2015. július 26., vasárnap

38. fejezet: A jövő kezdete

Sziasztok! Igen, megint rengeteget késtem, és nagyon sajnálom. Nem is mentegetőzök tovább, itt van az új rész!

Emily Cook
- Na, mesélj csak, drága barátném! – lépett mellém Jade másnap reggel az iskolában, mikor a szekrényemben kutakodtam. 
- Neked is szia! – mondtam, de rá sem néztem inkább, ugyanis tudtam, hogy most mi következik. A hosszú, percekig tartó faggatás, aminek nem szakad vége addig, amíg nem kap tőlem egy számára elfogadható választ. 
- Mi volt Holmes Chapel-ben? 
- Tegnap már elmondtam, nem? – fordultam felé, és szembe néztem a várakozó és izgatott tekintetével. 
- Na, ne szórakozz velem! Szerinted elhiszem, hogy hazamentél vele, kettesben voltatok fél napig, és még csak egymáshoz sem szóltatok?
- Persze, hogy szóltunk egymáshoz. – nevettem el magam, és elindultam az osztály felé, Jade pedig követett – Nem azt mondtam, hogy nem beszélgettünk. Beszélgettünk, nagyon is sokat, és képzeld, hogy elég jól éreztem magam vele. 
- Persze, mert még mindig odavagy érte. – bólogatott unott fejjel. 
- Mi? – néztem rá zavartan – Dehogy vagyok oda érte! Barátok vagyunk, már megmondtam. 
- Aha. Azok vagytok, de imádjátok egymást, és mind a ketten szenvedtek, mert vagytok olyan idióták, hogy nem veszitek észre, mit érez a másik. 
- Jadeeeee! – kiáltottam el magam, a kelleténél kicsit hangosabban – Elment az eszed? Te most rá akarsz beszélni? 
- Nem. – nevetett – Csak azért ne nézettek már ilyen hülyének minket, ha kérhetem. De mindegy is. Szóval? Mit csináltatok két napig? 
- Már megmondtam. Mászkáltunk, beszélgettünk. 
- És az éjszaka? 
- Tudod mi volt? – adtam fel végül – Elkezdtünk filmet nézni, aztán elaludtunk. Majdnem délután ébredtem fel, aztán miután ettem, elindultunk haza. Ennyi. Semmi olyan nem történt. 
- Hát jó, elhiszem. – rántotta meg a vállát, és végre lezártuk a témát, de szerintem csak azért, mert bejött a tanár, és elkezdődött az óra. 
Egy percig sem tudtam arra figyelni, hogy mit mond a tanár, ugyanis csak ő járt a fejemben. Nem tudtam másra gondolni, mint Harry Styles-ra, és az elmúlt két napra. Arra, hogy milyen jó volt vele, még akkor is, ha tényleg csak barátként voltunk együtt. Talán ez is bizonyítja, hogy tényleg ez a kapcsolat lesz a legjobb mind a kettőnknek. 

Mikor kinyitottam a szememet, hirtelen azt sem tudtam, hogy hol vagyok. Aztán alig pár pillanat múlva tudatosodott bennem, hogy a tegnapi napot, és az estét is Harry-vel töltöttem. Ezt pedig biztossá tette az is, hogy megéreztem az ismerős parfüm illatát az orromban, és a fejem fel-le mozgott, megegyezve a halk szuszogással, amit hallottam. A fejem Harry mellkasán volt, és a bal karjával ölelt magához. Mégis mit csinálok? Miért fekszünk ölelkezve az ő ágyán, az ő szobájában, az ő házában? Mi a francot keresek én itt? És miért tölt el melegséggel, hogy vele lehetek? Miért érzem ezt? Miért akar kiszakadni a szívem a mellkasomból? Nem lesz ez így jó, hiszen Harry és én csak barátok lehetünk. Nem érezhetem ezt, mikor megszólít, rám néz, vagy hozzám ér. Egyáltalán miért is kellene hozzám érnie? 
Elkezdtem kibújni az öleléséből, amire ő is mocorogni kezdett. Hiába váltam mozdulatlanná, neki éppen elég volt ennyi, hogy magához térjen.
- Jó reggelt, szépségem! – mondta rekedt, álmos hangon. 
- Elaludtunk! – ültem fel, mintha most ébredtem volna fel én is – Nekem ma suliba kellett volna mennem. 
- Na és? – rántott egyet a vállán, és elkezdte dörgölni a szemeit – Egy napot kihagyhatsz, nem? 
- Nem igazán. Most kezdődött csak a tanév, és ez az utolsó évem. Nem szabadna igazolatlanul hiányoznom. 
- Nem akartalak felkelteni az este. 
- Mi? Miért nem? 
- Nem tudom. – rántotta meg a vállát, és felült mellettem az ágyban – Olyan jó volt nézni, ahogy alszol. Olyan szép vagy közben is. És a legjobb az volt, mikor hozzám bújtál. A kezem alig fél óra múlva elkezdett zsibbadni, de nem érdekelt. Mondjuk most jelen pillanatban nem is érzem, de megérte. 
- Harry… - hajtottam le a fejemet. 
- Bocs. Nem akartam megint elkezdeni. De tényleg nem volt szívem felkelteni. Elég gyorsan elaludtál, gondolom, hogy mennyire fáradt lehettél. 
- Hát eléggé. – bólintottam – Nem sokat aludtam a napokban. 
- Ha szeretnéd, hozok neked valamit enni, aztán kicsit később elindulhatunk haza. 
- Köszi, az jó lenne. – helyeseltem mindkét javaslatára – De ha lehet, minél előbb induljunk el haza. 
- Rendben. – bólintott kissé csalódottan, aztán kisétált a szobából. Nekem ez alatt az idő alatt lehetőségem nyílt arra, hogy kicsit jobban körülnézzek a helységben. A polcokon kiskori képek róla, és Gemma-ról, de persze voltak közös, családi fotók is. Rengeteg CD, pár ütött-kopott könyv. Tudom, hogy Harry már pár éve nem itt lakik, de ez egyáltalán nem látszott meg. Egy-két ruhadarab hevert a földön, az ágy mellett, a fotelban pedig egy gitár pihent, pár papírral körülötte. Felvettem őket, és beleolvastam. Dalszövegek. Pontosabban egy dalszöveg, egy nagyon ismerős, és emlékeket felkavaró dalszöveg. 
- Summer Love… - olvastam fel halkan. 
- Az a dal, amit neked írt. Igaz? – hallottam meg a halk hangot az ajtó felől, ami halálra ijesztett, és a lapok kihullottak a kezemből. 
- Anne! – mondtam ki a váratlan belépő nevét zavartan, majd elkezdtem felszedni a papírokat a földről, amiben Harry anyja is a segítségemre sietett. 
- Nem akartalak megijeszteni. – mondta mosolyogva, kedvesen.
- Semmi baj. – feleltem zavartan, de nem mertem rá nézni. Éreztem, hogy az arcomat kémleli, és nem akartam, hogy lássa, mennyire felzaklatott az, hogy beleolvastam a dalszövegbe. 
- Minden nap, mikor itt van, órákig énekli ezt a dalt. – mosolygott tovább, mikor én leültem az ágyra, ő pedig nekidőlt az egyik szekrénynek, és onnan figyelt tovább – Van, hogy csak gitáron játssza…
- Tényleg? – néztem rá végül. Látnom kellett az arcát, hogy tudjam, igazat mond e. 
- Igen. – bólintott – Nagyon hiányzol neki. 
- Ő is nekem. – mondtam lehajtott fejjel, nagyon halkan. 
- Akkor miért kínzod magadat, és őt is? – ült mellém Anne, és a kezét a lábamra tette – Tudom, hogy megérdemli, azok után, amit tett, de nem csak őt bántod ezzel, hanem saját magadat is. 
- Én nem akarom őt bántani, Anne. – néztem rá komolysággal – Egyáltalán nem akarom, pedig megérdemelné. De nem haragszom rá. Nem, ugyanis sokkal jobb, hogy így történtek a dolgok. 
- Miért? – a nő zavartan nézett rám.
- Mert így a legjobb mindkettőnknek. Ki tudja, hogy mi történne, ha együtt lennénk? 
- Boldogok lennétek. 
- Nem hiszem. – tekertem lemondóan a fejemet, és tagadásba burkolóztam – Viszont így, barátként sokkal jobb minden. 
- Rendben. – tette fel a kezeit megadóan, de láttam, hogy nem ért egyet – Ahogy érzitek. Én nem szólok bele, ez a kettőtök dolga. 
- Azért köszönöm. – mosolyogtam rá, hogy tudatosítsam vele, egyáltalán nem neheztelek rá, amiért szólni akart a fia érdekében. 
- Itt is van a… - jött be Harry az ajtón, egy tálcán egyensúlyozva pár tányért. Azonban mikor meglátta, hogy nem egyedül vagyok, elakadt a szava, és gyanakodva nézett rám, és az anyjára. – Hát ti?
- Csak beköszöntem Emily-nek, ugyanis nekem el kell mennem, és nem biztos, hogy hazaérek, mire elmentek. – mentette meg a helyzetet Anne. 
- Ohhh. Oké. – könnyebbült meg Harry, és letette az asztalra a tálcát. 
- Örülök, hogy megismerhettelek, édesem. Remélem, hogy találkozunk még. – ölelt magához a nő, és suttogóra fogta – Azért gondold át, amit beszéltünk. 
Én csak bólintottam egyet, amíg ő adott egy puszit a fiának, és távozott a szobából.
- Hoztam enni, egyél nyugodtan, én addig lefürdök. Aztán utána indulhatunk. 
- Oké. – mosolyogtam rá, amit ő is viszonzott. 

- Köszönöm, hogy eljöttél velem, és hogy kibírtad a családommal. – fordult felém Harry, mikor megállt a kocsijával a házunk előtt. 
- Nagyon kedves az anyukád, és a nővéred is. – biztosítottam.
- Remélem, hogy az anyám nem dumált neked semmi olyat, amiről nem akartál beszélni, vagy ami kínos lett volna. – húzta el a száját. Úgy látom, egész jól ismeri az anyukáját ilyen téren.
- Dehogy. – mosolyodtam el – Semmi olyanról nem volt szó. 
- Akkor jó. – nyugodott meg kissé. 
- Nekem most mennem kell. – zavartam meg a beszélgetés témáját – Majd úgyis találkozunk. 
- Milly…- szólt Harry, én pedig visszafordultam, ugyanis már majdnem kiszálltam a kocsiból. 
- Igen? – kérdeztem zavartan, ugyanis Harry elég közel hajolt hozzám. Választ nem kaptam, helyette olyan történt, amire nem számítottam. Megcsókolt. Megéreztem a száját az én számom, és azt hittem, hogy szívrohamot kapok. A világ hirtelen a feje tetejére fordult, a szívem fel-le ugrált a torkom és a gyomrom között, és a vér a fülemben lüktetett. Mit csinál? Mit csinálok én? Mikor ez tudatosodott bennem, azonnal ellöktem magamtól.
- Mit csinálsz? – kérdeztem suttogva – Ez most mire volt jó?
- Sajnálom. – mondta lehajtott fejjel – Nem bírtam ki…Többet nem fordul elő, megígérem. Ne haragudj!
- Nem kellett volna ezt csinálnod. De nem haragszok. Legyen ez a lezárása a múltnak, és a kezdése a jövőnek. A barátságunk jövőjének. 
- Rendben. – bólintott egyet kissé szomorúan.
- Szia. – köszöntem el, és kiszálltam a kocsiból. A szívem még mindig a torkomban dobogott, mikor beléptem az ajtón, egy az anyám egyből letámadott. 
- Elmondanád, hogy hol jártál? – kérdezte mérgesen…