2014. április 30., szerda

18. fejezet: Nem ő a vőlegény

Sziasztok! Végre, itt van a hosszú hétvége, úgyhogy szerintem megint bele fogom vetni magam az írásba, de egyenlőre itt van az új fejezet. Várom a véleményeket! ;)

Angelina Graham
Pár nappal később Abbie már hazamehetett a kórházból, de a kicsinek még bent kellett maradnia egy-két napig. A nővérem és Niall persze az egész napot a kórházban töltötték, csak éjszakára mentek haza. 
Az én napjaim is elég gyorsan teltek sajnos. Harry-t már az kórházi incidens óta nem láttam, ha ő ment Darcy-ért az oviba, akkor az anyjával hozatta haza esténként a lányunkat. Talán nem akar látni? Megijedt, hogy majdnem megcsókoltuk egymást? Vagy megbánta azt, ami meg sem történt? Nem tudom. De ami még ennél is jobban nyomasztott, hogy egyre jobban közeledett az esküvő napja. Szombat van, és mához négy hétre Chad felesége leszek. 
Ma el kell mennem, és felpróbálnom az esküvői ruhámat, amit az interneten rendeltem meg. Nem akartam nagy felhajtást, így a ruha sem lesz olyan, mint legutóbb volt. Csak egy egyszerű, de mégis szép fehér ruhám lesz. 
Hamarosan el kell indulnom Abbie-ért, mert ő is szeretne eljönni velem a próbára. 
- Anyuciii! – kiáltott fel Darcy, mikor befejeződött a kedvenc, szombat reggeli meséje.
- Igen, szívem? 
- Én is mehetek? 
- Az apád jön érted, nem? 
- De az majd csak később lesz. 
- Tényleg? Ezt ki mondta? – kaptam rá a tekintetemet. 
- Tegnap este, mikor a nagyi hazahozott, mondta, hogy apa csak déltől ér rá. 
- Hát ez remek. – mondtam inkább csak magamban. Miért nem emlékszem én erre? – Akkor menj, és moss fogat, mert indulunk lassan. 
- De jóóó! – kiáltott fel, és beszaladt a mosdóba – Kész is vagyok! – jelent meg alig két perc múlva. 
- Fogat is mostál, vagy csak a vizet engedted? – néztem rá felhúzott szemekkel. 
- Mostaaaam! Apa azt mondta, hogy ha nem mosok minden reggel, és este fogat, akkor nem leszek olyan szép, mint te. – mondta nagy komolysággal, nekem pedig mosolyognom kellett rajta. Mióta itt az apja, egyre jobban szót fogad, és sokkal több mindent megcsinál már első kérésre. 
- Na gyere, vegyük fel a cipődet. – mondtam, és segítettem belebújni neki. 
- Majd én! – szólt rám, mikor meg akartam kötni a cipőfűzőjét. 
- Tényleg? – lepődtem meg, de hagytam, hogy bekösse magának, ami legnagyobb megdöbbenésemre egyből ment neki. Két kis fület csinált a két szálból, és azt kötötte meg. Meg sem kellett kérdeznem, hogy ki tanította meg őt erre, mert tudtam a választ. Harry pontosan így köti be a cipőjét. 
- Ügyes vagyok? – nézett rám büszkén. 
- Nagyon. – mondtam, és megfogtam a kezét, majd kocsiba ültünk. 
Abbie-ék nem laktak messze, így alig öt perc alatt oda is értünk hozzájuk. 
- Sziasztok! – köszönt meglepetten, mikor beszállt a kocsiba – Hát te? – fordult Darcy-hoz – Apád nem ér rá? 
- Majd csak déltől. – válaszoltam helyette – Már írtam neki, hogy hova jöjjön érte. 
- Értem. – bólintott – Beszéltél vele azóta? 
- Mióta? 
- Amióta majdnem…tudod… - nem akarta kimondani Darcy előtt, hogy mióta majdnem megcsókolt. Nem én mondtam el neki, hanem Louis mondta Niall-nek, ő pedig Abbie-nek. Tudom, hogy Lou csak jót akar mindig, de tényleg nem kéne beavatni mindenkit a magánéletembe. 
- Nem. – tekertem meg a fejemet, próbáltam közömbösen beszélni róla, de nem nagyon ment – Anne hozta haza minden nap Darcy-t. 
- Miért? 
- Honnan tudjam? Nem is érdekel, hogy mi baja van velem. – kezdtem egy kicsit hangosabb lenni. 
- Jól van na! Mit húzod fel magadat egyből? 
- Nem húzom fel magamat. – vontam vállat – Itt vagyunk! – jelentettem ki, és miután leparkoltam, rögtön kipattantam, és kiszedtem Darcy-t az ülésből. 
- Niall értem jön, miután végzett. – váltott témát Abbie – Szóval nem tudok itt maradni végig. Remélem, hogy nem gond, de ma talán hazahozhatjuk Nate-et. 
- Jól van. – mosolyogtam rá. Tudtam, hogy már nagyon szeretne a fiával lenni, és alig várja ő is, és Niall is, hogy hazavigyék a kicsit, akinek a Nathaniel nevet adták. Niall szeretett volna „N” betűs nevet, és ez Abbie-nek is tetszett. 
Bementünk az esküvői ruhaszalonba, ahol rögtön egy kedves, idősebb nő fogadott minket. 
- Jó napot, kedveskéim! – köszönt, és beljebb tessékelt minket – Miben segíthetek? 
- Az anyukámnak hercegnős ruha kell! – kiáltott fel Darcy.
- Rendben van, kishölgy! – mosolygott rá az nő, és felé nyújtotta a kezét, és egy fiatalabb eladó felé intett – A néni segít neked is keresni egy hercegnős ruhát, amíg az anyukád körülnéz, rendben? 
- Igeeeen! – ámuldozott Darcy, és karon ragadta a másik eladót.
- Angelina Graham vagyok, és rendeltem egy esküvői ruhát az weboldalukon. Ha minden igaz, akkor megérkezett. 
- Igen, kövessenek. – intett a hölgy, és elindult beljebb, a szalon közepe felé – Itt is lenne, próbálja fel. 
- Köszönöm. – mosolyogva mentem be a próbafülkébe, és bújtam bele az általam kiválasztott ruhába. Egyáltalán nem volt túlcicomázott, semmi fodor, vagy minta, csak egy egyszerű, fehér anyag. 
- Kész vagy már? – zökkentett ki a gondolataimból a nővérem hangja – Több, mint fél órája bent vagy. 
 Nem szóltam semmit, csak kiléptem a próbafülkéből, és felálltam a hatalmas tükörrel szemközti emelvényre. 
- Ez nem is hercegnőőőőőős! – nyavalygott Darcy, és szinte elkezdett sírni. 
- Édesem, ez elegánsan hercegnős, és nem mesésen hercegnős. – guggoltam le hozzá, és megsimogattam az arcát – Nem tetszik? 
- Nem. – tekerte meg makacsul a fejét. 
- Pedig ebben leszek az esküvőn. – mondtam neki nagy komolysággal.
- De ez csúnya! 
- Figyelj csak, mit szólnál ahhoz, ha neked lenne hercegnős ruhád? Mondjuk rózsaszín, mint Csipkerózsikának. 
- De Csipkerózsika az te vagy. 
- Most te leszel az. – kacsintottam rá, de nem győztem meg. 
- Szerintem ez neked se tetszik. – húzta el az orrát Abbie, aki eddig csak messziről méregetett.
- Abbie! – szóltam rá, Darcy pedig tapsikolni kezdett. 
- Miért? Mondd azt, hogy tetszik. 
- Szerintem szép. – néztem bele a tükörbe, de a saját arcomról le tudtam olvasni, hogy mit gondolok. 
- Darcy-val találtunk neked egy szépet. 
- Abbie! Nem akarok felhajtást. Ez lesz, és kész!
- Legalább próbáld fel. – hajtogatta a nővérem. 
- Naaaaa. Anyuciiii! – nyavalygott a lányom is, mire csak bólintottam. 
Bementem a fülkébe, és kibújtam az általam választott, de mégsem szívlelt ruhából. 
- Tessék! – adta be az eladó hölgy a függöny mellett. A ruha tényleg csodaszép volt, már első ránézésre is, és igazi fodros, mintás, és uszályos volt. Nagy nehezen belebújtam, és mikor sikeresen felvettem, kisétáltam a többiekhez. 
- Azta… - szólalt meg Abbie, míg a többiek szóhoz sem jutottak – Ha nem veszed meg, akkor megveszem én, de muszáj ebben lenned. 
- Olyan, mint egy hercegnőőőőő! – kiáltotta Darcy csillogó szemekkel, és tapsolni kezdett. 
- Darcy! – fordult Abbie a lányom felé – Nekem most mennem kell, mert Niall bácsi itt van értem, de te ne engedd meg anyának, hogy a másik ruhát vegye. Oké? – kacsintott rá, mire a kislány hevesen bólogatni kezdett – Sziasztok! Később gyertek majd át.
- Szia. – köszöntem el, majd tovább bámultam magam a tükörbe. 
- Kisasszony, ha megengedi, hogy elmondjam a véleményemet, akkor ez a ruha tényleg jobban illik magához. – szólt hozzám az idős nő. 
- Gondolja? – bizonytalanodtam el.
- Tudom. – bólintott a nő. 
- De, a másik ruhát azért rendeltem. 
- Azt megoldjuk. – kacsintott, és elsietett. 
Újra elkezdtem magam nézni a tükörben, és onnan láttam, hogy Darcy hatalmas mosollyal bámul rám. 
- Tetszik? – kérdeztem, de a válasz helyett mást kezdett kiabálni. 
- Apuciiii! – a hangjára egyből megpördültem, és szembe találtam magam Harry-vel. 
- Szia! – köszönt, de miközben Darcy a nyakában csüngött, csak engem bámult. 
- Szia! – intettem felé félénken. 
- Csodálatos vagy. – mondta, és közelebb sétált hozzám. Úgy nézett rám, ahogy három évvel ezelőtt kellett volna néznie az oltár előtt.  
- Ugye? Olyan, mint Csipkerózsika. – mondta Darcy. 
- Nála sokkal szebb. – mosolygott rám, amitől kezdtem zavarba jönni. 
- Itt is vagyok! – tipegett vissza az idős eladó, és egy fátylat húzott maga után – Nahát! – szólt, mikor észrevette, hogy nem csak ketten vagyunk a lányommal – Ki a fiatalember?
- Az apukám. – mondta büszkén Darcy. 
- De hát…Akkor nem szabadna látnia a menyasszonyát ebben a ruhában. – mondta ijedten. 
- Nem ő a vőlegényem. – mondtam gyorsan, mielőtt kituszkolta volna Harry-t az ajtón. Igaz, az talán jobb is lett volna. Már kezdtem magam nagyon kínosan érezni a fürkésző tekintete miatt. 
- Nem ő a vőlegény, de anya és ő akkor is szeretik egymást, hiszen anya a hercegnő, apa meg a herceg. – magyarázta Darcy a nőnek. 
- Értem. – mosolygott rá az asszony, majd felém fordult – Hoztam a ruhához illő fátylat. – felcsatolta a fejem tetejére, és eligazgatta a vállamon – Ez lesz az igazi. – kacsintott rám, majd újra kiment a teremből. 
- Annyira szép vagy. – szólalt meg ismét Harry, és egyre közelebb lépkedett. Darcy már a kanapén ült, és mosolyogva bámult ránk. 
- Harry! Ne! – hátrálni kezdtem, de ő egyre jobban közelített. 
- Akkora hülye vagyok! Tudod, azon a napon, mikor le akartam lépni, eléggé beparáztam, de mikor megláttalak a menyasszonyi ruhában, tudtam, hogy te vagy a világon a legfontosabb ember a számomra. Most pedig megint ezt érzem, mindig is ezt éreztem. Te, és a lányunk. Nagyon szeretlek titeket. 
- Harry! Kettőnk kapcsolatának vége. Örökre. – mondtam, de nem tudtam a szemébe nézni. 
- Tudom, hogy elszúrtam. Bárcsak én vehetnélek el, és nem Chad. 
- Már volt rá egyszer alkalmad. – néztem végre a szemébe. 
- Tudom. – hajtotta le szomorúan a fejét. 
- Olyan jól megvoltunk. Végre el tudtuk ásni a csatabárdot, kérlek, ne rontsuk el. – kérleltem.
- Rendben. Sajnálom. – bólintott, és elkezdett hátrálni, majd sarkon fordult – Ha lehet, este nálam alszik Darcy. 
- Oké. – mondtam, és miután Darcy adott egy puszit, végignéztem, ahogy kimennek a szalonból. 
- Ez a fiú szereti magát, kedveském. – szólalt meg az ajtóban álló idős eladó. 
- Tudom. – bólintottam mosolyogva, és újra elkezdtem bámulni magam a tükörbe. 

2014. április 26., szombat

17. fejezet: Bizonytalan érzések

Sziasztok! Bocsi a késésért, de csak most sikerült felkelnem. Itt van a folytatás, ami remélem, hogy legalább annyira tetszik, mint az előző részek. ;) Várom a véleményeket!

Angelina Graham
- Szia! – köszöntem halkan a nővéremnek, mikor bementem hozzá. Niall az ágya mellett ült, és a kezét fogta. Abbie szinte fal fehér volt, de próbált mosolyogni, mikor meglátott. 
- Szia! – köszönt vissza, de a hangja erőtlen, gyenge és halk volt. 
Közelebb sétáltam hozzá, és ahogy néztem őt, a könnyeim egyre jobban eleredtek. Nem akartam sírni előtte, de nem tudtam visszafogni magam. El sem hiszem, hogy pár órája még halott volt, most pedig valami csoda folytán mégis itt van köztünk. 
- Elkenődik a sminked, hugi! – próbált viccelni, és én el is nevettem magam, majd megöleltem. Tipikus Abbie, hogy még ilyenkor is viccelődik. 
- Annyira megijedtem. – suttogtam a hajába. 
- Tudom. – mondta, miközben megpróbálta viszonozni az ölelésemet. 
- Hát még én. – szólalt meg Niall is. Most néztem rá először, amióta bejöttem a szobába. A szemei könnyesek voltak, és el sem engedte a nővérem kezét. 
- A baba jól van? – nézett rám, majd Niall-re Abbie.
- Persze. – bólintottam.
- Még szerencse, hogy neki nem lett semmi baja. Rosszabb lenne mindennél. 
- Mind a ketten jól vagytok, és ez a lényeg. – mondta Niall, és rám nézett. Láttam rajta, hogy elszégyellte magát. – Édesem, mikor azt hittem, hogy itt hagytál… - kezdte, de én gyorsan a szavába vágtam. Még csak az kéne, hogy a testvérem megtudja, hogy Niall nem akarta nélküle a babát. 
- Mindenki megijedt! – mondtam gyorsan, mire Niall rám kapta a tekintetét. Én aprót tekertem a fejemen, jelezve, hogy ne mondja el, mit akart tenni. 
- Elhiszem. Mi lenne veletek nélkülem? – mosolygott ránk – Láthatom a kicsit? 
- Nem tudom. Szerintem hamarosan behozzák, de pihenj egy keveset inkább. 
- Te láttad már? – fordult Niall felé. 
- Nem. – mosolygott rá, és megpuszilta a kezét – De már nagyon szeretném. 
- Megtennéd, hogy utánanézel? 
- Persze. – a szőke srác felkelt, és kiment az ajtón. 
- Mi volt ez? – fordult egyből felém Abbie. 
- Mi? – kérdeztem, de tudtam, hogy mire gondolt. Niall-t és engem is mindennél jobban ismer. 
- Angie! – szólt rám, és a hangja erősebb, és hangosabb lett. 
- Niall eléggé kiborult, mikor azt hitte, hogy meghaltál. Mikor az orvos elmondta neki, megkérdezte azt is, hogy szeretné-e látni a fiatokat. 
- És ő nem akarta. – fejezte be a mondatomat.
- Ne haragudj rá. Teljesen összetört, mikor azt hitte, hogy meghaltál. 
- De a gyerekét is el akarta veszíteni? – nézett rám kétségbeesetten. 
- Dehogy! Csak összezavarodott, és biztos vagyok benne, hogy csak a pillanat hevében mondta azt, amit mondott. 
- Miért vagy benne ilyen biztos? 
- Mert mikor a nővér szólt az orvosnak, hogy szükség van rá idebent, ő még jobban kétségbeesett, és vigasztalhatatlan volt, mert azt hitte, hogy a babával is baj van. 
- És mi lesz, ha csak úgy elhagy? Ezek után bármit el tudok képzelni róla. – láttam, hogy kezdett könnyes lenni a szeme.
- Édesem, Niall mindennél jobban szeret téged, és a kicsit. Ti vagytok a mindene. 
- Harry is szeretett titeket, mégis elhagyott. – mondta ki, bennem pedig megint eltört valami – Sajnálom! Nem akartam, én csak…
- Semmi gond! – mosolyogtam rá bíztatva, hogy nincs semmi baj – Niall nem olyan, mint Harry. Soha nem volt olyan, és nem is lesz. Harry volt mindig a nőcsábász, míg Niall a romantikus, kedves és cuki pasi. Nem? 
- De, de igen. – bólintott lehajtott fejjel – De Harry sem olyan nőcsábász, mint hiszed. 
- Mi van? – néztem rá értetlenül. 
- Mikor megindult a szülés, ugye én vele voltam. Egy kicsit felhúztam magam már azon, hogy megláttam őt. Egy kis veszekedésbe keveredtünk…oké, igazából én kiabáltam vele, ő meg csendben hallgatott. 
- Most ez hogy jön ide? 
- Csak arra akartam kilyukadni, hogy azt mondta, hogy mióta elhagyott téged, egy nővel sem volt. 
- Persze. – nevettem el magam – És te el is hiszed ezt? 
- Hát nagyon úgy tűnt, hogy igazat mond. – rántotta meg a vállát. 
- Abbie! Te most tényleg őt véded? 
- Nem, dehogy!
- Remélem is. Biztos vagyok benne, hogy minden egyes nap más nő mellett ébredt. Ezt is csak onnan találta ki, hogy én megmondtam neki, hogy ő volt az első, és az utolsó pasi, akivel lefeküdtem. – csúszott ki véletlenül.
- Tessék? – nézett rám Abbie meglepődve, kikerekedett szemekkel – És Chad? 
- Vele nem volt még semmi. – tekertem meg a fejemet. Tudtam, hogy most már mindegy, nem hátrálhatok ki a kérdései elől.
- Jézusom! Te még mindig szereted Harry-t? – kérdezte, de inkább hangzott kijelentésnek. 
- Mi? Dehogy szeretem! Csak nem akarok semmit sem elkapkodni. 
- Elkapkodni? Nemsokára a felesége leszel. 
- És? Hagyjuk most ezt, oké? Nem én vagyok most a lényeg, hanem te és…
- Niall! – mondta szomorúan.
- Soha nem fog elhagyni titeket. – biztosítottam, és igazság szerint így is gondoltam. Tudtam, hogy Niall van annyira családcentrikus, és szereti annyira a nővéremet, hogy soha nem hagyná el. 
- Ajánlom is neki. – mosolyodott el végre. 
- Ezt viszont ne hozd fel neki, mert rettentően szégyelli magát. – kértem meg rá, mire ő bólintott.
Az ajtó lassan kinyílt, és Niall jött be rajta, de nem üres kézzel. 
- Istenem! – Abbie felült az ágyban, és vágyakozva nézett a barátja kezében alvó kisbabára. Niall közelebb lépett, és könnyes szemmel nézett hol Abbie-re, hol a fiára.
- Tökéletes! – mondta, és a nővérem kezébe adta.
- Szia, gyönyörűm. – szólt hozzá Abbie, és elsírta magát. Niall közelebb hajolt hozzájuk, és egy-egy puszit adott mind a kettőjüknek. 
- Annyira szeretlek titeket! – suttogta. Én jobbnak láttam, ha magukra hagyom őket, így szó nélkül kimentem a szobából. 
- Minden oké? – szólalt meg mellettem egy hang. 
- Minden a legnagyobb rendben. – bólintottam mosolyogva Louis-nak, majd lopva körbenéztem. 
- Harry-t keresed? 
- Nem, dehogy. – tagadtam le, pedig így volt. 
- Hát persze. – bólogatott, és láttam rajta, hogy nem hiszi el – Nemrég elment. Valamit mondott, de nem igazán érdekelt, hogy mit beszél. 
- Ne legyél gonosz.
- Nem vagyok az. Megérdemli, hogy ezt csináljam. Neked sem kéne beszélned vele, de láttam ti lassan már nem csak beszélő viszonyban lesztek. 
- Mit beszélsz? 
- Ha fél perccel később érek ide a kórházban, akkor engeded neki, hogy megcsókoljon, igaz? – kérdezte számonkérő hangon.
- Mi? Dehogy! 
- Ugyan már… - intett le Louis.
- Amúgy, neked mi bajod van? Miért vagy ilyen? 
- Mert fontos vagy nekem, érted? Mintha a húgom lennél, te segítettél nekem a nehéz időkben, és nem akarom, hogy megint ez miatt a rohadék miatt szenvedj. Chad tesz téged boldoggá, és nem ő. Ő csak tönkreteszi az életedet. 
- Tudom, Louis. Tisztában vagyok vele, de nem tehetek róla. Nem parancsolhatok a rohadt érzéseimnek, érted? – suttogva, de zaklatottan beszéltem. Nem akartam, hogy bárki is meghallja, amit beszélek. Azt sem tudom, hogy miért mondtam el ezeket Lou-nak, de jó volt, hogy végre kimondhattam, amit érzek. 
- Te is tudod, hogy nem bízhatsz meg benne. 
- Tudom. – hajtottam le a fejemet, mire ő magához ölelt. 
- Chad szeret téged, és te is őt. 
- Aha. – mondtam, de már egyáltalán nem voltam biztos az érzéseimben.

2014. április 23., szerda

16. fejezet: Kétségek között

Sziasztok! Biztos vagyok benne, hogy nagyon vártátok már ezt a részt, hogy kiderüljön, mi lesz Abbie, és a kisbaba sorsa.
Köszönöm a kommenteket, és nagyon várom továbbra is a hozzászólásokat! ;)

Angelina Graham
- Neeee! Neeeeeeee! – nézett Niall az orvosra könyörögve. 
Én azt sem tudtam, hogy hol vagyok. Nem akartam hinni a fülemnek. Komplikációk léptek fel? Milyen komplikációk? Hogy történhetett ez? A nővérem halott. A nővérem, az egyetlen testvérem, az ikrem, a másik felem, a családom. Ez lehetetlen. Hiszen most született meg a kisfia, és annyira boldog Niall-el. 
Éreztem, hogy szédülni kezdek, és elhomályosodik körülöttem minden. Vissza kellett ülnöm a székre, ahonnan akkor ugrottam fel, mikor az orvos kijött hozzánk. Csak bámultam magam elé, egy hang sem jött ki a torkomon, csupán a könnyek kezdték égetni a szememet.
- Nagyon sajnálom! – mondta ki az orvos, és Niall fájdalmas ordítását hallottam, majd hangos durrogásokat. Felrúgta a székeket, amik velem szemben helyezkedtek el a folyosón.
Nem tudtam, hogy ki, de valahogy sejtettem, hogy Harry volt az, aki mellém ült, és átölelt. Nem akartam eltaszítani magamtól, sőt, akartam, hogy mellettem legyen. Szükségem volt valakire, és ez a valaki most pontosan ő volt. Nem Chad kellett, hanem Harry. Azt akartam, hogy öleljen át, vigasztaljon meg, és ne engedjen el. 
- Tudom, hogy nehéz, de ha szeretné látni a kisfiát, akkor most megteheti. Mielőtt átvisszük a csecsemő osztályra. – szólt újra az orvos. Nem igazán lepődött meg azon, hogy Niall elkezdett dühöngeni, és vagdalózni. Talán már hozzászokott az ilyen dolgokhoz. Elvégre ez egy kórház, és itt valószínűleg minden nap meghal valaki. 
- Nem érdekel. – mondta Niall undok, és dühös hangnemben. Idegesen kaptam rá a fejemet, kiszállva Harry mellkasából, nem akartam hinni a fülemnek. Felpattantam, és dühösen rontottam neki Niall-nek, elkapva a pólója nyakát, nekilöktem a falnak. Harry utánam kapott, de jobbnak látta, ha nem szól inkább bele. 
- Na ide figyelj, te idióta. – mondtam egyenesen az arcába – Nem akarom még egyszer meghallani, hogy nem érdekel a fiad. Ő a te gyereked, akit a nővérem az élete árán hozott világra. Ha ezt Abbie hallotta volna, most szétrúgná a hátsódat. Annak a babának csak te maradtál. Te vagy az apja, és egyben a családja. Csakis rád számíthat. Gondolkodj el, hogy mennyire vártátok már. Te meg most magára akarod hagyni? Szüksége van rád, és neked is rá. Megértetted? – fejeztem be, és egy kicsit enyhítettem a szorításomon is. Nem akartam bántani, csak észhez téríteni. Ő nem szólt semmit, csak bólintott, és sírni kezdett. Tudtam én is, és ő maga is, hogy nem gondolta komolyan, amit mondott, csak a pillanat, és a düh hevében jött ki a száján az a mondat. Magamhoz öleltem az előttem zokogó férfit, akin láttam, hogy teljesen összeomlott. Én talán még fel sem fogtam, hogy a nővérem tényleg itt hagyott minket, de sem most, sem később nem omolhatok össze. Niall-nek szüksége van rám, ugyanis biztos, hogy nehéz lesz neki egyedül felnevelnie a fiát. 
- Doktor Úr! – hangos kiáltásra lettünk figyelmesek. Egy nővér közelített felénk abból a teremből, ahol Abbie volt. 
- Tessék! – fordult felé az orvos. 
- Sürgősen szükség van Önre! – mondta idegesen a nő, és az orvossal a nyomában eltűntek az ajtó mögött. 
Niall ijedten nézett rám. Biztos vagyok benne, hogy ugyan arra gondolt, amire én is. Baj van a babával. 
- Be akarok menni. – tolt el magától Niall, és az ajtó felé rohant.
- Nem! Eszedbe se jusson bemenni oda. – kiáltottam rá, és próbáltam elkapni, de Harry gyorsabb volt. Még éppen az előtt rántotta vissza, hogy benyitott volna a szobába. 
- Engedj el! – ordította Niall, miközben próbált kiszabadulni Harry szorításából. 
- Várjuk meg, amíg visszajön az orvos. – mondta neki higgadtan, én pedig most néztem rá először az arcára. Ő is sírt. Utoljára akkor láttam könnyeket a szemében, mikor elhagyott az esküvőnk napján, és próbált bocsánatot kérni. Na nem mintha azóta olyan sokszor találkoztunk volna. 
Niall még mindig vergődött a karjai között, de szerencsére Harry sokkal erősebb volt, és le tudta fogni. Percek teltek el, mire végre lenyugodott, és a földre rogyva sírt még mindig a barátja vállán. 
- Elveszítettem őket. – szólalt meg nagy nehezen, a könnyek még záporoztak a szeméből – Mi rosszat tettem, hogy ezt érdemlem? 
- Semmit, tesó. Nem tettél te semmit. Az élet rohadtul igazságtalan. – mondta neki Harry, de közben engem nézett.
Mióta az orvos visszament, már lassan egy újabb óra telt el. 
- El kell mennem Darcy-ért. – szólaltam meg. Harry rám nézett, de Niall meg sem mozdult. Néha felzokogott, de legtöbbször csendben sírt, vagy csak bámult maga elé. 
- Az előbb azért mentem ki, hogy megkérjem anyámat, hogy menjen el érte.
- Rendben. – bólintottam. Nagyon hálás voltam neki ezért. Tudom, hogy ő ment volna érte, és örültem, hogy emlékezett rá. Rámosolyogtam, már amennyire volt erőm mosolyogni, és ő viszonozta azt. Annyira jó, hogy itt van. Nem csak miattam, hanem Niall miatt is. Neki is szüksége van rá, és nem is tudom, hogy mihez kezdtem volna a dühöngő énjével, ha egyedül vagyok vele.
- Mr. Horan! – lépett ki az orvos az ajtón, ahol több, mint egy órája eltűnt. 
- Hogy van a fiam? – pattant fel a székről Niall – Mondja, hogy nincs baja. 
- Persze, hogy nincs. Már a csecsemő osztályon van. De hiszen mondtam, hogy vele minden rendben. – mondta mosolyogva. El sem hiszem, hogy hogyan tud ilyenkor mosolyogni. Nemrég közölte, hogy a nővérem meghalt, erre itt mosolyog.
- Igen, csak azt hittük, hogy történt vele valami, mikor a nővér kijött magáért. – szálltam be a beszélgetésbe. 
- Óóó! – esett le neki végre a tantusz – Épp ellenkezőleg. Minden a legnagyobb rendben. 
- Mondja ezt a halott barátnőmnek. – sírta el magát megint Niall, és láttam rajta, hogy kezd ideges lenni. Őszintén szólva nem csodálkoztam volna azon sem, ha nekimegy az orvosnak. Nem állítottam volna meg, sőt, lehet, hogy bíztattam volna. 
- Mondja meg neki maga! – nézett Niall-ra, és még jobban mosolygott, mint eddig. 
- Tessék? – ő, Harry és én egyszerre kérdeztük vissza. 
- Az előbb nem a baba, hanem az anya miatt kellett visszamennem. – újságolta nagy beleéléssel – Úgy tűnik, hogy csoda történt. Hirtelen, csak úgy, magától életjeleket kezdett produkálni. A barátnője él. Bemehet hozzá, de egyszerre csak egy. – az orvos utat engedett Niall-nek, aki pillanatok alatt el is tűnt az ajtó mögött.
Nem akartam hinni a fülemnek. Csak álltam, és idiótán mosolyogva bámultam magam elé. Harry, és én maradtunk csak a folyosón. Akkor tértem magamhoz, mikor közelebb lépett hozzám, és megfogta a vállamat.
- Jól vagy? – kérdezte mosolyogva. Én csak ránéztem, és hatalmas mosolyra húzódott a szám.
- Él! – kiáltottam el magam, és hirtelen, gondolkodás nélkül öleltem át a nyakát. Nem habozott sokáig, azonnal viszonozta. 

Harry Styles
Kicsit messzebb hajoltam tőle, de csak annyira, hogy a szemébe tudjak nézni. Ragyogott a boldogságtól, pedig még mindig könnyes volt a szeme. De nagyon jól tudtam, hogy a boldogság miatt sír. Csodálkoztam azon, hogy a mosoly még nem tűnt el az arcáról, hiszen centik választottak el minket egymástól. A szemembe és a számra nézett felváltva. A szívem ki akart ugrani a helyéről, mert mindig akkor csinálta ezt, mikor meg akart csókolni. Talán most is azt akarja? Én mindennél jobban szeretném, de nem akarom kihasználni a helyzetet, és azzal elrontani mindent. A lélegzetem is elállt, és olyan lettem, mint egy kis tini, mikor felemelte a kezét, és az arcomhoz ért. Igen! Meg akar csókolni! Elkezdtem közelíteni felé, és ő is így tett. Most már biztos, hogy akarja. Éreztem a pulzusát, és a szíve is hevesen verte az én mellkasomat. Apró mosolyt láttam a szája szélén, mire én is mosolyogni kezdtem. A szája már majdnem hozzáért az enyémhez, és már a szemét is lecsukta, mikor közbeszakítottak minket.
- Angie! – a közeledő a hang forrására tekintettem, aki ügyet sem vetett rám, csupán egy lesújtó pillantást kaptam. Angie persze pillanatok alatt eltaszított magától, és az érkezőre figyelt. 
- Lou! – mosolygott rá, és megölelte.
- Hogy van a baba? – kérdezte aggódva.
- Minden a legnagyobb rendben. 
- Sajnálom Abbie-t. – mondta, és megölelte. 
- Életben van. 
- Tessék? – Louis nem értette, hogy Angie miről beszél.
- Azt hitték, hogy meghalt, de valamilyen csoda folytán mégis életben van. – újságolta boldogan. 
- Annyira örülök. – ölelte magához. Nem tudom, hogy miért, de nem nagyon tetszett, ahogy magához öleli. Tudom, hogy nem történt köztük semmi, legalábbis Angie azt mondta, de ahogy elnézem őket, nem nagyon akarom elhinni. 
- Be kell mennem Abbie-hez. Megbocsátasz? – nézett Lou-ra, aki csak bólintott. 
Angie elsétált, és eljött a pillanat, mikor egykori legjobb barátom, és én magunkra maradtunk a kihalt folyosón. 
- Mit keresel itt? – szólalt meg Lou. Nem gondoltam, hogy hozzám fog szólni. 
- Én hoztam be Abbie-t. – válaszoltam halkan. Nem akartam megint veszekedni vele, pontosabban azt nem akartam, hogy ordítson velem.
- Mit kerestél te Abbie-vel? 
- A boltban találkoztunk, és ott indult meg a szülés. 
- Gondolom felidegesítetted, és a te hibádból lett rosszul. 
- Nagyon tévedsz. Miért gondolja mindenki, hogy én vagyok itt a rossz ember? – fakadt ki az eddig benntartott, összes dühöm. 
- Mert az vagy. – vonta meg a vállát. Legszívesebben behúztam volna neki egyet. – Mit akarsz Angie-től? Megmondtam, hogy hagyd őt békén, nem? Ha egy perccel később jövök, akkor már lesmároltad volna, mi?
- Miért? Mert magadnak akarod? 
- Mi van? – nevette el magát – Te normális vagy? 
- Hagyjuk, oké? Nem akarok veszekedni veled. 
- Szerintem is hagyjuk. – vontam meg a vállamat, és leültem az egyik székre. Ő is így tett, jóval messzebb tőlem. 

2014. április 21., hétfő

15. fejezet: Várakozás

Sziasztok! Ahogy ígértem, ma is hoztam egy részt, amiben kiderül, hogy mi lesz Abbie és a baba sorsa. Remélem, hogy nem fogtok nagyon utálni! :O Van benne egy kis visszaemlékezés Harry részéről, ami szerintem nagyon aranyos lett, és biztos, hogy tetszeni fog nektek. ;)

Harry Styles
Már hosszú percek teltek el azóta, hogy Abbie-t bevitték a szülőszobára. Idegesen járkáltam fel és alá, mikor sietős, kopogó lépteket hallottam meg a folyosó végéről. 
- Van valami hír? – jött felém ijedt arccal Angie. Annyira csodálatos volt még így is. 
- Bevitték a szülőszobára. – feleltem egyszerűen. 
- Mondtak valamit? Hogy van? 
- Nem tudom. Semmit nem mondtak, mióta behoztam. 
- Remélem, hogy nem lesz semmi baj. – túrt bele idegesen a hajába, és leült az egyik székre, majd arcát a kezeibe temette.
- Látom elérted Niall-t is. – böktem a fejemmel az ajtó felé, ahonnan szőke barátom közeledett, kétségbeesett arccal. 
- Hol van? – nézett rám, majd Angie-re.
- A szülőszobán. – adtam meg a választ ismét. 
- És jól van? Mi történt? Még van három hét a szülésig? Hogy történhetett ez? – kérdezte Niall hisztérikus hangon.
Ez jó kérdés. Hogy találkoztál vele? – kapta fel hirtelen a fejét Angie, és rosszallóan nézett rám. 
- A boltban. 
- Felidegesítetted, igaz? – pattant fel a székről, és megindult felém. Én ijedtemben nem tudtam mást csinálni, csak hátráltam. 
- Nem, dehogy. – néztem védekezve az előttem álló két emberre – Ő jött oda hozzám, és elkezdett kiosztani, de én inkább vissza sem szóltam neki. Elvégre igaza volt mindenben. 
- Miattad húzta fel magát. – kiabált velem Angie – Veszélyeztetett terhes, és te leállsz vele veszekedni. Még mozognia sem szabadott volna nagyon, nemhogy idegeskedni. 
- Angie! – szólt rá erőteljesen Niall – Nem Harry hibája. Mind ismerjük a nővéredet, nem? Inkább köszönettel tartozunk neki, hogy behozta. Gondolj bele, ha otthon indul meg a szülés. Egyedül lett volna. – védett meg a barátom, amiért hálás voltam neki. Igen, ő maga is tudja, hogy milyen természetű a barátnője. – Tehát elfolyt a magzatvíz, meg minden? – nézett felém.
- Igen. De… - nem tudtam, hogy hogyan mondjam – Van még valami. 
- Mi? – kérdezték mind a ketten egyszerre. 
- Mikor ideértünk, már ölben kellett behoznom.
- Akkora fájdalmai voltak? – kérdezte Niall.
- Az is, és még…hát… - akadozott a szavam.
- Mondd már! – kiáltott rám Angie.
- Vérzett. – böktem ki végül.
- Basszus! – suttogta maga elé Angie kétségbeesetten, Niall pedig elkezdett sírni. Még soha nem láttam ilyennek. Sírni már láttam, de soha nem tört még így össze. A falnak dőlt, és a földre csúszott, majd csendesen zokogott. 
Leültem mellé a földre, és magamhoz öleltem. 
- Nyugodj meg! – suttogtam a fülébe – Minden rendben lesz. 
- Nem lesz rendben semmi. Lehet, hogy meghalt a…a fiam. – mondta ki nagy nehezen a szavakat, de a legnehezebben az utolsó szót. El sem tudom képzelni, hogy mi történt volna akkor, ha Angie-vel történik ez a dolog öt évvel ezelőtt. Mi lett volna akkor, ha Darcy meghal a születésénél. Angie hogy reagált volna rá? Na és én? Vajon együtt maradtunk volna utána is? Bele se merek gondolni, hogy mi lenne most velünk a lányunk nélkül.
Soha nem felejtem el a születésének napját. Életem legboldogabb napja volt. 
- Mit csinálsz itt kint? – kérdeztem mosolyogva Angie-t. Már jó pár perce figyeltem, ahogy a szobánkból nyíló erkélyen üldögélt a korom sötétben. 
Arcát egyetlen kis lámpa fénye világította meg. Annyira gyönyörű volt, el sem tudom képzelni, hogy hogyan lehetek ilyen szerencsés. Itt ül a legszebb nő, életem szerelme, és a kislányomat hordja a szíve alatt. 
- Mióta állsz ott? – nézett rám szégyenlősen, és még ennél a kevés fénynél is tisztán látszódott, hogy elpirult. Nem értettem, hogy miért ilyen szégyenlős még mindig előttem, de ezt is imádtam benne. Annyira szerény, és kedves ember, az én totál ellentétem. Nem is tudom, hogy megérdemlem-e őt. Tökéletessé, és boldoggá tette az életemet, és olyan emberré változtatott, amilyen mindig is akartam lenni. Soha nem éreztem még ezt senki iránt. Ugyan úgy szeretem, mint akkor, mikor először megláttam, sőt, talán napról-napra egyre jobban szeretem. 
- Elég régóta. – nevettem el magam. 
- Ne nevess ki. – nézett rám kicsit bosszúsan. 
- Annyira édes vagy. – léptem oda hozzá, és letérdeltem a szék elé, amiben ült – Hozzá beszéltél? – megsimogattam a hasát, és adtam rá egy puszit.
- Igen, hozzá. Nem akar kijönni. Már egy hete meg kellett volna születnie. – szomorodott el. 
- Pedig te ráparancsoltál az előbb. – nevettem. 
- Olyan makacs lesz, mint te. – mosolygott rám.
- Még szép. – húztam ki magam büszkén – Ne aggódj, biztos, csak nagyon jól érzi magát odabent. - megsimogattam az arcát, amitől megborzongott. 
- Fázol? – kérdeztem, és feljebb húztam a hasán a takarót, amivel takarózott. 
- Egy kicsit. 
- Menjünk be, nehogy megfázz. – próbáltam felsegíteni, de nem mozdult.
- Mi a baj? – hajoltam közelebb hozzá. 
- Mi van, ha baj van? – könnyes szemekkel nézett rám. 
- Mi lenne a baj, édesem? 
- Már napok óta meg sem mozdult. – sírta el magát végleg. 
- Nincs semmi baj, hidd el nekem. – próbáltam megnyugtatni, de nem nagyon ment. Aztán hirtelen eszembe jutott valami. Szó nélkül befutottam a szobába, és egy gitárral a kezemben tértem vissza. Elkezdtem játszani azt a számot, ami a kettőnk száma volt, az egyik régi lemezünkről a You and I című számot. Angie kicsit megnyugodott, és már mosolyogva nézett rám. Tudta, hogy azért éneklek, mert olyankor Darcy mindig mocorogni kezdett a hasában, és ha jól vettem észre, akkor ez most is így történt. Életem szerelme, miközben a hasát simogatta, még mindig könnyes szemekkel nézett rám, de azt hiszem, hogy most már a boldogságtól. 
A dal végén letettem a gitárt, megcsókoltam őt, és hozzáértem a hasához. Abban a pillanatban egy jó erős rúgást éreztem, Angie pedig elhajolt tőlem, és fájdalmas arccal nézett rám, de ugyan akkor mosolygott. 
- Mi az? – néztem rá értetlenül. 
- Most vagy bepisiltem, vagy jön a baba. – nevette el magát, de láttam rajta, hogy fájdalmai vannak. Először csak bámultam rá, majd hirtelen leesett, hogy itt az idő. Gyorsan felugrottam, és a szobába berohanva felkaptam a már összekészített cuccot, ami a kórházba kell, majd kirohantam a szobából. Mi kell még? Mi kell még? Aztán hirtelen megtorpantam, és széles, kisfiús és bocsánatkéső mosollyal mentem vissza a szobába, majd az erkélyre. Angie még mindig ott ült, és felhúzott szemöldökkel nézett rám, miközben én még mindig angyalian mosolyogtam. 
- Azt hittem, hogy én is kellek a gyerekszüléshez. – mondta megjátszott sértődöttséggel, majd felém nyújtotta a kezét, én pedig felsegítettem. Óvatos, de mégis gyors léptekkel mentünk le a földszintre, ahol Niall és Abbie a nappaliban tévéztek. 
- Itt az idő? – pattant fel Abbie ijedtem a kanapéról. Én csak bólintottam, miközben Angie mellettem a már jól betanult légzésgyakorlatokat végezte. 
- Majd én vezetek. – javasolta Niall, én pedig odadobtam neki a kulcsot, miközben besegítettem Angie-t a hátsó ülésre, majd én is mellé ültem. 
Szerencsére nem volt messze a kórház, így gyorsan beértünk. Angie-t bevitték a szülőszobára, mi pedig kint vártunk. Aztán innen homályos az egész történet. A várakozás hosszú óráknak tűnt, pedig alig két óra alatt lezajlott az egész. Már az elején megbeszéltünk, hogy nem lesz apás szülés, mert rosszul vagyok a vértől. Angie megértette, sőt, ő maga javasolta a dolgot. 
A gondolataimba merülve várakoztam a folyosón Abbie és Niall társaságában, mikor kinyílt az ajtó.
- Mr. Styles! Most már bemehet a családjához. – mondta egy kedves nővér, és utat engedett. Beléptem a szobába, minek a végében ott feküdt az ágyban a meggyötört arcú, de így is csodálatos menyasszonyom, és a kezében valami nagyon kicsi dolgot tartott. Rettentően izgultam, mikor elkezdtem feléjük lépkedni. Angie könnyes szemekkel, mosolyogva nézett rám, majd a kezében tartott csöppségre. 
- Darcy, itt van az apukád. – suttogta neki, és felém nyújtotta. Én ijedten néztem rá, de mégis kinyújtottam a kezeimet. A karomban akartam tartani, látni akartam az arcát, érezni az apró kis szívének dobogását. Angie óvatosan rakta a kezembe, én pedig óvatosan húztam magamhoz. Olyan érzés volt, mintha a világ legértékesebb kincsét tartottam volna a kezemben. 
De végülis így volt. Ott volt a kezemben a legszebb, és legjobb dolog, amit valaha csináltam. Nem tudtam levenni a szememet az apró kezeiről, a pisze orráról, és a kis rövid, barna hajáról. Tökéletes volt. Zokogva bámultam őt, és éreztem, hogy boldog vagyok.

Angelina Graham
Órák óta ültünk már a kórház folyosóján. Én az egyik széken, míg Niall, és az őt még mindig ölelő Harry a földön. Nem tudom, mi lesz vele és Abbie-vel, ha valami baja lesz a babának. Niall már a gondolattól teljesen összetört. 
- Mr. Horan? – a hirtelen hang hallatára felugrottam, pont úgy, ahogy a velem együtt várakozó két férfi is. 
- Igen? – Niall reménykedve nézett rá – Hogy van a fiam? 
- Teljesen egészséges. – mosolygott rá az orvos. Éreztem, ahogy a hatalmas kő leesik a szívemről, és Niall arcán is megkönnyebbülést láttam, pont úgy, ahogy Harry-én is. – Még pár napig bent kell tartanunk megfigyelésen, de ez csak a biztonság kedvéért szükséges. 
- Rendben. És a barátnőm? Hogy viselte? 
- Császármetszést kellett végrehajtanunk a korai szülés miatt. – mondta komor arccal az orvos, és én valamiért megijedtem – A műtét közben pedig komplikációk léptek fel…
Nem akartam hinni a fülemnek. Azt hittem, hogy menten elájulok, és Niall szintén kétségbe esett. A nővérem meghalt? 

2014. április 19., szombat

14. fejezet: Túl korai fájdalmak

Sziasztok! Bocsi, hogy nem reggel hoztam az új fejezetet, de nem volt időm eddig géphez ülni. :( Holnap és holnapután nagyon sok időm lesz írni, ezért remélem, hogy bele tudok húzni egy kicsit. Ha holnap jól megy, akkor lehet, hogy hétfőn is hozok egy részt!

Harry Styles
Másnap reggel korán felkeltem, és lementem a házamhoz legközelebbi boltba, mert semmi ehető nem volt otthon. 
A hűtőben csupán egy doboz megsavanyodott tejet, és egy fonnyadt paradicsomot találtam. Alig aludtam valamit az éjjel, de mégsem voltam fáradt. Angie járt egész végig a fejemben, és a gondolat, hogy ma újra láthatom, boldogsággal töltött el. 
- Én a helyedben nem mertem volna visszajönni a városba, nemhogy kimerészkedni az utcára. Az emberek még utálnak ám. Gondoltam szólok, hogy tudj róla. – hallottam meg a hangot, miközben a polcok mellett nézegettem. 
- Abbie! – mosolyogtam rá a mögöttem álló emberre, aki undorodva nézett rám – Én is örülök, hogy látlak. Mit csinálsz itt? 
- Ne vajon mit csinálok? – nézett rám felhúzott szemöldökkel – Mit lehet csinálni egy boltban, okostojás? 
- Miért vagy ilyen velem? – váltottam hangnemet. Egy kicsit kezdett idegesíteni, hogy mindig úgy viselkedik velem, mintha leprás lennék. 
- Még kérdezed? 
- Sajnálom, érted? Hidd el, hogy rettentően megbántam, amit tettem. Életem legnagyobb hibáját követtem el, mikor kételkedtem abban, hogy Angie az igazi. 
- Hát most már tök mindegy, nem? Chad-del nagyon boldog, és jó lenne, ha nem állnál közéjük. 
- Nem állok közéjük, de azt azért remélem, te sem hiszed el, hogy szereti őt, és boldog vele.
- Az biztos, hogy Chad boldogabbá teszi, mint te valaha is tetted, és ő nem fogja elhagyni. Darcy-t is a sajátjaként szereti. 
- De, mint ahogy az egész világ tudja, Darcy az én kislányom, és örökre az is marad. 
- Sajnos az. – bólint gúnyosan – Pedig neki is jobb lenne, ha nem olyan apja lenne, aki bármelyik pillanatban leléphet. 
- Nem fogok lelépni, és soha nem is akartam. 
- Mégis megtetted. 
- Mert Angie látni sem akart. 
- Na nehogy már a húgom legyen a rossz, mert ha jól emlékszem, akkor te akartad elhagyni. 
- De visszamentem, el akartam venni, és ez azóta sem változott. 
- Visszajöttél, igen. De előtte elmenekültél. Tudod, azóta sem tudom felfogni, hogy miben kezdtél kételkedni. Hiszen már évek óta együtt éltetek, és volt egy gyereketek. Mi ütött beléd? 
- Nem tudom, érted? Csak megijedtem, hogy mi lesz ezek után. A banda feloszlott, szólókarriert akartam kezdeni, és megijesztett a házasság gondolata. Jól megvoltunk barát-barátnő viszonyban is, és hirtelen megijedtem, hogy…
- Hogy nem tudsz majd más nőt is megdugni, mert a papírok Angie-hez kötnek majd? – vágott a szavamba. 
- Nem. Dehogy is. Eszembe sincs máshoz hozzáérni. 
- Aha. – nevetett gúnyosan – Ki hiszi el? 
- Angie óta hozzá sem értem máshoz. – hajtottam le szomorúan a fejemet. Csakis az igazat mondtam, ha elhiszi, ha nem.
- Te jó ég! – hallottam a hangot magam előtt, de nem néztem rá. 
- Tudom, hogy hihetetlen, de tényleg így van.
- Neeeeeem. Nem. Basszus. – Abbie hangja ijedt volt, ezért rákaptam a tekintetemet. Az arca fájdalmat tükrözött, és elejtette a kezében tartott kosarat is, aminek tartalma beterítette a földet. De volt még ott más is.
- Az ott a… - kezdtem, és a cipője alatti tócsára mutattam. 
- A magzatvíz. – bólogatott, és előregörnyedve a kezem után kapott, amibe erősen belemélyesztette a körmeit – Még nem szabadna, még van három hetem. – ijedt volt, és elkezdett sírni.
- Gyere! Bemegyünk a kórházba. – mondtam, és segíteni próbáltam neki, de ellökött magától.
- Nem kell a segítséged. – kiáltott rám. 
- Abbie! Tedd most félre a büszkeségedet, és ülj be a kocsimba. Gondolj a babára, rendben? – mondtam neki nagy komolysággal, mire ő csak bólintott egyet. A karját a nyakamba tette, még éppen időben, mert már alig állt a lábain. Pár ember segített nekünk kijutni a boltból, és a kocsiba tenni Abbie-t. Ahogy elnéztem, elég nagy fájdalmai lehettek. A telefonomat kezdtem keresni, miközben sorra kerültem ki az előttem lévő autókat. 
- Niall nem veszi fel. – mondtam idegesen, és letettem a telefont. 
- A stúdióba ment. – nyökögte mellettem Abbie, egy-két ordítás között. 
- Fasza. 
- Hívd Angie-t! – ordított rám, mire én tárcsázni kezdtem.
- Szia! Mondd! – szólt bele unottan. Hova tűnt a tegnapi kedves nő? Na, de most mindegy is, nem ez a lényeg jelen pillanatban.
- Szia! Van egy kis gond. Itt ülök Abbie-vel egy kocsiban, és éppen a kórház felé tartunk, ugyanis megindult nála a szülés. 
- Tessék? – a hangja egyből ijedtnek tűnt, és szinte láttam az arcát magam előtt – Hogy került ő a te kocsidba?
- A boltban találkoztunk. 
- Oké, ez most nem is lényeg. Azonnal indulok. Niall tud róla? 
- Hívtam, de nem veszi fel. Próbáld meg elérni, rendben? 
- Rendben. Sietek a kórházba. 
- Oké. Ott találkozunk. 
- Harry… - szólt még utoljára – Vigyázz rá, rendben? 
- Ne aggódj! – mosolyodtam el, és leraktam a telefont – Angie elindult. 
- Oké. – bólintott, majd újra felordított. Nem emlékszem, hogy Angie-nek is ennyire fájt volna.
- Jól vagy? 
- Szerinted? Szerinted hogy vagyok? Megölöm Niall-t, amiért ezt tette velem. Többet nem ér hozzám, az egyszer biztos. – hadarta kiabálva, nekem pedig akaratlanul is mosolyra húzódott a szám. Igen, ez tipikus Abbie. – Ne röhögj! Áááááá! – ordított fel.
- Oké! Nyugalom, vegyél mély levegőt, és szaggatottan fújd ki! – javasoltam neki, és megmutattam, hogy hogyan csinálja.
- Mi van? Már le is doktoráltál? – szólt be szokás szerint. Hihetetlen, hogy még vajúdás közben sem felejt el utálni engem. 
- Tudod, már van egy gyerekem, és ott voltam végig az anyja mellett, mikor terhes volt. 
- Ja, de csak akkor. – szólt vissza, de én inkább annyiba hagytam, nem akartam még ilyenkor is veszekedni vele.
Pár perc múlva befordultam a kórház udvarába. Kipattantam a kocsiból, és átfutottam a másik oldalra. 
- Gyere, segítek! – mondtam, és a kezemet nyújtottam felé, de ő nem mozdult. Egy hang se jött ki a torkán, csak bámult maga elé lehajtott fejjel. – Mi a baj? – kérdeztem ijedten. Ő nem válaszolt, csak felemelte a két kezét az öléből, és felém mutatta. Véresek voltak, és az ölében egyre jobban nőtt a vérfolt. 
- Harry… - szólalt meg ijedten – Valami baj van…baj van a babával. – nézett rám, és a szemei csillogni kezdtek a könnyeitől.
- Gyere! – lehajoltam, és kiemeltem a kocsiból, majd a karjaimban tartva rohantam be a kórház ajtaján. Nem szólt egy szót se, csak zokogott, és a vállamra hajtotta a fejét. Az ápolók, amint észrevettek minket, rögtön a segítségünkre siettek. Hordágyra fektették, és pillanatokon belül el is tűntek vele az egyik ajtó mögött. 

2014. április 16., szerda

13. fejezet: Vacsora hármasban

Sziasztok! :) Meghoztam a mára ígért részt is, ami szerintem nagyon aranyos lett, biztos, hogy nektek is tetszeni fog. Már elég jól haladok az írással, nagyon izgalmas részeket írtam meg, biztos vagyok benne, hogy okozni fogok majd egy-két kisebb sokkot! Na, de nem is húzom tovább! Olvassátok el az új fejezetet, és írjatok véleményt! ;)

Angelina Graham
Nem hiszem el, hogy ez alatt a pár nap alatt így felfordult az életem. Egy hete még nyugalomban éltem, most meg szétvet az ideg, és bármelyik pillanatban fel tudnék robbanni. Miért kellett visszajönnie? Miért dúlta fel az életemet? Miért szakítja darabokra a szívemet újra? Meg persze a legfőbb kérdés, hogy miért vált belőlem ki még mindig ennyire erős érzelmeket? Hiszen én gyűlölöm őt, utálom, és megvetem. Elhagyott, tönkretette az életemet három évvel ezelőtt. Mégis, mióta visszajött, csak ő jár a fejemben, csak az ő arcát látom magam előtt, és az ő hangját hallom. Nem beszélve arról, hogy ha véletlenül lejátsszák egy-egy számukat a rádióban, már nem kapcsolom ki, hanem végighallgatom, és úgy érzem, hogy minden egyes szót nekem énekel. Tudom, hogy ez irtó hülyeség, de a lassabb számokon sokszor még el is sírom magam, ha egyedül vagyok. Elég sokszor fordult elő ez a napokban, ugyanis mióta bejelentették, hogy visszatér a One Direction, azóta még a csapból is ők folynak. A munkahelyemre sem volt kedvem elmenni, ugyanis ott is most ők a fő szenzáció. Természetesen minden munkatársam tudja a könyvelő irodában, hogy ki az a Harry Styles, és hogy mi közöm volt hozzá. Az összes nő meg van érte bolondulva, és csakis róla tudnak beszélni. Még szerencse, hogy a munkámat otthon is el tudom végezni, és nem kell az irodába ülnöm. Ma is csak egy megbeszélés miatt kellett bemennem, amit a főnököm tartott. 
Mikor kiszálltam a kocsiból otthon, a ház előtt, már alig vártam, hogy belefeküdjek egy kád forró vízbe, és kicsit lenyugtassam az idegeimet. Mikor beléptem az ajtón, egyből leesett, hogy Harry is itt lesz, ugyanis már biztosan hazahozta Darcy-t, és csak rám várnak. Ledobtam a táskámat az ajtó melletti cipőszekrényre, majd a konyha felé vettem az irányt, mert onnan jöttek a hangok, és az illatok is. De várjunk csak! Miért érzek ilyen illatokat? 
- Mit csináltok? – néztem meglepődve, mikor beléptem a konyhába. 
- Vacsorát főzünk neked. – kiáltott fel Darcy, miközben odaszaladt hozzám, és megölelt. 
- És miért? – tettem fel a kérdést, de inkább a csendesen bámuló férfihez beszéltem, aki le sem vette rólam a szemét. 
- Apa ötlete volt. – válaszolta Darcy. 
- Gondoltam. – mondtam kissé gúnyosan, és ránéztem Harry-re, aki most lehajtott fejjel állt. Talán megbántottam? Igen, biztosan. – Na és mit eszünk? – váltottam egy kicsit kedvesebbre. A kérdésemre egyből rámnézett, és elmosolyogta magát. Én is próbáltam megereszteni egy mosolyt felé, de inkább Darcy-ra koncentráltam.
- A kedvencedet csináltuk. Hasábkrumpli és csirkefalatok. 
- Az a te kedvenced, édesem. – nevettem el magamat – Az enyém a…
- Tejszínes csirkeragu. – szólalt meg hirtelen Harry. 
- Igen. – bólintottam. Hát még erre is emlékszik? Egy pár pillanatig csak bámultuk egymást, majd ő szólalt meg előbb.
- Hercegnő! Menj szépen, és moss kezet vacsi előtt. 
- Rendben. – bólintott vidáman Darcy, és kiszaladt a konyhából. 
- Te jó ég! Én fél órát szoktam neki könyörögni a kézmosás miatt. 
- Jól megértjük egymást. – mosolygott rám. 
- Persze, mert ugyan olyan, mint te. – nevettem el magam. Csak azt vettem észre, hogy percek óta nevetve beszélünk arról, hogy mennyi mindenben hasonlítanak egymásra. 
- Aúúúúú! – hangos kiáltásra lettünk figyelmesek, és mindketten Darcy-ra kaptuk a tekintetünket. Egyszerre indultunk meg felé, de Harry gyorsabb volt, és rögtön felkapta a földről a hangosan zokogó kislányt, majd a csaphoz vitte, és hideg vizet engedett a kezére. Darcy hozzányúlt a tűzforró edényhez, és megégette a kezét. 
- Jól van kincsem. Semmi baj, mindjárt jobb lesz. – nyugtatta Harry. Én is rettentően megijedtem, és mikor ránéztem, láttam, hogy ő is így van ezzel. Valahogy nem csak Darcy-t, de engem is sikerült egy kicsit megnyugtatnia. Betekertük Darcy kezét hideg vizes kendővel, és már sikerült abbahagynia a sírást is. Mikor leültünk vacsorázni, ő még akkor is Harry ölében ült, és hozzábújt. Elég nehezen tudott így enni, de szerintem őt nem zavarta a dolog, mert el sem engedte a kislányunkat, aki szép lassan elaludt a karjaiban. 
- Felviszem a szobájába, rendben? – suttogta egy idő után, mire én csak bólintottam.
- Apuci! – szólalt meg Darcy csukott szemmel, mikor Harry felkelt vele. 
- Aludj csak, hercegnő. – válaszolt neki, és lenyomott egy puszit a homlokára. Én is közelebb léptem, és adtam neki egy puszit, majd Harry elindult vele fel a lépcsőn. 

Harry Styles
- Jó éjt, szépségem. – mondtam Darcy-nak, mikor letettem az ágyába, és betakartam. Még mindig csukva volt a szeme, de mikor felkeltem az ágy mellől, hirtelen kinyitotta őket, és rám nézett. 
- Ügyes voltam? – kérdezte mosolyogva, és egyáltalán nem látszott rajta az álmosság jele. 
- Tessék? – néztem rá értetlenül. 
- Hát hogy azt csináltam, mintha aludnék. Most lemehetsz anyához, és randizhattok. – magyarázta komolyan. 
- Hihetetlen vagy. – tekertem meg a fejemet mosolyogva. Igen, kétség kívül az én lányom. – Most már aludj, rendben. 
- Rendben. 
- Nem fáj már a kezed? 
- Csak egy picit. 
- Szép álmokat, hercegnő. – mosolyogtam rá, és kimentem a szobájából. 
Visszamentem a konyhába, ahol Angie még mindig az asztalnál ült. 
- Alszik? – kérdezte rögtön, amint észrevett. 
- Nem. – mosolyogtam rá. 
- Nem? 
- Nem is aludt, csak azt játszotta, hogy azt higgyük, és hogy kettesben lehessünk. 
- Komolyan? – nevette el magát. Igazából azt hittem, hogy zavarba jön, vagy megint visszavált a komoly énjére, de csak mosolygott.
- Az én lányom. – mondtam büszkén. 
- Le se tagadhatnád. – mondta mosolyogva. 
- Soha nem tenném. 
- Tudom. 
- Nagyon hiányzol. – váltottam hirtelen témát, magam sem tudom, hogy miért, hiszen eddig egész jó hangulatban voltunk. 
- Harry… - kezdte Angie, és leolvadt a mosoly az arcáról – Ne kezdjük el ezt megint, rendben? 
- Oké. Sajnálom. Nem akartam, csak kicsúszott. Ne haragudj. – mondtam szomorúan. 
- Semmi baj. – tekerte meg a fejét. Szerencsére nem akadt ki, és nem küldött el a francba. Talán kezd megenyhülni? 
- Elmosogatok. – pattantam fel hirtelen az asztaltól. 
- Hagyd csak, majd én. 
- Ragaszkodok hozzá. – emeltem fel a kezeimet, és a mosogatóhoz léptem, majd hozzáláttam a munkának. Pár perc múlva arra lettem figyelmes, hogy Angie mellém áll, és elkezdett segíteni nekem. Mosolyogva néztem rá, és örömmel láttam, hogy az ő szája is felfelé görbül. Egész végig meg sem szólaltunk, csak a kezünk járt. 
- Kész is vagyunk. – mondtam a végén, és sóhajtottam egy nagyot. 
- Mi az? Elfáradtál? – lökött oldalba Angie. Most először ért hozzám önszántából, ami nagyon meglepett, de rettentően örültem neki. 
- Tudod, hogy én sosem fáradok el. – nevettem rá, mire csak bólintott egyet – Lassan elindulok, már elég késő van. – vetettem fel az ötletet, mikor már legalább tizedszerre ásított. Nem tudom, hogy tényleg ilyen álmos lehet, vagy csak csinálja, hogy húzzak végre el, de remélem, hogy az előbbi. 
- Rendben. Ha gondolod, akkor holnap átjöhetsz. 
- Igen? – meglepődtem a javaslatán. 
- Úgy értem, hogy Darcy-hoz. Úgyis te hozod haza az oviból, nem? Utána maradhatsz, ha gondolod, úgyis még van egy kevés munkám. 
- Értem. – bólintottam egy kicsit csalódottan – Akkor holnap. 
- Köszönöm a vacsorát. 
- Nincs mit. Csak szerettem volna helyrehozni azt a csúnya veszekedést. Sajnálom. 
- Semmi baj. – mosolygott rám, mikor már az ajtóban álltam. 
- Szép álmokat. – közelebb léptem hozzá, és egy darabig csak bámultuk egymást. Elkezdtem felé közelíteni, de ő abban a pillanatban hátrálni kezdett, így feladtam a próbálkozást. 
- Szia. – mondta, én pedig kiléptem az ajtón, amit ő rögtön be is tett mögöttem. Nem tudom, hogy mit gondoljak erről az estéről, de jó érzéssel indultam el hazafelé. 

2014. április 12., szombat

12. fejezet: Féltékenységi jelenet

Sziasztok! Itt a szombat, tehát itt az új rész! ;) Remélem, hogy sokan azért nem pártoltatok el a blogtól, mert az előző fejezetre sok visszajelzést nem kaptam. :( Na, de mindegy is. A mai rész nem lett annyira izgalmas, inkább csak, csak egy töltelék lett, de szerintem tetszik majd Angie összes reakciója nektek! ;)

Harry Styles
- Apuciii! – üdvözölt Darcy, mikor négy óra után átmentem hozzájuk, hogy lássam őket egy keveset. 
- Szia, hercegnőm. – öleltem magamhoz – Hogy telt a napod? 
- Képzeld, mindenki rólad beszélt az oviban, és mindenki velem akart játszani. – mesélte nagy beleéléssel. 
- Szuper. – nyomtam egy puszit a feje tetejére, és közben Angie-t figyeltem, aki ma mintha még nagyobb gyűlölettel nézett volna rám – Szia. – köszöntem neki. 
- Szia. – szólt vissza halkan, de szinte rám se nézett, csak csípőre tett kézzel bámult maga elé. 
- Baj van? – léptem hozzá közelebb, miközben Darcy még mindig rajtam csüngött. 
- Mi lenne a baj? – nézett rám, és majdnem leharapta a fejemet – Amúgy is, semmi közöd hozzá. 
- Akkor mégiscsak van valami. – mosolyogtam rá, és ezzel még jobban felidegesítettem. 
Imádtam, mikor felhúzott orral játszotta a sértődöttet, és most pontosan azt csinálta. Na meg azzal is tisztában voltam, hogy miattam ideges. – Na, mindegy is. – vontam meg a vállamat, mintha nem érdekelne – Holnap elmehetek én Darcy-ért az oviba? Utána szeretném elvinni valahova.
- Menj! – rántotta meg a vállát.
- Ha gondolod, akkor te is velünk jöhetsz. – ajánlottam fel egy kissé félve, amire meg is kaptam a gyűlölködő pillantást. 
- Kösz, de nem. Most be kell mennem a munkahelyemre, aztán később programom van Chad-del. 
- Nahát, a vőlegényednek rád is van ideje? – nevettem gúnyosan, hogy még idegesebb legyen – Azt hittem, hogy most majd csak a munkájának fog élni. 
- Ő nem olyan, mint egyesek. – célzott itt rám, és habár fájt, én csak mosolyogtam rá – Jut eszembe, az új rajongód biztosan szívesebben veled tartana, mint én.
- Az új rajongóm? – néztem rá értetlenül. 
- Hát Julia. – mondta a szemembe gúnyosan. 
- Julia? – nem értettem, hogy kire céloz – Az ki? 
- Pffff… - csak egy hangot adott ki magából. 
- Jaaaaa, hogy az a nő az óvodából? – esett le hirtelen. De várjunk csak! – Miért akarnék én vele menni bárhová is? 
- Elvégre elkérted a számát, nem? – válaszolt flegmán, és csak úgy forrt a dühtől – Miért nem hívtad még fel? Úgy vettem észre, hogy nagyon vágyik rá.
- Tényleg? – folytattam a játékot – Akkor lehet, hogy felhívom. 
- A te dolgod. 
- Csak az a baj, hogy mikor belenyomta a zsebembe a számát, én még aznap kidobtam, rögtön, miután hazaértem. 
- Elég szomorú. Pedig pont hozzád illő ember. 
- Miért? Szerinted hasonlít rád? – mosolyogtam rá. Nagyon jól tudtam, hogy féltékeny, nem tudja ezt titkolni előlem, hiszen én ismerem őt a legjobban. 
- Rám? Pffff… - nevette el magát, de zavarba jött – Egyáltalán nem hasonlít rám. Éppen azért mondtam, hogy illik hozzád, mert az én ellentétem. 
- De hozzám csak te illesz. – mondtam halkan, és közelebb léptem hozzá. A falnak simult, és ijedten nézett rám. 
- Engem felejts el. Soha nem illettem hozzád, és nem is fogok. Életed legjobb döntése volt, hogy leléptél az esküvőnk napján. – mondta a szemembe dühösen, és szinte elsírta magát. Még mindig fáj neki, tehát még mindig érez irántam valamit. Meg persze a hülye is látja, hogy féltékeny. 
- Tényleg? – néztem rá komolyan. Jöjjön a viszzavágó. – Neked tettem jót vele, nem igaz? 
- Nekem? – nézett rám hitetlenkedve – Összetörtél lelkileg, te seggfej. Hónapokig szenvedtem miattad. Tudod, csak azt nem tudtam megérteni soha, hogy mitől ijedtél meg. Hiszen már volt egy gyerekünk, évek óta együtt éltünk, és az csak egy papír lett volna. 
- Legalább a legjobb barátom szabad utat nyert hozzád. – rántottam meg a vállamat. 
- Ez most értenem kellene? – meghökkenve pislogott rám. Annyira gyönyörű volt még így is, és alig tudtam magam visszatartani. Meg akartam csókolni, hiszen centikre volt tőlem. Évek óta csak az ajkaira, az érintésére, és az illatára vágytam. Ha most letámadom, akkor talán visszacsókol, de biztos, hogy utána elküld melegebb éghajlatra. 
- Úgy hallottam, hogy te és Louis elég jól elszórakoztattátok egymást egy ideig. – mondtam számonkérő hangon. 
- Te hülye vagy? 
- Éppen ez az, hogy nem vagyok hülye. Biztos, hogy jól éreztétek magatokat. Csodálom, hogy nem a kis hősszerelmes kérte meg a kezedet. 
- Fejezd be! – ordította az arcomba, ami egy kicsit meglepett.
- Fáj az igazság? 
- Tudni akarod az igazat? 
- Nem vagyok kíváncsi a részletekre. – intettem le.
- Louis annyira kikészült, miután leléptél, hogy Eleanor-ral sem foglalkozott, ezért vége lett a kapcsolatuknak. Mikor rájött, hogy elveszített mindent, téged, a barátnőjét, és persze a banda is feloszlott, eléggé kikészült. Drogozni kezdett! Én pedig segítettem neki. Csak én tudtam róla, és én álltam mellette. Támogattuk egymást, és nem úgy, ahogy te gondolod. Nem feküdtem le vele, semmi nem történt. Senkivel nem feküdtem le, mióta elhagytál. Te voltál az egyetlen férfi… - mondta elfúló hangon. Nem akartam hinni a fülemnek. Tényleg még Chad-del sem feküdt le? Soha senki nem ért még hozzá, csak én? Annyira tökéletes ez a nő, és tudom, hogy még mindig szeret. Különben már megtette volna Chad-del, elvégre már a vőlegénye. 
- Angie… - léptem hozzá még közelebb, és megfogtam az arcát. Felemeltem a fejét, és a szemembe nézett. 
- Nem tudom, hogy miért mondtam ezeket. Nem tartozik rád. – ellökte a kezemet, és felrohant a lépcsőn. Ekkor vettem észre, hogy Darcy azóta is ott állt mellettem, és nagy szemekkel nézett rám, majd pár másodperc múlva elmosolyogta magát. 
- Én mondtam, hogy még mindig szeret! – bólintott teli vigyorral, mire én is elnevettem magam. 
- Gyere szépségem, menjünk! – mondtam Darcy-nak, és a kezemet nyújtottam felé, amit egyből megfogott. 
- Hova megyünk? – kérdezte érdeklődve. 
- Nem tudom. Szeretnél valahova elmenni, vagy csak sétáljunk egyet? – néztem le rá. Csillogó szemekkel bámult rám, és minden egyes szavamat és mozdulatomat figyelte. 
- Jó lesz a séta is, legalább sokan látják, hogy van apukám. 
- Elmehetünk fagyizni, oké? 
- Jóóóóó! – ugrált örömében – Anya is biztos eljött volna. 
- Anyád Chad-del tölti az idejét. – mondtam kissé gúnyosan. 
- Chad nincs is itthon. 
- Hogy érted? 
- Elment valahova repülővel. Majd csak jövő héten jön haza. 
- Tényleg? – néztem le rá meglepetten, mire ő csak magabiztosan bólintott egyet. 
- Mondd csak, hercegnő, nem lenne kedved főzni velem valami vacsorát ma estére? 
- Otthon? 
- Aha, anya adott kulcsot, hogy haza tudjalak vinni.
- Hát jó. De csak ha anya is segít nekünk. – mondta vágyakozva. 
- Anya most elment a munkahelyére. Mit szólnál ahhoz, ha mi ketten főznénk neki valami finomat? 
- És együtt esszük majd meg? Csak mi hárman? 
- Persze. – kacsintottam rá. 
- De jóóóó! – mondta a lélegzetét visszafojtva. 
A megbeszélt séta helyett inkább kocsiba szálltunk, és elmentünk a legközelebbi, és legkisebb bevásárlóközpontba. Így talán nem ismernek fel annyian, és gyorsan végzünk a vásárlással, hogy minél előbb el tudjuk kezdeni a vacsora elkészítését. Remélem, hogy Angie nem fog a kajával együtt kidobni a házból, mikor hazaér.

2014. április 9., szerda

11. fejezet: Harry szabad préda

Sziasztok! A napokban volt időm írni, mondjuk így sincs valami sok fejezet eddig, ma kezdek neki a 17.-nek. Arra gondoltam, hogy heti két alkalommal hozok részt, szerdán és pénteken. Hoznék én minden nap, de sajnos nem tudok olyan gyorsasággal írni. Nem azért, mert nincs ihlet, mert nagyon is látom magam előtt az egész történetet, hanem azért, mert nincs időm. Remélem, hogy nem haragszik rám senki ezért! ;)
Nem húzom az időt, itt van az új fejezet!

Harry Styles
Igaza van. Ez a Chad biztos nem hagyná őt ott az oltár előtt, ahogy azt én tettem. Még egy ekkora marha nincs a világon, mint én vagyok. Egész éjjel nem tudtam aludni, mert csakis Angie arca, és szavai jártak a fejemben. El tudom képzelni, hogy mennyire utálhat engem. De mi mást érezne, mikor el akartam hagyni őt, és Darcy-t. Három éve azon gondolkozok, hogy hogyan lehettem akkora idióta, hogy megfordult az a fejemben, hogy elhagyom őt. 
- Mi a baj, édesem? – szólt az anyám, mikor lementem hozzá a konyhába. Tegnap délután eljött hozzám, ugyanis szerinte szükségem van az anyai gondoskodásra. Imádom őt, de szerintem kicsit eltúlozza a dolgokat, elvégre nem vagyok már tizenöt éves. Három évet éltem távolt tőle, egyes egyedül. Tudtam magamról gondoskodni, és ezután is tudni fogok. 
- Semmi gond, anya. – mosolyogtam rá. 
- Hát persze. – bólintott felhúzott szemöldökkel – Nagyon jól ismerlek. Mondd el, hogy mi bánt. - ült le mellém, és elém tolt egy nagy tányér rántottát. 
- Elég rossz napjaim voltak. – elkezdtem turkálni az ételt, de nem ettem bele, ugyanis nem volt étvágyam. Egész végig csak Angie járt a fejemben, és ha rá gondoltam, akkor egyből eszembe jutott az is, hogy hamarosan hozzámegy egy másik pasashoz. 
- Összevesztél Angie-vel? – tapintott rá egyből a lényegre.
- És Louis-val is. – tettem hozzá – Mondjuk igazából nem is veszekedtem velük, hanem ők ordítoztak velem. Nem haragszom rájuk, jogom se lenne haragudni, és nagyon is igazuk volt. 
- Mit mondtak? 
- Lou haragszik, mert nem tartottam vele a kapcsolatot, meg persze mert elhagytam a családomat. Angie pedig, hát…gondolom, azt nem kell részleteznem. 
- Angie-t megértem, de Louis-t, hát… Nem igazán. Főleg azok után, ami történt.
- Miért? – néztem rá értetlenül – Mi történt? 
- Nem tudsz róla? 
- Miről? – kezdtem ideges lenni. 
- Róla és Angie-ről. 
- Mi van? – azt hittem, hogy rosszul hallok – Volt köztük valami? 
- Nem tudom. Egy ideig nagyon úgy tűnt.
- Mi az, hogy úgy tűnt? – pattantam fel a székről, és ideges járkálásba kezdtem. 
- Miután Louis szakított Eleanor-ral, elég sok időt töltött Angie-vel, és Darcy-val. Mindenhova együtt mentek, mondhatnám úgy is, hogy egymást vigasztalták. Azt nem mondom, hogy volt valami köztük, ezt igazából senki sem tudja, mindenki csak találgatott. El sem hiszem, hogy nem hallottál erről, még az újságokban is írták. 
- Nem nagyon olvastam el azokat a cikkeket, amik rólam szóltak. Nem voltam kíváncsi arra, hogy hogyan indítanak ellenem háborút az emberek. – mondtam idegesen. 
- Édesem, nyugodj meg! Nem azt mondtam, hogy viszonyuk volt, hanem azt, hogy sok időt töltöttek együtt. – lépett mellém az anyám, és átölelt. 
- Tudom, és azt is tudom, hogy még akkor sem szólhatnék egy szót sem, ha most Lou akarná feleségül venni. De akkor is a legjobb barátomról van szó. Nem hittem volna, hogy képes lenne szemet vetni a nőre, akit szeretek. 
- Harry! Elhagytad Angie-t, és Louis-t is eltaszítottad magadtól. Nem vethetsz semmit a szemükre. 
- Tudod mit, anya? Inkább hagyjuk most ezt. El kell mennem egyet levegőzni. 
- Ma is te mész Darcy-ért? 
- Nem, de később átmegyek hozzá. – mondtam, majd öltözni kezdtem. 
- Vigyázz magadra! – kiáltott még utánam, mikor kiléptem az ajtón. 

Angelina Graham 
Tudtam, hogy az utolsó pillanatban fogok ideérni. De szerencsére nem én vagyok az egyetlen, aki ilyen későn ért ide. 
- Szia, életem! – öleltem magamhoz a kislányomat, aki hatalmas örömmel futott elém, mikor meglátott. 
- Apa is itt van? – kérdezte egyből. 
- Nahát… - néztem rá megjátszott sértődöttséggel – Én már nem is vagyok jó neked? 
- De igeeeen! – ölelte át a nyakamat – Csak jó lenne, ha együtt jönnétek értem, és megint csak hárman lennénk, mint egy igazi, nagy család. 
- Édesem… - kezdtem bele a mondandómba, miközben segítettem neki átöltözni – Apa, és én is nagyon szeretünk, de mi már nem fogunk többet együtt élni. Tudom, hogy nagyon szeretnéd, de azt is tudom, hogy már nagylány vagy, és megérted, hogy az én szerelmem most már Chad, és nem apa. 
- De hát apa a hercegünk. – nézett rám csalódottan. 
- Neked lehet, de nekem Chad az. – mosolyogtam rá. 
- De hát akkor miért néztek egymásra úgy apával, mint a szerelmesek? 
- Nem nézünk úgy egymásra. – tekertem meg a fejemet – Gyere, induljunk. A te herceged ma délután eljön érted, és vele lehetsz. 
- Te is jössz? 
- Én Chad-del leszek. – mondtam, és kézenfogva indultunk ki az épületből. 
- Angie! – hallottam meg a sipítozó hangot, és szemforgatva fordultam vissza, de mikor rá néztem a hang forrására, felöltöttem a műmosolyom. 
- Julia, mi újság? – kérdeztem kedvesen. Gyűlöltem ezt a nőt, és soha nem gondoltam volna, de idegesített a gyereke, Ben is, főleg, hogy mindig Darcy-t bántotta. 
- Véletlenül hallottam, amit az előbb beszéltetek. – kezdte a mondandóját mézesmázos hangon – Te, és Harry akkor nem vagytok együtt, ugye? 
- Nem hiszem, hogy bárkinek is köze lenne hozzá, de nem. – válaszoltam kissé flegmán. Nem szoktam ilyen lenni, de utáltam, ha az életemmel foglakozik valaki. 
- Ne érts félre! Nem akarlak kellemetlen helyzetbe hozni. Harry elkérte a számomat a minap, de még nem hívott fel. Esetleg átadnád neki, hogy csak bátran keressen, mert én várom a hívását?
- Tényleg? – köpni-nyelni nem tudtam. Annak a seggfejnek pont ezzel a nővel kell összeállnia? Egy ilyen nyavalygó kis plázacicával? De persze, mit is várok a nagy Harry Styles-tól? Miért is csodálkozok azon, hogy egy ilyen nő kell neki. Nem tudom, hogy engem hogyan is tűrt meg maga mellett? Biztos azért hagyott el, mert nem voltam neki elég ostoba, és elég kurvás.
- Igeeen! – mosolygott tovább – Örülnék, ha átadnád neki. Remélem, hogy nem gond, hogy téged kérlek meg erre, de úgy vettem észre, hogy te és ő már nem vagytok olyan kapcsolatban. 
- Nem, nem vagyunk. – néztem rá komolyan, és próbáltam nem gúnyosan beszélni vele – Átadom az üzenetedet, de most mennünk kell. Szia! – mondtam, és szinte úgy rántottam magam után Darcy-t. 
- Miért sírsz, anya? – kérdezte meg a kislányom, mikor beültünk a kocsiba, és én a kormányra támasztottam a fejemet. 
- Nem sírok, édesem! – mosolyogtam rá, miután letöröltem a könnyeimet – Elmegyünk Abbie-ért, rendben?
- Hova?
- Doktor bácsinál van. 
- Kijön végre a hasából a kisbaba? – kérdezte izgatottan. 
- Még nem. Csak megvizsgálták, hogy minden rendben van-e. 
- De mikor máááár? – kezdett duzzogni. 
- Amíg a baba jól érzi magát odabent, addig ott is marad, de már nincs sok hátra, hidd el! – nyugtattam meg, mire bólintott egy nagyot. 
- A te pocakodból nem fog kijönni egy baba? Olyan, aki az én testvérem lenne. 
- Öhm…Tessék? – néztem rá meglepetten. Erről még soha nem beszélt eddig. 
- Apa biztos örülne még egy kisgyereknek. – mondta nagy komolysággal. 
- Édesem, ha baba jön ki a hasamból, annak Chad lesz az apukája. 
- Akkor nem is lesz a testvérem? 
- De, de az lesz, mert az anyukája én leszek, de az apukája Chad. 
- Akkor inkább nem is kell kistesó. – fonta össze a karjait, és bosszúsan nézett ki az ablakon, egészen addig, amíg fel nem vettük Abbie-t az orvosi rendelő előtt. 
- Na végre! – ült be a nővérem a kocsiba. 
- Bocs, feltartottak. – mondtam bosszúsan, és megint eszembe jutott Julia idegesítő arca és hangja.
- Mi bajod van? – nézett rám meglepetten. 
- Semmi. 
- Angie! Hülyének nézel? – húzta fel a szemöldökét, mire egy szúrós pillantást küldtem felé – Bocsi. – nézett angyalian, mikor rájött, hogy Darcy előtt nem kéne így beszélnie – Tehát? 
- Julia Fields a bajom. 
- Annak a Ben gyereknek az anyja? 
- Aha. 
- Mi van vele? 
- Megkért, hogy szóljak Harry-nek, hogy hívja már fel, ha egyszer elkérte múltkor a számát. 
- És? Miért ne hívhatná fel? Elvégre Harry is szabad préda, meg Julia is, nem? 
- De. – rántottam meg a vállamat. 
- Angie! Csak azt ne mondd, hogy téged idegesítene a dolog. 
- Mi? Dehogy. – tekertem meg a fejemet. 
- Anyaaa! – szólalt meg Darcy is a hátsó ülésen – Ben anyukája egy hazug dög. 
- Darcyyyyyy! – szóltam rá meglepetten – Vigyázz a szádra! – ránéztem Abbie-re, aki alig bírta visszatartani a nevetést, és ettől nekem is nevetnem kellett. 
- De akkor is az. – állította tovább a lányom. 
- Miért is? – kérdezte meg Abbie még mindig nevetve. 
- Mert azt mondta neked, hogy apa kérte el a telefonszámát.
- És nem így volt? – néztem rá a visszapillantóba. 
- A-a. Az a néni apa zsebébe tett egy papírt, és azt mondta neki, hogy hívja fel. De apa szerintem kidobta.
- Miből gondolod? 
- Mert azt mondta, hogy neki mi vagyunk a hercegnői, és minket szeret a legjobban, és soha senkit nem fog úgy szeretni, mint téged. 
- Hát persze. – bólintottam hitetlenkedve. Mert ő aztán nagyon szerethet engem. 
- Akkor most már nem fogsz sírni, mint az előbb? – folytatta Darcy, mire én is, és Abbie is meglepődtünk a kérdésén. 
- Sírni? – nézett rám a nővérem. 
- Nem sírtam, oké? – néztem rá, és próbáltam meggyőző lenni, de nem hiszem, hogy sikerült.

2014. április 5., szombat

10. fejezet: 3 évvel ezelőtt

Sziasztok! Bocsássatok meg megint, remélem nagyon nem utáltok. :( Csak nem volt időm géphez jutni, de tudom, hogy megértitek. Aki pedig nem (mert kaptam pár olyan kommentet, hogy mégis mit képzelek, hogy nem hozok részt), annak nem kell idejönnie csak azért, hogy be tudjon szólni. ;) Sajnálom, hogy nem vagyok géphez ragadva, de ha ennyi bántó hozzászólást kapok, még ennyire sem leszek...sőt, talán hagyom annyiban az egészet, mert nem azért írok, hogy egyesek követelőzzenek. Akinek nem inge, ne vegye magára. ;) A fő kommentelőim és olvasóim úgyis megértenek engem, és ezt köszönöm nektek. ;)
Nem is húzom tovább az időt, de ezt muszáj volt kiadnom magamból. Várom a véleményeket erről, és az új részről is, amiben megtudjuk, hogy mi volt három évvel ezelőtt.

3 ÉVVEL EZELŐTT
Angelina Graham 
Hát eljött a nagy nap. A szívem zakatolt, és talán még soha nem voltam boldogabb. Harry már két éve megkérte a kezemet, de csak most lett időnk megszervezni, és megtartani az esküvőt, ugyanis a One Direction pár hónapja megtartotta a búcsúkoncertjét, és Harry végre csak velem, és Darcy-val tölthette az összes idejét. Nem azt mondom, hogy nem szerettem, hogy a banda tagja, de azért hiányzott a gyerekem apja az életemből. Mióta az együttes feloszlott, minden egyes percét velünk tölti, és minden erejét a kis családunk tökéletesítésének szenteli. 
- Mi a helyzet? – hallottam meg a hangot az ajtóban, miközben magamat nézegettem a tükörben. El sem hiszem, hogy négy évvel ezelőtt még vakon éltem az életemet, teljesen magányosan. Most pedig teljesen egészségesen, anyaként itt állok a világ legszebb menyasszonyi ruhájában. – De gyönyörű vagy. – ámuldozott a nővérem, aki a kezében tartotta a két éves kislányomat. 
- Köszönöm. – mosolyogtam rá, és megsimogattam Darcy arcát, aki szeretett volna a fátylammal játszani, de Abbie nem engedte meg neki. 
- Izgulsz? Oké, ez hülye kérdés, persze, hogy izgulsz. 
- Furcsa, de nem. Egyáltalán nem. – tekertem meg a fejemet – Annyira boldog vagyok Harry-vel, hogy tudom, ez a nap még szebb lesz, mint terveztem. 
- Örülök, hogy boldog vagy. 
- Már hogyne lennék az, mikor az enyém a világ legédesebb, legjobb pasija, és a legszebb kislánya. – mosolyogtam felé, miközben igazgattam a feltűzött hullámos fürtjeimet. Tényleg nem izgultam, hiszen annyira tökéletes az életem, hogy arról nem lehetne szappanoperát forgatni, mert túl szerelmes és boldog lenne. Már csak percek kérdése, és törvényesen is összekötöm az életemet életem szerelmével. 
- Annyira szép vagy! – hallottam meg a jövendőbeli anyósom hangját, aki éppen most jött be a szobába.
- Köszönöm. – mosolyogtam rá vissza – Harry itt van már? 
- Még nincs, de már biztosan úton vannak. Louis hozza majd. 
- De alig öt perc múlva kezdődik az esküvő. – mondtam kissé idegesen, és rossz érzés támadt bennem. 
- Ne aggódj! – fogta meg a kezemet, és próbált nyugtatni. Látta rajtam, hogy kezdek kétségbe esni. – Tudod, hogy mindenhova utolsónak érkezik.
- De ez az esküvőnk. Innen nem kéne késnie. 
- Nyugodj meg, rendben? Nem lesz semmi baj. Megyek és megnézem, hogy ideért-e. – mondta, mire én csak bólintottam egyet. Mikor kilépett az ajtón, a nővéremre néztem, aki nagyon jól tudta, hogy mire gondolok. Mi van, ha Harry nem fog eljönni? Vagy ami még rosszabb, valami baja esett. Amilyen szerencsém van mindig, biztos, hogy ez a mai nap nem lesz tökéletes. 

Harry Styles
Eljött a nagy nap, és én annyira beparáztam, hogy nem tudom, mit csináljak. Lassan egy órája bent ülök a fürdőbe, és két percenkként hajolok a vécé felé, mert úgy érzem, hogy visszajön belőlem minden. Na nem mintha tudtam volna ma enni valamit is. Vajon Angie is így van ezzel? Ő is így parázik ettől az egésztől, mint én? Biztosan. 
- Harry! – kopogtatott be Louis az ajtón – Menni kellene, ha nem akarsz elkésni. 
- Csak egy perc, oké? – válaszoltam neki idegesen. 
- Ezt már tizedszerre mondod, tesó. Gyere már! El fogsz késni a saját esküvődről. 
- Nem kések el, mert nem fogok elmenni. – téptem ki az ajtót, és elrohantam Lou mellett. 
- Mi van? – futott utánam – Miről beszélsz? 
- Nekem ez nem fog menni, érted? Nem tudok megházasodni. – fordultam felé, és az arcába ordítottam. 
- Elment az eszed? Már évek óta úgy éltek, mint a házasok. Ez csak egy papír, mi olyan nagy dolog benne? 
- Nekem ez nem megy, nem érted? – mondtam egyenesen a szemébe. 
- Te komolyan beszélsz? Van egy gyereketek. Mi ez, ha nem család? – ordított velem, miközben szinte futott utánam – Ne menj el, Harry!
- Muszáj. Muszáj gondolkodnom. 
- Most akarsz gondolkodni? Mindjárt kezdődik az esküvőd.
- Muszáj!
- Nem vagy normális. Mi lesz, ha most lelépsz, és eszedbe jut, hogy hibáztál. Akkor már késő lesz. Angie soha nem fog megbocsátani neked, és Darcy-t is elveszíted. Te imádod őket, teljes szívedből szereted mindkettőjüket, és neked ők a családod. Nem hagyhatod el őket azért, mert beijedtél egy rohadt papírdarabtól, és attól, hogy ezentúl Angie nem a barátnőd, hanem a feleséged lesz. 
- Nem ijedtem be, csak ideges vagyok. 
- Az meg elmúlik, amint meglátod őt a menyasszonyi ruhájában. 
- És ha nem? 
- Szereted őt? 
- Persze, hogy szeretem. 
- Akkor nem értelek. 
- Ez az, hogy én sem értem magam. Nem tudom, hogy mi van velem. 
- Csak izgulsz. Ez rohadt nagy dolog, és természetes, hogy ezt érzed. 
- Oké. Lehoznád a zakómat? Fent van a szobába, addig én megnyugtatom magam. 
- Persze. – bólintott mosolyogva, majd felment a lépcsőn. Én pedig kaptam az alkalmon, és kirohantam a házból. Beültem a kocsiba, majd amilyen gyorsan csak tudtam, elhajtottam. Nem tudtam hova megyek, de mennem kellett. 

Angelina Graham 
Görcsbe szorult gyomorral álltam a hatalmas előtérben. A nővérem, a lányom, Anne, Robin, Gemma, Niall, Zayn és Liam társaságában. Nekik már régen bent kellene ülniük a násznép között, de mindannyian velem együtt idegeskedtek. Az esküvőhöz egy hatalmas kastélyt foglaltunk le, és itt lesz az egyházi ceremónia, és a vacsora is. Odafent hatalmas szobák vannak, itt készültem el, és az éjszakát is itt fogjuk tölteni. Na persze ahhoz meg kellene érkeznie a vőlegénynek is. 
- Hívjátok fel! – utasítottam idegesen a körülöttem állókat. 
- Már hívtuk, de ki van kapcsolva. – nyugtatott Niall – Biztos, hogy már úton vannak. 
- És Louis? Hívjátok őt! – mondtam idegesen. 
- Jó. Oké. – szólt vissza Niall, és a kezébe vette a telefont – Hol vagytok? – szólt bele – Hova? Itt? Oké, egy pillanat. – letette, majd rám nézett - Most parkolt le odakint. Kimegyek, mindjárt jövök. – mondta, majd elrohant. Furcsa volt, ugyanis nem is nézett rám, miközben hozzám beszélt. Kezdtem egyre rosszabbul érezni magam, főleg mikor pár perc múlva Niall és Louis egymás mellett sétálva közelítettek felém. 
- Kezdhetünk? – néztem rájuk reménykedve.
- Angie… - kezdte Louis, és láttam az arcán, hogy olyat fog közölni velem, ami fájni fog – Harry nincs itt. 
- Tessék? – nem akartam hinni a fülemnek – Hol van? Baja esett? Ugye nincs semmi baja? – estem kétségbe, és szédülni kezdtem. 
- Bárcsak inkább baja lenne. – mondta idegesen. 
- Hogy érted? 
- Lelépett. – mondta ki nagy nehezen. 
- Hogy érted azt, hogy lelépett? – kérdeztem zavartan mosolyogva. 
- Beparázott, de aztán sikerült megnyugtatnom. Legalábbis azt hittem, hogy sikerült. Felküldött, hogy hozzam le a zakóját, amit fent felejtett, de mire leértem, meglépett. 
- Te jó ég! – csak bámultam magam elé, és éreztem, hogy nem kapok levegőt. 
A lábaim elgyengültek, és a földre estem. A körülöttem lévő emberek azonnal utánam kaptak, és próbáltak összeszedni, de én elhagytam magam. A hangokat messziről hallottam, Gemma alakját láttam magam előtt, ahogy elviszi Darcy-t, hogy ne nézze végig, ahogy összeomlok. 
- Vigyetek el innen! – kiáltottam fel, és feltápászkodtam a földről. Azt sem tudom, hogy kiben kapaszkodtam, de felhúztam magam, és elindultam kifelé. 

Harry Styles
Azt sem tudom, hogy hova tartottam, csak nyomtam a gázt. Menekültem, de miért is? Már régen az esküvőmön kellene lennem, és már ki kellett volna mondanom az igent a világ legszebb nőjének. Én nem vagyok normális. Hogyan is gondolhattam azt, hogy lelépek, és elhagyom őket? Hogyan jutott az eszembe, hogy nem veszem el feleségül? Louis-nak igaza volt, elvégre már most is olyanok vagyunk, mint egy család. Az életem tökéletes, hiszen életem szerelmével élek, aki már megajándékozott egy csodás kislánnyal is. 
- Vissza kell mennem. – jelentettem ki hangosan, és az első lehetőségnél visszafordultam, és a kastély felé tartottam. Szerencsére elég közel voltam még, elég időben észhez tértem. Mikor leparkoltam az épület előtt, azonnal befelé rohantam. Éppen az udvar közepén tartottam, mikor kinyílt a hatalmas ajtó, és Angie jelent meg az oldalán Abbie-vel, az anyámmal, Robin-nal, és a négy barátommal. Csodaszép volt, elállt a szavam, mikor megláttam őt. Mekkora hülye vagyok, hogy kétségeim támadtak. 
- Édesem, sajnálom, hogy késtem. – kezdtem bele abban a pillanatban, mikor összetalálkoztunk. Az arca dühös, és utálattal teli volt, a szemei pedig könnyesek voltak. Amint kimondtam a mondatot, az arcomon csattant a keze. 
- Késtél? Késtéééél? – ordított felém – Inkább meggondoltad magad. Hogy tehetted ezt? 
- Sajnálom, nagyon sajnálom, de most már itt vagyok. – védekeztem, és kezdtem megijedni. 
- Az engem nem érdekel. Elhagytál. Nem is az fáj, hogy megszégyenítettél, hanem az, hogy én azt hittem, hogy szeretsz, és hogy boldogok lehetünk együtt. 
- Szeretlek. Kérlek, bocsáss meg! – érzetem, hogy könnyek szöknek a szemembe.
- Ha szeretnél, akkor még csak fel sem merült volna benned az, hogy nem jössz el. – nézett a szemembe, és gyűlölettel beszélt – Soha többé nem akarlak látni! Menj, és építgesd tovább a karrieredet, mert neked úgyis az a legfontosabb. – mondta, és elsétált mellettem. Tudtam, hogy arra célzott, hogy kezdjem el a szóló karrieremet, amin hónapok óta gondolkoztam, de miatta és Darcy miatt mégis letettem róla.
Éreztem, hogy megsemmisülök. Elrontottam az egész életemet. Nekem Angie és Darcy a mindenem, de most örökre elvesztettem őket. Csak percek múlva tértem magamhoz, de akkor már egyedül álltam az udvar közepén. Mindenki otthagyott, mindenkit elveszítettem.