2016. szeptember 22., csütörtök

12. fejezet: Vörös bársony

Sziasztok! :) Meghoztam a legújabb fejezetet. Köszönöm az előző részhez érkezett véleményeket. Remélem, hogy ez is legalább ennyire tetszik majd.


● Dal a fejezethez: Demi Lovato - Confident
...ALEXIS DAVIS...
Biztos vagyok abban, hogy teljesen elment az eszem, mikor igent mondtam Benjamin állásajánlatára. Ugyanis attól a pillanattól minden megváltozott. Egyre jobban elkezdtem kétségbe esni, hogy mi lesz, ha lebukok. Talán nem is gondoltam ezt át teljesen. Mi lesz, ha veszélybe sodrom az öcsémet? Senki nem tudhatja meg, hogy ki ő, és hogy egyáltalán létezik. Pontosabban Benjamin nem tudhat róla, ugyanis a legidősebb és a legfiatalabb Styles már tudnak róla. Sőt, mi több, Harry már ismeri is. Harry... Ő a másik, aki miatt aggódok. Ha megtudja, hogy az apjának fogok dolgozni, teljesen ki fog akadni. Nem fogja megérteni, hogy miért teszem, és ezzel össze fogom törni a szívét. Vége lesz annak, ami eddig kialakult köztünk. Persze ennek meg sem szabadott volna történnie. 
Tegnap óta, mióta beszéltem Benjaminnal telefonon, szinte minden pillanatomat a főnökkel, és Louis-val töltöttem a lakásomon. A segítségükkel újra és újra átvettük a tervet. 
- Tehát... - kezdte már legalább századszor a főnök – Ezentúl nem járhat be a kapitányságra. Csakis Tomlinson-on keresztül értesül majd a dolgokról, illetve ön is neki számol be a fejleményekről. Nem tarthatja senkivel sem a kapcsolatot, csupán vele. Még engem sem kereshet, ugyanis nem tudjuk, hogy mikor és mi módon figyelnek minket. Styles magát biztosan meg fogja figyeltetni egy darabig, míg meg nem bizonyosodik arról, hogy tiszta. Nem bukhat le, érti? - fúrta bele a szemeit az enyémekbe. 
- Értettem, főnök. - bólintottam meggyőzően – Tudom a dolgomat, és nem fogok hibázni. 
- Nagy szerencséje van, hogy Styles ilyen ajánlatot tett, ugye tudja? Ezzel is megkönnyítette a dolgunkat. Szinte kinyitotta az ajtaját, amihez talán sosem sikerült volna kulcsot szereznünk.
- Tudom. - hajtottam le a fejemet.
- Gond van? 
- Alex úgy gondolja, hogy talán azért kapta ezt a munkát, mert Benjamin gyanakszik rá. - szólalt meg most Louis is, aki eddig csak figyelmesen hallgatott. 
- Miből gondolja? - tette fel a kérdést a főnök, összehúzott szemöldöke alatt. 
- Nem is tudom... - gondolkodtam el, hiszen annyi minden cikázott a fejemben – Talán ez a baleset bizonytalanított el. Gondolja, hogy véletlen volt? Pont most, mikor megismertem az egész Styles klánt? 
- Alex! A sofőr totál részeg volt. Semmi köze nincs Styles-ékhoz. 
- Ez mind szép és jó, Lou! - intettem le barátomat – De miért akar Benjamin Styles pont nekem munkát adni? Kétszer találkozott velem. Mégis miből jött neki ez az ötlet, ha nem abból, hogy gyanakszik rám? - kérdeztem, és a velem szemben ülő két férfi között járattam a tekintetemet. Ők összenéztek, és mind a ketten szinte láthatatlan mosolyra húzták a szájukat. - Mi az? - kérdeztem, mert nem értettem, hogy min somolyognak annyira.
- Dögös vagy! - rántotta meg Lou a vállát lazán.
- Jaj, fogd már be! - próbáltam csitítani, de a főnök közbe szólt. 
- Igaza van. - bólogatott az öreg – Szerintem minden épeszű férfi látja, hogy nagyon csinos, és vonzó nő. Benjamin Styles pedig, mint tudjuk, eléggé szereti a szép nőket. 
- Hát... - akadt el a szavam – Köszönöm! - mondtam zavartan, ugyanis a főnök bókja elég váratlanul ért. 
- Szóval szerintem nem kell paráznod. - rántotta meg a vállát Lou ismét. Annyira laza, és nyugodt volt, pedig tudtam nagyon jól, hogy mennyire aggódott értem. 
- Hát jó! - vettem egy mély levegőt. 
- Nekem most mennem kell. - kelt fel a főnök, és az ajtó felé vette az irányt, ahova elkísértem én is – Sok szerencsét, Alex! - nézett a szemembe.
- Az most nem jönne rosszul. - mosolyogtam.
- Az apja nagyon büszke lenne magára. - suttogta.
- Köszönöm. - feleltem hálálkodva. Nagyon jól esett, amit mondott. Hiszen mindezt érte csinálom. Azért, hogy az apán békében nyugodhasson. 
- Na? Készen állsz? - lépett elém Lou, mikor visszamentem a nappaliba.
- Fogjuk rá. - feleltem.
- Nem lesz semmi baj. - fogta meg a vállaimat, majd magához húzott – Vigyázok rád!
- Az elég nehéz lesz, hiszen nem leszel folyton mellettem. - nevettem el magam.
- Tudom. De amúgy sem hiszem, hogy bántana. 
- Miből gondolod? - néztem a szemébe, miután gyengéden eltoltam magamtól.
- Mert a fia beléd van zúgva. Meg szerintem neki is bejössz.
- Jaj, már! - löktem távolabb most kicsit erélyesebben.
- De komolyan. Mi lesz, ha majd rád fog nyomulni?
- Nem fog.
- De ha igen? 
- Akkor... Akkor nem tudom. Majd kiderül. - rántottam meg a vállamat, és még idegesebb lettem. Nem vallottam be, de már többször is megfordult ez a fejemben. 
- Hát jó. - fejezte be végül Lou, majd felén nyújtotta a mobilomat. Pontosabban Lexa mobilját. - Készen állsz? 
- Igen. - elvettem tőle a telefont, és tárcsázni kezdtem Benjamin Styles számát. 

Délután négyre járt az idő, mikor kiszálltam a taxiból a Red Velvet (Vörös Bársony) nevű hely előtt. A kocsim még szerelőnél volt sajnos. Az épületen már kintről látszódott, hogy egy elit és luxus hely. Tátott szájjal bámultam körbe, mikor kinyílt egy kisebb, oldalsó ajtó, amit szinte észre sem lehetett venni a hatalmas létesítményen. 
- Lexa! - kiáltott fel az ismert, általam utált hang – Örülök, hogy ideért. Sajnálom, hogy taxival kellett jönnie, de ez az utolsó eset, ígérem. 
- Igen? - néztem rá furcsán. 
- Persze. - bólintott, miközben beljebb tessékelt – Mától fogva saját sofőrje lesz. 
- Mi? - kaptam rá a tekintetemet, és ekkor láttam, hogy folyamatosan engem méreget – Miért?
- Mert nekem fog dolgozni, így ez is kijár önnek.
- A kocsim szerelőnél van, de hamarosan elkészül. Szóval erre igazán semmi szükség. - mosolyogtam rá, megjátszott mosollyal, és kedvességgel. 
- Ragaszkodom hozzá. - mondta, és ezzel lezártan tekintette a témát – Szóval... Ez itt a Red Velvet nevű bár, ahol mától dolgozni fog. A régi helyén már felmondott, ugye? 
- Igen. 
- Remek! - csapta össze a kezét – Körbevezetem. Jöjjön! - kinyitott előttem egy ajtót, és beléptünk a bár belső felébe. Pár ember, a munkások már mozgolódtak, takarítottak, székeket, asztalokat, poharakat rakosgattak. Az asztalok között futó színpadokon, és kifutókon pedig lányok álltak, és szinte minden rúdról lógott egy-egy lány. Valamelyiken csak egy szál tanga volt. Te jó ég! Ez egy sztriptízbár! 
- Nyugalom! - éreztem meg a derekamon a meleg, erős férfikezet – Magácskának nem kell oda felmennie. - nyugtatott meg Benjamin, mikor látta az arcomon, hogy egy kicsit beparáztam. 
- O...oké! - nevettem el magamat.
- De persze, ha kedve tartja hozzá, én szívesen megnézem. - kacsintott rám, és közelebb hajolt.
Éreztem a mentol, és a fűszeres parfümje illatát is, ami émelyítően hatott. Talán még tetszett is volna az illat, ha nem belőle árad. 
- Köszönöm, nem. - nevettem újra, és ő is velem nevetett. Kezdtem kissé megnyugodni, ahogy körbevezetett, és megmutatott mindent. Első látásra minden egyes embere rettegett tőle, és próbáltak profin csinálni mindent. A táncosok kihívóan kacérkodtak vele, vagyis csak próbáltak, ugyanis Benjamin nem foglalkozott velük, csupán nekem szentelte a figyelmét. 
- Holnap kezdhet, ha gondolja. - mondta, mikor kitöltöttünk mindent papírt, természetesen az új adataimmal, Lexa adataival. 
- Rendben! - bólintottam rá, majd el akartam köszönni – Hívok egy taxit, és akkor holnap találkozunk. 
- Ne siessen annyira. Hívtam magának fuvart? 
- Igen? - néztem rá meglepetten. 
- Odakint várja. - mutatott az ajtó irányába, majd követtem kifelé. Mikor kiléptem a szabadba, szinte földbe gyökerezett a lábam. - Harold! - kiáltott Benjamin a fuvarom felé.
- Mi van? Remélem valami nyomós okod volt iderángatni. - mondta flegmán a göndör, aki eddig hátát mutatta felénk. Mikor felénk fordult, eltátotta a száját. - Mit csinálsz te itt? - a kérdését már felém intézte. 
- A kisasszony mától itt dolgozik. - válaszolt helyettem az apja – Megkérhetlek, hogy hazaviszed őt? 
- Ja. - hosszú gondolkodás után érkezett meg a válasz, de Harry egész idő alatt le sem vette rólam égető tekintetét.

2016. szeptember 14., szerda

11. fejezet: Végzetes döntés

Sziasztok! :) Ismét csak köszönetet szeretnék mondani az előző részhez érkezett biztató szavakért. :) Meghoztam az új részt, amihez szintén várom a kommenteket! :) Kicsit rövid lett, ezért elnézéseteket kérem. :) 

● Dal a fejezethez: Ed Sheeran - Kiss Me
...ALEXIS DAVIS... 
Teljesen elment az eszem? Azt hiszem, hogy erre egyértelmű a válasz. Igen!
Nem is tudom, hogy hogyan juthatott eszembe az az őrült ötlet, hogy felhívom Harry-t a lakásomba. Hiszen bármilyen kis jel lebuktathat előtte. Miközben a lépcsőházban gyalogoltunk felfelé, csak azon kattogott az agyam, hogy van-e olyan dolgom elől, látható helyen, ami későbbiekben magyarázatra szorulna. Képek vannak mindenhol a szüleimről, és van egy-kettő Lou-ról is, de egyik sem olyan, amiről Harry rájöhetne, hogy valójában nem Lexa Potter vagyok. 
- Gyere beljebb! - mosolyogtam rá, mikor a lakás ajtaja előtt, felé fordultam. Magam elé engedtem, és a kanapé felé tereltem. - Tedd csak le oda! 
- Nem fog itt felébredni? - nézett rám, suttogva. Az öcsémmel a kezében egyszerűen zabálnivaló volt. Mikor megkérdeztem a kocsiban, hogy nincs-e kedve feljönni, egyből felajánlotta, hogy hozza Chris-t, így nem kellett felébreszteni. 
- Nem hiszem, hogy most bármi is fel tudná őt kelteni. - nevettem el magam – Nagyon jó az alvókája. - biztosítottam, és biztatásképpen újra a kanapé felé bökte a fejemmel. Harry óvatosan letette az öcsémet, és simított egyet a fején. 
- Tényleg szuper kis kölyök. - nézett a szemembe, de egyből el is fordult. Mintha szégyellné magát. Vagy talán ennyire zavarban van? Miért fél tőlem, hiszen még sosem hoztam kínos helyzetbe. Legalábbis nem tudok róla.
- Az. - bólintottam – Szeretnél egy kávét? Nekem jól jönne. 
- Elfogadom. - túrt a göndör fürtjei közé, majd kissé felfelé görbítette a száját, amitől előbukkantak a gödröcskéi. 
Harry követett a konyhába, ahol egészen addig csendben volt, míg le nem főtt a kávé. 
- Köszönöm szépen ezt a mai napot, Harry! - rebegtem hálát, miközben mindketten a forró folyadékot kortyolgattuk. 
- Ugyan már, ez semmiség volt. Természetes, hogy melletted voltam. - nyúlt át az asztal felett, és megérintette a kezemet.
- Igen? - húztam fel a szemöldökömet. 
- Tudod... Lehet, hogy nem tűnt még fel... De kedvellek. Nagyon is. - nyögte ki nagy nehezen, nekem pedig hirtelen megszűnt a hallásom, a fejembe tóduló vér miatt, a szívem pedig a torkomban dübörgött. 
- Én... - jöttem zavarba, pedig engem tényleg nehéz volt zavarba hozni. Erre most mit mondjak? - Én is kedvellek. - csúszott ki a számon. Tényleg kimondtam? Igen, Harry arcát elnézve igenis kimondtam. 
- Ennek nagyon örülök. - mondta suttogva, és megsimította az arcomat, majd elkezdett felém közeledni. 
- Most puszilkodni fogtok? - hallottuk meg a hangot az ajtóból, minek hatására úgy libbentünk szét, mint akiket rajtakaptak valamin. Ami valamilyen szinten igaz is volt.
- Chris! - kiáltottam fel, mikor megláttam az öcsémet a konyhaajtóban – Jól vagy, édesem? - siettem oda hozzá.
- Igen. - bólogatott két ásítás között – Csak szomjas vagyok. Kaphatok vizet? 
- Mit szólnál, ha csinálnék neked kakaót? - húztam fel kérdőn a szemöldökömet, neki pedig felcsillantak apró kis szemei. 
- Amilyet apa szokott? - tette fel a kérdést, nekem pedig vetett egy bukfencet a gyomrom. Nem kellene Harry előtt beszélni a szüleinkről, főleg apáról nem. 
- Olyat. - próbáltam gyorsan lezárni a témát. 
- Oké! - egyezett bele egyből, mire én a hűtő felé vettem az irányt.
- Én akkor nem is zavarnék. - kelt fel Harry az asztaltól. Most először néztem rá, mióta majdnem sikerült neki megcsókolnia. Te jó ég! Majdnem megcsókolt. Jobban belegondolva, ha Chris nem lép közbe, akkor megtörtént volna a dolog. Vajon hogy csókolhat? Olyan szépek az ajkai, és olyan puhának tűnnek. 
- Ne menj! - az öcsém tiltakozása zökkentett ki a gondolataimból, amik Harry szája körül keringtek.
- Chris... - kezdtem, de az öcsém közbeszólt.
- Maradsz még egy kicsit? - nézett Harry-re reménykedve, aki rám pillantott. Én egy mosollyal jeleztem neki, hogy szívesen látjuk. 
- Maradhatok egy keveset, ha szeretnéd. - egyezett bele, amitől Chris nagyon megörült. 
- Igeeeen! - kiáltott fel, és a be nem gipszelt kezével karon ragadta Harry-t, és maga után vonszolta.
Én a konyhába maradtam, és miközben még mindig a meg nem történt csókról fantáziáltam, elkészítettem a Chris-nek ígért kakaót. Aztán a kezemben, három forró, gőzölgő pohárral a nappaliba mentem, ahonnan halk beszédet hallottam. 
- Nézd! Nézd! - szaladt felém az öcsém, és a begipszelt kezét mutatta felém – Harry rajzolt nekem. Látod? Nagyon szép lett, ugye? - lelkendezett, miközben a gipszen lévő rajzot bámulta, ami a kedvencét, a Harry Potter-t ábrázolta.
- Ez nagyon jól néz ki. - ámuldoztam én is – Nagyon profi vagy. - néztem a kanapén ülő fiúra, aki csak engem méregetett. 
- Köszi. - mosolygott rám – De ez annyira azért nem nagy szám. - rántotta meg a vállát szerényen.
- Dehogynem. - feleseltem vele – Ez fantasztikus. Nem hittem volna, hogy ennyire ügyes vagy.
- Nem nézted ki belőlem? - nevette el magát.
- Nem... Nem úgy értettem. Csak ez tényleg...tényleg nagyon profi. Foglalkozhatnál vele komolyabban is. - javasoltam neki.
- Szeretnék. - hajtotta le a fejét – Csakhogy az öregem nem igazán örülne neki.
- Na és? - csattantam fel – Felnőtt férfi vagy, nehogy már ő mondja meg, hogy mit tegyél.
- Az a baj, hogy amíg az ő házában élek, addig nem igazán tudok mit tenni ellene. - húzta el a száját. 
- Hát költözz el.
- Jó lenne, de ahhoz kellene egy munka is.
- A nagyapád biztos segítene. 
- Az én szobámban mindig van hely. - szólalt meg Chris, aki eddig halkan figyelte a beszélgetésünket. 
- Köszönöm, kisember. - nevetett Harry, és vele együtt mosolyogtam én is. Az öcsém már most megkedvelte Harry-t. De nem is csodálom, hiszen annyira kedves vele. A gipszre rajzolt remekművel pedig teljesen a szívébe lopta magát szerintem. - Lassan sajnos mennem kell. - nézett újra felém, smaragd szemeivel. Láttam rajta, hogy nem szívesen hagy itt minket, de valószínűleg tényleg volt dolga. 
- Rendben. - bólintottam, majd miután elköszönt Chris-től, az ajtóhoz kísértem – Köszönöm, hogy segítettél ma.
- Már mondtam, hogy semmiség. - bólintott – Akkor...akkor viszlát. - mondta zavartan, aztán lenyomott egy puszit az arcomra.
- Szia. - köszöntem utána, ugyanis olyan gyorsan hagyott itt, hogy még fel sem fogtam, hogy a szája az arcomon cuppant. 
Mikor visszamentem a lakásba, Chris már bele volt merülve egyik kedvenc meséjébe, ami elnyomta a halkan csörgő telefonomat. Pontosabban Lexa telefonját, ugyanis abból is kettőre volt szükségem, csakúgy, mint a személyazonosságból. Ismeretlen szám villogott a képernyőn, de azért felvettem. 
- Tessék! - szóltam bele.
- Szép napot, kisasszony! - hallottam meg a hangot a túloldalról. Nem mutatkozott be, de tudtam, hogy ki beszél.
- Benjamin? - kérdeztem kiszáradt torokkal.
- Nocsak! - lepődött meg – Ennyire mély benyomást tettem magácskára, hogy egyből felismeri a hangomat? 
- Mit szeretne? - kérdeztem közömbösen, vagyis próbáltam az lenni.
- Érdeklődnék, hogy gondolkodott-e az ajánlatomon.
- Gondolkodtam. 
- Igen? És, sikerült döntenie? 
- Sikerült. 
- Hallgatom.
- Elfogadom az állást! - mondtam ki azt a mondatot, amivel talán minden megváltoztatok, amivel lehet, hogy mindent és mindenkit veszélybe sodrok, s ami talán az életembe kerülhet majd. 

2016. szeptember 6., kedd

10. fejezet: Leslie

Sziasztok! :) Köszönöm az előző részhez érkezett hozzászólásokat, nagyon sokat jelent, és erőt is ad az íráshoz. Szóval csak így tovább! ;)
Meghoztam a legújabb részt, ami remélem, hogy tetszeni fog nektek is. Várom a véleményeket! :)

● Dal a fejezethez: Daniel Powter - Bad Day ● 
...ALEXIS DAVIS...
El sem tudom képzelni, hogy mi történhetett az öcsémmel, Lou csak pár dolgot tudott kinyögni a telefonban. Igazából meg sem értettem, hogy mit mond, ugyanis annyira megijedtem, mikor kimondta, hogy Chris kórházban van, hogy kisebb sokkot kaptam. 
Úton a kórházban esett csak le a dolog, hogy éppen Harry kocsijában ülök. 
Mi lesz most? Nem szabadott volna megengednem neki, hogy elvigyen a kórházba. Mit fogok tenni, mikor találkozik Lou-val és Chris-szel? Nem szabadna tudnia arról, hogy ők léteznek. Nem kellene itt lennie!
Az agyam nagyjából ugyan olyan ütemben zakatolt, mint a szívem, mikor végre megérkeztünk a kórházhoz. Harry egész úton nem szólt hozzám, csak azt éreztem, hogy közbe-közbe rám pillantott. Reménykedtem benne, hogy talán megvár a kocsiban, és nem akar bejönni velem, de sajnos a nyomomban volt, mikor berohantam a bejáraton. 
- Az öcsémet baleset érte, egy ismerősöm telefonált, hogy itt találom. - támadtam le köszönés nélkül a recepcióst. 
- Hogy hívják? - tette fel a kérdést a kedvesnek tűnő hölgy. A francba! Harry meg fogja hallani, hogy az öcsém vezetékneve és az enyém nem ugyan az. Gyanakodni fog. 
- Itt vagyunk! - hallottam meg ekkor egy kiáltást a folyosó végéről. Az ismerős hangra egyből irányba fordultam, majd mikor megláttam Lou-t, egyből elindultam felé. 
- Hol van? - kérdeztem egyből, és keresni kezdtem az öcsémet. 
- A gipszelőben. - felelte egyszerűen, miközben megfogva a vállamat, maga felé fordított. 
- A gipszelőben? - ijedtem meg még jobban – Mégis mi a franc történt? 
- Eltört a keze. - vallotta be nagy nehezen.
- Te jó ég! - temettem az arcomat az ujjaim közé.
- Ne aggódj, nagyon jól van, talán még kicsit élvezte is a felhajtást. - simított végig az arcomon, mire elmosolyodtam. Ekkor vettem csak észre, hogy a homlokán éktelenkedik egy csúnya vágás.
- Megsérültél. - fordítottam magam felé az arcát.
- A fékezéstől lehetett. - nyúlt a sebhez, és felszisszent – Pedig be voltam kötve. 
- De hogyan történt? - akadtam ki újra.
- Valami barom belénk jött oldalról. A kocsim totálkáros, de ez most nem is számít. 
- A lényeg, hogy jól vagytok. Nagyobb bajotok is lehetett volna. 
- Gyere ide, szépségem. - vont magához, és szorosan megölelt – Öhm... - kezdte, és távolabb tolt magától. Az arca kissé komor lett, és mögém bámult. 
- Ohhh... - ekkor esett csak le, hogy nem vagyunk egyedül. Kibontakoztam Lou kezei közül, és Harry-re néztem, aki kicsit messzebbről figyelt minket. - Ő itt Harry. Éppen velem volt, mikor hívtál, és felajánlotta, hogy elhoz. - mutattam felé, ő pedig közelebb lépkedett hozzánk, és kinyújtotta a kezét Lou felé. - Ő pedig itt... - kezdtem, majd elgondolkodtam. Nem mondhatom el, hogy ki ő, és hogy hívják. - Ő itt egy nagyon jó barátom, öhm... Leslie. 
- Szia! - köszönt neki Lou, és kezet ráztak.
- Harry-t a bárból ismerem. - magyaráztam Lou-nak, mintha nem tudná, hogy kicsoda a bongyor idegen. 
- Örülök, hogy megismertelek, Harry! - mosolygott rá Lou – Már rengeteget hallottam rólad.
- Tényleg? - húzta fel a szemöldökét Harry – Én még sosem hallottam rólad. Sőt, azt sem tudtam, hogy van egy öcséd. - utolsó mondatát már felém intézte. 
- Sajnos még nem igazán volt alkalmam megnyílni előtted. - vágtam neki vissza egy kicsit, ugyanis teljesen úgy tűnt, mintha számon kérné tőlem a dolgokat. Vagy talán csak féltékeny? Elvégre Lou és én az imént totál úgy néztünk ki, mint egy szerelmes pár.
- Értem! - kicsit talán elszégyellte magát – Nem is tudom... Megvárjalak titeket? Hazavigyelek esetleg? - váltott témát. 
- Ha nincs más dolgod, akkor megköszönném. - mosolyogtam rá, mire ő csak bólintott egyet, de a szája széle felfelé görbült – Mikor engedik ki Chris-t? - néztem Louis felé.
- Szerintem most már bármelyik pillanatban készen lehetnek. - rántotta meg a vállát barátom – Ha elkészült a gipsz, már mehetünk is. Majd csak a rendőrségre kell bemennem később a kocsim miatt, meg azért, mert nincs meg a pasas, aki belénk jött. - fejezte be, én pedig egyből rá kaptam a tekintetemet, és összehúzott szemekkel néztem rá. 
- Mi az? - kérdezett rá Lou.
- Öhm... Semmi, semmi. Csak kicsit megszédültem. - feleltem, én leültem az egyik székre – Sok volt ez mára. 
- Szükséged van valamire? - termett mellettem egyből Harry, és kezét a lábamra rakta. Ezen ő szerintem ugyan úgy meglepődött, mint én. - Hozhatok egy kávét, ha szeretnéd. Lehet, hogy leesett a vérnyomásod.
- Az jó lenne, köszönöm! - mosolyodtam el. Szerencsére pont kapóra jött, hogy ezt felajánlotta. Miután távozott, egyből Louis felé fordultam. - Ez az ő műve!
- Tessék? - zavartan méregetett. Szeme felett még mindig csordogált a vér a sebéből. 
- Ez Benjamin műve. - hadartam – Biztosan rájött, hogy ki vagyok, és most rajtatok akar bosszút állni.
- Ugyan már! - ült le mellém – Ne lásd egyből mindenben őt! Nem hinném, hogy így intézett volna el.
- És ha nem megölni akart, csak figyelmeztetni? - aggódó pillantásokkal méregettem.
- Alex! Nyugodj meg, rendben? Megtaláljuk a pasast. Megvan a kocsi márkája, és rendszáma is. Pikk-pakk meglesz.
- Jó. Rendben. De akkor is be kell ismerned, hogy furcsa a dolog. 
- Nekem inkább az a furcsa, amilyen nevet adtál nekem. - nézett rám játszva a sértettet – Leslie? Komolyan? 
- Most miért? - nevetem el magam – Nekem tetszik.
- Ja. Ha meleg lennék, nekem is tetszene. - mondta, fejét tekerve – De mint tudjuk, nem vagyok az. Megmutathatom, ha vannak kétségeid. - húzogatta a szemöldökét, és közelebb hajolt hozzám.
- Lou! - toltam el magamtól, és egyből abba az irányba kaptam a fejem, amerre Harry nemrég távozott.
- Ne aggódj! - dőlt hátra a széken – A herceged nem lát minket. 
- Nem a hercegem. - tagadtam újra. 
- Hát persze. - bólogatott. Pár pillanat múlva kinyílt a gipszelő ajtaja, és egy doktor kíséretében kilépett rajta az öcsém. Bal keze teljesen gipszen volt. 
- Te jó ég, kicsim! - ugrottam fel egyből, és felé siettem – Minden rendben? Nem fáj? 
- Egy kicsit. - bólogatott, miközben a szemembe nézett. Láttam rajta, hogy meg van ijedve, és hogy nemrég még sírhatott. 
- Szia, öcsi! - guggolt le mellém Lou is – Annyira sajnálom, ami történt! - mondta lehajtott fejjel – Az én hibám volt. - mondta halkan. Tudtam, hogy magát fogja okolni. 
- Dehogy! - tekertem hevesen a fejemet – A másik sofőr hibája volt. - fejeztem be a nyugtatást, de szerintem az öcsém tette hatásosabb volt, ugyanis jobb kezével magához ölelte Lou-t. 
- Khmmm... - hallottuk meg magunk mögött a hangot, amire mind hátra néztünk. 
- Chris! - suttogtam az öcsémnek – Ez a fiú úgy ismer, mint Lexa Potter. A nyomozásom egyik alanya. Érted? - kérdésemre egyből bólintott – Tehát te Chris Potter vagy, a kisöcsém. A többit már tudod, ugye? - ismét bólintott. Szerencsém volt vele, mert nagyon okos kisfiú volt. Megértette, hogy mit miért teszek. 
- Szia! - lépett közelebb az öcsém a göndör fiúhoz, aki még mindig tartotta a távolságot – Chris vagyok! - nyújtotta el nem törött kezét Harry felé. 
- Harry Styles! - viszonozta mosolyogva a fiú – Nézd csak! - guggolt le elé – Hoztam neked egy kis csokit. Biztosan szereted. 
- Köszönöm! - felelte vidáman Chris, és kikapta Harry kezéből a csokit. Bontogatni kezdte, de egy kézzel nem igazán nem neki, ezért Harry felajánlotta a segítségét. 
- Indulhatunk! - szakítottam felébe egy pár perc múlva Harry-t és az öcsémet, akik még mindig nagyon jól elvoltak egymás társaságában. Én közben megbeszéltem az orvossal a további teendőket, és a kontroll vizsgálatok időpontját.
- Nekem be kell mennem a rendőrségre a kocsi miatt. - szólt közbe Lou.
- Rendben! - bólintottam.
- Hazaviszed őket? - nézett Lou Harry felé.
- Persze. Már mondtam, hogy igen. - felelte Harry egy kissé flegmán.
- Oké. - bólintott Lou, majd felél fordult – Ha bármi van, hívj és máris ott termek! - biztosított. 
- Ne aggódj annyit! - mosolyogtam rá, és belebokszoltam a vállába. Ő erre magához húzott, és szorosan ölelt át. 
- Sajnálom! - suttogta a hajamba. 
- Nem a te hibád volt. - biztosítottam újra.
- Majd beszélünk. - bólintott, és kezet fogva Harry-vel, magunkra hagyott. 
- Indulhatunk? - kérdeztem Harry-t, aki csak bólintott.
Egészen a kocsiig, és abban ülve sem szólt semmit. Nagyon csendes volt, amit már megszoktam tőle, de ez most valamiért mégis más volt. 
- Baj van? - fordultam felé mosolyogva, kíváncsi tekintettel. 
- Nincs. - rázta meg a fejét, aztán megint csend telepedett a kocsira. De csupán pár percig. - Ez a Leslie és te... öhm... Együtt vagytok? Vagy voltatok? 
- Tessék? - nevettem el magam – Nem. Dehogy!
- És ezt ő is tudja? 
- Persze. Olyan nekem, mintha a testvérem lenne. - biztosítottam – Szóval ez a baj? - gondolkodtam el hangosan.
- Mi? - kapta rám a tekintetét egy pillanatig. 
- Semmi, semmi. - tekertem meg a fejemet – Itt balra! - mutattam előre, magyarázva neki az irányt – Aztán rögtön az utca végén.
- Oké! - bólintott, és követte az utasításomat.
Pár perc múlva már a lakás előtt álltunk.
- Elaludt. - néztem hátra az öcsémre mosolyogva. 
- Igen! Szuper kis ember. Nagyon jól bírja. 
- Az, igen. - bólintottam – Nos, köszönöm a fuvart.
- Nagyon szívesen. 
- Figyelj csak! - jutott eszembe – Én már tudom a te számodat, de én is megadom az enyémet. Csak, hogy nehogy megismétlődjön a minapi dolog. 
- Rendben,
- Tudod mit? Ha már itt vagy, és ha esetleg rá is érsz, feljöhetnél. Jól jönne a segítség Chris-szel. - néztem rá kérdőn – Persze csak ha van kedved.
- Ezer örömmel! - mosolyodott el végre.