszed? – kiáltott fel Lou kétségbeesetten.
- Miért ne? Holnap szombat van, csak ráér mindenki.
- Liam! Nem lesz időnk megszervezni. Vendégek, kaja, pia, helyszín. 
- Én megszerzem a kaját, meg a piát. – vállalkozott Liam. 
- Akkor én telefonálok. – mondta Zayn. 
- Enyém a helyszín! – szólaltam meg most először, ugyanis eszembe jutott valami szuper ötlet. 
- Remek! – csapta össze a kezét Lou – Akkor az enyém Niall lefoglalása, és a helyszínre szállítása. Zayn! – fordult a megszólított felé – Csak a családot, és a közeli barátokat hívd. Ne vidd túlzásba. 
- Úgy ismersz? 
- Nem, csak mondom. 
- Ja! – bólintott Liam – Nem kell túlzásba esni. Semmi híres ember, meg hasonló. 
- Okééééééé. – mondta Zayn unottan – A csajodat ki hívja? 
- Mi? Mi van? – kapta fel a fejét Liam zavartan, nekem pedig fordult egyet a gyomrom. 
- A csajod. Jön, vagy nem? 
- Nem tudom. Lehet. – dadogta Liam, és elvörösödött. Soha nem volt még ilyen, soha nem jött zavarba, ha egy csajról volt szó. Rám pedig természetesen nem mert nézni. – Amúgy meg még nem a csajom. 
- Ja, persze. – nevetett Zayn, én pedig ordítani akartam. Az lett volna a legjobb, de inkább csak csendben ültem, és éreztem, hogy totál megsemmisülök. Ránéztem Lou-ra, aki sajnálkozva figyelt engem. 

2014. november 5., szerda

29. fejezet: Ki más lehetne?

Sziasztok! :) Köszönöm a rengeteg kommentet az előző részhez is. Jelentem, hogy most éppen a 34. rész írom, és még nem fogytam ki az ötletekből. Annyit elárulok, hogy hamarosan főhőseink ismét szembesülnek egymással! ;)
Itt is van a mai rész, amihez várom a véleményeket! ;)

Emily Cook
- Aztaaaaaa… - ámuldozott Jade, mikor belépett mellettem a házba – Ez egy luxusvilla. Költözzünk ide, kérlek! 
- Jó is lenne. – nevettem el magam. 
- Miért? Lehetne, nem? 
- Lehetne, de a szüleim nem engednék meg. Meg amúgy is… Miből fizetnénk ki? 
- Liam megengedte, hogy itt lakj. – rántotta meg a vállát, de le sem vette a szemeit a térről. 
- Meg, viszont nem fogok itt lakni, ugyanis nem akarom, hogy ő fizessen mindent.
- Mi mindent? 
- Áram, víz, gáz… - soroltam, de úgy vettem észre, hogy nem igazán figyel rám. Ámuldozva nézett körbe még mindig, aztán az arca hirtelen ijedté vált, mikor a zárban megzörrent a kulcs, és kinyílt az ajtó. 
- Ó… Sziasztok! – nézett ránk meglepetten Liam, mikor felpakolva belépett az ajtón. 
- Szia. – köszöntünk vissza neki. Pontosabban én köszöntem, Jade pedig csak motyogott valamit. 
- Nem is tudtam, hogy hárman leszünk. – mondta mosolyogva Liam, Jade arcáról pedig leolvadt az izgatottság, és elhúzta a száját. 
- Mi van? – suttogtam oda neki, míg Liam beljebb ment, és lepakolt. 
- Nem igazán örül, hogy itt vagyok. – mondta egy kissé csalódottan.
- Ezt meg honnan szedted? – nevettem el magam. Nagyon tetszett a helyzet, ugyanis nagyon jól tudtam, hogy Jade odavan Liam-ért, de fogalma sincs, hogy én már régen rájöttem a dologra. 
- Nem is tudtam, hogy hárman leszünk. – utánozta Liam hangját, és kérdőn nézett rám – Szerinted ezzel mire utalt? 
- Ne képzelődj! – tekertem meg a fejemet. 
- Én most hazamegyek. – jelentette ki.
- Miért? – hangzott el a kérdés, de nem tőlem jött, hanem Liam-től.
- Öhm… - Jade ledermedt, és nem tudott válaszolni. 
- Mert nem akar zavarni. – forgattam meg a szemeimet, Liam elnevette magát, Jade pedig tetőtől talpig vörös lett. 
- Zavarni? – kérdezett vissza Liam – Egyáltalán nem zavarsz. Jól jön a segítség. – mosolygott rá, amitől barátnőm teljesen elalélt, és megkönnyebbült – Éppen meg akartalak kérdezni, hogy segítenél-e nekem behozni a többi dolgot.
- Én? – csodálkozott Jade – O…oké. – bólogatott hevesen, és a fiú nyomába szegődött. Nagyon édes volt Liam-től, hogy így viselkedett vele is, nagyon jó érzés volt velük lenni.
A következő pár órában a konyhát tettük rendbe. Igazából csak mosogatni, törölgetni és felmosni kellett, meg megjavítani egy-két polcot. Nem volt azért olyan vészes a helyzet, hogy újra kelljen építeni a házat. Teljesen elfeledkeztem minden gondomról, és bajomról, egészen addig, amíg az anyám nem hívott, hogy hol vagyok.
- Srácok! – szakítottam félbe Jade-et és Liam-et, akik éppen pihenőt tartottak, és a nappaliban ültek a kanapén. Nagyon jól elbeszélgettek, és elszórakoztak a délután folyamán, így azt sem hallották meg, mikor szóltam nekik. Mosolyogva néztem rájuk, ugyanis jó volt Jade-et ilyennek látni. Szinte ragyogott, mikor Liam-re nézett, a fiú pedig nem is foglalkozott mással, csak vele. Oké, közbe-közbe engem is észrevett, és szokásához híven kedves volt velem, de folyton Jade-et ugratta, vele szórakozott, és vele beszélgetett. Félreértés ne essék, még csak véletlenül sem bántam, hogy ilyen jól érzik magukat…éppen ellenkezőleg. Viszont féltékeny voltam, de csupán a helyzetre. Arra, hogy mennyire jól érzik magukat, és biztos vagyok benne, ha lesz köztük valami, akkor azt Liam büszkén vállalja majd az egész világ előtt. Én pedig… Én itt maradtam tök egyedül, mindenki rajtam röhög, és soha többé nem akarok szerelmes lenni. 
Úgy gondoltam, hogy az lesz a leghelyesebb, ha nem szakítom őket félbe, hagyom, hadd beszélgessenek, és nem rontok bele a jó kedvükbe. Ezért fogtam a táskámat, és amilyen halkan, és észrevétlenül tudtam, kiosontam a házból. 

- Hahóóó! – kiáltottam, mikor hazaértem. Hangok jöttek a konyha felől, így arra vettem az irányt. 
- Te merre jártál az elmúlt két napban? – tette fel egyből a kérdést az apám. Ő, az anyám, és a húgom az asztalnál ültek, és éppen a vacsorához készültek. 
- Neked is szia, apa. – mondtam neki unottan, és leültem a szokásos helyemre. 
- Tehát? 
- Jade-del voltam. 
- Ma lehet… - bólintott – És tegnap este? 
- Egy barátomnál voltam, filmeztünk, és elaludtunk. 
- Ez a barát Liam? – szólalt meg anyám is félve. 
- Tessék? Ti...honnan…? – kérdem dadogva. 
- Az újságok most veletek vannak tele. – vágott gúnyos képet apám – Azzal, hogy te mégsem hazudtál, csupán nem azzal a másikkal vagy együtt, hanem ezzel a Liam-mel. 
- Nem vagyok vele. – tekertem meg a fejemet – Csupán barátok vagyunk. 
- Nehogy ennek is rossz vége legyen, kislányom. – kérlelt anyám.
- Nem lesz. Liam nem olyan, mint ő. – mondtam szomorúan, és nehezemre esett volna kimondani a nevét, hiszen még rá gondolni is szörnyű érzés.

Harry Styles
- Hova megyünk? – nézett rám furcsán Louis, mikor este az autómban ültünk. Megígértem neki, hogy hazaviszem, de előbb el kellett intéznem valamit. Igaz, hogy ezt egyedül kellene megtennem, de muszáj volt valaki, aki mellettem van, és esetleg visszafog, ha hülyeségre vetemednék. 
- A házhoz. – válaszoltam tömören. 
- A házhoz? Milyen házhoz? – kérdezte, aztán leesett neki – Miért? 
- Mert ott van Liam. 
- Na és akkor mi van? 
- Szerinted, miért van ott? Biztos nem egyedül van.
- Hanem? 
- Hanem Emily-vel. – mondtam idegesen. 
- Mi? – nevette el magát Lou – Miért? 
- Mert egyfolytában vele van, vele beszél, elé megy az iskolához, ölelgeti, ide-oda viszi kocsival. 
- És ez téged miért zavar? 
- Mert Emily az én… - kezdtem, de aztán nem találtam meg a megfelelő szót. Emily az én mim? Mégis mit akartam mondani? 
- A te mid? – nézett rám kíváncsian. 
- Semmim. – vontam meg a vállamat. 
- Ez a megfelelő szó rá. Emily neked senkid. Nem a barátnőd, sosem volt az, és már megbocsáss, de ezek után, soha nem is lesz.
- Tudom, Lou. – mondtam halkan. Legszívesebben leordítottam volna a fejét, hogy mégis mit képzel, hogy ilyeneket mond nekem, de igaza van. 
- Ne menjünk be! – kérlelt, mikor megálltam a ház előtt. Bentről fények szűrődtek ki, tehát tényleg van itt valaki. 
- Nem megyünk be, csak megnézzük, hogy ki van bent. 
- Megnézzük? Honnan? 
- Halkabban! – szóltam rá suttogva, mikor már az udvaron jártunk.
- Te most kémkedsz Liam után? 
- Nem! Mi kémkedünk utána. – javítottam ki. 
- Engem ne keverj bele! Tudod mit? Én most visszamegyek a kocsiba, mert nem akarok balhét, meg semmi hasonlót. – mondta, majd faképnél hagyott. Idegesen néztem utána, de aztán a ház felé vettem az irányt. Az egyik ablakhoz mentem, ahonnan a fény szűrődött ki, és óvatosan benéztem rajta. Csak Liam-et láttam, aki éppen a kanapén ült, háttal nekem, de ha jól vettem ki, vele szemben volt valaki, és biztos voltam benne, hogy Emily az. Mégis ki más lehetne? 

2014. november 1., szombat

28. fejezet: A banda fontosabb

Sziasztok! :) Meghoztam a mai részt, remélem, hogy tetszeni fog, igaz nem sok minden történik még benne. De ígérem, ezután felpörögnek a dolgok! ;)
Amúgy valakinek megvan már a jegye a bécsi koncertre? :) Nekem igen! Alig várom!

Emily Cook
- Emily Cook! – hallottam meg a kiáltást, miközben a szekrényemben pakolásztam. 
- Igen? – fordultam közeledő barátnőm felé.
- Az anyád legalább ezerszer hívott az este. Megmondanád, hogy mégis merre jártál? 
- Öhm… - éreztem, hogy égni kezd az arcom – Liam-mel voltam. – mondtam halkan.
- Miiiiiiiii? – ordított még hangosabban – Nála voltál? 
- Nem. Valami régi házban, amit még a banda használt. Azt mondta, meghúzhatom ott magam néha, ha úgy érzem, hogy sok a zaklatás. Segítettem neki takarítni, aztán filmeztünk, közben pedig elaludtunk. Ennyi. – zártam le gyorsan a témát – Ja, és most ő hozott suliba. – tettem még hozzá. 
- Amit gondolom mindenki látott. – mondta unottan. 
- Hát egy páran, igen. – bólintottam elhúzott szájjal. 
- Na, nem baj. Legalább többet nem zaklatnak. – rántott egyet a vállán – Amúgy most… te és ő… ti ketten… együtt? – érdeklődött dadogva. Miért nem mondja ki simám? 
- Nem. – tagadtam le gyorsan – Dehogy! Csakis barátok vagyunk.
- Biztos? 
- Perszeeee.
- Biztos? 
- Jade! Hányszor mondjam még? – nevettem el magam – Amúgy, meg miért is érdekel ez téged ennyire? 
- Csak… - kezdte akadozva – Csak érdekel… Mert a legjobb barátnőm vagy, és érdekel, hogy mi van veled… 
- Na, ne mondd! – húztam fel a szemöldökömet, és csak most esett le, hogy honnan fúj a szél – Tetszik neked Liam? 
- Miiii? – nevetett, és egyre hangosabban kezdett beszélni – Te beteg vagy? 
- Jól van, na! – védekeztem, kezeimet felemelve. Lezártnak tekintettük a témát, de engem nem győzött meg ezzel a tagadással. – Milyen órád lesz? 
- Töri. – mondta undorodva – De legalább te is ott leszel. Jut eszembe… Észrevetted, hogy mióta megérkeztünk, még senki nem szólt be? – nézett körbe gyanúsan. 
- Nekem mondod? – kérdeztem megkönnyebbülve, miközben előkotortam a telefonomat, hogy töltőre rakhassam az osztályban – El sem tudod képzelni, mennyire jó, hogy még nem kaptam forró kávét a nyakamba.
- Talán megbékélnek végre! – bíztatott barátnőm, és helyet foglaltunk a teremben.
- Te jó ég! – forgattam meg a szememet, mikor bekapcsoltam a telefonomat, és megláttam a nem fogadott hívásokat, és üzeneteket. Hoppá! Ez most jött. 

”Szia szépség! Ma egy újabb takarítás? Veszek pár dolgot a felújításra szoruló részekhez, ha benne vagy. – L. „

- Ki az? – nézett kíváncsian Jade – L? Liam? 
- Aha. – bólintottam mosolyogva. Milyen édes, hogy már most eszébe jutottam. Hiszen nemrég tett le a suli előtt. 
- Pfff… - dőlt hátra unottan – Még hogy nincs semmi köztetek. 
- Tényleg nincs! Csak barátok vagyunk, és sokat segít nekem. 
- Barátnak itt vagyok én. 
- Tudom, Jade! – öleltem meg magamhoz, de ő eltolt magától – Te vagy a legjobb barátnőm, de jó vele lenni. 
- Ja… Oké. – rántotta meg a vállát.
- Figyelj csak… - jutott eszembe egy remek ötlet – Mi lenne, ha ma eljönnél velem, és segítenél a házban rendezgetni?
- Tényleg? – ugrott fel hirtelen, és izgatottan nézett rám – Az remek lenne! 
- Szuper! Akkor suli után? 
- Aha. – bólintott boldogan, majd hirtelen gondolkodóba esett – Öhm… És csak ketten leszünk? 
- Szerintem Liam is jön. – mosolyogtam rá, mert tudtam, hogy arra kíváncsi igazából – Baj? 
- Öhm… Nem, dehogy! – felelte zavartan. Jade legnagyobb megkönnyebbülésére bejött a tanár, így nem tudtuk folytatni a beszélgetést. Sunyiban még gyorsan írtam vissza Liam-nek, majd megpróbáltam az órára koncentrálni.

Órák után olyan szélsebesen indultam el a kijárat felé, amennyire csak tudtam. Gyorsan le akartam lépni, de sajnos nem úgy jött össze, ahogy terveztem. 
- Szia, Emily! – hallottam a hátam mögül, és megéreztem egy kart, rákulcsolódni az enyémre. 
- Mit…mit akarsz? – néztem gyanakodva a rajtam csimpaszkodó lányra. 
- Mondd csak! Nincs kedved ma délután velünk lógni? – hatalmas mosolyt varázsolt az arcára, és csak úgy csillogtak a hófehér fogai. A szőke, hosszú haját pedig természetesen ide-oda dobálta. 
- Én? Lógjak veled, és az utánfutóiddal? – néztem rá kikerekedett szemekkel. Őszintén szólva, mikor elsős voltam, mindent megadtam volna azért, hogy Bree Ross-szal, az iskola legmenőbb csajával, egyben vezető pom-pom lányával lóghassak, de azóta felnőttem, és egyáltalán nincs szükségem olyan barátokra, mint amilyenek ők…már ha lehet Bree és a barátnői kapcsolatát barátságban nevezni. Inkább hívnám érdekkapcsolatnak. Bree-nek van pár személyi szolgája, a lányok pedig kaphatnak egy kis hírnevet ez által. De mit ér ez az egész? Nem fog tovább tartani, mint negyedik év végéig, aztán mikor elballagunk innen, mindennek vége lesz. Legalábbis az ő kapcsolatuknak biztosan. Ezzel szemben pedig Jade és az én barátságom igaz, és örök. Mi mindig ott voltunk, és ott is leszünk egymásnak. 
- Nanáááá! – nyavalyogta Bree, és magához ölelt. Legyünk legjobb barátnők. Te és én! – mutatott rám, majd magára, és eszeveszetten mosolygott. 
- Te beteg vagy! – nevettem el magam, majd újra elindultam kifelé. 
- Most miért? Hiszen mi mindig olyan jóban voltunk. – kiáltott utánam. 
- Persze! – fordultam meg gúnyosan – Te csak azóta vagy velem jóba, mióta megláttad Liam-et. Ugye? 
- Háááát… - kezdett hebegni. 
- Tisztázzuk a helyzetet! – lépkedtem felé – Liam és én barátok vagyunk, vagyis nem a pasim. De ne gondold azt, hogy esélyed van nála, ugyanis soha rá sem nézne egy olyan lányra, mint amilyen te vagy.
- Ez meg mégis hogy értsem? – nézett rám szikrázó szemekkel – Csinos vagyok, gyönyörű és népszerű is. Kell ennél több? 
- Kell. 
- Pffff. Na és mi? 
- Egy kis emberség, kedvesség és a hasonló dolgok. De neked erre esélyed sincs, hiszen fogalmad sincs, hogy ezek a szavak mit jelentenek. – fejeztem be a mondanivalómat, majd faképnél hagytam – Jade! – kiáltottam barátnőm felé, aki már odakint várt a kapu előtt. 
- Szia. Hol voltál eddig? – kérdezte egy kicsit idegesen. 
- A méhkirálynő elkapott! – forgatta meg a szemeimet. 
- Mi? 
- Bree. Azt akarta, hogy lógjak ma vele és a pincsikutyáival. 
- Tessék? – hüledezett Jade – És mit mondtál? 
- Azt, hogy megőrült. Mi mást? Csakis Liam miatt akart barátkozni. 
- Ki gondolta volna…
- Gondolom, Liam miatt nem szekíroztak ma a többiek sem. – gondolkodtam hangosan. 
- És ez akkora baj? 
- Nem. Dehogy baj. – nevettem el magam – Mehetünk? Hazamegyek lepakolni, és rendbe szedni magam, aztán mehetünk a házba.
- Oké. – bólintott Jade, majd izgatott arccal nézett rám. 

Harry Styles
- Hol van már Liam? – kérdeztem idegesen, mikor már legalább fél órája késett a próbáról. 
- Azt mondta, hogy kicsit késik, mert vennie kell pár dolgot. – válaszolta unottan Zayn, és közben a telefonját nyomkodta. 
- Milyen jó, hogy én meg úgy siettem, hogy majdnem kiköptem a tüdőmet. – vágtam rá gúnyosan. 
- Neked mi a bajod? – nevette el magát Niall – Valaki mindig késik. Nem szoktad még meg?
- Ja. – helyeselt Lou is – Amúgy is, múltkor te szó nélkül leléptél, mégsem róttuk fel. 
- Dolgom volt. – rántottam meg a vállamat.
- Liam-nek is lehet dolga. – kötekedett tovább Louis. 
- Ja, biztos a házban van. – bólintott Zayn, és végre felnézett ránk is.
- A házban? – néztem rá furcsán. 
- Aha. A régi házban. Tőlem kérte el a kulcsokat, mert az övét nem találta meg. 
- Mit csinál ott? Ezer éve nem jártunk még csak a közelében sem. – kíváncsiskodtam tovább, és kezdett gyanús lenni a helyzet. Mi a francért megy Liam a régi házunkba? Mit csinál ott? A legfőbb kérdés pedig az, hogy vajon egyedül megy oda? 
- Honnan tudjam? – vette félvállról a témát Zayn még mindig, és újra a telefont kezdte bújni. 
- Bocs a késésért! – rontott be végre a várva várt ember – Be kellett még ugranom pár helyre. 
- Nem gáz. – mondta Niall. 
- Meddig leszünk? – kérdezte lihegve Liam. 
- Mert? – kérdeztem, magam sem tudom, hogy miért.
- Délután van még egy kis dolgom. 
- Mi? 
- Öhm… - láttam rajta, hogy titkolózik – Nem fontos.
- Akkor meg elhalaszthatod, nem? 
- Nem igazán. 
- Mindegy… A banda fontosabb, nem? 
- Neked biztos… - mormogta az orra alatt, de én tisztán értettem. Nem kérdeztem vissza, ugyanis a beszólásából tudtam, hogy mi dolga lesz a próba után. Eddig csak sejtettem, de most már biztos voltam benne, hogy Emily-vel lesz. Vele megy a házba, kettesben lesznek. Csak Emily és Liam. Ketten. Együtt.

2014. október 29., szerda

27. fejezet: A ház

Sziasztok! Tudom, úgy volt, hogy nem lesz ma rész, de mégis hoztam, ugyanis tudtam írni tegnap és ma is pár fejezetet. Remélem, hogy örültök neki, és várom a véleményeket! ;)

Emily Cook
- Ez a te házad? – néztem körbe a nagy helységben, ahová Liam kísért. Elég sötét volt, ugyanis az összes függöny be volt húzva, és az ablakok előtt amúgy is hatalmas fák álltak. 
- Nem. – mosolygott rám, miközben széthúzta a függönyöket, hogy egy kis napfényt engedjen be – Ez egy amolyan menedékhelyféle. 
- És most pontosan mit is keresünk itt? – érdeklődtem, miközben szemeimmel a nagy szobát pásztáztam, ami nappaliként szolgált, és innen nyílódott a konyha, és egy hosszú folyosó is, ahol legalább hat ajtó volt. 
- Mi az? – állt mögém, alig egy centis távolságra, és a fülemhez hajolt – Félsz? 
- Nem. – nevettem el magam, és láttam, hogy ő is jól szórakozik. 
- Ha szeretnél, akkor lakhatsz itt egy darabig. – rántotta meg könnyedén a vállát, és lehuppant a kanapéra, amiből hatalmas porfelhő emelkedett fel, Liam pedig rögtön köhögni kezdett. 
- Hogy mondod? – kérdeztem vissza meglepődve. 
- Mondom…lakhatsz itt…ha szeretnél. – köhécselt még mindig – Előbb viszont hívnom kell egy takarítót ide. – nézett körül jobban ő is a nappaliban, és végighúzta a mutatóujját a kanapé melletti kis asztalon, majd felém mutatta, hogy szinte fekete lett az arra lerakódó portól. 
- Lássuk, jól értem-e? – kezdtem taglalni az előző ajánlatát. Igazából én sem fogtam fel teljesen, hogy mit mondott, ezért jó lett volna, ha elmagyarázza hosszabban. – Alig ismerjük egymást, de te képes vagy az egész világ előtt megjelenni velem, kockáztatva a lebukást, és a címlapra kerülést. Aztán elhozol ebbe az elhagyatott luxusházba, ami a város szélén áll, és fogalmam sincs, hogy kié, majd felajánlod, hogy lakjak itt. Jól mondom?
- Öhm… - Liam úgy tűnt, mintha nehezére esne felfogni a dolgokat, de aztán őrült darálásba kezdett – Először is, szerintem elég régóta ismerjük egymást ahhoz, hogy barátoknak nevezzük egymást…ha már mások nem lehetünk. Azt meg már elmondtam, hogy egyáltalán nem érdekel, hogy ki és mit gondol rólam, legfőképpen nem az újságírók, és a riporterek. A rajongóink úgy szeretnek minket, ahogy vagyunk. Ha bele akarnak szólni a magánéletünkbe, akkor nem is igazi directionerek. Másodszor pedig, ahogy már azt is elmondtam, ez a ház egy menedék, ahová mindig jöhettünk a bandával, ha valami bajunk volt. Őszintén, már elég régen játunk itt, de szerintem ez neked is feltűnt. – nézett körbe. 
- Azt hittem, hogy ennyire koszosak vagytok. – nevettem, de ő komoran nézett rám. 
- Hahaaa… - játszotta a sértődöttet, de aztán folytatni kezdte – A ház még mindig a miénk, csak már nem használjuk, ezért arra gondoltam, hogy ha nagyon zavar, hogy a házad előtt zaklatnak a paparazzik, akkor ideköltözhetnél, vagy költözhetnétek a családoddal, amíg el nem csitul ez az egész. De persze nem muszáj ide költözni sem, itt a kulcs… - itt a kezembe nyomta az említett tárgyat – …ha szeretnél bármikor egy kis nyugalmat, vagy egyedüllétet, akkor bátran gyere. 
- Hát… - nyúltam a kulcsért – Nem is tudom, hogy mit mondjak… - akadozott a szavam, és rettentő hálás is voltam ezért a dologért.
- Semmit. – mosolygott rám – Csak ne zárj ki az életedből, ahogy azt eredetileg tervezted. Kevés olyan ember van, mint te, akit nem érdekel a hírnevem, és azt a párat nem akarom elveszíteni.
- Rendben. – bólintottam megilletődve – Azt nem ígérem, hogy ide is fogok költözni, de használni fogom ezt a lehetőséget. 
- Csodás! – csapta össze a kezeit – Akkor hívatok takarítót…
- A-aaaa! – vágtam közbe – Majd én kitakarítok, és mivel annyira szeretnél velem lenni…segíthetsz te is. – mondtam angyali mosollyal, Liam arcáról pedig pillanatokon belül leolvadt a kezdeti lelkesedés. 
- Én? Takarítsak? – nyíltak tágra a szemei.
- Biztos megszoktad, hogy mindent a segged alá raknak, de most igazán tehetnél is valamit. – szórakoztam vele, ő pedig csak felhúzta az orrát. 
- Hát jóóó... – adta meg magát végül – Mikor essünk túl rajta? 
- Mondjuk pénteken? – ajánlottam fel.
- Az nem jó. – húzta el a száját – Pénteken próbánk van, és az eltart sokszor éjfélig…ha nem tovább. 
- Akkor legyen ma… Még rengeteg időnk van estig. Tanulnom nem kell szerencsére, első napokon még nem adnak fel annyi leckét. 
- Jó. – egyezett bele – De ne hidd, hogy az egész házat kisuvickolom neked. 
- Oké. – nevettem – Akkor maradjunk abba, hogy a nappalit kitakarítjuk.
- De utána nézünk egy filmet. – tette hozzá.
- Legyen! – bólintottam, mivel tudtam, hogy úgysem enged ebből a feltételből.

A következő három órában mást sem csináltunk, mint a ház nappaliját takarítottuk, szinte megállás nélkül. Letörölgettük a polcokat, felmostunk minden egyes kis szegletet, a függönyöket is leszedtük, és kimostuk, a kanapét is sikerült portalanítani, legvégül pedig a már összetekert szőnyegeket vittük ki a hátsó udvarra, hogy kiporolhassuk. 
- Most komolyan… - néztem körül a csodaszép, zöld környezetben – Ez a hely egy luxuslakosztály.
- Ugyan már. – nevetett Liam – Annyira azért nem nagy szám.
- Neeeem? – kerekedett ki a szemem – Neked lehet, hogy ez nem nagy szám, de én még csak a közelében sem jártam ilyen háznak. Ez még tiszta koszosan is jobb hely, mint a mi házunk. – nevettem, és újra végignéztem az udvaron. Úgy vettem észre, hogy ide aztán próbálhatna bejutni paparazzi, nem nagyon menne neki. A hátsó rész totál úgy nézett ki, mint valami kis erdőrészlet. Mintha a ház egy erdő szélén állna. – Mondd csak, itt még nem találtak meg titeket? 
- Nem tudnak bejutni ide. – tekerte meg a fejét, miközben erősen püfölte a szőnyeget – Hatalmas a terület, és el is van kerítve, a riasztóról nem is beszélve. Tehát nem kell aggódnod.
- Akkor jó. – fújtam ki a levegőt. Igazából elég furcsának hatott ez a helyzet. Pontosabban az a furcsa, hogy nem furcsa semmi. Liam felajánlotta, hogy lakjak az ő házukban, és egyáltalán nem érzem magam kellemetlenül ezért. Olyan nekem, mint a legjobb barátom, aki azért van, hogy megvédjen, és vigyázzon a boldogságomra. Semmit nem érzek iránta, amit egy pasi iránt lehetne érezni. Annyira kedves, és édes velem, mégsem tudnám elképzelni, hogy a szerelmem legyen. Szükségem van rá, de csakis arra, hogy mellettem legyen, elmondhassak neki bármit, ő pedig támogasson. Furcsa, hogy nem régen találkoztunk, és akkor sem töltöttünk el sok időt, de mégis olyan, mintha ezer éve ismerném. Liam nagyon úgy néz ki, mint aki szeretne tőlem többet, de biztos vagyok benne, hogy megértette, erre semmi esély nincs. Tudom, hogy a világ lányainak túlnyomó része akár mindkét karját odaadná azért, ha Liam Payne lehetne a pasija, de nekem ő csak barát. A legjobb fiú barát, akit el tud képzelni az ember. 
- Kész! – kiáltott fel Liam, amivel kiszakított a gondolataim mélyéről – Vééégre! Hulla vagyok. 
- Pedig annyira nem erőltetted meg magad. – húztam fel játékosan a szemöldökömet. 
- Hééééé! – háborodott fel – Az egész szőnyeget magam poroltam ki. 
- Fantasztikus vagy. – játszottam a lenyűgözöttet.
- Ugye? – mosolygott büszkén – Na, gyere! Kezdjük a filmet. 
Bementünk a nappaliba, visszaterítettük a szőnyegeket, és helyet foglaltunk a kanapén. 
- Mit nézünk? – érdeklődtem. 
- Batmaaaan! – kiáltott diadalittas hangom Liam. 
- Fogadjunk, hogy titokban azt képzeled, hogy te vagy Bruce Wayne. – nevettem el magam, ő pedig csodálkozva nézett rám. 
- Te is szereted? – kérdezte izgatottan. 
- Láttam párszor, de azt mondom, hogy a régebbiek sokkal jobbak. 
- Tudtam, hogy tökéletes vagy, de hogy ennyire… - tekerte a fejét hitetlenkedve. 
- Ugyan… - nevettem zavartan, majd hátradőltem, és nézni kezdtük a filmet. Természetesen az egyik régebbit. Odakint már sötétedett, és haza kellett volna mennem, ugyanis reggel suli lesz, de nem igazán érdekelt. Hosszú idő után végre nyugodt voltam, és csak ez számított. Anyámnak írtam egy sms-t, hogy Jade-nél vagyok, ne aggódjon miattam. Éreztem, hogy rendesen elfáradtam, és a film első fél órájánál nem is emlékszek többre, ugyanis álomba merültem. 

Mikor reggel felébredtem, olyan kipihentnek éreztem magam, mint talán még soha. Legalábbis egészen addig, amíg ki nem nyitottam a szememet, és nem tudatosult bennem, hogy hol vagyok. Odakint hét ágra sütött a nap, a fejem alatt pedig egyenletesen mozgott valami. Ijedten emeltem fel a fejemet, és mikor megláttam, hogy Liam mélyen alszik, én pedig a karjai között fekszek, egyből magamhoz tértem. 
- Te jó ég! – pattantam fel, és a telefonom után kutattam. Lemerült. 
- Mi… Mi van? – nézett fel álmosan Liam.
- Elaludtunk tegnap, az van! – kiáltottam idegesen – A telefonom meg lemerült. 
- Nyugi már. Nincs semmi baj. – próbált nyugtatni – Éhes vagyok. 
- Liam. – néztem rá lemondóan – Nekem suliba kéne lennem. 
- Mire kell odaérned? 
- Nyolcra. 
- Akkor van még húsz percünk. Gyere, elviszlek! – mondta, majd felpattant a kanapéról, és miután belebújt a cipőjébe, kitolt maga előtt az ajtón. 
- A szüleim meg fognak ölni. – idegeskedtem, már az autóban ülve – Tuti, hogy ezerszer hívtak. 
- Nyugalom. 
- Ne nyugtass! – kiáltottam el magam – Tegyél ki otthon, mert át kell öltöznöm, meg össze kell szednem a cuccaimat. 
- Ahogy parancsolod. – bólintott teli vigyorral. 
Szerencsére nem voltunk messze tőlünk, így mikor Liam kitett a házunk előtt, gyorsan beszaladtam az ajtón, és felvettem egy másik felsőt, magamra fújtam egy rakat parfümöt, mondjuk nem voltam büdös… Csak a biztonság kedvéért. Megkerestem a telefontöltőmet, és bedobtam a táskámba, a ma szükséges könyvek mellé, majd kirohanva az ajtón, bevágódtam Liam kocsijába. 
- Induljunk! – adtam ki a parancsot, ő pedig mosolyogva indult el – Anyámék tuti megölnek, mikor hazaérek. 
Egész úton a magamét mondtam, Liam pedig csak mosolygott rajtam. Szinte észre sem vettem, hogy megálltunk az iskola előtt, de mikor kinéztem az ablakon, egyből elöntött a félelem. Megint itt vagyok. Itt, ahol napok óta bántanak, és zaklatnak, de nem baj. Muszáj kiszállnom, és emelt fővel bemennem. 
- Mit csinálsz? – néztem ijedten, mikor Liam kinyitotta nekem az ajtót.
- Gyere! – nyújtotta felém a kezét, én pedig kiszálltam. Már csak öt perc volt az utolsó csengetésig, de még így is elég sokan tartózkodtak az udvaron, és persze egyből rám, és a titokzatos sofőrömre figyeltek, aki nem is volt annyira titokzatos, ugyanis annak ellenére, hogy sapkát és napszemcsit viselt, mindenki felismerte. – Érted jöjjek? 
- Öhm… - idegesen néztem körbe, ahogy minden szem ránk szegeződik – Nem tudom. Majd írok.
- Oké. – mondta mosolyogva, és lenyomott egy puszit az arcomra, és megölelt.
Aztán visszaszállt a kocsiba, és elhajtott. Te jó ég! Ennek elment az esze. Most aztán készülhetek az újabb bántásokra. Nagy levegőt véve indultam meg a bejárat felé, miközben mindenki engem figyelt…még mindig.