2015. január 25., vasárnap

36. fejezet: Holmes Chapel

Sziasztok! Igen, megint elég sokat kellett várni az új fejezetre, és a következőt tényleg nem tudom, hogy mikor hozom, ugyanis eddig volt megírva a történet. De amint időm engedi, írom tovább! :) Bocsánatot kérek előre is, de addig is itt az új fejezet! :) Várom a véleményeket, ha még vagytok itt! :)

Emily Cook
- Öhm…Harry! – kezdtem meg a beszédet bátortalanul – Nem mintha félnék attól, hogy egy őrült, baltás gyilkos vagy…vagy hasonlók, de lassan három órája úton vagyunk. Elmondanád, hogy hova megyünk? 
- Mindjárt ott vagyunk. – mosolygott, és gondolom azért, hogy megnyugtasson, a kezét a lábamra tette. Aztán abban a pillanatban magához is tért, és gyorsan a sebváltóért nyúlt. – Bocs… - mondta aztán zavartan – Csak a megszokás.
- A megszokás? – nevettem el magam – Milyen megszokás? 
- Az, hogy mellettem vagy. – mondta szomorúan – Akkor érhettem hozzád, mikor csak akartam, és most valahogy megfeledkeztem róla, hogy ez többé már nem fordulhat elő. Sajnálom!
- Semmi baj, Harry. – mondtam neki, de igenis nagy baj volt, ugyanis mindennél jobban akartam, hogy hozzám érjen – Holmes Chapel? – olvastam le az út melletti tábláról a település nevét – Mi ez a hely? 
- Itt lakok. – mondta büszkén – Mármint laktam…
- És mit is keresünk itt? – kezdtem megijedni.
- Meglátogatjuk az anyámékat. – felelt könnyedén.
- Tessék? – kikerekedett a szemem, és hirtelen pislogni is elfelejtettem – Harry…én…miért hoztál ide? 
- Ne aggódj, imádni fognak. 
- Nem vagyok a barátnőd! – kiáltottam el magam.
- Nem kell rá emlékeztetned minden egyes pillanatban. – szólt halkan.
- De…de akkor meg miért hoztál ide? 
- Azt mondtad, hogy eljössz velem.
- Ha tudtam volna, hogy a családodhoz megyünk, akkor nem jöttem volna.
- Miért? Csak barátok vagyunk! A srácok is el szoktak velem jönni néha.
- Ha meglát valaki, hogy itt vagyok veled, hírbe fognak hozni. – aggodalmaskodtam tovább.
- Nem baj. 
- Biztos? – néztem rá komolyan – Attól, hogy nem vagyunk együtt, nem biztos, hogy újra elviselném, ha letagadnál.
- Nem tagadnálak le…
- Hagyjuk! – szakítottam félbe – Nem szeretnék sokáig maradni, és nem szeretném, ha bárki is azt gondolná, hogy van köztünk valami. 
- Nyugi! Anyám tud mindenről. 
- Harry… - néztem rá lemondóan – Az egész világ tud mindenről, gondoltam, hogy az anyukád is tudja. Arra céloztam, hogy remélem, tudja, hogy nem vagyok és nem is leszek a barátnőd.
- Persze, hogy tudja… Ő ne tudná! – forgatta meg a szemeit. 
- Ezt hogy érted? 
- Hagyjuk! – rántotta meg a vállát – Itt is vagyunk! – mondta, és leparkolt egy nagy, és már kívülről is otthonosnak tűnő ház előtt. 
- Muszáj bemennem? – néztem rá kérlelve, és aggódva.
- Igeeeeen! – mosolygott rám, és kiszállt a kocsiból – Már nagyon várnak! – folytatta, mikor kinyitotta nekem az ajtót.
- Várnak? – akadt el a lélegzetem – Kik? Harry… Kik várnak, és honnan tudták, hogy jövök? 
- Jobb lenne, ha nem tudnának róla? – nevetett rám – Ha csak úgy beállítanánk, egyetlen szó nélkül?
- Nem… Nem tudom. – válaszoltam, és egyre idegesebb lettem, ahogy a bejárat felé mentünk.
- Gyere már! – Harry visszafordult, és megfogta a kezemet – Ne izgulj már annyira. Mi a baj? – állt velem szembe.
- Harry… - hajtottam le a fejemet – Miért hoztál ide? 
- Őszintén? – sóhajtott szomorúan – Hogy lássa a családom, hogy mit veszítettem. 
- Tessék? – kaptam fel a fejemet, mert nem igazán értettem. 
- Az előbb mondtam, hogy az anyám ne tudná, hogy nem leszel soha a barátnőm… - kezdte zavartan, én pedig bólintottam – Mikor tele lettek a hírek azzal, hogy ki vagy, meg ez az egész dolog, az anyám meglátogatott Londonban, és be kellett számolnom neki mindenről. Mikor megtudta, hogy mit tettem veled, kaptam egy anyai pofont. Egy jó erős anyai pofont… - bólogatott, és még végig is simított az arcán – Eléggé beparáztam tőle, ugyanis még soha nem ütött meg. De jól tette, nagyon is jól tette. 
- Inkább én tartoznék neked egy pofonnal… - húztam el a számat.
- Tudom… Tőle is csak akkor kaptam, mikor elmondtam, hogy rájöttem arra, mekkora hülyeséget tettem azzal, hogy letagadtalak. Azt mondta, hogy csalódott bennem, és ezzel döfött még egy kést belém. Az egyik a te hiányod volt, a másik meg az anyám csalódottsága. Remélem, valamennyire visszanyerem a bizalmát azzal, hogy elhoztalak. 
- Azért hoztál ide, hogy az anyád ne legyen csalódott miattad? 
- Nem… Dehogy… - tekerte meg hevesen a fejét – Azért hoztalak ide, mert veled szerettem volna lenni.
- Oké. – bólintottam – De tényleg ne számíts többre! Csak barátok vagyunk…vagyis valami hasonlók.
- Tudom. – mosolyogva adott egy csókot a kezemre, amit még mindig fogott, mióta kiszálltam az autóból – Gyere! 
- Nem gondolod, hogy nem kéne kézenfogva bemennünk? – kérdeztem zavartan.
- De… - bólintott, és el is engedte a kezemet – Bocs…
- Ne kérj folyton bocsánatot. – mosolyogtam rá, és mindketten elindultunk az ajtó felé. 
Harry elővette a kulcsát, és kinyitotta a zárat. Mikor beléptünk, egyből megéreztem a kellemes sütemény illatot, amitől otthon éreztem magam. 
- Sziasztok! – hirtelen megjelent egy kedves, és szép arcú nő az egyik ajtó mögül – Gyertek beljebb! 
- Jó napot! – nyújtottam felé a kezemet félve, és eléggé zavartan – A nevem Emily Cook.
- Szia! – ölelt magához, amivel eléggé meglepett – Szólíts csak Anne-nek. Nagyon örülök, hogy megismerhetlek. 
- Én is. – bólintottam. 
- Szia, anya. – szólalt meg Harry is, de Anne csak egy szó nélküli puszit nyomott le az arcára, aztán újra felém fordult.
- Biztos, nagyon elfáradtál a hosszú úton, gyere, egyél egy kis sütit. – mondta kedvesen, és szinte betuszkolt egy másik helységbe. 
- Köszönöm. – mosolyogtam vissza rá.
- Szia! – hallottam meg egy újabb hangot, mikor a nappaliba mentünk. Egy fiatal, szőkés hajú lány volt ott, és mikor meglátott, egyből felkelt, és bemutatkozott – Gemma Styles, Harry nővére. Emily, igaz? 
- Igen, szia. – köszöntöttem őt is, és leültem mellé a kanapéra.
- Gondolom egy kicsit gáz neked most, de meg tudlak érteni. Tudom én is, hogy milyen, mikor a srác bemutat a szüleinek. Ez az idióta meg pont ma hozott ide, mikor a fél família itt lesz. – mutatott Harry felé, aki az ajtónak támaszkodva figyelt minket, vagyis szerintem inkább engem. De most Gemma kapott egy gúnyos grimaszt, amit persze viszonzott is. Mintha magamat, és a húgomat látnám.
- Öhm… - végre szóhoz jutottam – Harry és én csak barátok vagyunk! – javítottam ki. 
- Ja… - nyögött fel Gemma – Mert az öcsém egy idióta. – tekerte meg a fejét, és megint Harry-re nézett, de ő most nem válaszolt vissza neki még egy grimasszal sem, hanem lehajtotta a fejét.
- És…hogy értetted, hogy pont ma hozott ide? – érdeklődtem.
- Ezt sem mondta el? – tekerte meg a fejét lemondóan – Az egyik unokatesónknak szülinapja van, és szinte minden családtag itt lesz.
- Ohhh… - sóhajtottam fel, és éreztem, hogy lever a víz. 
- Na, de mindegy. – rántotta meg a vállát – Rögtön jövök, segítek anyunak a konyhában.
- Oké. – bólintottam, és próbáltam rámosolyogni, de rettentő zavarban voltam. Gemma felkelt, és kiment a nappaliból, Harry pedig átvette a helyét a kanapén. – Miért nem mondtad, hogy mindenki itt lesz? – suttogtam felé idegesen.
- Mert akkor tényleg nem jöttél volna el. – ismerte be. 
- Hát nem. 
- Mi lenne, ha sétálnánk egyet? Megmutatnám a kedvenc helyeimet, elvinnélek a régi munkahelyemre is. – mosolygott rám – És akkor nem kell itt lenned, mikor mindenki megérkezik. Lelépünk picit, később meg majd elvegyülünk. 
- Mert az biztos olyan könnyű lesz majd, mi? – húztam fel a szemöldökömet. 
- Hidd el, hogy az lesz. – bólintott meggyőzően – Azért is szeretek a családommal lenni, mert itt mindenki egyenrangúként kezel, és nem világsztárként. 
- Oké. – bólintottam – Legyen! 
- Szuper! – ugrott fel a kanapéról, és felém nyújtotta a kezét – Gyere, szépség! 
Ránéztem, ő pedig rám kacsintott. Magam sem tudom, hogy miért, de megfogtam a kezét, és engedtem, hogy vezessen. Éreztem, hogy rossz vége lesz ennek a dolognak, de valahogy most ez egyáltalán nem érdekelt. 

2015. január 3., szombat

35. fejezet: Legyen meglepetés

Sziasztok! Először is azzal kezdeném, hogy mindenkinek nagyon Boldog Új Évet szeretnék kívánni!
Másodszor pedig a fontosabb dologgal folytatnám, méghozzá a bocsánatkéréssel. Elég sok problémám volt, leginkább magánéleti, de nem folynék bele. Nem is húzom tovább az időt, itt a legújabb fejezet.
A következővel nem tudom, hogy mikor érkezek, de igyekszek vele! ;)
Remélem senki nem haragszik nagyon! :)

Emily Cook
- Aha. Nem is tudtad? 
- Persze, hogy nem. Tegnap találkoztam vele először a sziget óta, és nem igazán hoztam fel eddig őt, mint beszéd témát. De… - gondolkoztam el egy kicsit – Mégis miért iszik miattam? Nem hiszem, hogy annyira megérintette, hogy nem vagyok vele. Elvégre ő mondott le a dologról. Oké, hogy tegnap hulla részegen szerelmet vallott, és sírt is, de…
- Na…Na állj csak meg! – szakított félbe Jade – Sírt? 
- Igen, de hulla részeg volt. 
- Na, és? A részegek igazat mondanak.
- Néha… - fejeztem be a mondatát lemondóan.
- És szerelmet vallott? 
- Igen. Ez akkor volt, mikor magatokra hagytalak Liam-mel. Tényleg! Mi van vele? – mosolyogtam, és reménykedtem, hogy talán el tudom terelni a témát.
- Ne terelj, hanem folytasd. Rólam majd később. 
- Jól van na! – forgattam meg a szemeimet. Ez nem jött össze. – Szóval… Mikor kijöttem tőletek, ő ott állt az ajtóban, és bocsánatot kért vagy ezerszer, aztán elkezdett sírni, meg azt mondta, hogy szeret. Elküldtem, hogy józanodjon ki, és szót is fogadott. Mikor vége lett a bulinak, és ti hazamentetek, lefeküdtem, de hangokat hallottam. Nem tudtam, hogy ki az, azt hittem betörő. Aztán, mikor kimentem, őt találtam itt. Kijózanodott, ezért megbeszéltük a dolgot, hogy barátok leszünk. Én visszamentem aludni, ő meg…
- Ő mi? – Jade kíváncsian várta a folytatást.
- Azt hitte, hogy alszok, és bejött hozzám. Adott puszit, és betakart. – mondta mosolyogva.
- Te most miért mosolyogsz? – összehúzott szemekkel nézett rám barátnőm. 
- Mi? – kaptam rá zavartan a fejem.
- Miért mosolyogsz, ha visszagondolsz arra, hogy mit csinált az éjjel? 
- Nem…én nem. – védekeztem.
- Jól esett? Jó volt, mikor megpuszilt, és azt mondta, hogy szeret? 
- Nem. – tagadtam le – Inkább ordítottam volna vele. 
- Hogyne… - tekerte meg a fejét – Na, de mindegy is. A lényeg, hogy ő bármennyire is odavan érted, ne törődj vele. Neki is szenvednie kell.
- Miért? – nevettem el magam – Szerinted ő annyira szenved? Nem úgy néz ki. 
- Milly…Drága, kicsi, naiv Milly! – tekerte jobbra-balra a fejét Jade.
- Mi van? 
- Beléd van zúgva. Te most nem látod, mert háttal vagy neki, de egyfolytában téged bámul. Le sem veszi rólad a szemét, és az sem érdekli, hogy más is látja ezt. Még az én gyilkos pillantásaimtól sem ijed meg. – gondolkodott hangosan, én pedig elnevettem magam.
- Oké! Menjünk, és segítsünk nekik! – javasoltam, és szerencsére ő sem ellenkezett. Egyelőre elég volt ennyit beszélni Harry-ről, így is többet volt róla szó ebben a két napban, mint egész addig, amíg nem találkoztunk. 

- Mit szólnátok ahhoz, ha később elmennénk egyet iszogatni? – dobta fel a témát Lou, mikor végeztünk a takarítással. Nem volt sok dolgunk, ugyanis Harry-vel mi már a nagy részét megoldottuk, és a maradékhoz is itt voltunk hatan. 
- Nekünk holnap iskola van. – tekerte a fejét Jade, én pedig Harry arcát fürkésztem. Vajon ő mit mondott volna? Eljött volna egy nyilvános helyre úgy, hogy én is ott lettem volna? 
- Tényleg. – húzta el a száját Lou – Akkor egy vacsi, vagy valami? 
- Nekem van egy kis dolgom, de ti nyugodtan menjetek. – szólalt meg Harry is, és ezzel meg is kaptam a választ a korábbi, magamban feltett kérdésemre. 
- Mi dolgod van? – nézett rá Liam.
- Az magánügy. – válaszolt neki flegmán, és rá sem nézett. Hmmmm… Visszatért a bunkó Harry. Hol van az, akivel nemrég beszélgettem?
- Én sem megyek. – végre én is hallattam a hangomat – Haza kéne mennem, mert a szüleim alig láttak a napokban. 
- Hazaviszlek, ha akarod. – ajánlotta fel Harry, és máris más lett a hangja, mint mikor Liam-hez beszélt. Rajtam kívül a többiek is meglepetten néztek felé, majd rám pillantottak. 
- Öhm… Nem szükséges, köszönöm. – mosolyogtam rá zavartan.
- Ugyan… - legyintett Harry – Úgyis arra van dolgom. – folytatta, de aztán egyből rájött, hogy mit mondott. Várjunk csak! Honnan tudja, hogy merre lakok? 
- Oké! – egyeztem bele végül, és tudom, hogy szemétség volt tőlem, de még hozzá kellett tennem valamit – Felénk úgyse laknak sokan, nem egy forgalmas környék. – mondtam egy kissé bunkón, de mindenki csak furcsán nézett rám – Nem fogják meglátni velem, és nem kell bujkálnia. – magyaráztam tovább, és a végén Harry-re néztem. Lehajtotta a fejét, és talán egy kicsit meg is tekerte. Tudom, hogy rosszul esett neki ez a beszólásom, de muszáj volt, és én jól éreztem magam tőle.
- Összeszedem a cuccaimat, és mehetünk! – kelt fel a helyéről, ahol eddig ült, és bevonult a szobák felé. 
- Ez nem volt szép. – mondta halkan Jade, hogy Harry ne hallja. A másik három fiú meg sem szólalt, csak némán figyeltek minket. Gondolom ők is érezték a feszültséget, ami szét tudta volna robbantani a ház falait. 
- Nehogy azt mondd, hogy most megbántottam. – tekertem meg a fejemet, és én is pakolászni kezdtem – Az előbb még meg akartál ölni, mert egy légtérben tartózkodtam vele.
- Ezt már megbeszéltük, nem? – tekerte a fejét Jade. 
- Ne szólj bele abba, hogy mit csinálok. – mondtam idegesen, és szerencsére megjelent Harry, ezért nem volt több időnk folytatni a veszekedést – Mehetünk? – kérdeztem, ő pedig csak bólintott, majd elköszönt a többiektől. Nekem eszembe sem jutott, hogy bármit is szóljak a nappaliban ülőknek, hiszen ott volt Jade is. Vesztünk már össze máskor is, és mindig kellett egy kis idő, hogy megbékéljünk, megbocsássunk egymásnak, és beismerjük, hogy a másiknak volt igaza.
- Baj van? – szakított ki a gondolataim közül Harry mély, búgó hangja, mikor már a kocsiban ültünk.
- Nincs. – rántottam meg a vállamat, és szerintem megint elég bunkónak tűntem.
- Bocs. – mondta halkan.
- Nem veled van a baj… - néztem rá – Most nem. Jade bele akar szólni, hogy mit csinálok.
- Ő csak jót akar neked. Miattam vesztetek össze? 
- Szerinted? – nevettem gúnyosan – Egyik pillanatban le akarja harapni a fejemet, mert veled talál kettesben, a másikban meg az a baj, hogy bunkó vagyok veled. 
- Hát elég rosszul esett ez a bujkálós beszólás. – húzta el a száját.
- Nekem is sok minden rosszul esett, Harry! – néztem rá fájdalmas tekintettel. 
- Tudom, és már bocsá…
- Bocsánatot kértél, igen! – szakítottam félbe – Ezért ezt most hagyjuk is, oké? 
- Rendben. – bólintott, aztán pár pillanat múlva ismét ő szólalt meg – Nincs kedved eljönni velem valahova? 
- Harry… - néztem rá kérlelve, hogy ne kezdje el megint ezt a dolgot. 
- Nem úgy, ahogy gondolod… - javította ki magát egyből – Csak, mint barátok. – villantotta meg fehér fogait.
- És hova? – kérdeztem érdeklődve, összehúzott szemöldökkel.
- Az legyen meglepetés. – kacsintott rám. 
- Nem igazán szeretem a meglepetéseket. – kezdtem kicsit aggódva – Inkább kitehetnél a házunknál… Jut eszembe, honnan tudod, hogy hol lakok? 
- Öhm… Talán a tévében említették. – dadogta, és teljesen elvörösödött.
- Hányszor követtél? – nevettem el magam.
- Mi? – nézett rám idegesen, de ő is nevetett zavarában. 
- Őszintén…
- Egy párszor…Addig, amíg rá nem jöttem, hogy Liam-mel vagy…vagyis amíg azt hittem. Na, érted? – magyarázta össze-vissza.
- Értem. – mosolyogtam – És utána miért nem követtél?
- Mert nem akartam azt nézni, ahogy enyelegtek. – mondta kissé bosszúsan. 
- Hmmmm… 
- Mi az? 
- Miért hitted, hogy vele lennék? 
- Mert ő törődött veled, és nem akart titkolni…hozzáteszem, én sem titkolni akartalak, hanem meg…
- Megvédeni… - fejeztem be unottan – Tudom, de inkább hagyjuk. Mindig ide térünk vissza. Nem igazán szeretnék erről beszélni többet. 
- Oké. – bólintott – Nekem mindegy, csak beszéljünk! – mosolygott.
- Tehát? Hova megyünk? – próbáltam kiszedni belőle angyali mosolyommal. 
- Még mindig titok! – nevetett rám, aztán tovább koncentrált az útra, de most már mosolygott. 
Vajon jól tettem, hogy eljöttem vele? Hova megyünk?