17. fejezet: Jobbat érdemel

Sziasztok! :) Tudom, hogy rengeteg ideje nem volt új rész, és ezt rettentően sajnálom! :( Most az év végéig lesz majd időm írni, ígérem, hogy igyekszek pótolni minden lemaradást! :)

● Dal a fejezethez: Shawn Mendes - Treat You Better ●

...ALEXIS DAVIS...

- Szia! - nyögtem ki nagy nehezen, és a szabad kezemmel a mellkasához nyúltam, hogy le tudjam söpörni róla a rá borított folyadékot. Nem szólt semmit, csak bámult rám, és figyelte, ahogy egyre jobban zavarba jövök miatta. - Ne... Ne haragudj! Nem vettelek észre. 

- Ja! - szólalt meg kissé gúnyos hangnemben – Mostanában nem igazán veszel észre.

- Harry... - hajtottam le a fejemet, és míg vettem egy mély levegőt, becsuktam a szemem.

- Mit csinálsz itt? - tette fel a kérdést, ami szerintem már azóta gyökeret vert a fejében, hogy meglátott itt engem. 

- Az édesapád hívott meg. 

- Ja. Szóval Benjamin-nal randizgatsz? 

- Tessék? - nevette el magam – Dehogy. 

- Vagy csak te még nem tudsz róla... - húzódott gúnyos mosolyra a szája, és körbe nézett felettem. Most valamiért rettentően utáltam, hogy egy fejjel magasabb nálam, ugyanis könnyedén el tudta kerülni a szemkontaktust. 

- Miért viselkedsz így? 

- Az honnan van? - akadt meg a szeme a nyakéken.

- Ezt... - kaptam a nyakamhoz – Ezt a...

- Benjamin adta neked? - kezdett kissé pipa lenni. 

- Igen. - hajtottam le a fejemet ismét. 

- Ekkora faszfejet... - fújta ki idegesen a levegőt. 

- Baj van? 

- Nem. Nincs semmi baj. Elvileg jó nyakban van, csak nem neki kellett volna... - mondatát be sem fejezve intett egyet, és magamra hagyott. 

- Jó nyakban van, csak nem neki kellett volna? - ismételtem meg a szavait.

Az elkövetkezendő fél órában próbáltam keresni a szememmel Harry-t, de sajnos nem jártam sikerrel. Sehol sem láttam, miután elviharzott tőlem. 

- Drága Lexa! - éreztem meg a derekamon egy meleg érintést. 

- Benjamin! - kiáltottam fel kissé hangosan ijedtemben. 

- Megijesztettem? - lépet hozzám közelebb mosolyogva.

- Csak elgondolkodtam. - ellenkeztem egyből. 

- Láttam a fiamat, ahogy feldúlva sietett a szobája felé. - intett a fejével balra, tehát arra található Harry kuckója.

- Öhm... Igen! - helyeseltem – Találkoztam vele.

- Szemtelen volt önnel? 

- Nem. Nem, inkább furcsa. A nyakékről kérdezett. - érintettem meg a gyémántokat a mellkasomon.

- Igen? - húzta fel a szemöldökét, és mintha egy kis gúnyt is láttam volna az arcán. 

- Eléggé kiakadt, hogy viselem. 

- Mert úgy volt, hogy ez az övé lesz. - mondta könnyedén.

- Tessék? - kerekedtek ki a szemeim az őszinte meglepettségtől – Hogyhogy az övé? 

- Az anyám rá akarta hagyni. - vont vállat, és úgy vettem észre, nem nagyon érdekli, hogy Harry örökségével lepett meg az imént. 

- Akkor tényleg nem fogadhatom el. - nyúltam a nyakék kapcsához, de Benjamin megfogta a kezemet, és megállított. 

- Ugyan! - nevetett – Harry lemondott róla, én pedig nem hagyhatok veszni egy ilyen szépséget. - mondta egyre közelebb hajolva hozzám, és megcsókolva a kezemet, amit még mindig fogott – Az anyám azt akarta, hogy Harry majd egy nőnek adja a nyakláncot.

- Egy nőnek? - akadt el hirtelen a lélegzetem.

- Tudja... szerelem, meg hasonlók. - intett egyet, és megitta a pohara tartalmát. 

- Aha. - bólintottam, és szinte kiszáradt a szám. Egyből arra gondoltam, amit Harry mondott. „Jó nyakon van!” Te jó ég! Ez lehetséges? Lehetséges, hogy arra gondolt, amire én gondolok? 

- Minden rendben, kedvesem? - érintette meg újra a derekamat Benjamin

- Igen, persze! - bólintottam, és egy mosolyt erőltettem az arcomra.

- Biztos, hogy nem bántotta meg magát a fiam? - húzta össze a szemöldökét, és idegességet láttam az arcán.

- Persze. Nem volt semmi baj. Szinte alig beszéltünk. - nyugtattam meg, mert el sem akartam képzelni, hogy mit tenne Harry-vel, ha megtudná, hogy esetleg durván bánik velem. Na, nem mintha Harry viselkene úgy, hogy azzal ártson nekem. Mármint fizikailag. A lelki téma ugyanis teljesen más. Hiszen minden egyes alkalommal, mikor rám néz, látom a megvetést a szemében. A megvetést, amit azért érez irántam, mert úgy gondolja, hogy az apjával kavarok. Talán lehet, hogy jól is gondolja? Hiszen Benjamin úgy vezetgetett egész nap maga mellett, mintha a barátnője lennék. Az összes öregembernek, akik közül egy-kettőt felismertem a rendőrségi jelentésekből, úgy mutatott be, mint az est díszvendégét. A sok vénember szinte felfalt a szemével, amitől a gyomrom is felfordult. De az, ahogy az ő cicababáik néztek rám, még rosszabb volt. Ellenséges, irigy arccal méregettek, amolyan ellenséget láthattak bennem. 

- Mondja csak, drágám! - szólt hozzám Benjamin, mikor egy pillanatra egyedül maradtunk – Mit szólna, ha ezt az estét megismételnénk. 

- Újabb partit szervez? - nevettem rá.

- Nem úgy gondoltam. - mosolyodott el, és a csuklómnál fogva közel húzott magához, szinte már összesimult a testünk – Csak magácska és én. Mit szól hozzá?

- Öhm... Nem is tudom, Benjamin. - húztam zavart mosolyra a számat.

- Rendben. Nem kell most rögtön válaszolnia. - lépett kicsit távolabb, és megsimította a hajamat – De úgysem fogom békén hagyni, míg el nem jön velem valahová. - mosolygott rám.

- Nagyon rámenősnek tetszik lenni. - nevettem el magam. 

- Még szép. - kacsintott rám. 

- El szeretnék menni a mosdóba. - váltottam gyorsan témát, hiszen szabadulni akartam. 

- A folyosó végén, jobbra. - mutatott a terem vége felé. 

- Köszönöm. - bólintottam, és elindultam az említett irányba.

Szélsebesen haladtam a folyosón, mikor arra lettem figyelmes, hogy az egyik ajtó mögül halk zene szól, dúdolgatással vegyülve. A kíváncsiságom hajtott, ezért benéztem a szobába. Egyből megismertem a göndör fürtöket. Ezer közül is megismerném, még így, hátulról is. Egy asztal fölé volt görnyedve, és meg mertem volna esküdni rá, hogy éppen rajzolt valamit. A kelleténél talán jobban bedugtam a fejemet az ajtón, ami egy apró lökésnek köszönhetően megnyikordult. Harry abban a pillanatban becsapta az előtte elhelyezkedő füzetet, és felém kapta a fejét.

- Ne haragudj! - védekeztem egyből – Csak a mosdóba indultam. 

- A folyosó végén van. - felelte flegmán, de nem vette le rólam a tekintetét. 

- Öhm... Miért viselkedsz így velem? - szökött ki a számon a kérdés.

- Nem viselkedek sehogy sem. - rántotta meg a vállát, és most valahogy hasonlított az apjára.

- Olyan, mintha nem is ismernénk egymást.

- Hát... Szerintem nem is ismerjük. - húzta gúnyos mosolyra a száját.

- Harry...

- Tudod, hogy mi a bajom? - pattant fel a székéről, és megindult felém. Ha nem tudtam volna, hogy képtelen lenne bántani, talán meg is ijedtem volna egy kicsit. Mikor elém ért, a csuklómnál fogva berántott az ajtón, és becsukta azt mögöttem. - Az a bajom, hogy itt vagy. Megmondtam, hogy óvakodj Benjamin-tól, nemde? 

- Nincs vele semmi baj. 

- Te csak azt hiszed. Különben is... Mi a francért jöttél el ide? Miért viselkedsz úgy, mintha a nője lennél? 

- Egyáltalán nem erről van szó. - tiltakoztam, de Harry nem igazán engedett szóhoz jutni. 

- Mi a francért hódoltál be neki? Megfenyegetett? 

- Nem. Dehogy. De a főnököm. Nem koptathatom csak úgy le.

- De! De igen! - bólogatott Harry hevesen – Te sokkal jobbat érdemelsz. Ő nem az a férfi, akire neked szükséged van, ő sose bánna veled úgy, ahogy...

- Ahogy mi? - kérdeztem rá, ugyanis elhalkult a szava.

- Semmi. - legyintett – Hagyjuk! 

- Ne hagyjuk, Harry!

- Válaszolj nekem őszintén. Tényleg csak a munkádat félted, megfenyegetett vagy azért hajtasz rá, hogy kicsikarj tőle valamennyi lóvét? - amint elhagyta a száját a kérdés, a kezem abban a pillanatban csattant az arcán.

Először csak bámultunk egymásra, majd sarkon fordultam, és az ajtót úgy becsaptam magam után, hogy az egész folyosó beleremegett.