38. fejezet: A jövő kezdete

Sziasztok! Igen, megint rengeteget késtem, és nagyon sajnálom. Nem is mentegetőzök tovább, itt van az új rész!

Emily Cook

- Na, mesélj csak, drága barátném! – lépett mellém Jade másnap reggel az iskolában, mikor a szekrényemben kutakodtam. 

- Neked is szia! – mondtam, de rá sem néztem inkább, ugyanis tudtam, hogy most mi következik. A hosszú, percekig tartó faggatás, aminek nem szakad vége addig, amíg nem kap tőlem egy számára elfogadható választ. 

- Mi volt Holmes Chapel-ben? 

- Tegnap már elmondtam, nem? – fordultam felé, és szembe néztem a várakozó és izgatott tekintetével. 

- Na, ne szórakozz velem! Szerinted elhiszem, hogy hazamentél vele, kettesben voltatok fél napig, és még csak egymáshoz sem szóltatok?

- Persze, hogy szóltunk egymáshoz. – nevettem el magam, és elindultam az osztály felé, Jade pedig követett – Nem azt mondtam, hogy nem beszélgettünk. Beszélgettünk, nagyon is sokat, és képzeld, hogy elég jól éreztem magam vele. 

- Persze, mert még mindig odavagy érte. – bólogatott unott fejjel. 

- Mi? – néztem rá zavartan – Dehogy vagyok oda érte! Barátok vagyunk, már megmondtam. 

- Aha. Azok vagytok, de imádjátok egymást, és mind a ketten szenvedtek, mert vagytok olyan idióták, hogy nem veszitek észre, mit érez a másik. 

- Jadeeeee! – kiáltottam el magam, a kelleténél kicsit hangosabban – Elment az eszed? Te most rá akarsz beszélni? 

- Nem. – nevetett – Csak azért ne nézettek már ilyen hülyének minket, ha kérhetem. De mindegy is. Szóval? Mit csináltatok két napig? 

- Már megmondtam. Mászkáltunk, beszélgettünk. 

- És az éjszaka? 

- Tudod mi volt? – adtam fel végül – Elkezdtünk filmet nézni, aztán elaludtunk. Majdnem délután ébredtem fel, aztán miután ettem, elindultunk haza. Ennyi. Semmi olyan nem történt. 

- Hát jó, elhiszem. – rántotta meg a vállát, és végre lezártuk a témát, de szerintem csak azért, mert bejött a tanár, és elkezdődött az óra. 

Egy percig sem tudtam arra figyelni, hogy mit mond a tanár, ugyanis csak ő járt a fejemben. Nem tudtam másra gondolni, mint Harry Styles-ra, és az elmúlt két napra. Arra, hogy milyen jó volt vele, még akkor is, ha tényleg csak barátként voltunk együtt. Talán ez is bizonyítja, hogy tényleg ez a kapcsolat lesz a legjobb mind a kettőnknek. 

Mikor kinyitottam a szememet, hirtelen azt sem tudtam, hogy hol vagyok. Aztán alig pár pillanat múlva tudatosodott bennem, hogy a tegnapi napot, és az estét is Harry-vel töltöttem. Ezt pedig biztossá tette az is, hogy megéreztem az ismerős parfüm illatát az orromban, és a fejem fel-le mozgott, megegyezve a halk szuszogással, amit hallottam. A fejem Harry mellkasán volt, és a bal karjával ölelt magához. Mégis mit csinálok? Miért fekszünk ölelkezve az ő ágyán, az ő szobájában, az ő házában? Mi a francot keresek én itt? És miért tölt el melegséggel, hogy vele lehetek? Miért érzem ezt? Miért akar kiszakadni a szívem a mellkasomból? Nem lesz ez így jó, hiszen Harry és én csak barátok lehetünk. Nem érezhetem ezt, mikor megszólít, rám néz, vagy hozzám ér. Egyáltalán miért is kellene hozzám érnie? 

Elkezdtem kibújni az öleléséből, amire ő is mocorogni kezdett. Hiába váltam mozdulatlanná, neki éppen elég volt ennyi, hogy magához térjen.

- Jó reggelt, szépségem! – mondta rekedt, álmos hangon. 

- Elaludtunk! – ültem fel, mintha most ébredtem volna fel én is – Nekem ma suliba kellett volna mennem. 

- Na és? – rántott egyet a vállán, és elkezdte dörgölni a szemeit – Egy napot kihagyhatsz, nem? 

- Nem igazán. Most kezdődött csak a tanév, és ez az utolsó évem. Nem szabadna igazolatlanul hiányoznom. 

- Nem akartalak felkelteni az este. 

- Mi? Miért nem? 

- Nem tudom. – rántotta meg a vállát, és felült mellettem az ágyban – Olyan jó volt nézni, ahogy alszol. Olyan szép vagy közben is. És a legjobb az volt, mikor hozzám bújtál. A kezem alig fél óra múlva elkezdett zsibbadni, de nem érdekelt. Mondjuk most jelen pillanatban nem is érzem, de megérte. 

- Harry… - hajtottam le a fejemet. 

- Bocs. Nem akartam megint elkezdeni. De tényleg nem volt szívem felkelteni. Elég gyorsan elaludtál, gondolom, hogy mennyire fáradt lehettél. 

- Hát eléggé. – bólintottam – Nem sokat aludtam a napokban. 

- Ha szeretnéd, hozok neked valamit enni, aztán kicsit később elindulhatunk haza. 

- Köszi, az jó lenne. – helyeseltem mindkét javaslatára – De ha lehet, minél előbb induljunk el haza. 

- Rendben. – bólintott kissé csalódottan, aztán kisétált a szobából. Nekem ez alatt az idő alatt lehetőségem nyílt arra, hogy kicsit jobban körülnézzek a helységben. A polcokon kiskori képek róla, és Gemma-ról, de persze voltak közös, családi fotók is. Rengeteg CD, pár ütött-kopott könyv. Tudom, hogy Harry már pár éve nem itt lakik, de ez egyáltalán nem látszott meg. Egy-két ruhadarab hevert a földön, az ágy mellett, a fotelban pedig egy gitár pihent, pár papírral körülötte. Felvettem őket, és beleolvastam. Dalszövegek. Pontosabban egy dalszöveg, egy nagyon ismerős, és emlékeket felkavaró dalszöveg. 

- Summer Love… - olvastam fel halkan. 

- Az a dal, amit neked írt. Igaz? – hallottam meg a halk hangot az ajtó felől, ami halálra ijesztett, és a lapok kihullottak a kezemből. 

- Anne! – mondtam ki a váratlan belépő nevét zavartan, majd elkezdtem felszedni a papírokat a földről, amiben Harry anyja is a segítségemre sietett. 

- Nem akartalak megijeszteni. – mondta mosolyogva, kedvesen.

- Semmi baj. – feleltem zavartan, de nem mertem rá nézni. Éreztem, hogy az arcomat kémleli, és nem akartam, hogy lássa, mennyire felzaklatott az, hogy beleolvastam a dalszövegbe. 

- Minden nap, mikor itt van, órákig énekli ezt a dalt. – mosolygott tovább, mikor én leültem az ágyra, ő pedig nekidőlt az egyik szekrénynek, és onnan figyelt tovább – Van, hogy csak gitáron játssza…

- Tényleg? – néztem rá végül. Látnom kellett az arcát, hogy tudjam, igazat mond e. 

- Igen. – bólintott – Nagyon hiányzol neki. 

- Ő is nekem. – mondtam lehajtott fejjel, nagyon halkan. 

- Akkor miért kínzod magadat, és őt is? – ült mellém Anne, és a kezét a lábamra tette – Tudom, hogy megérdemli, azok után, amit tett, de nem csak őt bántod ezzel, hanem saját magadat is. 

- Én nem akarom őt bántani, Anne. – néztem rá komolysággal – Egyáltalán nem akarom, pedig megérdemelné. De nem haragszom rá. Nem, ugyanis sokkal jobb, hogy így történtek a dolgok. 

- Miért? – a nő zavartan nézett rám.

- Mert így a legjobb mindkettőnknek. Ki tudja, hogy mi történne, ha együtt lennénk? 

- Boldogok lennétek. 

- Nem hiszem. – tekertem lemondóan a fejemet, és tagadásba burkolóztam – Viszont így, barátként sokkal jobb minden. 

- Rendben. – tette fel a kezeit megadóan, de láttam, hogy nem ért egyet – Ahogy érzitek. Én nem szólok bele, ez a kettőtök dolga. 

- Azért köszönöm. – mosolyogtam rá, hogy tudatosítsam vele, egyáltalán nem neheztelek rá, amiért szólni akart a fia érdekében. 

- Itt is van a… - jött be Harry az ajtón, egy tálcán egyensúlyozva pár tányért. Azonban mikor meglátta, hogy nem egyedül vagyok, elakadt a szava, és gyanakodva nézett rám, és az anyjára. – Hát ti?

- Csak beköszöntem Emily-nek, ugyanis nekem el kell mennem, és nem biztos, hogy hazaérek, mire elmentek. – mentette meg a helyzetet Anne. 

- Ohhh. Oké. – könnyebbült meg Harry, és letette az asztalra a tálcát. 

- Örülök, hogy megismerhettelek, édesem. Remélem, hogy találkozunk még. – ölelt magához a nő, és suttogóra fogta – Azért gondold át, amit beszéltünk. 

Én csak bólintottam egyet, amíg ő adott egy puszit a fiának, és távozott a szobából.

- Hoztam enni, egyél nyugodtan, én addig lefürdök. Aztán utána indulhatunk. 

- Oké. – mosolyogtam rá, amit ő is viszonzott. 

- Köszönöm, hogy eljöttél velem, és hogy kibírtad a családommal. – fordult felém Harry, mikor megállt a kocsijával a házunk előtt. 

- Nagyon kedves az anyukád, és a nővéred is. – biztosítottam.

- Remélem, hogy az anyám nem dumált neked semmi olyat, amiről nem akartál beszélni, vagy ami kínos lett volna. – húzta el a száját. Úgy látom, egész jól ismeri az anyukáját ilyen téren.

- Dehogy. – mosolyodtam el – Semmi olyanról nem volt szó. 

- Akkor jó. – nyugodott meg kissé. 

- Nekem most mennem kell. – zavartam meg a beszélgetés témáját – Majd úgyis találkozunk. 

- Milly…- szólt Harry, én pedig visszafordultam, ugyanis már majdnem kiszálltam a kocsiból. 

- Igen? – kérdeztem zavartan, ugyanis Harry elég közel hajolt hozzám. Választ nem kaptam, helyette olyan történt, amire nem számítottam. Megcsókolt. Megéreztem a száját az én számom, és azt hittem, hogy szívrohamot kapok. A világ hirtelen a feje tetejére fordult, a szívem fel-le ugrált a torkom és a gyomrom között, és a vér a fülemben lüktetett. Mit csinál? Mit csinálok én? Mikor ez tudatosodott bennem, azonnal ellöktem magamtól.

- Mit csinálsz? – kérdeztem suttogva – Ez most mire volt jó?

- Sajnálom. – mondta lehajtott fejjel – Nem bírtam ki…Többet nem fordul elő, megígérem. Ne haragudj!

- Nem kellett volna ezt csinálnod. De nem haragszok. Legyen ez a lezárása a múltnak, és a kezdése a jövőnek. A barátságunk jövőjének. 

- Rendben. – bólintott egyet kissé szomorúan.

- Szia. – köszöntem el, és kiszálltam a kocsiból. A szívem még mindig a torkomban dobogott, mikor beléptem az ajtón, egy az anyám egyből letámadott. 

- Elmondanád, hogy hol jártál? – kérdezte mérgesen…

37. fejezet: Mi történt Holmes Chapel-ben?

Sziasztok! Visszatértem, és ezennel szeretnék tőletek bocsánatot kérni, hogy hónapok óta nem jelentkeztem. Remélem, hogy nem utáltok nagyon, és hogy vagytok még páran, akik nem hagytak el.

Hoztam nektek egy új fejezetet, amit nemrég írtam meg, de sajnos nem sok minden történik benne. Nem tudom, hogy mikor jön az új rész, de próbálok igyekezni miattatok!

Emily Cook

- Elmondanád, hogy hol jártál? – kaptam meg a támadást az anyámtól, mikor másnap este hulla fáradtan beestem az ajtón. 

- Szia, anyuci! – mosolyogtam rá, és magamhoz öleltem. 

- Mi a… - bukott ki belőle – Mi bajod van? Hol voltál, és miért nem voltál ma iskolában? 

- Ma hétfő lenne? – néztem rá szórakozottan.

- Persze, hogy az van. Mi van veled? – méregetett gyanakvó tekintettel. 

- Semmi. – legyintettem felé, és szinte repülve szökelltem a szobám felé. Még hallottam, ahogy anyám a nevemet kiabálja utánam, de aztán a becsukódott ajtóm elválasztott a külvilág zajától. Én pedig sírva omlottam az ágyamra. Sírtam, mert megtörtént az, ami szinte már lehetetlennek tűnt, és azért is, mert tudtam, hogy ezzel vége is. Tudtam, hogy ennek így kellett történnie, hiszen ez egy csodálatos befejezése ennek a rémálomnak. A plafont bámulva feküdtem az ágyban, és a gondolataim mélyéről a telefonom csörgése zökkentett ki. 

- Tessék? – szóltam bele rekedt hangon. 

- Mondd csak, kisasszony! – hallottam meg legjobb barátnőm számonkérő hangját a vonal túloldalán, amitől egyből mosolyra húzódott a szám. Tudtam, hogy most egy hosszú kioktatás, és fejmosás fog következni. – Te mégis merre jártál? 

- Szia, Jade! – mondtam fáradtan, de mintha meg sem hallotta volna.

- Az anyád tegnap óta engem hívogat, hogy merre vagy, mert téged ugyebár nem lehet elérni. Mégis hol voltál? Még az iskolában sem jelentél meg. Remélem, hogy nem az utolsó évben kezded meg a lógásokat. 

- Nyugalom! – próbáltam lecsillapítani – Harry-vel voltam. 

- Tessék? – Jade hangja meglepődést sugárzott – Harry-vel voltál? Egészen ma estig? 

- Igen. – bólintottam hozzá megerősítésképpen, igaz ezt Jade nem látta.

- De mégis hol? Merre? És legfőképpen, miért? 

- Ez egy hosszú történet, Jade. 

- Na ne szórakozz velem. – kezdett bepöccenni – Kezdd az elejétől! Hol voltatok, hogy még nincs veletek tele az internet? 

- Holmes Chapel-ben. 

- Tessék? Hazavitt? 

- Igen. De nem kell semmit félreérteni, oké? Mikor tegnap eljöttünk a házból, megkérdezte, hogy nem mennék-e el vele valahova. Barátként persze. Én nagy nehezen beleegyeztem, elvégre tényleg barátok vagyunk. 

- Na persze… - mondta halkan Jade, de én nem foglalkoztam vele. 

- Nem tudtam, hogy hova megyünk. Már órák óta kocsikáztunk, mikor bejelentette, hogy éppen az anyukájához tartunk. Persze nem akartam bemenni, de a családja már tudta, hogy én is megyek vele. Mindenki nagyon kedves volt, és persze tudtak mindenről. Engem sokkal szívesebben fogadtak, mint Harry-t, ugyanis rá mindannyian haragszanak azért, amit velem tett. Nagyjából ennyi lenne.

- Na ne szórakozz velem! Arról mesélj, hogy miért töltötted vele az éjszakát! 

- Mi? – akadt a torkomon a szó – Miről beszélsz? Nem töltöttem vele az éjszakát! Ezt meg honnan veszed? 

- Te tényleg hülyének nézel, ugye? – kérdezte lemondóan barátnőm. 

- Jade. Hidd el, hogy semmi nem történt. Megmutatta Holmes Chapel minden egyes részét, bemutatott pár embernek, és ennyi. Harry és én csak barátok vagyunk. 

- Rendben van, te tudod. – adta fel a harcot – Holnap találkozunk? Jössz suliba? 

- Persze. – biztosítottam.

- Oké, akkor holnap. Szia.

- Szia. – tettem le a telefont, és folytattam a plafon bámulását. Közben pedig felidéztem az elmúlt pár óra eseményeit. 

- Barbara és a többi hölgy is nagyon kedves. – mondtam mosolyogva Harry-nek, mikor kijöttünk a kis pékségből, ahol még akkor dolgozott, mikor nem ismerte őt az egész világ. 

- Tudom. – bólintott, és közben engem bámult. 

- Tudod, ez nekem elég ciki. – húztam el a számat. 

- Mi? – nem értette, hogy mire célzok. 

- Engem itt mindenki ismer, és látom rajtuk, hogy milyen sajnálkozva néznek rám. Szegény kislány, akinek összetörte a szívét a híres Harry Styles. 

- Nem hinném, hogy téged sajnálnak. – ismerte be lehajtott fejjel.

- Hát? – fordultam felé, miközben visszafelé tartottunk a szülői házhoz. 

- Szerintem inkább engem, vagy ezt az egész helyzetet. 

- Miért? 

- Mert ismernek engem, és látják rajtam, hogy baj van. Látják, hogy te meg én mennyivel jobbak lennénk együtt, mint így, külön. 

- Nem vagyunk külön. – rántottam meg a vállamat – Barátok vagyunk. 

- Tudod, hogy mire gondolok. – húzta össze a szemeit. 

- Tudom, de ezt már lezártuk, nem? – kérdeztem mosolyogva, ő pedig csak bólintott – Figyelj csak, jó lenne, ha most már hazamehetnék. Nekem holnap suli lesz, és nem akarok hulla fáradtan bemenni. 

- Előbb menjünk vissza anyámékhoz, rendben? – kérte.

- Legyen. De tényleg csak egy kis időre. 

- Ahogy akarod. 

Mire visszaértünk a házhoz, már kezdett sötétedni, és elég hűvös is lett. A vendégek már megérkeztek, sőt, az egész ház tele volt. 

- Harry… - álltam meg a ház előtt, ugyanis kissé berezeltem – Nem baj, ha nem nagyon szeretnék bemenni? Egy kicsit sok volt mára az ismerősökből. 

- Nem. Semmi gond. Elhiszem. – mosolygott, és megfogta a kezemet – Gyere! – húzott magával, én pedig valamiért engedelmeskedtem neki. 

- Hova megyünk? – kérdeztem, mikor a házat megkerülve, egy hátsó ajtón bementünk a konyhába, onnan pedig felosontunk az emeletre. Mindenesetre megnyugtató érzés volt, hogy nem találkoztunk egyetlen egy rokonnal sem, ugyanis mindenki a nappaliban volt, mi pedig azt messziről elkerültük. 

- Fáradj beljebb! – mosolyogva tárta ki előttem egy szoba ajtaját, én pedig kissé félve, de mégis bementem a sötét kis helységbe. 

- Ez a te… - kezdtem, és körülnéztem. 

- Az én szobám. – bólintott, és levetette magát az ágyra – Igen! 

- És… Mit is keresünk itt? – kérdeztem óvatosan. 

- Nem kell félned tőlem. – pattant fel az ágyról, és közelebb lépkedett. Megfogta az arcomat, én pedig beleborzongtam. Annyira vágytam az érintésére, hogy azt elmondani sem lehet. Az ujjai közé vette egy hajtincsemet, és játszadozni kezdett vele. 

- Harry! – néztem rá kérlelve, ő pedig magához tért, és a hajszálaim szinte egyenként hullottak vissza a vállamra. 

- Sajnálom. – mondta lehajtott fejjel, és elfordult. 

- Semmi baj. – nyugtattam. 

- Nézhetünk valami filmet, amíg lelépnek a vendégek. Anyám szeretne még elbúcsúzni tőled, mielőtt hazamegyünk, és gondolom, most nem akarsz lemenni a sok ember közé. 

- O…oké! – egyeztem bele, és amíg Harry kutatni kezdett a filmek között, én helyet foglaltam az ágya szélén. Valahogy eszembe jutott az a nap, mikor a szigeten először néztünk filmet kettesben. Ugyan olyan érzésem volt akkor is, mint most. Mondjuk most talán egy kicsit jobban izgultam. 

36. fejezet: Holmes Chapel

Sziasztok! Igen, megint elég sokat kellett várni az új fejezetre, és a következőt tényleg nem tudom, hogy mikor hozom, ugyanis eddig volt megírva a történet. De amint időm engedi, írom tovább! :) Bocsánatot kérek előre is, de addig is itt az új fejezet! :) Várom a véleményeket, ha még vagytok itt! :)

Emily Cook

- Öhm…Harry! – kezdtem meg a beszédet bátortalanul – Nem mintha félnék attól, hogy egy őrült, baltás gyilkos vagy…vagy hasonlók, de lassan három órája úton vagyunk. Elmondanád, hogy hova megyünk? 

- Mindjárt ott vagyunk. – mosolygott, és gondolom azért, hogy megnyugtasson, a kezét a lábamra tette. Aztán abban a pillanatban magához is tért, és gyorsan a sebváltóért nyúlt. – Bocs… - mondta aztán zavartan – Csak a megszokás.

- A megszokás? – nevettem el magam – Milyen megszokás? 

- Az, hogy mellettem vagy. – mondta szomorúan – Akkor érhettem hozzád, mikor csak akartam, és most valahogy megfeledkeztem róla, hogy ez többé már nem fordulhat elő. Sajnálom!

- Semmi baj, Harry. – mondtam neki, de igenis nagy baj volt, ugyanis mindennél jobban akartam, hogy hozzám érjen – Holmes Chapel? – olvastam le az út melletti tábláról a település nevét – Mi ez a hely? 

- Itt lakok. – mondta büszkén – Mármint laktam…

- És mit is keresünk itt? – kezdtem megijedni.

- Meglátogatjuk az anyámékat. – felelt könnyedén.

- Tessék? – kikerekedett a szemem, és hirtelen pislogni is elfelejtettem – Harry…én…miért hoztál ide? 

- Ne aggódj, imádni fognak. 

- Nem vagyok a barátnőd! – kiáltottam el magam.

- Nem kell rá emlékeztetned minden egyes pillanatban. – szólt halkan.

- De…de akkor meg miért hoztál ide? 

- Azt mondtad, hogy eljössz velem.

- Ha tudtam volna, hogy a családodhoz megyünk, akkor nem jöttem volna.

- Miért? Csak barátok vagyunk! A srácok is el szoktak velem jönni néha.

- Ha meglát valaki, hogy itt vagyok veled, hírbe fognak hozni. – aggodalmaskodtam tovább.

- Nem baj. 

- Biztos? – néztem rá komolyan – Attól, hogy nem vagyunk együtt, nem biztos, hogy újra elviselném, ha letagadnál.

- Nem tagadnálak le…

- Hagyjuk! – szakítottam félbe – Nem szeretnék sokáig maradni, és nem szeretném, ha bárki is azt gondolná, hogy van köztünk valami. 

- Nyugi! Anyám tud mindenről. 

- Harry… - néztem rá lemondóan – Az egész világ tud mindenről, gondoltam, hogy az anyukád is tudja. Arra céloztam, hogy remélem, tudja, hogy nem vagyok és nem is leszek a barátnőd.

- Persze, hogy tudja… Ő ne tudná! – forgatta meg a szemeit. 

- Ezt hogy érted? 

- Hagyjuk! – rántotta meg a vállát – Itt is vagyunk! – mondta, és leparkolt egy nagy, és már kívülről is otthonosnak tűnő ház előtt. 

- Muszáj bemennem? – néztem rá kérlelve, és aggódva.

- Igeeeeen! – mosolygott rám, és kiszállt a kocsiból – Már nagyon várnak! – folytatta, mikor kinyitotta nekem az ajtót.

- Várnak? – akadt el a lélegzetem – Kik? Harry… Kik várnak, és honnan tudták, hogy jövök? 

- Jobb lenne, ha nem tudnának róla? – nevetett rám – Ha csak úgy beállítanánk, egyetlen szó nélkül?

- Nem… Nem tudom. – válaszoltam, és egyre idegesebb lettem, ahogy a bejárat felé mentünk.

- Gyere már! – Harry visszafordult, és megfogta a kezemet – Ne izgulj már annyira. Mi a baj? – állt velem szembe.

- Harry… - hajtottam le a fejemet – Miért hoztál ide? 

- Őszintén? – sóhajtott szomorúan – Hogy lássa a családom, hogy mit veszítettem. 

- Tessék? – kaptam fel a fejemet, mert nem igazán értettem. 

- Az előbb mondtam, hogy az anyám ne tudná, hogy nem leszel soha a barátnőm… - kezdte zavartan, én pedig bólintottam – Mikor tele lettek a hírek azzal, hogy ki vagy, meg ez az egész dolog, az anyám meglátogatott Londonban, és be kellett számolnom neki mindenről. Mikor megtudta, hogy mit tettem veled, kaptam egy anyai pofont. Egy jó erős anyai pofont… - bólogatott, és még végig is simított az arcán – Eléggé beparáztam tőle, ugyanis még soha nem ütött meg. De jól tette, nagyon is jól tette. 

- Inkább én tartoznék neked egy pofonnal… - húztam el a számat.

- Tudom… Tőle is csak akkor kaptam, mikor elmondtam, hogy rájöttem arra, mekkora hülyeséget tettem azzal, hogy letagadtalak. Azt mondta, hogy csalódott bennem, és ezzel döfött még egy kést belém. Az egyik a te hiányod volt, a másik meg az anyám csalódottsága. Remélem, valamennyire visszanyerem a bizalmát azzal, hogy elhoztalak. 

- Azért hoztál ide, hogy az anyád ne legyen csalódott miattad? 

- Nem… Dehogy… - tekerte meg hevesen a fejét – Azért hoztalak ide, mert veled szerettem volna lenni.

- Oké. – bólintottam – De tényleg ne számíts többre! Csak barátok vagyunk…vagyis valami hasonlók.

- Tudom. – mosolyogva adott egy csókot a kezemre, amit még mindig fogott, mióta kiszálltam az autóból – Gyere! 

- Nem gondolod, hogy nem kéne kézenfogva bemennünk? – kérdeztem zavartan.

- De… - bólintott, és el is engedte a kezemet – Bocs…

- Ne kérj folyton bocsánatot. – mosolyogtam rá, és mindketten elindultunk az ajtó felé. 

Harry elővette a kulcsát, és kinyitotta a zárat. Mikor beléptünk, egyből megéreztem a kellemes sütemény illatot, amitől otthon éreztem magam. 

- Sziasztok! – hirtelen megjelent egy kedves, és szép arcú nő az egyik ajtó mögül – Gyertek beljebb! 

- Jó napot! – nyújtottam felé a kezemet félve, és eléggé zavartan – A nevem Emily Cook.

- Szia! – ölelt magához, amivel eléggé meglepett – Szólíts csak Anne-nek. Nagyon örülök, hogy megismerhetlek. 

- Én is. – bólintottam. 

- Szia, anya. – szólalt meg Harry is, de Anne csak egy szó nélküli puszit nyomott le az arcára, aztán újra felém fordult.

- Biztos, nagyon elfáradtál a hosszú úton, gyere, egyél egy kis sütit. – mondta kedvesen, és szinte betuszkolt egy másik helységbe. 

- Köszönöm. – mosolyogtam vissza rá.

- Szia! – hallottam meg egy újabb hangot, mikor a nappaliba mentünk. Egy fiatal, szőkés hajú lány volt ott, és mikor meglátott, egyből felkelt, és bemutatkozott – Gemma Styles, Harry nővére. Emily, igaz? 

- Igen, szia. – köszöntöttem őt is, és leültem mellé a kanapéra.

- Gondolom egy kicsit gáz neked most, de meg tudlak érteni. Tudom én is, hogy milyen, mikor a srác bemutat a szüleinek. Ez az idióta meg pont ma hozott ide, mikor a fél família itt lesz. – mutatott Harry felé, aki az ajtónak támaszkodva figyelt minket, vagyis szerintem inkább engem. De most Gemma kapott egy gúnyos grimaszt, amit persze viszonzott is. Mintha magamat, és a húgomat látnám.

- Öhm… - végre szóhoz jutottam – Harry és én csak barátok vagyunk! – javítottam ki. 

- Ja… - nyögött fel Gemma – Mert az öcsém egy idióta. – tekerte meg a fejét, és megint Harry-re nézett, de ő most nem válaszolt vissza neki még egy grimasszal sem, hanem lehajtotta a fejét.

- És…hogy értetted, hogy pont ma hozott ide? – érdeklődtem.

- Ezt sem mondta el? – tekerte meg a fejét lemondóan – Az egyik unokatesónknak szülinapja van, és szinte minden családtag itt lesz.

- Ohhh… - sóhajtottam fel, és éreztem, hogy lever a víz. 

- Na, de mindegy. – rántotta meg a vállát – Rögtön jövök, segítek anyunak a konyhában.

- Oké. – bólintottam, és próbáltam rámosolyogni, de rettentő zavarban voltam. Gemma felkelt, és kiment a nappaliból, Harry pedig átvette a helyét a kanapén. – Miért nem mondtad, hogy mindenki itt lesz? – suttogtam felé idegesen.

- Mert akkor tényleg nem jöttél volna el. – ismerte be. 

- Hát nem. 

- Mi lenne, ha sétálnánk egyet? Megmutatnám a kedvenc helyeimet, elvinnélek a régi munkahelyemre is. – mosolygott rám – És akkor nem kell itt lenned, mikor mindenki megérkezik. Lelépünk picit, később meg majd elvegyülünk. 

- Mert az biztos olyan könnyű lesz majd, mi? – húztam fel a szemöldökömet. 

- Hidd el, hogy az lesz. – bólintott meggyőzően – Azért is szeretek a családommal lenni, mert itt mindenki egyenrangúként kezel, és nem világsztárként. 

- Oké. – bólintottam – Legyen! 

- Szuper! – ugrott fel a kanapéról, és felém nyújtotta a kezét – Gyere, szépség! 

Ránéztem, ő pedig rám kacsintott. Magam sem tudom, hogy miért, de megfogtam a kezét, és engedtem, hogy vezessen. Éreztem, hogy rossz vége lesz ennek a dolognak, de valahogy most ez egyáltalán nem érdekelt. 

34. fejezet: Fitness

Sziasztok! :) Meghoztam az eljegyzési party utáni fejezetet, ami nem lett olyan izgis, inkább a következő, szuper izgalmas, és meglepő fejezetet vezeti fel. Remélem, hogy kapok pár kommentet ide is! ;)

Harry Styles

- Jó reggelt! – hallottam az éles hangot, és megéreztem a hátamon Darcy súlyát. 

- Szia, hercegnő! – suttogtam, és magamhoz öleltem. A fejem csak úgy zengett, és az egész szoba forgott, mikor a hátamra feküdtem, és kinyitottam a szemem. – Nagyon korai vagy.

- Már ebéd is volt. – mondta felháborodva, és csípőre tett kézzel a hasamra ült.

- Tényleg? – néztem rá az órára, ami az éjjeliszekrényen állt – Fél kettő van? 

- Fél három. – javított ki. Tudtam én is, hogy annyi az idő, de kíváncsi voltam rá, hogy mennyire emlékszik abból, amit az óráról tanítottam neki. 

- Igen. – mosolyogtam rá, és adtam neki egy puszit.

- Mit csinálunk ma? – váltott egyből témát – Elmehetnénk anyuciért, és fagyizhatnánk.

- Nem hiszem, hogy az anyád velem akar fagyizni. – mondtam szomorúan, és felültem az ágyban, de Darcy még mindig rajtam ült. 

- Akkor valami mást? – ajánlotta fel. 

- Nem hiszem. – mondtam neki – De mi ketten csinálhatunk valamit. 

- Fagyit akarok. – követelte, mikor ledöntöttem az ágyra, és felkeltem. Az ablakhoz mentem, ahonnan kinézve láttam, hogy elég borongós az idő. 

- Szerintem eső lesz. Nem maradunk inkább itthon? – néztem rá reménykedve. 

- Van itthon jégkrém? 

- Ettél már ebédet? 

- Igen. 

- Akkor van. – bólintottam rá – A nagyanyád itt van még? 

- Igen, és nem engedte, hogy felébresszelek. – mondta bosszúsan – Azt mondta, hogy fáradt vagy a tegnapi éneklés miatt. 

- Igen. – mondtam, és próbáltam nem elhányni magam a másnaposság miatt. Elég régen ittam ennyit, de tegnap muszáj volt. Nem bírtam nézni azt, hogy életem szerelmét egy olyan senkiházi seggfej fogdozza, és csókolgatja, aki nem is foglalkozik vele. Gondolataim közben csak bámultam a kislányomat, aki az ágyon ugrált. Annyira tökéletes volt, csodaszép kislány, és az életemnél is jobban szeretem, akárcsak az anyját. Nem akarom felfogni, hogy megint el kell őket veszítenem.

- Rám sem szólsz? – nézett rám meglepetten. 

- Nem. – közelebb léptem hozzá, és az ölembe vettem, majd szorosan megöleltem – Nagyon szeretlek. 

- Én is szeretlek, apuci! – fonta a kis karjait a nyakam köré. Annyira jó volt őt magamhoz ölelni, és tudni, hogy ő az én kislányom, aki örökre a legfontosabb személy lesz az életemben. – Kapok jégkrémet? – kérdezte, mikor elhajolt tőlem. 

- Kapsz. – bólintottam, és letettem a földre, mire ő egyből kiszaladt a szobából. Félig kómásan, de én is utána mentem. Mikor a konyhába értem, már az asztalnál ült, és onnan nézett felém csillogó szemekkel. Csak rámosolyogtam, lenyomtam egy puszit az anyámnak, és a hűtőhöz mentem. 

- Úgy emlékeztem, hogy van itthon jégkrém. – mondtam hangosan, de inkább magamhoz beszéltem – Múlt héten vettem.

- Én is vettem a héten. – mondta anyám, mire én Darcy-ra néztem. 

- Tényleg? Darcy! – szóltam neki, de ő csak körbe nézegetett, úgy, hogy még véletlenül se kelljen a szemembe néznie – Tudsz valamit az eltűnt jégkrémről?

- Nem. – nézett végre rám, de láttam, hogy nem mond igazat. 

- Biztos vagy benne? 

- Háááááát… - kezdte, de nem nagyon akarta befejezni a mondatát – Nem akarok bajba keverni senkit. – mondta óvatosan, és nagyon komolyan, amitől nekem mosolyogni kellett, és az anyám is elnevette magát. 

- Nincs semmi baj, édesem. Csak nem szeretem, ha füllentesz nekem. Nem szép dolog. – mondtam, és leültem mellé az asztalhoz – Rendben? 

- Oké. – bólintott egy nagyot. 

- Tehát? Ki ette meg a több jégkrémet? Louis vagy te? – kérdeztem, mire ő egyből rám nézett. Tudtam, hogy Lou adott neki, ugyanis ő az, aki nem tud Darcy-nak nemet mondani, és a héten többször is vigyázott rá, amíg én boltban, vagy más helyen voltam. 

- Lehet, hogy én. – mondta halkan.

- Jól van, de most meg nincs mit enni. – rántottam meg a vállamat. 

- Nem megyünk el a boltba? – nézett rám kérlelve. 

- Robin hamarosan jön értem, hazamegyek pár napra. – szólalt meg anyám – Felhívom, és hozatok vele, rendben? 

- Oké. – bólintottam – De miért mész el? 

- Hogy kettesben lehessetek. – mosolygott rám. 

- Nem kell azért elmenned, anya. – mondtam, és próbáltam nem megijedni. Egész eddig itt volt velem, és segített Darcy-val. Egy-két napra hazament, de azt meg tudtam oldani, vagy akkor pont nem volt nálam a kicsi. Kezdtem beparázni, de igazából nem is azért, hogy mit fogok kezdeni egyedül, hanem azért, mert itt hagy. Annyira hozzászoktam, hogy velem van, nem kell egyedül lennem, és belebolondulnom a gondolkodásba. 

- Az esküvőre visszajövök, kicsim. – mondta, és egy lágy puszit adott a homlokomra – És ha szeretnéd, akkor még utána is itt maradok egy kicsit.

- Oké. – bólintottam, és tudtam, hogy mire célzott. Arra, hogy az esküvő után végleg egyedül maradok, és ő szívesen itt lesz velem egy darabig, hogy ne törjek össze teljesen. 

Megint a hűtőhöz léptem, hogy valami kaját keressek, de nem igazán találtam olyat, amit meg tudnék enni. Utálok másnapos lenni.

- Kinyitom. – szóltam anyámnak, mikor meghallottam a csengő hangját. Mikor kinyitottam az ajtót, odakint a négy bandatársam állt, Niall pedig a kis Nate-et is a karjában tartotta. 

- El kell jönnöd velem valahova. – szólalt meg szőke barátom. 

- Most nem jó, anyám elmegy, és megígértem Darcy-nak, hogy csinálunk valamit. – feleltem, és gyanakvóan méregettem őket. Mégis mit keresnek itt mindannyian? 

- Pontosan ezért jöttünk mi. – bólintott Liam, majd szinte fellökött, úgy lépett be mellettem a házba. Zayn, Louis és Niall pedig követték.

- Mit terveztek? – fordultam feléjük. 

- Semmiiiiiit! – emelte fel Lou a kezeit, és próbált meggyőzni, de természetesen nem ment neki. Nagyon jól tudtam, hogy mikor hazudik. 

- Nem hazudj, te jégkrémtolvaj. – mutattam rá. 

- Éééééén? – hüledezett – Elárultál? – nézett Darcy-ra, akit közben kicsalogatott a kíváncsisága az előtérbe. 

- Rájött. – mondta halkan, hogy senki ne hallja, csak Lou, de persze nem ment neki. 

- Gyere velem, rendben? – vágott közbe Niall, és Liam kezébe nyomta a fiát – A srácok vigyáznak a gyerekekre. Ideje lesz gyakorolni nekik is. 

Egy pár pillanatig elidőztem Liam-en, ugyanis elég vicces volt, ahogy egyre távolabb tartotta magától Nate-et, és szinte síró arcot vágott.

- Asszem, tele a zacsi. – mondta lélegzetét visszafojtva. 

- Mondtam, gyakorolj! – nevetett Niall – Jössz, vagy nem? – fordult felém. 

- De hova? 

- Csak gyere, örülni fogsz. - mondta, és én hittem neki. 

- Előbb tedd tisztába. – kiáltott Liam kétségbeesetten. 

- A táskában mindent megtaláltok, és ne merjétek Anne-re sózni. – mondta Niall fenyegetően. 

Angelina Graham

- Alig aludtam valamit, Abbie. – könyörögtem a nővéremnek, mikor délután háromkor megjelent nálam – Nem gondolod, hogy most elindulok, és az edzőteremben ugrálok neked? 

- Ne nekem ugrálj, hanem magadnak. – mondta lenézően – Jó lenne, ha kicsit formába hoznád magad az esküvő előtt. 

- Most azt mondod, hogy kövér vagyok? – néztem rá felháborodva. 

- Nem. Csak egy kicsit izmosodhatnál. Lapos a segged. – nézett végig rajtam. 

- Neked meg csak azért van segged, mert terhes voltál, és még rajta van a felesleg. – vágtam vissza. 

- Na és? – vont vállat sértődötten – Én most szültem, te meg öt éve, mégis én jobban nézek ki.

- Nem érdekel! – tört ki belőlem – Harry-nek így is jó vagyok! 

- Hmmmm… - csak ennyi volt a válasz, és mosolyogni kezdett.

- Mi van? – kérdeztem idegesen. 

- Harry-nek jó vagy? Nem inkább Chad-nek? 

- Mi? – kezdtem zavarba jönni, és visszapörgettem az agyamban az előbbi kijelentésemet. Harry-t mondtam. Az ő nevét mondtam ki Chad helyett, és rá is gondoltam. Én normális vagyok? 

- Hugiiiii… - Abbie mosolyogva kezdett el beszélni, és láttam, hogy most őszintén beszél – Látod, hogy nem tudod magadnak sem letagadni, hogy csak ő jár a fejedben?

- Ez nem igaz. – mondtam, és lehajtottam a fejemet. 

- Na, gyere el velem edzeni, és ígérem, hogy nem hozom fel többet ezt a nyelvbotlást. – ígérte meg. 

- Jó. – egyeztem bele, és kisiettem a nappaliból, egyenesen az emeletre, ahol összepakoltam az edzőruhámat. Azért is siettem, mert nem akartam, hogy Abbie esetleg mégis szóba hozza Harry-t, és rájöttem arra is, hogy az edzés talán kicsit kitisztítja a fejemet, és nem gondolkozok majd mindenfélén. 

Fél óra múlva már az edzőteremben voltunk, ahova régen is jártunk. Miután megszültem Darcy-t, eléggé sokat híztam, és Abbie segített leadni azt a pár kilót. Igaz, hogy Harry-t nem zavarta, ahogy kinézek, mert állítása szerint kétszáz kilósan is szeretne, de engem mégis zavart. Aztán, mikor elhagyott, már nem foglalkoztam olyan dolgokkal, hogy mekkora a hátsóm, vagy izmos-e a vádlim. 

- Hol kezdjük? – szólalt meg a nővérem.

- Nem tudom. – vontam vállat – Bicikli? 

- Oké. – bólintott, majd mind a ketten elfoglaltunk egy-egy szobabiciklit, és tekerni kezdtünk. Nem telt bele sok idő, és megéreztem az első verejtékcseppet a homlokomon. Letöröltem a törölközővel, és ahogy újra nekiláttam, figyelmes lettem két alakra a terem végében. 

- Na ne! – tört ki belőlem, és elképedve néztem az érkezőkre – Nem véletlenül jöttünk ide, ugye? – néztem összehúzott szemöldökkel a nővéremre. 

- Miért? – kérdezte, de nem nézett rám, csak mosolygott. 

- Abbie! – szóltam rá, a kelleténél kicsit hangosabban, mire a terem végében állók felénk néztek, és én ugyan abban a pillanatban néztem rá, mikor ő, énrám. Meglepődöttséget láttam az arcán, aztán egy apró mosoly kíséretében követni kezdte Niall-t, aki felénk tartott. 

27. fejezet: A lakatlan szoba

Sziasztok! Annyira örülök, hogy ennyi megjegyzést kaptam az előző fejezethez! Nagyon hálás vagyok, és imádlak titeket! Tényleg megéri írni nektek. Itt is van a legújabb rész, ami hosszabb lett, és szerintem nagyon szép is, de egyben szomorú. Várom a véleményeket! ;)

Angelina Graham

Felsétáltam a lépcsőn, és végigmentem a hosszú folyosón. Tényleg úgy éreztem magam, mintha legalább ezredszerre taposnám ezt a járólapot, pedig még soha nem jártam itt. Egyből megtaláltam a mosdót, és a dolgomat elvégezve, elindultam vissza a nappaliba. A folyosón elhaladtam a gyerekszoba előtt is, ahova kíváncsian néztem be. Természetesen ez is pontosan olyan volt, mint amilyennek elterveztük. Rózsaszín falak, pink, bolyhos szőnyeg, hófehér bútorok, egy nagy, szív alakú ágy, és rengeteg játék, baba, plüss, könyv, mesefilm, és még sorolhatnám. Mosolyogva léptem ki a helységből, és egy másik szoba ajtaja előtt ismét megtorpantam. Ránéztem a csukott faajtóra, és rátettem a kezem. Be akartam nyitni, de jobbnak láttam, ha nem teszem meg, ám a kezemet mégis a kilincsre csúsztattam, és lenyomtam. Óvatosan léptem be, és a szavam is elállt a látványtól. Éppen így képzeltem, ez a hely volt az, amit a legtovább tervezgettünk, ugyanis ez volt a legfontosabb helyszín, Darcy szobája mellett. Lassan lépkedtem a szürke padlószőnyegen, és az ágyhoz sétáltam. Megérintettem a fehér, puha anyagot, és leültem rá. Innen néztem végig minden egyes kis részletet. A barna, és fehér párnákat, az ágyhoz passzoló puffokat, és kis éjjeliszekrényeket, a hatalmas, kertre néző ablakot a fehér függönnyel, és a barna sötétítővel, ami az ágy mögött volt, a fal melletti szekrénysort, aminek az egész eleje tükrös volt, és a polcokon helyet foglaló képeket. Azokat a képeket, amik még három évvel ezelőtt készültek Darcy-ról, Harry-ről és rólam.

Ahogy gyönyörködtem a szobában, rájöttem, hogy most itt, ebben a házban élhetnénk a tökéletes életünket, ha az a szemét nem hagy faképnél. Éreztem, hogy a gondolat előcsalja a könnyeket a szememből, és a sós folyadék már égetett is. 

- Ó! Szia! – hallottam meg egy hangot az ajtó felől, én pedig szinte kiugrottam a bőrömből a rémület miatt. 

- Szia. – köszöntem vissza az érkezőnek, és próbáltam úgy letörölni a könnyeimet, hogy ne vegye észre. Szerintem nem jártam sikerrel, ugyanis ő le sem vette rólam a szemét addig, amíg le nem ült mellém az ágyra. 

- Harry mondta, hogy te is itt vagy. Nagyon örülök neki. – mosolygott a nő. 

- Csakis Darcy miatt. Nagyon szeretett volna mozizni, de a Csipkerózsikát manapság nem nagyon adják már. – próbáltam viccesnek tűnni, de ő már túl jól ismert. 

- Jól vagy, szívem? – kérdezte aggódva, és megfogta a kezemet – Láttam, hogy sírtál. 

- Nem. – tagadtam le rögtön – Csak valami…

- Belement a szemedbe? – nézett rám felhúzott szemöldökkel – Ősrégi duma. Mi bánt? Tudod, hogy elmondhatod. A fiam csinált valamit? 

- Igen. – bólintottam mosolyogva.

- Tudtam. Miért rontja el megint a dolgokat, mikor kezdenek jóra fordulni? – kezdett ideges lenni.

- Hogy érted? – kérdeztem gyanakodva, de legbelül tudtam a választ – Mindenről tudsz, ugye? 

- Igen. – bólintott – Tudod, hogy Harry mindig is a kisfiam marad, és mindig szüksége lesz rám. Kiskora óta elmond mindent, és ez most is így van. 

- Tudom. – mosolyogtam rá.

- Tehát? Mit csinált? 

- Ezt az egészet, Anne. – mutattam körbe – Mégis mikor volt erre ideje? Mikor építette ezt a házat? Mikor rendezte be? 

- Már három éve. – a válasz meglepett, de valahol gondoltam, hogy nem az elmúlt pár hétben kerített erre sort.

- Tényleg? 

- Igen. Már akkor elkezdte építtetni a házat, mikor az esküvőre készültetek. Aztán mikor meghiúsult az egész, belevetette magát a ház berendezésébe. De aztán mikor rájött, hogy semmi esélye nincs arra, hogy visszaszerezzen téged, feladta, és külföldre ment. Csak nemrég, a visszaköltözése után döntött úgy, hogy itt lakik ezentúl. Talán így titeket is közelebb érezhet magához, még ha fáj is neki, hogy nem vagytok itt vele.

- Erről csak ő tehet. – rántottam meg a vállamat, és újra körbenéztem – Ez a szoba pont olyan, amilyennek terveztük. 

- Tudom. – bólintott Anne – Harry a mai napig nem lépett be ide. Akkor volt itt utoljára, mikor berendezte. Egyszerűen nem képes bejönni a szobába, ami a közös hálótok lett volna. 

- Tényleg? 

- Igen. Én szoktam néha bejönni, és letörölgetni a polcokat, kiszellőztetni. 

- Várj csak! – tértem magamhoz hirtelen – Te most itt laksz? 

- Csak egy darabig. Szüksége van rám, és szeretnék a közelében lenni. Ő a fiam, és nem akarom egyedül hagyni, mert így is szenved. Rettentően szenved, Angie. – mondta, és újra megfogta a kezemet. Most mégis mit vár tőlem? Azt, hogy bocsássak meg a fiának, csak mert azt kéri tőlem? Nem, ez nem ilyen egyszerű. Én is szenvedtem miatta, és még most sem vagyok jobban…sőt…

- Erre most mit mondjak, Anne? – néztem rá lemondóan. 

- Semmi, drágám. Semmit. – mosolygott rám – Csak fáj látni így Harry-t. 

- Tudom. De nem tehetek ellene semmit. Most már Chad az életem, és ő lesz a férjem.

- Szereted is őt?

- Tessék? – kérdeztem felháborodva.

- Angie… - mondta teljes nyugalommal – Nem akarlak megbántani, hiszen tudod, hogy olyan, mintha a lányom lennél, és pont ezért ismerlek is. Nem vagy boldog.

- Már hogyne lennék boldog.

- Szereted Chad-et? – kérdezte újra, de én nem válaszoltam – Tudod, mit? – folytatta – Nem kell felelned rá, mert szerintem te is ugyan úgy tudod rá a választ, mint én. 

- Chad a férjem lesz, és elköltözünk. – mondtam makacsul. 

- Tudom. – hajtotta le a fejét szomorúan – És remélem, hogy legalább ez a döntésed megváltozik. Harry szenved, mert nem lehetsz az övé, de a lányát legalább ne vedd el tőle, mert akkor tényleg teljesen tönkremenne. És én sem szeretném elveszíteni az unokámat. 

- Anne, ez nem ilyen egyszerű. Nem veszítitek el Darcy-t, csupán nem látjátok olyan sűrűn. 

- Persze, mert a világ másik végére viszed. 

- Ő az én lányom.

- És a fiamé is.

- De én neveltem fel, miközben a fiad ki tudja, hogy merre járt. – ecseteltem neki a kész tényeket, de persze úgy, hogy ne bántsam meg. Anne olyan volt nekem, mintha az anyám lenne. Imádtuk egymást, és rengeteget segített, miután egyedül maradtam a három éves kislányommal. 

- Tudom, és sajnálom. Nem akarok veszekedni veled, csak nehéz. – mondta, és láttam, hogy könny gyűlik a szemébe. 

- Semmi baj. – öleltem át, amit ő egyből viszonzott – Megoldjuk ezt is, ahogy eddig minden mást megoldottunk. – suttogtam a hajába.

- Ti mit kerestek itt? – az ideges hangra hirtelen szétugrottunk, és mindketten az ajtó felé néztünk, ahol Harry állt. Az arca feszült volt, de mikor találkozott a tekintetünk, inkább elszégyellte magát. 

- Magatokra hagylak. – állt fel Anne mellőlem, és sietősen sétált kifelé - Lemegyek addig Darcy-hoz.

- Öhm… - kezdtem a mondanivalómat, minekután ő nem szólalt meg – Nem akartam csak úgy betörni ide, sajnálom. Csak kíváncsi voltam, hogy az a szoba van-e itt, amire gondoltam. 

- És az van? – kérdezte apró mosollyal, és felém sétált, majd leült mellém. 

- Az. – feleltem zavartan, és lehajtottam a fejemet, hogy ne kelljen az engem vizslató szemébe nézni. 

- Három éve be se léptem ide. – ismerte be, és körbenézett. 

- Tudom, Anne mondta. – bólintottam.

- Furcsa itt lenni veled.

- Az. 

- Tudod, mindig azt képzeltem, hogy majd itt éljük át a legboldogabb pillanatokat, az esős reggeleket, mikor Darcy beront hozzánk egy viharos éjjelen, hogy velünk aludhasson, vagy az olyan pillanatokat, mint ami tegnap éjjel is történt. 

- Harry… - próbáltam megállítani, de ő csak folytatta.

- Most meg itt ülünk, mint két idegen. Bárcsak egy rossz álom lenne ez az egész. – fejezte be szomorúan. 

- Sajnos nem az. – szólaltam meg én is, és éreztem, hogy a szívem darabokra törik, ahogy rám emeli a könnyekkel teli szemeit. Felemeltem a kezemet, és végigsimítottam a borostás arcán, amitől még jobban zokogni kezdett. – Ne, Harry. Kérlek ne. – kérleltem, mire ő hirtelen közelebb hajolt, és megcsókolt. Én visszacsókoltam, de pár pillanat múlva gyengéden eltoltam magamtól. Csillogó szemekkel, kérdő tekintettel nézett rám. 

- Nekem most mennem kell. – nyögtem ki nagy nehezen, és felugrottam az ágyról.

- Rendben. – suttogta lehajtott fejjel, szipogva – Itt hagynád Darcy-t? Szeretném, ha többször velem lenne ebben a pár hétben, addig, amíg nem veszítelek el titeket újra.

- Persze. – mondtam, majd kiléptem az ajtón, és sírva indultam el. Darcy nem vett észre, mikor leértem a bejárati ajtóhoz, csak Anne pillantott rám szomorúan. Valószínűleg gondolta, hogy megint nem sültek el túl jól a dolgok. Bíztatóan próbáltam rámosolyogni a könnyeim között, hogy biztosítsam, jól vagyok, majd elhagytam a házat. Mikor az utcára értem, akkor jutott eszembe, hogy Harry kocsijával érkeztünk ide, így nincs mivel hazamennem. Taxi sajnos erre nem sűrűn járt, így előkerestem a telefonomat, és tárcsázni kezdtem. 

22. fejezet: Mint egy kisfiú

Sziasztok! Itt van a legújabb fejezet, amit szerintem már mind vártatok. Ebben kiderül, hogy mi lesz Angie és Harry csókjának a folytatása. Olvassátok el, és várom a véleményeket! ;)

Harry Styles

Azt hittem, hogy elájulok, hiszen évek óta csak erre vágytam. Meg akartam csókolni, és most ő csókolt meg engem. Ez a legjobb dolog, ami az elmúlt három évben történt velem. Mikor végre magamhoz eszméltem, hevesen kezdtem csókolni. Egész testemben remegtem, és éreztem, hogy ő is így van vele. Elkezdte lehámozni rólam a kabátomat, majd behúzott magával az egyik ajtó mögé, ahonnan a szobája nyílt. Időm nem volt körbenézni, sokkal inkább életem szerelmére koncentráltam, aki végre megint a karjaim között volt. Éreztem az illatát, a csókját, és az érintését. Mintha a mennyországban lettem volna. Tudtam, hogy holnapra ezt meg fogja bánni, de most ez nem érdekelt. Hiszen délután még látni sem akart, most meg itt fekszik felettem, és már nincs rajta egy ruhadarab sem. Nem takarja semmi a csodálatos testét előlem, amit örökre el tudnék nézegetni. El akartam neki mondani, hogy mennyire szeretem, és mennyire gyönyörűnek tartom, hogy ő életem értelme, de nem mertem megszólalni. Nem akartam, hogy meggondolja magát, és véletlenül rájöjjön, hogy mekkora hibát követ el. Vele akartam lenni, és érezni akartam őt. 

Megszabadított az utolsó ruhadarabomról is, és most már csak a csupasz bőrünk ért egymáshoz. Újra, és újra végignéztem a meztelen testén a kevés kis fényben, amit az éjjeliszekrényen álló lámpa adott. 

Olyan érzékien csókolt, hogy nem bírtam magammal. Elvégre évek óta nem éreztem ezt, nem voltam nővel azóta, hogy utoljára magaménak tudhattam őt. Nem is igazán a szex hiányzott, hanem a szex életem szerelmével. Felülkerekedett bennem a vágy, így egy óvatos mozdulattal Angie teste fölé kerekedtem, és ez volt az a pillanat, mikor nem bírtam tovább csak a csókot, muszáj volt éreznem őt. Csak egy enyhét löktem a csípőmön, és máris éreztem azt a felülmúlhatatlan érzést, amit az együttléteink során szoktam érezni. Tökéletes volt minden egyes pillanat, és nem akartam, hogy valaha is vége legyen. Azonban az egész nem tartott olyan sokáig, hiszen mégiscsak három éve nem volt ebben részem, és ugye Angie-nek sem. 

Mikor vége lett zilálva feküdtünk egymás mellett. Mosolyogva fordultam Angie felé, aki csak a plafont bámulta. Percek teltek el úgy, hogy csak gyönyörködtem benne, ő pedig még csak rám sem nézett, meg sem mozdult, némán nézett előre. Felemeltem a kezemet, és az arcához értem, minek hatására végre rám nézett. A szemeiben ijedtséget, és kétségbeesést láttam. 

- Mi a baj? – kérdeztem suttogva.

- Mi a baj? Azt kérdezed, hogy mi a baj? Most csaltam meg a vőlegényemet az exemmel, akit én állítólag gyűlölök. – ült fel idegesen az ágyban.

- Csak állítólag? – ültem fel mellé mosolyogva, és megpusziltam a csupasz vállát.

- Harry! – szólt mérgesen, és rám nézett. A szemeibe könnyek szöktek, és lehajtotta a fejét – Ezt nagyon gyorsan el kell felejtenünk, oké? 

- Mi? Miért? – kezdtem kétségbe esni. Mélyen belül gondoltam, hogy ez lesz a vége, de teljes szívemből reménykedtem, hogy mégis mellettem dönt.

- Még kérdezed? Te és én többé nem tartozunk már össze. – magyarázta komolyan, és próbált minél meggyőzőbb lenni. 

- Te is tudod, hogy ez egy nagy hülyeség. – mondtam, és végigsimítottam a karján, amitől jól láthatóan libabőrös lett.

- Nem! Egyáltalán nem hülyeség. Chad menyasszonya vagyok, és pár hét múlva a felesége is. El fogunk költözni, Harry! Ő az, akit én választottam, és akivel boldog szeretnék lenni. 

- És boldog is leszel vele?

- Miért ne lennék? – nézett rám kérdőn. 

- Ez nem válasz. – mosolyodtam el, mire egyből zavarba jött, és más kezdett bámulni – Én is nagyon jól tudom, és te is nagyon jól tudod, hogy nem vagy belé szerelmes. Lehet, hogy szereted, de nem úgy, ahogy engem. Nem szerelemből. Mindketten tisztában vagyunk azzal, hogy minket egymásnak teremtettek, és egyikünk sem lesz boldog mással. 

- Ne vedd ezt olyan biztosra! – mondta undok hangnembe. 

- Angie… - hajoltam hozzá még közelebb, és suttogva beszéltem hozzá – Tudod, hogy mennyire megbántam azt a dolgot, és nem kérem, hogy bocsáss meg érte, de adj még egy esélyt kettőnknek. Nem dobhatod el a múltunkat, a sok közös dolgot, ami összeköt minket. Te, Darcy és én egy család vagyunk. Nekünk együtt kell lennünk, mert csak úgy lehetünk boldogok. 

- Sajnálom, Harry! – tekerte meg a fejét – De nem tudok már bízni benned. Sajnálom. – nézett rám, szemei pedig bocsánatkérően csillogtak a könnyektől, amik lassan már az arcát áztatták.

- Értem! – feleltem szomorúan, és a szemeimet égetni kezdték a sós könnyek.

- Jobb lesz, ha indulsz. Darcy már biztosan hiányol, és a maci nélkül úgysem alszik el. – zárta le a témát, miközben letörölte a könnyeit. 

- Oké. – bólintottam, majd lassan kezdtem el összeszedni a ruháimat, amik a földön hevertek. Szerintem az egész művelet több perce telt, ugyanis abban reménykedtem, hogy megállít, és nem hagyja, hogy kimenjek az ajtón. – Szeretlek! – mondtam hátat fordítva, majd elhagytam a szobát. Gyorsan felkaptam Darcy maciját az ágyáról, és a kijárat felé indultam.

Azt sem tudom, hogy hogyan jutottam el a házamig, mert egész úton elhomályosították a szemeimet a könnyek. Mielőtt kiszálltam, még belepillantottam a tükörbe, és letöröltem az arcomat. Nem akartam, hogy Darcy észrevegye rajtam, hogy sírtam. Nem akartam megijeszteni. 

- Szia! – köszöntem az anyámnak, aki a nappaliban ült, és a tévét nézte – Darcy?

- Már elaludt. – mosolygott, de mikor rám nézett, egyből lefagyott az arca – Mi történt? 

- Nem fontos. – tekertem meg a fejemet, és a padlót kezdtem bámulni. Éreztem anyám vizslató tekintetét, és tudtam, hogy nem fogja feladni, amíg el nem mondok neki mindent. 

- Harry! – szólt rám, de a hangja nem figyelmeztető volt, hanem inkább gyengéd, és segítséget nyújtó. 

- Örökre elveszítettem. – tört ki belőlem, és úgy rohantam sírva anyámhoz, mint egy óvodás kisgyerek. Ő egyből átölelt, és magához szorított.

- Mondd el, hogy mi történt. – suttogta a hajamba. Nagy nehezem abbahagytam a hisztérikus sírást, és elhajoltam tőle. Az ő szemeibe is könnyek szöktek, mint mindig, ha ilyen állapotba látott engem, vagy a nővéremet. – Veszekedtetek? 

- Nem. – tekertem meg a fejemet. 

- Akkor mi történt? Miért vagy így összetörve? 

- Mert azt hittem, hogy végre újra az enyém lett, de mégsem. Pedig annyira közel voltam.

- Nem nagyon értem. – nézett rám összehúzott szemekkel. 

- Megcsókoltam, és hát…nem álltunk meg a csóknál. – ismertem be nagy nehezen. Mindig mindent elmondtam az anyámnak, de a szexuális életemet azért nem teregettem ki neki. 

- Lefeküdtetek? – kérdezte meglepetten, mire én csak bólintottam – Aztán utána? 

- Elküldött. Hiába bizonygattam neki, hogy nekem Darcy és ő a mindenem. Azt mondta, hogy nem tud bennem többé megbízni. Hozzámegy Chad-hez, és el fognak költözni.

- Ó, édesem! – ölelt magához, amitől még jobban sírni kezdtem. Olyan voltam, mint egy kisfiú, akinek elvették a játékát, és az anyjánál keresi a vigaszt. 

- Apuci! – hallottam meg a vékony hangot a nappali ajtaja felől. Gyorsan letöröltem a könnyeimet, és mosolyt erőltettem az arcomra.

- Miért nem alszol még, hercegnő? – keltem fel, és felkaptam a földről Darcy-t. 

- Tudod, hogy a maci nélkül nem megy. – nézett rám komolyan – És még ”jóéjtpuszi”-t sem kaptam. – folytatta számonkérő hangon.

- Itt a maci. – adtam a kezébe, és egyből magához ölelte, de nem vette le rólam a tekintetét. Felemelte a kis kezét, és megsimította az arcomat. 

- Apuci, te sírtál? – nézett rám ijedten.

- Dehogy. – nevettem rá bíztatóan. 

- Pedig olyan vagy, mint aki sírt. – bizonygatta.

- Nem sírtam, hercegnő. Csak belement valami a szemembe. 

- Akkor jó. – bólintott megkönnyebbülve, majd ásított egy nagyot.

- Irány az ágy! – mondtam, majd elindultam a szobája felé. 

- Aludhatok ma veled? – nézett rám reménykedve. 

- Szeretnél? – kérdeztem.

- Nagyooooon. – suttogta, mire én csak bólintottam egyet. Bevittem a szobámba, és letettem az ágyra, majd a fürdő felé indultam. – Hova mész? 

- Megfürdök. 

- De siess! – kiáltott utánam, és elkezdte rendezgetni a párnákat, és a takarót. 

Tényleg rettentő gyorsasággal zuhanyoztam le, és siettem vissza Darcy-hoz. Valahogy sejtettem, hogy addig nem alszik el, amíg be nem fekszek mellé én is, és nem is tévedtem.

- Most már aludj, oké? – néztem rá, mikor bebújtam a takaró alá.

- Apuci! – nézett rám a hatalmas zöld szemeivel, és közelebb mászott, hogy pont szemben lehessen velem.

- Igen, hercegnő? 

- Nem baj ám, ha sírsz. Szerintem a fiúk is sírhatnak. Biztos, hogy Csipkerózsika hercege is sírt, mikor megtudta, hogy a szerelme bajban van. – mondta halkan. 

- Az lehet. – bólintottam mosolyogva. 

- Te is a hercegnőd miatt sírtál? Anyuci miatt? 

- Igen. – ismertem be.

- Akkor tényleg te vagy a hercege. – mondta nagy komolyan – De hát ez eddig is tudtam. – mondta, majd nagyokat ásított. A hangja egyre halkabb lett, és már lecsukódott a szeme is, de még mindig motyogott valamit a hercegekről és a hercegnőkről. Majd végleg elhalkult, és már csak a halk szuszogását lehetett hallani. Én még órákig néztem az éjjeli lámpa fényénél az arcát, és habár rám hasonlított jobban, Angie-t láttam benne. Életem szerelmét, aki most mindennél jobban hiányzott.

11. fejezet: Harry szabad préda

Sziasztok! A napokban volt időm írni, mondjuk így sincs valami sok fejezet eddig, ma kezdek neki a 17.-nek. Arra gondoltam, hogy heti két alkalommal hozok részt, szerdán és pénteken. Hoznék én minden nap, de sajnos nem tudok olyan gyorsasággal írni. Nem azért, mert nincs ihlet, mert nagyon is látom magam előtt az egész történetet, hanem azért, mert nincs időm. Remélem, hogy nem haragszik rám senki ezért! ;)

Nem húzom az időt, itt van az új fejezet!

Harry Styles

Igaza van. Ez a Chad biztos nem hagyná őt ott az oltár előtt, ahogy azt én tettem. Még egy ekkora marha nincs a világon, mint én vagyok. Egész éjjel nem tudtam aludni, mert csakis Angie arca, és szavai jártak a fejemben. El tudom képzelni, hogy mennyire utálhat engem. De mi mást érezne, mikor el akartam hagyni őt, és Darcy-t. Három éve azon gondolkozok, hogy hogyan lehettem akkora idióta, hogy megfordult az a fejemben, hogy elhagyom őt. 

- Mi a baj, édesem? – szólt az anyám, mikor lementem hozzá a konyhába. Tegnap délután eljött hozzám, ugyanis szerinte szükségem van az anyai gondoskodásra. Imádom őt, de szerintem kicsit eltúlozza a dolgokat, elvégre nem vagyok már tizenöt éves. Három évet éltem távolt tőle, egyes egyedül. Tudtam magamról gondoskodni, és ezután is tudni fogok. 

- Semmi gond, anya. – mosolyogtam rá. 

- Hát persze. – bólintott felhúzott szemöldökkel – Nagyon jól ismerlek. Mondd el, hogy mi bánt. - ült le mellém, és elém tolt egy nagy tányér rántottát. 

- Elég rossz napjaim voltak. – elkezdtem turkálni az ételt, de nem ettem bele, ugyanis nem volt étvágyam. Egész végig csak Angie járt a fejemben, és ha rá gondoltam, akkor egyből eszembe jutott az is, hogy hamarosan hozzámegy egy másik pasashoz. 

- Összevesztél Angie-vel? – tapintott rá egyből a lényegre.

- És Louis-val is. – tettem hozzá – Mondjuk igazából nem is veszekedtem velük, hanem ők ordítoztak velem. Nem haragszom rájuk, jogom se lenne haragudni, és nagyon is igazuk volt. 

- Mit mondtak? 

- Lou haragszik, mert nem tartottam vele a kapcsolatot, meg persze mert elhagytam a családomat. Angie pedig, hát…gondolom, azt nem kell részleteznem. 

- Angie-t megértem, de Louis-t, hát… Nem igazán. Főleg azok után, ami történt.

- Miért? – néztem rá értetlenül – Mi történt? 

- Nem tudsz róla? 

- Miről? – kezdtem ideges lenni. 

- Róla és Angie-ről. 

- Mi van? – azt hittem, hogy rosszul hallok – Volt köztük valami? 

- Nem tudom. Egy ideig nagyon úgy tűnt.

- Mi az, hogy úgy tűnt? – pattantam fel a székről, és ideges járkálásba kezdtem. 

- Miután Louis szakított Eleanor-ral, elég sok időt töltött Angie-vel, és Darcy-val. Mindenhova együtt mentek, mondhatnám úgy is, hogy egymást vigasztalták. Azt nem mondom, hogy volt valami köztük, ezt igazából senki sem tudja, mindenki csak találgatott. El sem hiszem, hogy nem hallottál erről, még az újságokban is írták. 

- Nem nagyon olvastam el azokat a cikkeket, amik rólam szóltak. Nem voltam kíváncsi arra, hogy hogyan indítanak ellenem háborút az emberek. – mondtam idegesen. 

- Édesem, nyugodj meg! Nem azt mondtam, hogy viszonyuk volt, hanem azt, hogy sok időt töltöttek együtt. – lépett mellém az anyám, és átölelt. 

- Tudom, és azt is tudom, hogy még akkor sem szólhatnék egy szót sem, ha most Lou akarná feleségül venni. De akkor is a legjobb barátomról van szó. Nem hittem volna, hogy képes lenne szemet vetni a nőre, akit szeretek. 

- Harry! Elhagytad Angie-t, és Louis-t is eltaszítottad magadtól. Nem vethetsz semmit a szemükre. 

- Tudod mit, anya? Inkább hagyjuk most ezt. El kell mennem egyet levegőzni. 

- Ma is te mész Darcy-ért? 

- Nem, de később átmegyek hozzá. – mondtam, majd öltözni kezdtem. 

- Vigyázz magadra! – kiáltott még utánam, mikor kiléptem az ajtón. 

Angelina Graham 

Tudtam, hogy az utolsó pillanatban fogok ideérni. De szerencsére nem én vagyok az egyetlen, aki ilyen későn ért ide. 

- Szia, életem! – öleltem magamhoz a kislányomat, aki hatalmas örömmel futott elém, mikor meglátott. 

- Apa is itt van? – kérdezte egyből. 

- Nahát… - néztem rá megjátszott sértődöttséggel – Én már nem is vagyok jó neked? 

- De igeeeen! – ölelte át a nyakamat – Csak jó lenne, ha együtt jönnétek értem, és megint csak hárman lennénk, mint egy igazi, nagy család. 

- Édesem… - kezdtem bele a mondandómba, miközben segítettem neki átöltözni – Apa, és én is nagyon szeretünk, de mi már nem fogunk többet együtt élni. Tudom, hogy nagyon szeretnéd, de azt is tudom, hogy már nagylány vagy, és megérted, hogy az én szerelmem most már Chad, és nem apa. 

- De hát apa a hercegünk. – nézett rám csalódottan. 

- Neked lehet, de nekem Chad az. – mosolyogtam rá. 

- De hát akkor miért néztek egymásra úgy apával, mint a szerelmesek? 

- Nem nézünk úgy egymásra. – tekertem meg a fejemet – Gyere, induljunk. A te herceged ma délután eljön érted, és vele lehetsz. 

- Te is jössz? 

- Én Chad-del leszek. – mondtam, és kézenfogva indultunk ki az épületből. 

- Angie! – hallottam meg a sipítozó hangot, és szemforgatva fordultam vissza, de mikor rá néztem a hang forrására, felöltöttem a műmosolyom. 

- Julia, mi újság? – kérdeztem kedvesen. Gyűlöltem ezt a nőt, és soha nem gondoltam volna, de idegesített a gyereke, Ben is, főleg, hogy mindig Darcy-t bántotta. 

- Véletlenül hallottam, amit az előbb beszéltetek. – kezdte a mondandóját mézesmázos hangon – Te, és Harry akkor nem vagytok együtt, ugye? 

- Nem hiszem, hogy bárkinek is köze lenne hozzá, de nem. – válaszoltam kissé flegmán. Nem szoktam ilyen lenni, de utáltam, ha az életemmel foglakozik valaki. 

- Ne érts félre! Nem akarlak kellemetlen helyzetbe hozni. Harry elkérte a számomat a minap, de még nem hívott fel. Esetleg átadnád neki, hogy csak bátran keressen, mert én várom a hívását?

- Tényleg? – köpni-nyelni nem tudtam. Annak a seggfejnek pont ezzel a nővel kell összeállnia? Egy ilyen nyavalygó kis plázacicával? De persze, mit is várok a nagy Harry Styles-tól? Miért is csodálkozok azon, hogy egy ilyen nő kell neki. Nem tudom, hogy engem hogyan is tűrt meg maga mellett? Biztos azért hagyott el, mert nem voltam neki elég ostoba, és elég kurvás.

- Igeeen! – mosolygott tovább – Örülnék, ha átadnád neki. Remélem, hogy nem gond, hogy téged kérlek meg erre, de úgy vettem észre, hogy te és ő már nem vagytok olyan kapcsolatban. 

- Nem, nem vagyunk. – néztem rá komolyan, és próbáltam nem gúnyosan beszélni vele – Átadom az üzenetedet, de most mennünk kell. Szia! – mondtam, és szinte úgy rántottam magam után Darcy-t. 

- Miért sírsz, anya? – kérdezte meg a kislányom, mikor beültünk a kocsiba, és én a kormányra támasztottam a fejemet. 

- Nem sírok, édesem! – mosolyogtam rá, miután letöröltem a könnyeimet – Elmegyünk Abbie-ért, rendben?

- Hova?

- Doktor bácsinál van. 

- Kijön végre a hasából a kisbaba? – kérdezte izgatottan. 

- Még nem. Csak megvizsgálták, hogy minden rendben van-e. 

- De mikor máááár? – kezdett duzzogni. 

- Amíg a baba jól érzi magát odabent, addig ott is marad, de már nincs sok hátra, hidd el! – nyugtattam meg, mire bólintott egy nagyot. 

- A te pocakodból nem fog kijönni egy baba? Olyan, aki az én testvérem lenne. 

- Öhm…Tessék? – néztem rá meglepetten. Erről még soha nem beszélt eddig. 

- Apa biztos örülne még egy kisgyereknek. – mondta nagy komolysággal. 

- Édesem, ha baba jön ki a hasamból, annak Chad lesz az apukája. 

- Akkor nem is lesz a testvérem? 

- De, de az lesz, mert az anyukája én leszek, de az apukája Chad. 

- Akkor inkább nem is kell kistesó. – fonta össze a karjait, és bosszúsan nézett ki az ablakon, egészen addig, amíg fel nem vettük Abbie-t az orvosi rendelő előtt. 

- Na végre! – ült be a nővérem a kocsiba. 

- Bocs, feltartottak. – mondtam bosszúsan, és megint eszembe jutott Julia idegesítő arca és hangja.

- Mi bajod van? – nézett rám meglepetten. 

- Semmi. 

- Angie! Hülyének nézel? – húzta fel a szemöldökét, mire egy szúrós pillantást küldtem felé – Bocsi. – nézett angyalian, mikor rájött, hogy Darcy előtt nem kéne így beszélnie – Tehát? 

- Julia Fields a bajom. 

- Annak a Ben gyereknek az anyja? 

- Aha. 

- Mi van vele? 

- Megkért, hogy szóljak Harry-nek, hogy hívja már fel, ha egyszer elkérte múltkor a számát. 

- És? Miért ne hívhatná fel? Elvégre Harry is szabad préda, meg Julia is, nem? 

- De. – rántottam meg a vállamat. 

- Angie! Csak azt ne mondd, hogy téged idegesítene a dolog. 

- Mi? Dehogy. – tekertem meg a fejemet. 

- Anyaaa! – szólalt meg Darcy is a hátsó ülésen – Ben anyukája egy hazug dög. 

- Darcyyyyyy! – szóltam rá meglepetten – Vigyázz a szádra! – ránéztem Abbie-re, aki alig bírta visszatartani a nevetést, és ettől nekem is nevetnem kellett. 

- De akkor is az. – állította tovább a lányom. 

- Miért is? – kérdezte meg Abbie még mindig nevetve. 

- Mert azt mondta neked, hogy apa kérte el a telefonszámát.

- És nem így volt? – néztem rá a visszapillantóba. 

- A-a. Az a néni apa zsebébe tett egy papírt, és azt mondta neki, hogy hívja fel. De apa szerintem kidobta.

- Miből gondolod? 

- Mert azt mondta, hogy neki mi vagyunk a hercegnői, és minket szeret a legjobban, és soha senkit nem fog úgy szeretni, mint téged. 

- Hát persze. – bólintottam hitetlenkedve. Mert ő aztán nagyon szerethet engem. 

- Akkor most már nem fogsz sírni, mint az előbb? – folytatta Darcy, mire én is, és Abbie is meglepődtünk a kérdésén. 

- Sírni? – nézett rám a nővérem. 

- Nem sírtam, oké? – néztem rá, és próbáltam meggyőző lenni, de nem hiszem, hogy sikerült.

10. fejezet: 3 évvel ezelőtt

Sziasztok! Bocsássatok meg megint, remélem nagyon nem utáltok. :( Csak nem volt időm géphez jutni, de tudom, hogy megértitek. Aki pedig nem (mert kaptam pár olyan kommentet, hogy mégis mit képzelek, hogy nem hozok részt), annak nem kell idejönnie csak azért, hogy be tudjon szólni. ;) Sajnálom, hogy nem vagyok géphez ragadva, de ha ennyi bántó hozzászólást kapok, még ennyire sem leszek...sőt, talán hagyom annyiban az egészet, mert nem azért írok, hogy egyesek követelőzzenek. Akinek nem inge, ne vegye magára. ;) A fő kommentelőim és olvasóim úgyis megértenek engem, és ezt köszönöm nektek. ;)

Nem is húzom tovább az időt, de ezt muszáj volt kiadnom magamból. Várom a véleményeket erről, és az új részről is, amiben megtudjuk, hogy mi volt három évvel ezelőtt.

3 ÉVVEL EZELŐTT

Angelina Graham 

Hát eljött a nagy nap. A szívem zakatolt, és talán még soha nem voltam boldogabb. Harry már két éve megkérte a kezemet, de csak most lett időnk megszervezni, és megtartani az esküvőt, ugyanis a One Direction pár hónapja megtartotta a búcsúkoncertjét, és Harry végre csak velem, és Darcy-val tölthette az összes idejét. Nem azt mondom, hogy nem szerettem, hogy a banda tagja, de azért hiányzott a gyerekem apja az életemből. Mióta az együttes feloszlott, minden egyes percét velünk tölti, és minden erejét a kis családunk tökéletesítésének szenteli. 

- Mi a helyzet? – hallottam meg a hangot az ajtóban, miközben magamat nézegettem a tükörben. El sem hiszem, hogy négy évvel ezelőtt még vakon éltem az életemet, teljesen magányosan. Most pedig teljesen egészségesen, anyaként itt állok a világ legszebb menyasszonyi ruhájában. – De gyönyörű vagy. – ámuldozott a nővérem, aki a kezében tartotta a két éves kislányomat. 

- Köszönöm. – mosolyogtam rá, és megsimogattam Darcy arcát, aki szeretett volna a fátylammal játszani, de Abbie nem engedte meg neki. 

- Izgulsz? Oké, ez hülye kérdés, persze, hogy izgulsz. 

- Furcsa, de nem. Egyáltalán nem. – tekertem meg a fejemet – Annyira boldog vagyok Harry-vel, hogy tudom, ez a nap még szebb lesz, mint terveztem. 

- Örülök, hogy boldog vagy. 

- Már hogyne lennék az, mikor az enyém a világ legédesebb, legjobb pasija, és a legszebb kislánya. – mosolyogtam felé, miközben igazgattam a feltűzött hullámos fürtjeimet. Tényleg nem izgultam, hiszen annyira tökéletes az életem, hogy arról nem lehetne szappanoperát forgatni, mert túl szerelmes és boldog lenne. Már csak percek kérdése, és törvényesen is összekötöm az életemet életem szerelmével. 

- Annyira szép vagy! – hallottam meg a jövendőbeli anyósom hangját, aki éppen most jött be a szobába.

- Köszönöm. – mosolyogtam rá vissza – Harry itt van már? 

- Még nincs, de már biztosan úton vannak. Louis hozza majd. 

- De alig öt perc múlva kezdődik az esküvő. – mondtam kissé idegesen, és rossz érzés támadt bennem. 

- Ne aggódj! – fogta meg a kezemet, és próbált nyugtatni. Látta rajtam, hogy kezdek kétségbe esni. – Tudod, hogy mindenhova utolsónak érkezik.

- De ez az esküvőnk. Innen nem kéne késnie. 

- Nyugodj meg, rendben? Nem lesz semmi baj. Megyek és megnézem, hogy ideért-e. – mondta, mire én csak bólintottam egyet. Mikor kilépett az ajtón, a nővéremre néztem, aki nagyon jól tudta, hogy mire gondolok. Mi van, ha Harry nem fog eljönni? Vagy ami még rosszabb, valami baja esett. Amilyen szerencsém van mindig, biztos, hogy ez a mai nap nem lesz tökéletes. 

Harry Styles

Eljött a nagy nap, és én annyira beparáztam, hogy nem tudom, mit csináljak. Lassan egy órája bent ülök a fürdőbe, és két percenkként hajolok a vécé felé, mert úgy érzem, hogy visszajön belőlem minden. Na nem mintha tudtam volna ma enni valamit is. Vajon Angie is így van ezzel? Ő is így parázik ettől az egésztől, mint én? Biztosan. 

- Harry! – kopogtatott be Louis az ajtón – Menni kellene, ha nem akarsz elkésni. 

- Csak egy perc, oké? – válaszoltam neki idegesen. 

- Ezt már tizedszerre mondod, tesó. Gyere már! El fogsz késni a saját esküvődről. 

- Nem kések el, mert nem fogok elmenni. – téptem ki az ajtót, és elrohantam Lou mellett. 

- Mi van? – futott utánam – Miről beszélsz? 

- Nekem ez nem fog menni, érted? Nem tudok megházasodni. – fordultam felé, és az arcába ordítottam. 

- Elment az eszed? Már évek óta úgy éltek, mint a házasok. Ez csak egy papír, mi olyan nagy dolog benne? 

- Nekem ez nem megy, nem érted? – mondtam egyenesen a szemébe. 

- Te komolyan beszélsz? Van egy gyereketek. Mi ez, ha nem család? – ordított velem, miközben szinte futott utánam – Ne menj el, Harry!

- Muszáj. Muszáj gondolkodnom. 

- Most akarsz gondolkodni? Mindjárt kezdődik az esküvőd.

- Muszáj!

- Nem vagy normális. Mi lesz, ha most lelépsz, és eszedbe jut, hogy hibáztál. Akkor már késő lesz. Angie soha nem fog megbocsátani neked, és Darcy-t is elveszíted. Te imádod őket, teljes szívedből szereted mindkettőjüket, és neked ők a családod. Nem hagyhatod el őket azért, mert beijedtél egy rohadt papírdarabtól, és attól, hogy ezentúl Angie nem a barátnőd, hanem a feleséged lesz. 

- Nem ijedtem be, csak ideges vagyok. 

- Az meg elmúlik, amint meglátod őt a menyasszonyi ruhájában. 

- És ha nem? 

- Szereted őt? 

- Persze, hogy szeretem. 

- Akkor nem értelek. 

- Ez az, hogy én sem értem magam. Nem tudom, hogy mi van velem. 

- Csak izgulsz. Ez rohadt nagy dolog, és természetes, hogy ezt érzed. 

- Oké. Lehoznád a zakómat? Fent van a szobába, addig én megnyugtatom magam. 

- Persze. – bólintott mosolyogva, majd felment a lépcsőn. Én pedig kaptam az alkalmon, és kirohantam a házból. Beültem a kocsiba, majd amilyen gyorsan csak tudtam, elhajtottam. Nem tudtam hova megyek, de mennem kellett. 

Angelina Graham 

Görcsbe szorult gyomorral álltam a hatalmas előtérben. A nővérem, a lányom, Anne, Robin, Gemma, Niall, Zayn és Liam társaságában. Nekik már régen bent kellene ülniük a násznép között, de mindannyian velem együtt idegeskedtek. Az esküvőhöz egy hatalmas kastélyt foglaltunk le, és itt lesz az egyházi ceremónia, és a vacsora is. Odafent hatalmas szobák vannak, itt készültem el, és az éjszakát is itt fogjuk tölteni. Na persze ahhoz meg kellene érkeznie a vőlegénynek is. 

- Hívjátok fel! – utasítottam idegesen a körülöttem állókat. 

- Már hívtuk, de ki van kapcsolva. – nyugtatott Niall – Biztos, hogy már úton vannak. 

- És Louis? Hívjátok őt! – mondtam idegesen. 

- Jó. Oké. – szólt vissza Niall, és a kezébe vette a telefont – Hol vagytok? – szólt bele – Hova? Itt? Oké, egy pillanat. – letette, majd rám nézett - Most parkolt le odakint. Kimegyek, mindjárt jövök. – mondta, majd elrohant. Furcsa volt, ugyanis nem is nézett rám, miközben hozzám beszélt. Kezdtem egyre rosszabbul érezni magam, főleg mikor pár perc múlva Niall és Louis egymás mellett sétálva közelítettek felém. 

- Kezdhetünk? – néztem rájuk reménykedve.

- Angie… - kezdte Louis, és láttam az arcán, hogy olyat fog közölni velem, ami fájni fog – Harry nincs itt. 

- Tessék? – nem akartam hinni a fülemnek – Hol van? Baja esett? Ugye nincs semmi baja? – estem kétségbe, és szédülni kezdtem. 

- Bárcsak inkább baja lenne. – mondta idegesen. 

- Hogy érted? 

- Lelépett. – mondta ki nagy nehezen. 

- Hogy érted azt, hogy lelépett? – kérdeztem zavartan mosolyogva. 

- Beparázott, de aztán sikerült megnyugtatnom. Legalábbis azt hittem, hogy sikerült. Felküldött, hogy hozzam le a zakóját, amit fent felejtett, de mire leértem, meglépett. 

- Te jó ég! – csak bámultam magam elé, és éreztem, hogy nem kapok levegőt. 

A lábaim elgyengültek, és a földre estem. A körülöttem lévő emberek azonnal utánam kaptak, és próbáltak összeszedni, de én elhagytam magam. A hangokat messziről hallottam, Gemma alakját láttam magam előtt, ahogy elviszi Darcy-t, hogy ne nézze végig, ahogy összeomlok. 

- Vigyetek el innen! – kiáltottam fel, és feltápászkodtam a földről. Azt sem tudom, hogy kiben kapaszkodtam, de felhúztam magam, és elindultam kifelé. 

Harry Styles

Azt sem tudom, hogy hova tartottam, csak nyomtam a gázt. Menekültem, de miért is? Már régen az esküvőmön kellene lennem, és már ki kellett volna mondanom az igent a világ legszebb nőjének. Én nem vagyok normális. Hogyan is gondolhattam azt, hogy lelépek, és elhagyom őket? Hogyan jutott az eszembe, hogy nem veszem el feleségül? Louis-nak igaza volt, elvégre már most is olyanok vagyunk, mint egy család. Az életem tökéletes, hiszen életem szerelmével élek, aki már megajándékozott egy csodás kislánnyal is. 

- Vissza kell mennem. – jelentettem ki hangosan, és az első lehetőségnél visszafordultam, és a kastély felé tartottam. Szerencsére elég közel voltam még, elég időben észhez tértem. Mikor leparkoltam az épület előtt, azonnal befelé rohantam. Éppen az udvar közepén tartottam, mikor kinyílt a hatalmas ajtó, és Angie jelent meg az oldalán Abbie-vel, az anyámmal, Robin-nal, és a négy barátommal. Csodaszép volt, elállt a szavam, mikor megláttam őt. Mekkora hülye vagyok, hogy kétségeim támadtak. 

- Édesem, sajnálom, hogy késtem. – kezdtem bele abban a pillanatban, mikor összetalálkoztunk. Az arca dühös, és utálattal teli volt, a szemei pedig könnyesek voltak. Amint kimondtam a mondatot, az arcomon csattant a keze. 

- Késtél? Késtéééél? – ordított felém – Inkább meggondoltad magad. Hogy tehetted ezt? 

- Sajnálom, nagyon sajnálom, de most már itt vagyok. – védekeztem, és kezdtem megijedni. 

- Az engem nem érdekel. Elhagytál. Nem is az fáj, hogy megszégyenítettél, hanem az, hogy én azt hittem, hogy szeretsz, és hogy boldogok lehetünk együtt. 

- Szeretlek. Kérlek, bocsáss meg! – érzetem, hogy könnyek szöknek a szemembe.

- Ha szeretnél, akkor még csak fel sem merült volna benned az, hogy nem jössz el. – nézett a szemembe, és gyűlölettel beszélt – Soha többé nem akarlak látni! Menj, és építgesd tovább a karrieredet, mert neked úgyis az a legfontosabb. – mondta, és elsétált mellettem. Tudtam, hogy arra célzott, hogy kezdjem el a szóló karrieremet, amin hónapok óta gondolkoztam, de miatta és Darcy miatt mégis letettem róla.

Éreztem, hogy megsemmisülök. Elrontottam az egész életemet. Nekem Angie és Darcy a mindenem, de most örökre elvesztettem őket. Csak percek múlva tértem magamhoz, de akkor már egyedül álltam az udvar közepén. Mindenki otthagyott, mindenkit elveszítettem.