Sziasztok! Igen, megint elég sokat kellett várni az új fejezetre, és a következőt tényleg nem tudom, hogy mikor hozom, ugyanis eddig volt megírva a történet. De amint időm engedi, írom tovább! :) Bocsánatot kérek előre is, de addig is itt az új fejezet! :) Várom a véleményeket, ha még vagytok itt! :)
Emily Cook
- Öhm…Harry! – kezdtem meg a beszédet bátortalanul – Nem mintha félnék attól, hogy egy őrült, baltás gyilkos vagy…vagy hasonlók, de lassan három órája úton vagyunk. Elmondanád, hogy hova megyünk?
- Mindjárt ott vagyunk. – mosolygott, és gondolom azért, hogy megnyugtasson, a kezét a lábamra tette. Aztán abban a pillanatban magához is tért, és gyorsan a sebváltóért nyúlt. – Bocs… - mondta aztán zavartan – Csak a megszokás.
- A megszokás? – nevettem el magam – Milyen megszokás?
- Az, hogy mellettem vagy. – mondta szomorúan – Akkor érhettem hozzád, mikor csak akartam, és most valahogy megfeledkeztem róla, hogy ez többé már nem fordulhat elő. Sajnálom!
- Semmi baj, Harry. – mondtam neki, de igenis nagy baj volt, ugyanis mindennél jobban akartam, hogy hozzám érjen – Holmes Chapel? – olvastam le az út melletti tábláról a település nevét – Mi ez a hely?
- Itt lakok. – mondta büszkén – Mármint laktam…
- És mit is keresünk itt? – kezdtem megijedni.
- Meglátogatjuk az anyámékat. – felelt könnyedén.
- Tessék? – kikerekedett a szemem, és hirtelen pislogni is elfelejtettem – Harry…én…miért hoztál ide?
- Ne aggódj, imádni fognak.
- Nem vagyok a barátnőd! – kiáltottam el magam.
- Nem kell rá emlékeztetned minden egyes pillanatban. – szólt halkan.
- De…de akkor meg miért hoztál ide?
- Azt mondtad, hogy eljössz velem.
- Ha tudtam volna, hogy a családodhoz megyünk, akkor nem jöttem volna.
- Miért? Csak barátok vagyunk! A srácok is el szoktak velem jönni néha.
- Ha meglát valaki, hogy itt vagyok veled, hírbe fognak hozni. – aggodalmaskodtam tovább.
- Nem baj.
- Biztos? – néztem rá komolyan – Attól, hogy nem vagyunk együtt, nem biztos, hogy újra elviselném, ha letagadnál.
- Nem tagadnálak le…
- Hagyjuk! – szakítottam félbe – Nem szeretnék sokáig maradni, és nem szeretném, ha bárki is azt gondolná, hogy van köztünk valami.
- Nyugi! Anyám tud mindenről.
- Harry… - néztem rá lemondóan – Az egész világ tud mindenről, gondoltam, hogy az anyukád is tudja. Arra céloztam, hogy remélem, tudja, hogy nem vagyok és nem is leszek a barátnőd.
- Persze, hogy tudja… Ő ne tudná! – forgatta meg a szemeit.
- Ezt hogy érted?
- Hagyjuk! – rántotta meg a vállát – Itt is vagyunk! – mondta, és leparkolt egy nagy, és már kívülről is otthonosnak tűnő ház előtt.
- Muszáj bemennem? – néztem rá kérlelve, és aggódva.
- Igeeeeen! – mosolygott rám, és kiszállt a kocsiból – Már nagyon várnak! – folytatta, mikor kinyitotta nekem az ajtót.
- Várnak? – akadt el a lélegzetem – Kik? Harry… Kik várnak, és honnan tudták, hogy jövök?
- Jobb lenne, ha nem tudnának róla? – nevetett rám – Ha csak úgy beállítanánk, egyetlen szó nélkül?
- Nem… Nem tudom. – válaszoltam, és egyre idegesebb lettem, ahogy a bejárat felé mentünk.
- Gyere már! – Harry visszafordult, és megfogta a kezemet – Ne izgulj már annyira. Mi a baj? – állt velem szembe.
- Harry… - hajtottam le a fejemet – Miért hoztál ide?
- Őszintén? – sóhajtott szomorúan – Hogy lássa a családom, hogy mit veszítettem.
- Tessék? – kaptam fel a fejemet, mert nem igazán értettem.
- Az előbb mondtam, hogy az anyám ne tudná, hogy nem leszel soha a barátnőm… - kezdte zavartan, én pedig bólintottam – Mikor tele lettek a hírek azzal, hogy ki vagy, meg ez az egész dolog, az anyám meglátogatott Londonban, és be kellett számolnom neki mindenről. Mikor megtudta, hogy mit tettem veled, kaptam egy anyai pofont. Egy jó erős anyai pofont… - bólogatott, és még végig is simított az arcán – Eléggé beparáztam tőle, ugyanis még soha nem ütött meg. De jól tette, nagyon is jól tette.
- Inkább én tartoznék neked egy pofonnal… - húztam el a számat.
- Tudom… Tőle is csak akkor kaptam, mikor elmondtam, hogy rájöttem arra, mekkora hülyeséget tettem azzal, hogy letagadtalak. Azt mondta, hogy csalódott bennem, és ezzel döfött még egy kést belém. Az egyik a te hiányod volt, a másik meg az anyám csalódottsága. Remélem, valamennyire visszanyerem a bizalmát azzal, hogy elhoztalak.
- Azért hoztál ide, hogy az anyád ne legyen csalódott miattad?
- Nem… Dehogy… - tekerte meg hevesen a fejét – Azért hoztalak ide, mert veled szerettem volna lenni.
- Oké. – bólintottam – De tényleg ne számíts többre! Csak barátok vagyunk…vagyis valami hasonlók.
- Tudom. – mosolyogva adott egy csókot a kezemre, amit még mindig fogott, mióta kiszálltam az autóból – Gyere!
- Nem gondolod, hogy nem kéne kézenfogva bemennünk? – kérdeztem zavartan.
- De… - bólintott, és el is engedte a kezemet – Bocs…
- Ne kérj folyton bocsánatot. – mosolyogtam rá, és mindketten elindultunk az ajtó felé.
Harry elővette a kulcsát, és kinyitotta a zárat. Mikor beléptünk, egyből megéreztem a kellemes sütemény illatot, amitől otthon éreztem magam.
- Sziasztok! – hirtelen megjelent egy kedves, és szép arcú nő az egyik ajtó mögül – Gyertek beljebb!
- Jó napot! – nyújtottam felé a kezemet félve, és eléggé zavartan – A nevem Emily Cook.
- Szia! – ölelt magához, amivel eléggé meglepett – Szólíts csak Anne-nek. Nagyon örülök, hogy megismerhetlek.
- Én is. – bólintottam.
- Szia, anya. – szólalt meg Harry is, de Anne csak egy szó nélküli puszit nyomott le az arcára, aztán újra felém fordult.
- Biztos, nagyon elfáradtál a hosszú úton, gyere, egyél egy kis sütit. – mondta kedvesen, és szinte betuszkolt egy másik helységbe.
- Köszönöm. – mosolyogtam vissza rá.
- Szia! – hallottam meg egy újabb hangot, mikor a nappaliba mentünk. Egy fiatal, szőkés hajú lány volt ott, és mikor meglátott, egyből felkelt, és bemutatkozott – Gemma Styles, Harry nővére. Emily, igaz?
- Igen, szia. – köszöntöttem őt is, és leültem mellé a kanapéra.
- Gondolom egy kicsit gáz neked most, de meg tudlak érteni. Tudom én is, hogy milyen, mikor a srác bemutat a szüleinek. Ez az idióta meg pont ma hozott ide, mikor a fél família itt lesz. – mutatott Harry felé, aki az ajtónak támaszkodva figyelt minket, vagyis szerintem inkább engem. De most Gemma kapott egy gúnyos grimaszt, amit persze viszonzott is. Mintha magamat, és a húgomat látnám.
- Öhm… - végre szóhoz jutottam – Harry és én csak barátok vagyunk! – javítottam ki.
- Ja… - nyögött fel Gemma – Mert az öcsém egy idióta. – tekerte meg a fejét, és megint Harry-re nézett, de ő most nem válaszolt vissza neki még egy grimasszal sem, hanem lehajtotta a fejét.
- És…hogy értetted, hogy pont ma hozott ide? – érdeklődtem.
- Ezt sem mondta el? – tekerte meg a fejét lemondóan – Az egyik unokatesónknak szülinapja van, és szinte minden családtag itt lesz.
- Ohhh… - sóhajtottam fel, és éreztem, hogy lever a víz.
- Na, de mindegy. – rántotta meg a vállát – Rögtön jövök, segítek anyunak a konyhában.
- Oké. – bólintottam, és próbáltam rámosolyogni, de rettentő zavarban voltam. Gemma felkelt, és kiment a nappaliból, Harry pedig átvette a helyét a kanapén. – Miért nem mondtad, hogy mindenki itt lesz? – suttogtam felé idegesen.
- Mert akkor tényleg nem jöttél volna el. – ismerte be.
- Hát nem.
- Mi lenne, ha sétálnánk egyet? Megmutatnám a kedvenc helyeimet, elvinnélek a régi munkahelyemre is. – mosolygott rám – És akkor nem kell itt lenned, mikor mindenki megérkezik. Lelépünk picit, később meg majd elvegyülünk.
- Mert az biztos olyan könnyű lesz majd, mi? – húztam fel a szemöldökömet.
- Hidd el, hogy az lesz. – bólintott meggyőzően – Azért is szeretek a családommal lenni, mert itt mindenki egyenrangúként kezel, és nem világsztárként.
- Oké. – bólintottam – Legyen!
- Szuper! – ugrott fel a kanapéról, és felém nyújtotta a kezét – Gyere, szépség!
Ránéztem, ő pedig rám kacsintott. Magam sem tudom, hogy miért, de megfogtam a kezét, és engedtem, hogy vezessen. Éreztem, hogy rossz vége lesz ennek a dolognak, de valahogy most ez egyáltalán nem érdekelt.