2017. január 20., péntek

19. fejezet: Szövetséges

Sziasztok! :) Kicsit hosszú idő után, de itt van a folytatás. Mit szóltok hozzá? :)
Várom a véleményeket!

● Dal a fejezethez: The Pierces - Secret ●
...ALEXIS DAVIS...
A nevemet mondta? Tényleg jól hallottam? Honnan tudja az igazi nevemet? 
Meg sem tudtam szólalni, a szívem a torkomba ugrott, és hirtelen le is izzadtam, de az arcom rezzenéstelen volt. Nagyon jól megtanultam már, hogy hogyan kell fapofát vágni.

- Hogy... Hogy szólítottál? - nyögtem ki nagy nehezen, és közelebb hajoltam Sam-hez, akinek le sem lehetett volna vakarni a mosolyt az arcáról.
- Alexis. - bólintott – Ez a neved, nem? Alexis Davis.
- Nem tudom, hogy miről beszélsz. - nevettem el magam.
- Ne aggódj, itt nem talál ránk senki sem, és lehallgatni sem tudnak. Van egy blokkoló szerkezetem, de gondolom neked ezt nem kell bemutatni. - folytatta tovább a társalgást, és úgy tett, mintha világi jó pajtások lennénk, és mintha minden nap ilyen témáról csevegnénk. 
- Nem igazán értelek. - játszottam tovább a hülyét, de nagyon jól tudtam, hogy lebuktam. Itt van vége az akciónak. Csak azon csodálkoztam, hogy még nem jelentek meg Benjamin emberei, és nem végeztek ki. 
- Drágám, nekem nem kell hazudnod. - legyintett egyet a nő, és belekortyolt az italába, amit nemrég tett le elé a pincér – Látom nem érted. - mosolygott rám újra – Jól ismertem az apádat. 
- Tessék? - bukott ki egyből belőlem a kérdés, és máris máshogy láttam a dolgokat. Ismerte az apámat? 
- Tudom, hogy ki volt, és mi volt a foglalkozása. - bólogatott hevesen – Rengeteget segítettünk egymásnak. 
- Elmagyaráznád ezt konkrétabban? 
- Hát persze... Tudom, hogy az apád Benjamin után nyomozott. 
- Mégis honnan tudnád? 
- Mert úgymond én voltam a jobb keze. Valahogy sikerült bejutnia Benjamin bandájába, pontosabban Benjamin legjobb emberei közé válogatta be. 
- Ezt én is tudom, Sam. - próbáltam higgadt maradni. 
- De azt nem, hogy rájöttem arra, hogy az apád valójában zsaru. 
- Hogyan? 
- Vicces volt a helyzet. Gyűlöltem Benjamin-t, és a mai napig egyre jobban gyűlölöm. - mondta összeszorított szájjal, és tényleg utálkozva beszélt. 
- Miért gyűlölöd? Honnan tudjam, hogy ez nem valami teszt? - kezdtem egyre kíváncsibb lenni. 
- Nem az, hidd el, hogy nem at. Elmesélek mindent, és akkor majd rájössz. 
- Hallgatlak! - mutattam rá, és hátradőltem a székemben. 
- Tizenöt éve volt, mikor Benjamin Styles felvett engem táncosnőnek, és egyből kikezdett velem. Én meg, a naiv kislány, rögtön belementem a játékba. Teljesen levett a lábamról a stílusa, a talpraesettsége, és még véletlenül sem a pénze. Halálosan szerelmes lettem belé, ezért nem érdekelt, hogy más nőkkel volt, hiszen este mindig mellettem kötött ki. Az sem izgatott, hogy hogyan bánt a fiával. A tíz éves Harry-re sokszor én vigyáztam, én mentem érte az iskolába, én segítettem megírni a háziját. Nem is a pótanyja, de a pótnővére lettem.
- Én meg azt hittem, hogy viszonyotok van. - húztam el a számat, és mélyen belül egy kis megnyugvást éreztem. 
- Tetszik neked, igaz? - mosolygott izgatottan Sam, nekem pedig az arcomba szökött a vér. 
- Még mindig nem került be a képbe az apám. - váltottam egyből vissza az előző témára.
- Hát persze... Szóval. Eltelt majdnem tíz év, én pedig már mindenki szemében a főnök jobb keze, és legfőbb bizalmasa voltam. Egy, a maihoz hasonló összejövetel volt, mikor megváltozott minden. Benjamin szerette otthon intézni az ügyeit, de aznap nem volt elég óvatos. Láttam, ahogy megöl valakit. Megölte azt a férfit, és élvezte. - mesélte nagy beleéléssel Sam, és láttam rajta, hogy nehezen beszél arról a napról, és hogy mit látott. 
- És a véleményed egyből megváltozott róla. - fejeztem be helyette.
- Igen. Nem tudtam úgy ránézni, ahogy előtte. Egy gyilkost láttam magam előtt, aki hidegvérrel öl embert. 
- Az alatt a tizenöt év alatt nem is gyanakodtál rá? 
- Nem. Pontosabban tudtam, hogy vannak piszkos ügyei, de csak valami drogbizniszre, vagy hasonlóra gondoltam. Nem hittem, hogy gyilkos. - mondta elborzadva.
- Hát igen. Nagyon ügyesen el tudja tusolni a dolgait. - helyeseltem. 
- Benjamin rájött, hogy megláttam őket, de nem ijedt meg. Meg sem lepődött. Csupán annyit mondott, hogy előbb-utóbb úgyis láttam volna valami hasonlót. Teljes mértékben megbízott bennem, vagy csak arra gondolt, hogy ha eljár a szám, akkor úgyis én bánom meg. Nem mondta, de tudtam, hogy mi lenne a következmény. Én mégis elkezdtem utána nyomozni. Tudtam, hogy az életemmel játszok, de nem érdekelt. Csak Harry-re tudtam gondolni, és arra, hogy ő nehogy az apja nyomdokaiba lépjen. De szerencsére ő teljesen más ember. 
- Igen, az. - bólintottam – De még most sem értem, hogy hogyan került képbe az apám. 
- Egymást buktattuk le. - nevetett fel Sam – De tényleg. El sem hinné az ember, de egyazon a napon akartuk átkutatni Benjamin holmiját. Ő nem volt otthon, külföldre utazott valami ügy miatt, és mind a ketten kaptunk az alkalmon. Szegény nyakig volt a papírokban, mikor rányitottam. Egyikünk sem tudott megszólalni, aztán az én nyelvem eredt meg először. Elmondtam neki mindent, és attól a naptól kezdve, együtt akartuk megbuktatni azt a szemétládát. 
- Nem értem! - gondolkodtam el – Miért nem mentetek egyből a rendőrségre? Hiszen egy gyilkosság szemtanúja voltál. 
- Na, ugyan miért? A zsaruk közt nem egy ember van, aki neki dolgozik. Egyből eljutott volna hozzá a hír, és én még aznap halott lettem volna az apáddal együtt, de így...
- Így csak ő halt meg. - fejeztem be szomorúan helyette – Láttad, mikor meghalt? 
- Nem. Nem tudtam, hogy mi lett vele. Csak másnap, mikor olvastam az újságban, hogy meghalt egy rendőr. Annyira sajnálom, drágám. 
- Hát még én. - bólogattam. 
- Apád halála után kétségbe estem. Nem tudtam, hogy mihez kezdek nélküle. 
- Öhm... Te és az apám... Volt köztetek valami? 
- Nem! - kiáltott fel – Dehogy! Nem! Semmi! Csakis barátság, nagyon jó barátság! 
- Nem lett volna baj, félre ne értsd. - mosolyogtam rá.
- Még mindig az anyádat szerette. - mondta Sam, nekem pedig melegség járta át a szívemet a szüleimre gondolva – Én inkább csak egy bátyóként tekintettem rá. 
- Értem. 
- Szóval miután meghalt az apád, én is leálltam a nyomozással. Gondolhatod, hogy mennyire megijedtem, meg kellett kicsit lapulnom. 
- Honnan tudtad, hogy ki vagyok? - tettem fel egy újabb fogós kérdést. 
- Rengeteg képet láttam rólatok. Rólad, és az öcsédről is, és apukátok rengeteget mesélt rólatok. - mondta kedvesen – Mikor megláttalak Benjamin-nal, egyből megismertelek, és egyből tudtam, hogy mit akarsz valójában a Red Velvet-ben. 
- Nagy szerencsém volt, hogy bejutottam. Először egy kis étteremben dolgoztam, és az öreghez akartam közelebb férkőzni, tőle akartam megtudni dolgokat. - kezdtem bele a mesélésbe, ugyanis kezdtem megbízni Sam-ban, és láttam, hogy nem hazudik – Aztán jött Harry, majd Benjamin. Szinte semmit sem kellett tennem, hogy bekerülhessek hozzá. Először arra gondoltam, hogy lebuktam, de aztán...
- Aztán kikezdett veled. - bólogatott unottan Sam – Szinte sejtettem. Minden új lánynál ezt csinálja, de úgy vettem észre, hogy te rendesen elcsavartad a fejét, és nem csak Ben-nek. - kacsintott rám.
- Harry-ről inkább ne is beszéljünk. - tettem fel a kezeimet védekezve – Gyűlöl, mióta az apjának dolgozok. 
- Dehogy gyűlöl. - mosolygott Sam – Csak meg akar védeni. 
- Benjamin is így gondolja, ezért vett maga mellé. Azt hiszi, hogy akkor majd Harry elkezd neki dolgozni. 
- Lehet, hogy ezért indult a dolog, de Benjamin odavan érted. Nekem elhiheted. Nálam jobban senki nem ismeri a csajozós praktikáit. 
- Fujjjj... - rázkódtam össze – Már megbocsáss, de nincs hozzá undorom. 
- Már nekem sem lenne. Csak azért tart maga mellett, mert tudok a piszkos dolgairól De úgy érzem, hogy keresi magának az új barátnőt.
- Isten ments! - tettem fel a kezeimet – Én maximum csak addig fogom meg a kezét, míg ráteszem a bilincset.
- Legyél nagyon óvatos, rendben? - váltott kicsit komolyabbra – Az apád tapasztalt nyomozó volt, és mégis elbukott. 
- Tudom. 
- Én itt leszek melletted, és segíteni fogok mindenben. Akartam, hogy tudj róla. De senkinek se mond rólam semmit, egyetlen egy szót sem. A főnöködnek sem, a társadnak sem. Senkinek. 
- Megígérem. - mosolyogtam rá, é tényleg így is gondoltam. Mindennél jobban bíztam a főnökbe, és Lou-ba is, de az ígéret szép szó. 

2017. január 2., hétfő

18. fejezet: Gyanús dolgok

Sziasztok! :) Ismét bocsánatkéréssel indulok, hiszen megint nem volt rész már elég régóta. :( Sajnos betegeskedtem, nem voltam jól elég sokáig, most meg az ünnepek jöttek közbe. De ma megírtam a folytatást, és el is hoztam nektek. Mit szóltok hozzá? :) Várom a véleményeket!

● Dal a fejezethez: Breaking Benjamin - Dance With The Devil
...ALEXIS DAVIS...
- Valami gond van, kedvesem? - hallottam meg a hangot a hátam mögött, majd megéreztem a vállamon az égető érintést, amitől elfogott a hányinger.
- Semmi. Semmi gond. - tekertem meg egyből a fejemet és negédes mosolyt öltöttem fel.
- Röstellem, hogy magára kellett hagynom önt. 
- Ugyan... - intettem, miközben Benjamin helyet foglalt mellettem a kanapén, ahol eddig üldögéltem, és a poharam aljában lévő fél korty pezsgőt nézegettem. 
- Bizonyára kellemetlenül érzi magát itt, ugye? - tette a combomra óvatosan a kezét.
- Egy kicsit, igen. - ismertem be halkan, mire ő csak felnevetett.
- Biztosra vettem, hogy nem fogja jól érezni magát, mégsem tudtam magam lebeszélni arról, hogy elhívjam ide. - ahogy beszélt, a keze szinte elkezdte masszírozni a combomat. 
- Igen? - kérdeztem rá, magam sem tudom, hogy miért. 
- Persze. - bólintott határozottan – El sem tudtam volna képzelni magácska nélkül ezt az unalmas partit. Maga itt egy csillogó gyémánt, aki színt ad ennek a sok vénembernek.
- Bizonyára a nyakék miatt látja így. - nevettem el magam, és hozzáértem a mellkasomon díszelgő gyémántokhoz. 
- Ugyan. Ez a kacat a maga szépsége mellett eltörpül. - érintése egyre jobban égette a bőrömet. Nem akartam, hogy hozzám érjen, de nem tehettem mást. Muszáj volt engednem neki, hiszen én az ő szemében nem lehetek más, mint egy fiatal, ártatlan kislány. 
- Maga igazán kedves velem, Benjamin. Még senki sem mondott nekem hasonlókat. - mentem bele végül a játékba. Végülis muszáj valahogy közelebb férkőznöm hozzá, és még ha tagadom is, mélyen belül tudom, hogy ez csak így lehetséges. El kell játszanom a buta fruskát, aki a gazdag főnöke minden szavát lesi, ugyanis úgy látszik, hogy Benjamin-nak pontosan ez kell. Naivnak kell, hogy tűnjek, de ugyan akkor kell, hogy vágyjon rám, és kell, hogy véletlenül se gondoljon arra, hogy ki akarom használni. 
- Hát... Nem mindenkinek szoktam ilyeneket mondani. Csak az igazán különleges személyeknek. - hajolt hozzám egyre közelebb, de én eljátszottam, hogy zavarba jöttem, és lehajtottam a fejem. Pedig legszívesebben pofán töröltem volna. 
- Zavarba hoz. - mondtam neki szégyenlősen.
- Mit szólna hozzá, ha egy nyugodtabb helyre mennénk? - ajánlotta fel, én pedig szinte ijedten kaptam rá a tekintetemet. 
- Ne ijedjen meg! - nevette el magát, és végigsimított az arcomon – Csak a pásztázó, és az irigykedő szempárok elől akarok menekülni. Mondjuk, nem mintha zavarna, hogy irigy rám ez a sok vén kujon. - nézett végig a vendégein – Megértem őket. Én is féltékeny lennék, ha nem én élvezhetném az ön társaságát. 
- Rendben. Menjünk egy csendesebb helyre. - bólintottam, de beül persze fel akartam robbanni.
Benjamin hatalmas mosollyal az arcán kelt fel mellőlem, és a derekamat átkarolva visszavezetett a dolgozószobájába. Mikor becsukta az ajtót, én nem fordultam felé, hanem a polcokon lévő könyveket kezdtem el nézegetni. Pár pillanatig csend honolt a helységre, csak a kintről beszűrődő hangokat lehetett hallani, aztán lépések közeledtek felém. Én meg sem mozdultam, és szinte észrevétlenül rezzentem össze, mikor megéreztem a nyakamon a forró leheletet, és a derekamon két kezet. A lehelet lassan apró csókokká alakult, amitől a hideg futkosott a hátamon. Természetesen az undor miatt, nem pedig azért, mert jól esett. Két kezével egyre jobban szorított magához, a hátamhoz préselte a mellkasát, amitől éreztem a szapora szívverését.
- Öhm... Nézze Benjamin. Maga igazán rendes velem, és rettentő jól esnek a bókjai, de úgy érzem, hogy ez helytelen lenne. - nyögtem rekedtes hangon, miközben szinte már falta a nyakamat. A szívem ki akart szakadni a mellkasomból, és legszívesebben most azonnal felpofoztam volna, mint pár órája Harry-t. Harry! Ahogy eszembe jutott a fiú, még rosszabbul kezdtem magam érezni. Gyűlöl, és ha tudná, hogy most mit csinálok, még jobban gyűlölne.
- Ugyan, drágám! - fordított maga felé rettentő sebességgel a férfi, amitől most már az arcomban éreztem a mentolos leheletét. Megnyalta a száját, és az enyémet kezdte pásztázni a szemeivel. - Annyira gyönyörű vagy! - tegezett le. Miért tegez? Hiszen semmi nem történt köztünk.
- Benjamin... - kezdtem volna bele a védekezésbe, de ekkor kivágódott az ajtó, és egy csinos szőke lépett be rajta. Ezt a csinos szőkét pedig nagyon is jól ismertem, hiszen ő volt az, Samantha Clayton, a Red Velvet legszebb és legjobb táncosa.
- Ben! - szólt a velem szemben álló férfinak, miután jól végigmért engem – Keresnek! Elég sürgős a dolog. 
- Rendben! - bólintott Benjamin, majd ismét felém fordult – Holnap találkozunk a bárban, kedvesem! - mondta, majd egy gyors kézcsók után távozott, magunkra hagyva minket Sam-mel. 
- Minden oké, kislány? - nézett rám egy kicsit kedvesebb mosollyal a nő, és közelebb lépkedett. 
- Persze. - bólintottam, talán kicsit túl meggyőzően.
- Mit szólnál hozzá, ha este beülnénk valahova egyet? Megismerkedhetnénk, ha már kollégák lettünk. - rántotta meg flegmán a vállát – Ez a buli már úgysem tart sokáig, Ben-nek most lesz egy kis dolga. 
- Öhm... Nem is tudom! - kezdtem, és elgondolkodtam azon, hogy miért akar hirtelen ennyire megismerkedni velem ez a nő. Persze, már első alkalommal is nagyon kedves volt, de most akkor is van benne valami furcsa. Abban, ahogy rám néz, és próbál meggyőzni, hogy igyunk meg együtt valamit.
- Gyerünk már! Csak egy ital, vagy egy kávé. - győzködött tovább.
- Legyen! - bólintottam rá végül. Próba szerencse! Legalább megtudom, hogy mit akar tőlem, sőt, talán még valami titkot is kifecseg nekem a Styles-okról. 
- Szuper! - csapta össze a kezét, és mintha megkönnyebbül volna egy kicsit. Talán tényleg ennyire örül neki? Vagy csak valami teszt féleség lesz ez a beszélgetés? - Ismerek egy szuper kávézót, később megírom a címet, de most mennem kell. Beszélnem kell még Harry-vel. Nem láttad valamerre? - kérdése csak egy egyszerű kérdés volt, de engem mintha szíven szúrt volna vele. Harry-t keresi. Már megint Harry-vel akar beszélni.
- A...a szobájában van, ha jól tudom. - válaszoltam kiszáradt torokkal. 
- Remek! - montha nagy mosollyal az arcán, majd magamra hagyott Benjamin irodájában. Egyből megfordult a fejemben, hogy kereshetnék valami nyomot, amin elindulhatnék a nyomozással kapcsolatban, de aztán egyből el is vetettem ezt az ötletet. Így is túlontúl gyanúsak a dolgok.
Nem bukhatok le már így, az elején. Így fogtam a gyémánt láncot, és levettem a nyakamból. Mintha egy mázsás súlytól szabadultam volna meg.
Fogalmam sem volt, hogy mihez kezdjek vele, ezért csak az asztalra raktam, majd kisétáltam az irodából. 
- Lexa! - hallottam meg a nevemen szólít, pontosabban a hamis énem nevén. 
- Nahát... Mr. Styles! - mosolyodtam el egyből, ahogy megláttam a legidősebb Styles-t.
- Maga mit keres itt? - nézett rám meglepetten.
- Ugyan, Mr. Styles..- néztem rá szúrósan – Harry már biztos elmesélte, hogy Benjamin-nak dolgozok.
-  Hát... Harry említett valamit, habár mostanában visszaért a régi, zárkózott önmagához.
- Ohhh... - húztam el a számat – Értem!
- Szóval a fiamnak dolgozik? 
- Igen. - bólintottam kissé szégyenkezve.
- Említették a régi helyén is, hogy felmondott. Van valami oka annak, hogy Benjamin-nak dolgozik?
- Semmi különös. Csupán valamivel több pénzt ajánlott nekem, ami most igazán jól jön.
- Értem! Itt is dolgozik? Most? Ilyen csinosan? 
- Nem. Nem, ide Benjamin hívott meg.
- Ó! - gondolkodott el az öreg – Valóban? 
- Igen.
- Nézze, kedvesem... - kezdte, de én belevágtam.
- Bocsásson meg, Mr. Styles, de mennem kell. Ígérem, hogy még beszélünk. - mosolyogtam rá, majd amilyen gyorsan csak tudtam, magára hagytam.

Már este tíz is elmúlt, mire odaértem a Sam-mel megbeszélt helyre. Egy kis kávézó és bár volt a Trafalgar téren, ahol remek olasz kávét lehetett kapni. Nem volt túl nagy, és nem is volt annyira előkelő, mint a Red Velvet, de egész kellemes hely volt. Mikor beléptem, egyből megpillantottam Sam-et, aki az egyik asztalnál ült, egy pohár színes itallal a kezében. 
- Szia! - köszöntem neki, mikor leültem vele szembe.
- Szia! Csakhogy itt vagy! - örült meg nekem egyből. 
- Hát... Elég fáradt vagyok, és elég késő van már. Erősen gondolkodtam azon, hogy el kellene halasztani ezt az iszogatást. - ismertem be őszintén, amitől ő egy cseppet sem sértődött meg.
- Mit hozhatok? - lépett az asztalunkhoz egy pincér, mielőtt Sam válaszolni tudott volna.
- Én még egy ilyet kérnék! - mutatta fel a szőke nő a poharát, nagy mosollyal az arcán – És neked is csak ajánlani tudom ezt az italt... Alexis! - fejezte be a mondandóját Sam, nekem pedig a lélegzetem is elállt. A pincérre néztem, akinek csak bólintottam egyet, jelezve, hogy nekem is jó lesz ugyan az az ital. Megszólalni azonban még mindig nem tudtam. 
- Hogy... Hogy szólítottál? - nyögtem ki nagy nehezen, és közelebb hajoltam Sam-hez, akinek le sem lehetett volna vakarni a mosolyt az arcáról.
- Alexis! - bólintott – Ez a neved, nem? Alexis Davis.