2016. december 7., szerda

17. fejezet: Jobbat érdemel

Sziasztok! :) Tudom, hogy rengeteg ideje nem volt új rész, és ezt rettentően sajnálom! :( Most az év végéig lesz majd időm írni, ígérem, hogy igyekszek pótolni minden lemaradást! :)

● Dal a fejezethez: Shawn Mendes - Treat You Better ●
...ALEXIS DAVIS...
- Szia! - nyögtem ki nagy nehezen, és a szabad kezemmel a mellkasához nyúltam, hogy le tudjam söpörni róla a rá borított folyadékot. Nem szólt semmit, csak bámult rám, és figyelte, ahogy egyre jobban zavarba jövök miatta. - Ne... Ne haragudj! Nem vettelek észre. 
- Ja! - szólalt meg kissé gúnyos hangnemben – Mostanában nem igazán veszel észre.
- Harry... - hajtottam le a fejemet, és míg vettem egy mély levegőt, becsuktam a szemem.
- Mit csinálsz itt? - tette fel a kérdést, ami szerintem már azóta gyökeret vert a fejében, hogy meglátott itt engem. 
- Az édesapád hívott meg. 
- Ja. Szóval Benjamin-nal randizgatsz? 
- Tessék? - nevette el magam – Dehogy. 
- Vagy csak te még nem tudsz róla... - húzódott gúnyos mosolyra a szája, és körbe nézett felettem. Most valamiért rettentően utáltam, hogy egy fejjel magasabb nálam, ugyanis könnyedén el tudta kerülni a szemkontaktust. 
- Miért viselkedsz így? 
- Az honnan van? - akadt meg a szeme a nyakéken.
- Ezt... - kaptam a nyakamhoz – Ezt a...
- Benjamin adta neked? - kezdett kissé pipa lenni. 
- Igen. - hajtottam le a fejemet ismét. 
- Ekkora faszfejet... - fújta ki idegesen a levegőt. 
- Baj van? 
- Nem. Nincs semmi baj. Elvileg jó nyakban van, csak nem neki kellett volna... - mondatát be sem fejezve intett egyet, és magamra hagyott. 
- Jó nyakban van, csak nem neki kellett volna? - ismételtem meg a szavait.
Az elkövetkezendő fél órában próbáltam keresni a szememmel Harry-t, de sajnos nem jártam sikerrel. Sehol sem láttam, miután elviharzott tőlem. 
- Drága Lexa! - éreztem meg a derekamon egy meleg érintést. 
- Benjamin! - kiáltottam fel kissé hangosan ijedtemben. 
- Megijesztettem? - lépet hozzám közelebb mosolyogva.
- Csak elgondolkodtam. - ellenkeztem egyből. 
- Láttam a fiamat, ahogy feldúlva sietett a szobája felé. - intett a fejével balra, tehát arra található Harry kuckója.
- Öhm... Igen! - helyeseltem – Találkoztam vele.
- Szemtelen volt önnel? 
- Nem. Nem, inkább furcsa. A nyakékről kérdezett. - érintettem meg a gyémántokat a mellkasomon.
- Igen? - húzta fel a szemöldökét, és mintha egy kis gúnyt is láttam volna az arcán. 
- Eléggé kiakadt, hogy viselem. 
- Mert úgy volt, hogy ez az övé lesz. - mondta könnyedén.
- Tessék? - kerekedtek ki a szemeim az őszinte meglepettségtől – Hogyhogy az övé? 
- Az anyám rá akarta hagyni. - vont vállat, és úgy vettem észre, nem nagyon érdekli, hogy Harry örökségével lepett meg az imént. 
- Akkor tényleg nem fogadhatom el. - nyúltam a nyakék kapcsához, de Benjamin megfogta a kezemet, és megállított. 
- Ugyan! - nevetett – Harry lemondott róla, én pedig nem hagyhatok veszni egy ilyen szépséget. - mondta egyre közelebb hajolva hozzám, és megcsókolva a kezemet, amit még mindig fogott – Az anyám azt akarta, hogy Harry majd egy nőnek adja a nyakláncot.
- Egy nőnek? - akadt el hirtelen a lélegzetem.
- Tudja... szerelem, meg hasonlók. - intett egyet, és megitta a pohara tartalmát. 
- Aha. - bólintottam, és szinte kiszáradt a szám. Egyből arra gondoltam, amit Harry mondott. „Jó nyakon van!” Te jó ég! Ez lehetséges? Lehetséges, hogy arra gondolt, amire én gondolok? 
- Minden rendben, kedvesem? - érintette meg újra a derekamat Benjamin
- Igen, persze! - bólintottam, és egy mosolyt erőltettem az arcomra.
- Biztos, hogy nem bántotta meg magát a fiam? - húzta össze a szemöldökét, és idegességet láttam az arcán.
- Persze. Nem volt semmi baj. Szinte alig beszéltünk. - nyugtattam meg, mert el sem akartam képzelni, hogy mit tenne Harry-vel, ha megtudná, hogy esetleg durván bánik velem. Na, nem mintha Harry viselkene úgy, hogy azzal ártson nekem. Mármint fizikailag. A lelki téma ugyanis teljesen más. Hiszen minden egyes alkalommal, mikor rám néz, látom a megvetést a szemében. A megvetést, amit azért érez irántam, mert úgy gondolja, hogy az apjával kavarok. Talán lehet, hogy jól is gondolja? Hiszen Benjamin úgy vezetgetett egész nap maga mellett, mintha a barátnője lennék. Az összes öregembernek, akik közül egy-kettőt felismertem a rendőrségi jelentésekből, úgy mutatott be, mint az est díszvendégét. A sok vénember szinte felfalt a szemével, amitől a gyomrom is felfordult. De az, ahogy az ő cicababáik néztek rám, még rosszabb volt. Ellenséges, irigy arccal méregettek, amolyan ellenséget láthattak bennem. 
- Mondja csak, drágám! - szólt hozzám Benjamin, mikor egy pillanatra egyedül maradtunk – Mit szólna, ha ezt az estét megismételnénk. 
- Újabb partit szervez? - nevettem rá.
- Nem úgy gondoltam. - mosolyodott el, és a csuklómnál fogva közel húzott magához, szinte már összesimult a testünk – Csak magácska és én. Mit szól hozzá?
- Öhm... Nem is tudom, Benjamin. - húztam zavart mosolyra a számat.
- Rendben. Nem kell most rögtön válaszolnia. - lépett kicsit távolabb, és megsimította a hajamat – De úgysem fogom békén hagyni, míg el nem jön velem valahová. - mosolygott rám.
- Nagyon rámenősnek tetszik lenni. - nevettem el magam. 
- Még szép. - kacsintott rám. 
- El szeretnék menni a mosdóba. - váltottam gyorsan témát, hiszen szabadulni akartam. 
- A folyosó végén, jobbra. - mutatott a terem vége felé. 
- Köszönöm. - bólintottam, és elindultam az említett irányba.
Szélsebesen haladtam a folyosón, mikor arra lettem figyelmes, hogy az egyik ajtó mögül halk zene szól, dúdolgatással vegyülve. A kíváncsiságom hajtott, ezért benéztem a szobába. Egyből megismertem a göndör fürtöket. Ezer közül is megismerném, még így, hátulról is. Egy asztal fölé volt görnyedve, és meg mertem volna esküdni rá, hogy éppen rajzolt valamit. A kelleténél talán jobban bedugtam a fejemet az ajtón, ami egy apró lökésnek köszönhetően megnyikordult. Harry abban a pillanatban becsapta az előtte elhelyezkedő füzetet, és felém kapta a fejét.
- Ne haragudj! - védekeztem egyből – Csak a mosdóba indultam. 
- A folyosó végén van. - felelte flegmán, de nem vette le rólam a tekintetét. 
- Öhm... Miért viselkedsz így velem? - szökött ki a számon a kérdés.
- Nem viselkedek sehogy sem. - rántotta meg a vállát, és most valahogy hasonlított az apjára.
- Olyan, mintha nem is ismernénk egymást.
- Hát... Szerintem nem is ismerjük. - húzta gúnyos mosolyra a száját.
- Harry...
- Tudod, hogy mi a bajom? - pattant fel a székéről, és megindult felém. Ha nem tudtam volna, hogy képtelen lenne bántani, talán meg is ijedtem volna egy kicsit. Mikor elém ért, a csuklómnál fogva berántott az ajtón, és becsukta azt mögöttem. - Az a bajom, hogy itt vagy. Megmondtam, hogy óvakodj Benjamin-tól, nemde? 
- Nincs vele semmi baj. 
- Te csak azt hiszed. Különben is... Mi a francért jöttél el ide? Miért viselkedsz úgy, mintha a nője lennél? 
- Egyáltalán nem erről van szó. - tiltakoztam, de Harry nem igazán engedett szóhoz jutni. 
- Mi a francért hódoltál be neki? Megfenyegetett? 
- Nem. Dehogy. De a főnököm. Nem koptathatom csak úgy le.
- De! De igen! - bólogatott Harry hevesen – Te sokkal jobbat érdemelsz. Ő nem az a férfi, akire neked szükséged van, ő sose bánna veled úgy, ahogy...
- Ahogy mi? - kérdeztem rá, ugyanis elhalkult a szava.
- Semmi. - legyintett – Hagyjuk! 
- Ne hagyjuk, Harry!
- Válaszolj nekem őszintén. Tényleg csak a munkádat félted, megfenyegetett vagy azért hajtasz rá, hogy kicsikarj tőle valamennyi lóvét? - amint elhagyta a száját a kérdés, a kezem abban a pillanatban csattant az arcán.
Először csak bámultunk egymásra, majd sarkon fordultam, és az ajtót úgy becsaptam magam után, hogy az egész folyosó beleremegett.