2016. december 7., szerda

17. fejezet: Jobbat érdemel

Sziasztok! :) Tudom, hogy rengeteg ideje nem volt új rész, és ezt rettentően sajnálom! :( Most az év végéig lesz majd időm írni, ígérem, hogy igyekszek pótolni minden lemaradást! :)

● Dal a fejezethez: Shawn Mendes - Treat You Better ●
...ALEXIS DAVIS...
- Szia! - nyögtem ki nagy nehezen, és a szabad kezemmel a mellkasához nyúltam, hogy le tudjam söpörni róla a rá borított folyadékot. Nem szólt semmit, csak bámult rám, és figyelte, ahogy egyre jobban zavarba jövök miatta. - Ne... Ne haragudj! Nem vettelek észre. 
- Ja! - szólalt meg kissé gúnyos hangnemben – Mostanában nem igazán veszel észre.
- Harry... - hajtottam le a fejemet, és míg vettem egy mély levegőt, becsuktam a szemem.
- Mit csinálsz itt? - tette fel a kérdést, ami szerintem már azóta gyökeret vert a fejében, hogy meglátott itt engem. 
- Az édesapád hívott meg. 
- Ja. Szóval Benjamin-nal randizgatsz? 
- Tessék? - nevette el magam – Dehogy. 
- Vagy csak te még nem tudsz róla... - húzódott gúnyos mosolyra a szája, és körbe nézett felettem. Most valamiért rettentően utáltam, hogy egy fejjel magasabb nálam, ugyanis könnyedén el tudta kerülni a szemkontaktust. 
- Miért viselkedsz így? 
- Az honnan van? - akadt meg a szeme a nyakéken.
- Ezt... - kaptam a nyakamhoz – Ezt a...
- Benjamin adta neked? - kezdett kissé pipa lenni. 
- Igen. - hajtottam le a fejemet ismét. 
- Ekkora faszfejet... - fújta ki idegesen a levegőt. 
- Baj van? 
- Nem. Nincs semmi baj. Elvileg jó nyakban van, csak nem neki kellett volna... - mondatát be sem fejezve intett egyet, és magamra hagyott. 
- Jó nyakban van, csak nem neki kellett volna? - ismételtem meg a szavait.
Az elkövetkezendő fél órában próbáltam keresni a szememmel Harry-t, de sajnos nem jártam sikerrel. Sehol sem láttam, miután elviharzott tőlem. 
- Drága Lexa! - éreztem meg a derekamon egy meleg érintést. 
- Benjamin! - kiáltottam fel kissé hangosan ijedtemben. 
- Megijesztettem? - lépet hozzám közelebb mosolyogva.
- Csak elgondolkodtam. - ellenkeztem egyből. 
- Láttam a fiamat, ahogy feldúlva sietett a szobája felé. - intett a fejével balra, tehát arra található Harry kuckója.
- Öhm... Igen! - helyeseltem – Találkoztam vele.
- Szemtelen volt önnel? 
- Nem. Nem, inkább furcsa. A nyakékről kérdezett. - érintettem meg a gyémántokat a mellkasomon.
- Igen? - húzta fel a szemöldökét, és mintha egy kis gúnyt is láttam volna az arcán. 
- Eléggé kiakadt, hogy viselem. 
- Mert úgy volt, hogy ez az övé lesz. - mondta könnyedén.
- Tessék? - kerekedtek ki a szemeim az őszinte meglepettségtől – Hogyhogy az övé? 
- Az anyám rá akarta hagyni. - vont vállat, és úgy vettem észre, nem nagyon érdekli, hogy Harry örökségével lepett meg az imént. 
- Akkor tényleg nem fogadhatom el. - nyúltam a nyakék kapcsához, de Benjamin megfogta a kezemet, és megállított. 
- Ugyan! - nevetett – Harry lemondott róla, én pedig nem hagyhatok veszni egy ilyen szépséget. - mondta egyre közelebb hajolva hozzám, és megcsókolva a kezemet, amit még mindig fogott – Az anyám azt akarta, hogy Harry majd egy nőnek adja a nyakláncot.
- Egy nőnek? - akadt el hirtelen a lélegzetem.
- Tudja... szerelem, meg hasonlók. - intett egyet, és megitta a pohara tartalmát. 
- Aha. - bólintottam, és szinte kiszáradt a szám. Egyből arra gondoltam, amit Harry mondott. „Jó nyakon van!” Te jó ég! Ez lehetséges? Lehetséges, hogy arra gondolt, amire én gondolok? 
- Minden rendben, kedvesem? - érintette meg újra a derekamat Benjamin
- Igen, persze! - bólintottam, és egy mosolyt erőltettem az arcomra.
- Biztos, hogy nem bántotta meg magát a fiam? - húzta össze a szemöldökét, és idegességet láttam az arcán.
- Persze. Nem volt semmi baj. Szinte alig beszéltünk. - nyugtattam meg, mert el sem akartam képzelni, hogy mit tenne Harry-vel, ha megtudná, hogy esetleg durván bánik velem. Na, nem mintha Harry viselkene úgy, hogy azzal ártson nekem. Mármint fizikailag. A lelki téma ugyanis teljesen más. Hiszen minden egyes alkalommal, mikor rám néz, látom a megvetést a szemében. A megvetést, amit azért érez irántam, mert úgy gondolja, hogy az apjával kavarok. Talán lehet, hogy jól is gondolja? Hiszen Benjamin úgy vezetgetett egész nap maga mellett, mintha a barátnője lennék. Az összes öregembernek, akik közül egy-kettőt felismertem a rendőrségi jelentésekből, úgy mutatott be, mint az est díszvendégét. A sok vénember szinte felfalt a szemével, amitől a gyomrom is felfordult. De az, ahogy az ő cicababáik néztek rám, még rosszabb volt. Ellenséges, irigy arccal méregettek, amolyan ellenséget láthattak bennem. 
- Mondja csak, drágám! - szólt hozzám Benjamin, mikor egy pillanatra egyedül maradtunk – Mit szólna, ha ezt az estét megismételnénk. 
- Újabb partit szervez? - nevettem rá.
- Nem úgy gondoltam. - mosolyodott el, és a csuklómnál fogva közel húzott magához, szinte már összesimult a testünk – Csak magácska és én. Mit szól hozzá?
- Öhm... Nem is tudom, Benjamin. - húztam zavart mosolyra a számat.
- Rendben. Nem kell most rögtön válaszolnia. - lépett kicsit távolabb, és megsimította a hajamat – De úgysem fogom békén hagyni, míg el nem jön velem valahová. - mosolygott rám.
- Nagyon rámenősnek tetszik lenni. - nevettem el magam. 
- Még szép. - kacsintott rám. 
- El szeretnék menni a mosdóba. - váltottam gyorsan témát, hiszen szabadulni akartam. 
- A folyosó végén, jobbra. - mutatott a terem vége felé. 
- Köszönöm. - bólintottam, és elindultam az említett irányba.
Szélsebesen haladtam a folyosón, mikor arra lettem figyelmes, hogy az egyik ajtó mögül halk zene szól, dúdolgatással vegyülve. A kíváncsiságom hajtott, ezért benéztem a szobába. Egyből megismertem a göndör fürtöket. Ezer közül is megismerném, még így, hátulról is. Egy asztal fölé volt görnyedve, és meg mertem volna esküdni rá, hogy éppen rajzolt valamit. A kelleténél talán jobban bedugtam a fejemet az ajtón, ami egy apró lökésnek köszönhetően megnyikordult. Harry abban a pillanatban becsapta az előtte elhelyezkedő füzetet, és felém kapta a fejét.
- Ne haragudj! - védekeztem egyből – Csak a mosdóba indultam. 
- A folyosó végén van. - felelte flegmán, de nem vette le rólam a tekintetét. 
- Öhm... Miért viselkedsz így velem? - szökött ki a számon a kérdés.
- Nem viselkedek sehogy sem. - rántotta meg a vállát, és most valahogy hasonlított az apjára.
- Olyan, mintha nem is ismernénk egymást.
- Hát... Szerintem nem is ismerjük. - húzta gúnyos mosolyra a száját.
- Harry...
- Tudod, hogy mi a bajom? - pattant fel a székéről, és megindult felém. Ha nem tudtam volna, hogy képtelen lenne bántani, talán meg is ijedtem volna egy kicsit. Mikor elém ért, a csuklómnál fogva berántott az ajtón, és becsukta azt mögöttem. - Az a bajom, hogy itt vagy. Megmondtam, hogy óvakodj Benjamin-tól, nemde? 
- Nincs vele semmi baj. 
- Te csak azt hiszed. Különben is... Mi a francért jöttél el ide? Miért viselkedsz úgy, mintha a nője lennél? 
- Egyáltalán nem erről van szó. - tiltakoztam, de Harry nem igazán engedett szóhoz jutni. 
- Mi a francért hódoltál be neki? Megfenyegetett? 
- Nem. Dehogy. De a főnököm. Nem koptathatom csak úgy le.
- De! De igen! - bólogatott Harry hevesen – Te sokkal jobbat érdemelsz. Ő nem az a férfi, akire neked szükséged van, ő sose bánna veled úgy, ahogy...
- Ahogy mi? - kérdeztem rá, ugyanis elhalkult a szava.
- Semmi. - legyintett – Hagyjuk! 
- Ne hagyjuk, Harry!
- Válaszolj nekem őszintén. Tényleg csak a munkádat félted, megfenyegetett vagy azért hajtasz rá, hogy kicsikarj tőle valamennyi lóvét? - amint elhagyta a száját a kérdés, a kezem abban a pillanatban csattant az arcán.
Először csak bámultunk egymásra, majd sarkon fordultam, és az ajtót úgy becsaptam magam után, hogy az egész folyosó beleremegett.

2016. október 30., vasárnap

16. fejezet: Csillogó gyémánt

Sziasztok! Köszönöm szépen az előző részhez érkezett kommenteket. El sem tudjátok képzelni, hogy mennyit jelent nekem! :) Csak így tovább! ;)

● Dal a fejezethez: Muse - Can't Take My Eyes Off You  ●
...ALEXIS DAVIS...
Olyan gyorsan szombat este lett, hogy szinte még fel sem tudtam fogni, hogy hamarosan betekintést nyerek a Styles villa ajtói mögé. Vajon miért akarja Benjamin Styles, hogy én is részt vegyek az estélyen, amit ma este tart? Miért akarja, hogy ott legyek én, a kis jelentéktelen pincérlány? Mélyen belül csak remélni tudom, hogy nem azért akar a közelében tudni, hogy ellenőrizhessen, vagy hogy kiderítse, mit akarok tőle. Remélem, hogy semmit sem sejt az egészből. 
- Azt... a... rohadt... - csak ennyi jött ki Louis száján, mikor kiléptem a nappaliba, ahol Chris-szel együtt üldögéltek a tévé előtt – Mi ez a szerelés, kislány? 
- Muszáj ezt viselnem. Te is tudod, hogy nem vagyok oda az ilyen ruhákért, szóval fogd csak be. - mutattam rá figyelmeztetően. 
- Nem akartam beszólni. Ez...ez nagyon dögös. - simított végig borostás arcán. 
- Szerinted jó lesz? Elvégre azt sem tudom, hogy hogyan kell felöltözni egy effajta esthez. - néztem bele a nagy tükörbe, az előszoba falán. Hosszú, selyemből készült, világoskék ruhám csak úgy ráomlott az alakomra. A nyakba kötős, a derekánál pedig egy szalagból volt masni kötve. Nem volt olyan extravagáns, és szerencsére feltűnő sem, de szerintem illett egy partihoz. Barna hajam ezúttal kisebb hullámokban lógott a vállamon, és a sminket sem túloztam el. Tényleg nem akartam feltűnést kelteni. 
- Szerintem több, mint jó. - bólogatott, és mögém lépkedett, hogy együtt vehessük szemügyre szerelésemet a tükörben.
- Nem gondolod, hogy túlzás? 
- Nem. Egyáltalán nem. - tette a kezeit a vállamra – Gyönyörű vagy. 
- Köszönöm Lou. - mosolyogtam rá – Nem akarom nagy feltűnést kelteni. Ez talán jó lesz.
- Háááát... - húzta fel szemöldökét – Jónak jó lesz, de azt nem mondom, hogy nem fogsz feltűnést kelteni. Bármit is veszel fel, akkor is dögös vagy. - kacsintott rám.
- Ó, fogd már be! - löktem meg, majd elléptem a tükör elől. 
- De ezt tök komolyan mondom. - nevetett újra rám.
- Jól van Lou... - állítottam le – Térjünk át a munka részére. Arra gondoltam, hogy egyenlőre nem kéne még kószálnom a házba. Úgy értem, biztos vagyok benne, hogy Styles-nak furcsa lenne, ha mondjuk az irodájában kutakodva találna rám. 
- Valószínűleg. - bólintott, miközben visszahuppant a kanapéra Chris mellé, aki teljesen bele volt merülve valami mesébe – Viszont, mi van akkor, ha nem lesz több lehetőséged arra, hogy kutakodj?
- Majd úgy rendezem a dolgokat, hogy legyen. - rántottam meg a vállamat.
- Hogy rendezed úgy? - nevette el magát, majd hirtelen komor lett az arckifejezése – Hacsak nem...
- Hacsak mi? - néztem felé érdeklődve.
- Hacsak nem jössz össze a sráccal.
- Tessék? - hangom hirtelen több oktávot ugrott feljebb.
- Ha összejössz a fiatal Styles-szal, akkor járhatnál-kelhetnél a házban.
- Ugyan... - intettem le – Nem hiszem, hogy Harry hazavinne az apja házába. Meg amúgy sem használnám arra őt, hogy nyomozhassak az apja után. 
- Alex... - váltott egyre komolyabb hangnemre Louis – Mikor belekezdtünk ebbe az egészbe, nem arról volt szó, hogy kizárjuk az érzelmeket? Na, nem mintha rá akarnálak beszélni a srácra... De érted, mire célzok, nem? 
- Értem. Persze. - bólogattam ingerülten – De akkor sem akarom belekeverni. Minél többen annak benne az ügyben, annál nehezebb dolgom lesz. 
- Ez csak amolyan kifogás, ugye? - mosolygott rám lemondóan barátom. 
- Lou... - néztem rá kérlelve – Nem akarom belekeverni még jobban Harry-t. Nincs benne a bűnözésben, tehát hagyjuk is ki belőle.
- Akkor meg hogyan akarsz közelebb kerülni minden dologhoz? 
- Majd kiderül... - rántottam meg a vállamat, és szúrósan néztem Lou aggódó és vizslató szemeibe – Figyelj! Tudom, hogy ez így zavaros neked, mert nekem is az. De haladjunk lassan. Bármennyire is szeretném minél előbb letudni Styles-ék ügyét, nem kapkodhatom el. 
- Rendben! - egyezett bele nagy nehezen – Csak légy óvatos, oké? Nagyon óvatos. Ha pedig bármi baj van, egyből értesíts! 
- Igenis, apuci! - nevettem el magam, majd Lou óvó karjaiba bújtam. 
Hosszan tartó, kissé már-már kínos ölelkezésünknek a csengő hangja vetett véget. A kaputelefonba csak belekiáltottam egy „Megyek!”-et, és elbúcsúzva Lou-tól és az öcsémtől a kijárat felé vettem az irányt. Mikor kiértem a főbejáraton, kissé meglepődve, majd megkönnyebbülve tapasztaltam, hogy nem Harry vár ma is a kocsija mellett, hanem egy ismeretlen öltönyös férfi.
- Miss Potter! - bólintott, és kinyitotta nekem az ajtót.
- Köszönöm. - mosolyogva ültem be a kocsiba, ahol egyből úrrá lett rajtam a pánik. Kezeimet tördelve bámultam ki az ablakon, és próbáltam összeállítani a fejemben egy jó tervet, de nem ment. Nem jutott eszembe semmi kézen fekvő dolog, éppen úgy, ahogy az elmúlt pár napban sem. Mély levegőket véve arra jutottam végül, hogy lesz, ami lesz alapon belevágok a dolgok közepébe, és hagyom, hogy sodorjon magával az ár. Óvatos leszek, de nem fogom előre eltervezni a lépéseimet. 
Hosszas gondolkodásomból kizökkentett az a tudat, hogy az autó lassítani kezd egy kovácsolt vas kerítés előtt, ami lassan kitárta szárnyait előttünk. Alig tízzel gurultunk előre a térkövezett feljárón, és a sofőr leparkolt a több tucat luxusjármű mellé, amik már az udvaron álltak. 
- Parancsoljon! - nyújtotta kezét felém egy öltönyös, jó vágású srác, aki kinyitotta nekem az autó ajtaját, majd a nagy faajtós bejárat felé tessékelt. 
- Köszönöm! - bólintottam neki, és hevesen dobogó szívvel lépkedtem fel a lépcsőn, be az ajtón, egyenesen a hatalmas nagy, márványköves hallba, ahol már rengeteg ember járkált, beszélgetett, és italozott. Mindenfelé felszolgálók futkostak, akik közül egy az orrom alá tolt egy pezsgőspoharakkal teli tálcát. Mosolyogva biccentettem neki, és köszöntem meg az italt, amibe egyből nagyot kortyoltam, kicsit megnyugtatva vele az idegeimet.
- Lexa, drágám! - hallottam meg a hátam mögül az ismerős hangot – Végre, megérkezett. Jöjjön csak beljebb! 
- Jó napot! - köszöntöttem a már szokásossá vált műmosolyommal a felém közeledő Benjamin-t. 
- Jöjjön, jöjjön! - kezét a derekamra helyezte, és még beljebb tolt maga mellett – Van magácska számára egy meglepetésem. 
- Igen? - néztem rá ijedten, mikor kinyitott nekem egy közeli ajtót, és maga lé engedett. A dolgozószobája lehetett. A helység közepén egy csodásan lakkozott fűzfa asztal állt, körülötte hasonló színű, piros bársonnyal fedett székekkel, bőr kanapéval és fotelekkel az ablak előtt.
- Igen! - bólintott kezeit összekulcsolva a mellkasa előtt, így mérve végig engem.
- Nagyon szép a háza. - szólaltam meg kiszáradt szájjal, reménykedve abban, hogy nem jött rá, ki vagyok valójában. 
- Nem csodálatosabb, mint magácska. - nézett rajtam végig újra – Elbűvölő, mint mindig. 
- Köszönöm.
- Ezért is szeretném, ha ezt elfogadná tőlem, és viselné. - lépett az asztalhoz, és elővett a fiókjából egy lapos, bársonydobozt. Mikor kinyitotta azt, majdnem elállt a lélegzetem. - Tegnap leltem rá erre a csodára, és egyből magácska jutott eszembe róla. Hiszen ugyan olyan ritka és különleges szépség, mint ön. 
- Ezt nem fogadhatom el! - tiltakoztam egyből, és léptem egyet hátra. 
- Ragaszkodom hozzá.
- Benjamin! - nevettem zavartan – Ez egy kész vagyon lehetett. Nem fogadhatom el. Csak az egyik pincérnője vagyok, egy alkalmazottja. 
- Lexa! Drágám, maga a legjobb alkalmazottam. Remekül dolgozik, és én ezt értékelni szoktam. - magyarázta.
- De hiszen csak nemrég kezdtem... - mosolyogtam zavartan. 
- Fogadja el, kérem! - lépett közelebb felém, kezében az ékszerrel – Különben ezt a szépséget el kell zárnom valamelyik széfem mélyére, ugyanis senki sem alkalmas arra, hogy viselje. Magát kivéve persze. 
- Nem is tudom... - kezdtem zavartan, de ekkor már mögém lépett, és a nyakam köré rakta a méregdrága, csillogó gyémántnyakláncot.
- Ahogy sejtettem. - hajolt közelebb a fülemhez – Magán még szebben tündököl. De természetesen az ön szépsége mellett eltörpül a nyakék csillogása.
- Köszönöm. - nevettem zavartan, és felé fordultam. Olyan közel álltunk egymáshoz, mint még soha. Félve, a torkomban dübörgő szívvel néztem a szemébe, ő pedig még csak nem is pislogott. Whisky és parfüm illata keveredett bele a levegőbe, ami miatt csak óvatosan vettem a levegőt. Most meg fog csókolni? Nem csókolhat meg! Pedig nagyon úgy tűnik, hogy azt akarta, ugyanis egyszer a szemembe, egyszer pedig a számra nézett, és alig észrevehető módon nyalta meg a száját. 
- Öhm... - jöttem zavarba, és elfordítottam a fejemet. A szoba falán lógó tükör elé álltam, és megcsodáltam benne a láncot. Csak, hogy eltereljem a figyelmet arról, hogy majdnem megcsókolt. - Gyönyörű, de nem igazán fogadhatnám ezt el. Nem akarom, hogy azt higgye rólam, hogy én egy olyan fajta lány vagyok, akinek csak az ajándékok, és a pénz számít. 
- Ez eszemben sem jutott, Lexa! Ne érezze kellemetlenül magát. Tudja mit? Jöjjön, és igyunk valamit. Nézzen körül a hallban, nekem egy kicsit magára kell hagynom önt, de esküszöm, hogy csak pár perc lesz. Csak köszöntöm az újonnan érkezőket, és máris az öné vagyok. - csókolta meg a kezemet, és kinyitotta nekem az iroda ajtaját – Nem hagyom egyedül magácskát, ugyanis a végén még valamelyik vén kujon lecsapja a kezemről. - kacsintott még rám utoljára, és egyedül hagyott az idősödő üzletembernek kinéző alakok közt, akiknek egy-egy fiatalos cicababa díszelgett az oldalán. Jobban körülnézve vettem csak észre, hogy több tekintetet is magamra vonzottam. Gondolom a nyaklánc keltett ekkora feltűnést, és az, hogy nemrég léptem ki egy szobából Benjamin Styles oldalán. 
Tettem pár tétova lépést előre, és a már üres pezsgős poharamat letettem az egyik pincér tálcájára, majd vettem egy telit.
- Ohhh... - szólaltam meg ijedten, mikor valakit telibe borítottam az irányváltásomat követően – Bocsánat! Annyira sajnálom.
- Semmi...baj. - jött a szinte dadogó válasz az előttem álló sráctól, akit nagyon is jól ismertem – Szia! 
- Harry? - néztem fel a magas, barna, göndör hajú fiú smaragd íriszeibe, és a vér is megfagyott bennem attól a tekintettől, amivel meredt rám.

2016. október 23., vasárnap

15. fejezet: Sam

Sziasztok! Meghoztam a legújabb részt, habár nem nagy lelkesedéssel, mert nem kaptam sok visszajelzést az előzőhöz! :( Remélem ez a rész jobban tetszik majd! ;)
Hozzá kell tennem, hogy a napokban csak Shawn Mendes számokat hallgatok, szóval szerintem számíthattok ezentúl arra, hogy sok rész kísérődala lesz Shawn valamelyik száma! :D 


● Dal a fejezethez: Shawn Mendes - Imagination
...ALEXIS DAVIS...
Már letelt két hét úgy, hogy Benjamin Styles-nak dolgoztam. Sajnos eddig még semmi olyan dolog nem történt, ami akár csak gyanús lehetne vele kapcsolatban. Szinte az egész napját a bárban tölti - természetesen a neki leszeparált helyen -, és szinte minden idejét azzal tölti, hogy engem bámuljon, vagy velem beszélgessen a pultnál ülve. 
- Nem akarok szemtelen lenni, de ha feltart engem, akkor nem tudom rendesen elvégezni a munkámat. A főnököm pedig nem biztos, hogy örülni fog ennek. - villantottam meg egy féloldalas mosollyal a fogaimat. 
- Biztosíthatom, hogy a főnöke nem fog megorrolni önre, kedvesem. - nevetett felém Benjamin.
Az elmúlt napokban eléggé megnyíltunk egymás felé, és sokszor ugratjuk egymást. Ha valaki szem- és fültanúja lenne a kis csipkelődéseinknek, még azt gondolná, hogy flörtölünk egymással. Flörtölni. Benjamin Styles és én? Még csak az kellene! Minden egyes pillanatban, mikor meglátom, felfordul a gyomrom, és bármikor el tudnám sírni magamat, hogy a közelében kell lennem. 
- Hát remélem, ugyanis nem akarom elveszíteni az állásomat. - húztam tovább. 
- Tehát megkedvelte itt nálunk? - mosolygott rám a whiskeys pohara felett. 
- Igen. Nagyon jól érzem magam itt, mindenki nagyon kedves. - bólogattam meggyőzően. Valójában tényleg egész jó hely volt a bár, még élveztem volna a munkát is, ha nem az lenne a tulaj, aki.
- Harold? - tette fel a kérdést, amitől a hasam egy újabb bukfencet vetett, de ez a bukfenc most más volt, mint amit az említett személy apja váltott ki belőlem – Ő hogyan viselkedik? 
- Öhm... - hajtottam le a fejemet, és megjelent a szemem előtt a srác arca, a göndör haja és a csodaszép smaragd íriszek, melyek mostanában nem csillogtak úgy, ahogy szoktak. 
- Szemtelen volt vagy csúnyán beszélt önnel? - erősödött fel a hangja, ami egy kicsit megijesztett. Nem volt mérges, legalábbis nem tűnt annak, de így is rémisztő volt számomra. 
- Nem... - válaszoltam egyből – Nem szemtelen velem, és nem is beszélt csúnyán. Igazából hozzám sem szól mostanában. Egy árva szót sem...
- Majd megbékél. - rántotta meg a vállát – Most, hogy végre rászánta magát, hogy nekem dolgozzon...
- Önnek dolgozik? - vágtam a szavába ijedten. Ez lehetetlen! Nem lehet igaz, hogy Harry végül beadta a derekát, és elkezdett az apjának dolgozni. Nem így terveztem ezt az egészet. Annyira megnyugtató érzés volt, hogy nem kell Harry után is nyomoznom, erre tessék...
- Igen. - válaszolt Benjamin, és közben összehúzott szemöldökkel méregetett. Te jó ég! Nem szabadna így reagálnom a dolgokra.
- Ez remek! - kiáltottam fel, természetesen színlelve az örömömet. 
- Igen? - könnyebbült meg a férfi arca.
- Igen. - bólogattam hevesen – Hiszen Harry talán megtette ezzel az első lépést, hogy jobb viszonya legyen önnel. - mondtam meggyőzően. 
- Hmmm... - gondolkodott el a férfi – Meglehet, és tényleg remélem, hogy így lesz. Mondja csak, kedvesem! - váltott témát, mintha kellemetlen lenne neki Harry-ről, és a vele való kapcsolatáról beszélni. 
- Igen? - néztem rá érdeklődve. 
- Szombaton a házamban lesz egy rendezvény, és szeretném, ha ön is ott lenne. 
- Öhm... Rendben. - bólintottam egyből, nem is gondolva a következményekre – Mire menjek?
- Ugyan, drágám! - intett le kedvesen – Természetesen kocsit küldök önért. 
- Oké. Az itteni munkaruhámban kell lennem? - kérdeztem lazán, és a rá érkező válasz forró zuhanyként ért. 
- Tessék? - kezdett jóízűen kacagni – Miért kellene abban lennie?
- Nem kell? - néztem rá furcsán.
- Természetesen nem! Úgy látom, félreértette a meghívást! - nevetett tovább.
- A meghívást? - húztam fel a szemöldökömet. 
- Igen. Úgy értettem, hogy szeretném meghívni erre a rendezvényre, mint vendéget. 
- Ohhh... - döbbentem le hirtelen, és nem is tudtam, hogy mit mondjak. 
- Elfogadja a meghívást? 
- Hát nem is tudom, Benjamin... - hajtottam le a fejemet zavartan. Egyrészt eszem ágában sem volt elmenni az ördög katlanjába, másrészt pedig jó lett volna közelebbről is megnézni, és feltérképezni a házat, és részleteit. 
- Kérem, legalább gondolja meg... - hajolt hozzám közelebb, és megérintette a kezemet. 
- Rendben. - egyeztem bele, és már tudtam, hogy igent fogok mondani neki.
- Holnapig gondolja meg, hiszen ma már csütörtök van. - kacsintott rám, majd lehúzta a maradék italát – Most mennem kell, kedvesem. Később még benézek. 
- Viszlát! - mosolyogtam rá, és intettem egyet.
Gondolataimba merülve észre sem vettem, hogy valaki a pulthoz ült. Csütörtök délután lévén nem sok ember volt a bárban, és a színpadon is csak egy-két táncos rázta magát.
- Kaphatok egy pohár vizet? - szólalt meg a pult túlsó feléről egy hang. Ijedten néztem felé, és ekkor tudatosult bennem, hogy ki ült velem szembe. 
- Persze, azonnal! - bólintottam mosolyogva, és elé tettem a vizet. 
- Köszönöm! - viszonozta kedvesen a gesztusomat. 
- Öhm... Még nem igazán tudtunk beszélni az elmúlt hetekben. - kezdtem bele félve. Pontosabban csak tettettem a visszahúzódó kis pincérlányt. Én ennél sokkalta bátrabb vagyok. - Lexa Potter vagyok.
- Én pedig Samantha Clayton, de szólíts csak Sam-nek.
- El kell, hogy mondjam, nagyon jó vagy. Csodásan táncolsz, és lenyűgöző, amilyen magabiztossággal mozogsz odafent. - mutattam a színpad felé. Minden nap ott volt a nő, aki már első nap szemet szúrt nekem, és minden nap figyeltem őt. Irigy voltam rá, rettentő irigy. Szép volt, és olyan magabiztos, mint még soha senki, akivel eddig találkoztam. Most pedig még az is kiderült róla, hogy mennyire kedves. 
- Nahát... - nevette el magát kissé zavartan – Még soha senki nem nyilatkozott így egy sztriptíztáncosról. 
- Ugyan már... - legyintettem – Szuper vagy. Remek táncos.
- Ezt nagyon jó hallani, végre valaki a táncost veszi észre bennem, és nem az olcsó szajhát. 
- Nem vagy szajha attól, hogy táncolsz. - ráztam meg a fejemet – Zseniális vagy.
- Ugyan már. Elég legyen, mert zavarba hozol. - legyintett ismét felém – De ahogy elnézem, te sem panaszkodhatsz. Nagyon szép vagy, és jó az alakod. Nem gondoltál arra, hogy kipróbáld magad odafent? - húzta fel érdeklődve a szemöldökét – Úgy látom, nagyon megfogott a színpad.
- Ugyan már! - kacagtam jóízűen – Nekem nem menne, nem tudnék olyan szabadon mozogni.
- Ha meggondolnád magad, akkor bátran szólj nekem! Szívesen segítek! - bólintott biztatóan, és lehúzta a pohara tartalmát. 
- Nem hiszem, hogy... - kezdtem újra, de ekkor félbeszakított valaki, aki csak most érkezett, és akit eddig még nem láttam a bárba betérni. 
- Harry... - hallottam meg a saját hangomat, ami halk és rekedtes volt. Persze, hogy az volt, hiszen az előttem álló fiú ezt a hatást váltotta ki belőlem. Kiszáradt a torkom, alig kaptam levegőt és a szívem a torkomban lüktetett. Mit keres itt? 
- Szia! - biccentett felém szinte lenéző stílusban, majd az eddig velem beszélgető nő felé fordult – Szia, Sam! - köszöntötte őt is, de sokkal lelkesebben, mint engem. Arcán megjelent az a kisfiús mosoly, amit felém már hetek óta nem villantott meg. Irigy lettem.
- Szia, szépfiú! - tárta ki a karjait a nő, és szorosan vonta szinte fedetlen testéhez Harry-t – Mi járatban erre? 
- Hozzád jöttem. - kuncogott a fiú – Beszélhetünk valami eldugottabb helyen? 
- Persze, szépségem! - bólintott a nő, és felém biccentve köszönésképpen, elvonult nyomában Harry-vel. Persze a göndör srác még csak egy pillantásra sem méltatott. Csak az kötötte le a figyelmemet, ahogy Sam derekára tette a kezét, és úgy engedte be maga előtt egy hátsó ajtón. 
Irigy voltam. Rettentő irigy lettem erre a nőre, aki nem csak, hogy szép és csodálatra méltó volt, de még Harry-t is az ujja köré csavarta. Nem is csodálkoztam, hiszen csak rá kell nézni. A francba! A francba! Éreztem, hogy mindent elrontok! De miért is rágom magam ezen? Hiszen nekem a munkám, a nyomozás az első. Annak kell az elsőnek lennie! 

2016. október 16., vasárnap

14. fejezet: Valami új és veszélyes

Sziasztok! :) Meghoztam a legújabb fejezetet, habár az előzőhöz nem érkezett túl sok visszajelzés! :( Azért talán még egy páran itt vagytok! :) Olvassátok el, és véleményezzétek! :)

● Dal a fejezethez: Pussycat Dolls - I hate this part
...ALEXIS DAVIS...
Nem is tudom, hogy miért voltam izgatottabb. Az első munkanapom miatt Benjamin Styles-nál, vagy azért, mert Harry lesz az, aki elvisz hozzá. El sem tudom képzelni, hogy mit érez vagy gondol ezzel kapcsolatban. Tegnap este nem igazán szólt hozzám, inkább csak Chris-szel volt elfoglalva a nálunk töltött ideje alatt. Volt egy olyan érzésem, hogy nem igazán szeretett volna beszélni a történtekről, vagy arról, hogy mi lesz ezután. 
- Nyitom! - kiáltottam, mikor meghallottam a csengő hangját, majd nem sokkal később utat engedtem az érkezőnek – Szia! Gyere be! Chris mindjárt készen van. Köszönöm, hogy elviszed...megint. - húztam el a számat. Kezdett elég kellemetlen lenni, hogy minden egyes nap Lou-t kell megkérnem arra, hogy vigye el az öcsémet az iskolába. Legtöbbször persze ő is hozta haza. 
- Nem kell ezért rosszul érezned magad. - mondta, mintha olvasna a gondolataimban – Tudod, hogy szívesen csinálom. Különben sem tehetsz mást. A munka, az munka. 
- Tudom. Annyira szeretném, ha már vége lenne! - túrtam bele hisztérikusan a hajamba. 
- Tudom, szépségem. Tudom! - húzott magához közelebb Lou, és átölelt. Mindig meg tudott nyugtatni, és tudta is a módját neki. - Most már egyre közelebb járunk. Minden menni fog, mint a karikacsapás.
- Remélem is. - suttogtam bele a mellkasába, miközben ő a hajamat simogatta.
- Úgy féltelek. - suttogta halkan.
- Tessék? - lepett meg a mondata, ugyanis nem szokta soha ezt mondani. Tudtam, hogy aggódik értem, mert már ezer éve ismerem őt, de még sosem mondta ki konkrétan. 
- Félek, hogy bajod lesz, én pedig nem tudok segíteni neked.
- Nem lesz semmi bajom, Lou. - nyugtattam meg, de lehet, hogy inkább magamat próbáltam meggyőzni erről.
- Ugye tudod, hogy ha egy ujjal is hozzád ér, akkor megölöm?
- Nem fog hozzám érni. Nem fog engem bántani, Harry miatt. 
- Nem a bántalmazásra céloztam, Alex. - tekerte meg a fejét. 
- Jajj, Lou! - löktem távolabb magamtól, és nevetni kezdtem – Nem azért akarja, hogy neki dolgozzak. Mondtam már. Harry miatt csinálja.
- Majd meglátjuk. Te is tudod, hogy bármi kitelik tőle. 
- Igen. - bólintottam – De hagyjuk ezt! Szólok Chris-nek, hogy indultok. 
Mielőtt elindultak, Lou még legalább százszor megígértette velem, hogy ha bármi baj van, vagy bármi gyanúsat észlelek, azonnal szólok neki. 

Fél órára rá, hogy az öcsémék távoztak, megérkezett a fuvarom a munkába. Vagyis megérkezett Harry. 
- Szia! - üdvözültem mosolyogva, mikor beültem az autójába.
- Szia! - köszönt vissza, de egy cseppnyi lelkesedést sem láttam az arcán. 
- Hogy vagy? - próbáltam beszélgetésbe elegyedni vele. 
- Csak a szokásos. - rántotta meg a vállát. 
- Vagyis morcos kedvedbe vagy? - nevettem rá, de ő nem válaszolt. Csupán egy apró, alig látható mosolyra húzta a száját. - Mi a baj? 
- Semmi. Csak...
- Csak? - bátorítottam, mert láttam, hogy nem igazán akarja elmondani.
- Féltelek. - bökte ki végül. Neki valahogy nehezebb volt kimondania, mint Lou-nak nemrég. 
- Mitől? 
- Az apámtól. Már elmondtam, hogy nem a legjobb ember, akit ismerek. 
- Annyira nem lehet rossz. Elvégre munkát ajánlott nekem.
- Hátsó szándékból. 
- Miféle hátsó szándékból akarna nekem segíteni? - mosolyogtam rá, ami most nekem esett nehezemre, hiszen jól ismertem az apját.
- Bármi. - tekerte a fejét – De ha bántani mer, hozzád mer érni, vagy ha csak csúnyán néz rád, akkor kinyírom. Ezt pedig nagyon jól tudja ő is. 
- Micsoda harcias lettél. - nevettem el magam megint, de most az mosolyogtatott meg, hogy Lou szinte ugyan ezeket mondta el, igaz kicsit visszafogottabban. 
- Komolyan beszélek, Lexa! - nézett a szemembe most először – Ígérd meg, hogy szólsz nekem, ha bármi olyat tesz, vagy mond.
- Harry...
- Ígérd meg! - erősödött fel a hangja. 
- Jó. Oké. Ígérem. - bólogattam hevesen. 
Pár perc múlva meg is érkeztünk a bárba, de addig egyetlen egy szó sem hangzott el köztünk. A feszültség szinte ki akarta törni az autó ablakait. 
- Köszönöm a fuvart! - fordultam felé, mielőtt kiszálltam volna a kocsiból. 
- Ne feledd, hogy mit ígértél. Oké? - nézett mélyen, és keményen a szemebe. 
- Rendben. - biztosítottam újra, majd lehagytam az autót, és a Red Velvet felé vettem az irányt. Tudtam, hogy amint kiszálltam a kocsiból, elkezdődött valami. Valami új és veszélyes.

Délelőtt volt, de a bárban már most volt egy jó pár, ránézésre tehetősebb, gazdagnak tűnő ember. Az egyik kezükben szivar, a másikban egy pohár whisky, és a nyálukat csorgatták a csöveken pörgő táncosokra. Már múltkor is láttam őket táncolni, de most is szájtátva néztem őket. Hogyan tudnak ilyen felszabadultak lenni? Nem is zavarja őket, hogy egy szál bugyiban rázzák magukat, sőt, egyesek egy szál semmiben vonaglanak. Volt egy gyönyörű nő, aki már első ránézésre is a kedvencek közé tartozhatott, ugyanis ő volt a középső, legnagyobb színpadon, és láthatólag ő kapta a legtöbb figyelmet. Női szemmel is csodálatos volt, gyönyörű hosszú haja, szép kerek mellei, csodás alakja.
Egy kicsit meg is irigyeltem, mert annyira jól nézett ki, és olyan magabiztosnak tűnt. Nálam pár évvel idősebb lehetett, és látszott rajta, hogy tapasztalt volt, mert elég otthonosan mozgott a színpadon. 
- Drágám! - zökkentett ki a gondolataimból egy hang – Csakhogy ideért!
- Benjamin! - néztem rá ijedten – Talán késtem? 
- Nem. Nem, dehogy, kedvesem! Csupán már alig vártam, hogy ideérjen. 
- Tényleg? - kérdeztem felhúzott szemöldökkel. Próbáltam ijedtnek, és szerénynek látszani, de legszívesebben neki tudtam volna menni az előttem álló férfinak. 
- Persze. - bólintott nagy komolysággal – Úgy látom, magával ragadata a színpad. 
- Öhm.. Igen! - mosolyodtam el, és éreztem, hogy elvörösödik az arcom – Nagyon jók. Főleg a szőke hölgy, ott középen. Csodás.
- Nahát! Ennyire tetszik önnek? Mert az ajánlatom még mindig áll, hogy magácska is csatlakozzon a táncosokhoz. 
- Nem köszönöm. - elleneztem azonnal.
- Mondjuk nem is tudom, hogy engedném-e másnak táncolni.
- Másnak? - néztem rá furcsán, de valahol sejtettem, hogy mire céloz. 
- Drágám, nincs az a pénz, amit magáért meg tudnának fizetni a vendégek, ha ott fent táncolna. 
- Hát... Nem hinném, hogy olyan jó lennék. - mosolyogtam zavartan. 
- Nem legyen ilyen kishitű. Komolyan mondom...ha meggondolja magát, sztárt csinálunk magából. - kacsintott rám.
- Köszönöm, de nem. - tekertem meg újra a fejemet – Maradok a pincérkedésnél.
- Ahogy óhajtja. - tette a kezét a derekamra – Jöjjön velem, máris kezdhet. 
Ahogy Benjamin maga elé tolt a csípőmnél fogva, a hátsó rész felé vettük az irányt. De még egyszer utoljára visszanéztem a színpadon táncoló nőkre. Még most sem tudtam felfogni, hogyan lehetnek ilyen profik, és hogyan tudnak ennyire lazák lenni.

...HARRY STYLES...
El sem hiszem, hogy ez történik. Teljesen hülye vagyok, hogy otthagytam az apámnál. Nem szabadott volna megengednem neki, hogy odamenjen. Nemhogy még odavinni. 
- Minden rendben, Harry? - őrlődésemből a nagyapám hangja zökkentett ki.
- Szia. Fogjuk rá. - rántottam meg a vállamat, aztán elterültem a nappali kanapéján.
- Mi történt? - ült le velem szembe, az egyik fotelba – Mit csinált megint az apád? 
- Felvette dolgozni Lexa-t. - mondtam neki idegesen, és a hajamba túrtam.
- Tessék? - nézett rám meglepetten – Ez hogy történt? 
- Több pénzt ajánlott neki, mint az előző munkáltatója. 
- Ennyire szüksége van neki a pénzre? 
- Nem. Azt mondta, hogy csak jól jön. De nincs rászorulva, mert felajánlottam neki, hogy kisegítem. 
- De hogy jutott eszedbe ez az apádnak? 
- Nem is sejted? Hát miattam. - mondtam gúnyosan.
- Azt hiszi, hogy így majd te is neki fogsz dolgozni. - állapította meg az öreg. 
- Gondolom... És lehet, hogy nem is téved. 
- Tessék? - a nagyapám hangja ijedt volt. 
- Elvégre már most velem furikáztatja Lexa-t. 
- Miért kell neki sofőr? Senkiért sem szokott küldeni. 
- Szerinted? Mert ő úgy gondolja, hogy ez már úgy számít, mintha neki dolgoznék. 
- De ez nem ugyan az. Nem hódolhatsz be neki. 
- Nagyapa... - emeltem fel a hangomat – Ha Lexa-t biztonságban akarom tudni, muszáj lesz a közelébe lennem valahogy, és lehet, hogy ez az egyetlen módja neki. - mondtam ki, és tudtuk mind a ketten, hogy igazam van. Az apámnak kell dolgoznom. 

2016. október 7., péntek

13. fejezet: Harag vagy csalódottság?

Sziasztok! :) Tudom, hogy két hete nem jelentkeztem, de nem volt időm sajnos. Ezer bocsánat, ahogy azért is, mert most egy nagyon rövid fejezetet hoztam. Ebből sajnos csak ennyit tudtam kihozni, nem akartam tovább írni, mert a folytatás elég bonyodalmas és izgalmas lesz. ;) Egyenlőre csak annyit tudhattok meg, hogy Harry hogyan reagált Lexa új munkájára.

● Dal a fejezethez: One Direction - Steal My Girl
...ALEXIS DAVIS...
A gyomrom valahol a torkomban volt, mikor beültem Harry mellé a kocsiba. Tudtam, hogy ha nem is haragszik rám, akkor csalódott bennem. Esetleg csupán nem érti, hogy miért is kezdtem el dolgozni az apjának, mikor szinte óva intett tőle. 
Harry egy csodás ember, aki nem érdemelte meg azt a sanyarú gyerekkort, amit kapott. Igaz, hogy nem kellett nélkülöznie semmit, mert a családja mindig is kő gazdag volt, de amiből nem jutott neki szinte semmi, az a szülői szeretet. Bárcsak ne ilyen körülmények között ismertem volna meg, vagy legalább ne Benjamin Styles lenne az apja. Mert nem tagadhatom, hogy tényleg nagyon megkedveltem őt. Nem szabadott volna, de megtörtént. 
- Mi a helyzet? - szólaltam meg félve, egy pár perc csend után, de nem jött válasz – Harry? Minden oké? 
- Az apámnak fogsz dolgozni? - szaladt ki a száján a kérdés, de nem nézett rám, csak elfehéredő ujjakkal szorította a kormányt. 
- Öhm...igen. - húztam el a számat.
- Miért? 
- Mert felajánlott egy pincérnői állást. 
- Nem volt jó az eddigi munkád? 
- Nem kerestem valami jól. - hazudtam – Tudod, hogy egyedül nevelem az öcsémet. 
- Tudom... - sütötte le a szemét egy pillanatra – De...Miért pont az apámnak kell dolgoznod? 
- Harry... Nagylelkűen felajánlotta ezt az állást, és hülye lettem volna nem elfogadni, hiszen ezerszer jobban fizet, mint az előző. 
- Ha ennyire kell a pénz, miért nem szóltál nekem? - nézett végre rám egy pillanatra.
- Mert annyira nem vagyok meglőve, hogy pénzt kérlek kölcsön bárkitől is. Főleg nem tőled.
- Főleg nem tőlem? 
- Alig ismerjük egymást. 
- Na és? 
- Harry... - nevettem el magam, mert kezdett kínos lenni a beszélgetés számomra – Nincs akkora szükségem a pénzre, hogy kölcsön kelljen kérnem, de azért nagyon jól jön, hogy többet fogok keresni az apádnál. 
- És mit fogsz ott csinálni? 
- Pincérnő leszek. 
- Olyan, aki majd közbe a csövön pörög? 
- Mi? - fordultam felé hirtelen, ugyanis nem akartam hinni a fülemnek – Képzeld el, hogy nem vagyok az a fajta, aki egy rúdon vonaglik fel s alá. 
- Majd ha az apám mondja, akkor fogsz. 
- Nem is ismersz.
- Hát nem. 
- Most komolyan veszekszünk? Alig ismerjük egymást pár napja, és úgy veszekszünk mint egy házaspár.
- Ne haragudj. - váltott hirtelen hangnemet – Nem akartalak megbántani, és nem is gondoltam komolyan.
- Mi a baj? Miért vagy ilyen? Miért zaklatott fel ennyire, hogy az apádnak dolgozok? 
- Mert biztos vagyok benne, hogy hátsó szándékai vannak.
- Miért lenne? Miattad teszi.
- Miattam? - most Harry-n volt a sor, hogy elnevesse magát – Miért tenné miattam? 
- Szerintem úgy gondolja, hogy kedvelsz engem, és ha segít nekem, akkor te...
- Hálás leszek neki? - tette fel gúnyosan a kérdést. 
- Valami olyasmi. - rántottam meg a vállamat. 
- Nem azért adott neked munkát, hogy én hálás legyek neki, Lexa! Hanem azért, mert abban reménykedik, hogy így majd én is elvállalom a munkát, amit adni akar. 
- Mi az a munka? Miért ellenkezel miatta ennyire? 
- Nem akarod te azt tudni. - tekerte meg a fejét. 
- De. De igen! Kíváncsi vagyok, hogy miért utálod ennyire az apádat. 
- Lexa! Kérlek, ne akard ezt megtudni. Oké? Soha!
- Öhm... Rendben. Oké. 
- Hagyjuk is ezt a témát. 
- Oké. - bólintottam újra.
- Oké. - mondta ő is most már nyugodt hangnemben, de még mindig idegesen szorította a kormányt.
- Haragszol ezért? - néztem rá félve, mikor leparkolt a lakásom előtt.
- Nem... Dehogy. Csak féltelek. 
- Miért? 
- Mert ezt akartam legjobban elkerülni. Azt, hogy az apám a közeledbe férkőzzön. 
- Nem kell engem félteni. - kacsintottam rá. 
- Hát remélem is. - húzta mosolyra a száját, a mai napon először. Végre! 
- Nem jössz fel? - ajánlottam fel hirtelen – Chris biztosan örülne neked. 
- Hát... Nem is tudom. Ha nem zavarok, akkor egy kicsit felmehetek. 
- Ne beszélj hülyeséget. - legyintettem rá – Miért zavarnál. Gyere csak! 
Éppen, hogy  kitettem a lábamat a kocsiból, megcsörrent a telefonom. 
- Tessék! - szóltam bele.
- Alig váltunk el pár perce, máris hiányzott a hangja, drága Lexa! - hallottam meg a vonal másik feléről. 
- Benjamin? - ejtettem ki a nevét döbbenetemben, minek köszönhetően Harry egyből rám kapta a tekintetét, és a pillanatnyi jókedve ismét átváltott idegessé.
- Csak meg akartam bizonyosodni arról, hogy épségben hazaért-e.
- Hát persze. Nagyjából fél perce.
- Remek! Örülök neki. Nem is zavarom tovább. Pihenje ki magát, holnap pedig várom- A fiamnak biztosan nem okoz majd gondot, hogy elhozza magácskát dolgozni is.
- Biztosan! - bólintottam, mintha ő is látná – Viszlát!
- Viszlát, kedvesem! - mondta negédesen, és letette a telefont.
- Mit akart? - hallottam meg rögtön Harry kérdését. 
- Hogy hazaértem-e épségben.
- Miért ne értél volna? - kérdezte felháborodva.
- Nem tudom. - rántottam meg a vállamat, miközben a bejárat felé lépkedtünk.
- Minden apró pillanatot és alkalmat megragad, hogy beszélhessen veled.
- Meg azt akarja, hogy holnap te vigyél el dolgozni. 
- Nem szívesen, de inkább én, mint az egyik gorillája. - bólintott, ami ezek szerint egy beleegyezést jelentett. 

- Chriiiiis! - kiáltottam el magam, mikor beléptünk a lakás ajtaján – Nézd csak, kit hoztam! 
- Harry! - kiáltotta el magát, mikor meglátta a mögöttem érkező fiút. 
- Szia, kisember! - hajolt le hozzá Harry – Hogy van a kezed? 
- Hát, közbe még fáj egy kicsit. - rántotta meg a vállát – Jössz velem játszani? 
- Hát persze! - egyezett bele egyből Harry, de szerintem nem lelkesedett annyira, mint amennyire azt mutatta az öcsém felé. Annyira aranyosak voltak együtt. Chris nem barátkozik egykönnyen, ezért is lep meg újra és újra, hogy Harry milyen közel került hozzá pillanatok alatt. Ilyenkor bánom a legjobban, hogy ő is egy Styles. Bárcsak ne lenne az.

2016. szeptember 22., csütörtök

12. fejezet: Vörös bársony

Sziasztok! :) Meghoztam a legújabb fejezetet. Köszönöm az előző részhez érkezett véleményeket. Remélem, hogy ez is legalább ennyire tetszik majd.


● Dal a fejezethez: Demi Lovato - Confident
...ALEXIS DAVIS...
Biztos vagyok abban, hogy teljesen elment az eszem, mikor igent mondtam Benjamin állásajánlatára. Ugyanis attól a pillanattól minden megváltozott. Egyre jobban elkezdtem kétségbe esni, hogy mi lesz, ha lebukok. Talán nem is gondoltam ezt át teljesen. Mi lesz, ha veszélybe sodrom az öcsémet? Senki nem tudhatja meg, hogy ki ő, és hogy egyáltalán létezik. Pontosabban Benjamin nem tudhat róla, ugyanis a legidősebb és a legfiatalabb Styles már tudnak róla. Sőt, mi több, Harry már ismeri is. Harry... Ő a másik, aki miatt aggódok. Ha megtudja, hogy az apjának fogok dolgozni, teljesen ki fog akadni. Nem fogja megérteni, hogy miért teszem, és ezzel össze fogom törni a szívét. Vége lesz annak, ami eddig kialakult köztünk. Persze ennek meg sem szabadott volna történnie. 
Tegnap óta, mióta beszéltem Benjaminnal telefonon, szinte minden pillanatomat a főnökkel, és Louis-val töltöttem a lakásomon. A segítségükkel újra és újra átvettük a tervet. 
- Tehát... - kezdte már legalább századszor a főnök – Ezentúl nem járhat be a kapitányságra. Csakis Tomlinson-on keresztül értesül majd a dolgokról, illetve ön is neki számol be a fejleményekről. Nem tarthatja senkivel sem a kapcsolatot, csupán vele. Még engem sem kereshet, ugyanis nem tudjuk, hogy mikor és mi módon figyelnek minket. Styles magát biztosan meg fogja figyeltetni egy darabig, míg meg nem bizonyosodik arról, hogy tiszta. Nem bukhat le, érti? - fúrta bele a szemeit az enyémekbe. 
- Értettem, főnök. - bólintottam meggyőzően – Tudom a dolgomat, és nem fogok hibázni. 
- Nagy szerencséje van, hogy Styles ilyen ajánlatot tett, ugye tudja? Ezzel is megkönnyítette a dolgunkat. Szinte kinyitotta az ajtaját, amihez talán sosem sikerült volna kulcsot szereznünk.
- Tudom. - hajtottam le a fejemet.
- Gond van? 
- Alex úgy gondolja, hogy talán azért kapta ezt a munkát, mert Benjamin gyanakszik rá. - szólalt meg most Louis is, aki eddig csak figyelmesen hallgatott. 
- Miből gondolja? - tette fel a kérdést a főnök, összehúzott szemöldöke alatt. 
- Nem is tudom... - gondolkodtam el, hiszen annyi minden cikázott a fejemben – Talán ez a baleset bizonytalanított el. Gondolja, hogy véletlen volt? Pont most, mikor megismertem az egész Styles klánt? 
- Alex! A sofőr totál részeg volt. Semmi köze nincs Styles-ékhoz. 
- Ez mind szép és jó, Lou! - intettem le barátomat – De miért akar Benjamin Styles pont nekem munkát adni? Kétszer találkozott velem. Mégis miből jött neki ez az ötlet, ha nem abból, hogy gyanakszik rám? - kérdeztem, és a velem szemben ülő két férfi között járattam a tekintetemet. Ők összenéztek, és mind a ketten szinte láthatatlan mosolyra húzták a szájukat. - Mi az? - kérdeztem, mert nem értettem, hogy min somolyognak annyira.
- Dögös vagy! - rántotta meg Lou a vállát lazán.
- Jaj, fogd már be! - próbáltam csitítani, de a főnök közbe szólt. 
- Igaza van. - bólogatott az öreg – Szerintem minden épeszű férfi látja, hogy nagyon csinos, és vonzó nő. Benjamin Styles pedig, mint tudjuk, eléggé szereti a szép nőket. 
- Hát... - akadt el a szavam – Köszönöm! - mondtam zavartan, ugyanis a főnök bókja elég váratlanul ért. 
- Szóval szerintem nem kell paráznod. - rántotta meg a vállát Lou ismét. Annyira laza, és nyugodt volt, pedig tudtam nagyon jól, hogy mennyire aggódott értem. 
- Hát jó! - vettem egy mély levegőt. 
- Nekem most mennem kell. - kelt fel a főnök, és az ajtó felé vette az irányt, ahova elkísértem én is – Sok szerencsét, Alex! - nézett a szemembe.
- Az most nem jönne rosszul. - mosolyogtam.
- Az apja nagyon büszke lenne magára. - suttogta.
- Köszönöm. - feleltem hálálkodva. Nagyon jól esett, amit mondott. Hiszen mindezt érte csinálom. Azért, hogy az apán békében nyugodhasson. 
- Na? Készen állsz? - lépett elém Lou, mikor visszamentem a nappaliba.
- Fogjuk rá. - feleltem.
- Nem lesz semmi baj. - fogta meg a vállaimat, majd magához húzott – Vigyázok rád!
- Az elég nehéz lesz, hiszen nem leszel folyton mellettem. - nevettem el magam.
- Tudom. De amúgy sem hiszem, hogy bántana. 
- Miből gondolod? - néztem a szemébe, miután gyengéden eltoltam magamtól.
- Mert a fia beléd van zúgva. Meg szerintem neki is bejössz.
- Jaj, már! - löktem távolabb most kicsit erélyesebben.
- De komolyan. Mi lesz, ha majd rád fog nyomulni?
- Nem fog.
- De ha igen? 
- Akkor... Akkor nem tudom. Majd kiderül. - rántottam meg a vállamat, és még idegesebb lettem. Nem vallottam be, de már többször is megfordult ez a fejemben. 
- Hát jó. - fejezte be végül Lou, majd felén nyújtotta a mobilomat. Pontosabban Lexa mobilját. - Készen állsz? 
- Igen. - elvettem tőle a telefont, és tárcsázni kezdtem Benjamin Styles számát. 

Délután négyre járt az idő, mikor kiszálltam a taxiból a Red Velvet (Vörös Bársony) nevű hely előtt. A kocsim még szerelőnél volt sajnos. Az épületen már kintről látszódott, hogy egy elit és luxus hely. Tátott szájjal bámultam körbe, mikor kinyílt egy kisebb, oldalsó ajtó, amit szinte észre sem lehetett venni a hatalmas létesítményen. 
- Lexa! - kiáltott fel az ismert, általam utált hang – Örülök, hogy ideért. Sajnálom, hogy taxival kellett jönnie, de ez az utolsó eset, ígérem. 
- Igen? - néztem rá furcsán. 
- Persze. - bólintott, miközben beljebb tessékelt – Mától fogva saját sofőrje lesz. 
- Mi? - kaptam rá a tekintetemet, és ekkor láttam, hogy folyamatosan engem méreget – Miért?
- Mert nekem fog dolgozni, így ez is kijár önnek.
- A kocsim szerelőnél van, de hamarosan elkészül. Szóval erre igazán semmi szükség. - mosolyogtam rá, megjátszott mosollyal, és kedvességgel. 
- Ragaszkodom hozzá. - mondta, és ezzel lezártan tekintette a témát – Szóval... Ez itt a Red Velvet nevű bár, ahol mától dolgozni fog. A régi helyén már felmondott, ugye? 
- Igen. 
- Remek! - csapta össze a kezét – Körbevezetem. Jöjjön! - kinyitott előttem egy ajtót, és beléptünk a bár belső felébe. Pár ember, a munkások már mozgolódtak, takarítottak, székeket, asztalokat, poharakat rakosgattak. Az asztalok között futó színpadokon, és kifutókon pedig lányok álltak, és szinte minden rúdról lógott egy-egy lány. Valamelyiken csak egy szál tanga volt. Te jó ég! Ez egy sztriptízbár! 
- Nyugalom! - éreztem meg a derekamon a meleg, erős férfikezet – Magácskának nem kell oda felmennie. - nyugtatott meg Benjamin, mikor látta az arcomon, hogy egy kicsit beparáztam. 
- O...oké! - nevettem el magamat.
- De persze, ha kedve tartja hozzá, én szívesen megnézem. - kacsintott rám, és közelebb hajolt.
Éreztem a mentol, és a fűszeres parfümje illatát is, ami émelyítően hatott. Talán még tetszett is volna az illat, ha nem belőle árad. 
- Köszönöm, nem. - nevettem újra, és ő is velem nevetett. Kezdtem kissé megnyugodni, ahogy körbevezetett, és megmutatott mindent. Első látásra minden egyes embere rettegett tőle, és próbáltak profin csinálni mindent. A táncosok kihívóan kacérkodtak vele, vagyis csak próbáltak, ugyanis Benjamin nem foglalkozott velük, csupán nekem szentelte a figyelmét. 
- Holnap kezdhet, ha gondolja. - mondta, mikor kitöltöttünk mindent papírt, természetesen az új adataimmal, Lexa adataival. 
- Rendben! - bólintottam rá, majd el akartam köszönni – Hívok egy taxit, és akkor holnap találkozunk. 
- Ne siessen annyira. Hívtam magának fuvart? 
- Igen? - néztem rá meglepetten. 
- Odakint várja. - mutatott az ajtó irányába, majd követtem kifelé. Mikor kiléptem a szabadba, szinte földbe gyökerezett a lábam. - Harold! - kiáltott Benjamin a fuvarom felé.
- Mi van? Remélem valami nyomós okod volt iderángatni. - mondta flegmán a göndör, aki eddig hátát mutatta felénk. Mikor felénk fordult, eltátotta a száját. - Mit csinálsz te itt? - a kérdését már felém intézte. 
- A kisasszony mától itt dolgozik. - válaszolt helyettem az apja – Megkérhetlek, hogy hazaviszed őt? 
- Ja. - hosszú gondolkodás után érkezett meg a válasz, de Harry egész idő alatt le sem vette rólam égető tekintetét.

2016. szeptember 14., szerda

11. fejezet: Végzetes döntés

Sziasztok! :) Ismét csak köszönetet szeretnék mondani az előző részhez érkezett biztató szavakért. :) Meghoztam az új részt, amihez szintén várom a kommenteket! :) Kicsit rövid lett, ezért elnézéseteket kérem. :) 

● Dal a fejezethez: Ed Sheeran - Kiss Me
...ALEXIS DAVIS... 
Teljesen elment az eszem? Azt hiszem, hogy erre egyértelmű a válasz. Igen!
Nem is tudom, hogy hogyan juthatott eszembe az az őrült ötlet, hogy felhívom Harry-t a lakásomba. Hiszen bármilyen kis jel lebuktathat előtte. Miközben a lépcsőházban gyalogoltunk felfelé, csak azon kattogott az agyam, hogy van-e olyan dolgom elől, látható helyen, ami későbbiekben magyarázatra szorulna. Képek vannak mindenhol a szüleimről, és van egy-kettő Lou-ról is, de egyik sem olyan, amiről Harry rájöhetne, hogy valójában nem Lexa Potter vagyok. 
- Gyere beljebb! - mosolyogtam rá, mikor a lakás ajtaja előtt, felé fordultam. Magam elé engedtem, és a kanapé felé tereltem. - Tedd csak le oda! 
- Nem fog itt felébredni? - nézett rám, suttogva. Az öcsémmel a kezében egyszerűen zabálnivaló volt. Mikor megkérdeztem a kocsiban, hogy nincs-e kedve feljönni, egyből felajánlotta, hogy hozza Chris-t, így nem kellett felébreszteni. 
- Nem hiszem, hogy most bármi is fel tudná őt kelteni. - nevettem el magam – Nagyon jó az alvókája. - biztosítottam, és biztatásképpen újra a kanapé felé bökte a fejemmel. Harry óvatosan letette az öcsémet, és simított egyet a fején. 
- Tényleg szuper kis kölyök. - nézett a szemembe, de egyből el is fordult. Mintha szégyellné magát. Vagy talán ennyire zavarban van? Miért fél tőlem, hiszen még sosem hoztam kínos helyzetbe. Legalábbis nem tudok róla.
- Az. - bólintottam – Szeretnél egy kávét? Nekem jól jönne. 
- Elfogadom. - túrt a göndör fürtjei közé, majd kissé felfelé görbítette a száját, amitől előbukkantak a gödröcskéi. 
Harry követett a konyhába, ahol egészen addig csendben volt, míg le nem főtt a kávé. 
- Köszönöm szépen ezt a mai napot, Harry! - rebegtem hálát, miközben mindketten a forró folyadékot kortyolgattuk. 
- Ugyan már, ez semmiség volt. Természetes, hogy melletted voltam. - nyúlt át az asztal felett, és megérintette a kezemet.
- Igen? - húztam fel a szemöldökömet. 
- Tudod... Lehet, hogy nem tűnt még fel... De kedvellek. Nagyon is. - nyögte ki nagy nehezen, nekem pedig hirtelen megszűnt a hallásom, a fejembe tóduló vér miatt, a szívem pedig a torkomban dübörgött. 
- Én... - jöttem zavarba, pedig engem tényleg nehéz volt zavarba hozni. Erre most mit mondjak? - Én is kedvellek. - csúszott ki a számon. Tényleg kimondtam? Igen, Harry arcát elnézve igenis kimondtam. 
- Ennek nagyon örülök. - mondta suttogva, és megsimította az arcomat, majd elkezdett felém közeledni. 
- Most puszilkodni fogtok? - hallottuk meg a hangot az ajtóból, minek hatására úgy libbentünk szét, mint akiket rajtakaptak valamin. Ami valamilyen szinten igaz is volt.
- Chris! - kiáltottam fel, mikor megláttam az öcsémet a konyhaajtóban – Jól vagy, édesem? - siettem oda hozzá.
- Igen. - bólogatott két ásítás között – Csak szomjas vagyok. Kaphatok vizet? 
- Mit szólnál, ha csinálnék neked kakaót? - húztam fel kérdőn a szemöldökömet, neki pedig felcsillantak apró kis szemei. 
- Amilyet apa szokott? - tette fel a kérdést, nekem pedig vetett egy bukfencet a gyomrom. Nem kellene Harry előtt beszélni a szüleinkről, főleg apáról nem. 
- Olyat. - próbáltam gyorsan lezárni a témát. 
- Oké! - egyezett bele egyből, mire én a hűtő felé vettem az irányt.
- Én akkor nem is zavarnék. - kelt fel Harry az asztaltól. Most először néztem rá, mióta majdnem sikerült neki megcsókolnia. Te jó ég! Majdnem megcsókolt. Jobban belegondolva, ha Chris nem lép közbe, akkor megtörtént volna a dolog. Vajon hogy csókolhat? Olyan szépek az ajkai, és olyan puhának tűnnek. 
- Ne menj! - az öcsém tiltakozása zökkentett ki a gondolataimból, amik Harry szája körül keringtek.
- Chris... - kezdtem, de az öcsém közbeszólt.
- Maradsz még egy kicsit? - nézett Harry-re reménykedve, aki rám pillantott. Én egy mosollyal jeleztem neki, hogy szívesen látjuk. 
- Maradhatok egy keveset, ha szeretnéd. - egyezett bele, amitől Chris nagyon megörült. 
- Igeeeen! - kiáltott fel, és a be nem gipszelt kezével karon ragadta Harry-t, és maga után vonszolta.
Én a konyhába maradtam, és miközben még mindig a meg nem történt csókról fantáziáltam, elkészítettem a Chris-nek ígért kakaót. Aztán a kezemben, három forró, gőzölgő pohárral a nappaliba mentem, ahonnan halk beszédet hallottam. 
- Nézd! Nézd! - szaladt felém az öcsém, és a begipszelt kezét mutatta felém – Harry rajzolt nekem. Látod? Nagyon szép lett, ugye? - lelkendezett, miközben a gipszen lévő rajzot bámulta, ami a kedvencét, a Harry Potter-t ábrázolta.
- Ez nagyon jól néz ki. - ámuldoztam én is – Nagyon profi vagy. - néztem a kanapén ülő fiúra, aki csak engem méregetett. 
- Köszi. - mosolygott rám – De ez annyira azért nem nagy szám. - rántotta meg a vállát szerényen.
- Dehogynem. - feleseltem vele – Ez fantasztikus. Nem hittem volna, hogy ennyire ügyes vagy.
- Nem nézted ki belőlem? - nevette el magát.
- Nem... Nem úgy értettem. Csak ez tényleg...tényleg nagyon profi. Foglalkozhatnál vele komolyabban is. - javasoltam neki.
- Szeretnék. - hajtotta le a fejét – Csakhogy az öregem nem igazán örülne neki.
- Na és? - csattantam fel – Felnőtt férfi vagy, nehogy már ő mondja meg, hogy mit tegyél.
- Az a baj, hogy amíg az ő házában élek, addig nem igazán tudok mit tenni ellene. - húzta el a száját. 
- Hát költözz el.
- Jó lenne, de ahhoz kellene egy munka is.
- A nagyapád biztos segítene. 
- Az én szobámban mindig van hely. - szólalt meg Chris, aki eddig halkan figyelte a beszélgetésünket. 
- Köszönöm, kisember. - nevetett Harry, és vele együtt mosolyogtam én is. Az öcsém már most megkedvelte Harry-t. De nem is csodálom, hiszen annyira kedves vele. A gipszre rajzolt remekművel pedig teljesen a szívébe lopta magát szerintem. - Lassan sajnos mennem kell. - nézett újra felém, smaragd szemeivel. Láttam rajta, hogy nem szívesen hagy itt minket, de valószínűleg tényleg volt dolga. 
- Rendben. - bólintottam, majd miután elköszönt Chris-től, az ajtóhoz kísértem – Köszönöm, hogy segítettél ma.
- Már mondtam, hogy semmiség. - bólintott – Akkor...akkor viszlát. - mondta zavartan, aztán lenyomott egy puszit az arcomra.
- Szia. - köszöntem utána, ugyanis olyan gyorsan hagyott itt, hogy még fel sem fogtam, hogy a szája az arcomon cuppant. 
Mikor visszamentem a lakásba, Chris már bele volt merülve egyik kedvenc meséjébe, ami elnyomta a halkan csörgő telefonomat. Pontosabban Lexa telefonját, ugyanis abból is kettőre volt szükségem, csakúgy, mint a személyazonosságból. Ismeretlen szám villogott a képernyőn, de azért felvettem. 
- Tessék! - szóltam bele.
- Szép napot, kisasszony! - hallottam meg a hangot a túloldalról. Nem mutatkozott be, de tudtam, hogy ki beszél.
- Benjamin? - kérdeztem kiszáradt torokkal.
- Nocsak! - lepődött meg – Ennyire mély benyomást tettem magácskára, hogy egyből felismeri a hangomat? 
- Mit szeretne? - kérdeztem közömbösen, vagyis próbáltam az lenni.
- Érdeklődnék, hogy gondolkodott-e az ajánlatomon.
- Gondolkodtam. 
- Igen? És, sikerült döntenie? 
- Sikerült. 
- Hallgatom.
- Elfogadom az állást! - mondtam ki azt a mondatot, amivel talán minden megváltoztatok, amivel lehet, hogy mindent és mindenkit veszélybe sodrok, s ami talán az életembe kerülhet majd. 

2016. szeptember 6., kedd

10. fejezet: Leslie

Sziasztok! :) Köszönöm az előző részhez érkezett hozzászólásokat, nagyon sokat jelent, és erőt is ad az íráshoz. Szóval csak így tovább! ;)
Meghoztam a legújabb részt, ami remélem, hogy tetszeni fog nektek is. Várom a véleményeket! :)

● Dal a fejezethez: Daniel Powter - Bad Day ● 
...ALEXIS DAVIS...
El sem tudom képzelni, hogy mi történhetett az öcsémmel, Lou csak pár dolgot tudott kinyögni a telefonban. Igazából meg sem értettem, hogy mit mond, ugyanis annyira megijedtem, mikor kimondta, hogy Chris kórházban van, hogy kisebb sokkot kaptam. 
Úton a kórházban esett csak le a dolog, hogy éppen Harry kocsijában ülök. 
Mi lesz most? Nem szabadott volna megengednem neki, hogy elvigyen a kórházba. Mit fogok tenni, mikor találkozik Lou-val és Chris-szel? Nem szabadna tudnia arról, hogy ők léteznek. Nem kellene itt lennie!
Az agyam nagyjából ugyan olyan ütemben zakatolt, mint a szívem, mikor végre megérkeztünk a kórházhoz. Harry egész úton nem szólt hozzám, csak azt éreztem, hogy közbe-közbe rám pillantott. Reménykedtem benne, hogy talán megvár a kocsiban, és nem akar bejönni velem, de sajnos a nyomomban volt, mikor berohantam a bejáraton. 
- Az öcsémet baleset érte, egy ismerősöm telefonált, hogy itt találom. - támadtam le köszönés nélkül a recepcióst. 
- Hogy hívják? - tette fel a kérdést a kedvesnek tűnő hölgy. A francba! Harry meg fogja hallani, hogy az öcsém vezetékneve és az enyém nem ugyan az. Gyanakodni fog. 
- Itt vagyunk! - hallottam meg ekkor egy kiáltást a folyosó végéről. Az ismerős hangra egyből irányba fordultam, majd mikor megláttam Lou-t, egyből elindultam felé. 
- Hol van? - kérdeztem egyből, és keresni kezdtem az öcsémet. 
- A gipszelőben. - felelte egyszerűen, miközben megfogva a vállamat, maga felé fordított. 
- A gipszelőben? - ijedtem meg még jobban – Mégis mi a franc történt? 
- Eltört a keze. - vallotta be nagy nehezen.
- Te jó ég! - temettem az arcomat az ujjaim közé.
- Ne aggódj, nagyon jól van, talán még kicsit élvezte is a felhajtást. - simított végig az arcomon, mire elmosolyodtam. Ekkor vettem csak észre, hogy a homlokán éktelenkedik egy csúnya vágás.
- Megsérültél. - fordítottam magam felé az arcát.
- A fékezéstől lehetett. - nyúlt a sebhez, és felszisszent – Pedig be voltam kötve. 
- De hogyan történt? - akadtam ki újra.
- Valami barom belénk jött oldalról. A kocsim totálkáros, de ez most nem is számít. 
- A lényeg, hogy jól vagytok. Nagyobb bajotok is lehetett volna. 
- Gyere ide, szépségem. - vont magához, és szorosan megölelt – Öhm... - kezdte, és távolabb tolt magától. Az arca kissé komor lett, és mögém bámult. 
- Ohhh... - ekkor esett csak le, hogy nem vagyunk egyedül. Kibontakoztam Lou kezei közül, és Harry-re néztem, aki kicsit messzebbről figyelt minket. - Ő itt Harry. Éppen velem volt, mikor hívtál, és felajánlotta, hogy elhoz. - mutattam felé, ő pedig közelebb lépkedett hozzánk, és kinyújtotta a kezét Lou felé. - Ő pedig itt... - kezdtem, majd elgondolkodtam. Nem mondhatom el, hogy ki ő, és hogy hívják. - Ő itt egy nagyon jó barátom, öhm... Leslie. 
- Szia! - köszönt neki Lou, és kezet ráztak.
- Harry-t a bárból ismerem. - magyaráztam Lou-nak, mintha nem tudná, hogy kicsoda a bongyor idegen. 
- Örülök, hogy megismertelek, Harry! - mosolygott rá Lou – Már rengeteget hallottam rólad.
- Tényleg? - húzta fel a szemöldökét Harry – Én még sosem hallottam rólad. Sőt, azt sem tudtam, hogy van egy öcséd. - utolsó mondatát már felém intézte. 
- Sajnos még nem igazán volt alkalmam megnyílni előtted. - vágtam neki vissza egy kicsit, ugyanis teljesen úgy tűnt, mintha számon kérné tőlem a dolgokat. Vagy talán csak féltékeny? Elvégre Lou és én az imént totál úgy néztünk ki, mint egy szerelmes pár.
- Értem! - kicsit talán elszégyellte magát – Nem is tudom... Megvárjalak titeket? Hazavigyelek esetleg? - váltott témát. 
- Ha nincs más dolgod, akkor megköszönném. - mosolyogtam rá, mire ő csak bólintott egyet, de a szája széle felfelé görbült – Mikor engedik ki Chris-t? - néztem Louis felé.
- Szerintem most már bármelyik pillanatban készen lehetnek. - rántotta meg a vállát barátom – Ha elkészült a gipsz, már mehetünk is. Majd csak a rendőrségre kell bemennem később a kocsim miatt, meg azért, mert nincs meg a pasas, aki belénk jött. - fejezte be, én pedig egyből rá kaptam a tekintetemet, és összehúzott szemekkel néztem rá. 
- Mi az? - kérdezett rá Lou.
- Öhm... Semmi, semmi. Csak kicsit megszédültem. - feleltem, én leültem az egyik székre – Sok volt ez mára. 
- Szükséged van valamire? - termett mellettem egyből Harry, és kezét a lábamra rakta. Ezen ő szerintem ugyan úgy meglepődött, mint én. - Hozhatok egy kávét, ha szeretnéd. Lehet, hogy leesett a vérnyomásod.
- Az jó lenne, köszönöm! - mosolyodtam el. Szerencsére pont kapóra jött, hogy ezt felajánlotta. Miután távozott, egyből Louis felé fordultam. - Ez az ő műve!
- Tessék? - zavartan méregetett. Szeme felett még mindig csordogált a vér a sebéből. 
- Ez Benjamin műve. - hadartam – Biztosan rájött, hogy ki vagyok, és most rajtatok akar bosszút állni.
- Ugyan már! - ült le mellém – Ne lásd egyből mindenben őt! Nem hinném, hogy így intézett volna el.
- És ha nem megölni akart, csak figyelmeztetni? - aggódó pillantásokkal méregettem.
- Alex! Nyugodj meg, rendben? Megtaláljuk a pasast. Megvan a kocsi márkája, és rendszáma is. Pikk-pakk meglesz.
- Jó. Rendben. De akkor is be kell ismerned, hogy furcsa a dolog. 
- Nekem inkább az a furcsa, amilyen nevet adtál nekem. - nézett rám játszva a sértettet – Leslie? Komolyan? 
- Most miért? - nevetem el magam – Nekem tetszik.
- Ja. Ha meleg lennék, nekem is tetszene. - mondta, fejét tekerve – De mint tudjuk, nem vagyok az. Megmutathatom, ha vannak kétségeid. - húzogatta a szemöldökét, és közelebb hajolt hozzám.
- Lou! - toltam el magamtól, és egyből abba az irányba kaptam a fejem, amerre Harry nemrég távozott.
- Ne aggódj! - dőlt hátra a széken – A herceged nem lát minket. 
- Nem a hercegem. - tagadtam újra. 
- Hát persze. - bólogatott. Pár pillanat múlva kinyílt a gipszelő ajtaja, és egy doktor kíséretében kilépett rajta az öcsém. Bal keze teljesen gipszen volt. 
- Te jó ég, kicsim! - ugrottam fel egyből, és felé siettem – Minden rendben? Nem fáj? 
- Egy kicsit. - bólogatott, miközben a szemembe nézett. Láttam rajta, hogy meg van ijedve, és hogy nemrég még sírhatott. 
- Szia, öcsi! - guggolt le mellém Lou is – Annyira sajnálom, ami történt! - mondta lehajtott fejjel – Az én hibám volt. - mondta halkan. Tudtam, hogy magát fogja okolni. 
- Dehogy! - tekertem hevesen a fejemet – A másik sofőr hibája volt. - fejeztem be a nyugtatást, de szerintem az öcsém tette hatásosabb volt, ugyanis jobb kezével magához ölelte Lou-t. 
- Khmmm... - hallottuk meg magunk mögött a hangot, amire mind hátra néztünk. 
- Chris! - suttogtam az öcsémnek – Ez a fiú úgy ismer, mint Lexa Potter. A nyomozásom egyik alanya. Érted? - kérdésemre egyből bólintott – Tehát te Chris Potter vagy, a kisöcsém. A többit már tudod, ugye? - ismét bólintott. Szerencsém volt vele, mert nagyon okos kisfiú volt. Megértette, hogy mit miért teszek. 
- Szia! - lépett közelebb az öcsém a göndör fiúhoz, aki még mindig tartotta a távolságot – Chris vagyok! - nyújtotta el nem törött kezét Harry felé. 
- Harry Styles! - viszonozta mosolyogva a fiú – Nézd csak! - guggolt le elé – Hoztam neked egy kis csokit. Biztosan szereted. 
- Köszönöm! - felelte vidáman Chris, és kikapta Harry kezéből a csokit. Bontogatni kezdte, de egy kézzel nem igazán nem neki, ezért Harry felajánlotta a segítségét. 
- Indulhatunk! - szakítottam felébe egy pár perc múlva Harry-t és az öcsémet, akik még mindig nagyon jól elvoltak egymás társaságában. Én közben megbeszéltem az orvossal a további teendőket, és a kontroll vizsgálatok időpontját.
- Nekem be kell mennem a rendőrségre a kocsi miatt. - szólt közbe Lou.
- Rendben! - bólintottam.
- Hazaviszed őket? - nézett Lou Harry felé.
- Persze. Már mondtam, hogy igen. - felelte Harry egy kissé flegmán.
- Oké. - bólintott Lou, majd felél fordult – Ha bármi van, hívj és máris ott termek! - biztosított. 
- Ne aggódj annyit! - mosolyogtam rá, és belebokszoltam a vállába. Ő erre magához húzott, és szorosan ölelt át. 
- Sajnálom! - suttogta a hajamba. 
- Nem a te hibád volt. - biztosítottam újra.
- Majd beszélünk. - bólintott, és kezet fogva Harry-vel, magunkra hagyott. 
- Indulhatunk? - kérdeztem Harry-t, aki csak bólintott.
Egészen a kocsiig, és abban ülve sem szólt semmit. Nagyon csendes volt, amit már megszoktam tőle, de ez most valamiért mégis más volt. 
- Baj van? - fordultam felé mosolyogva, kíváncsi tekintettel. 
- Nincs. - rázta meg a fejét, aztán megint csend telepedett a kocsira. De csupán pár percig. - Ez a Leslie és te... öhm... Együtt vagytok? Vagy voltatok? 
- Tessék? - nevettem el magam – Nem. Dehogy!
- És ezt ő is tudja? 
- Persze. Olyan nekem, mintha a testvérem lenne. - biztosítottam – Szóval ez a baj? - gondolkodtam el hangosan.
- Mi? - kapta rám a tekintetét egy pillanatig. 
- Semmi, semmi. - tekertem meg a fejemet – Itt balra! - mutattam előre, magyarázva neki az irányt – Aztán rögtön az utca végén.
- Oké! - bólintott, és követte az utasításomat.
Pár perc múlva már a lakás előtt álltunk.
- Elaludt. - néztem hátra az öcsémre mosolyogva. 
- Igen! Szuper kis ember. Nagyon jól bírja. 
- Az, igen. - bólintottam – Nos, köszönöm a fuvart.
- Nagyon szívesen. 
- Figyelj csak! - jutott eszembe – Én már tudom a te számodat, de én is megadom az enyémet. Csak, hogy nehogy megismétlődjön a minapi dolog. 
- Rendben,
- Tudod mit? Ha már itt vagy, és ha esetleg rá is érsz, feljöhetnél. Jól jönne a segítség Chris-szel. - néztem rá kérdőn – Persze csak ha van kedved.
- Ezer örömmel! - mosolyodott el végre.