2014. augusztus 29., péntek

9. fejezet: Ez nem randi

Sziasztok! :) Meghoztam a mai részt, ami az utolsó ezen a héten. Nagyon örülök, hogy mind a három beígért fejezetet tudtam hozni, ugyanis nagyon aktívak voltatok a kommentelésben. Csak így tovább! ;)

Emily Cook
- Hát… - hajtotta le a fejét, és elszégyellte magát – Szerettem volna bocsánatot kérni tőled a történtekért. 
- Már bocsánatot kértél, és mondtam, hogy nincs semmi baj. Erre pedig nincs semmi szükség. – válaszoltam egyszerűen, és ő csalódottan nézett rám. Most mégis mit várt? Hogy majd a nyakába ugrok, mert romantikus vacsorát szervezett a tengerparton? 
- Nem tetszik? – kérdezte szomorúan. 
- De, de tetszik, csak nem igazán szeretem a meglepetéseket. – rántottam meg a vállamat. 
- Sajnálom. De kérlek, ne értsd félre, és ne gondolj semmi rosszra. Nincs semmi hátsó szándékom ezzel az egésszel, tényleg csak bocsánatot akartam kérni. – magyarázta, és közben megfogta az egyik kezemet, és kiskutya szemekkel nézett rám – Kérlek!
- Semmi hátsó szándék? – néztem rá mosolyogva. 
- Semmi. – válaszolta megkönnyebbülten. 
- Rendben. – bólintottam.
- Remek! – láttam rajta, hogy megkönnyebbül, majd megfogja a kezemet, és a kivilágított asztal felé kezdett húzni – Igazából nem tudtam, hogy mit szeretsz, és mit nem, ezért pizzát hozattam. Jó lesz? 
- Persze. – bólintottam, majd leültem vele szemben. 
- Húúú. – fújta ki mélyen a levegőt. 
- Mi az? – néztem rá furcsán, ugyanis nem értettem, hogy mi a baja. Most izgul valamiért? Miattam? 
- Semmi, csak… - kezdte, majd rám nézett – Semmi. – nevette el magát zavartan. 
- Harry? – vizslattam a fáklya fényénél. 
- Hagyjuk… - tekerte meg a fejét, és láttam rajta, hogy nem akar válaszolni, ezért inkább annyiban hagytam a dolgot. 
- Öhm… Louis mit csinál olyankor, mikor te velem vagy? Nem hiányol? – váltottam témát. 
- Nem igazán. – rántotta meg a vállát – Egyedül akartam jönni, de ő bekönyörögte magát mellém. A barátnője nem ér rá valami miatt, és ő meg nem akart unatkozni.
- Rendes vagy. – állapítottam meg. 
- Annyira nem. – nevetett – Megmondtam neki, hogy foglalja el magát, és ne zavarjon, főleg akkor ne, mikor veled vagyok. Ezért unalmas időiben dalokat ír. 
- De azért kedves volt tőle, hogy segített összehozni ezt az egészet. – néztem körül. 
- Az. Legalább lefoglaltam egy kicsit. 
- Olyan gonosz vagy. – tekertem a fejemet. 
- Most miért? A végén még lecsap a kezemről. – mondta halkan, és harapott egyet a pizzájából, de nem vette le rólam a szemét. Vajon most arra kíváncsi, hogy mit fogok reagálni? 
- Lou helyes pasi. – rántottam meg a vállamat, és én is megkóstoltam az ételt. 
- Ohhh… - nézett rám furcsán – De neki barátnője van. 
- Harry… - letettem a pizzát, és felé nyúltam az asztal felett, aztán magam sem tudom, hogy miért, megfogtam a kezét, ami a tányérja mellett pihent – Csak vicceltem. Mármint helyes, meg minden, de nekem egy kissé túl pörgős. Meg ugyebár barátnője van… - fejeztem be, és elnevettem magam. 
- Ez nem vicces. – húzta ki a kezét az ujjaim alól. 
- Mi a baj? – néztem rá kérdőn. 
- Semmi. Ízlik a pizza? – terelte a szót. 
- Igen. – bólintottam, majd ezután több perces, kínos csend következett. Megettük a pizzát, és végig nem szóltunk egymáshoz. Nem értettem, hogy mi baja van. Talán valami rosszat mondtam, vagy tettem valamit, ami miatt megbánta, hogy eljött velem ide? – Öhm… - szólaltam meg végül, mert a helyzet már több mint kínos volt – Vissza kellene mennem. Kezdek fázni, meg a szüleim már biztos aggódnak. 
- Rendben. – bólintott – Azért még sétálunk egyet? 
- Arról volt szó, hogy körbejárjuk a szigetet, nem? – mosolyogtam rá, és végre az ő arcán is láttam egy kis jó kedvet. 
- De. – bólintott. 
- Segítsek összepakolni a dolgokat? – álltam fel az asztaltól, és elkezdtem rendezkedni. 
- Nem kell, köszönöm. – tekerte meg a fejét, és egyből kivette a kezemből a tányérokat, amiket egymásra pakoltam – Nem azért vagy itt, hogy takaríts, bármennyire is rendmániás vagy. 
- Nem vagyok az. – játszottam a sértődöttet. 
- Menjünk. – nyújtotta felém a kezét, és mosolygott. Egy darabig csak néztem őt, és a kezét, aztán megfogtam, és összekulcsoltam az ujjainkat. Harry meglepetten nézett rám, de aztán boldogan kanyarodott felfelé a szája.
- Louis ilyenkor mit csinál? – kérdeztem, mikor már majdnem visszaértünk a szállodához. 
- Miért érdekel téged ennyire Lou? – nézett rám felhúzott szemöldökkel. 
- Csak arra gondoltam, hogy mit szól ahhoz, hogy minden idődet velem töltöd.
- Semmit. – rántotta meg a vállát könnyedén. 
- Nem unatkozik? 
- Mondtam már, hogy dalokat próbál írni.
- Az jó. Nem nehéz? Úgy értem, hogy biztos elég bonyolult dolog lehet megírni egy slágert. Én imádok olvasni, szinte minden időmet azzal töltöm, de nem hiszem, hogy bármit is ki tudnék találni, ami bestseller lenne. – nevettem el magam. 
- Azért egy dalt megírni könnyebb, mint egy könyvet. Igazából sosem gondolkodtam egy számon sem. Néha csak úgy jön magától a dolog, például, ha esik ez eső, vagy ha látok egy szép naplementét, egy szerelmes párt kézen fogva, vagy valami hasonlót. 
- Írtál mostanában? – kíváncsiskodtam. 
- Öhm… Igen. – ismerte be.
- Hallhatom? – kértem izgatottan.
- Még nem igazán fejeztem be, meg nem hiszem, hogy tetszene. 
- Harry… - álltam meg hirtelen, és szembe fordultam vele – Attól, hogy nem vagyok a bandátok rajongója, még tetszhetnek a dalaitok. 
- És tetszenek is? – mosolygott rám. 
- Van egy-kettő. – rántottam meg a vállamat játékosan. 
- Előbb-utóbb rajongani fogsz értem. – mondta nagyképűen, mire kapott tőlem egy ütést a mellkasára a szabad kezemmel. Igen, a szabaddal, ugyanis a másikat azóta el sem engedte, mióta elindultunk vissza a szállóba.
- Beképzelt. – vágtam neki vissza, és ütni akartam még egyet, de elkapta a kezemet, és közelebb rántott magához. 
- Vagy már most rajongsz értem? – nézett a szemembe, én pedig azt sem tudtam, hogy mit csináljak. Annyira közel volt hozzám, és el akartam ájulni az illatától, a szemeitől, és az egész lényétől. Mégis mi a franc van velem? 
- Szerintem pedig inkább te szeretnéd ezt. – mondtam mosolyogva az arcába, és magam után húzva elindultam a szálló felé, amit már látni lehetett. 
- Mit csinálunk holnap? – lépett mellém, és úgy tett, mintha az előbbi meg sem történ volna. 
- Tényleg minden idődet velem akarod tölteni? – néztem rá megütközve. 
- A lehető legtöbbet. – bólintott határozottan. 
- Hát jó. Mit csináljunk? 
- Egy újabb úszás óra után segíthetnél nekem dalt írni. – ajánlotta fel, mikor már a szálloda teraszának lépcsőit róttuk. 
- Én segítsek neked dalt írni? – néztem rá kikerekedett szemekkel. 
- Igen. Sokat olvasol, és olyanokon gondolkodsz, hogy írónő akarsz lenni. Emellett még okos is vagy, és biztos vagyok benne, hogy tehetséged van az ilyen dolgokhoz. 
- Te most komolyan beszélsz? – nevettem el magam, mikor kinyílt a lift ajtaja, és beléptünk. 
- Igen. Ne mondj nemet, csak gondold meg holnapig, oké? 
- Jó. – egyeztem bele, mert tudtam, hogy nem fog addig békén hagyni. 
- Remek. – láttam rajta, hogy mennyire örül, hogy igent mondtam – Köszönöm az estét. 
- Én köszönöm. – mosolyogtam rá, ő pedig ismét olyan közel lépett hozzám, mint pár perce a parton. Az egyik kezét a derekamra tette, a másikkal pedig a fülem mögé simított egy hajszálat, amitől megborzongtam. A számra, majd ismét a szemembe nézett, és elkezdett felém közeledni a fejével, én pedig kétségbe estem. 
A kezemet felemelve, a mellkasánál fogva megállítottam, pont mikor kinyílt a lift ajtaja, és rámosolyogtam. – De ez nem randi volt. Jó éjt, Harold. – egy puszit nyomtam az arcára, és magára hagytam. Még visszanéztem a folyosóról, és láttam, hogy mosolyogva bámul utánam.

2014. augusztus 27., szerda

8. fejezet: Éjszakai séta meglepetéssel

Sziasztok! Nem is fűzök hozzá semmit, csupán köszönöm a sok kommentet, és továbbra is várom őket! ;) Ennek köszönhetően itt is az új fejezet!

Emily Cook
- Mit szólnál, ha este körbesétálnánk a szigetet? – kérdezte meg Harry, mikor már a parton pihentük ki az ”óra” fáradalmait. 
- Az egész szigetet? – néztem rá kikerekedett szemekkel.
- Mintha olyan nagy lenne… - mondta gúnyosan, majd elnevette magát. 
- És miért pont… - kezdtem, de aztán egyből rájöttem a válaszra – Oh… Értem. 
- Mit? – kíváncsiskodott. 
- Csak, hogy miért pont este, sötétben megyünk, de gondolom azért, hogy nehogy meglássanak. – magyaráztam hadarva.
- Tessék? Dehogy. Erről szó sincs. – mondta zavartan. 
- Neeee! Nem kell magyarázkodnod. – mosolyogtam rá bíztatóan. 
- Egyáltalán nem magyarázkodok, Emily. – fordult felém, törökülésben. 
- Hát persze. – nevettem, és kifeküdtem a napon. A napszemüveg rajtam volt, rajta viszont nem, így nyugodtan figyelhettem, hogy mit csinál éppen, vagy merre néz. Aztán mikor rájöttem, hogy a közvetlen közelemben ül, és azt nézi, ahogy napozok, egy kissé zavarba jöttem. – Mit fikszírozol egyfolytában? – bukott ki belőlem a kérdés, ő pedig egyből elfordította a fejét, és még napszemcsin keresztül is láttam, hogy elvörösödött.
- Csak azt néztem, hogy bizony rád férne az edzés. – bólogatott meggyőzően, én pedig egyből ülő helyzetbe tornáztam magam. 
- Hááááh! – nevettem rá, és hozzávágtam a pólóját, ami a homokban hevert – Ki beszél? 
- Csak vicceltem. – mosolyodott el – Úgy vagy jó, ahogy vagy. 
- Köszönöm. – most rajtam volt a sor, hogy elöntse a pír az arcomat – Ezt még senki nem mondta.
- Most komolyan kérdezem… Milyen idióta pasikkal vagy te körülvéve? – nevetett. 
- A sulimban csak a pompomlányok a menők. – forgattam meg a szemeimet. 
- És te nem vagy az? Pedig meg mertem volna esküdni rá… - szekált.
- Nem vagyok plázacica, csak egy tök átlagos diáklány, akiért nem rajonganak ötezren. – forgattam meg a szemeimet.
- Hát nekem nem tűnsz átlagosnak. – mondta halkan, én pedig rápillantottam a szemüveg felett, mire gyorsan folytatta a mondatot – Elvégre nem rajongsz értem. 
- Ez igaz. – bólintottam. 
- Ezen kívül meg inkább tűnsz egyedinek, mint tucatnak. 
- Tényleg? – húztam fel a szememet kíváncsian.
- Tényleg. – bólintott, és szerintem ezzel lezártnak is tekintette a témát. 
- Miért? – nem bírtam, tovább folytattam a kíváncsiskodást. 
- Már mondtam… - rántotta meg a vállát – Nem vagy a rajongóm.
- Ennyi? – húztam fel mosolyogva a szemöldökömet. 
- Aha. – bólintott, én pedig csalódottan elhúztam a számat. 
- Na jó, én most lelépek. Haza kellene mennem, ha este menni akarsz valamerre. – mondtam, és felpattantam – Este találkozunk. – kiáltottam még vissza. 
Gyorsan hazasiettem, és beálltam a zuhany alá. Már nagyon nagy szükségem volt erre, ezért szerintem legalább háromnegyed órán keresztül folyattam magamra a forró vizet. 
- Az egész szálloda lezuhanyozhatott volna ennyi idő alatt, kishölgy. – szólt rám apám, mikor kimentem a fürdőből.
- Persze, mert kábé tízen vannak itt…velünk, meg a dolgozókkal együtt. – válaszoltam flegmán. 
- Erről jut eszembe! – nézett rám, ugyanis eddig teljesen bele volt merülve valami újságba – Ez a zenész fiú is itt lakik? Mintha őt láttam volna reggel a hallban. 
- Igen apa, itt szállt meg ő is. Talán probléma van vele? 
- Nem. De azért többet ne legyetek édes kettesben a lakásban, ha kérhetem. – mondta unottan, és újra belemerült a lapokba.
- Nem voltunk, ugyanis Kim is itt volt. – tekertem meg a fejemet – Különben is, nem kell aggódnod, mert Harry és én csak haverok vagyunk. Csakis azért lógok vele, mert így legalább nem unom magam halálra ezen az istenverte szigeten.
- Vigyázz a szádra! – figyelmeztetett, de én mit sem foglalkozva vele, a szobámba mentem, és elkezdtem készülődni. 
Nem hoztam magammal sok ruhát, elvégre nem terveztem, hogy bulizni megyek, ugyanis itt hova mehetnék? Kiszedtem minden egyes cuccomat a szekrényből. Esküszöm, hogy ha most valaki látna, azt hinné, hogy randira készülök. De hát mégse nézhetek ki úgy, mint egy csöves. Harry mindig tök jó ruhákban mászkál, oké, hogy ő világsztár, de akkor is. 
Nagy nehezen, találtam egy kötött felsőt, amiből kiáll a hasam, hozzá pedig egy világos, farmer rövidnadrágot húztam. Este biztos hűvös lesz, ezért jobbnak láttam, ha elviszem magammal a virágos blézeremet is, ami egész jól ment a szereléshez.
Magamra aggattam pár bizsut, a hajamat pedig, ami közben megszáradt, kifésültem. Sminket nem raktam, csupán egy kis szempillaspirált. 
- Hova mész? – kérdezte apám, mikor kiléptem a nappaliba. Ő még mindig ugyan ott ült, ahol másfél órával ezelőtt, de most már a tévét nézte. Szúrós pillantással nézett rajtam végig. – Máshogy kérdezem…Hova mész ilyen ruhában? 
- Sétálni. 
- Ebben? Úgy nézel ki, mint aki diszkóba készül. 
- Persze apa, mintha lenne itt olyan hely, ahol lehet bulizni…
- Harry-vel mész? – folytatta a kérdezősködést. Nocsak, a nevét is tudja? 
- Igen. 
- Csak okosan, és vigyázz magadra. – nézett rám féltve.
- Rendbeeeen. – bólintottam unottan, majd végre kiszabadultam a lakásból, és lementem a lifttel a földszintre. Úgy döntöttem, hogy kint a teraszon várom meg Harry-t, de erre nem volt szükség, ugyanis ő már a hallban várt rám. – Mióta vagy itt? Azt hittem, hogy én leszek itt előbb. 
- Már fél órája itt vagyok. – ismerte be zavartan. 
- Tényleg? – nevettem el magam. Olyan aranyos volt, mikor zavarba jött. Tényleg nem értettem, hogy miért érzi magát néha kellemetlenül, ha a közelében vagyok.
- Nem beszéltük meg pontosan, hogy mikor indulunk, és nem akartam, hogy várnod kelljen. – magyarázta, én pedig csak mosolyogtam – Mellesleg, nagyon csinos vagy. 
- Köszi. Igazából nem akartam kiöltözni, de nem is akartam olyan szakadtan megjelenni. Elvégre egy világsztárral fogom körbesétálni a szigetet. – mosolyogtam rá.
- Hidd el, hogy nem az számít, hogy ki milyen ruhában jelenik meg. – nézett rám nagy komolyan. 
- Jó, de gondolom az azért neked sem tetszett volna, ha idejövök valami szakadt, koszos ruhába… Na, nem mintha koszos ruhában mászkálnék. – tettem gyorsan hozzá, mert láttam, hogy elég jól szórakozik. 
- Felőlem ruha nélkül is jöhettél volna. – szólt közbe, mire kapott tőlem egy szúrós nézést – Most miért? – nevette el magát – Hidd el, hogy az tetszett volna a legjobban. 
- Olyan hülye vagy. – tekertem meg a fejemet, de végül elnevettem magam. Már a part melletti sétányon lépkedtünk, és már sötét volt, csak a Hold meg a csillagok világítottak az égen, és mivel telihold volt ma este, elég világos volt, így nem kellett botorkálnunk a korom sötétben. Oké, hogy álltak lámpák is a járda mellett, de akkora volt köztük a távolság, hogy szinte feleslegesek voltak.  – Hova megyünk pontosan? Vagy csak sétálunk? Mert annyira magabiztosan mész előre, és fordulsz be a sarkokon, mintha valami úticélod lenne. 
- Azta… - nézett rám csodálkozva – Te tényleg nagyon okos vagy. 
- Tessék? 
- Még ezt is észreveszed, hogy nem csak sétálunk, hanem egy bizonyos helyre tartunk. Pedig próbáltam úgy csinálni, hogy ne legyen feltűnő. – húzta el a száját. 
- Miről beszélsz? – nevettem el magamat zavartan. 
- Mindjárt meglátod, de ez így nem ér… - mondta durcásan – Így nem lesz meglepetés. 
- Mi? – kérdeztem már izgatottan. 
- Ez. – mutatott előre, pont, mikor befordultunk az egyik sarkon – Lou segített egy kicsit. 
- Ez meg mi? – fordultam felé, és nem tudtam, hogy ideges legyek, vagy boldog. A parton, szerintem a sziget legtávolabbi részen voltunk, ahol már házak sem voltak. Valami strandféleség lehetett ez a hely, ugyanis több pad és asztal volt, meg napernyők összecsukva, és egy kupacra pakolva. Az egyik asztalon pedig egy terítő, telepakolva valamivel, amit innen nem láttam, körbe pedig fáklyák égtek, ami megvilágította a helyet.

2014. augusztus 25., hétfő

7. fejezet: Az első óra

Sziasztok! Mivel annyi visszajelzést kapok, ezért itt van ma is egy rész. Remélem, hogy tetszeni fog, és szerdán is tudok nektek részt hozni, de ez persze csak rajtatok múlik! ;)

Emily Cook
- Felejtsd el! – ráztam meg a fejemet, majd amilyen gyorsan csak tudtam, megfordultam, és elindultam visszafelé. Harry azonban természetesen rögtön elém állt, és kiskutya szemeket meresztett rám. 
- Naaaaaa! Kérlek! Tök jó lesz, hidd el! – győzködött, de én álltam a tekintetét. 
- Nem! – vágtam rá. 
- Te mondtad, hogy unatkozol itt, és ez milyen jó időtöltés lenne már. 
- Nem akarom, Harry! – enyhültem meg egy picit, de még mindig nem győzött meg. 
- Vigyázok rád, nagyon jól tudod. – mondta, és megfogta az államat, majd maga felé fordította az arcomat. 
- Legyen. – forgattam meg a szemeimet, és gyorsan távolabb léptem tőle. Nem akartam, hogy hozzám érjen. 
- Szuper! Akkor vetkőzz, és irány a víz. – mondta vidáman, és elindult a tenger felé. Én pedig kaptam az alkalmon, és szépen csendben, de gyors léptekkel hátrálni kezdtem, majd megfordultam, és futottam, ahogy a lábaim bírták. 
- Micsoda kis hazudós vagy. – hallottam meg a hátam mögött, majd arra lettem figyelmes, hogy a lábaim elhagyják a talajt. Harry észrevette, hogy le akartam lépni, utánam futott, és a hátára kapott. Így vitt vissza a vízhez. 
- Tegyél le! – csapkodtam a hátát mindkét kezemmel. 
- Miért futottál el? - nézett rám, mikor végre ismét talaj… vagyis homok volt a talpam alatt.
- Mondtam, hogy nem akarom. – válaszoltam duzzogva.
- Én pedig mondtam, hogy vigyázok rád. Ne aggódj, nem engedem, hogy a szép pofidnak baja legyen. – mosolygott rám, és az egyik kezével végigsimított az arcomon. 
- Ajánlom is! – mondtam, majd kibújtam a ruhámból, és csípőre tett kézzel, mérges arccal álltam előtte.
- Most mi van? – nevette el magát Harry – Miért durcizol?
- Nem durcizok. – vettem kicsit lazábbra – Nem kezdjük az órát, tanár úr? 
- De. – mosolygott rám, majd megfogta a kezemet, és el sem engedte a vízig.
- Hogy kezdjük? – kérdeztem zavartan, és félve. 
- Nem tudom. – ismerte be, és egyszerre nevettük el magunkat – Gyere, menjünk beljebb. 
- De csak lassan, oké? – szorítottam meg a kezét, és mire ellepte a hasamat is a víz, szerintem az ujjaiban már nem volt vér a szorításomtól.
- Ne félj. – nyugtatott végig, de nem segített semmit sem. 
- Könnyű azt mondani. – mondtam felháborodva, de azért figyeltem minden egyes léptemre – Nem akarok elmerülni, és megfulladni.
- Mondtam, hogy vigyázok rád, ha meg elmerülnél, megmentelek. Tudod, hogy szuper vízimentő vagyok, és hidd el, hogy szívesen újra is élesztelek, ha kell. – mondta huncut mosollyal. 
- Kösz, de erre inkább nemet mondanék. – vágtam rá egyből.
- Mi? – állt meg hirtelen – Miért? 
- Mi miért? 
- Miért ne élesszelek újra? 
- Mert.... – nevettem el magam – Ha ez megtörténik, inkább várd meg a mentőket. A végén még bekerülünk az újságba, hogy a parton csókolóztunk.
- Igaz. – bámult maga elé, de még most sem mozdult meg. 
- Nem megyünk tovább? 
- Nem. Itt pont jó lesz. Add a másik kezedet is. – mondta, én pedig úgy tettem, ahogy kérte – Csak fogd a kezem, és próbálj meg elszakadni a talajtól. 
- Rendben. 
- Hátrafelé emeld a lábaidat, én tartalak. – mondta teljes komolysággal, én pedig csak mosolyogva figyeltem – Mi az? – nézett rám hirtelen. 
- Nagyon komoly a tanár úr. – kuncogtam.
- Én az vagyok, legyél te is az. – mondta szigorúan, de láttam, hogy a szája sarkában mosolygott. 
- Igenis! – mondtam, majd próbáltam követni az elhangzott utasításokat. Felemeltem a lábamat, de a fejem egyből a víz alá került, és prüszkölve ugrottam ki a vízből. – Ez nekem nem megy. – néztem rá félve. Azt hittem, hogy csalódott lesz, vagy ami még rosszabb, hogy kinevet, de csak biztatóan nézett rám. 
- Oké, akkor próbáljuk máshogy. – bólintott, majd mellém állt, és megfogta a derekamat meg a hátamat – Most pedig dőlj hátra, és emeld fel a lábaidat. 
- Hogyisne! – csattantam fel – Hogy aztán megint a víz alatt kössek ki? 
- Bízz bennem!
- Ha elmerülök, akkor itt hagylak. – mutattam rá összehúzott szemekkel. 
- Dehogy hagysz. – tekerte meg a fejét magabiztosan mosolyogva. 
- Nagyképű! – löktem rajta egyet, majd megtettem, amit kért, és pár másodperc múlva a víz tetején lebegtem. Csodálatos érzés volt, mintha repülnék. Teljesen biztonságban éreztem magam, sőt még a szememet is becsuktam. A kezeimmel evezni kezdtem, ahogy a lábaimmal is. 
- Ügyes vagy. – hallotta meg Harry hangját, ami most hirtelen távolinak tűnt. Kipattantak a szemeim, és ijedtembe abbahagytam az evezést, így megint a víz alá kerültem. 
- Azt mondtad, hogy nem engedsz el. – locsoltam le idegesen Harry-t, és elindultam kifelé a vízből. 
- Jóóóó! Bocsáss meg, de látod, hogy sikerült. – mondta, mikor utánam úszott. Megálltam, és ránéztem. 
- Az én fejem vizes, legyen a tiéd is az. – mondtam, majd benyomtam a víz alá. Azonban mikor elengedtem, nem jött fel onnan, sőt, mire eltűntek a buborékok és a hullámok, amiket gerjesztettünk, már nem is láttam, hogy hol van. – Harry! – néztem körbe ijedten – Harry, ez nem vicces. – nevettem zavartan – Basszus! Harry! – kezdtem totál kétségbe esni, aztán hirtelen elkapta valami a lábamat, és kiugrott a vízből. 
Harry volt az, és hangosan nevetve nézett rám. – Te idióta. – löktem el magamtól, és elég zaklatott idegállapotban siettem ki a vízből. 
- Emily! – kiabált utánam – Nem már, csak szórakoztam. Különben is, te kezdted!
- Ez egyáltalán nem volt vicces. – fordultam felé, mikor már a parton voltam.
- Megijedtél, hogy bajom esett? – nézett rám megint a kiskutya szemeivel – Aggódtál értem? 
- Kit érdekel, hogy mi van veled? – húztam fel az orromat, neki pedig leolvadt az arcáról a vigyor. 
- Ohhh. – mondta maga elé – Pedig jól esett volna, ha azt mondod, hogy igen. 
- Olyan hülye vagy. – nevettem el magam – Megijesztettél. 
- Tényleg? – nézett fel rám reménykedve. 
- Igen. Elvégre, hogyan mentettelek volna meg, ha még úszni sem tudok? – löktem meg a mellkasánál fogva, de ő csak mosolygott. Kezdett egyre kényelmetlenebb lenni a helyzet, főleg, hogy megint elég közel állt hozzám. – Folytatjuk az órát? – váltottam gyorsan, és elindultam újra a vízbe. Harry követett, és ezután már sokkal normálisabban viselkedett, és tényleg nem engedett el többet.

2014. augusztus 22., péntek

6. fejezet: Egy kis nyári románc

Sziasztok! Itt is a legújabb rész, amit már annyira vártatok! Legalábbis remélem! ;) Köszönöm az eddigi kommenteket, de azért emlékeztetek mindenkit, hogy csak akkor lesz heti három rész, ha aktivizáljátok magatokat, és írtok pár sort! ;)

Emily Cook
Elegem van ebből a helyből, elegem van mindenkiből. A laptopomért nyúltam, és amint bekapcsolt, egyből bejelentkeztem a chat-be.
- Jade, Jade, Jade! – futottam végig a neveken – Elérhető! Ez az! – sóhajtottam fel megkönnyebbültem, és rákattintottam legjobb barátnőm nevére. 
- Mi újság a messzi távolban? – hallottam meg a hangját, és megláttam szőke fürtjeit.
- Szia! – köszöntem neki megkönnyebbülve. Olyan jó volt őt látni, végre valaki, aki az otthonomhoz köt. – Annyira elegem van ebből a helyből. 
- Még mindig? – nevette el magát – Annyira azért nem lehet rossz. 
- Rettenetes. – hajtottam le a fejemet. 
- Semmi pasi még mindig? – kérdezte, én pedig rögtön a képernyőre kaptam a fejemet – Deeeeeeeee! Van pasi, ugye? – mosolygott egyből, és kíváncsian nézett rám. Hát igen, a legjobb barátnőm egy pillantásomból tudja, hogy mire gondolok. 
- Nem nagy szám… - rántottam meg a vállamat – A parton találkoztunk tegnap, és dumáltunk egy keveset. Az egyik haverjával nyaralnak itt. – mondta közömbösen, mintha nem emelkedne meg a pulzusom, ha róla beszélek. 
- Jól néz ki? Mennyi idős? Várj csak…a parton találkoztatok, akkor tuti félmeztelen volt. Jó a teste? Azóta láttad már? – csak úgy záporoztak a kérdések Jade szájából, de már hozzászoktam, hogy ilyen. 
- Nem rossz, és szerintem olyan húsz körüli lehet. – meséltem, de persze próbáltam tök laza lenni, már amennyire tudtam a legjobb barátnőm előtt színlelni – Egy párszor már láttam, mert ő is itt szállt meg. 
- Hogy hívják? 
- Valami Harry. – rántottam meg a vállamat. Eszem ágában sem volt elmondani neki, hogy kiről van szó konkrétan, ugyanis tuti, hogy nem tudná tartani a száját. – Bocs, telefon. – mondtam, mikor elkezdett rezegni a készülék a kezem mellett – Tessék?
- Szia, szépségem! – hallottam meg a mély, búgó hangot a vonal másik végén. 
- Harry? – kérdeztem, és egyből a laptopom képernyőjére néztem. Jade tátott szájjal nézett rám, majd mosolyogni kezdett. – Honnan tudod a számomat? 
- Az legyen az én titkom.
- Kezdek félni tőled. – mosolyodtam el. 
- Találkozhatunk ma? 
- Egész nap veled voltam…
- Tudom, hogy unalmas vagyok, de annyira talán nem, mint ez a hely. – mondta nevetve.
- Nem vagy unalmas, de nem kellene ennyit együtt lennünk. Nem gondolod?
- Nem gondolom. – vágta rá egyből.
- Na jó, de ma nem. Eléggé elfajultak nálunk a dolgok anyámmal, nem kéne tovább rontanom a helyzetet. 
- Akkor holnap? Elvileg a mainál jobb idő lesz. Lemehetünk a partra.
- Legyen. – egyeztem bele – Akkor holnap.
- Holnap. – mondta, és hallottam, hogy mosolyog. 
- Ááááááá! Ő volt, ugye? – sikított egyből Jade, mikor letettem e telefont. 
- Igen. – mosolyodtam el.
- És miért nem akartál vele menni? 
- Öhm…Tudod, hogy nem tudok úszni. Nincs kedvem a partra menni. – találtam ki gyorsan. 
- Na persze. – húzta össze a szemöldökét. 
- Na jó… Az igazság az, hogy nem akarok vele lenni, mert nem akarom, hogy esetleg többet kezdjek érezni. 
- Miért? – nézett rám értetlenül Jade. 
- Mert… - a kerekek szélsebesen forogtak az agyamba – Messze lakunk egymástól. 
- Ohhh… - húzta el a száját – Az nem jó, csajszi. 
- Hát nem. – mondtam, és örültem, hogy bevette a dolgot. 
- De azért érezd jól magad vele. – mosolygott rám bíztatóan – Egy kis nyári románc nem árt meg senkinek sem. 
- Nem. – mondtam, de belül ordítottam. Ha Harry nem az lenne aki, akkor ez mind okés lenne. De így, hogy ezentúl is bármelyik újságban, vagy a tévében láthatom, a rádióban hallhatom, esetleg Londonban találkozhatok is vele… Ez így nem lenne jó.
- Akkor meg? Érezd jól magad, és minden este beszámolót kérek! – kacsintotta rám Jade, majd miután érzékeny búcsút vettünk egymástól, elterültem az ágyon, és egyből elnyomott az álom. 

Másnap reggel ébredtem csak fel, méghozzá arra, hogy a húgom beront az ajtón. 
- Milly! Milly, ébredj fel! – éreztem, ahogy mellém ugrik az ágyra, és rángatni kezdett – Gyere gyorsan!
- Mi a franc van? – ültem fel álmos fejjel. 
- Itt van! – mondta hatalmas, izgatott szemekkel Kim.
- Ki van itt? 
- Hát Harry! – suttogta, mintha bárki is meghallhatta volna. 
- Tessék? – tértem egyből magamhoz, és kiugrottam az ágyból – Hol itt? Itt lakásba? 
- Aha. – bólogatott Kim – Téged keres, vagyis érted jött. 
- Értem? – kérdeztem zavartan, majd egyből leesett, hogy mire gondol. Tegnap megbeszéltük, hogy ma találkozunk, és kimegyünk a partra. Egyből az ablak felé néztem, és nyugtáztam, hogy csodás idő van odakint. Eddig tartott a rossz idő? Pedig valahogy jobban örültem volna neki, ha ma is esik az eső. Nem akarok Harry-vel lenni…pontosabban nagyon is akarok, de nem szabadna. Gyorsan a tükörbe néztem, megigazítottam a hajamat, és kisiettem a nappaliba. – Anyáék? – néztem vissza a húgomra az ajtóból.
- Lementek az étterembe. – válaszolta, és én egy cseppet megnyugodtam. Nem akartam még apámat hallgatni egy órán keresztül, ahogy arról prédikál, hogy minek megyek el egy ismeretlen fiúval.
- Szia. – köszöntem mosolyogva az ott álldogáló srácnak. Annyira dögös volt, fürdőnaci volt rajta, és egy ujjatlan felső, amiben látszódtak a tetkói, és nem utolsó sorban az izmai. A fürtjei most is szerteszét ágaztak a fején, és mikor meglátott, beletúrt a szokásos módon. 
- Szia. – mosolygott rám, megvillantva hófehér fogsorát – Indulhatunk?
- Az igazat megvallva miután tegnap beszéltünk, én elaludtam, és most ébredtem fel. Le kellene fürdenem, meg hasonlók. 
- Hasonlók? – nézett rám furcsán – Különben is, minek fürdesz? Ott a tenger, úgyis vizes leszel. 
- Nem, nem leszek vizes, mert nem fogok belemenni. – válaszoltam makacsul. 
- Na jó, akkor majd napozol. – egyezett bele – De most ne húzzuk az időt. Bújj bele a fürdőruciba, és gyere. 
- Oké. – bólintottam unott képpel, de belül szárnyaltam az örömtől. 
Visszafutottam a szobámba, felkaptam a legjobb bikinimet, majd rá egy hosszabb pólót, és visszasiettem Harry-hez. 
- Mehetünk, viszont nem hagyhatom itt a húgomat egyedül. – mondtam elhúzott szájjal, ám ebben a pillanatban kinyílt az ajtó, és megjelentek a szüleim – Szuper. – kiáltottam fel, és karon ragadtam Harry-t – Akkor mi mehetünk is. Majd jövök! Sziasztok! – kisiettem az ajtón, egészen a liftig, és húztam magam után Harry-t, aki köpni-nyelni nem tudott. Mikor kinyílt a felvonó ajtaja, egyből beléptem, őt is magammal rántva. Mikor elindultunk lefelé, csak akkor vettem észre, hogy még mindig fogom a kezét, ő pedig csak áll mellettem, és mosolyog. Egyből visszarántottam a karomat, és zavartan elfordultam. 
- Mit mosolyogsz? – kérdeztem talán egy kissé durván.
- A szüleid nem bírnak engem, ugye?
- Tessék? Neeeeem… Nem erről van szó, csak az apám… - hajtottam le megsemmisültem a fejemet – Az apám félt minden hímnemű egyedtől. 
- Megnyugodhat, mert én nem harapok. – mondta nevetve, pont, mikor kiszálltunk a földszinten. 
- Hova is megyünk? – váltottam egyből témát, mielőtt belemerülnénk a pasi-csaj dologba. 
- Nincs olyan messze, csak pár perc séta. Van egy tök jó hely, és hidd el, ott senki nem fog minket zavarni.
- Oké. – bólogattam. Naná, hogy azért megyünk a partnak egy eldugott szakaszára, hogy nehogy meglássa valaki velem. Kissé csalódott voltam, de hát én is ugyan ezt akarom, nem? Nem akarok tőle semmit, azt sem akarom, hogy bárki megtudja, hogy ismerem őt. – Na és mit fogunk csinálni? Úgy értem, hogy te gondolom, úszni szeretnél. Addig én mihez kezdek? Még csak a könyvemet sem hoztam el. – mondtam kicsit elkenődve.
- Tanulsz. – bökte ki, és ledobta a pólóját a homokba. Ezek szerint megérkeztünk. Hát tényleg elég eldugott a hely, köröskörül sziklákkal.
- Tessék? – néztem rá értetlenül.
- Megtanítalak úszni. – mondta izgatottan. 

2014. augusztus 20., szerda

5. fejezet: Nem szabad

Sziasztok! Meghoztam a legújabb részt, de sajnos nem lett olyan hosszú, és olyan eseménydús sem. Viszont végre egy kevés Harry szemszög is van benne. Megtudhatjátok, hogy főhősünk mit érez Emily iránt, vagyis, hogy egyáltalán érez-e valamit! ;)

Emily Cook
- Hogy tetszett? – kérdezte Harry, mikor a tévében már csak a betűk futottak egymás után.
- Nem mondtad, hogy ilyen szomorú lesz. A csaj simán odébb tudott volna menni, hogy ráférjenek ketten is. Miért nem ment odébb? Na és a néni? Ő most meghalt a végén? – kérdeztem aggódva.
- Te jó ég! Többet nem nézek veled filmet. – nézett rám Harry nevetve – Mennyi kérdésed van még? 
- Hát még van egy pár. – bólogattam komolyan – Ez szörnyű volt…
- Olyan édes vagy. – nevette el magát megint, majd mikor rájött, hogy mit mondott, a hajába túrt, és kikerekedett szemekkel bámult maga elé. 
- Hogy mondod? – néztem rá érdeklődve. Nagyon jól tudtam hogy mit mondott, de még egyszer hallani akartam. 
- Éhes! – javította ki magát – Éhes vagyok, te nem? 
- De. Egy kicsit. – válaszoltam, de még mindig mosolyogva figyeltem, ő pedig még mindig nem mert rám nézni. Édesnek tart? Ez most komoly? Mi van velem? Nem érezhetek iránta semmit sem, elvégre ő Harry Styles, a világsztár, én meg Emily Cook vagyok, a nagy senki. Ezek mellet tuti, hogy ő sem érez irántam semmit, csak jó, hogy van valaki, akivel eltöltheti az unalmas perceit. 
- Lemegyünk enni, vagy hozassam fel? 
- Inkább hozasd, nem kéne együtt mutatkoznunk. – javasoltam, ő pedig rám kapta a tekintetét. 
- Miért? 
- Harry… - húztam fel a szemöldökömet, és úgy néztem rá.
- Ne hülyéskedj. – tekerte meg a fejét – Csak nem akarom, hogy…
- Nem kell magyarázkodnod. – tettem fel a kezemet, hogy leállítsam. Nem akartam hallani megint a „csak haverok vagyunk” mondatot a szájából – Tudod mit? Nekem ne rendelj inkább semmit sem, visszamegyek a családomhoz. 
- De miért? – nézett rám meglepetten. 
- Öhm… Fáj a fejem, jobb lesz, ha lefekszek egy kicsit. – találtam ki gyorsan.
- Eddig nem volt semmi bajod.
- Biztos az idő miatt van. – rántottam meg a vállamat.
- Hát jó! – bólintott végül – Később találkozunk? 
- Nem tudom. – mosolyogtam rá, majd felvettem a cipőmet, és kisiettem a szobából. A nappaliban Louis telefonált azt hiszem, de nem figyeltem rá, csak gyorsan kirohantam a lakásból. 

Harry Styles
- Hol a csajod? – kérdezte Lou, mikor kimentem a nappaliba. 
- Nem a csajom. – mondtam durván – Amúgy nem tudom, hogy mi a baja. Egyik pillanatban tök jól érezzük magunkat, viccelődünk, piszkáljuk egymást, a másik pillanatban meg hirtelen mindig haza kell mennie, vagy valami dolga van. – vetődtem le mellé a kanapéra, és kivettem a kezéből a kapcsolót.
- Hadd nézzem a meccset! – kiáltott rám, és próbálta elvenni a távirányítót, de nem ment neki. 
- Fogd be. – mondtam unottan, és elkezdtem keresgélni a csatornák között. 
- Most miért vagy ilyen morcos? A csaj miatt? 
- Emily-nek hívják. – mondtam mérgesen – És igen, miatta. Soha nem viselkednek velem így a lányok. Mindenki oda van értem, ő meg úgy viselkedik velem, mintha ugyan olyan átlagos lennék, mint ő.
- És neked ezért jön be annyira, igaz? – veregette meg mosolyogva a hátamat a barátom.
- Nem tudom, nem is voltam igazán még oda egy csajért sem. Mondjuk egy sem volt ilyen, mint ő. – állapítottam meg – Egyfolytában beszólogat, de nem bánt meg vele. Kedves, és okos, meg persze dögös is. 
- Azt láttam. – húzogatta a szemöldökét Lou, és pedig hozzávágtam egy párnát – Összejönnél vele? Mármint, bele tudnál szeretni? 
- Nem, nem hinném. Mármint bele tudnék, de nem lehet. Össze meg nem jönnék vele, mert nem akarom bántani. Hogy bírná ki rajongókat? Szétszednék szegény lányt. Meg tudod, hogy nem lehet barátnőm… Nem passzol az imidzsemhez. – horkanttotam fel gúnyosan – Ezek mellett pedig őt ismerve, már amennyire meg lehet valakit ismerni egy nap alatt, nem hinném, hogy kibírná mellettem. Elég lobbanékony természete van. 
- Akkor meg ne bolondítsd magadba, ha kérhetem.
- Nem fogom, csak jó vele lenni. Jobb, mint veled. – nevettem el magamat, és most én kaptam egy párnát. 
- Tudod, ami ennél is fontosabb… - folytatta Lou – Nehogy te szeress bele. 
- Nem fogok. – mondtam egyből, és ezzel lezártnak tekintettem a témát. Ne szeressek bele? Pffff… Könnyű mondani. Ez a lány csodálatos, soha nem ismertem még ilyen embert. Mellette önmagam lehetek. De akkor sem szabad éreznem iránta. 

Emily Cook
- Ettél valamit, drágám? – kérdezte anyám, mikor már a nappalinkban feküdtem a kanapén, és a tévét kapcslgattam, amiben végre volt adás.
- Öhm… Nem, de most nem vagyok éhes.
- Nem is ettél egész nap. Csinálok neked egy szendvicset, rendben? – mondta egyből aggódva.
- Anya! – ültem fel, és teljes komolysággal néztem rá – Nem vagyok már kisgyerek, basszus! Tudok magamnak kaját csinálni, ha éhes vagyok, tudom, hogy hol a hűtő, meg az étteremben is jártam már. Nem rémlik? 
- Normális hangnemben válaszolj, kérlek! Én sem haraptam le a fejedet, örülnék, ha te sem tennéd.
- Jó. Sajnálom. – huppantam vissza az ágyra, és a plafont kezdtem bámulni. 
- Mi a baj, kincsem? – ült le mellém anyám, és kémlelni kezdte az arcomat.
- Semmi. – rántottam meg egyből a vállamat. Hogyne, majd pont neki fogok panaszkodni, és kiönteni a lelkemet.
- Ez a bizonyos Harry az oka? – mosolygott rám, és játékosan belém bökött.
- Tessék? – kaptam rá a tekintetemet – Dehogy. Miért lenne ő az oka? 
- Vele voltál ma is, nem?
- Igen. – ismertem be – De akkor se miatta van rossz kedvem. Miért lenne miatta?
- Mert tetszik neked. A kislányom vagy, és nagyon jól ismerlek. 
- Te jó ég, anya. – pattantam fel a kanapéról idegesen – Hagyjál már békén. Nem veszed észre, hogy nem akarok beszélgetni? Különben is, nem vagy a barátnőm, hogy kiöntsem neked a lelkemet. Meg ha igazán ismernél, akkor rájönnél, hogy nem akarok itt lenni, mert szétunom az agyamat. Hiányzik a szobám, a saját ágyam, Jade, és minden, ami otthon van. Elegem van ebből a helyből. – fejeztem be a kiabálást, és a szobámba rohantam, majd az ajtót úgy becsaptam magam mögött, hogy még a vakolat is megrepedt az ajtó felett.
Elegem volt az anyámból, az egész családomból. Tudom, hogy most kicsit durván viselkedtem vele, de nem tudott izgatni. Miért szól bele az életembe? Miért érdekli, hogy mi bajom van, és miért kérdezget egyfolytában Harry-ről? 

2014. augusztus 18., hétfő

4. fejezet: Titanic

Sziasztok! Mivel elég jól haladok az írással...egyenlőre...ezért úgy döntöttem, hogy heti három rész lesz, méghozzá hétfőn, szerdán, és pénteken. Remélem, hogy örültök neki, és még több kommentet kapok majd ;) Minden a visszajelzéseken múlik! ;) 
Nem tudom, hogy meddig lesz ez így, de amíg van mit feltennem, és van ihletem írni, addig biztosan. :)

Emily Cook
Másnap reggel már korán felébredtem, de ezen nem is csodálkoztam, hiszen kint tombolt a vihar. Csodás… Nem elég, hogy utálok itt lenni, még a szállodából sem lehet kimozdulni, mert a fákat szinte kicsavarja az orkán erejű szél. Még feküdtem egy darabig a szobámban, ami Kim-mel közös volt, majd egy kis idő után kimásztam a nappaliba.
- Te merre jártál tegnap, kishölgy? – támadott le egyből az apám, amikor leültem a kanapéra.
- Nektek is jó reggelt. – válaszoltam unottan.
- Tehát? 
- Apa! A parton sétáltam, ugyanis anya megengedte. Ez akkora baj? Mit gondolsz, hogy elrabol valaki? Vagy én magam szökök meg innen? – néztem rá gúnyosan, de csak egy szigorú pillantást kaptam. 
- Csurom víz volt minden a fürdőszobában, beleértve a ruhádat is, ami este rajtad volt. – vette át a szót anyám, aki éppen valamin ügyködött a konyhában – Mit csináltál? Kedvet kaptál egy kis esti fürdőzéshez? 
- Elég nagyok voltak a hullámok, én pedig a parton üldögéltem. – válaszoltam lazán, miközben váltogattam a csatornákat a tévén – Mi a franc? Egy kis vihar, és máris nincsen élet ezen a szar helyen? – dobtam le a távirányítót, mikor végigzongoráztam az összes csatornán, de sehol nem találtam adást. 
- Vigyázz a szádra a húgod előtt! – szólt rám apám, de én csak vágtam egy gúnyos pofát.
- Megyek, körülnézek. 
- Hova mész ilyen időbe? – kérdezte ijedten anyám – Nehogy kimenj a szállodából.
- Anya… A szállodában nézek körül. Megnézem, hogy milyen a medence. 
- De ne legyél sokáig, és siess vissza ebédre.
- Nem vagyok éhes, majd eszek odalent valamit. – mondtam, és kivágtam a bejárati ajtót, és olyan gyorsan siettem, amilyen gyorsan csak a lábaim bírták. Szerettem a családomat, de már most elegem volt belőlük. Inkább üldögélek egész nap a beltéri medencénél, minthogy velük legyek.
- Szia, szép hölgy! – hallottam meg a hangot, mikor kinyílt a lift ajtaja. 
- Szia! – felnéztem, és szembe találtam magam Harry-vel – Te követsz engem? 
- Igazság szerint hozzád indultam. – ismerte be.
- Tényleg? – néztem rá furcsán – Miért is? 
- Mert akár hányszor találkozunk, mindig faképnél hagysz, és mivel ma elég rossz idő van, arra gondoltam, hogy csinálhatnánk valamit együtt. 
- Mi ketten? – húztam fel a szemöldökömet – Együtt?
- Miért is ne? Gyere. Szállj be! – húzott be a liftbe, mielőtt becsukódott volna köztünk az ajtó – Miért furcsa, hogy mi ketten csinálunk együtt valamit?
- Harry! – néztem rá lemondóan – Nem félsz, hogy valaki lekap minket, és az újságok címlapján leszünk? 
- Nincs itt senki olyan, és már megszokta mindenki, hogy csajokkal mászkálok. Majd azt mondom, hogy csak haverok vagyunk, azt mindig beveszik. – mondta lazán, de igazából nem erre a válaszra számítottam. 
- Hova megyünk? – váltottam inkább témát, mielőtt meglátja rajtam, hogy elkenődtem a válasza miatt. Pont ekkor léptünk ki a liftből, és elindultunk egy hosszú folyosón. 
- Van egy jó ötletem, de nem tudom, hogy terveztél-e valamit mára. – nézett rám kérdőn.
- Csak elmenekültem anyámék elől. Nem bírtam volna egész nap velük lenni egy légtérben, mert már az agyamra mennek. Apám félt mindentől, anyám meg azt hiszi, hogy a barátnőm, és elmondok neki mindent a szerelmi ügyeimről. – hadartam, és észre sem vettem, hogy miket mondok.
- Szerelmi ügyek? – nézett rám kíváncsian – Biztos tudja, hogy hiányzik a pasid, és ő csak vigasztalni akar, nem? 
- A pasim… - nevettem el magam – A pasik és én külön világ vagyunk.
- Miért?
- Mert nem éppen vagyok a fiúk kedvence. Túlságosan is nagy a szám, és nem vagyok plázacica. Ez a baj velem minden pasi szerint. 
- Akkor azok a pasik idióták. – mondta mosolyogva, és megállt az egyik ajtó előtt, kinyitotta, majd előre engedett. Vagyis csak akart, de én nem mentem be, csak kérdőn rá néztem. – Mi az? – kérdezte.
- Menjek be hozzád? – néztem rá kérdőn.
- Nem vagyok egy perverz alak, hidd el nekem. – kacsintott rám – Ha az lennék, már tegnap este a parton, a korom sötétben elkaptalak volna. 
- Hülye. – nevettem el magam és beléptem a nappaliba. Nagyjából ugyan úgy nézett ki minden, mint a mi lakrészünk, de itt meglátszott, hogy pasik laktak, ugyanis teljes káosz volt az egész nappali. 
- Bocs a rendetlenségért, megkértem Lou-t, hogy pakoljon össze, de úgy látom nem jutott el az agyáig. – nézett körbe mérgesen – Olyan, mint a gyerekek. Nem tud rendet tartani. Louuuuuuu! – kiáltotta el magát, amitől egy kissé még én is megijedtem. 
- Ó, te jó ég! – kaptam a fülemhez – Nem félsz, hogy az ilyen ordibálásoktól elmegy a hangod? 
- Bocs! – mosolygott rám bocsánatkérően – Nincs itthon. Gyere, menjünk a szobámba. – mondta, majd ismét előre engedett.
- Hmmmmm… - csak ennyit mondtam, és mosolyogva néztem körbe a szobában, ami úgy nézett ki, mintha bomba robbant volna. 
- Mi az? – nézett rám kérdőn. 
- Szerintem nem csak Louis haverodnak köszönhető a kinti rendetlenség. – mondtam, és rá néztem. 
- Jó, talán én is besegítettem kicsit. – nevette el magát, és zavartan a hajába túrt. Úgy látom, hogy ez amolyan szokása lehet. Ha ideges, akkor a haját igazgatja. Mondjuk a göndör fürtjei mindig szerte-szét állnak, de nagyon jól néz ki velük. 
- Jut eszembe, honnan tudod, hogy melyik emeleten szálltunk meg?
- A recepciós elég készséges volt velem. – válaszolta lazán, miközben egy kupacba dobálta a szanaszét szórt ruhákat. 
- A fiatal lány recepciós? – szekáltam. 
- Nem. – nézett rám gúnyosan – Fiatal lányok előtt nem igazán mutatkozok, nehogy felismerjenek.
- Ezért menekültél előlem is? 
- Aha. Nem akartam, hogy valami őrült rajongó ismerjen fel, és egyből világgá kürtölje, hogy hol vagyok. De szerencsére te nem vagy a rajongóm. – nevette le magát, és közelebb lépett hozzám. Idegesített az ilyen megmozdulásaival, ugyanis egyből zavarba jöttem tőle. Pedig én nem is vagyok az a fajta csaj, aki egyből elpirul, ha egy pasi a közelébe megy. 
- Honnan tudod, hogy nem hívtam már fel a világ összes tévécsatornáját, és paparazziját? – szóltam vissza, majd távolabb léptem. Muszáj volt valami ilyet szólnom, hogy ne tudjon legyőzni a beszólogatásban. Harry nem mondott semmit, csupán mosolygott. 
- Na, most hogy rend van… - kezdte.
- Pontosabban, most, hogy egy kupacba szórtál mindent… - javítottam ki.
- Ne köss belém. – játszotta a megbántottat – Tehát most már nekiállhatunk. – mondta, és az ágyra mutatott.
- Pontosan mire is célzol? – néztem rá kérdő és kikerekedett szemekkel. 
- A film…A filmre gondoltam. – kapott észbe, és a DVD-lejátszóhoz sietett, majd bekapcsolta – Csüccs le!
- Mi ez? 
- A film, amit még nem láttál. – mondta, és helyet foglalt mellettem. Igazából az ágy legnagyobb részén ő feküdt, én pedig mellette ültem, összehúzva magam.
- Titanic? – kérdésemre helyeselni kezdett – Oké, habár nem mondom, hogy nem fogok elaludni, ugyanis nem sokat aludtam az éjjel. Utálok idegen helyen éjszakázni. – borzongtam meg, és a szállodai ágyamra gondoltam. Igaz, hogy hasonlított Harry-éhez, de ez valahogy kényelmesebb volt. 
- Semmi gond, ha elalszol, majd bepótoljuk legközelebb. – mondta, és még jobban elterült az ágyon. 
Alig, hogy elkezdtük nézni a filmet, odakint pakolászást hallottunk, majd hirtelen kivágódott az ajtó. 
- Harry! – szólalt meg az ajtóban álló fiú, majd mikor észrevett engem, eléggé meglepődött – Ó! Bocsi. – mondta, és beljebb jött, majd levágódott velem szemben az ágyra – Szia! Te biztos Emily vagy. – nyújtotta felém a kezét nagy lelkesedéssel – Harry tegnap óta csak rólad beszél. – mondta, és pedig kérdőn az említettre néztem, aki természetesen megint a haját igazgatta – Mit néztek? Óóóó! A Titanic? A szuper film…
- Lou! – szólalt meg Harry elég hangosan, félbeszakítva barátját, akit szinte lelőni sem lehetett.
- Igen? 
- Nincs valami dolgod? 
- Nincs.
- Biztooooos? – sziszegte Harry idegesen.
- Óóóóó! De! Most, hogy mondod, már eszembe jutott. – mondta Louis, és felpattant az ágyról – Nem is zavarok tovább. – és már el is tűnt az ajtó másik oldalán. 
- Nagyon édes a barátod. – mondtam mosolyogva.
- Édes? Tetszik? – húzta fel a szemöldökét.
- Nem úgy értem… - tekertem meg a fejemet – Hanem kedves. 
- Az, csak sokszor nem lehet leállítani. Na, nézzük tovább a filmet. – mondta, majd megnyomta a play gombot, ugyanis mikor Louis bejött, megállította a képet.
- Teháááááát, egész nap csak rólam beszélsz? – néztem rá hatalmas szemekkel, és angyalian mosolyogtam rá. 
- Maradj csendben, és nézd! – mondta nevetve, és a karomnál fogva fekvő helyzetbe húzott. Elég közel kerültem hozzá, de nem zavart, és szerintem őt se, ugyanis miután már én is feküdtem, még közelebb helyezkedett hozzám. 

2014. augusztus 15., péntek

3. fejezet: Az esti holdfényben

Sziasztok! :) Köszönöm a sok-sok kommentet, nagyon örülök neki. De annak még inkább, hogy egyre jobban tetszik nektek a történet. :) Itt is van a mai fejezet, ami remélem, hogy ugyan úgy fog tetszeni.

Emily Cook
- Ez a Harry elég rendes fiú, nem gondolod? – kérdezte meg anyám, mikor este vacsora után kint ültünk a szálloda teraszán, apám pedig felkísérte a húgomat aludni. Nem kell félreérteni, a szüleim nem ennyire szigorúak, hogy még nyaraláson is időben ágyba parancsolják Kim-et, ő csupán nagyon fáradt volt, de ezen nem is csodálkozok a délutáni incidens után.
- Anya… - néztem rá unottan – Kérlek, ne kezd játszani a kerítőnőt, rendben? 
- Nem játszok én semmit, csak megállapítottam az alapvető tényeket. 
- Egyszer találkoztam vele, tök véletlenül, és ennyi. – rántottam meg a vállamat – Amúgy nem hinném, hogy egy világsztárnak a magamfajta kis senkik kellenének. Még csak nem is vagyok az esete, és ő se az enyém. 
- Na, ne mondd! – nézett rám gúnyosan – Egy ilyen helyes, és kedves fiú, akibe a világ nagy része szerelmes, nem az eseted? 
- Nem, és pont ezért nem, mert mindenki másnak az.
- Ez hülyeség. Amúgy meg miért becsülöd le magad ennyire? Szép lány vagy. 
- Anya…Szerinted Taylor Swift meg a többi híresség, és szupermodell után egy középsulis, átlagos csaj kellene neki? Nem hinném… - dőltem hátra a székemen, és mélyet beleszippantottam a friss tengeri levegőbe – Sétálok egyet a parton, ha lehet. 
- Persze kicsim, de ne kószálj el nagyon, és időben gyere vissza.
- Oké. – mondtam, és felkeltem a székből, majd a homokos tengerpart felé vettem az irányt. Még szerencse, hogy a szálló rögtön a part mellett volt, így az ajtón kilépve egyből a homokba sétáltam. Nagyon jó meleg volt, pedig a Hold már magasan járt az égen. A tengeren csodásan csillogott a fénye, és a szél is fújdogált kicsit. Imádtam a csinos ruhákat, így ma este is szoknyát vettem fel, méghozzá egy fehér, combközépig érő csipkeszoknyát, amit a szél lebegtetett rajtam, és csodás érzés volt. 
Levettem a szandálomat, és beleléptem a vízbe, ami még most is kellemes hőmérsékletű volt. Lehunyt szemmel élveztem, ahogy a víz simogatja a lábamat, és a szél szinte átfúj a ruhámon. Kitártam a karomat, amitől úgy éreztem, mintha repülnék.
- Lehetek a Jack Dawson-od? – hallottam meg közvetlenül a fülem mellett a hangot, és majdnem kiugrottam a bőrömből az ijedtségtől. Hirtelen fordultam hátra, és a bal kezemet meglendítve levágtam egy hatalmasat a mögöttem állónak, aki megtántorodott, majd ijedten nézett rám.
- Basszus! – csúszott ki a számon, mikor megismertem Harry-t – Mi a francot csinálsz te itt? 
- Láttam, hogy kijössz a szállodából, és gondoltam, hogy utánad jövök. – rántotta meg a vállát, de még mindig az arcát fogta – Szerintem agyrázkódást kaptam. – állapította meg, és lehuppant a homokba.
- Bocsi. – néztem rá bocsánatkérőn, majd csatlakoztam hozzá – Hadd, nézzem. – mondtam, majd mikor felém fordította az arcát, megfogtam a fejét az állánál fogva. Nem volt súlyos, de picit bepirosodott a szeme alatt. Csak néztem az arcát, és akkor láttam, hogy milyen szép, zöld szeme van. Lassan egy perce bámultam az arcát, ő pedig az enyémet, aztán mikor mosolyra húzta a száját, észhez tértem, és elengedtem. – Alig értem hozzád. – rántottam meg a vállamat.
- Alig? – nevette el magát – Még mindig szédülök. Szerintem a profi boxolóknak nincs ilyen bal egyenese. 
- Köszönöm. – hajoltam meg színpadiasan. 
- Tényleg nagyon fáj. – panaszkodott.
- Mi vagy te? Kislány? – néztem rá nevetve – Mit siránkozol még mindig? 
- Ki kell engesztelned. – mutatott rám.
- Hogyisne! Mit settenkedsz mögém a korom sötétbe? A te hibád volt, megérdemelted a pofont. Örülj, hogy többet nem kaptál. 
- Gonosz vagy! 
- Tudoooom! – daloltam nevetve, és a tengerre néztem – Ki az a Jack Dawson? – kérdeztem meg pár perc után, és felé fordítottam a fejemet. Mikor rá néztem, szembe találtam magam vele. Ő most egész eddig engem bámult? Mi baja van ennek? 
- Tessék? 
- Azt duruzsoltad a fülembe, mielőtt kiütöttelek, nem? – néztem rá oktató arccal – Az ütéstől az emlékeid is összekeveredtek? 
- Ja, hogy az. – nevette el magát – Hát csak a Titanicra céloztam. Úgy álltál a tengerbe, ahogy a film szereplői a hajón. 
- Jaaaaaa, hogy az. – bólintottam – Életemben nem láttam még azt a filmet. – ismertem be. Tudtam, hogy miről beszél, meg láttam már képen, ahogy a pasi öleli a csajt a hajó elején, vagy mi…
- Tényleg? Nem gondoltam, hogy létezik olyan ember, aki még nem látta.
- Nem igazán nézek tévét, inkább olvasok. – vontam meg a vállamat. 
- Akkor azért vagy ilyen okos. – mondta halkan. 
- Öhm… Köszönöm. – mosolyogtam rá, és éreztem, hogy elvörösödök. Még szerencse, hogy sötét volt.
- Látom ám, hogy nézed a vizet. – lökött meg gyengéden.
- Mi van? 
- Szeretnél belemenni, igaz? 
- Voltam már benne.
- Meddig? A térdedig? – húzta fel a szemöldökét. 
- Valami olyasmi. – ismertem be. 
- Gyere! – állt fel, és a kezét nyújtotta felém. 
- Hova? – néztem rá félve, mikor felhúzott.
- Be a vízbe. – mutatott a fejével a tenger felé, és félredobta a haját, majd a szabad kezével beletúrt. 
- Nem hinném, hogy ez jó ötlet. – húztam magam vissza, és kiszakítottam a kezemet az övéből.
- Bízz bennem. – nyújtotta újra a karját, én pedig félve néztem rá.
- Nem is tudom. – emeltem fel lassan a kezemet, de végül megfogtam újra az övét.
- Vigyázok rád. – közelebb lépett hozzám, majd a szemembe nézett. Mi a fene van velem? A szívem csak úgy dübörög, mikor rám néz, és hozzám ér. Szótlanul követtem a tengerbe, majd mikor már a derekamat is elérte a víz, hirtelen megtorpantam. – Gyere csak, foglak. – mosolygott rám, és közelebb húzott magához. 
Mikor először visszanéztem, a part már nagyon távolinak tűnt, a víz pedig ellepte már a vállaimat is. 
- Azt hiszem, hogy én inkább kimegyek. – szólaltam meg cérnavékony hangon.
- Mondtam, hogy bízz bennem. – suttogta, és szembe állt velem, majd magához szorított. 
Miért csinálja ezt? Miért van inkább velem, ahelyett, hogy a haverjával lógna? Miért olyan fontos neki, hogy ne féljek a víztől. Rettegtem attól, hogy a talaj eltűnik a lábam alól, és sajnos nem sokkal később be is következett. Megijedtem, mikor nem éreztem semmit a lábam alatt, így a velem szemben álló Harry-t még jobban magamhoz szorítottam, és a lábaimat a dereka köré fontam. Szinte centikre voltam tőle, mikor ránéztem, hogy mit szól a dologhoz. Csak bíztatóan rám mosolygott, és ezzel valahogy sikerült megnyugtatnia engem is. Mélyet sóhajtottam, és a fejemet a vállára hajtottam, a kezeimmel pedig még mindig a nyakát karoltam át. Ő gyengéden tartott, és egyre beljebb ment a vízben. Az illata mámorító volt, és igazán jó érzés volt megölelni. Jó, lehet, hogy csak azért gondoltam így, mert már egy éve nem volt pasi ilyen közel hozzám, és hiányzott ez a dolog.
- Nem mintha nem élvezném, de most már elengedhetsz. – mondta egy kis idő után, és akkor vettem észre, hogy már a parton állunk. Pontosabban ő állt ott, én meg még mindig a nyakában csüngtem.
- Ó! – tértem magamhoz, és rögtön elengedtem, majd távolabb is léptem – Bocsi. 
- Milyen volt? – nézett rám mosolyogva.
- Hát…Csodálatos! – ismertem be.
- Mondtam, ugye? – tárta szét a kezeit. 
- Most mennem kell. – kaptam észbe. Mégis mi a francot csinálok én itt? Nekem teljesen elment az eszem. Nem lehetek itt Harry Styles-szal, a One Direction egyik tagjával, és nem romantikázhatok vele az esti holdfényben. Gyorsan lenyomtam neki egy puszit az arcára, amit magam sem tudom, hogy milyen meggondolásból tettem, és visszasiettem a szállodába.

2014. augusztus 12., kedd

2. fejezet: Mr. és Mrs. Cook

Sziasztok! Habár nem kaptam annyira sok visszajelzést, mint eddig, ma mégis hoztam egy új részt. Ebben nem történik sok minden, de nem is baj, hiszen minden fejezet nem lehet olyan izgis. Remélem, hogy azért tetszik, és kapok véleményeket! ;)

Emily Cook
- Merre jártál, drágám? – kérdezte anyám, mikor visszaértem a szállodába, és ők még mindig ugyan ott ültek, ahol egy órája. 
- Sétáltam. – válaszoltam unott képpel, és levetődtem az egyik fonott karosszékbe – Már az is baj? 
- Normálisan válaszolj az anyádnak, kishölgy! – mordult rám az apám.
- Bocs. – mondtam halkan, és beleittam a húgom gyümölcskoktéljába.
- Héééé! – kiáltott rám egyből – Az az enyém!
- Ne rinyálj egyből. – forgattam meg a szemeimet, majd ismét belemerültem a könyvembe, nem foglalkozva azzal, hogy a szüleim miről beszélnek. 
Lassan már egy órája olvastam, de egyetlen árva szó sem ragadt meg bennem. Folyamatosan az járt a fejemben, hogy mi történt nemrég. El sem merem képzelni, hogy mi lett volna akkor, ha Harry tényleg beledob a vízbe, én meg idióta módon elkezdek kalimpálni a kezeimmel, és a lábaimmal. Egyszerűen nem tudtam megtanulni úszni, és tényleg nem hiányzott. Elvégre Londonban nincsen tengerpart, meg nem hinném, hogy a közeljövőben ismét tengerpart mellett fogok nyaralni. 
- Elnézést! – szakított ki az olvasásból, jobban mondva inkább a gondolataimból egy hang.
- Te mit csinálsz itt? – néztem rá az érkezőre, és az arcomat elöntötte a pír, ahogy a családomra néztem. 
- Ezt a parton hagytad. – nyújtotta felém a napszemüvegemet, amit valószínűleg otthagytam a homokba, mikor szélsebesen összekapkodtam a cuccaimat. Igazából fel sem tűnt, hogy nincs meg, szóval nem lett volna fontos visszaadnia.
- Kösz. – vettem el tőle, de rá sem néztem. Aztán bekövetkezett az, amire a legkevésbé vártam. Az apám megköszörülte a torkát, mire Harry észbe kapott, és egyből a kezét nyújtotta felé.
- Jó napot, a nevem Harry Styles. – mondta, és felvarázsolt egy szívdöglesztő mosolyt az arcára, mikor kezet fogott az apámmal, és az anyámmal.
- Daniel Cook! – mutatkozott be apám, és rendesen végigmérte Harry-t. Miért kell ezt csinálnia? Úgy viselkedik vele, mint az összes többi fiú ismerősömmel, pedig sem ők, sem Harry nincs velem olyan viszonyba, amilyenre ő gondol. – Honnan ismered a lányomat? 
- A parton találkoztunk a délután. – mondta lazán, és hálás voltam neki, hogy nem mondott semmit a kishugom kimentéséről.
- Ülj csak le, Harry! – kapcsolódott be anyám is, de ő már kicsit kedvesebben nézett rá – Itt nyaralsz te is?
- Igen, az egyik barátommal vagyunk itt. Valami nyugis helyet akartunk, ahol nincs annyi ember. – nevette el magát. Na tessék, nem is egyedül van itt, hanem egy haverral. Hát persze, hogy nem unatkozik. Ha itt lenne Janet, akkor én sem szólnék egy szót se. 
- Látod, drágám? – fordult felém anyám – Harry-nek tetszik, hogy ez a hely ilyen nyugodt, és csendes. Csak te vagy ilyen elégedetlen.
- Persze, mert én nem vagyok szupersztár. – mondtam bunkón, és magam elé tartottam az itallapot, hogy ne kelljen rájuk néznem. 
- Na várjunk csak! – mutatott rá apám – Te az a Harry Styles vagy? 
- Öhm… Igen. – húzta el a száját a kérdezett. 
- Azért voltál olyan ismerős. – nevetett anyám, de apám arca még morcosabbá vált. Most nem is akarom tudni, hogy mire gondol. 
- Ez a hely csodálatos. Itt nincsenek rajongók, nincsenek tévések, és paparazzik. Ellennék itt egy ideig. – lelkendezett, és anyám ámulva bámulta őt. 
- Énekelsz nekem valamit? – szólalt meg most először Kim is, mire minden szem rá szegeződött. 
- Ugyan kicsim, Harry nyaralni van itt, és nem énekelni. – szólt rá anyám – Mit szólnál, ha neked most házit kellene írnod. Nem tetszene, ugye?
- Hát nem! – tekerte meg a fejét. 
- Majd legközelebb, rendben? – mondta neki Harry, mire Kim boldogan bólogatott neki – Na és, jobban vagy már, kislány? – tette fel a kérdést, és akkor tudtam, hogy végem van. 
- Jobban? – nézett rá kérdőn az apám.
- Hát a délutáni miatt… - kezdte Harry, majd rám nézett, és egyből leesett neki, hogy rosszul szólt.
- Mi történt délután? – lett ideges apám, és rám nézett – Milly? Mit nem mondtál el? 
- Az én hibám, apa. – mondta Kim.
- Mi a te hibád?
- Mikor Milly nem figyelt oda, belementem a vízbe. Egyedül. – ismerte be a húgom, és hálás voltam érte, hogy nem keni rám az egészet.
- Tessék? Anyátokkal ezerszer megmondtuk, hogy nem mehetsz bele egyedül a vízbe, ugye? 
- Tudom, és sajnálom. 
- És mi történt? – kérdezte anyám.
- Igazából semmi különös, csak én szóltam rá Kim-re, hogy menjen ki a vízből, mert túl messze volt a parttól. – kapcsolódott be Harry is a beszélgetésbe. Nocsak, leesett neki, hogy rosszat szólt? 
- Biztos? – nézett rá az apám. 
- Száz százalék. – bólintott mosolyogva Harry, és ugyan így tett Kim is. 
- Én felmegyek a szobámba. – szólaltam meg, és felkeltem az asztaltól.
- Örülök a találkozásnak, Mr. és Mrs. Cook! – hallottam Harry hangját, majd a szék csikorgását, és a sietős lépteit – Várj meg!
- Mi van? – fordultam felé unottan, mikor utolért a bejárat előtt.
- Mi a baj? A parton olyan vidám, és pörgős voltál. Megbántottalak?
- Te most komolyan kérdezed? – néztem rá felhúzott szemöldökkel, és el is nevettem magam. Most komolyan az érdekli, hogy ő megbántott-e engem? 
- Persze. – bólintott, és komolynak látszott.
- Miért?
- Mit miért? 
- Miért érdekel téged, hogy megbántottál-e, vagy sem? – tettem fel az alapvető kérdést – Többet úgy sem találkozunk. Holnap már a nevemre sem emlékszel. 
- Most ezt miért mondod? 
- Miért? Talán szoktál emlékezni minden rajongód nevére, akikkel találkozol, és beszélgetsz velük egy keveset? – néztem rá kérdőn – Nem hinném.
- De te nem vagy a rajongóm. – mosolygott, és megint megvillantotta a hófehér fogait. 
- Menj haza, Harry Styles. Aludj egyet, és holnap ments meg valaki mást a parton. – tekertem meg nevetve a fejemet, és löktem rajta egyet.
- Én is itt szálltam meg! – nézett körbe a hallban.
- Tessék? Itt? – néztem rá hitetlenkedve.
- Igen. Miért olyan nagy dolog ez? Nem szeretem annyira a flancolást. – rántotta meg a vállát.
- Ki hitte volna?
- Mit? 
- Hogy a világhírű Harry Styles valójában egy tök átlagos srác. – mondtam vállrándítva, mire ő csak elmosolyodott – Mi az? – néztem rá kérdőn.
- Semmi, csak jó ezt néha hallani. – mondta még mindig mosolyogva.
- Hogy világhírű vagy? – viccelődtem vele – Nem hallod eleget? Ó, te szegény.
- Hahaaaa. – nevetett rám, de azért játszotta a sértődöttet.
- Nem sokszor tartanak átlagosnak, mi? – vettem komolyabbra a témát.
- Hát nem. Pedig néha csak az akarok lenni, de egyszerűen nem tudom magam úgy érezni. – mondta egy kissé szomorú arccal – Nem azt mondom, hogy nem szeretem, amit csinálok, mert ez volt mindig is az álmom. Így meg még jobb, hogy kaptam négy testvért. De néha sok ez az egész. A próbák, a koncertek, a rajongók, a paparazzik, az újságcikkek, a kritikák. Akár mennyire is szeretem, de egy idő után…
- Belefáradsz. – fejeztem be helyette a mondatot, és ő csak bólintott – Ne aggódj! – löktem meg megint a mellkasánál fogva – Én nem várom el tőled, hogy tökéletes legyél, és sztárkodj itt! – nevettem rá, majd rájöttem, hogy mit mondtam – Mármint…öhm…itt senki nem várja el tőled. – javítottam ki magam zavartan, de ő csak mosolygott – Most mennem kell.
- Emily! – szólt utánam – Bocs a maiért. Nem akartalak megbántani. 
- Nem erről van szó, Harry! – sétáltam vissza hozzá, és lehajtottam a fejemet.
- Mi volt a baj? 
- Nem akartam a vízbe menni, mert…nem…nem tudok úszni. – mondtam ki nagy nehezen, és lehajtott fejjel vártam, hogy kinevessen. De ő nem nevetett. 
- Miért nem mondtad? – kérdezte kedvesen. 
- Nem akartam, hogy kinevess, és bénának tarts. – ismertem be. Általában ha valaki megtudja, hogy nem tudok úszni, az kinevet, főleg, ha az illető pasi. 
- Ezért? Miért tartanálak ezért bénának? Ne nevettess! – nézett rám mosolyogva – Senki sem tökéletes…szerencsére. 
- Köszönöm. – mondtam – De most tényleg megyek. 
- Találkozunk még? – kérdezte reménykedve. Most tényleg? Reménykedve kérdezte meg, hogy látjuk-e még egymást? 
- Nem hiszem. – játszottam meg – Ez a sziget akkora, mint London, és elég messze is lakunk egymástól. 
- Szia. – nevetett rám, és csak a fejét tekerte. 
- Szia. – mondtam, mielőtt még becsukódott volna a lift ajtaja. 
Nahát, Harry Styles nem is olyan nagyképű, mint amilyennek látszik a kamerákon át. Tényleg csak egy átlagos srác.

2014. augusztus 8., péntek

1. fejezet: Kemény ellenfél

Sziasztok! Köszönöm a sok véleményt a bevezető részhez. Nagyon örülök, hogy már most ennyire tetszik a történet. Ez most más lesz, mint az eddigiek, hiszen elég korán be fognak indulni a dolgok, de szerintem erre hamarosan magatoktól is rájöttök. ;)
Meghoztam az első részt, ami remélem, hogy tetszeni fog. Várom a kommenteket!
Amúgy ezentúl valószínűleg kedden és pénteken lesz majd új rész! ;)

Emily Cook
- Nagyon megköszönném, ha erről anyáéknak egy szót sem szólnál. – mondtam a húgomnak, mikor a nyaraló felé vettük az irányt – Mert hidd el, hogy nem csak engem fognak leszidni, hanem téged is. Gondolom, te sem akarod, hogy a hátralévő tizenhárom napba ne engedjenek a part közelébe. 
- Te így számolod a napokat? – kérdezte meglepődve. 
- Igen. Utálom azt a helyet. – néztem körül, és megráztam magam. 
- Megjöttünk! – kiáltotta el magát Kim, mikor beléptünk a nyaraló kapuján. 
- Jól éreztétek magatokat? – kérdezte anyánk, aki apánkkal együtt kint ült a közös teraszrészen, és koktél szürcsölgetett. 
- Nagyon. – forgattam meg a szememet. 
- Emily! – szólt rám apám figyelmeztető hangnemben. 
- Bocs, csak egyszerűen nem hiszem el, hogy pont ilyen helyre kellett jönnünk. Nincs itt semmi. Unom ezt az egészet. – tört ki belőlem, és elrohantam. 
- Most hová mész? – kiáltott utánam az anyám. 
- Keresek valami unaloműzőt, mert itt megőrülök. – kiáltottam vissza idegesen, de nem fordultam hátra. Azt sem tudtam, hogy hova menjek, mert itt tényleg semmi nincs, ezért úgy gondoltam, hogy visszamegyek a strandra, és olvasok még egy kicsit. Végre egyedül lehetek, és nem kell a húgomat figyelgetnem. Letelepedtem hát a szokásos helyemre, és fellapoztam a könyvemet. Alig olvastam el pár sort, mikor arra lettem figyelmes, hogy valaki jön kifelé a vízből. Ez ő! A srác, aki kimentette a húgomat nemrég. Most is napszemüveg volt rajta, így az arcát most sem tudtam rendesen megnézni. Hosszú, barna haja a fejére tapadt, ugyanis vizes volt. Rögtön ledobtam a homokba a könyvemet, és felpattantam, hogy odamehessek hozzá. Ő azonban ekkor észrevett, és sietős léptekkel próbált menekülni előlem. Ennek meg mi a baja? 
- Hééééé! Állj már meg! – kiáltottam utána, és futni kezdtem. Talán nem érti a nyelvünket? – Kérlek! – mondtam, mikor utolértem, és akkor hirtelen megtorpant, de nem fordult felém – Csak szeretném megköszönni, amit a húgomért tettél. Nem is tudom, hogy mi lett volna, ha nem vagy ott. 
- Nincs mit. – mondta, még mindig háttal nekem. 
- Nocsak, tudsz beszélni is? Azt hittem, hogy néma vagy, vagy süket, vagy hogy nem érted a nyelvet. – hadartam, és láttam, hogy elneveti magát, legalábbis hátulról úgy nézett ki – Nem akarsz megfordulni? Hidd el, hogy nem harapok, és talán olyan szörnyű sem vagyok, szóval nem fogsz megijedni tőlem. 
- Nem erről van szó… - mondta, és a fejét már oldalra fordította. Haladunk. 
- Akkor miről? Talán félsz, hogy én ijedek meg tőled? – kuncogtam.
- Valami olyasmi. – rántotta meg a vállát, és újra elindult.
- Na, állj csak meg! – gyors léptekkel elé kerültem, és a két kezemmel megállítottam a mellkasánál fogva. Mikor ráeszméltem, egyből elkaptam a kezeimet, és szerintem el is vörösödtem. Így közelebbről nézve elég jól nézett ki a srác, izmos volt, és magas. A testét pedig rengeteg tetkó borította. Te jó ég! Az lehetetlen, hogy… 
Felemeltem a kezeimet, és levettem a napszemüvegét, amit ő hagyott. Ő az! Tehát ezért nem akarta, hogy lássam az arcát. 
- Emily Cook! – nyújtottam felé a kezemet. Ő felhúzott szemöldökkel nézett rám, majd elmosolyodott.
- Harry Styles! – mutatkozott be – De gondolom, tudod.
- Honnan tudnám? – rántottam meg a vállamat. 
- Tényleg? 
- Csak vicceltem, de ne aggódj, nem vagyok a rajongód. Nem fogom kitweetelni, hogy „Te jó ég! Harry Styles és én együtt nyaralunk!”… – mondtam nyavalygós hangon, ahogy gondolom egy rajongó reagálna arra, hogy találkozik a One Direction egyik tagjával - … egy dög unalmas helyen. – tettem még hozzá fintorogva.
- Én pont ezért jöttem ide, mert itt nem talál meg senki, legalábbis nagyon remélem. Meg itt végre magam lehetek, és senki nem zavar. – mondta, és lassan sétálni kezdtünk a parton. A napszemüvegét, amit már visszaadtam neki, de nem tette vissza.
- Rajtam ne múljék! – mondtam nevetve – Nem is zavarok, úgyis vissza kéne mennem, mert otthagytam minden cuccomat.
- Mert biztos ellopja valaki, mi? – nevetett ki, én pedig csak csípőre tettem a kezemet, és megálltam vele szemben.
- Ez nem vicces. – mondtam megjátszott sértődöttséggel – Drága volt az a könyv, meg a telefonomat is ott hagytam. Én nem vagyok ám szupersztár, hogy mindent megvehessek magamnak.
- Na azért én sem szórom a pénzt. – nevetett rám, és hitetlenkedve bámult. Talán kicsit durva voltam, de sajnálom, én ilyen vagyok, egy kissé pimasz mindenkivel. – És az előbbire visszatérve, egy szóval sem mondtam, hogy zavar a társaságod. 
- Hát persze… - indultam el újra a forró homokban, lehagyva őt, de egyből utolért, és tovább figyelte, hogy mit mondok - …azért hangsúlyoztad ki, hogy azért vagy itt, hogy senki se zavarjon. 
- Mondtam már, hogy nem zavarsz. Túlságosan is őszinte ember vagyok, tehát hidd el, hogy megmondanám, ha úgy lenne, de nem. Sőt…pont ellenkezőleg. 
- Nocsak, a szupersztár unatkozott egyedül a szigeten? – folytattam a cukkolást, és a beszólogatást. Láttam rajta, hogy nem bántom meg vele, mert ha úgy lenne, nem csinálnám. De szerintem nem egy sértődékeny típus.
- Nem jobban, mint Morcos kisasszony. – szólt vissza, amivel igazán meglepett. Nem sok ember találja meg velem a közös hangnemet, és nem sok ember tud beszólni nekem, ugyanis esélyt sem szoktam hagyni senkinek sem. 
- Hééééé! – kiáltottam el magam – Nem vagyok morcos, oké? Csak nem bírom ezt a helyet, nekem elég nyugis otthon is, szerettem volna valami pezsgést.
- Most pezseghetsz, elvégre velem vagy. – vágott vissza pimaszul, és lökött rajtam egyet a víz felé.
- Ha azt hiszed, hogy elfolyok tőled, akkor tévedsz. Nem vagyok a rajongód, de ezt már elmondtam. – feleltem totál komolyan. 
- Látom. 
- Látod? – nem értettem, hogy mire céloz.
- A rajongók általában a nyakamba ugranak, és fényképet meg autogramot akarnak, ellenben te… - tekerte a fejét.
- Éééééén? – vártam a folytatást.
- Te inkább csak beszólogatsz, és örülsz annak, hogy találtál egy veled egy idős embert, akin kitöltheted a mérgedet. – nevette el magát. 
- Nem rajtad töltöm ki a mérgemet. – próbáltam meggyőző lenni, de jobban belegondolva lehet benne valami igazság.
- Aha, persze. 
- Jobban szeretnéd, ha kitweetelném, hogy hol vagy, és az őrült rajongóid megtalálnának? – mosolyogtam angyalian. 
- Asszem, inkább elviselem a beszólásokat, bármennyire is szíven marnak. – tette a mellkasára a kezét, és eljátszotta a nagy halált. 
- Nem is vagy te olyan nagyképű, és nem is vagy elszállva magadtól. – néztem rajta végig, ami elég nagy hiba volt, hiszen ezek után megint elég nehéz volt levennem róla a szemeimet. Ezt persze ő is észrevette, és mosolyogni kezdett. – De azt hittem, hogy jobban nézel ki ruha nélkül, tudod elég pálcika vagy. – nevettem el magam, és tudtam, hogy most nyertem. 
- Az én testemről álmodoztál eddig? – vágott vissza, nekem pedig tátva maradt a szám.
- Basszus! Elég kemény ellenfél vagy, hallod-e? – most rajtam volt a sor, hogy lökjek rajta egyet, majd a vízhez futottam, és a lábaimmal elkezdtem felé rúgni a vizet.
- Ne ébreszd fel az alvó sárkányt. – figyelmeztetett.
- Húúúú, de félek. – nevettem, és újra lelocsoltam, mire Harry befutott mellém a vízbe, és elkapott.
- Most kapsz egy kis vizet. – kiáltotta, és felkapott, majd beljebb vitt. 
- Ne, Harry! – estem kétségbe – Engedj el!
- Megijedtél? – nevetett, és még most sem állt meg. 
- Engedj el, kérlek! – kiáltottam, és éreztem, hogy egyre jobban elkap a félelem, és sírni kezdek – Kérlek! 
- Jóóó! – mikor észrevette, hogy nem hülyeségből kérem, hogy hagyjon békén, egyből elengedett, és ijedten nézett rám – Mi a baj? 
- Semmi. – mondtam sírva, és majdnem fellökve őt, kirohantam a vízből. 
- Emily! – kiáltott utánam, de szerencsére egyre messzebbről hallottam a hangját. Rettentően megijedtem, mert gyűlölöm a vizet, és térdnél tovább nem merek belemenni. Sajnálom, hogy nem tanultam meg úszni, de tudok nélküle élni. Gyorsan összekapkodtam a cuccomat a parton, és visszasiettem a szállodába.