22. fejezet: Kamu táncóra

Sziasztok! :) Nem szabadkozok, hiszen megint elég nagyon csúsztam a résszel! :( Ezer bocsánat! Olvassátok el a folytatást, remélem, még páran tényleg maradtatok!

● Dal a fejezethez: Ariana Grande ft. Nicki Minaj - Side to Side ●

...ALEXIS DAVIS... 

- Komolyan mondom, nem hiszem el... Nemhogy egyre könnyebb lenne, inkább csak bonyolódik minden. Nagyon elegem van ebből! - akadtam ki teljesen és leroskadtam a kanapéra a nappalimban. 

- Kislány! - ült le mellém Sam, akivel azóta, hogy kiderült róla, ki is ő valójában, elég sok dolgot megosztok – Nyugodj meg! Lélegezz mélyeket, és felejtsd el egy kicsit a Styles famíliát. Már ha el akarod... - harapta el a mondat végét, és mosolyra húzta száját.

- Ezt meg hogy értsem? - húzódtam távolabb tőle, és méregetni kezdtem.

- Mi történt, amit kihagytál a mesédből Daniel-ről? 

- Nem ő a gond. Vagyis ő csak a kisebbik gond. Jobb lett volna, ha nem kerül be a képbe egy újabb Styles. Nem zavar sok vizet, de ahogy észrevettem, odavan Benjamin-ért, és minden szavát lesi neki. 

- Na, az tuti. A kis szaros már gyerekkora óta odavan Ben-ért.

- Ha nem tudnám, inkább rá mondanám, hogy Benjamin fia, nem pedig Harry-re.

- Harry... - mondta ki a nevet Sam, és még jobban mosolygott. 

- El ne kezdd! - húztam össze a szemeimet, és felpattantam mellőle.

- Odáig vagy érte! Azért vagy így kiborulva az egész ügy miatt, és azért nem tudod úgy kezelni a dolgokat, mint a többi bűnügyben.

- Ez hülyeség! - tekertem meg a fejemet – Ha nem vetted volna észre, ez azért egy teljesen más helyzet, mint a többi bűnügy. 

- Ne tereld el a témát. Odavagy érte, és ő is odáig van érted.

- Az lehet... - hajtottam le a fejemet.

- Hogy mondod? - kezdett egyből kíváncsiskodni.

- Majdnem megcsókolt. - böktem ki nagy nehezen – És hagytam volna, érted? Ez a legnagyobb gond, hogy vágytam rá, és azóta is csak az jár e fejemben, hogy milyen lett volna. 

- Látod, kicsikém? - csapta össze hatalmas mosoly kíséretében a két kezét – Ennyire nehéz volt ezt kimondani? 

- Nem lehet köztünk semmi sem. 

- Miért ne lehetne? 

- Miéééért? Mert ha minden jól megy, hamarosan rács mögé juttatom az apját, azért.

- Avassuk be! 

- Tessék? Sam! Már megbocsáss, de neked elmentek otthonról? 

- Miért ne? Lehet, hogy még tudna segíteni is.

- Nem hinném, hogy börtönbe akarná juttatni a saját apját. Ha úgy lenne, már régen megtette volna.

- Nem tudom, drágám! Nem tudom! - tekerte meg a fejét, és nagyon elgondolkodott valamin.

- Hagyjuk! Ne beszéljünk Harry-ről, oké? 

- Rendben. - egyezett bele, habár láttam, hogy még folytatná a témát – Én most megyek is, mielőtt elkések a melóból. Ha van valami, hívlak!

- Oké. - bólintottam, majd kikísértem az ajtóhoz. Mikor a kilincs felé nyúltam, megszólalt a csengő.

- Ki lehet az? - nézett rám ijedtem Sam. Mindketten ugyan arra gondoltunk: Nem bukhatunk le!

- Lou az. - mondtam, mikor kinéztem a kukucskálón. 

- Most mi legyen? Nem jöhet rá, hogy tudok mindenről. 

- Nálad van a munkaruhád? - jutott hirtelen az eszembe valami. 

- Tessék? 

- Nálad van?

- Igen, nálam.

- Menj be a szobámba, és vedd fel. A többit meg bízd rám!

- Öhm... Oké! - nézett rám furcsán, hiszen nem érthette, hogy mit akarok. 

Sam megtette, amire kértem, én pedig lekaptam magamról a pólót, és feltűrtem az amúgy is rövid nadrágom szárát, majd ajtót nyitottam.

- Azta! - csak ennyi jtt ki Lou száján, miután nagyokat nyelve végigmért.

- Mit keresel itt? - néztem rá, és behúztam az ajtón.

- Jöttem megnézni, hogy minden rendben van-e veled. - mondta, de még mindig méregetett – Mi ez a szerelés. 

- Képzeld, Leslie... - emeltem fel a hangomat, hogy Sam is hallja a szobában – Egy kedves kollégám megtanít már dologra.

- Ebben a szerkóban? Milyen dologra lehet tanítani így? Erre már én is kíváncsi vagyok. - mondta nevetve, de azért láttam rajta, hogy vette a célzást, hogy Leslie-nek neveztem. 

- Ő itt Sam! - mutattam a nő felé, aki éppen akkor sétált ki a szexi fehérneműjében a szobából.

- Te jó ég! - akart meg a szó Lou torkán. Nevetnem kellett rajta, hiszen majdnem kiestek a szemei, ahogy Sam-et pásztázta. Láttam rajta, hogy tetszik neki a látvány, és tudtam, hogy Lou-nak pont az esete. Igazán odavan a nála kicsit idősebb, bombázó nőkért. 

- Üdv! - nyújtotta Sam a kezét Lou felé – Samantha Clayton. De mindenki csak Sam-nek szólít.

- Lou...öhm Leslie! - viszonozta a kézfogást, de még mindig a látvány hatása alatt állt az én kedves barátom.

- Nagyon örülök, Leslie. Lexa és én éppen pár táncmozdulatot gyakorlunk. Nagyon megtetszett neki a Red Velvet műsora, és mutatok neki egy-két lépést.

- Az... Az szuper. - bólogatott Lou, majd közbe zavartan nézett felém. Gondolom nem értette, hogy miért akarok táncot tanulni. - Megnézhetem?

- Mi? - kiáltottam fel hangosan – Nem! Dehogy nézheted.

- Hát... Ezek szerint sajnos csak a Red Velvet színpadán nézhetsz meg. - mondta neki Sam, és Lou-ra kacsintott.

- Akkor én nem is zavarok!

- Örülök, hogy megismerhettelek, Leslie! - kiáltott utánunk Sam, miközben kikísértem Lou-t az ajtóig.

- Mi ez az egész? - suttogta felém barátom, mikor már hallótávolságon kívülre kerültünk. 

- Valahogy be kell vágódnom hozzá, Lou! Ezer éve ismeri Styles-éket, és én összebarátkoztam vele. Lehet, hogy ki tudok belőle szedni ezt-azt. 

- Hát jó! - bólintott egy aprót, majd újra és újra Sam felé nézett.

- Ne csorgasd a nyáladat. - löktem meg a mellkasát, és lenevettem magam. 

- Bombázó! - mondta ő is nevetve, és lökött rajtam egyet.

- Menj már! - tuszkoltam ki a folyosóra, majd becsuktam mögötte. 

- Ez meleg volt! - támaszkodtam neki az ajtónak. 

- Szóval ő volt Lou? - szólalt meg Sam – Nagyon cukiiiii. 

- Tudom.

- Tudod? Ennek ellenére te és ő sosem... tudod? 

- Nem. A kollégám és a legjobb barátom. Mintha a bátyám lenne.

- Ezt jó tudni. - mosolyodott el.

- Héééé! - nevettem el magam én is. 

- Na és hogyan jutott eszedbe ez a táncos dolog? 

- Fogalmam sincs. - ismertem be – Talán egyszer-kétszer megfordult a fejemben, hogy milyen is lehet a színpadon, mert nagyon jónak tűnik. Mármint nem az a rész, hogy a részeg pasik nyálukat folyatva lesnek, hanem az egész tánc része.

- Ha szeretnéd, akkor tényleg mutathatok pár dolgot. 

- Hát... Nem is tudom. Átgondolom. 

- Rendben. De én most tényleg megyek. Késésben vagyok.

- Oké! 

Miután Sam átöltözött, gyorsan távozott is. Én pedig ugyan ott tartottam, ahol az egész beszélgetés előtt. Az agyam csakis egy dolgon kattogott. Egy személy járt folyamatosan a fejemben. Harry. 

...HARRY STYLES... 

- Harold! - hallottam meg apám hangját a szobám előtti folyosóról. 

- Nem vagyok itthon. - szóltam neki unottan.

- Ne szemtelenkedj! Beszédem van veled. - lépett be a szobámba, és láttam rajta, hogy undorodva néz végig a kiplakátolt rajzaimon. 

- Mit akarsz? - fordultam felé, és várakozva néztem rá. 

- Holnap este vacsorát rendezünk! - jelentette be, mintha az lenne a világ legtermészetesebb dolga, hogy ő és én együtt ülünk le egy asztalhoz.

- Engem az hol érdekel? 

- Ott, hogy te is jelen leszel, drága fiam!

- Felejtsd el! - nevettem el magam. Nem gondolja komolyan, hogy vele együtt fogok mulatozni?

- Jössz, és nincs vita! - mutatott rám fenyegetően, de egy cseppet sem rémített meg. 

- Mégis miért kéne mennem? Eddig sosem volt erre szükség.

- Most van rá. Családi vacsora lesz, plusz a közeli barátok. 

- Kik? - néztem rá hirtelen. Most kezdett csak érdekelni a dolog.

- A nagyapád, Daniel, én, egy pár üzletfelem, a klubból egy-két lány, hogy szórakoztassák a közönséget, Sam, Lexa... És nagyon ajánlom, hogy te is ott legyél!

- Meglátjuk! - mormogtam az orrom alatt, és fel tudtam volna robbanni. Lexa! Megint idehozza, még jobban magához édesgeti, és persze az egészet az orrom alá dörgöli. 

- Na, ez mindjárt más. - húzta gúnyos mosolyra a száját.

- És mit ünneplünk? 

- A cégünk a hétvégén lesz ötven éves. - húzta ki magát büszkén.

- Pffff... A cég. Ja, persze. Miért nem mondod tisztán és érthetően, hogy a családunk ötven éve bűnözésből él?

- Ne legyél szemtelen, Harold! És holnap ehhez hasonlót meg ne halljak a szádból.

- Miért? Különben mit csinálsz velem? - húztam fel a szemöldökömet. Nem szólt semmit, csak kiviharzott a szobámból, és becsapta maga mögött az ajtót. Ugyan annyira tisztában volt vele, akárcsak én, hogy nem tudna engem bántani. Bármekkora szemétláda, sose tenne ilyet. Legalábbis fizikailag nem, mert ugye lelkileg már összetört azzal, hogy Lexa-t magába bolondította. Ezzel pedig ő is teljesen tisztában volt, hiszen nem hiába említette meg, hogy ő is itt lesz holnap. Tudta, hogy a neve hallatára ha egyből nem is, de beadom a derekamat. 

21. fejezet: Hátat kell fordítani

Sziasztok! :) Nagyon hosszú csúszással, de meghoztam a legújabb fejezetet. Remélem, hogy még egy páran kitartatok mellettem! ;)

● Dal a fejezethez: A Fine Frenzy - Almost Lover ●

...ALEXIS DAVIS... 

Elképesztő, hogy mennyire gyűlölök azóta felkelni reggelente, mióta minden nap látnom kell Benjamin Styles arcát. Vajon máskor is ennyi időt tölt a Red Velvet-ben, vagy csak azóta időzik ott ennyit mióta ott dolgozom? Apropó munka... Munka közben, minden nap rám van állítva egy biztonsági őr. Csak rám. Csak engem figyel. Kissé zavaró, hiszen a többi pincérnőt, és táncost nem tartják így szemmel. Ha valami részeg pasi megpróbálkozik rám nyomulni, vagy hozzám érni, a nagydarab gorilla szinte letöri a kezét. Észbontó. Nem értem, hogy miért kell ennyire vigyázni rám, elvégre ki vagyok én? A legtöbb dolgozó, főleg a nők úgy tekintenek rám, mintha valami bűnt követtem volna el. Meg mernének rá esküdni, hogy azt gondolják, Benjamin lotyója vagyok. Mondjuk nem igazán csodálkozom rajta, hiszen az a szemétláda éppen úgy viselkedik velem, mintha a nője lennék. Akik nem utálnak, és vetnek meg, azok meg rettentő szerencsésnek tartanak, hogy a főnök kedvence vagyok, és hogy ennyire rajong értem. És tényleg... Szó szerint rajong, hiszen minden mozdulatomat figyeli, minden nap ajándékokkal akar elhalmozni, amit természetesen sosem fogadok el. Mióta folyamatosan visszaküldtem neki az ékszereket, és mindenféle csecsebecséket egy kedves „Köszönöm, de nem fogadhatom el!” mondattal, azóta csak virágok tömkelegével lepi el a lakásomat. Ezeket általában megtartom, hiszen mindenképpen a kukában végeznék, miután elhervadtan. De persze minden nap el kell mondanom neki, hogy nem szükséges ennyi virágot küldenie nekem. 

Ezen a reggelen is éppen egy ilyen csokor virágot tettem a vízbe, mikor az öcsém kibotorkált a szobájából. 

- Már megint virágot kaptál? - kérdezte kissé hisztérikus hangon, a szemét törölgetve. 

- Talán zavarja a fiatalembert? - nevettem rá, és az asztal felé intettem, hogy egye meg a reggeli müzlijét. 

- Kitől kapod? - húzta össze a szemeit, és már cseppet sem álmos tekintettel nézett rám – Harry-től?

- Tessék? - néztem rá meglepődve – Miért kapnám tőle? 

- Mert a barátod. Vagy nem? 

- Nem. Nem az. 

- Pedig nagyon kedves, és nagyon szépen is rajzol. - bólogatott, miközben tömte magába a müzlit. 

- Tudom, édesem. Tudom. De Harry és én...hát...nem is tudom. Inkább csak ismerősöknek mondanám magunkat. - gondolkodtam hangosan.

- Pedig tetszel neki.

- Tessék? - nevettem el magam – Ezt meg honnan szedted? 

- Nekem is tetszik a suliban egy lány, és egész nap őt bámulom. - mondta nagyon komolyan, nekem pedig leesett az állam. 

- Tetszik egy lány? - mosolyogtam rá, és nagy érdeklődéssel ültem le mellé az asztalhoz. 

- Szóval Harry éppen így bámult téged, mikor itt volt nálunk a balesetem után. 

- Tényleg? 

- Aha. - bólogatott, majd rám sem nézve ette tovább a reggelijét. 

Eltelt egy óra is, mire Chris összeszedte minden cuccát az induláshoz. 

- Nem baj, ha ma busszal kell menned, szívem? - hajoltam le hozzá, és felhúztam a cipzárt a pulcsiján. 

- Nem. Nem vagyok már kisgyerek. - mondta morcosan, és a kezemet félrelökve megigazította a pulcsija nyakát. 

- Tudom. De azért vigyázz magadra, oké? Nézz körül az úton, mikor leszállsz a buszról. 

- A busz a házunk előtt vesz fel, és a suli előtt áll meg. Nem fogok eltévedni, és mások is lesznek ott. 

- Tudom. Tudooooom. Louis holnap már el tud vinni, de ma dolga volt már kora reggel. Szóval csak ma kell buszoznod. 

- Mondom, hogy oké. 

- Légy jó, édesem. - mondtam, majd adtam egy puszit a feje búbjára. 

Fél órára rá, hogy Chris felszállt a buszra, én pedig visszamentem készülődni a munkába, megszólalt a csengő. A szívem akkorát dobbant, hogy majdnem kiszabta a mellkasomat. Itt van Harry? Eljött, hogy elvigyen munkába? Pedig már napok óta nem láttam, és nem is jön értem soha. Szinte a nyakamat törtem, hogy eljussak az ajtóig, és feltéphessem azt. Azonban mikor kinyílt, nem azt láttam, akire számítottam. 

- Aztaaa... - nézett rajtam végig a barna, göndör hajú fiú, aki meglehetősen hasonlított az általam annyira várt Harry-re.

- Segíthetek? - kérdeztem felhúzva a szemöldökömet. 

- Lexy? - kérdezte, de még mindig szemtelenül méregetett. 

- Daniel Turner. - nyújtotta felém a kezét, majd mikor belehelyeztem a sajátomat, megcsókolta azt, de végig a szemembe nézett – Az új sofőröd. 

- Ahhha. Szóval Benjamin küldött. - esett le a tantusz, majd visszamentem a lakásba, hogy felvegyem a cipőmet, és a kabátomat. Ő megpróbált követni, de egyből kitessékeltem. - Indulhatunk. 

- Állok szolgálatára, kisasszony. - kacsintott rám, majd a karját nyújtotta, hogy karoljak bele, de én csak szem-forgatva elsétáltam mellette – Nagyon értékes munkaerő lehetsz, ha Ben bácsi saját sofőrt küld érted. 

- Ben bácsi? - kérdeztem vissza, miközben már a kocsiba szálltunk be. 

- Aha. A nagybátyám. 

- Szóval akkor te és Harry...? 

- Ja. Unokatesók vagyunk. Sajnos. - húzta el a száját. 

- Miért sajnos? - próbálkoztam kihúzni belőle pár dolgot. Elvégre a Styles família egy újabb tagja került be a képbe. 

- Mert egy igazi idióta. Ha a helyében lennék, nem vesztegetném az időmet holmi rajzolgatásra, meg hasonló hülyeségekre. Az apja mindent megadna neki, ha akarná. De ez a gyökér... - mondta beleélve magát, de aztán rájött, hogy túl sokat fecseg. 

- Aha. - bólogattam.

- Szóval Lexy, mondd csak, mit dolgozol te a bácsikámnak? - nézett rám a visszapillantóból. 

- Lexa, nem pedig Lexy. - javítottam ki – És pincérnő vagyok. 

- Pincérnő? Egy átlagos pincérnőért nem küldene Ben bácsi sofőrt. Főleg nem családtagot. 

- Apropó, családtag. - húzta ki belőlem a kérdést a kíváncsiságom – Harry most akkor nem is dolgozik Benjamin-nak? 

- Nem. - tekerte meg a fejét – Mikor Ben bácsi nekem adta a melót, Harry eléggé ellenkezett, és azt mondta, hogy ő majd elhoz téged. De persze Ben bácsi nem engedte meg neki. Szóval mostantól én vagyok az új sofőröd. - mosolygott teli vigyorral. 

- Juhúúú! - bokszoltam bele a levegőbe, de persze látta rajtam, hogy nem igazán lelkesít a dolog. Pedig lehet, hogy jóba kéne lennem vele, mert elég könnyen ki lehet húzni belőle a dolgokat. 

- Nem lesz olyan rossz, ne aggódj! - nevetett, és most nem is tűnt annyira nagyképűnek, mint először – Vagy talán Harry-t hiányolod? 

- Tessék? - néztem rá most én a visszapillantón keresztül. 

- Már többször is érdeklődtél róla.

- Csak kíváncsi voltam, hogy miért kapta más az állást. 

- Aha. Értem. - bólintott, és talán sikerült meggyőznöm – Harry-re visszatérve... Tényleg nagyon csini vagy. 

- Öhm... Köszönöm asszem. De hogy jön ide Harry? - kérdeztem értetlenül. 

- Hát mondtam, hogy nem igazán tetszett neki, hogy én kapom a munkáját. Meg ezen a munkán kívül semmi mást nem lenne hajlandó megcsinálni a hülyéje Ben bácsinak. 

- Ezt most értenem kéne? 

- Hát dögös vagy. Gondolom szívesen fuvarozgatott, és meg kell hogy jegyezzem, én is nagyon szívesen csinálom. - kacsintott rám újra, majd szerencsére leparkolt a Red Velvet előtt, ahol egyből kipattantam a kocsiból. Az irányt egyből a bejárat felé vettem, és próbáltam lehagyni a srácot, de gyors volt, és követett. 

- Most már a testőröm is vagy? - néztem rá, miközben mellettem loholt. 

- Nem vagyok valami testőr alkat, de ha akarod, akkor pikk-pakk kigyúrom magam, és akár az életemmel is védelmezni foglak. - mondta tök komolyan, majd egy kis mosolyt biggyesztett a szája szélére. Erről a gesztusról megint Harry jutott eszembe, amitől mosolyognom kellett, de megtekertem a fejem – Nahát. Végre mosolyogsz. És micsoda csodás egy mosoly. Csinálhatnád többet is, mert nagyon jól áll. 

- Na figyelj, David! - kezdtem, de ő egyből kijavított.

- Daniel. De tudod mit? Úgy szólítasz, ahogy akarsz. - kacsintott megint, és most sem hiányzott a pimasz mosoly. Nevetnem kellett.

- Lexa! - hallottam meg az ismerős hangot a hátunk mögül. Egyből arra néztünk, és mind a kettőnk arcáról le is fagyott a mosoly Harry láttán. Daniel gúnyosan nézett, én pedig egy hatalmasat nyeltem, és a szívem is majdnem kiugrott a helyéről. 

- Szia! - köszöntem neki kiszáradt torokkal. 

- Beszélhetünk? - kérdezte Harry kérlelő szemekkel rám nézve. 

- Nem. - felelte helyettem Daniel.

- Nem téged kérdeztelek szerintem. - nézett felé most először Harry.

- Beszélhetünk. - törtem meg a kialakuló szócsatát, és mind a két fiú rám nézett. Daniel utálattal nézett Harry felé, aki egy apró, megkönnyebbült mosolyt dobott felém. 

- Akkor magatokra hagylak. - vetette oda Daniel, majd dühösen hagyott ott minket a Red Velvet egyik folyosóján. 

- Annyira sajnálom. - hajtotta le a fejét Harry, mikor rám nézett – Nagyon hülye voltam. 

- Igen, az voltál. - mondtam, de nem tudtam rá haragudni, ezért mosolyognom kellett – De nem haragszom. 

- Tényleg? - nézett rám nagy szemekkel. 

- Tényleg. - bólogatottam meggyőzően. 

- Nem akartam azokat mondani, és persze nem is gondoltam komolyan. Csak rohadtul bántott, hogy Benjamin olyan közel került hozzád. - vallotta be, és közelebb lépkedett. 

- Miért bánt ez téged? - tettem fel a kérdést, és egyre jobban dübörgött a szívem. 

- Mert ő került hozzád közel, és nem pedig én.

- Harry... - kezdtem, de elakadt a szavam, hiszen egyre közelebb jött hozzám, és már csak centik választották el tőlem.

- Nem tudom, hogy mit csinálsz velem, de megőrjítesz. - suttogta, miközben a fülem mögé tűrte a hajam, és végigsimított az arcomon – Azt hiszem, hogy kezdek... sőt, azt hiszem, hogy már teljesen, totálisan beléd...

- Lexa! - riasztott meg minket a folyosó végéről hallatszó kiáltás – Csakhogy ideértél, kedvesem. - sétált sietősen felénk Benjamin, s mit sem törődve a fiával, a derekamnál fogva magával húzott. Én reagálni sem tudtam hirtelen, hiszen még mindig Harry hatása alatt álltam. Hiszen majdnem bevallott valamit. Majdnem megcsókolt. 

Még mielőtt végleg szem elől veszíthettem volna, hátrapillantottam rá, és láttam az arcán a csalódottságot. 

De nem tehettem mást, hátát kellett fordítanom neki, és megbántani, hiszen nem azért vagyok itt, hogy szerelembe essek, hanem hogy elkapjam az apám gyilkosát. 

18. fejezet: Gyanús dolgok

Sziasztok! :) Ismét bocsánatkéréssel indulok, hiszen megint nem volt rész már elég régóta. :( Sajnos betegeskedtem, nem voltam jól elég sokáig, most meg az ünnepek jöttek közbe. De ma megírtam a folytatást, és el is hoztam nektek. Mit szóltok hozzá? :) Várom a véleményeket!

● Dal a fejezethez: Breaking Benjamin - Dance With The Devil ●

...ALEXIS DAVIS...

- Valami gond van, kedvesem? - hallottam meg a hangot a hátam mögött, majd megéreztem a vállamon az égető érintést, amitől elfogott a hányinger.

- Semmi. Semmi gond. - tekertem meg egyből a fejemet és negédes mosolyt öltöttem fel.

- Röstellem, hogy magára kellett hagynom önt. 

- Ugyan... - intettem, miközben Benjamin helyet foglalt mellettem a kanapén, ahol eddig üldögéltem, és a poharam aljában lévő fél korty pezsgőt nézegettem. 

- Bizonyára kellemetlenül érzi magát itt, ugye? - tette a combomra óvatosan a kezét.

- Egy kicsit, igen. - ismertem be halkan, mire ő csak felnevetett.

- Biztosra vettem, hogy nem fogja jól érezni magát, mégsem tudtam magam lebeszélni arról, hogy elhívjam ide. - ahogy beszélt, a keze szinte elkezdte masszírozni a combomat. 

- Igen? - kérdeztem rá, magam sem tudom, hogy miért. 

- Persze. - bólintott határozottan – El sem tudtam volna képzelni magácska nélkül ezt az unalmas partit. Maga itt egy csillogó gyémánt, aki színt ad ennek a sok vénembernek.

- Bizonyára a nyakék miatt látja így. - nevettem el magam, és hozzáértem a mellkasomon díszelgő gyémántokhoz. 

- Ugyan. Ez a kacat a maga szépsége mellett eltörpül. - érintése egyre jobban égette a bőrömet. Nem akartam, hogy hozzám érjen, de nem tehettem mást. Muszáj volt engednem neki, hiszen én az ő szemében nem lehetek más, mint egy fiatal, ártatlan kislány. 

- Maga igazán kedves velem, Benjamin. Még senki sem mondott nekem hasonlókat. - mentem bele végül a játékba. Végülis muszáj valahogy közelebb férkőznöm hozzá, és még ha tagadom is, mélyen belül tudom, hogy ez csak így lehetséges. El kell játszanom a buta fruskát, aki a gazdag főnöke minden szavát lesi, ugyanis úgy látszik, hogy Benjamin-nak pontosan ez kell. Naivnak kell, hogy tűnjek, de ugyan akkor kell, hogy vágyjon rám, és kell, hogy véletlenül se gondoljon arra, hogy ki akarom használni. 

- Hát... Nem mindenkinek szoktam ilyeneket mondani. Csak az igazán különleges személyeknek. - hajolt hozzám egyre közelebb, de én eljátszottam, hogy zavarba jöttem, és lehajtottam a fejem. Pedig legszívesebben pofán töröltem volna. 

- Zavarba hoz. - mondtam neki szégyenlősen.

- Mit szólna hozzá, ha egy nyugodtabb helyre mennénk? - ajánlotta fel, én pedig szinte ijedten kaptam rá a tekintetemet. 

- Ne ijedjen meg! - nevette el magát, és végigsimított az arcomon – Csak a pásztázó, és az irigykedő szempárok elől akarok menekülni. Mondjuk, nem mintha zavarna, hogy irigy rám ez a sok vén kujon. - nézett végig a vendégein – Megértem őket. Én is féltékeny lennék, ha nem én élvezhetném az ön társaságát. 

- Rendben. Menjünk egy csendesebb helyre. - bólintottam, de beül persze fel akartam robbanni.

Benjamin hatalmas mosollyal az arcán kelt fel mellőlem, és a derekamat átkarolva visszavezetett a dolgozószobájába. Mikor becsukta az ajtót, én nem fordultam felé, hanem a polcokon lévő könyveket kezdtem el nézegetni. Pár pillanatig csend honolt a helységre, csak a kintről beszűrődő hangokat lehetett hallani, aztán lépések közeledtek felém. Én meg sem mozdultam, és szinte észrevétlenül rezzentem össze, mikor megéreztem a nyakamon a forró leheletet, és a derekamon két kezet. A lehelet lassan apró csókokká alakult, amitől a hideg futkosott a hátamon. Természetesen az undor miatt, nem pedig azért, mert jól esett. Két kezével egyre jobban szorított magához, a hátamhoz préselte a mellkasát, amitől éreztem a szapora szívverését.

- Öhm... Nézze Benjamin. Maga igazán rendes velem, és rettentő jól esnek a bókjai, de úgy érzem, hogy ez helytelen lenne. - nyögtem rekedtes hangon, miközben szinte már falta a nyakamat. A szívem ki akart szakadni a mellkasomból, és legszívesebben most azonnal felpofoztam volna, mint pár órája Harry-t. Harry! Ahogy eszembe jutott a fiú, még rosszabbul kezdtem magam érezni. Gyűlöl, és ha tudná, hogy most mit csinálok, még jobban gyűlölne.

- Ugyan, drágám! - fordított maga felé rettentő sebességgel a férfi, amitől most már az arcomban éreztem a mentolos leheletét. Megnyalta a száját, és az enyémet kezdte pásztázni a szemeivel. - Annyira gyönyörű vagy! - tegezett le. Miért tegez? Hiszen semmi nem történt köztünk.

- Benjamin... - kezdtem volna bele a védekezésbe, de ekkor kivágódott az ajtó, és egy csinos szőke lépett be rajta. Ezt a csinos szőkét pedig nagyon is jól ismertem, hiszen ő volt az, Samantha Clayton, a Red Velvet legszebb és legjobb táncosa.

- Ben! - szólt a velem szemben álló férfinak, miután jól végigmért engem – Keresnek! Elég sürgős a dolog. 

- Rendben! - bólintott Benjamin, majd ismét felém fordult – Holnap találkozunk a bárban, kedvesem! - mondta, majd egy gyors kézcsók után távozott, magunkra hagyva minket Sam-mel. 

- Minden oké, kislány? - nézett rám egy kicsit kedvesebb mosollyal a nő, és közelebb lépkedett. 

- Persze. - bólintottam, talán kicsit túl meggyőzően.

- Mit szólnál hozzá, ha este beülnénk valahova egyet? Megismerkedhetnénk, ha már kollégák lettünk. - rántotta meg flegmán a vállát – Ez a buli már úgysem tart sokáig, Ben-nek most lesz egy kis dolga. 

- Öhm... Nem is tudom! - kezdtem, és elgondolkodtam azon, hogy miért akar hirtelen ennyire megismerkedni velem ez a nő. Persze, már első alkalommal is nagyon kedves volt, de most akkor is van benne valami furcsa. Abban, ahogy rám néz, és próbál meggyőzni, hogy igyunk meg együtt valamit.

- Gyerünk már! Csak egy ital, vagy egy kávé. - győzködött tovább.

- Legyen! - bólintottam rá végül. Próba szerencse! Legalább megtudom, hogy mit akar tőlem, sőt, talán még valami titkot is kifecseg nekem a Styles-okról. 

- Szuper! - csapta össze a kezét, és mintha megkönnyebbül volna egy kicsit. Talán tényleg ennyire örül neki? Vagy csak valami teszt féleség lesz ez a beszélgetés? - Ismerek egy szuper kávézót, később megírom a címet, de most mennem kell. Beszélnem kell még Harry-vel. Nem láttad valamerre? - kérdése csak egy egyszerű kérdés volt, de engem mintha szíven szúrt volna vele. Harry-t keresi. Már megint Harry-vel akar beszélni.

- A...a szobájában van, ha jól tudom. - válaszoltam kiszáradt torokkal. 

- Remek! - montha nagy mosollyal az arcán, majd magamra hagyott Benjamin irodájában. Egyből megfordult a fejemben, hogy kereshetnék valami nyomot, amin elindulhatnék a nyomozással kapcsolatban, de aztán egyből el is vetettem ezt az ötletet. Így is túlontúl gyanúsak a dolgok.

Nem bukhatok le már így, az elején. Így fogtam a gyémánt láncot, és levettem a nyakamból. Mintha egy mázsás súlytól szabadultam volna meg.

Fogalmam sem volt, hogy mihez kezdjek vele, ezért csak az asztalra raktam, majd kisétáltam az irodából. 

- Lexa! - hallottam meg a nevemen szólít, pontosabban a hamis énem nevén. 

- Nahát... Mr. Styles! - mosolyodtam el egyből, ahogy megláttam a legidősebb Styles-t.

- Maga mit keres itt? - nézett rám meglepetten.

- Ugyan, Mr. Styles..- néztem rá szúrósan – Harry már biztos elmesélte, hogy Benjamin-nak dolgozok.

-  Hát... Harry említett valamit, habár mostanában visszaért a régi, zárkózott önmagához.

- Ohhh... - húztam el a számat – Értem!

- Szóval a fiamnak dolgozik? 

- Igen. - bólintottam kissé szégyenkezve.

- Említették a régi helyén is, hogy felmondott. Van valami oka annak, hogy Benjamin-nak dolgozik?

- Semmi különös. Csupán valamivel több pénzt ajánlott nekem, ami most igazán jól jön.

- Értem! Itt is dolgozik? Most? Ilyen csinosan? 

- Nem. Nem, ide Benjamin hívott meg.

- Ó! - gondolkodott el az öreg – Valóban? 

- Igen.

- Nézze, kedvesem... - kezdte, de én belevágtam.

- Bocsásson meg, Mr. Styles, de mennem kell. Ígérem, hogy még beszélünk. - mosolyogtam rá, majd amilyen gyorsan csak tudtam, magára hagytam.

Már este tíz is elmúlt, mire odaértem a Sam-mel megbeszélt helyre. Egy kis kávézó és bár volt a Trafalgar téren, ahol remek olasz kávét lehetett kapni. Nem volt túl nagy, és nem is volt annyira előkelő, mint a Red Velvet, de egész kellemes hely volt. Mikor beléptem, egyből megpillantottam Sam-et, aki az egyik asztalnál ült, egy pohár színes itallal a kezében. 

- Szia! - köszöntem neki, mikor leültem vele szembe.

- Szia! Csakhogy itt vagy! - örült meg nekem egyből. 

- Hát... Elég fáradt vagyok, és elég késő van már. Erősen gondolkodtam azon, hogy el kellene halasztani ezt az iszogatást. - ismertem be őszintén, amitől ő egy cseppet sem sértődött meg.

- Mit hozhatok? - lépett az asztalunkhoz egy pincér, mielőtt Sam válaszolni tudott volna.

- Én még egy ilyet kérnék! - mutatta fel a szőke nő a poharát, nagy mosollyal az arcán – És neked is csak ajánlani tudom ezt az italt... Alexis! - fejezte be a mondandóját Sam, nekem pedig a lélegzetem is elállt. A pincérre néztem, akinek csak bólintottam egyet, jelezve, hogy nekem is jó lesz ugyan az az ital. Megszólalni azonban még mindig nem tudtam. 

- Hogy... Hogy szólítottál? - nyögtem ki nagy nehezen, és közelebb hajoltam Sam-hez, akinek le sem lehetett volna vakarni a mosolyt az arcáról.

- Alexis! - bólintott – Ez a neved, nem? Alexis Davis.

17. fejezet: Jobbat érdemel

Sziasztok! :) Tudom, hogy rengeteg ideje nem volt új rész, és ezt rettentően sajnálom! :( Most az év végéig lesz majd időm írni, ígérem, hogy igyekszek pótolni minden lemaradást! :)

● Dal a fejezethez: Shawn Mendes - Treat You Better ●

...ALEXIS DAVIS...

- Szia! - nyögtem ki nagy nehezen, és a szabad kezemmel a mellkasához nyúltam, hogy le tudjam söpörni róla a rá borított folyadékot. Nem szólt semmit, csak bámult rám, és figyelte, ahogy egyre jobban zavarba jövök miatta. - Ne... Ne haragudj! Nem vettelek észre. 

- Ja! - szólalt meg kissé gúnyos hangnemben – Mostanában nem igazán veszel észre.

- Harry... - hajtottam le a fejemet, és míg vettem egy mély levegőt, becsuktam a szemem.

- Mit csinálsz itt? - tette fel a kérdést, ami szerintem már azóta gyökeret vert a fejében, hogy meglátott itt engem. 

- Az édesapád hívott meg. 

- Ja. Szóval Benjamin-nal randizgatsz? 

- Tessék? - nevette el magam – Dehogy. 

- Vagy csak te még nem tudsz róla... - húzódott gúnyos mosolyra a szája, és körbe nézett felettem. Most valamiért rettentően utáltam, hogy egy fejjel magasabb nálam, ugyanis könnyedén el tudta kerülni a szemkontaktust. 

- Miért viselkedsz így? 

- Az honnan van? - akadt meg a szeme a nyakéken.

- Ezt... - kaptam a nyakamhoz – Ezt a...

- Benjamin adta neked? - kezdett kissé pipa lenni. 

- Igen. - hajtottam le a fejemet ismét. 

- Ekkora faszfejet... - fújta ki idegesen a levegőt. 

- Baj van? 

- Nem. Nincs semmi baj. Elvileg jó nyakban van, csak nem neki kellett volna... - mondatát be sem fejezve intett egyet, és magamra hagyott. 

- Jó nyakban van, csak nem neki kellett volna? - ismételtem meg a szavait.

Az elkövetkezendő fél órában próbáltam keresni a szememmel Harry-t, de sajnos nem jártam sikerrel. Sehol sem láttam, miután elviharzott tőlem. 

- Drága Lexa! - éreztem meg a derekamon egy meleg érintést. 

- Benjamin! - kiáltottam fel kissé hangosan ijedtemben. 

- Megijesztettem? - lépet hozzám közelebb mosolyogva.

- Csak elgondolkodtam. - ellenkeztem egyből. 

- Láttam a fiamat, ahogy feldúlva sietett a szobája felé. - intett a fejével balra, tehát arra található Harry kuckója.

- Öhm... Igen! - helyeseltem – Találkoztam vele.

- Szemtelen volt önnel? 

- Nem. Nem, inkább furcsa. A nyakékről kérdezett. - érintettem meg a gyémántokat a mellkasomon.

- Igen? - húzta fel a szemöldökét, és mintha egy kis gúnyt is láttam volna az arcán. 

- Eléggé kiakadt, hogy viselem. 

- Mert úgy volt, hogy ez az övé lesz. - mondta könnyedén.

- Tessék? - kerekedtek ki a szemeim az őszinte meglepettségtől – Hogyhogy az övé? 

- Az anyám rá akarta hagyni. - vont vállat, és úgy vettem észre, nem nagyon érdekli, hogy Harry örökségével lepett meg az imént. 

- Akkor tényleg nem fogadhatom el. - nyúltam a nyakék kapcsához, de Benjamin megfogta a kezemet, és megállított. 

- Ugyan! - nevetett – Harry lemondott róla, én pedig nem hagyhatok veszni egy ilyen szépséget. - mondta egyre közelebb hajolva hozzám, és megcsókolva a kezemet, amit még mindig fogott – Az anyám azt akarta, hogy Harry majd egy nőnek adja a nyakláncot.

- Egy nőnek? - akadt el hirtelen a lélegzetem.

- Tudja... szerelem, meg hasonlók. - intett egyet, és megitta a pohara tartalmát. 

- Aha. - bólintottam, és szinte kiszáradt a szám. Egyből arra gondoltam, amit Harry mondott. „Jó nyakon van!” Te jó ég! Ez lehetséges? Lehetséges, hogy arra gondolt, amire én gondolok? 

- Minden rendben, kedvesem? - érintette meg újra a derekamat Benjamin

- Igen, persze! - bólintottam, és egy mosolyt erőltettem az arcomra.

- Biztos, hogy nem bántotta meg magát a fiam? - húzta össze a szemöldökét, és idegességet láttam az arcán.

- Persze. Nem volt semmi baj. Szinte alig beszéltünk. - nyugtattam meg, mert el sem akartam képzelni, hogy mit tenne Harry-vel, ha megtudná, hogy esetleg durván bánik velem. Na, nem mintha Harry viselkene úgy, hogy azzal ártson nekem. Mármint fizikailag. A lelki téma ugyanis teljesen más. Hiszen minden egyes alkalommal, mikor rám néz, látom a megvetést a szemében. A megvetést, amit azért érez irántam, mert úgy gondolja, hogy az apjával kavarok. Talán lehet, hogy jól is gondolja? Hiszen Benjamin úgy vezetgetett egész nap maga mellett, mintha a barátnője lennék. Az összes öregembernek, akik közül egy-kettőt felismertem a rendőrségi jelentésekből, úgy mutatott be, mint az est díszvendégét. A sok vénember szinte felfalt a szemével, amitől a gyomrom is felfordult. De az, ahogy az ő cicababáik néztek rám, még rosszabb volt. Ellenséges, irigy arccal méregettek, amolyan ellenséget láthattak bennem. 

- Mondja csak, drágám! - szólt hozzám Benjamin, mikor egy pillanatra egyedül maradtunk – Mit szólna, ha ezt az estét megismételnénk. 

- Újabb partit szervez? - nevettem rá.

- Nem úgy gondoltam. - mosolyodott el, és a csuklómnál fogva közel húzott magához, szinte már összesimult a testünk – Csak magácska és én. Mit szól hozzá?

- Öhm... Nem is tudom, Benjamin. - húztam zavart mosolyra a számat.

- Rendben. Nem kell most rögtön válaszolnia. - lépett kicsit távolabb, és megsimította a hajamat – De úgysem fogom békén hagyni, míg el nem jön velem valahová. - mosolygott rám.

- Nagyon rámenősnek tetszik lenni. - nevettem el magam. 

- Még szép. - kacsintott rám. 

- El szeretnék menni a mosdóba. - váltottam gyorsan témát, hiszen szabadulni akartam. 

- A folyosó végén, jobbra. - mutatott a terem vége felé. 

- Köszönöm. - bólintottam, és elindultam az említett irányba.

Szélsebesen haladtam a folyosón, mikor arra lettem figyelmes, hogy az egyik ajtó mögül halk zene szól, dúdolgatással vegyülve. A kíváncsiságom hajtott, ezért benéztem a szobába. Egyből megismertem a göndör fürtöket. Ezer közül is megismerném, még így, hátulról is. Egy asztal fölé volt görnyedve, és meg mertem volna esküdni rá, hogy éppen rajzolt valamit. A kelleténél talán jobban bedugtam a fejemet az ajtón, ami egy apró lökésnek köszönhetően megnyikordult. Harry abban a pillanatban becsapta az előtte elhelyezkedő füzetet, és felém kapta a fejét.

- Ne haragudj! - védekeztem egyből – Csak a mosdóba indultam. 

- A folyosó végén van. - felelte flegmán, de nem vette le rólam a tekintetét. 

- Öhm... Miért viselkedsz így velem? - szökött ki a számon a kérdés.

- Nem viselkedek sehogy sem. - rántotta meg a vállát, és most valahogy hasonlított az apjára.

- Olyan, mintha nem is ismernénk egymást.

- Hát... Szerintem nem is ismerjük. - húzta gúnyos mosolyra a száját.

- Harry...

- Tudod, hogy mi a bajom? - pattant fel a székéről, és megindult felém. Ha nem tudtam volna, hogy képtelen lenne bántani, talán meg is ijedtem volna egy kicsit. Mikor elém ért, a csuklómnál fogva berántott az ajtón, és becsukta azt mögöttem. - Az a bajom, hogy itt vagy. Megmondtam, hogy óvakodj Benjamin-tól, nemde? 

- Nincs vele semmi baj. 

- Te csak azt hiszed. Különben is... Mi a francért jöttél el ide? Miért viselkedsz úgy, mintha a nője lennél? 

- Egyáltalán nem erről van szó. - tiltakoztam, de Harry nem igazán engedett szóhoz jutni. 

- Mi a francért hódoltál be neki? Megfenyegetett? 

- Nem. Dehogy. De a főnököm. Nem koptathatom csak úgy le.

- De! De igen! - bólogatott Harry hevesen – Te sokkal jobbat érdemelsz. Ő nem az a férfi, akire neked szükséged van, ő sose bánna veled úgy, ahogy...

- Ahogy mi? - kérdeztem rá, ugyanis elhalkult a szava.

- Semmi. - legyintett – Hagyjuk! 

- Ne hagyjuk, Harry!

- Válaszolj nekem őszintén. Tényleg csak a munkádat félted, megfenyegetett vagy azért hajtasz rá, hogy kicsikarj tőle valamennyi lóvét? - amint elhagyta a száját a kérdés, a kezem abban a pillanatban csattant az arcán.

Először csak bámultunk egymásra, majd sarkon fordultam, és az ajtót úgy becsaptam magam után, hogy az egész folyosó beleremegett.

16. fejezet: Csillogó gyémánt

Sziasztok! Köszönöm szépen az előző részhez érkezett kommenteket. El sem tudjátok képzelni, hogy mennyit jelent nekem! :) Csak így tovább! ;)

● Dal a fejezethez: Muse - Can't Take My Eyes Off You  ●

...ALEXIS DAVIS...

Olyan gyorsan szombat este lett, hogy szinte még fel sem tudtam fogni, hogy hamarosan betekintést nyerek a Styles villa ajtói mögé. Vajon miért akarja Benjamin Styles, hogy én is részt vegyek az estélyen, amit ma este tart? Miért akarja, hogy ott legyek én, a kis jelentéktelen pincérlány? Mélyen belül csak remélni tudom, hogy nem azért akar a közelében tudni, hogy ellenőrizhessen, vagy hogy kiderítse, mit akarok tőle. Remélem, hogy semmit sem sejt az egészből. 

- Azt... a... rohadt... - csak ennyi jött ki Louis száján, mikor kiléptem a nappaliba, ahol Chris-szel együtt üldögéltek a tévé előtt – Mi ez a szerelés, kislány? 

- Muszáj ezt viselnem. Te is tudod, hogy nem vagyok oda az ilyen ruhákért, szóval fogd csak be. - mutattam rá figyelmeztetően. 

- Nem akartam beszólni. Ez...ez nagyon dögös. - simított végig borostás arcán. 

- Szerinted jó lesz? Elvégre azt sem tudom, hogy hogyan kell felöltözni egy effajta esthez. - néztem bele a nagy tükörbe, az előszoba falán. Hosszú, selyemből készült, világoskék ruhám csak úgy ráomlott az alakomra. A nyakba kötős, a derekánál pedig egy szalagból volt masni kötve. Nem volt olyan extravagáns, és szerencsére feltűnő sem, de szerintem illett egy partihoz. Barna hajam ezúttal kisebb hullámokban lógott a vállamon, és a sminket sem túloztam el. Tényleg nem akartam feltűnést kelteni. 

- Szerintem több, mint jó. - bólogatott, és mögém lépkedett, hogy együtt vehessük szemügyre szerelésemet a tükörben.

- Nem gondolod, hogy túlzás? 

- Nem. Egyáltalán nem. - tette a kezeit a vállamra – Gyönyörű vagy. 

- Köszönöm Lou. - mosolyogtam rá – Nem akarom nagy feltűnést kelteni. Ez talán jó lesz.

- Háááát... - húzta fel szemöldökét – Jónak jó lesz, de azt nem mondom, hogy nem fogsz feltűnést kelteni. Bármit is veszel fel, akkor is dögös vagy. - kacsintott rám.

- Ó, fogd már be! - löktem meg, majd elléptem a tükör elől. 

- De ezt tök komolyan mondom. - nevetett újra rám.

- Jól van Lou... - állítottam le – Térjünk át a munka részére. Arra gondoltam, hogy egyenlőre nem kéne még kószálnom a házba. Úgy értem, biztos vagyok benne, hogy Styles-nak furcsa lenne, ha mondjuk az irodájában kutakodva találna rám. 

- Valószínűleg. - bólintott, miközben visszahuppant a kanapéra Chris mellé, aki teljesen bele volt merülve valami mesébe – Viszont, mi van akkor, ha nem lesz több lehetőséged arra, hogy kutakodj?

- Majd úgy rendezem a dolgokat, hogy legyen. - rántottam meg a vállamat.

- Hogy rendezed úgy? - nevette el magát, majd hirtelen komor lett az arckifejezése – Hacsak nem...

- Hacsak mi? - néztem felé érdeklődve.

- Hacsak nem jössz össze a sráccal.

- Tessék? - hangom hirtelen több oktávot ugrott feljebb.

- Ha összejössz a fiatal Styles-szal, akkor járhatnál-kelhetnél a házban.

- Ugyan... - intettem le – Nem hiszem, hogy Harry hazavinne az apja házába. Meg amúgy sem használnám arra őt, hogy nyomozhassak az apja után. 

- Alex... - váltott egyre komolyabb hangnemre Louis – Mikor belekezdtünk ebbe az egészbe, nem arról volt szó, hogy kizárjuk az érzelmeket? Na, nem mintha rá akarnálak beszélni a srácra... De érted, mire célzok, nem? 

- Értem. Persze. - bólogattam ingerülten – De akkor sem akarom belekeverni. Minél többen annak benne az ügyben, annál nehezebb dolgom lesz. 

- Ez csak amolyan kifogás, ugye? - mosolygott rám lemondóan barátom. 

- Lou... - néztem rá kérlelve – Nem akarom belekeverni még jobban Harry-t. Nincs benne a bűnözésben, tehát hagyjuk is ki belőle.

- Akkor meg hogyan akarsz közelebb kerülni minden dologhoz? 

- Majd kiderül... - rántottam meg a vállamat, és szúrósan néztem Lou aggódó és vizslató szemeibe – Figyelj! Tudom, hogy ez így zavaros neked, mert nekem is az. De haladjunk lassan. Bármennyire is szeretném minél előbb letudni Styles-ék ügyét, nem kapkodhatom el. 

- Rendben! - egyezett bele nagy nehezen – Csak légy óvatos, oké? Nagyon óvatos. Ha pedig bármi baj van, egyből értesíts! 

- Igenis, apuci! - nevettem el magam, majd Lou óvó karjaiba bújtam. 

Hosszan tartó, kissé már-már kínos ölelkezésünknek a csengő hangja vetett véget. A kaputelefonba csak belekiáltottam egy „Megyek!”-et, és elbúcsúzva Lou-tól és az öcsémtől a kijárat felé vettem az irányt. Mikor kiértem a főbejáraton, kissé meglepődve, majd megkönnyebbülve tapasztaltam, hogy nem Harry vár ma is a kocsija mellett, hanem egy ismeretlen öltönyös férfi.

- Miss Potter! - bólintott, és kinyitotta nekem az ajtót.

- Köszönöm. - mosolyogva ültem be a kocsiba, ahol egyből úrrá lett rajtam a pánik. Kezeimet tördelve bámultam ki az ablakon, és próbáltam összeállítani a fejemben egy jó tervet, de nem ment. Nem jutott eszembe semmi kézen fekvő dolog, éppen úgy, ahogy az elmúlt pár napban sem. Mély levegőket véve arra jutottam végül, hogy lesz, ami lesz alapon belevágok a dolgok közepébe, és hagyom, hogy sodorjon magával az ár. Óvatos leszek, de nem fogom előre eltervezni a lépéseimet. 

Hosszas gondolkodásomból kizökkentett az a tudat, hogy az autó lassítani kezd egy kovácsolt vas kerítés előtt, ami lassan kitárta szárnyait előttünk. Alig tízzel gurultunk előre a térkövezett feljárón, és a sofőr leparkolt a több tucat luxusjármű mellé, amik már az udvaron álltak. 

- Parancsoljon! - nyújtotta kezét felém egy öltönyös, jó vágású srác, aki kinyitotta nekem az autó ajtaját, majd a nagy faajtós bejárat felé tessékelt. 

- Köszönöm! - bólintottam neki, és hevesen dobogó szívvel lépkedtem fel a lépcsőn, be az ajtón, egyenesen a hatalmas nagy, márványköves hallba, ahol már rengeteg ember járkált, beszélgetett, és italozott. Mindenfelé felszolgálók futkostak, akik közül egy az orrom alá tolt egy pezsgőspoharakkal teli tálcát. Mosolyogva biccentettem neki, és köszöntem meg az italt, amibe egyből nagyot kortyoltam, kicsit megnyugtatva vele az idegeimet.

- Lexa, drágám! - hallottam meg a hátam mögül az ismerős hangot – Végre, megérkezett. Jöjjön csak beljebb! 

- Jó napot! - köszöntöttem a már szokásossá vált műmosolyommal a felém közeledő Benjamin-t. 

- Jöjjön, jöjjön! - kezét a derekamra helyezte, és még beljebb tolt maga mellett – Van magácska számára egy meglepetésem. 

- Igen? - néztem rá ijedten, mikor kinyitott nekem egy közeli ajtót, és maga lé engedett. A dolgozószobája lehetett. A helység közepén egy csodásan lakkozott fűzfa asztal állt, körülötte hasonló színű, piros bársonnyal fedett székekkel, bőr kanapéval és fotelekkel az ablak előtt.

- Igen! - bólintott kezeit összekulcsolva a mellkasa előtt, így mérve végig engem.

- Nagyon szép a háza. - szólaltam meg kiszáradt szájjal, reménykedve abban, hogy nem jött rá, ki vagyok valójában. 

- Nem csodálatosabb, mint magácska. - nézett rajtam végig újra – Elbűvölő, mint mindig. 

- Köszönöm.

- Ezért is szeretném, ha ezt elfogadná tőlem, és viselné. - lépett az asztalhoz, és elővett a fiókjából egy lapos, bársonydobozt. Mikor kinyitotta azt, majdnem elállt a lélegzetem. - Tegnap leltem rá erre a csodára, és egyből magácska jutott eszembe róla. Hiszen ugyan olyan ritka és különleges szépség, mint ön. 

- Ezt nem fogadhatom el! - tiltakoztam egyből, és léptem egyet hátra. 

- Ragaszkodom hozzá.

- Benjamin! - nevettem zavartan – Ez egy kész vagyon lehetett. Nem fogadhatom el. Csak az egyik pincérnője vagyok, egy alkalmazottja. 

- Lexa! Drágám, maga a legjobb alkalmazottam. Remekül dolgozik, és én ezt értékelni szoktam. - magyarázta.

- De hiszen csak nemrég kezdtem... - mosolyogtam zavartan. 

- Fogadja el, kérem! - lépett közelebb felém, kezében az ékszerrel – Különben ezt a szépséget el kell zárnom valamelyik széfem mélyére, ugyanis senki sem alkalmas arra, hogy viselje. Magát kivéve persze. 

- Nem is tudom... - kezdtem zavartan, de ekkor már mögém lépett, és a nyakam köré rakta a méregdrága, csillogó gyémántnyakláncot.

- Ahogy sejtettem. - hajolt közelebb a fülemhez – Magán még szebben tündököl. De természetesen az ön szépsége mellett eltörpül a nyakék csillogása.

- Köszönöm. - nevettem zavartan, és felé fordultam. Olyan közel álltunk egymáshoz, mint még soha. Félve, a torkomban dübörgő szívvel néztem a szemébe, ő pedig még csak nem is pislogott. Whisky és parfüm illata keveredett bele a levegőbe, ami miatt csak óvatosan vettem a levegőt. Most meg fog csókolni? Nem csókolhat meg! Pedig nagyon úgy tűnik, hogy azt akarta, ugyanis egyszer a szemembe, egyszer pedig a számra nézett, és alig észrevehető módon nyalta meg a száját. 

- Öhm... - jöttem zavarba, és elfordítottam a fejemet. A szoba falán lógó tükör elé álltam, és megcsodáltam benne a láncot. Csak, hogy eltereljem a figyelmet arról, hogy majdnem megcsókolt. - Gyönyörű, de nem igazán fogadhatnám ezt el. Nem akarom, hogy azt higgye rólam, hogy én egy olyan fajta lány vagyok, akinek csak az ajándékok, és a pénz számít. 

- Ez eszemben sem jutott, Lexa! Ne érezze kellemetlenül magát. Tudja mit? Jöjjön, és igyunk valamit. Nézzen körül a hallban, nekem egy kicsit magára kell hagynom önt, de esküszöm, hogy csak pár perc lesz. Csak köszöntöm az újonnan érkezőket, és máris az öné vagyok. - csókolta meg a kezemet, és kinyitotta nekem az iroda ajtaját – Nem hagyom egyedül magácskát, ugyanis a végén még valamelyik vén kujon lecsapja a kezemről. - kacsintott még rám utoljára, és egyedül hagyott az idősödő üzletembernek kinéző alakok közt, akiknek egy-egy fiatalos cicababa díszelgett az oldalán. Jobban körülnézve vettem csak észre, hogy több tekintetet is magamra vonzottam. Gondolom a nyaklánc keltett ekkora feltűnést, és az, hogy nemrég léptem ki egy szobából Benjamin Styles oldalán. 

Tettem pár tétova lépést előre, és a már üres pezsgős poharamat letettem az egyik pincér tálcájára, majd vettem egy telit.

- Ohhh... - szólaltam meg ijedten, mikor valakit telibe borítottam az irányváltásomat követően – Bocsánat! Annyira sajnálom.

- Semmi...baj. - jött a szinte dadogó válasz az előttem álló sráctól, akit nagyon is jól ismertem – Szia! 

- Harry? - néztem fel a magas, barna, göndör hajú fiú smaragd íriszeibe, és a vér is megfagyott bennem attól a tekintettől, amivel meredt rám.

15. fejezet: Sam

Sziasztok! Meghoztam a legújabb részt, habár nem nagy lelkesedéssel, mert nem kaptam sok visszajelzést az előzőhöz! :( Remélem ez a rész jobban tetszik majd! ;)
Hozzá kell tennem, hogy a napokban csak Shawn Mendes számokat hallgatok, szóval szerintem számíthattok ezentúl arra, hogy sok rész kísérődala lesz Shawn valamelyik száma! :D 

● Dal a fejezethez: Shawn Mendes - Imagination ●

...ALEXIS DAVIS...

Már letelt két hét úgy, hogy Benjamin Styles-nak dolgoztam. Sajnos eddig még semmi olyan dolog nem történt, ami akár csak gyanús lehetne vele kapcsolatban. Szinte az egész napját a bárban tölti - természetesen a neki leszeparált helyen -, és szinte minden idejét azzal tölti, hogy engem bámuljon, vagy velem beszélgessen a pultnál ülve. 

- Nem akarok szemtelen lenni, de ha feltart engem, akkor nem tudom rendesen elvégezni a munkámat. A főnököm pedig nem biztos, hogy örülni fog ennek. - villantottam meg egy féloldalas mosollyal a fogaimat. 

- Biztosíthatom, hogy a főnöke nem fog megorrolni önre, kedvesem. - nevetett felém Benjamin.

Az elmúlt napokban eléggé megnyíltunk egymás felé, és sokszor ugratjuk egymást. Ha valaki szem- és fültanúja lenne a kis csipkelődéseinknek, még azt gondolná, hogy flörtölünk egymással. Flörtölni. Benjamin Styles és én? Még csak az kellene! Minden egyes pillanatban, mikor meglátom, felfordul a gyomrom, és bármikor el tudnám sírni magamat, hogy a közelében kell lennem. 

- Hát remélem, ugyanis nem akarom elveszíteni az állásomat. - húztam tovább. 

- Tehát megkedvelte itt nálunk? - mosolygott rám a whiskeys pohara felett. 

- Igen. Nagyon jól érzem magam itt, mindenki nagyon kedves. - bólogattam meggyőzően. Valójában tényleg egész jó hely volt a bár, még élveztem volna a munkát is, ha nem az lenne a tulaj, aki.

- Harold? - tette fel a kérdést, amitől a hasam egy újabb bukfencet vetett, de ez a bukfenc most más volt, mint amit az említett személy apja váltott ki belőlem – Ő hogyan viselkedik? 

- Öhm... - hajtottam le a fejemet, és megjelent a szemem előtt a srác arca, a göndör haja és a csodaszép smaragd íriszek, melyek mostanában nem csillogtak úgy, ahogy szoktak. 

- Szemtelen volt vagy csúnyán beszélt önnel? - erősödött fel a hangja, ami egy kicsit megijesztett. Nem volt mérges, legalábbis nem tűnt annak, de így is rémisztő volt számomra. 

- Nem... - válaszoltam egyből – Nem szemtelen velem, és nem is beszélt csúnyán. Igazából hozzám sem szól mostanában. Egy árva szót sem...

- Majd megbékél. - rántotta meg a vállát – Most, hogy végre rászánta magát, hogy nekem dolgozzon...

- Önnek dolgozik? - vágtam a szavába ijedten. Ez lehetetlen! Nem lehet igaz, hogy Harry végül beadta a derekát, és elkezdett az apjának dolgozni. Nem így terveztem ezt az egészet. Annyira megnyugtató érzés volt, hogy nem kell Harry után is nyomoznom, erre tessék...

- Igen. - válaszolt Benjamin, és közben összehúzott szemöldökkel méregetett. Te jó ég! Nem szabadna így reagálnom a dolgokra.

- Ez remek! - kiáltottam fel, természetesen színlelve az örömömet. 

- Igen? - könnyebbült meg a férfi arca.

- Igen. - bólogattam hevesen – Hiszen Harry talán megtette ezzel az első lépést, hogy jobb viszonya legyen önnel. - mondtam meggyőzően. 

- Hmmm... - gondolkodott el a férfi – Meglehet, és tényleg remélem, hogy így lesz. Mondja csak, kedvesem! - váltott témát, mintha kellemetlen lenne neki Harry-ről, és a vele való kapcsolatáról beszélni. 

- Igen? - néztem rá érdeklődve. 

- Szombaton a házamban lesz egy rendezvény, és szeretném, ha ön is ott lenne. 

- Öhm... Rendben. - bólintottam egyből, nem is gondolva a következményekre – Mire menjek?

- Ugyan, drágám! - intett le kedvesen – Természetesen kocsit küldök önért. 

- Oké. Az itteni munkaruhámban kell lennem? - kérdeztem lazán, és a rá érkező válasz forró zuhanyként ért. 

- Tessék? - kezdett jóízűen kacagni – Miért kellene abban lennie?

- Nem kell? - néztem rá furcsán.

- Természetesen nem! Úgy látom, félreértette a meghívást! - nevetett tovább.

- A meghívást? - húztam fel a szemöldökömet. 

- Igen. Úgy értettem, hogy szeretném meghívni erre a rendezvényre, mint vendéget. 

- Ohhh... - döbbentem le hirtelen, és nem is tudtam, hogy mit mondjak. 

- Elfogadja a meghívást? 

- Hát nem is tudom, Benjamin... - hajtottam le a fejemet zavartan. Egyrészt eszem ágában sem volt elmenni az ördög katlanjába, másrészt pedig jó lett volna közelebbről is megnézni, és feltérképezni a házat, és részleteit. 

- Kérem, legalább gondolja meg... - hajolt hozzám közelebb, és megérintette a kezemet. 

- Rendben. - egyeztem bele, és már tudtam, hogy igent fogok mondani neki.

- Holnapig gondolja meg, hiszen ma már csütörtök van. - kacsintott rám, majd lehúzta a maradék italát – Most mennem kell, kedvesem. Később még benézek. 

- Viszlát! - mosolyogtam rá, és intettem egyet.

Gondolataimba merülve észre sem vettem, hogy valaki a pulthoz ült. Csütörtök délután lévén nem sok ember volt a bárban, és a színpadon is csak egy-két táncos rázta magát.

- Kaphatok egy pohár vizet? - szólalt meg a pult túlsó feléről egy hang. Ijedten néztem felé, és ekkor tudatosult bennem, hogy ki ült velem szembe. 

- Persze, azonnal! - bólintottam mosolyogva, és elé tettem a vizet. 

- Köszönöm! - viszonozta kedvesen a gesztusomat. 

- Öhm... Még nem igazán tudtunk beszélni az elmúlt hetekben. - kezdtem bele félve. Pontosabban csak tettettem a visszahúzódó kis pincérlányt. Én ennél sokkalta bátrabb vagyok. - Lexa Potter vagyok.

- Én pedig Samantha Clayton, de szólíts csak Sam-nek.

- El kell, hogy mondjam, nagyon jó vagy. Csodásan táncolsz, és lenyűgöző, amilyen magabiztossággal mozogsz odafent. - mutattam a színpad felé. Minden nap ott volt a nő, aki már első nap szemet szúrt nekem, és minden nap figyeltem őt. Irigy voltam rá, rettentő irigy. Szép volt, és olyan magabiztos, mint még soha senki, akivel eddig találkoztam. Most pedig még az is kiderült róla, hogy mennyire kedves. 

- Nahát... - nevette el magát kissé zavartan – Még soha senki nem nyilatkozott így egy sztriptíztáncosról. 

- Ugyan már... - legyintettem – Szuper vagy. Remek táncos.

- Ezt nagyon jó hallani, végre valaki a táncost veszi észre bennem, és nem az olcsó szajhát. 

- Nem vagy szajha attól, hogy táncolsz. - ráztam meg a fejemet – Zseniális vagy.

- Ugyan már. Elég legyen, mert zavarba hozol. - legyintett ismét felém – De ahogy elnézem, te sem panaszkodhatsz. Nagyon szép vagy, és jó az alakod. Nem gondoltál arra, hogy kipróbáld magad odafent? - húzta fel érdeklődve a szemöldökét – Úgy látom, nagyon megfogott a színpad.

- Ugyan már! - kacagtam jóízűen – Nekem nem menne, nem tudnék olyan szabadon mozogni.

- Ha meggondolnád magad, akkor bátran szólj nekem! Szívesen segítek! - bólintott biztatóan, és lehúzta a pohara tartalmát. 

- Nem hiszem, hogy... - kezdtem újra, de ekkor félbeszakított valaki, aki csak most érkezett, és akit eddig még nem láttam a bárba betérni. 

- Harry... - hallottam meg a saját hangomat, ami halk és rekedtes volt. Persze, hogy az volt, hiszen az előttem álló fiú ezt a hatást váltotta ki belőlem. Kiszáradt a torkom, alig kaptam levegőt és a szívem a torkomban lüktetett. Mit keres itt? 

- Szia! - biccentett felém szinte lenéző stílusban, majd az eddig velem beszélgető nő felé fordult – Szia, Sam! - köszöntötte őt is, de sokkal lelkesebben, mint engem. Arcán megjelent az a kisfiús mosoly, amit felém már hetek óta nem villantott meg. Irigy lettem.

- Szia, szépfiú! - tárta ki a karjait a nő, és szorosan vonta szinte fedetlen testéhez Harry-t – Mi járatban erre? 

- Hozzád jöttem. - kuncogott a fiú – Beszélhetünk valami eldugottabb helyen? 

- Persze, szépségem! - bólintott a nő, és felém biccentve köszönésképpen, elvonult nyomában Harry-vel. Persze a göndör srác még csak egy pillantásra sem méltatott. Csak az kötötte le a figyelmemet, ahogy Sam derekára tette a kezét, és úgy engedte be maga előtt egy hátsó ajtón. 

Irigy voltam. Rettentő irigy lettem erre a nőre, aki nem csak, hogy szép és csodálatra méltó volt, de még Harry-t is az ujja köré csavarta. Nem is csodálkoztam, hiszen csak rá kell nézni. A francba! A francba! Éreztem, hogy mindent elrontok! De miért is rágom magam ezen? Hiszen nekem a munkám, a nyomozás az első. Annak kell az elsőnek lennie! 

14. fejezet: Valami új és veszélyes

Sziasztok! :) Meghoztam a legújabb fejezetet, habár az előzőhöz nem érkezett túl sok visszajelzés! :( Azért talán még egy páran itt vagytok! :) Olvassátok el, és véleményezzétek! :)

● Dal a fejezethez: Pussycat Dolls - I hate this part ●

...ALEXIS DAVIS...

Nem is tudom, hogy miért voltam izgatottabb. Az első munkanapom miatt Benjamin Styles-nál, vagy azért, mert Harry lesz az, aki elvisz hozzá. El sem tudom képzelni, hogy mit érez vagy gondol ezzel kapcsolatban. Tegnap este nem igazán szólt hozzám, inkább csak Chris-szel volt elfoglalva a nálunk töltött ideje alatt. Volt egy olyan érzésem, hogy nem igazán szeretett volna beszélni a történtekről, vagy arról, hogy mi lesz ezután. 

- Nyitom! - kiáltottam, mikor meghallottam a csengő hangját, majd nem sokkal később utat engedtem az érkezőnek – Szia! Gyere be! Chris mindjárt készen van. Köszönöm, hogy elviszed...megint. - húztam el a számat. Kezdett elég kellemetlen lenni, hogy minden egyes nap Lou-t kell megkérnem arra, hogy vigye el az öcsémet az iskolába. Legtöbbször persze ő is hozta haza. 

- Nem kell ezért rosszul érezned magad. - mondta, mintha olvasna a gondolataimban – Tudod, hogy szívesen csinálom. Különben sem tehetsz mást. A munka, az munka. 

- Tudom. Annyira szeretném, ha már vége lenne! - túrtam bele hisztérikusan a hajamba. 

- Tudom, szépségem. Tudom! - húzott magához közelebb Lou, és átölelt. Mindig meg tudott nyugtatni, és tudta is a módját neki. - Most már egyre közelebb járunk. Minden menni fog, mint a karikacsapás.

- Remélem is. - suttogtam bele a mellkasába, miközben ő a hajamat simogatta.

- Úgy féltelek. - suttogta halkan.

- Tessék? - lepett meg a mondata, ugyanis nem szokta soha ezt mondani. Tudtam, hogy aggódik értem, mert már ezer éve ismerem őt, de még sosem mondta ki konkrétan. 

- Félek, hogy bajod lesz, én pedig nem tudok segíteni neked.

- Nem lesz semmi bajom, Lou. - nyugtattam meg, de lehet, hogy inkább magamat próbáltam meggyőzni erről.

- Ugye tudod, hogy ha egy ujjal is hozzád ér, akkor megölöm?

- Nem fog hozzám érni. Nem fog engem bántani, Harry miatt. 

- Nem a bántalmazásra céloztam, Alex. - tekerte meg a fejét. 

- Jajj, Lou! - löktem távolabb magamtól, és nevetni kezdtem – Nem azért akarja, hogy neki dolgozzak. Mondtam már. Harry miatt csinálja.

- Majd meglátjuk. Te is tudod, hogy bármi kitelik tőle. 

- Igen. - bólintottam – De hagyjuk ezt! Szólok Chris-nek, hogy indultok. 

Mielőtt elindultak, Lou még legalább százszor megígértette velem, hogy ha bármi baj van, vagy bármi gyanúsat észlelek, azonnal szólok neki. 

Fél órára rá, hogy az öcsémék távoztak, megérkezett a fuvarom a munkába. Vagyis megérkezett Harry. 

- Szia! - üdvözültem mosolyogva, mikor beültem az autójába.

- Szia! - köszönt vissza, de egy cseppnyi lelkesedést sem láttam az arcán. 

- Hogy vagy? - próbáltam beszélgetésbe elegyedni vele. 

- Csak a szokásos. - rántotta meg a vállát. 

- Vagyis morcos kedvedbe vagy? - nevettem rá, de ő nem válaszolt. Csupán egy apró, alig látható mosolyra húzta a száját. - Mi a baj? 

- Semmi. Csak...

- Csak? - bátorítottam, mert láttam, hogy nem igazán akarja elmondani.

- Féltelek. - bökte ki végül. Neki valahogy nehezebb volt kimondania, mint Lou-nak nemrég. 

- Mitől? 

- Az apámtól. Már elmondtam, hogy nem a legjobb ember, akit ismerek. 

- Annyira nem lehet rossz. Elvégre munkát ajánlott nekem.

- Hátsó szándékból. 

- Miféle hátsó szándékból akarna nekem segíteni? - mosolyogtam rá, ami most nekem esett nehezemre, hiszen jól ismertem az apját.

- Bármi. - tekerte a fejét – De ha bántani mer, hozzád mer érni, vagy ha csak csúnyán néz rád, akkor kinyírom. Ezt pedig nagyon jól tudja ő is. 

- Micsoda harcias lettél. - nevettem el magam megint, de most az mosolyogtatott meg, hogy Lou szinte ugyan ezeket mondta el, igaz kicsit visszafogottabban. 

- Komolyan beszélek, Lexa! - nézett a szemembe most először – Ígérd meg, hogy szólsz nekem, ha bármi olyat tesz, vagy mond.

- Harry...

- Ígérd meg! - erősödött fel a hangja. 

- Jó. Oké. Ígérem. - bólogattam hevesen. 

Pár perc múlva meg is érkeztünk a bárba, de addig egyetlen egy szó sem hangzott el köztünk. A feszültség szinte ki akarta törni az autó ablakait. 

- Köszönöm a fuvart! - fordultam felé, mielőtt kiszálltam volna a kocsiból. 

- Ne feledd, hogy mit ígértél. Oké? - nézett mélyen, és keményen a szemebe. 

- Rendben. - biztosítottam újra, majd lehagytam az autót, és a Red Velvet felé vettem az irányt. Tudtam, hogy amint kiszálltam a kocsiból, elkezdődött valami. Valami új és veszélyes.

Délelőtt volt, de a bárban már most volt egy jó pár, ránézésre tehetősebb, gazdagnak tűnő ember. Az egyik kezükben szivar, a másikban egy pohár whisky, és a nyálukat csorgatták a csöveken pörgő táncosokra. Már múltkor is láttam őket táncolni, de most is szájtátva néztem őket. Hogyan tudnak ilyen felszabadultak lenni? Nem is zavarja őket, hogy egy szál bugyiban rázzák magukat, sőt, egyesek egy szál semmiben vonaglanak. Volt egy gyönyörű nő, aki már első ránézésre is a kedvencek közé tartozhatott, ugyanis ő volt a középső, legnagyobb színpadon, és láthatólag ő kapta a legtöbb figyelmet. Női szemmel is csodálatos volt, gyönyörű hosszú haja, szép kerek mellei, csodás alakja.

Egy kicsit meg is irigyeltem, mert annyira jól nézett ki, és olyan magabiztosnak tűnt. Nálam pár évvel idősebb lehetett, és látszott rajta, hogy tapasztalt volt, mert elég otthonosan mozgott a színpadon. 

- Drágám! - zökkentett ki a gondolataimból egy hang – Csakhogy ideért!

- Benjamin! - néztem rá ijedten – Talán késtem? 

- Nem. Nem, dehogy, kedvesem! Csupán már alig vártam, hogy ideérjen. 

- Tényleg? - kérdeztem felhúzott szemöldökkel. Próbáltam ijedtnek, és szerénynek látszani, de legszívesebben neki tudtam volna menni az előttem álló férfinak. 

- Persze. - bólintott nagy komolysággal – Úgy látom, magával ragadata a színpad. 

- Öhm.. Igen! - mosolyodtam el, és éreztem, hogy elvörösödik az arcom – Nagyon jók. Főleg a szőke hölgy, ott középen. Csodás.

- Nahát! Ennyire tetszik önnek? Mert az ajánlatom még mindig áll, hogy magácska is csatlakozzon a táncosokhoz. 

- Nem köszönöm. - elleneztem azonnal.

- Mondjuk nem is tudom, hogy engedném-e másnak táncolni.

- Másnak? - néztem rá furcsán, de valahol sejtettem, hogy mire céloz. 

- Drágám, nincs az a pénz, amit magáért meg tudnának fizetni a vendégek, ha ott fent táncolna. 

- Hát... Nem hinném, hogy olyan jó lennék. - mosolyogtam zavartan. 

- Nem legyen ilyen kishitű. Komolyan mondom...ha meggondolja magát, sztárt csinálunk magából. - kacsintott rám.

- Köszönöm, de nem. - tekertem meg újra a fejemet – Maradok a pincérkedésnél.

- Ahogy óhajtja. - tette a kezét a derekamra – Jöjjön velem, máris kezdhet. 

Ahogy Benjamin maga elé tolt a csípőmnél fogva, a hátsó rész felé vettük az irányt. De még egyszer utoljára visszanéztem a színpadon táncoló nőkre. Még most sem tudtam felfogni, hogyan lehetnek ilyen profik, és hogyan tudnak ennyire lazák lenni.

...HARRY STYLES...

El sem hiszem, hogy ez történik. Teljesen hülye vagyok, hogy otthagytam az apámnál. Nem szabadott volna megengednem neki, hogy odamenjen. Nemhogy még odavinni. 

- Minden rendben, Harry? - őrlődésemből a nagyapám hangja zökkentett ki.

- Szia. Fogjuk rá. - rántottam meg a vállamat, aztán elterültem a nappali kanapéján.

- Mi történt? - ült le velem szembe, az egyik fotelba – Mit csinált megint az apád? 

- Felvette dolgozni Lexa-t. - mondtam neki idegesen, és a hajamba túrtam.

- Tessék? - nézett rám meglepetten – Ez hogy történt? 

- Több pénzt ajánlott neki, mint az előző munkáltatója. 

- Ennyire szüksége van neki a pénzre? 

- Nem. Azt mondta, hogy csak jól jön. De nincs rászorulva, mert felajánlottam neki, hogy kisegítem. 

- De hogy jutott eszedbe ez az apádnak? 

- Nem is sejted? Hát miattam. - mondtam gúnyosan.

- Azt hiszi, hogy így majd te is neki fogsz dolgozni. - állapította meg az öreg. 

- Gondolom... És lehet, hogy nem is téved. 

- Tessék? - a nagyapám hangja ijedt volt. 

- Elvégre már most velem furikáztatja Lexa-t. 

- Miért kell neki sofőr? Senkiért sem szokott küldeni. 

- Szerinted? Mert ő úgy gondolja, hogy ez már úgy számít, mintha neki dolgoznék. 

- De ez nem ugyan az. Nem hódolhatsz be neki. 

- Nagyapa... - emeltem fel a hangomat – Ha Lexa-t biztonságban akarom tudni, muszáj lesz a közelébe lennem valahogy, és lehet, hogy ez az egyetlen módja neki. - mondtam ki, és tudtuk mind a ketten, hogy igazam van. Az apámnak kell dolgoznom.