2013. december 29., vasárnap

13. fejezet: Újra darabokban

Sziasztok! Itt a legújabb rész, amiben megtudjátok, hogy mi történt azután, hogy Harry megtudta, ki is valójában Caroline. Remélem, hogy tetszik, habár annyira nem lett izgalmas.

- Gyerekek! – Anne értetlenül nézett ránk – Mi ez az egész?
- Harry nem tudta, hogy ki vagyok. – magyaráztam.
- Tessék? 
- Nem ismert fel. Én meg nem akartam elmondani neki.
- De…de miért? 
- Nem tudom, és most már nem is számít.
- Nem számít? – szólalt meg Harry is – Nem számít? Miért nem tudtad megmondani, hogy ki vagy? Ezért nem akartad elmondani a nevedet sem? Amikor azt mondtam, hogy úgy érzem, ismerlek, miért nem tudtál őszinte lenni? Miért kellett hazudnod?
- Nem tudom. – csóváltam meg a fejemet.
- Nem tudod. Jó volt röhögni rajtam? Jó volt átverni? 
- Ezt pont te kérdezed? – felgyülemlett bennem az összes harag, és kitörni készült.
- Te mégis miről beszélsz?
- Tönkretetted az életemet, te seggfej. Szerinted miért nézek ki úgy, mint egy anorexiás? Te tetted ezt velem. Évekig jártam kezelésre, hogy elfelejtsem azt a napot. Hónapokig feküdtem kórházban, mert nem egyszer akartam kinyírni magamat. – itt felé fordítottam a csuklómat, hogy megmutassam neki a hegeket – És te egész idő alatt hol voltál? Még csak meg sem próbáltál meglátogatni. – patakokban folytak a könnyeim – Vagy bocsánatot kérni. Tudod, hogy hány évig vártam arra, hogy belépj az ajtón, és minden olyan legyen, mint régen? Amikor találkoztunk, azt akartam, hogy szenvedj, és hogy ugyan azt kapd vissza.
- Azzal, hogy eljátszod, hogy jól érzed magad velem? Vagy mit akartál? Hogy beléd szeressek? Mert akkor örülhetsz…
- Mi? 
- Mondom, örülhetsz, mert semmi másra nem tudok gondolni napok óta, csak rád. – a szemében gyűlöletet láttam.
- Én pedig rád… - suttogtam halkan.
- Rám? – gúnyosan felnyögött – Biztos azt tervezted, hogy hogyan készíts ki. 
- Harry, én…
- Ne! – emelte fel a kezét, hogy csendre intsen – Eleget hallottam! – mondta, majd megfordult, és el akart menni.
- Na nem! – mentem utána, és elkaptam a karját, mire ő visszafordult. Többen néztek ránk, de szerencsére nem keltettünk olyan nagy feltűnést. Nem is akartunk, hiszen ez az este mégis Liam anyukájáról szól. – Nem fogsz még egyszer faképnél hagyni. Nem nézem még egyszer végig, ahogy magamra hagysz. Megértetted? Nem fogok megint azzal a tudattal élni, hogy elhagytál. Most rajtam a sor. – sziszegtem az arcába, majd megfordultam, és kisiettem az étteremből.
Az utcán futni kezdtem, majd mikor már nem hallottam az épületből kiszűrődő hangokat, lelassítottam, és lassabban mentem tovább. Azt sem tudtam, hogy hol vagyok, ezért leintettem egy taxit, és azzal mentem haza.
- Jól vagy, kislány? – kérdezte a köpcös sofőr, és a visszapillantóból nézett rám.
- Nem. – tekertem meg a fejemet, és a könnyek csak úgy záporoztak a szememből. 
- Bántott valaki? – más helyzetben nagyra értékeltem volna a kedvességét, de most nem akartam senkivel sem beszélni, így inkább nem válaszoltam.
Mikor a házunk elé értünk, kifizettem a pénzből, amit még apámtól kaptam, és besiettem a házba. Nem néztem oldalra, de tudtam, hogy Dona a nappaliban ül.
- Jól vagy, kicsim? – tipegett ki a tűsarkú papucsában.
- Mi közöd van hozzá?
- Te sírtál.
- Nagy felfedezés!
- Mi történt? Talán segíthetek. – hozzám akart érni, de én ellöktem a kezét.
- Nem kérek a segítségből, érted? Elegem van belőled is. Te nem vagy az anyám!
Nem mondott semmit, csak pislogott rám, de én gyűlölködve álltam a tekintetét. Sóhajtott egyet, majd lehajtotta a fejét, és visszasétált a nappaliba. 
Kapva az alkalmon, rögtön a szobámba mentem. Csak feküdtem az ágyamon, és folytak a könnyeim. Utoljára kilenc éve éreztem ezt, mikor csurom vizesen, és sárosan, szakadt ruhába mentem haza a pataktól. Szét akartam szakadni belülről, úgy éreztem, hogy megint itt a vég. Egyedül maradtam, nincs senkim. De mi van velem? Hiszen pontosan ezt akartam elérni, nem? Azt akartam, hogy szenvedjen, és most szenved. A saját szájával mondta. A szájával, amivel nemrég még az enyémet csókolta, amire most mindennél jobban vágyok.
Kopogást hallottam az ajtómon. Gyorsan letöröltem a könnyeimet, mert tudtam, hogy apám áll odakint.
- Tessék! – mondtam halkan.
- Szia! – lépett be az ajtómon, majd közelebb jött, és leült mellém az ágyra.
- Szia.
- Dona mondta, hogy…
- Mit mondott? – vágtam hozzá idegesen. Gondolom már eljárt a szája arról, hogy mi történt. 
- Annyit mondott, hogy sírva jöttél haza, és aztán a szobádba zárkóztál.
Nahát. Miss Tökély nem akarta áldozatként beállítani magát? Csoda történt!
- Szeretném, ha elmondanád, hogy mi történik veled. Amióta abban a klubban dolgozol, azóta furcsa vagy. Belekeveredtél valamibe?
- Mi?
- Mert ha igen, akkor együtt megoldjuk. Megint.
- Dehogy is, apa.
- Esetleg pénz kell?
- Nem. Nem kell pénz. Dolgozok, és hamarosan kapok fizetést.
- Akkor fiú van a dologban? Akivel el szoktál menni?
Amint feltette a kérdéseit, mintha szíven döftek volna egy késsel. Nem tudtam megszólalni, csak újra elsírtam magam. 
- Szóval miatta. – apám felemelkedett az ágyról, és idegesen járkálni kezdett – Mit tett? Bántott? De ugye…ugye nem…? Gyere. Elmegyünk orvoshoz, meg a rendőrségre. Gyere! – fogta meg a kezemet, de én kirántottam az ujjai közül. 
- Nem. Semmi ilyenről nincs szó. – sírtam tovább.
- Akkor mit csinált? 
- Harry az! – kiáltottam el magam, és ahogy kimondtam a nevét, ismét elszakadt bennem valami, ugyanis hisztérikus sírásba kezdtem, és szinte rázott a görcs. 
- Tessék? – nézett rám rosszat sejtő arccal.
- Mondom, Harry az.
- Milyen Harry? 
- Harry Styles. – ahogy meghallotta a nevet, rám kapta a fejét. Láttam, hogy ideges lesz, de ugyan akkor elsápadt. Visszaült mellém, és az arcát a tenyerébe temette.
- Tudtam. – szólalt meg egy idő után – Tudtam, hogy ha ideköltözünk, előbb-utóbb meg fog ez történni.
- Honnan tudhattad volna? London hatalmas város.
- De ő nem csak egy londoni lakos, hanem híresség. – az utolsó szavát maró gúnnyal ejtette ki a száján – Te meg egy olyan helyen dolgozol, ahol az ilyenek nap, mint nap járkálnak. Ott találkoztál vele, igaz?
- Igen. Már első nap.
- Ő volt, aki többször volt itt kocsival? Meg az is, akit Dona beengedett?
- Igen. 
- Tudtam, hogy ismerem valahonnan. És amikor Dona azt mondta, hogy a fiú hasonlít a híres együttes egyik tagjára, megijedtem, de valahogy nem akartam elhinni a dolgot. Azt hittem, hogy soha nem beszélnél vele.
- Így is volt. 
- Akkor mi történt? 
- Nem ismert fel, és elkezdett udvarolni, meg randira hívott. Arra gondoltam, hogy miért is ne használhatnám ki a helyzetet. Azt akartam, hogy ő is szenvedjen. De aztán…nem tudom, hogy mi történt. Örülnöm kellene, nem? Végülis sikerült.
- De te nem vagy olyan, akit mások szenvedése boldoggá tesz. 
- Akkor is…
- A legjobb az lenne, ha nem találkoznátok. 
- Mégis hogyan? A Rose a törzshelye. 
- Ha van bőr a képén, akkor nem megy oda, ha ott leszel. 
- Igaz. Végülis csak kétnaponta dolgozok. – bólintottam.
 - Örülhet neki, hogy nem találkozott velem. – szorult ökölbe a keze, ezért nyugtatásképpen rátettem az enyémet.
- Apa. Jól vagyok…legalábbis leszek. Oké? De most már alszok, mert holnap este munka. Ki szeretném pihenni magam. 
- Rendben, kicsim. Aludj jól.
- Te is. – erőltettem egy mosolyt az arcomra, de csak miatta, hogy megnyugodjon végre. Mikor kiment a szobából, szinte vulkánként törtek elő megint a könnyeim, és így sírtam magam álomba. 

2013. december 28., szombat

12. fejezet: Ez történt kilenc éve

Sziasztok! Íme, itt a várva várt rész, amiben kiderül, hogy mi történt Caroline-nal kilenc éve. A fejezet nagyon rövid lett, mivel ez csak egy visszaemlékezés. De szerintem ennek pont ilyen hosszúságúnak kell lennie. Várom a véleményeket! ;)

ÉVEKKEL EZELŐTT
Csodás reggelre ébredtek Holmes Chapel lakói, hiszen a nap melegen sütött, a madarak csiripeltek. Az utcán egymással beszélgettek az éppen akkor dolgozni induló szomszédok. Minden olyan volt, mint egy igazi, angol kisvárosban. 
Különösen egy kislány örült ennek a napnak, hiszen ez volt a nyári szünet első napja. Korán felébredt, még hozzá kell szoknia, hogy most pár hónapig nem kell korán kelnie, ezért nyugodtan lustálkodhat, amíg csak kedve tartja. Felpattant az ágyából, és lerohant a fa lépcsőn. Sietve szedte a rövid, de annál vastagabb lábait, és mikor leült a konyhában az apja mellé, nagy levegőt vett. 
- Miért vagy fent ilyen korán? – kérdezte a férfi, aki a reggeli lapot olvasta – Ma már nincs iskola.
- Tudom, apa. De ma Harry, és én kimegyünk a parkba, a kispatakhoz játszani. 
- Caroline, édesem… - szólalt meg a gyönyörű, hosszú, barna hajú nő, aki eddig a reggelivel babrált.
- Anya! Mondtam, hogy szólíts Carrie-nek!
- Bocsánat. – nevetett a nő – Tehát, Carrie! Mikor szeretnétek kimenni?
- Harry azt mondta, hogy még délelőtt. Azt is mondta, hogy van egy meglepetése. Biztos a szülinapi ajándékom.
- Az csak jövő héten lesz.
- De anya. Harry-ék elutaznak nyaralni jövő hétfőn, és egy hétig haza sem jönnek. 
- Ez igaz. – ismerte el a nő.
- A cégnél az embereknek fele ennyi eszük lenne, mint neked van, akkor nem mennénk lassan csődbe. – szólalt meg az apa nevetve. 
Az anya leült az asztalhoz, és együtt megreggelizett a család. Alig, hogy végeztek, megszólalt a csengő. A kislány úgy pattant fel, és úgy indult meg az ajtó felé, mintha puskából lőtték volna ki.
- Mehetünk? – kérdezte az ajtóban álló göndör hajú, zöld szemű kisfiú.
- Persze. – bólintott a duci kislány – Elmentünk! – kiáltott be a szüleinek. 
- Okosan közlekedjetek, és érjetek haza délre! – kiáltott az anya. 
A két barát felült a biciklijére, és a park felé vették az irány. Pontosan oda, ahol szinte minden nap játszottak. Mikor odaértek, ledobták a biciklijüket a patak partjára, és kicsit odébb leültek. 
- El sem hiszem, hogy nyár van! – mondta a kisfiú.
- Én meg azt, hogy nem leszel itt a szülinapomon. – sóhajtott szomorúan a kislány. 
- Jaj! – ugrott fel a kisfiú.
- Mi a baj?
- A meglepetésről elfeledkeztem. Mindjárt visszajövök. Maradj itt! El ne mozdulj innen. – hadarta, majd felpattant a biciklijére, és elszáguldott. 
A kislány magára maradt a patak partján, ezért unalmába elkezdett kavicsokat dobálni.
- Nahát! – egy hang szólalt meg mögötte, amitől összerezzent – Duci Carrie egyedül szomorkodik? Hát hol hagytad a barátodat?
A kislány mögött egy szőke fiú állt, aki már elsős koruk óta csúfolta a kinézete miatt. Csak akkor nem merte őt bántani, ha Harry a közelbe volt. Tőle tartott egyedül, sokszor próbált barátkozni vele a fiú, de Harry még csak szóra sem méltatta. 
A fiúval ott volt még egy másik is, plusz két lány. Ők esztelenül vihogtak az előbbi mondaton. 
- Nem vagyok egyedül. – mondta a kislány, aki mindig is bátran kiállt magáért. 
- Biztos, hogy a képzeletbeli barátjára gondol. – sipította az egyik lány. 
- Harry mindjárt visszajön!
- Ki mondta azt neked? Lehet, hogy ő küldött. Mert már neki is elege van a kövér pofádból. 
- Ő nem mondana ilyet. – kiabált a kislány, és már a sírás hatásán állt – Hazudsz!
- Minek neveztél? – kérdezte dühösen a fiú, és közelebb lépett a kislányhoz, majd egy jól irányzott mozdulattal ellökte, egyenesen bele a patakba. A kislány beverte a hátát, és a fejét is, mindene tiszta víz lett, de ő még ezután is felállt. 
- Nem volt elég? – kérdezte a tettes.
- Biztos nem fájt neki, mert a nagy hája visszafogta az ütést. – nevetett a másik lány is, majd közelebb lépett, és egy nagyot rántott a kislány ruháján, ami hatalmas reccsenéssel elszakadt. A rongyok alól kikandikált a csupasz bőre, és a testének olyan részei, ami másra nem tartozott. A megszégyenített, és bántalmazott lány összeomlott, és a sárban fekve sírt. A négy bántalmazója egyre hangosabban nevetett, és szapulták őt. Majd egy idő után megunták, és magára hagyták. 
A kislány kapott az alkalmon. Felkelt a földről, megigazította elszakadt ruháját. Többször körbenézett, és kereste barátját, aki nemrég megígérte neki, hogy sietni fog, de a fiú nem volt sehol. A lány felült a biciklijére, és egyenesen haza tekert.
Az utcán elhaladva, nem messze a parktól látta a bandát, aki rátámadott. De már egyel többen voltak, ugyanis ott állt köztük a kislány legjobb barátja, Harry. Őt csak hátulról látta, de ezer közül is felismerné göndör fürtjeit. Mindannyian nagyon jól szórakoztak valamin, talán pont azon, ami vele történt. 
A kis Carrie hazaérve ledobta a biciklijét a ház előtt, és berohant a házba. A szobája felé vette az irányt, de ahhoz el kellett haladnia a konyha előtt, ahol az anyja tartózkodott. 
- Mi történt kicsim? – rohant hozzá a nő, de a kislány csak sírt – Carrie!
Ennek hallatán felkapta a fejét, letörölte a könnyeit, és komolyan az anyjára nézett, majd csak ennyit mondott:
- A nevem Caroline!
Felszaladt a szobájába, és az ágyára roskadt. Megalázottnak, és rossznak érezte magát. Mindenért csakis saját magát hibáztatta. Azért, ahogy kinézett, és legfőképpen azért, mert barátjának tekintette Harry-t. Meg akart halni. Sőt, már lehet, hogy meg is halt. Legalábbis a lelke biztosan.

2013. december 27., péntek

11. fejezet: Harry rájön

Sziasztok! Ahogy azt a címből is láthatjátok, Harry rájön valamire, de szerintem ti sejtitek, hogy mi lesz az. ;) A holnapi részben pedig megtudhatjátok, hogy mi az, amiért Caroline utálja régi barátját.
Várom a véleményeket! ;)

Egy óránál nem aludtam többet, az egyszer biztos. Nyúzott fejjel mentem a fürdőbe, ahol beálltam a zuhany alá, reménykedve, hogy talán kicsit feléledek. Valamit használt is forró víz, de nem sokat. Minden esetre ahhoz elég volt, hogy ne akarjak elaludni. Nyomasztott a dolog, ami reggel történt. Jobban mondva nem az, ami történt, hanem amit utána éreztem. Nehezemre esett beismernem magamnak, de már nem is akartam annyira a revánsot.
- Ma is mész? – jött az apám a kérdéssel, mikor kimentem a konyhába, hogy egyek valamit.
- Már vártam, hogy mikor kérdezed. – mondtam, egy ásítás közben – Igen.
- És mikor ismerhetem meg…
- Apu! Majd valamelyik nap áthívom Annie-t, oké?
- Nem rá gondolok.
- Hát?
- A fiúra. Akivel minden szabadidődet együtt töltöd.
- Hát az azért túlzás.
- Reggel is ő hozott haza, nem?
- Most komolyan! Te leskelődsz utánam?
- Nem. Csak Dona már felkelt, mikor hazaértél, és ő látta.
- Hmmm. – csak morogtam egyet, amit ő is tudott, hogy a barátnője említése miatt tettem – Megyek készülni. 
Mielőtt még bármit is szólhatott volna, szinte berohantam a szobámba. Kezd már unalmassá válni, hogy minden reggel ezzel jön.
A hajamba tettem egy-két hullámot, mondjuk nem nagyon tűnt fel, és biztos vagyok benne, hogy ami megmaradt benne, az is fél órán belül már szög egyenes lesz. Elkészítettem a sminkemet is, majd szokás szerint beálltam a szekrény elé, és megkezdtem a ruhák szortírozását. 
Nem akartam annyira kiöltözni, elvégre az éttermet tegnapelőtt már letudtuk, oda csak nem megyünk még egyszer. Egy egyberészes, fekete, rövid szoknyát választottam, amin rózsa minták voltak. Felülve vettem még egy fehér, kötött kardigánt, illetve egy szintén fekete, magasított szárú csizmába léptem bele. A fekete táskámat akasztottam a vállamra, most abba tettem a telefont, a cigit, és a pénztárcámat.
Már negyed hat volt, és én egyre jobban izgultam. Mégis mi a fészkes fene bajom van? Soha nem csináltam ezt, még az első randi előtt sem. Biztos, hogy a csók miatt van. Mert tudom, hogy meg kell ismételni, és ezek után ez már szokássá fog válni.
Fél hat előtt pár perccel kimentem az udvarra, de olyan gyorsan és halkan, hogy apám még véletlenül se vegyen észre. 
- Pontos, mint mindig. – motyogtam magamban, mikor megállt előttem az autó. Miért kell most mindent ilyen tökéletesen csinálnia? Miért nem hibázik, hogy tovább tudjam utálni?
- Szia, szépségem! – mondta, mikor beszálltam mellé. Egyből közelebb hajolt, és lenyomott egy puszit a számra.
- Szia. – nyögtem ki nagy nehezen, és biztos vagyok benne, hogy még el is vörösödtem. Pedig ez nem rám vall.
- Alig tudtam aludni. Egész végig csak rád gondoltam, és a csókra. – mondta sugárzó arccal, miközben kifordult az utcából. 
- Hova megyünk? 
- Bemutatlak pár embernek. – felelte lazán.
- Kinek? – kaptam rá ijedtem a fejemet.
- A bandának. Nyugi, imádni fognak. 
- Oké. 
- Nincs messze, pár perc, és ott is vagyunk. 
- Rendben. 
- Kipihented magad? – kérdezte, mikor ásítottam egyet.
- Nem nagyon. – mosolyogtam rá, ő pedig rám. Biztos vagyok benne, hogy rájött, hogy miatta nem aludtam. Azt hiszi, hogy a csókjáról álmodoztam, és arról, hogy mikor folytatódik. És basszus, milyen jól hiszi. Ordítani tudtam volna saját magammal, és lekeverni egy hatalmas pofont. Miért csinálom ezt? Miért érzem ezt?
- Bármikor hazamehetünk, csak szólj, ha már nem bírod. – mondta, mikor kiszálltunk egy kisebb, külvárosi étterem előtt, ahonnét hatalmas zaj áradt ki.
- Rendben. De miért ne bírnám?
- Rengetegen lesznek itt. 
- Kik? Azt hittem, hogy csak a bandával találkozunk! 
- Liam anyukájának ma van a születésnapja, szóval elég sokan itt vannak.
- Kik? Harry! – a lábaim földbe gyökereztek, és visszarántottam őt a kezénél fogva – Nem vagyok egy szülinaphoz öltözve. Mi lenne, ha kihagynánk ezt az egészet? Menjünk el valahova, sétáljunk, vagy bármit, csak nem menjünk be.
- Nyugalom! – húzott magához, és megcsókolt – Muszáj beköszönnöm. Maradunk egy fél órát, és utána mehetünk, ha szeretnéd. Rendben?
Bólintottam, de egyáltalán nem volt rendben. Ugyanis, ha beigazolódik a gyanúm, akkor perceken belül vége lesz az egésznek.
Beléptünk az étteremben, ahol annyi ember volt, hogy megszámolni sem lehetett volna.
- Ott vannak! – mutatott előre, és maga után húzott a tömegben – Fiúk, ő itt Caroline. – mutatott rám, mikor megálltunk szemben a négy sráccal. Én mosolyogva intettem feléjük, de ők ennél közvetlenebbek voltak, és mindegyikőjüktől kaptam egy-egy puszit. Név szerint Liam-től, Niall-től, Zayn-től, és Louis-tól. Azt hiszem. 
- Harry napok óta rólad áradozik. – szólalt meg a szőke fiú nevetve.
- És ezen nem is csodálkozok. – nézett rajtam végig a hosszabb, barna hajú.
- Louis. – szólt rá Harry – A saját barátnődet nézegesd, oké? 
Mindannyian nevetni kezdtünk. Istenem. Annyira aranyos, hogy még a saját barátjára is féltékeny. Aranyos? Mégis miket beszélek? Elég legyen az érzelgősségből!
Harry keresgélni kezdett valakit az emberek között, majd mikor megtalálta, rábökött – Ott van! Gyere, bemutatlak valakinek. – mutatott a tömegbe, és én akaratlanul is, de arra fordítottam a fejemet. Nagy hibát követtem el, ugyanis szemközt néztem valaki olyannal, aki egy szavával véget fog vetni a titkolózásomnak. Már mindegy volt. Lehajtott fejjel mentem Harry után a tömegben, csak akkor néztem fel, mikor odaértünk a kiszemelt ember elé.
- Anya! – ölelte meg Harry a barna hajú nőt – Ő itt Caroline. 
Ráemeltem a tekintetemet. Az asszony arca csak úgy sugárzott az örömtől, és a boldogságtól. 
Magához szorított, amit Harry kicsit meglepetten fogadott. 
- Éppen úgy csinálsz, mintha nem ismerném. – legyintett a fia felé – El sem tudjátok képzelni, hogy milyen jó titeket újra együtt látni.
- Miről beszélsz? – nevetett zavartan Harry.
- Annyira gyönyörű vagy, drágám. – nézett rám még mindig a nő – Az alatt a pár hónap alatt is, mióta eljöttetek Holmes Chapel-ből, rengeteget változtál. Csodaszép vagy.
- Köszönöm, Anne! – mosolyogtam rá, de közben fél szemmel Harry-re pillantottam, aki összeszűkült szemmel bámult maga elé. Semmit nem értett az egészből.
- Azt hittem, hogy soha többé nem fogtok találkozni egymással. De most mégis. Megint együtt vagytok, mint a régi szép időkben. – áradozott Anne – De elég is ebből. Hogyan találkoztatok megint?
- Na várjunk! – szólalt meg egy kicsit hangosabban Harry, amire többen is odakapták a fejüket. Ő nem foglalkozott senkivel sem, rám nézett, és csak egy kérdést tett fel – Carrie?
Én rántottam egyet a vállamon, és elmosolyogtam magam. Az érzések csatáztak bennem. Egyrészt rettentően jó érzés volt látni, ahogy az arcán az értetlenség helyét átveszi a kétségbeesés, ahogy rájön, hogy ki vagyok valójában. Másrészt pedig fájt, mert láttam az ő fájdalmát, és az arcán az összeomlás jeleit. Csak álltunk egymással szemben, és most Anne volt az, aki nem értett semmit az egészből.

2013. december 26., csütörtök

10. fejezet: Utálat nélkül

Sziasztok! Ez a rész még nem a várva várt titokról szól, de szerintem örülni fogtok a végének. ;) Várom a véleményeket! 

- Remélem, hogy holnap nem leszek az újságok címlapján. – jegyeztem meg, mikor már a kocsiban ültünk.
- Háááát…Pedig szerintem számíts rá. Mondjuk, most nem láttam paparazzit, de ezek bárhol lehetnek.
- És téged nem fog zavarni?
- Mi?
- Hát hogy velem leszel a címlapokon, és nem valami híres modellel, vagy sztárral.
- Zavarni? – nézett rám mosolyogva – Pont, hogy inkább örülnék neki.
- Csak a rajongóid nem. 
- Ha szeretnek, akkor azt is szeretik, akit én szeretek, és elfogadják a döntésemet.  
- Azta, milyen bölcs vagy.
- De komolyan. 
- Oké. Elhiszem.
- Mindenből viccet csinálsz.
- Most megsértettem a kis önérzetedet?
- Gonosz vagy. 
- Tudoooom. – daloltam, mire ő elnevette magát. 
- Remélem, hogy most már nem utálsz annyira. – ez a mondat akkor hagyta el a száját, mikor leparkolt a házunk előtt.
- Attól, hogy ennyiszer elmondod, hogy mit remélsz, még nem biztos, hogy úgy is lesz.
- Pedig reménykedtem benne. Pénteken találkozunk? 
- Gondolom…
- Nem is tudod, hogy mennyire hiányozni fogsz addig.
- Nocsak. Holnap este nem tartasz fel a munkában?
- Holnap stúdiózunk, ami általában el szokott tartani hajnalig.
- Mi lesz velem nélküled? – játszottam a csalódottat, de ugyan akkor gúnyosnak is tűntem. De még ezzel sem tudtam megbántani. Komolyan? Mégis miből van ez az ember? Hol vannak az érzései? – Hoo…hova készülsz? – kérdeztem ijedten, mikor kikötötte az övét, és ki akart szállni. 
- Elkísérlek az ajtóig. 
- Ne! 
- Miért?
- Nem akarom, hogy apám kijöjjön, mert akkor elkezd faggatózni, és hidd el, hogy még a holnapi stúdiózásra sem érnél oda.
- De én szívesen találkoznék vele.
- Hidd el, hogy nem. Különben se vagy a pasim, tehát miért mutatnálak be neki?
- Ahhh…Ez fájt. – nézett rám hitetlenkedve.
- Akkor pénteken. Fél hatra készen leszek, de találj ki valami izgalmasabb programot. – kinyitottam az ajtót.
- Elfelejtettél valamit.
- Mit? – kérdeztem, mire ő közelebb húzódott, és az arcunk majdnem összeért. Néztünk egymás szemébe, a szívem dübörögni kezdett, és a fejem megindult felé. Majd fél centivel az arca előtt megszólaltam:
- Ne is álmodj róla. – suttogtam bele szinte a szájába, majd kipattantam a kocsiból, és nevetve integettem vissza neki, miközben elindultam a bejárat felé. Mikor visszanéztem az ajtóból, láttam, hogy a fejét a kormányra támasztotta, és mosolygott. Remélem, hogy közelebb járok a célomhoz. Nagyon remélem. Alig várom, hogy szenvedni lássam.
- Ez ugyan az a fiú volt, aki múlt nap is hazahozott? – szólalt meg mögöttem apám.
- Már megint leskelődtél?
- Csak a kocsit láttam. Ugyan az volt, mint hétfőn.
- Igen, ugyan az a fiú volt. 
- És ő járt itt tegnap is?
- Tudtam, hogy a barátnődnek eljár a szája. – Dona nagyon jól tudta, hogy mi történt velem a múltban, persze, hogy egyből ő akar a középpontban lenni a nagy megmentő személyében.
- Vigyázz a szádra!
- Mert? Igazam van.
- Carrie…Caroline! Dona azt mondta, hogy ez a fiú olyan, mint…hogy ő hasonlít…
- Kire? – kérdeztem mosolyogva.
- Nem fontos. – legyintett végül. Reméltem, hogy ha úgy teszek, mintha nem tudnám, hogy miről beszél, akkor elfelejti azt, hogy talán Harry az a fiú. Szerencsére így is lett. 
- Lefekszek aludni. – mosolyogtam még mindig, majd a szobámba mentem.
Úgy feküdtem le aludni, hogy az elégedettség érzése átjárt tetőtől-talpig. De valahol belül mégis nyomást éreztem. Fogalmam sincs, hogy miért, de nyomasztott valami.
Másnap délelőtt álmosan ébredtem fel. Odakint szakadt az eső, ezért inkább ágyban maradtam addig, amíg el nem kellett indulnom dolgozni.

- Na? Hogy ment? – Annie rettentő kíváncsi volt minden egyes részletre.
- Lassan, sajnos. – vontam meg a vállamat unottan, miközben a székeket pakoltuk le a klubban.
- Nem is sejti, hogy ki vagy? 
- Nem. Mondjuk elkezdett beszélni arról, hogy olyan, mintha már ismerne, és hogy emlékeztetem valakire a gyerekkorából. De nem esett le neki, pedig azt is megmondtam, hogy Caroline-nak hívnak.
- Istenem! Ez tényleg egy idióta.
- Az. Szerencsére ma nem kell látnom. Stúdiózni fognak egész éjjel, így nem lesz ideje eljönni.
- És mikor lesz a következő randi?
- Holnap.
- Jó gyorsan haladtok.
- Minél előbb ki akarom végezni. – mondtam gonoszan mosolyogva.
- Láttad, hogy már tele van az internet a titokzatos lánnyal, akivel Harry Styles kézenfogva távozott egy étteremből?
- Mi? Ne már!
- Ugye nem gondoltad te sem, hogy majd titokban marad, hogy a 1D szívtiprója randizik?
- Reménykedtem benne. De ugye nem derült ki, hogy ki vagyok?
- Nem hinném. Képet se láttam, csak cikkeket. 
- Még szerencse!
Azt hittem, hogy soha nem lesz vége a mai éjszakának. Így, hét végéhez közeledve már több vendég volt, és folyamatosan dolgozni kellett, és nem is nekem kellett a pultban lennem, mégsem akart vége lenni. Egy pillanatra még az is eszembe jutott, hogy talán Harry miatt szokott olyan gyorsan telni az idő, de ezt a feltevést elhessegettem a fejemből. Neki semmi köze nincs ehhez.
- Aztán este hívj ám fel a randi után. – figyelmeztetett Annie, mikor kiléptünk reggel fél ötkor a klubból.
- Nem hiszem, hogy annyira izgalmas lesz, hogy lesz mesélnivalóm. Kikísérsz a buszra?
- Nem hiszem, hogy szükséged lesz rá. – kacsintott rám, majd balra bökött a fejével. Amint megláttam, hogy mire céloz, elöntött a forróság, és megint dübörögni kezdett a szívem. Mit tesz az emberrel az utálat! – Na, szia! – köszönt el Annie, és elindult hazafelé.
- Mit keresel te itt? 
- Tudom ám, hogy örülsz, hogy látsz. – mosolygott a szokásos módon, miközben a kocsija oldalának dőlve nézett rám.
- Rettentően. – vágtam gúnyos pofát.
- Gyere, hercegnő! Hazaviszlek.
- Hát jó. De csak, mert bármikor megeredhet megint az eső. – egyeztem bele, és beültem az autóba.
- Milyen volt az estéd?
- Azt hittem, hogy soha nem lesz vége. 
- Persze, mert nem voltam ott.
- Aha. Biztos. De most komolyan. Miért jöttél ide? Miért nem alszol ilyenkor?
- Mert egy órája végeztünk, és gondoltam, hogy hazaviszlek.
- Nagyon jó nekem. 
- Az este még áll, ugye? – nézett rám nagy, kerek, kiskutya szemekkel.
- Gondolom. – vontam meg a vállamat – De, csak ha valami izgalmasat találsz ki.
- Ne aggódj, már megvan, hogy hova megyünk.
- Tényleg? Hova?
- Az legyen meglepetés…megint.
- Szemét. – húztam fel az orromat, de nem tudtam visszatartani a mosolygást. 
- Itt is vagyunk. – mondta, mikor megállt a kocsival.
- Nahát! Nem mondod? – gúnyolódtam rajta, amin szokás szerint nevetett. 
- Alig várom az estét. – fordult felém, és megfogta a kezemet. Én csak mosolyogtam rá, mire közelebb hajolt hozzám, és szinte pillanatok alatt a számra tapasztotta az övét. Annyira hirtelen jött, hogy nem tudtam mit tenni ellene. A szemeim fennakadtak, és láttam az ő szemeit, amik be voltak csukva, miközben csókolt. Egy pár pillanatig nem tudtam megmozdulni, majd lassan lecsuktam a szememet, és én is csókolni kezdtem. Beletúrtam a göndör fürtjeibe, amitől egyre jobban bevadult, és a tarkómnál fogva nyomta a fejemet az övéhez. A szívem a torkomban vert, a hallásom eltompult. Soha, senki nem csókolt még így, ennyire szenvedélyesen, és érzékien. 
Aztán, mintha nyakon öntöttek volna egy vödör jeges vízzel, úgy tértem magamhoz, és löktem el az ajkaimat faló fiút.
- Szép álmokat! – erőltettem egy mosolyt az arcomra, és befutottam a házba. Egyenesen a szobámba mentem, ahol az ágyamra lerogyva tudatosodott bennem, hogy mit tettem. Tudtam, hogy előbb-utóbb be fog következi a csók, de nem gondoltam, hogy ilyen lesz. Soha eszembe sem jutott, hogy ennyire jó lesz, és ennyire élvezni fogom. Az meg végképp nem, hogy utána is vágyni fogok rá. Utálom, hogy nem utáltam.

2013. december 25., szerda

9. fejezet: A második első randi

Sziasztok! Nem fűznék hozzá semmit a mai részhez, csak annyit, hogy élvezzétek, és várom a véleményeket!
Remélem, hogy jól telnek az ünnepek! ;)

- Megint elmész? – kérdezte apa, mikor bementem a nappaliba, és kinéztem az ablakon. Negyed hat múlt, Harry lassan itt lesz értem. 
- Aha. Miért?
- Hát…Lassan egy este sem vagy itthon.
- Apa. Kettő! A maival együtt összesen kétszer maradok ki. Különben meg hétfőn korán hazaértem.
- Megint a barátnőddel mész? Bemutathattad volna, mikor itt volt.
- Fontos megbeszélnivalónk volt. Amúgy vele megyek ma is, és vigyázni fogunk magunkra, és egymásra is.
- Helyes! Legalább a tudat, hogy nem olyan ruhában mész, amiben kint a fél hátsó feled, megnyugtat kicsit. De felülre azért vegyél még valamit.
Ma egy türkiz hosszúnadrágot választottam, ugyanis ki tudja, hogy hova megyünk megint, és nem akarok szétfagyni. Felülre egy pánt nélküli, szív dekoltázsú, fehér, fodros aljú topot vettem, és mindezt egy bézs kézitáskával, és bézs topánkával egészítettem ki. A hajamat szokás szerint pedig csak egyenesen hagytam.
- Igenis, főnök. – nevettem rá, majd ránéztem az órára. Két perc múlva hat óra lesz. – Kimegyek. – leakasztottam a fogasról a szerelésemhez illő, szintén bézs színű blézeremet, és belebújtam. 
- Várj! – jött utánam apa.
- Sietek!
- Mutass be a barátnődnek!
- Most ne, apa. Nagyon sietek. Legközelebb, oké? 
- Na jó. – egyezet bele nagy nehezen, amitől kissé megnyugodtam. De még mindig ott volt bennem az izgalom a ma este miatt. Hiszen el kell töltenem egy újabb romantikus estét azzal, akit a legjobban gyűlölök ezen a világon. Sőt, most még úgy is kell tennem, mintha élvezném a társaságát. 
Amikor végigsétáltam az udvaron, pont akkor állt meg az autó a házunk előtt. Magamra erőltettem egy mosolyt, és beszálltam az anyósülésre. 
- Szia. 
- Szia. Nagyon szép vagy. – mért végig – Nem is tudom, hogy engedlek-e kiszállni az autóból.
- Mi? Miért? – kérdeztem zavartan. Nem nagyon figyeltem arra, amit mond, mert közben a házunk felé nézegettem, ahol apám természetesen az ablakban lógott. Tuti, hogy meglátta, hogy fiú jött értem.
- Hát, mert megint túl dögös vagy. – mondta, majd végre elindultunk.
- Hova megyünk?
- Meglepetés. – mosolygott a szokásos módon, kivillantva az összes, fehéren csillogó fogát. 
- Nem szeretem ám a meglepetéseket. – próbáltam normális hangnemben beszélni, de nem tehettem róla, hogy kicsúszott pár szó bunkóbb stílusban is. Ő ezt érdemli. 
- Nem baj. – mosolygott rám. Hihetetlen, hogy bármennyire is flegma, és lekezelő voltam vele, egyszerűen nem tudtam megbántani.
Már hosszú percek óta úton voltunk, mikor végre megálltunk egy étterem előtt.
- Ez a kedvenc helyem. – mondta, mikor befelé vettük az irányt. Észrevettem, hogy meg akarja fogni a kezemet, ezért úgy tettem, mintha a hajamat igazgatnám, így szerencsére letett róla. De, majd kézen fogva fogok vele bemenni bárhova is. – Voltál már itt?
- Nem az én világom, és nem is az én pénztárcámnak való hely.
- Ohhh. – végre nem tudott többet mondani, sikerült elérnem, hogy kicsit visszavegyen az arcából. Bementünk az étterembe, ahol több kíváncsi szem is ránk szegeződött. Basszus, ebbe bele sem gondoltam. Ő híres, és írni fognak róla az újságok, ha egy ismeretlen lánnyal randizik. Próbáltam minél lejjebb hajtani a fejemet, hogy a hajam eltakarja az arcomat. Nem szeretnék szemközt nézni magammal a holnapi újságokban. Azt meg főleg nem szeretném, ha az apám nézne szemközt velem, és Harry-vel.
Egy eldugottabb, elkerített részen kaptunk asztalt, így szerencsére rejtve maradtunk a kíváncsi tekintetek elől. Elém rakták az étlapot, amit rögtön bújni kezdtem. Na nem azért, mert olyan éhes voltam, hanem mert nem akartam a velem szemben ülő szemébe nézni egy pillanatra sem. 
- Sikerült választani? – érkezett meg a nagyon helyes pincér, aki elég rendesen végignézett rajtam. 
- Haver! Nekünk kell választani, szóval ne te túráztasd a szemeidet a barátnőmön. – szólalt meg Harry ingerülten. Barátnő? Ahogy kimondta ezt a szót, majdnem elhánytam magam. 
- Én sült csirkét kérek, burgonyakrokettel, és tartármártással. – mondtam mosolyogva a nyakig vörös pincérnek. Ő bólintott, majd sandítva Harry-re nézett. 
- A szokásost. – mondta flegmán, és még mindig idegesen. A fiú bólintott, majd szinte futólépésben távozott.
- Az, hogy eljöttem veled vacsorázni, nem jelenti, hogy a barátnőd vagyok. – mondtam okító stílusban. 
- Tudom. Csak nehogy azt higgye, hogy van esélye.
- És ha van? – néztem rá kérdőn, mire ő rám kapta a tekintetét. 
- Legyen. – rántotta meg a vállát – De nekem is van, mert ha nem lenne, akkor nem jöttél volna el. 
- Lehet, hogy csak át akarlak verni. – néztem rá őszintén, mire elnevette magát. Nevess csak, pedig most az igazat mondtam. 
- Tudom, hogy mondtam már, hogy mennyire szép vagy, de ezt nem lehet elégszer elmondani. – átnyúlt az asztal felett, és gyengéden megfogta a kezemet. Kirázott a hideg az érintésétől, ezért gyorsan inkább a poharamért nyúltam. 
- Minden csajjal ezt csinálod?
- Mit?
- Hát bókolsz neki, elhozod ide.
- Nem szoktam lányokat hozni ide.
- Persze. A szokásost kérted. Úgy ismernek itt az emberek, mintha itt élnél. 
- Az anyámmal szoktunk itt enni, meg a bandával. Lányt ide nem hozok.
- Akkor én mit keresek itt?
- Te nem a többi lány vagy. Meg amúgy is, nem nagyon szoktam randizni. 
- Jaaaa. Mert másokkal egyből irány az ágy?
- Nem. De ha annyira érdekel, akkor csak azzal fekszek le, aki iránt érzek is valamit. 
- A szexuális vágy is egyfajta érzelem. 
- Mindenre van válaszod, ugye? 
- Persze. Tesztelj nyugodtan!
- Tudom, hogy ezt is mondtam, de olyan vagy, mintha ezer éve ismernélek. Igazából hasonlítasz valakire a múltamból, de… - itt elharapta a mondatot, és inkább belekezdett az ételbe, amit most tettek le elé.
Rájött! Vagy, ha még nem, akkor rá fog jönni. Most mit csináljak? Rákérdezzek? Ha rákérdezek, akkor ő rá fog jönni, hogy én vagyok az a múltjából. De ha nem, akkor meg az lesz furcsa neki, hogy nem érdekel a folytatás.
- Belőlem csak egy van. – bukott ki belőlem a megfelelő válasz…talán. 
- Azt tudom. – mosolygott. 
Úgy tűnik, hogy bejött. Elkezdtem én is enni, közben szerencsére nem kellett nagyon beszélgetni.
- Jól laktál? – kérdezte, miután kifizette a számlát.
- Úgy nézek ki, mint aki ennyi kajától nem lakik jól? Tele vagyok. Már csak aludni kellene.
- Okééé. – vigyorgott.
- Otthon és egyedül, seggfej. 
- Hééééé. Túl sok lesz a bókokból. – mindketten nevetni kezdtünk, majd ő szólalt meg újra – Szeretnéd, ha hazavinnélek?
- Az jó lenne. – bólintottam.
- Pedig jó lenne még veled lenni. Arra gondoltam, hogy…
- Tartogasd legközelebbre az ötleteidet, oké?
- Legközelebbre? 
- Mi van? Neked csak egy randi mindenkivel, és annyi?
- Nem, dehogy. Csak azt hittem, hogy nem akarsz második randit. Nem úgy tűnt, mintha jól éreznéd magad. 
- Hát szokj hozzá, mert ez az én természetem.
- Nekem megfelel. 
- Na menjünk! – pattantam fel az asztaltól, és elindultam az ajtó felé. Harry utolért, és elkapta a kezemet, majd az ujjaim közé fűzte az övéit. Olyan erőteljesen, de mégis gyengéden szorított, hogy esélyem sem lett volna szabadulni tőle. 

2013. december 24., kedd

8. fejezet: Mint aki nem mond igazat

Sziasztok! Először is, NAGYON BOLDOG KARÁCSONYT KÍVÁNOK minden kedves olvasómnak! Remélem, hogy jól telnek az ünnepek. Itt van a mai rész, olvassátok el! Annyit még elárulok, hogy a 10. fejezetben 12. fejezetben kiderül, hogy mit tett Harry kilenc éve. ;)

- Elment hozzád? – hüledezett Annie, mikor este elmeséltem neki, hogy Harry ma megjelent a házunknál.
- Aha! – bólintottam – Gondolj bele, hogy mi lett volna, ha az apám otthon van. Már a sitten ülne. 
- Az tuti. De mit akart?
- Visszahozta a cigimet, mert az kiesett a táskámból, és a kocsijában maradt. 
- És ma este nem tudta volna elhozni? Gondolom, úgyis jön. 
- Éppen ezt mondtam neki én is. Na mindegy. A lényeg az, hogy randira hívott. – újságoltam mosolyogva.
- És ennek te most miért is örülsz? Azt hittem, hogy utálod.
- Rengeteget gondolkodtam azon, hogy elmenjek-e vele, és arra jutottam, hogy adok egy esélyt.
- Tényleg? 
- Igen! Adok egy esélyt annak, hogy tönkretegyem.
- Már megint kezdi! – csóválta meg a fejét Annie, a mondatát pedig inkább magának szánta.
- Ne már! Gondolj bele abba, hogy milyen arcot vág majd, mikor elmondom, hogy ki vagyok.
- Mi lesz akkor, ha beléd szeret?
- Pffff… - nevettem el magamat – Ez, meg a szerelem? Fogalma sincs, hogy mit jelent. De ha mégis, akkor állok elébe, legalább még jobban fog neki fájni.
- Megkérdezem újra. Le akarsz süllyedni az ő szintjére?
- Ha ettől jobban érzem magam, akkor igen. – bólintottam magabiztosan. 
- Na és, ha te szeretsz bele?
- Tessék? 
- Mi lesz, ha elkezdesz iránta érezni?
- Na ez az, amitől nem félek, mert lehetetlen. Ne nevettess már!
- Hát jó. – Annie védekezésképpen felemelte a kezét – Menjünk, mielőtt megérkezik a sztriptíz királynője. Meg már amúgy is nyitva vagyunk.
Kimentünk az öltözőből. Egyenesen a pult mögé mentem, mert ma én dolgoztam ott. Gale már ott állt, és mosolyogva üdvözölt.
- Szia, szépség! – a derekamra tette a kezét – Hogy telt a pihenés? 
- Hát most nem aludtam át az egész napot, mint először. – nevettem rá.
- Szuper! Ne aggódj, gyorsan bele fogsz jönni. 
 - Remélem. 
- Khmmm…Bocsi szépfiú, de bájologni vagy itt, vagy hogy kiszolgáld az embereket? – szakított meg minket egy hang. Oldalra kaptuk a fejünket, és szembetaláltuk magunkat Harry-vel, aki szikrázó szemekkel nézett Gale-re. 
- Valami probléma van? – nézett rá a mellettem álló fiú.
- Igen. Szeretném megkapni az italomat, és nem azt nézni, ahogy próbálsz bevágódni a lánynál. – mutatott itt rám. 
- Majd én. – tettem a kezemet Gale izmos mellkasára, és rámosolyogtam, mert láttam, hogy ökölbe szorítja a kezeit. 
- Mi enne, ha kedvesebb lennél az emberekhez? – fordultam Harry-hez, és leraktam elé a szokásos italát. 
- Mit fogdoz ez téged? – nézett utálattal Gale után.
- Mit féltékenykedsz? Elvégre nem vele megyek randizni, hanem veled. 
- Tessék? Igen? Akkor eljössz velem? 
- Egy próbát megér. – vontam meg a vállamat, és tudtam, hogy nincs visszaút, a bosszú kezdetét vette. 
- Ez…ez fantasztikus! – örvendezett, majd elkiáltotta magát – Emberek!
- Mit csinálsz? – suttogtam felé.
- Mindenki a vendégem egy körre, mert a hölgy igent mondott a randira. – folytatta a hangoskodást. Nem volt még sok ember, de nagy részük tapsolni kezdett.
- Elment az eszed. – mosolyogtam rá, és megint elöntött az érzés, ami délután. Miért örülök én ennek, és miért múlik el egyre többször az utálatom?
- Te veszed el az eszemet. – nézett rám a zöld, csillogó szemeivel, a barna fürtjei alatt.
Nem szabadna ezt éreznem, mert ez a megbocsátás. Nem bocsáthatok meg neki, hiszen tönkretette az életemet. Utálnom kell őt teljes szívemből, és minden erőmmel a bosszúra kell koncentrálnom. Azt akarom, hogy szenvedjen…azt hiszem. 
- Na hagylak dolgozni. Visszamegyek a többiekhez. 
- Oké. – mosolyogtam rá. 
Néztem, ahogy csatlakozik a haverjaihoz, és pont úgy ült le, hogy rálásson a pultra, jobban mondva rám lásson. 
- Ebből semmi jó nem fog kisülni. – lépett a pulthoz Annie, és letette az üres poharakat a tálcájáról. 
- De igen. Nekem jó lesz, és ez a lényeg. 
- Őrült vagy! – nevetett rám, majd visszament az asztalok közé. 
- Mit mondtam neked? – idegesen csapott a pultra Miranda.
- Mi bajod? – néztem rá, miközben kiszolgáltam a mellette álló ijedt embereket. 
- Mit mondtam neked róla? Ő az enyém.
- Akkor ezt mondd meg neki is, mert ő engem hívott randira, és nem téged.
- Csak meg akar dugni. Mindig is én leszek neki az igazi.
- Tényleg? Nagyon jó neked. 
- Ne szórakozz velem, kislány.
- Miért nevetteted ki magad? Nem elég megalázó, hogy kétnaponta részeg pasik élvezkednek arra, hogy a félmeztelen seggedet rázod nekik?
- Ez művészet. – húzta fel büszkén az orrát.
- Hát persze. – bólintottam mosolyogva, és a pult másik végébe mentem.
Az órák lassan teltek, és alig volt ember egész éjjel, így szerencsére már négy óra után be tudtunk zárni. Csak egy ember volt, aki még mindig a pultnál ült, amíg mi rendet raktunk. 
- Nem mész még haza? – kérdeztem tőle.
- Miután hazavittelek. 
- Nem gondolod, hogy beülök a kocsidba, mikor ittál? És remélem te sem gondolod komolyan, hogy vezetni fogsz.
- Nem is ittam. 
- Én szolgáltalak ki. – néztem rá, miközben a székeket pakoltam fel az asztalra, és ő segített. 
- De én nem kértem, csak adtad. Nem ittam meg. És azért jöttem kocsival, hogy haza tudjalak vinni.
- Na ne mondd!
- De tényleg. Miért nem hiszel nekem soha?
- Mert pont úgy nézel ki, mint aki nem mond igazat.
- Ahhhh. – tette a kezét a szívére, és megjátszotta a nagy halált – Ez most fájt.
- Na menjünk. Én készen vagyok.
- Akkor hazavihetlek? – szökkent mellém vidáman.
- Ha megvársz kint, amíg átöltözök, akkor igen. – sarkon fordultam, és bementem az öltözőbe.
- Már most látom, hogy tönkre fogod tenni. – szólalt meg Annie, mikor utánam jött. 
- Remélem is. Már csak ki kell találnom, hogy hogyan álljak neki.
- Hogyan állj neki? Miért? Amit most csinálsz, az mi?
- Nem is csináltam még semmit. – néztem rá zavartan.
- Akkor meg megkedvelted, mert elég jól elvagytok. 
- Soha nem fogom őt kedvelni. 
- Nekem mindegy, én nem szólok bele. Ez a te dolgod. Elkísérlek a buszra.
- Nem kell, mert Harry hazavisz. 
- Nahát. És ez sem volt benne a tervben, mégis belementél?
- Igen. Majd alakul valahogy. – vontam meg a vállamat. 
- Na szia. Akkor holnap.
- Szia.
Összeszedtem a cuccaimat, és kimentem a klub parkolójába, ahol ott várt rám Harry.
- Hölgyem! – nyitotta ki az autója ajtaját, hogy beszállhassak.
- Köszönöm. – mosolyogtam rá.
Átszaladt az autó másik felére, és bepattant mellém, közben pedig hatalmas vigyorra húzódott a szája. 
- Mit vigyorogsz? 
- Csak örülök. 
- Igen?
- Hát persze, hiszen pár órán belül randink lesz.
- Mi olyan jó abban? Mármint bárkivel randizhatnál, modellekkel, sztárokkal. 
- De nekem a különleges kell, és nem a megszokott. 
- Mert én annyira különleges vagyok? – nevettem rá gúnyosan. 
- Nem is akármennyire.
Csak mosolyra húztam a számat, és hazáig egy szót sem szóltam. Sem én, sem ő. Csak közbe-közbe rám nézett, és mosolyogni kezdett, de semmi több nem volt. 
- Kösz a fuvart. – szólaltam meg a házunk előtt, és már szálltam is volna ki, de Harry visszarántott – Mi van?
- Legalább a nevedet megmondanád? – reménykedve pislogott rám.
- Caroline. – mondtam ki végül, jól érthetően, és hangosan.
- Caroline. – ismételte meg szinte suttogva, de mosolyogva – Volt egy Caroline nevű csajom. Idősebb volt nálam. Na mindegy is, ez nem ide tartozik. Fél hatra jövök érted. – mondta, majd elengedett. 
Kiszálltam a kocsiból, és besétáltam a házba. Ezt nem akarom elhinni. Elmondtam neki, hogy hogy hívnak, de még csak a szeme sem rebbent a Caroline név hallatára. Csak az ex-csaja jutott róla eszébe. Biztos, hogy már elfelejtette a kislányt, akivel kilenc éve együtt töltötte minden napját, és elfelejtette azt is, hogy mit tett vele. Hiszen miért is foglalkozna az egoista, seggfej Harry Styles egy kisvárosi, tizenegy éves lány érzéseivel, főleg kilenc év után.

2013. december 23., hétfő

7. fejezet: Bosszú

Sziasztok! Ahogy ígértem, egy kis karácsonyi ajándékként a hét minden napján lesz rész. Remélem, hogy örültök, főleg, hogy a napokban kiderül, miért utálja annyira Harry-t a mi Caroline-unk.
Várom a véleményeket!

- Ilyet tett? – hüledezett a történet végén Annie, amire én csak bólintottam – Te jó ég!
- Először csak azzal áltattam magam, hogy tizenegy éves, és még gyerek. Azt hittem, hogy egyszer csak be fog lépni az ajtómon, és bocsánatot kér…
- De nem tette. – fejezte be szomorúan Annie a mondatomat. 
- Nem. Soha. Azóta nem is láttam. Egészen péntekig.
- Azért nem ismerted fel te sem?
- Igen. Tévét alig nézek, újságot egyáltalán nem olvasok, vagyis csak olyat, amiben a hírekről írnak, nem a sztárokról. Ha meghallottam a számukat a rádióban, rögtön csatornát váltottam. Nem akartam tudni róla semmit, és eddig egész jól sikerült elkerülnöm.
- Azta… Én meg próbáltalak összehozni vele. Annyira sajnálom.
- Semmi baj. Nem tudhattad. – átöleltem Annie-t, és most már tudtam, hogy megbízhatok benne, és barátként tekinthetek rá.
- Mondtad az apukádnak, hogy találkoztatok?
- Dehogy. Akkor már nem is élne. Apám még talán nálam is jobban gyűlöli, és soha nem bocsátana meg neki.
- És te? 
- Én?
- Te meg tudnál neki bocsátani?
- Nem.
- De azzal ugye tisztában vagy, hogy ezek után is találkozni fogsz vele?
- Tudom. Csak azt nem értem, hogy mi a francért nem keres valaki mást helyettem. Nem veszi észre, hogy esélye sincs nálam?
- Szerintem tetszel neki.
- Hát persze. Meg akar dönteni. Majd csak rájön, hogy nem fog neki menni, aztán akkor remélem, hogy békén hagy.
- Szerintem már régen lelépett volna, ha nem akarna többet. Amikor mondtam, hogy nem megyek, legalább százszor megköszönte, hogy kettesben lehet veled. 
- Ja. Mert azt hitte, hogy ha elvisz egy sötét parkba, és gyújt egy-két gyertyát, akkor majd megfektethet ott, a természet lágy ölén.
- Szerintem nem. 
- Ne védd! Kérlek, csak ne védd őt!
- Nem védem, csak mondom, hogy mi lesz akkor, ha még jobban megtetszel neki?
- Még jobban?
- Látszik rajta, hogy érdekled. 
- Ja. Éppen annyira, mint más nő.
- Na mindegy. És mi lesz, ha rájön, hogy ki vagy?
- Akkor legalább örökre békén hagy. 
- Várj csak! A nevedről sem jött rá, hogy ismer?
- Nem is tudja, hogy hogy hívnak. Még a keresztnevemet sem. Nem mondtam meg neki. 
- Ez komoly?
- Aha. És azt mondta, csak akkor akarja tudni a nevemet, ha én magam mondom el neki.
- Azta! Ezzel nagyon bekeversz most, ugye tudod?
- Nem érdekel. Azt akarom, hogy szenvedjen. Sokkal jobban, mint én szenvedtem. 
- Most komolyan beszélsz? – meghökkenve nézett rám.
- Igen!
- Ennek rossz vége lesz.
- Számára lehet, de számomra nem. Nekem az boldogság lesz, hogy ha szenvedni fog. 
- Caroline! Ne csináld!
- De! De igenis, hogy ez lesz. 
- Te jó ég! – temette az arcát a kezei közé.
- Megérdemli.
- Lehet! De tudod mit? Én most hazamegyek, holnap találkozunk. Te meg gondolkozz el azon, hogy le akarsz-e süllyedni az ő szintjére. Hagyd a francba, és viselkedj vele úgy, mint eddig.
- Meglátjuk! – bólintottam.
Kikísértem Annie-t, aztán a szobámba vonultam. Nem tudtam, hogy mit csináljak. Tetszett az ötlet, hogy megalázzam, és hülyét csináljak Harry-ből, de Annie-nek igaza volt. Nem kellene törődnöm vele, főleg nem kellene olyannak lennem, amilyen ő. Lesz, ami lesz.
Levettem a ruhát, ami eddig rajtam volt, és csak bevágtam a szekrény aljába. Soha többet nem akarom látni ezt a göncöt. Belebújtam a pizsamámba, aztán befeküdtem az ágyba, és pillanatok alatt álomba merültem. 
Másnap megint arra ébredtem, hogy kopogtatnak az ajtómon. 
- Carrie! Fent vagy, édesem? – kiabált be Dona.
- Mi van?
- Keresnek.
- Ki?
- Egy fiú! Azt mondta, hogy Harry-nek hívják. – amint kimondta a nevet, én úgy ugrottam ki az ágyból, mint a rakéta, és öltözködni kezdtem.
- Apa itthon van? – kérdeztem a nőt, aki furcsán nézett rám. 
- Nincs. – a válasza közben kirohantam a hallba, ahol ott álldogált a magas, göndör hajú, napszemüveges fiú. Amikor meglátott, elmosolyodott, én pedig teljes lendületemmel kitoltam az ajtón.
- Mit keresel itt? – néztem rá idegesen.
- Ezt a kocsiban hagytad tegnap. – mutatott fel egy doboz cigit.
- Komolyan? Ezért jöttél ide? Nem ért volna rá este? Gondolom, úgyis ott leszel a Rose-ban.
- Minek menjek? Nem vagy rám kíváncsi.
- Eddig sem voltam, mégis jöttél. – mosolyogtam rá gúnyosan. 
- Tudod mit? Addig nem foglak békén hagyni, amíg el nem mondod, hogy mi bajom van velem. 
- Semmi, azon kívül, hogy beképzelt, és nagyképű vagy. Azt hiszed, hogy bárkit megkaphatsz, de nagyot tévedsz. 
- Nem gondolom ezt. – tekerte meg a fejét.
- Akkor meg mit akarsz tőlem?
- Jobban megismerni. Valamiért azt érzem, hogy te meg én olyanok vagyunk, mintha évek óta ismernénk egymást. Szeretnélek tényleg megismerni. 
- De…de miért pont engem?
- Nem tudom. 
- Annyi nő van rajtam kívül. 
- De te nem olyan vagy, mit a többi. – közelebb lépett hozzám, és megfogta a kezemet.
- Harry! – próbáltam szabadulni tőle, de nem ment – Fejezd ez be, oké? Ez már annyira lejárt lemez. 
- Gyere el velem egy rendes randira. Olyanra, amit én szervezek meg, amit én tervezek el.
- Nem.
- Kérlek! Ha akarod, akkor térden állva foglak kérni. – mondta, és már elkezdett féltérdre ereszkedni. 
- Ne csináld! – nevettem el magam, és próbáltam felhúzni a földről.
- Végre, egy őszinte mosoly. Na?
- Este megmondom. – bólintottam. 
- Tehát akkor menjek a klubba? – húzta fel a szemöldökét.
- Ha azt mondom, hogy ne, akkor is ott leszel, nem?
- Csak, mert tudom, hogy úgyis hiányoznék. 
- Hát persze. Hiszen akkor ki tartana fel egész éjjel a munkámban?
- Mondd, hogy nem élvezed, és nem megy gyorsabban az idő.
- Tényleg akarod, hogy erre reagáljak? – húztam fel a szemöldökömet.
- Öhm…Nem? – húzta el a száját, és mosolygott.
- Most menj, mert van jobb dolgom is munka előtt. – vetettem neki oda a szokásos módon, de ő csak mosolygott.
- Szia! – intett, és visszasietett a kocsijához. 
Mosolyogva néztem utána, majd mikor rájöttem, hogy mit csinálok, egyből pánikba estem, és lehervadt az arcomról a vidámság. Mit csinálok? Hiszen egy pillanatra olyan volt, mintha nem is utálnám annyira. Basszus! Mi a francot csinálok? 
Mikor bementem a házba, Dona egyből kiszökken a nappaliból.
- Nagyon helyes fiú. – mosolygott rám – Ő véletlenül nem a…
- Nem. Ő csak…senki. Oké? És megköszönném, ha nem mondanád el az apámnak. Nem akarom, hogy faggatózni kezdjen.
- Ahogy akarod. – nézett rám megszeppenve, én pedig a szobámba vonultam, és erősen becsaptam az ajtót.

2013. december 21., szombat

6. fejezet: Annie megtudja

Sziasztok! A mai rész elég érdekes lett, ugyanis megtudhatjátok, hogy mi történt Caroline-nal kilenc éve, de az még maradjon egy kis ideig rejtély, hogy miért haragszik Harry-re.
Remélem, hogy tetszik, és már várjátok a nagy titkot is! ;) Várom a véleményeket! ;)

- Remélem, azért jól érezted magad. – szólalt meg Harry, mikor már a kocsiban ültünk – És talán már nem is utálsz annyira. 
- Mondtam, hogy nincs semmi bajom, nem? 
- Ugyan már! 
- Különben is mit foglakozol te azzal, hogy mit gondolok rólad? Ez a mai nap is csak egy félreértés miatt volt. 
- Oké. – bólintott komoran.
- Most mi van?
- Miért érdekel? 
- Nem érdekel. – ráztam meg a fejemet, de szerintem ezzel a mondattal inkább csak magamat győzködtem. 
Az út hátralévő része csendben telt. Sem én, sem pedig ő nem szólalt meg, egészen addig, amíg meg nem állt a házunk előtt.
- Sajnálom, hogy elrontottam a napodat.
- Nem mondtam, hogy elrontottad.
- Hát pedig egészen eddig azt próbáltad a tudtomra adni, nem?
Csak megrántottam a vállamat, majd ránéztem. 
- Kösz a takarót. – nyomtam a kezébe az említett tárgyat, amivel eddig melegítettem a lábaimat. Ahogy nyúlt felém, nem a takarót, hanem a kezemet fogta meg.
- Mi bajod van velem? – közelebb húzott magához, és szinte az arcomba fúrta az övét. Nem tudtam mit mondani neki, csak bámultam rá. El sem tudja képzelni, hogy milyen mértékű gyűlöletet érzek iránta. Elkezdett közeledni felém, amitől totál pánikba estem, ezért nagy lendülettel löktem el magamtól.
- Nem gondoltad komolyan, hogy most lesmárolsz, ugye?
- Bocsánat. – sütötte le a szemeit.
- Jó éjszakát! – kiszálltam a kocsiból, és becsaptam magam mögött az ajtót, majd amilyen gyorsan tudtam, befutottam a házba. Mikor becsuktam az ajtót, akkor hallottam, hogy elhajt a kocsival.
- Nagyon korai vagy. – szólalt meg mögöttem az apám – Nem volt jó a buli?
- Nem az én stílusom volt. Meg fáradt is vagyok. 
- Ki volt a fiú?
- Milyen fiú?
- Aki hazahozott. Valahonnan olyan ismerősnek tűnt. Mondjuk, nem sokat láttam belőle az ablakon keresztül.
- Te leskelődtél? – húztam fel a szemöldökömet, amire apám zavartan nevetni kezdett. 
- Csak kíváncsi voltam, hogy kikkel barátkozol.
- Vele nem éppen akarok barátkozni. Csak hazahozott, és ennyi. Remélem többet nem is kell látnom.
- Tett valamit?
- Nem. – legyintettem. Legalábbis nem most. 
- Na jó. Úgy látom nem vagy társalgós kedvedben. 
Egy angyali mosolyt küldtem felé, és a szobámba vonultam, ahol egyből tárcsázni kezdtem a telefonomon.
- Meg foglak ölni! – szóltam bele sziszegve.
- Miért hívsz a randi közben? – hallottam a nevető hangot a másik oldalról.
- Itthon vagyok.
- Mi? Miért? El sem mentél vele?
- De, de igen. 
- Akkor meg mi van?
- Annie! Utálom ezt az embert, érted? 
- De miért? Mert híres? Oké, kicsit el van szállva magától, de ha megismernéd jobban, akkor lehet, hogy…
- Ismerem! Ismerem az óta, amióta csak az eszemet tudom. Érted? – vágtam a szavába ordítva.
- Mi? 
- Át tudsz most jönni? 
- Persze. De miről…
- Gyere át, és elmondom. 
- Oké. Tíz perc múlva ott vagyok. – mondta, és letette a telefont. 
Muszáj lesz elmondanom neki, és akkor talán nem akar minden áron összehozni azzal az emberrel, akit a világon a legjobban utálok. De vajon megbízhatok benne? Elvégre alig három napja ismerem. Mondjuk, mi lehet a legrosszabb, ami jöhet? Kiderül, hogy ki vagyok, Harry megtudja, és többet nem találkozunk. De ez nem is a legrosszabb, hanem a legjobb eset.
Percek óta fel-le járkáltam a szobámba, mondjuk az egész inkább egy örökkévalóságnak tűnt. Végre megszólalt a csengő, és gyorsan kirohantam a szobámból. Apám, már Dona-val a nappaliban volt, de most nem szándékoztam bemutatni őket Annie-nek. Szegény lányt szinte berántottam az ajtón, és magammal ráncigáltam a szobámba. 
- Mi ez az egész? – nézett rám komolyan, de aggódást láttam a szemében – Amúgy nagyon csini vagy.
- Tudom, hogy nem ismerjük egymást régóta, de úgy gondolom, hogy egész jóban lettünk, és nevezhetjük magunkat barátoknak. 
- Igen. Persze. 
- Igazából rajtad kívül nincs is barátom. 
- Hát nekem sem sok. 
- Tehát megbízhatok benned, ugye? 
- Igen! Persze. De mondd már, mert megijesztesz. 
- Holmes Chapel-ben születtem. Ott éltem egészen addig, amíg ide nem költöztük valamivel több, mint egy hónapja.
- Igen, ezt tudom. 
- Csakhogy más is ott nőtt fel rajtam kívül. Volt egy legjobb barátom, akivel minden időnket együtt töltöttük. De körülbelül kilenc évvel ezelőtt tett valamit, amit soha nem bocsátok meg neki.
- Hogy jön ide Harry?
- Ő volt a legjobb barát.
- Mi? – a szemei hatalmasra tágultak a meglepettségtől.
- Igen. 
- Akkor most mégis beszélgettek?
- Nem ismer fel.
- Nem ismer fel? Hát annyit azért nem változhattál. Vagy…?
- De igen. Kilenc év alatt annyit változtam, mint más egész életében nem. Kövér kislány voltam…nagyon kövér. Most pedig nézz rám. Úgy nézek ki, mint valami anorexiás ribanc. Kilenc évvel ezelőtt majdnem kétszer akkora voltam, mint most. Van itt egy kép is. – előhalásztam az egyik fiókom mélyéről egy képet, amin egy sötétbarna hajú, kerek arcú kislány, és egy vékony, barna, göndör hajú fiú voltak. 
- Ez te vagy? – mutatott a képre, majd rám nézett – Hát én se ismernélek meg. Hogyan tudtál így…
- Lefogyni? Könnyen, ugyanis beteg lettem. Mármint lelkileg összeomlottam, és nem voltam magamnál. Pszichológushoz hordtak a szüleim, nem ettem, nem csináltam semmit, csak bezárkóztam a szobámba. Cigit loptam az anyámtól, és azóta is szívom. Tizenkét éves koromra lefogytam negyven kilót, és hónapokig kórházban feküdtem, mert nem tudtak egy falat kaját sem lenyomni a torkomon. Aztán mikor jobban lettem fizikailag, megpróbáltam mást is, mert a lelkem még közel sem volt jól. – itt a csuklóimat mutattam felé, amire ijedten nézett – Azt hittem, hogy jobban leszek, ha fájdalmat okozok magamnak. Az anyám nem bírta, és otthagyott minket, már mondtam, hogy valahol Amerikában van. 
- Te jó ég! – láttam Annie szemeiben a könnyeket.
- Ne sírj! Eleget sírtam én abban a pár évben.
- De mit tett veled? 
- Biztos, hogy tudni akarod?
- Csak ha szeretnéd elmondani. – bólintott.
- Oké. – mély levegőt vettem, és elkezdtem a legelejéről az egész történetet. Nehéz volt róla beszélni, mert még soha senkinek nem mondtam így ki, de jól is esett, hogy végre valaki tud róla.

2013. december 19., csütörtök

5. fejezet: Ebből nem buli lesz

Sziasztok! Ettől a résztől végre kezd beindulni Harry és Caroline kapcsolata. Remélem, hogy szerintetek is kezd izgalmas lenni, és továbbra is nyomon követitek majd a történetet. Várom a véleményeket! ;)

Hogy mennyit sikerült aludnom? Öt órát. Se többet, se kevesebbet. A gondolat, hogy mi vár rám a mai napon, nem hagyott nyugodni. 
- Nem sokat aludtál. – szólított meg apu, mikor kimentem a konyhába – Mész valahova?
- Aha! Egy barátnőmmel elmegyünk egyet bulizni. – válaszoltam könnyedén, miközben melegítettem magamnak az ebédből. Csodák csodájára Dona ezt az egy dolgot csinálta jól. Tudott főzni.
- Hova? 
- Még nem tudom. Ő ismeri az itteni helyeket. 
- Ketten mentek csak?
- Igen! – hazudtam. Eszem ágában sem volt elmondani neki az igazat. Ha megtudná, hogy találkoztam Harry-vel, bezárna a szobámba, és nem engedne ki addig, amíg le nem vadászná, és meg nem ölné. 
- Csak vigyázzatok magatokra, jó? – mintha egy kis aggodalmat hallottam volna a hangjába.
- Persze. 
- Itt van egy kis költőpénz. Még nem kaptál fizetést, szóval… - nyomott a kezembe egy ”kis” pénzt. 
- Köszi. – mosolyogtam rá – Most megyek, mert ötre készen kell lennem.
- Még csak egy óra.
- Tudod, hogy a jó munkához idő kell. – nevettem rá, mire ő csak a fejét csóválta. 
Bementem a fürdőbe, ahol lezuhanyoztam, és hajat is mostam. Törölközőbe tekertem a fejemet, és felvettem a fürdőköpenyemet. Így álltam be a szekrényem elé, és elkezdtem válogatni a ruháim között. Mi legyen? Szoknya vagy nadrág? Szoknya! Hosszú vagy rövid? Extra rövid! Elvégre bulizni megyek, ahol pasik is lesznek. Kivettem a szekrényből a kiválasztott ruhát, aminek pánt nélküli felső része ezüstösen csillogott, alsó, combközépig érő része pedig világos rózsaszín volt.
Soha nem volt még rajtam, mert Dona vette nekem egy nagyszabású céges partyjára, ahova eszem ágában sem volt elmenni. 
A hajamat, miután megszáradt, nagyobb hullámokba sütöttem, az arcomra pedig a tegnap reggelihez hasonló sminket raktam, csupán a bordó helyett most halvány rózsaszín szemhéjpúdert használtam. Mikor elkészültem, felvettem a ruhát, és a fehér magassarkút hozzá. Belenéztem a tükörbe, és most láttam csak meg, hogy mennyire kiemeli a csontjaimat, amik szinte átszúrják a bőrömet. Igen! Úgy néztem ki ebben a ruhában, mint egy anorexiás modell. És ki miatt? Harry Styles miatt. Miatta kellett felvennem ezt a ruhát, és miatta nézek úgy ki, mintha hónapok óta nem ettem volna egy falatot sem. Miért? Az már régi történet. 
A fejemet megráztam egy kicsit, ezzel hessegettem el a gondolataimat. Magamhoz vettem a táskámat, és bele tettem a mobilomat, a pénzemet, és a cigimet.
- Nem lesz ez egy kicsit túl… - kezdte meg apu.
- Csak mondom, hogy ezt Dona vette nekem. Tehát nem tehetek róla, hogy ilyen rövid. – húztam meg a vállamat.
- Hova mész?
- Kimegyek, mindjárt itt vannak értem.
- Rendben! – összehúzott szemöldökkel nézett rám, tudta, hogy valami nincs rendben – Ha gond van, hívj! 
- Szia apa!
Öt óra előtt öt perccel kimentem az udvarra. Még csak az kéne, hogy apám meglássa, hogy ki jön értem. Azt hiszem, hogy Harry menne a hullaházba, apám meg a sittre.
Alig ütötte el az óra az ötöt, mikor a nagy kovácsoltvas kapu előtt megállt egy kocsi. Én gyorsan beugrottam előre, nehogy apu leselkedjen. Gyorsan cselekedtem, ezért eszembe sem jutott az, hogy miért nem ül elől Annie, mikor érte ment először. 
- Jobb lesz, ha ma este le sem veszem rólad a szemem. – szólalt meg a sofőröm, miközben elindult.
- Hol van Annie?
- Ilyen szerelésben gyorsan lecsapnának a kezemről.
- Hol van Annie?
- Mondjuk nem, mintha tudnék másfele is nézni. Nagyon jól nézel ki. – csak úgy folyt belőle a szó, és erről eszembe jutott a régi Harry, akit sokszor le sem lehetett volna lőni.
- Miért nincs itt Annie?
- Mert egy randin általában csak ketten vannak. – mondta egyszerűen. 
- Ha nincs itt, akkor honnan tudtad, hogy hol lakok? Na várj csak! – minden világossá vált – Ezt előre megterveztétek, ugye?
- Semmi közöm hozzá! 
- Mi?
- Én elmentem érte, ő meg csak a kezembe nyomott egy papírt a címeddel. Azt mondta, hogy nincs valami jól, de mi azért menjünk el, és érezzük jól magunkat.
- Vigyél haza! – tört ki belőlem.
- Mi? Miért?
- Mert nem erről volt szó. – kezdtem pánikba esni. 
- Ne már!
- De már! 
- Csak menjünk, és ígérem, hogy ha nem érzed magad jól, akkor rögtön hazaviszlek. 
- Nem érzem magam jól. 
- Kérlek! – kiskutya szemekkel nézett rám, és nem tudom, hogy miért, de megnyugodtam.
- Oké. De nem maradok sokáig.
- Szuper! Viszont nem buliba megyünk.
- Hogyhogy?
- Miután megtudtam, hogy változott a terv, telefonáltam párat. – mondta, és lefordult a főútról. Kezdtem megijedni, hogy valójában valami pszichopata, és most rituális gyilkosságot fog véghez vinni, az áldozat pedig én leszek. Aztán pár perccel később, mikor világosságot láttam, megnyugodtam, sőt…a szavam is elállt. Egy kis parkban voltunk, egy ugyan olyan parkban, mint amilyen Holmes Chapel-ben is van, és amiben annyi időt együtt töltöttünk. A tisztás közepén egy hatalmas takaró volt leterítve, amin több kosár is helyet kapott. Gyertyák voltak minden fele, ameddig csak a szem ellátott.
- Tetszik? – kérdezte, mikor kiszálltam a kocsiból. 
- Szerencséd van, hogy szélcsend van. Mit csinálnál gyertyák nélkül? Amúgy minden nővel ezt csinálod? – néztem rá közömbösen, és leültem egy padra.
- Tényleg nem bírsz engem. – állapította meg suttogva, majd leült mellém.
- Tényleg? De okos vagy!
- Mi a baj? Mondtam valami rosszat?
- Pfff… - még ha csak mondott volna. De tett is, és ez a baj. 
- Mondd el! Kérlek! – megfogta a kezemet, amitől megint mintha áramütést kaptam volna. 
- Minek? – vontam meg a vállamat.
- Mert érdekel.
- Jaj, ugyan már! Nehogy azt mondd, hogy törődsz velem. Egy olyan lánnyal, akit két napja ismersz.
- Valamiért olyan, mintha régóta ismernélek. – a térdeire könyökölt, és úgy nézett rám. Én ijedten kaptam rá a tekintetemet.
- De jó neked! – válaszoltam a szokásos flegma formában.
- Tudod mi? – felkelt, és a kezemnél fogva húzott magával – Gyere, és együnk inkább valamit. Éhen halok.
- Nem vagyok éhes! – mondtam, de aztán a finomabbnál finomabb kaják látványára a hasam hangos tiltakozásba kezdett. 
- Hallom. – mosolyogta el magát, majd leült a takaróra, én pedig követtem. 
- Remélem nem valami kaviár félét kell ennem.
- Attól, hogy híres vagyok, még ugyan az maradtam, mint régen. – ránéztem. Bárcsak tudná, hogy tudom milyen volt régen. Akkor nem hazudhatna. – Nem viszem túlzásba a luxust.
- Szuper! – bólintottam, majd beleharaptam egy szendvicsbe. Az izétől megint a régi időkbe vándoroltak a gondolataim. Ugyan olyan volt, mint az, amit mindig ettünk. Amit az anyukája, Anne csinált.
- Kinek parancsoltad meg, hogy hozza össze ezt az egészet? – mutattam körbe az ujjammal.
- Megvannak az embereim. – mosolygott, miközben betömött egy fél szendvicset. 
- Ó!
- Magam is megcsináltam volna, ha tudom, hogy csak ketten leszünk. De ez tényleg vészhelyzet volt. 
- Elhiszem. – hazudtam. Már hogyan hinném el egyetlen szavát is?
- Megmondod végre a nevedet?
- Nem. 
- Akkor ezek szerint ennél többet kell tennem, hogy megbékélj velem. 
Azt tehet, amit csak akar, akkor sem tudok rá máshogyan nézni, csak, mint egy utolsó féregre. 
Már elég régóta itt voltunk, de én nem nagyon szólaltam meg. Harry próbálkozott különböző témákról beszélni, de igazából egyikre sem voltam vevő. Otthon akartam lenni, a meleg ágyamban. Kezdett hűvös lenni, és rázott a hideg. Igaz, hogy hoztam magammal egy kötött, fehér pulcsit, de már az is kevés volt. 
- Itt van ez, ha fázol. – nyújtott felém egy másik takarót. Nocsak! Valamire ezek szerint oda is figyel. 
- Kösz. De Inkább mennék haza.
- Oké. – bólintott lehajtott fejjel. Talán csalódott? Mégis mit várt? Hogy majd megdönthet itt a park kellős közepén?

2013. december 17., kedd

4. fejezet: Csak egy buli lesz

Sziasztok! Meghoztam a negyedik fejezetet is. Tudom, hogy nem lett valami izgalmas ez sem, de muszáj bevezetni valahogy a történetet. Ígérem, a következő fejezet már tartogat izgalmakat, és megkezdődnek a bonyodalmak is.
Várom a véleményeket!

El sem hiszem, hogy megint itt van. Miért kínoz? Miért kell emlékeztetnie arra, ami történt? Meg kellene mondanom neki, hogy ki vagyok, és akkor többet nem kellene látnom. Akkor soha többet nem jönne ide. De akarom én azt? Hiszen meg mernék rá esküdni, hogy valahol legbelül jól eső érzéssel tölt el, hogy legalább a tizedik koktélját rendeli, csak azért, hogy valamit hozzám szólhasson. Te jó ég! Miket gondolok? Nem vagyok normális.
- Caroline! – zökkentett ki egy mély hang – Ha akarsz, tarts nyugodtan szünetet. Nincs sok ember, bírjuk így is. – Gale állt mögöttem, és a csípőmre rakta a kezét, miközben hozzám beszélt. Valahogy nem zavart a közelsége, sőt…
- Akkor azt hiszem, kimegyek cigizni. – éltem a lehetőséggel. 
- Csak nyugodtan. – bólintott a fiú, majd széles mosollyal továbbállt. 
Bementem az öltözőbe, és előhalásztam a táskámból a cigimet, és az öngyújtómat. Kimentem a bár hátsó kijáratán, és rágyújtottam. Mélyen letüdőztem, ami rettentően jól esett. Nem tudom, de szerintem tényleg igaz, hogy a cigi jó hatással van az idegekre.
- Tudtad, hogy a dohányosok előbb meghalnak? – a hang majdnem halálra rémisztett.
- Most komolyan, te követsz engem? 
- Lebuktam. – emelte fel elismerően a kezeit. 
- Mi a francot akarsz tőlem? 
- Nem beszélgethetek a kedvenc pincérnőmmel? – mosolygott rám, és beletúrt göndör fürtjeibe.
- Harry, én … - kezdtem.
- Ez nem ér! Te tudod a nevemet, én meg nem tudom a tiédet!
 - A tiédet mindenki tudja. – forgattam meg a szemeimet. 
- Hogy hívnak? 
- Nem tök mindegy? Ha annyira fontos, miért nem kérdezed meg valamelyik munkatársamat?
- Az úgy nem ér! Addig nem akarom tudni a neved, amíg te magad meg nem mondod. – komolyan nézett rám. Nagyot hibázol vele, seggfej. Bárcsak megkérdezné valakitől, és akkor legalább szó nélkül eltűnne. Nem kellene többet találkoznom vele. 
- Arra várhatsz. – magam sem tudom, hogy miért ezt mondtam. Itt volt az esély, hogy megszabaduljak tőle, de nekem nem ment. Miért?
- Előbb-utóbb úgyis elmondod.
- Be kell mennem! 
- Várj még! – kapta el a kezemet. Az érintése villámcsapásként ért. Hozzámért, és én szinte sokkot kaptam. 
- Mi van már? – rántottam ki a karomat az ujjai közül. 
- Gyere el velem randizni.
- Pffff. – a nevetés kitört belőlem – Randizni? Te, meg én? 
- Igen. 
- Neked elment az eszed.
- Miért?
- Tudod mit? Keress valaki mást, akivel szórakozhatsz! – vágtam hozzá, majd visszamentem dolgozni. Vagyis csak mentem volna, ugyanis valaki elkapott az öltözőbe.
- Jobb lesz, ha leszállsz róla! – Miranda sziszegve közelített felém.
- Mi van? 
- Harry az enyém, érted?
- Nem úgy vettem észre, mintha annyira érdekelnéd. 
- Hát pedig hidd el, hogy…
- Csak, hogy megnyugtassalak,… – szakítottam félbe – …nekem nem kell tőle semmi. Ő inkább való hozzád, mint hozzám.
- Ezt jól látod! – mondta kissé megenyhülve. 
- Ja. Ő egy egoista seggfej, te meg egy elkényeztetett hisztérika vagy. – ezzel a mondatommal faképnél hagytam, és visszamentem a vendégek közé.
- Vele voltál kint, ugye? – Annie izgatott arccal nézett rám, mikor visszaértem – Toby! – fordult a mellette álló fiúhoz – Cserélnél helyet Caroline-nal egy picit? Meg akarunk beszélni valamit.
- Persze! – bólintott a fiú, és már ki is ment a pult mögül, egy tálcával a kezében. 
- Mi van? – néztem kérdőn.
- Amikor kimentél, kiment, és nem sokkal előtted ért vissza. 
- Ki?
- Harry.
- És akkor szerinted együtt voltunk kint?
- Miért nem?
- De! – adtam meg magam a faggatózásnak. 
- És mi volt? 
- Randira hívott.
- De jó! Mikor, és hova?
- Semmikor, és sehova. Nem gondolod, hogy elmegyek vele.
- De miért? Olyan jó pasi. 
- Aki egy seggfej.
- Nem is ismered.
- Igen. – mondtam leszegett fejjel – Igaz. 
Már hogy lenne igaz? Nagyon is jól tudom, hogy ki ő, és hogy milyen ember.
- Szia! Harry Styles! – arra lettem figyelmes, hogy a pulton átnyúló fiú bemutatkozik a mellettem álló Annie-nek.
- Annie Cross.
- Annie! Megkérdezed a barátnődet, hogy miért nem akar eljönni velem randizni? 
- Persze! – válaszolt boldogan a megszólított – C…
- Mert nincs kedvem. – vágtam gyorsan közbe, mielőtt Annie kimondta volna a nevemet. 
- Harry! Mi lenne, ha holnap csatlakoznál hozzánk? 
- Hova? – néztem rá zavartam a vörös lányra. Nem értettem, hogy mire céloz. 
- Hát tudoooood! – nézett rám nagy szemekkel – Holnap megyünk…öhm…izé…
- Hova? – kérdeztem újra. Már láttam, hogy mire megy ki a játék. 
- Tudjátok mit? – szólt közbe Harry, aki szerintem szintén átlátott Annie-n – Mi lenne, ha elvinnélek titeket egy szuper helyre. Ennél lehet, hogy nem jobb, mert ott nincsenek ilyen csinos pincérnők, de azért elmegy. 
- Megyünk! – kiáltott fel Annie.
- Menj csak, én kihagyom. 
- Ne mááár! Gyere! Naaaaa! Bulizzunk együtt végre!
- Jó! Legyen. – egyeztem bele. Végülis nem kettesben leszünk, így nem nevezhető randinak sem. Mindkettőnket hívott, tehát ez csak egy buli lesz. Arra meg amúgy is szükségem van, mert lassan úgy élem a napjaimat, mint egy nyugdíjas. Mondjuk nem pont azzal kéne szórakozni mennem, aki miatt ki vagyok készülve idegileg. 
- Nagyszerű! Akkor holnap értetek megyek. Kapok egy címet?
- Nem gondolod, hogy megadom a címemet. – förmedtem rá, amivel magamat is megleptem egy kicsit. 
- Szerinted be akarok törni hozzád?
- Itt az én címem! – Annie átnyújtott neki egy lapot - Gyere előbb értem, addig kiszedem belőle az övét is. 
- Szuper! – Harry elvette a papírt, és zsebre tette – Ötre legyetek készen! – mondta egy kacsintás mellett, majd megfordult, és elment. Még egy darabig iszogatott, majd fizetett Gale-nek, és lelépett a haverjaival együtt. Hogy miért tudom mindezt? Mert megint nem tudtam másra figyelni, csak rá.
- Akkor? Megadod a címed? – kérdezte Annie, mikor műszak végén átöltöztünk. 
- Meg. – fáradt voltam, és tudtam, akár mit csinálok, vagy mondok, úgysem hagy békén. 
- Annyira jó lesz. 
- Mi lesz benne jó?
- Hát egy világsztárral randizol.
- Nem lesz randi. Csak bulizni megyünk. 
- Hát peeeeersze!
- Menjünk inkább haza! Oké? – kérleltem, és elindultam ki a bárból. 
- Akkor délután találkozunk! – kiáltott Annie, és az utcán az ellenkező irányba indult.
Te jó ég! Hiszen már ma van! Ebbe az éjszakai műszakba belebolondulok. Haza kell érnem, és le kell feküdnöm. Alig lesz időm pihenni, hiszen mindjárt délután öt óra lesz, és mindjárt találkoznom kell vele.