Epilógus

Sziasztok! :) Hát, elérkeztünk ide is, véget ért a Summer Love. Ahogy a többi történetemet, ezt is imádtam írni, annak ellenére, hogy volt pár hosszabb szünetem. De mindig visszatértem, és nem hiába. Ti mindig kitartottatok mellettem, és habár most elég kevesen vagytok, de remélem, hogy egy napon mindenki visszatér majd a blogra. :)

Nem is húzom tovább az időt, olvassátok el az epilógust, és véleményezzétek. Nem igazán akartam másfajta befejezést, ezt tartom méltónak, ha már olyan sokat kellett várnotok a végkifejletre. Remélem, hogy nem okoztam senkinek sem csalódást!

Hamarosan érkezik a következő történet! Még ma alakítgatom majd át hozzá a blogot! ;)

Emily Cook

„Mert az enyém voltál nyáron,

Most tudjuk, hogy ez majdnem véget ért.

Úgy érzem magam, mint a hó szeptemberben,

De én mindig emlékezni fogok,

Te voltál az én nyári szerelmem,

Mindig a nyári szerelmem leszel.

Mikor vége lett a dalnak, az öregek meghatódva tapsoltak, Evelyn pedig még mindig mosolyogva nézett Hugh-ra. Ez most neki szólt? Tényleg írt neki egy dalt? 

- Hogy tetszett? – kérdezte Hugh, mikor visszasétált mellé, és miután fogadta az elismeréseket. 

- Ez…Ez nekem szólt? – hitetlenkedett Evelyn. 

- Szerinted kinek? – nevetett, de aztán leolvadt az arcáról a mosoly...”

Becsuktam a könyvet, majd pár másodpercig elidőztem, ahogy a kemény borítón végig simítottam. Az előlapon egy homokba ejtett napszemüveg, és egy könyv volt, háttérben a csillogó, kék tengerrel. A cím pedig a homokba volt rajzolva: Nyári szerelem.

Sosem gondoltam volna, hogy valaha is megjelenik egy könyvem. Mióta az eszemet tudtam, író akartam lenni. Imádtam a könyveket, imádtam olvasni, minden egyes betűt úgy fogtam fel a könyvek lapjain, mintha valami csoda folytán kerültek volna oda. Most pedig... Most itt fogtam a kezemben ezt a csodás könyvet, és a saját közönségtalálkozómon tartottam felolvasást, egy londoni kis könyvesboltban.

Gondolataimból egy kisebb tapsvihar zökkentett ki, mire felemeltem a tekintetemet, és zavart mosolyt küldtem a velem szemben ülő embereknek. Egy-két kéz már a magasba emelkedett, jelezve, hogy szeretnék feltenni kérdéseiket. 

- Igen? - mutattam rá egy fiatal lányra, aki az első sorban ült, és ő is a könyvemet szorongatta. 

- Miss Cook! - kezdte cérnavékony hangon.

- Csak Emily! - biztattam mosolyogva – Nem vagyok olyan öreg.

- Öhm... Emily! Igaz, hogy a könyv a te életedet írja le? Evelyn valójában te vagy, ugye?- tette fel a kérdést, amire szerintem a fél világ kíváncsi volt. Feszült csend övezte, és mindenki azt várta, hogy feleljek.

- Nos, gondoltam, hogy ezt a kérdést valaki fel fogja tenni előbb-utóbb. - nevettem zavartan – Hát... Igen! Evelyn valójában én vagyok. 

- Hugh pedig Harry Styles? - jött a következő kérdés egy idősebb nőtől, akinél toll, papír, és egy diktafon volt. Valószínűleg újságíró lehetett. 

- Igen! - bólintottam. Biztos voltam benne, hogy ezeket a tényeket már mindenki régen tudta, csupán a megerősítésemre vártak. Sosem szerettem volna igazán kimondani, hogy a könyvem Harry és az én történetemet írja le, mert nem akartam, hogy csak miatta vegyék meg. - Mint azt már mindenki tudja, én voltam a lány, akivel évekkel ezelőtt Harry együtt nyaralt, majd letagadott. De a teljes történetet elolvashatják a könyvben. Legalábbis egy részét. 

- Számíthatunk folytatásra is? - tette fel az újabb kérdését a riporter.

- Nem tudni. Lehet róla szó. - rántottam meg a vállamat – Attól függ, hogy mekkora lesz rá a kereslet. Ha sikeres lesz a könyv, akkor talán írok egy újat. 

- Ez amolyan önéletrajz lett az ön részéről, nemde? - folytatta a kíváncsi újságíró.

- Valóban rólam szól a könyv, de nem írok le benne minden kis részletet. Amit csak rám és rá tartozik, az köztünk is fog maradni. Mondjuk úgy, hogy mi és a kapcsolatunk csak az alapköve volt a könyvnek. 

- Hát, mindenesetre kíváncsiak vagyunk rá, hogy mit tartogat még számunkra.
- Én imádtam a könyvet. - szólalt meg a fiatal lány, aki feltette az első kérdést. Mosolyogva nézett rám. - Akkor is tetszene, ha nem tudnám, hogy Harry-ről szól. 

- Ennek örülök. - mondtam megkönnyebbülve, mert láttam, hogy többen is egyet értettek a lánnyal – Nem azért írtam meg ezt a történetet, mert híres akartam lenni. Sosem akartam hírnevet magamnak, főleg nem Harry Styles által. Csak írni akartam. Ha azt szerettem volna, hogy miatta vegyék meg a könyvet, eleve nem titkolom, hogy rólunk szól. 

- Én szívesen olvasnék mást is tőled. - erősködött tovább a lány, én pedig egy hálás mosollyal jutalmaztam a támogatását. 

- Rendben! - lépett elém Jade, a legjobb barátnőm, aki azóta a menedzserem is lett. Ő biztatott, hogy kezdjek el végre írni, és írjam meg ezt a majdnem hét évvel ezelőtti történetet. - Aki még nem vette meg a könyvet, az megteheti a bejárat mellett. Miss Cook pár perc múlva megkezdi a dedikálást, addig is köszönjük a figyelmet. 

- Ez valami borzalmas volt! - túrtam a hajamba, mikor félrevonultam Jade-del, a tömeg pedig oszlani kezdett. 

- Miért? Dehogy volt az! Szerintem imádták! - barátnőm lazasága mit sem változott az évek során. 

- Csak azért, mert tudták, hogy róla szól. - morogtam dühösen – Tudtam, hogy ez lesz. 

- Szerintem ez hülyeség, Mondta a kislány, nem? Akkor is szeretné, ha nem tudná, hogy Harry-ről szól. - nyugtatott – Most pedig menj, mert alá kell írnod pár könyvet. 

A dedikálás elég lassan zajlott, de minden percét imádtam, annak ellenére is, hogy nyomasztott a könyvem sikere. 

- Szia! - köszönt a soron következő személy. Felnéztem, és felismertem benne a lányt, aki annyira támogatott a felolvasás után.

- Szia! - mosolyogtam rá – Hogy hívnak? 

- Ashley! - mondta vérvörös arccal.

- Nagyon szép neved van. - feleltem, miközben aláírtam neki a könyvet – Köszönöm, hogy úgy kiálltál mellettem. 

- Ez természetes! - húzta ki magát büszkén – Nagyon szerettem olvasni a könyvedet. Szerintem csodálatosan írsz, és engem egyáltalán nem érdekelt, hogy ki kicsoda benne. Nem azért olvastam el már kétszer az elmúlt egy hétben, hanem mert tényleg imádom. 

- Ez igazán jól esik. Köszönöm, Ashley! - mondtam meghatódva, és átnyújtottam neki a könyvét, már aláírva. 

- Én köszönöm! - mosolygott hálásan, és távozott.

Legalább két órán keresztül írtam még alá a könyveket, mire az utolsó ember is kisétált a boltból. Jade már hazament, mert még rengeteg dolga volt a többi közönségtalálkozóm megszervezésével. Komolyan, igazi felnőtt, felelősségteljes nő lett belőle, mióta befejeztük az iskolát. Minden dolgomat játszi könnyedséggel el tudott intézni a saját élete mellett. Az üzlet tulajdonosa rám bízta a zárást, így egyedül pakolgattam, mikor felcsilingelt az ajtó feletti csengő, jelezve, hogy valaki belépett a boltba. Pedig meg mertem volna esküdni rá, hogy a „Zárva” táblát fordítottam kifelé. 

- Már zárva vagyunk! - kiáltottam egy halom könyv mögül. 

- Pedig reménykedtem benne, hogy még kapok egy autogramot a könyvembe. - hallottam meg a jól ismert, reszelős hangot, minek hatására majdnem kiugrott a szívem a helyéről, és egyből elejtettem a kezemben tartott könyveket. 

- Te...te mit csinálsz itt? - akadozott a hangom. 

- Tegnap akadtam rá erre egy Los Angeles-i könyvesboltban. - mutatta fel a kezében tartott könyvet. Az én könyvemet. - Arra gondoltam, hogy még ideérek a mai dedikálásra. De úgy látszik, elkéstem. - nézett körbe. 

- Hát... Még van egy kis tinta a tollamban. - mosolyogtam el magamat. 

- Gyere már ide! - nevette el magát türelmetlenül, és kitárta a kezeit felém. Nekem több sem kellett, nagy lendülettel megkerültem az asztalt, és szinte a nyakába ugrottam.

- Hogy kerülsz ide? - kérdeztem miután kibontakoztam az öleléséből – Nem Los Angelesben kéne lenned? Mi lesz a filmforgatással? 

- Az most nem olyan fontos. Te fontosabb vagy, és rettentően hiányoztál. 

- Te is nekem! - bólintottam, és egy csókot leheltem az ajkára. Ő egyből viszonozta, amitől a szívem újra olyan heves kalimpálásba kezdett, mint mindig, mikor megcsókolt.

- Fantasztikus lett a könyv. - ismerte be – Egy nap alatt kiolvastam. De...Hugh? Nem találtál valami jobban hozzám illő nevet? - viccelődött, mire nekem egyből rosszabb kedvem lett.

- Ne köss bele! - löktem egyet rajta, és távolabb sétáltam tőle.

- Mi a baj? - lépett elém, és megsimította az arcomat. 

- Az, hogy úgy érzem, csak miattad veszik és olvassák. - ismertem be.

- Ugyan már! - nevette le magát – Ez badarság.

- Badarság? Mióta használsz te ilyen szavakat? - nevettem – Mióta felcsaptál színésznek, nagyon kifinomult lett a beszélőkéd.

- Ne gonoszkodj! - húzta fel játékosan az orrát.

- Csak viccelek. - öleltem magamhoz – Tényleg nem baj, hogy hazajöttél? 

- Nem. - tekerte meg a fejét – Még pár napig maradhatok is, de utána vissza kell mennem. 

- Neeeee! - nyavalyogtam, és még jobban magamhoz szorítottam, mintha úgy nem tudna újra itt hagyni.

- Már nem tart sokáig, és akkor együtt leszünk. - ígérte, és lágy csókot lehet a hajamba. 

- Beszéltél a többiekkel? - simítottam meg rövidre vágott haját. Eleinte nagyon furcsa volt, hogy a göndör fürtjei nélkül látom, de aztán be kellett ismernem, hogy sokkal felnőttesebb és férfiasabb lett a fazonra vágott hajával. 

- Aha. - bólintott – Írogatják az új dalokat.

- Akkor visszatértek? 

- Nagyon úgy néz ki. Talán még Zayn is benne lesz. - hangja reményt sugárzott. Tudom, hogy mennyire megviselte őket, mikor Zayn kilépett a bandából. Harry teljesen összetört lelkileg, de a többiekkel sem volt más a helyzet. 

- Jobban szerettem, amíg énekes voltál. - mondtam elgondolkodva – A színészkedés sokkal több idődet elveszi. 

- Tudom, kicsim. - nyomott egy újabb csókot a fejem búbjára - Térjünk vissza a könyvedre. - tolt magától távolabb, és felém mutatta az irományom azon példányát, amit még mindig a kezében tartott – Valami nem igazán stimmel vele.

- Micsoda? - húztam össze a szemöldökömet. 

- Cook? - kérdezte, nekem pedig egyből mosolyra húzódott a szám. 

- Ez a nevem. - bólintottam megjátszott komolysággal. 

- Ez volt a neved. Miért nem használod az újat? - morogta.

- Harry! - mosolyogtam rajta, hiszen még ennyi idősen is úgy tudott duzzogni, mint egy kisgyerek.

- Jobban szeretném, ha tudná mindenki, hogy már összetartozunk hivatalosan is. 

- Tudja mindenki, hogy összetartozunk. Ezek után meg főleg. - mutattam rá a könyvemre – Összetartozunk. Eddig is így volt, és ezután is így lesz.

- Akkor is jobban tetszene, hogy Emily Styles szerepelne rajta. - vonta meg a vállát, de láttam, hogy már megenyhült. 

- Tudom! - bólintottam – De a lány, aki a könyvet írta, az még Emily Cook volt. Majd talán a következőt már Emily Styles írja.

- Lesz következő? - csodálkozott. 

- Csak rajtunk múlik. - mosolyomat egyből viszonozta, és egy csókkal koronázta meg. Tökéletes volt. 

Végre minden tökéletesen stimmelt az életemben. 

Csak egy nyári románcnak indult, de örökké tartó szerelem lett.

59. fejezet: Ország-világ előtt

Sziasztok! :) Szomorúan tapasztaltam, hogy nagyon kevés visszajelzés érkezett a legutóbbi részhez. :( De ennek ellenére már ma meghoztam a legutolsó fejezetet, ami remélem, hogy tetszeni fog nektek. Még egy lezáró epilógus hátra van, amiből megtudhattok mindent, ami ebben a részben nem derült ki. Eredetileg már holnap reggelre tervezem, de attól függ, mennyire várjátok majd! :)
Ugyanis szeretném az új történetet már a hétvégén bemutatni nektek! ;)
Nagyon várom a véleményeiteket! ;) Egy-két szó is jól esik. 

Emily Cook

Jade szeme villámokat szórt felénk, miközben Dylan-nel kimentünk a tornateremből, hogy egy csendesebb helyen beszélgethessünk. Pontosabban, hogy ő elmondhassa, amit akar, mert nekem az égvilágon semmi mondanivalóm sem volt a számára. Az után a bizonyos nap után, mikor lebuktatták egymást Harry-vel, nem igazán voltam kíváncsi egyikőjükre sem. Hazudtak nekem mind a ketten, és ezt az átélt nyári kalandok és sérelmek után már nem tudtam elviselni. Így is fél éve teljesen holtponton voltam, nekik pedig még egy lapáttal sikerült rátenniük. Nem azt mondom, hogy nem tölt el megkönnyebbüléssel az a tény, hogy már nem kell Dylan-nel lennem, mert ha úgy vesszük, valamilyen szinten én is hazudtam neki. Elvégre sosem szerettem őt igazán, csak felejteni akartam. Esélyt adni arra, hogy boldog lehessek egy átlagos, kedves sráccal, és elfelejtsem a korántsem átlagos, világsztárt, akit teljes szívemből szeretek a mai napig. 

Hozzám egy olyan fiú illene, mint Dylan. De minek áltassam magam? Minek verjem át őt is, és magamat is? Talán működhetett volna köztünk ez a dolog, ha nem gondoltam volna folyton Harry-re, és nem hasonlítgattam volna őket össze. Ha Harry nem lenne, akkor Dylan lenne. De Harry nagyon is van, hiszen miközben Dylan próbálja elkezdeni a mondókáját, még akkor sem tudok rá figyelni, mert folyamatosan egy bizonyos gyönyörű arc jár a fejemben, hatalmas, csodás zöld szemekkel a közepén, barna, göndör fürtökkel keretezve.

- Khmmm... Szóval... - köszörülte meg a torkát Dylan, miközben az egyik kihalt osztálytermet választottuk ki a társalgáshoz. 

- Szóval? - kérdeztem, és próbáltam sürgetőnek hatni, ugyanis tényleg semmi kedvem nem volt ehhez az egészhez. Megértem őt, és valamilyen szinten nem is haragszok rá, hiszen azért csinálta ezt az egészet, mert engem akart. De jobb ez így, mind a kettőnknek. 

- Szóval... - lehajtotta a fejét, és a kezeivel kezdett babrálni. Én eközben leültem az egyik pad tetejére, ő pedig követte a példámat, és velem szemben foglalt helyet. - Nem is tudom, hogy álljak neki, ugyanis rettentően szégyellem magam. Szerettem volna minél előbb bocsánatot kérni, de eddig nem volt merszem. Tudom, hogy látni sem akarsz, ezért nem is mertelek zaklatni az elmúlt hetekben. Most is talán azért volt hozzá bátorságom, mert a srácokkal megittunk pár felest. - nevetett zavartan, és pedig elmosolyogtam magam. 

- Igen... Talán én is csak azért jöttem el veled, mert Jade feljavította a puncsomat rummal. - bólintottam. 

- Borzasztóan sajnálom, amit tettem. - váltott át ismét komolyabb hangnemre – De annyira féltem, hogy elveszítelek, hogy ő elvesz tőlem... Holott sosem tudott volna elvenni tőlem... - húzta el a száját, és a szemembe nézett. Én szemöldök ráncolva néztem rá, mert nem értettem, mire céloz. - Sosem tudott volna elvenni tőlem, mert soha nem is voltál az enyém. - magyarázta, és egy szomorú mosoly jelent meg az arcán – Még a vak is látja rajtatok, hogy mennyire szeretitek egymást, és mivel én is szeretlek téged, azt akarom, hogy legyél boldog. Van egy olyan érzésem, hogy ez csak vele lehetséges. 

- Nem tudom, hogy jár-e nekem a boldogság. - ismertem be. 

- Tessék? - nevette el magát hangosan – Miért ne járna? 

- Mert becsaptalak téged is.

- Dehogy csaptál be. - legyintett – Csak boldog akartál lenni, és én megértem. 

- Inkább én tartozok neked bocsánatkéréssel. - mondtam zavartan. 

- Nem. Nem hinném, ugyanis tényleg nem voltam veled őszinte. 

- Mármint? 

- Azon a napon szinte erőszakkal vettem rá Harry-t, hogy igyon velem, mert tudtam, hogy gondja van az alkohollal. Hallottam, hogy Jade-del beszéltetek róla... - magyarázta – Arra gondoltam, hogy ha jól leitatom, akkor nem fog odaérni a randira, amit megbeszéltetek, és te dühös leszel. 

- Honnan tudtál a randiról? - értetlenkedtem. 

- Aznap reggel nálad voltam, emlékszel? - kérdésére csak bólintottam – Valójában azért mentem, hogy kikérdezzelek az előző esti randidról. Miközben beszélgettünk, jött egy üzeneted. Tőle. 

- Igen. 

- Én kértem egy pohár vizet. Amíg behoztad, én elolvastam az üzenetet. Elkattant az agyam, és tudtam, hogy nem engedhetlek át neki. Nem tudtam, mi tegyek, de aztán kapóra jött, hogy teljesen véletlenül összefutottam vele az bevásárlóközpontban. Onnantól ment minden, mint a karikacsapás.

- A többi részletet pedig már ismerem. - húztam el a számat, és felfordult a gyomrom, miközben arra gondoltam, hogy mit csinált Harry a pincérlánnyal. 

- Nem teljesen. - tekerte meg a fejét – Nem feküdt le azzal a lánnyal. Csókolóztak, a lány benne lett volna, de aztán Harry leállította. 

- Honnan tudod? - kérdeztem reménykedve.

- Láttam. - ismerte be – Ahogy mondtam, muszáj volt megbizonyosodnom arról, hogy megteszi-e.

- De nem tette. - suttogtam magam elé, alig hallhatóan. 

- Nem. Mert szeret téged. - mosolygott rám Dylan, habár nem volt őszinte öröm benne. 

- Miért mondtad el mindezt?

- Már mondtam, ha vele lehetsz csak boldog, akkor hajrá! - bólintott határozottan, és biztatóan. Tényleg őszintének tűnt, komolyan gondolta, amit mondott. Láttam rajta, hogy nehéz neki, és rettentően sajnáltam, hogy nem tudom viszonozni az érzéseit, hiszen remek srác. Egy igazi főnyeremény... De nem nekem.

- Na végre! - kiáltott fel Jade, több tekintetet is ránk vonva ezzel – Hol a francban voltál már? 

- Beszélgettünk! - nyugtattam, miközben leültem mellé, és kortyoltam egyet a poharamból – Pfujj! Ebbe raktál még rumot, amíg nem voltam itt? - kérdésem inkább kijelentésnem hatott, és természetesen egyből tudtam, hogy igazam volt, barátnőm kárörvendő arcára pillantva. 

- Igyál! - biztatott – Lehet, hogy szükséged lesz rá.

- Mi? Miért? - értetlenkedtem, és kezdtem gyanakodni. 

- Semmi, semmi! - intett le, majd egyből elterelte a témát – Milyen hazugságokkal traktálta tele a fejedet, hogy visszaszerezzen? - kérdezte, és megvető pillantást küldött Dylan felé, aki pár asztallal odébb, már jókedvűen beszélgetett pár haverjával. 

- Nem akar visszaszerezni. - tekertem meg a fejemet, Jade szemei pedig kikerekedtek. Az én figyelmemet viszont, ahogy még egy-két diáktársamét is az kötötte le, hogy a színpadon elkezdtek valamit rendezgetni. - Élő zene is lesz? 

- Pedig azt hittem, hogy most majd térdem állva fog könyörögni. - mondta Jade, figyelmen kívül hagyva az érdeklődésemet a színpad irányába. 

- Nem. Szerinte nem lennék boldog vele, és beismerte, hogy sosem voltam az övé. - mondtam teljes nyugodtsággal. 

- Tényleg? 

- Aha... Szerinte... Ő is úgy gondolja, hogy én csak egy ember mellett lehetek boldog.

- Harry mellett! - mondta ki barátnőm azt, amit én nem tudtam még most sem elismerni – Öhm... Ha már itt tartunk! Van itt valami, ami neked készült. - húzogatta a szemöldökét, majd felpattant mellőlem, és a színpad felé vette az irányt. Mi ez az egész? 

- Halihó, fiúk és lányok! - hallottam meg barátnőm harsogó hangját, ugyanis a színpad közepén álló mikrofonba beszélt. Most már tényleg rettentő kíváncsi lettem, de ezzel nem voltam egyedül, hiszen szinte minden szempár Jade-et figyelte. - Remélem, hogy mindenki jól érzi magát, viszont szeretnék most egy kis figyelmet kérni tőletek. Pihenjetek egyet a sok tánc után! - nevetett – Van itt egy olyan ember, aki mindannyiunk számára ismerős lehet. Kérlek titeket, hogy hallgassátok türelemmel, és megértéssel... Mr. Harry Styles-ot! - harsogta a nevet a mikrofonba, minek hallatán egy emberként morajlott fel körülöttem a tömeg. Mindenki izgatott lett, én pedig lefagytam. Azt sem tudtam, hogy most mi fog történni, aztán akkor megláttam őt. Az egész diáksereg ordítani, és tapsolni kezdett, mikor meglátták a színpadra felsétáló fiút. 

Esetlennek tűnt, mint aki most áll először a nagyközönség elé. Jade közben visszatért mellém, persze több ember is egyből minket kezdett bámulni, és mutogattak felénk. Vagy csak felém? 

- Öhm... - szólt bele a jól ismert mély, és rekedtes hang a mikrofonba, mire egyből megszűnt a suttogás. Mindenki feszülten figyelte a színpadon álló fiút. - Valamit el kell mondanom nektek. - vett egy mély levegőt, és belekezdett a monológjába – Nektek, és az egész világnak tudnia kell az igazat. Rengeteg pletyka terjedt el mostanában arról, hogy van egy lány, akibe totál belezúgtam. Nos, igen. Tényleg létezik ez a lány, ő pedig nem más, mint Emily Cook! - itt végre rám pillantott, én pedig azt sem tudtam, hogy hol vagyok. Mit művel? Tényleg felvállalja az egész világ előtt, hogy ismer? Szinte mindenki elkezdte felém nyújtogatni a nyakát, és döbbenetet láttam pár arcon. Éreztem, hogy elvörösödök, de mielőtt még el tudtam volna süllyedni zavaromban, Harry újra megszólalt a színpadon, hozzám beszélve – Abban a pillanatban beléd zúgtam, ahogy megláttalak a nyaraláson. Még soha nem éreztem magam ennyire szabadnak, és boldognak senki mellett. Nem kellett megjátszanom magam, az az átlagos fiú lehettem, aki amúgy is vagyok. Aztán elkövettem életem legnagyobb hibáját. Letagadtalak ország-világ előtt. Azt mondtam, hogy nem ismerlek, mert védeni akartalak az emberektől. Nem lehettem szerelmes, mert azt hittem, hogy akkor vége lesz az életemnek, és gyűlölni fog mindenki. De aztán egyre nagyobb lett a hiányod, minden pillanatban hiányoztál, és szenvedtem nélküled. Elkezdtem inni, mert azt hittem, hogy az majd segít. De nem segített, sőt, még messzebb taszított minket egymástól. Tudom, hogy rengeteget szenvedtél miattam, és mindenki bántott, mert azt hitték, hogy általam akarsz hírnevet szerezni. Utálhatsz, de nekem akkor is te jelented a világot. Mindennél jobban szeretlek, és nem tudok nélküled létezni. Remélem, hogy még emlékszel erre, mert már akkor szerettelek, mikor először hallhattad ezt a dalt. - mosolygott rám ,és ekkor fellépett a színpadra a One Direction többi tagja is, amitől újra felmorajlott a tömeg, és egy-két izgatott sikolyt is hallani lehetett. Mindenki megindult a színpad felé, de az én lábaim földbe gyökereztek. Aztán Jade a karomnál fogva elkezdett a színpad felé húzni. Elkezdődött a dal, és a srácok énekelni kezdték a dalt, amit Harry nekem írt még a nyáron. Látszott rajta, hogy mennyire meggyötört, de a szemei csillogtak, ahogy rám nézett, és nekem énekelt. 

58. fejezet: Horror

Sziasztok! Köszönöm a visszajelzéseket, kommenteket! :) Nem tudjátok elképzelni, hogy mennyit jelent egy-két szó is.

Meghoztam a legújabb részt, ami nem sok újdonságot tartalmaz, de felvezeti az utolsó részt. Igen, ezen kívül már csak egy fejezet van hátra, plusz a lezárás. Remélem, hogy tetszeni fog, habár még nem döntöttem el, hogy milyen befejezése lesz. Két verzió van bennem! ;)
Addig is a legújabb rész, várom a véleményeket! :)

Emily Cook 

Rettentő sebességgel érkeztünk el a bál napjához. Jade könyörgésére, és Liam győzködésére nagy nehezen, de belementem abba, hogy elmenjek én is. Jade elmondása szerint nagyon örült, hogy végre kimozdulok vele, és nem csak otthon sajnáltatom magam. Liam pedig nagyon hálás volt, hogy nem neki kellett részt vennie a bálon. Erről persze Jade előtt nem beszélt ilyen nyíltan, de nekem nem egyszer rebegett hálát, hogy elmegyek helyette. Nem azért, mert nem akart Jade-del lenni, hiszen tudom, hogy legszívesebben minden idejüket együtt töltötték volna, csupán nem volt kedve az iskolatársaink között bulizni. Nagyon jól tudta, hogy egy perc nyugta sem lenne tőlük, és nem tudná élvezni az estét.

- Hidd el kicsim, hogy nagyon szívesen mennék veletek, de ez mindenkinek jobb lesz így. - nyugtatta Jade-et Liam, miközben az estére készülődtünk barátnőm szobájában. 

- Tudom, de olyan jó lett volna veled lenni! - nyavalyogta Jade a gardróbból, Liam-mel pedig szem-forgatva néztünk egymásra. Ezt a beszélgetést már legalább tízszer eljátszották az elmúlt két órában.

- Ígérem, hogy bepótoljuk. - biztosította a fiú – Elviszlek egy olyan bálba, ahol még életedben nem jártál, és ami ezerszer jobb lesz, mint ez a suli bál. - mondta Liam, miközben az ágyon feküdt, és valami nézhetőt keresett a tévében. Olyan sebességgel váltogatta a csatornákat, hogy időm sem volt felfogni, mi megy éppen. 

- Nem kell úgy felvágni, Nagymenő! - Jade szúrós pillantással nézett ki a gardrób ajtaján, de látszott rajta, hogy csak viccelődik Liam-mel – Jó leszek így? - lépett végre elő. Egy csodás fekete, hosszú ujjú csipkeruhát viselt, ami combközépig ért, az elejét pedig rengeteg rózsaszín rózsa díszítette. Abban a pillanatban Liam megállt a távirányító őrült nyomkodásával.

- Nem! - kiáltott fel, és felült az ágyon – Ez mi? Ez nem is ruha! Sokkal inkább csak egy kis rongydarab. 

- Mi? - nézett rá ijedten Jade, és a falon lévő nagy tükör felé fordult - Ennyire szörnyű? 

- Szörnyű? - lépett mögé Liam, és átölelte hátulról – Csodálatos vagy! - suttogta, és lenyomott egy puszit a nyakára. 

- Akkor mi volt ez a kitörés az előbb? - fordult felé Jade, és átölelte a nyakát.

- Semmi. - hajtotta le Liam a fejét. Én csak mosolyogtam, mert nagyon jól tudtam, hogy mi a baja, pontosan úgy, ahogy Jade is. 

- Életem... - suttogta Jade, és felemelte az arcát az állánál fogva.

- Hmmm? - morogta Liam.

- Mi a baj? 

- Ha tudtam volna, hogy ilyen szerelésbe mész, nem egyeztem volna bele, hogy egyedül menj. - duzzogta. 

- Nem egyedül megyek! - mosolygott rá barátnőm – Milly-vel.

- De lesz ott még rengeteg ember. - dünnyögte tovább Liam. Olyan volt, mint egy kisgyerek, még sosem láttam ilyennek. - Pasik.

- Te jó ég! - nevette le magát Jade – Szerinted kellene nekem más, mikor nekem van a világon a legjobb, és legédesebb szerelmem? 

- A szerelmed vagyok? - mosolyogta el magát végre Liam.

- Az egyetlen, és örök. - suttogta Jade, és megcsókolták egymást. 

- Khmmmm. - köszörültem meg a torkomat, mikor már percek óta csókolóztak. 

- Ja! - tért észhez Jade – Igen! Milly! Ideje lenne felöltöznöd! 

- Ha befejeztétek a turbékolást, akkor egyet értek. - nevettem rájuk, miközben Liam visszafeküdt az ágyra. 

- Hozom a ruhádat! - kiáltott Jade, és kiviharzott a szobából. Eddig csak egyszer láttam a báli szerelésemet, mikor felpróbáltam a boltban. Kicsit be kellett venni a derekából, így nem vihettem egyből haza. Jade ment el érte, és a sajátjával együtt elhozta. 

- Hogy vagy? - szólalt meg Liam, mikor kettesben maradtunk. 

- Egész jól, de nem sok kedvem van ehhez a bálozósdihoz. - húztam el a számat.

- Miért? Jó lesz! Végre lazíthatsz egy kicsit. 

- Minek kéne lazítanom? Elég laza, és nyugodt napjaim vannak így is.

- Milly! - ült fel, és rám nézett – Ugye tudod, hogy attól, hogy a legjobb barátnőd pasija vagyok, még ugyan úgy a te barátod is. Bármit elmondhatsz, mint a régi szép időkben. 

- Tudom! - mosolyogtam rá. 

- Bármit! Ha Harry-ről akarsz beszélni, azt is szívesen meghallgatom. 

- Miért akarnék róla beszélni? 

- Mert tudom, hogy még mindig szereted, ahogy ő is téged. Tudom, hogy hamarosan beszélni fogsz vele, és azt is tudom, hogy nem tudod, mi tévő legyél.

- Minek mondjak el neked bármit is, ha úgyis tudsz mindent Jade-től? - néztem rá megjátszott sértődéssel. 

- Igaz! - nevette el magát – De én akkor is itt vagyok neked! Rendben? 

- Rendben! - bólintottam, és pont ekkor ért vissza Jade, kezében a meseszép ruhámmal. 

- Bújj bele, hercegnő! - kacsintott rám Liam, és pedig a gardrób felé vettem az irányt. A ruhám szebb volt, mint amire emlékeztem, és végre tökéletesen illett rám. Fehér, ujjatlan, combközépig érő volt, és apró, csillogó gyémántok díszítették.

Belebújtam, majd a hozzá illő magassarkút is felhúztam, és belenéztem a tükörbe. Mintha nem is én lettem volna. A hosszú, barna hajam most egy nagy kontyba volt feltűzve, és a sminkem is vadabb volt a megszokottnál.

- Indulhatunk! - jelentettem be, mikor kisétáltam a gardróbból. 

- Azta! - nézett rajtam végig Liam – Lehet, hogy mégis inkább veletek kéne tartanom. Elkélne nektek a testőrség. 

Jade és én csak egy jót mosolyogtunk rajta, majd indulásra készen, Liam kocsijába ültünk, aki elvitt minket a suliig. 

- Hamarosan találkozunk! - suttogta Liam Jade-nek, miután adott neki egy csókot, és mielőtt kiszálltunk a kocsiból. Jade csak sejtelmesen mosolygott rá, ami először furcsa volt, de aztán nem foglalkoztam vele. Miután Liam elhajtott, a bejárat felé vettük az irányt. 

A bál az iskola tornatermében került megrendezésre, ami most teljesen megváltozott. Minden úgy nézett ki, mint egy mesebeli jégbirodalom. 

- Ez gyönyörű! - szaladt ki a számon, miközben körbenéztem. Mindenhol ledes égősorok voltak felakasztva, világító jégcsapokkal, és hatalmas, hópelyhekkel. Néhol még műhó is volt a padlón. Tényleg úgy nézett ki, mintha egy mesebeli világban járnánk.

- Jól hallottam? - játszotta magát Jade – Valami végre tetszik neked?

- Kuss! - intettem le, miközben magunkhoz vettünk egy-egy pohár puncsot – Keressünk egy aszalt!

- Ott is van egy! - mutatott Jade, és elindult az üres asztal felé. Hatszemélyes, körasztalok voltak kirakva mindenfelé, de a legtöbb már tele volt. 

- Hoppá! - hallottuk meg az irritáló hangot, mikor odaértük a kiszemelt helyhez – Egy szabad asztal! 

- A mi asztalunk! - sziszegte Jade idegesen. 

- Kettőtöknek? - vihogott Bree, aki egy magas, barna hajú fiú oldalán állt. Ő volt Adam Roberts, a focicsapat kapitánya. Persze, hogy vele jött. Ki mással jöhetett volna a vezető pomponlány, ha nem a focicsapat kapitányával? Természetesen Bree-t most is követtek a csatlósai, és azok partnerei. 

- Bree! - Jade kezdett egyre dühösebb lenni – Menj vissza ahhoz az asztalhoz, ahol eddig pihentetted a hátsódat, és hagyd, hogy jól érezzük magunkat. Nem vagyunk rád kíváncsiak, nem azért jöttünk. 

- Az asztalunk már foglalt. - intette le – Most ez a mi asztalunk! 

- Tudod mit, Jade... - szóltam oda dühöngő barátnőmnek. Le kellett állítanom, mert képes lett volna nekiugrani Bree torkának a bál kellős közepén. - Gyere, és keressünk egy másik asztal. Úgyis csak ketten vagyunk, valahol csak jut nekünk hely. 

- Háhhhh! - nevetett fel gúnyosan Bree, és a kiskutyái is utánozni kezdték, habár szerintem fogalmuk sem volt, hogy min kell kacagni – Mi az? A világsztár pasijaitok már le is pattintottak titeket? 

- Nem. Csak nem kíváncsiak az olyan nyafogó, kétszínű picsákra, mint te! - mondta unottan Jade.

- Hogy mondod? - hápogta Bree, nekem pedig nevetnem kellett – Te meg mit nevetsz? - nézett rajtam végig – Azt, hogy senkinek sem kellesz? Sem a világsztárnak, sem a focistának. Senkinek! 

- Tudod, még ha nem is kellek nekik, akkor is inkább maradok önmagam, nem pedig egy olyan álszent kurva, mint te! - mosolyogtam felé, neki pedig leesett az álla. Jade megállás nélkül vihogott mellettem, miközben sarkon fordultam, faképnél hagyva a még mindig szólni képtelen Bree-t. 

- Ez fantasztikus volt! - lelkendezett Jade – De még mindig azt mondom, hogy nem kellett volna veszni hagyni az asztalt. 

- Jó lesz nekünk itt is. Itt még csak három szék foglalt. - mutattam egy, az előzőtől jóval távolabb helyezkedő asztalra. Nem ült ott senki, csupán a szék támlájára terített zakók jelezték, hogy három fiú ültetett ott. - Ráadásul pasik. - kacsintott felém Jade. 

- Nem mintha pasizni lenne kedvem. - forgattam a szemem. 

- Add a poharad! - intett felém barátnőm, és suttogóra vette. Nem mintha bárki is meghallaná az ordító zene mellett. 

- Miért? - néztem rá gyanakodva, aztán meg is kaptam a választ. Egy laposüveget tartott a kezében, és abból öntött valamit az én, majd a saját poharába is. - Azt meg hogyan hoztad be? Nem lehet alkohol behozni. 

- Ugyan már! - nézett rám gúnyosan – Hát nem tudod, hogy kivel állsz, pontosabban ülsz szemben? 

- Ha lebukunk... - kezdtem, de közbevágott.

- De nem fogunk. Plusz, ne gondold, hogy mi vagyunk az egyetlenek, akik piálnak.

- Mégis mi ez? - szagoltam bele, mikor a kezembe vettem a poharamat. 

- Csak rum. - legyintett – Kitudakoltam, hogy puncs lesz, és ahhoz meg a rum illik a legjobban. 

- Ha nem léteznél, téged ki kéne találni. - tekertem meg a fejemet, majd belekortyoltam az italomba. Egész kellemes íze lett az amúgy ihatatlan puncsnak, nem volt semmi égető utóhatása. Jobban belegondolva, talán jót is tett, hogy ellazulhattam egy kicsit az alkohol segítségével. Főleg azért, mert ezután következett még csak a fekete leves. Három fiú közeledett az asztal felé, ahol helyet foglaltunk. - Csak ne ide! Csak ne ide! - morogtam halkan. 

- Mi? - nézett rám Jade értetlenül, majd a háta mögé pillantott, ahová én is koncentráltam – A francba! Gyere, keresünk másik helyet! - pattant fel, de éppen akkor értek oda a fiúk.

- Maradjatok csak! - szólalt meg az egyik – Senki sem ül itt, minket pedig nem zavartok! 

- Kösz, de inkább nem! - mondta Jade kissé bunkón. 

- Nem hiszem, hogy találtok helyet. - mondta a másik: Mind a ketten körbenéztünk, és beláttuk, hogy ennél jobb helyünk tényleg nem lesz.

- Emily! - biccentett felém a három fiú egyike, mikor visszaültünk. Az, akivel most legkevésbé akartam egy asztalnál ülni. 

- Dylan! - mosolyogtam rá udvariasan, de annál nagyon megvetéssel. 

- Öhm... - hajolt hozzám közelebb, nem törődve Jade tekintetével, mellyel meg tudta volna ölni őt – Beszélhetnénk? 

Nem tudtam, hogy mit válaszoljak neki. Ugyan azon a napon beszéltem vele utoljára, amelyiken Harry-vel is.
A mesebeli világból horror lett. 

57. fejezet: Mielőtt késő lesz

Sziasztok! Habár nem igazán jeleztek vissza, hogy még olvassátok-e a blogot (tisztelet a kivételnek), meghoztam a legújabb részt. Ez egy elég unalmas fejezet lett, inkább csak Emily gondolataiba tekinthetünk be, de ígérem, hogy a következő rész már sokkal jobb lesz.

Ha minden igaz, akkor már nagyon a végén járunk a történetek, csupán két-három rész van hátra. Legalábbis úgy tervezem! ;) Aztán jön az új történet, amiről több részletet is megtudhattok a blog Facebook oldalán.

Emily Cook 

Suli után loholva siettem Jade háza felé, szinte alig láttam az arcomba csapódó hópelyhektől. A járásomat pedig megnehezítette az is, hogy a bokáig érő hóban szinte estem-keltem, illetve december lévén már korán sötétedett. Már hetekkel ezelőtt leesett az első hó, és azóta szinte megállás nélkül csak szakadt. Ha ez nem lett volna elég, ma reggelre még a szél is feltámadt. A szokásos hideg most olyan volt, mintha apró kis pengék szurkálták volna az arcomat, pedig csupán a szemem állt ki az öltözékem alól. 

Hiába takarították folyamatosan az utakat, akkora mennyiség esett, hogy lehetetlen volt teljesen tisztára pucolni őket. 

Szerencsére már csak pár nap volt a téli szünetig, így nem sokat kellett kibírnunk a szabadban ebben az időben. Abban biztos voltam már most, hogy a szünet alatt egy napot sem fogok a házon kívül tölteni.

Lényeg a lényeg, hogy nem mertem kocsiba ülni, hiszen tényleg elég rosszak az utak. Nem magamban nem bíztam, csupán rengeteg a felelőtlen sofőr az utakon, és a balesetek napról-napra megszaporodtak a havazás miatt. 

Mikor a sarkon befordulva végre megláttam Jade-ék házát, minden erőmet összeszedve, szinte futottam az ajtóig, és a két lefagyott, kesztyűs kezemmel dörömbölni kezdtem. 

- Te jó ég! - kiáltott fel Jade, mikor meglátott a küszöbön toporogva.

- Engedj már be! - szinte úgy taszítottam félre, utat törve magamnak. 

- Hogy nézel ki? - nézett rajtam végig barátnőm, miközben levedlettem magamról a több réteg ruhát, majd lekuporogtam a kandalló elé, amiben forró tűz ropogott. 

- A hátsóm is befagyott! - dideregtem, kezeimet a tűz felé tartva.

- Gyalogoltál? - úgy nézett rám, mintha teljesen bolond lennék. 

- Megőrültél? - nevettem rá – Dehogy! Busszal jöttem, az meg két utcával messzebb áll meg. 

- Miért nem jöttél kocsival? 

- Nem igazán akartam vezetni ilyen időben. - húztam el a számat. 

- Oké. - bólintott, és leült mellém – Viszont akkor hogyan megyünk el ruhát venni? Az én kocsim szerelőnél van. 

- Ezért hívtál ide? - egyből észhez tértem, és átláttam rajta.

- Pénteken lesz a bál. Végzősök vagyunk, és végre miénk a téli bál. - lelkendezett. Az iskolánkban minden évben rendeznek egy téli bált, ahol csupán csak az adott év végzősei vehetnek részt.

- Nem érdekel. Mondtam, hogy nem megyek el. Minek menjek?

- Milly! - nézett rám könyörögve, mintha meghatna vele – Kérlek! Annyira jó lesz. Kérlek!

- Mit nem értesz azon, hogy nem? - kezdtem ideges lenni.

- Van rá ésszerű magyarázatod? - makacskodott tovább.

- Nem is egy! - vágtam rá egyből. 

- Méghozzá? 

- Méghozzá az, hogy utálok az osztálytársainkkal lenni. Utálom őket, és ők is engem. 

- Ez hülyeség. 

- Miért lenne az? Hidd el nekem, hogy Bree és a kiskutyái kihasználnák az estét, hogy engem szivassanak. Én pedig nem vagyok vevő rá.

- De én ott leszek veled. - fogta meg a kezemet – Ahogy a suliban is. Ott leszünk egymásnak.

- Neked ott lesz Liam. - néztem rá szomorúan – Nekem meg nincs senkim, akivel mehetnék. 

- Hát erről van szó? - mosolyodott el kedvesen. 

 - Erről. Nem akarok ott ülni egész este egyedül. Így is nyomorultul érzem magam, nem akarom még tetézni is. 

- Ha már itt tartunk... Nem beszéltél vele? - kérdezte óvatosan. 

- Kivel? - tettettem, mintha nem tudnám, hogy kire céloz. 

- Na, vajon kivel? - húzta fel a szemöldökét. 

- Nem akarok beszélni vele. - tekertem meg a fejemet.

- Milly. Csak kínzod magadat, és őt is. Két hónapja nem állsz vele szóba, azóta olyan vagy, mintha mi sem történt volna. Viszont én ismerlek, mindenkinél jobban, és tudom, hogy szenvedsz. Harry pedig... Ne akard tudni, hogy milyen.

- Hát nem is akarom. - rántottam meg a vállamat – A nevét meg ne mondd ki, kérlek! 

- Látod? Nem bírod ki, ha a nevét hallod, és ha róla beszélek. Mert rohadtul szenvedsz nélküle. 

- De vele még jobban.

- Ugyan már. Nem is voltatok együtt igazán. Nem tudhatod, hogy milyen lenne. 

- Letagadna, megcsalna... - soroltam. 

- Ugyan már... Ezt a letagadást már tisztáztátok, nem? - kérdezte felhúzott szemöldökkel, én pedig csak bólintottam – A megcsalást meg nem igazán mondanám megcsalásnak. 

- Akkor minek mondanád? 

- Nem voltatok együtt, mikor azzal a pincérnővel kavart. Sőt... Ő szingli volt, neked volt pasid. Te is csókolóztál Dylan-nel, miközben vele randizgattál. 

- Ez azért... - kezdtem védekezi, de nem tudtam. Erre már én is számtalanszor gondoltam, de mindig magamnak adtam igazat. Harry már nem egyszer bántott, és miért is lenne ez másképpen ezek után?

- Ez azért, mi? - kérdezte Jade – Ez azért nem ugyan az? Vagy mi? 

- Nem tudom, Jade! Nem akarok sérülni. Látod, hogy mennyire idióta vagyok. Megbíztam benne, aztán Dylan-ben, aztán megint benne. - nem tudtam kimondani a nevét – Aztán pofára estem. 

- Azért, mert nem beszélsz vele.

- Nem is akarok. 

- Pedig megígérted neki, azt mondtad, hogy időre van szükséged. Szerintem ez a két hónap bőven elég volt. El fogod veszíteni. 

- Már régen elveszítettük egymást. - legyintettem felé – Sőt... Szerintem sosem voltunk egymáséi. 

- Dehogynem. - mosolygott barátnőm – Mindig is egymáshoz tartoztatok. Egymás nélkül semmik sem vagytok. 

- Kösz. - nevettem rá kínosan. 

- Nem úgy értem. Sokkal inkább arra célzok, hogy elvesztek egymás nélkül. 

- Ugyan már! - emeltem fel a hangomat – Fiatalok vagyunk. Szerinted örökkön-örökké együtt lennénk? Ez csak egy tini szerelem. 

- Nem vagy már tini, felnőttünk. Lehet, hogy szeretnél az lenni, de próbálj meg felnőtt fejjel gondolkodni. Tényleg nekem kell a „használ a fejedet” dologról szónokolnom? Pont neked? Mikor mindig te voltál kettőnk között az okosabb, és a felelősségteljesebb? 

- Jade, én... - kezdtem, de nem engedte, hogy befejezzem. 

- Egyszer élünk, Milly! Örökre bánni fogod, ha legalább nem beszélsz vele.

- Nem tudom. 

- Nem fog örökké arra várni, hogy mikor szánsz rá egy kis időt. Ne kínozd tovább se őt, se magadat.

- Honnan tudod, hogy ő annyira szenved? - néztem rá kérdőn. 

- Rettentően szenved. Sokszor találkozok vele, mikor Liam-mel vagyok. Nem kérdez rólad, de célozgat, és reménykedve várja, hogy üzensz velem valamit. 

- És... Megint... Megint iszik? - kíváncsiskodtam.

- Nem. - mosolygott Jade – Nem iszik. Reménykedik benne, hogy végre találkozhat veled. Miattad tartja magát, a remény miatt. 

- Oké. - bólintottam.

- Mi oké? - nézett rám kérdőn Jade. 

- Beszélni fogok vele.

- Tényleg? - mosolygott rám.

- Igen, de nem most rögtön. Beszélni fogok vele hamarosan, csak adj időt, amíg felkészülök rá. 

- Nem volt elég ennyi idő? 

- Nm igazán, ugyanis eddig nem terveztem, hogy találkozok vele. - húztam el a számat. 

- Oké, de ne halogasd olyan sokáig. Nem hiszem, hogy hónapokig arra fog várni, hogy megbocsáss neki. 

- Na, állj! - tettem fel a kezemet – Nem azt mondtam, hogy összeborulós jelenet lesz. Nem tudom még, hogy mi lesz. Majd ott és akkor kiderül. 

- Oké. - adta meg magát Jade – Az is valami, hogy beszélsz vele. De térjünk vissza a bálra! - váltott témát, és felpattant mellőlem.

- Nem megyek el. Nem fogok gyertyát tartani nektek. - makacskodtam.

- Mi lenne, ha én lennék a párod? 

- Mi van? - néztem rá zavartan. 

- Liam amúgy sem rajong ezért a bálozós ötletért. Nem mondja, de látom rajta. Tudom, hogy nem érezné jól magát, meg abban is biztos vagyok, hogy nem tudnánk nyugodtam bulizni egy-két rajongó miatt. Mi lenne, ha mi ketten mennénk csak? 

- Nem is tudom, Jade! - tekertem meg a fejemet. 

- Menjünk el ruhát venni, és meglátjuk, hogy mi lesz. Talán te is találsz magadnak, és akkor megjön a kedved is. Addig is gondolkozol az ajánlatomon. Rendben? - kérdezte, én pedig csak bólintottam. Úgysem tudnék ellene győzni. 

- És mivel akarsz menni? Mert én biztos, hogy nem buszozok. Ki sem lépek a házból, amíg apám nem jön értem munka után. 

- Olyan ünneprontó vagy! - duzzogott Jade – Akkor nézzünk meg neten pár ruhát, aztán ha találunk jót, valamelyik nap elmegyünk az üzletbe, és megvesszük. 

- Oké! - bólintottam unottan. 

- Hozom a laptopot, és forró csokit! - ugrált örömében Jade, és kirohant a nappaliból. 

Én csak bámultam a lobogó tüzet, és azon kattogott az agyam, hogy nemsokára beszélnem kell Harry-vel. Mielőtt tényleg késő lesz. 

51. fejezet: Izgalmak

Sziasztok! Igen, megint megcsúsztam egy kicsit, de itt vagyok az új fejezettel. Sajnos elég rövid lett, és nem sok minden történik benne, de szerintem aranyos fejezet lett. Olvassátok el, és kommenteljetek!

Emily Cook

- Fogadjunk, hogy ebben a te kezed van benne! - húztam össze a szemeimet, mikor beindítottam az autót, és elindultunk haza.

- Mi? - nézett rám játtszva az értetlent a legjobb barátnőm - Ezt meg honnan szedted? Miből gondolod, hogy bármi közöm van hozzá?

- Jade... - néztem rá újra - Tuti, hogy végig Harry-vel üzengettél, és nem Liam-mel, ahogy én gondoltam.

- Dehogy. - nézett rám angyalian mosolyogva.

- Hát persze. - szemeimet újra az útra szegeztem, és csak mosolyogtam. Magam sem tudom, hogy miért, de valahogy jobb lett a kedvem. Jobb, mint az elmúlt pár hétben. 

- De tényleg! - bizonygatta Jade - Nem hiszem, hogy én erőltettem annyira ezt a kis szombati kiruccanást. 

- Tessék? - nem értettem, hogy mire céloz. 

- Az én ötletem volt a mai program? Nem hiszem.

- Nem. Nem a tiéd, hanem... Kim? - néztem a húgomra a visszapillantóból. 

- Igen? 

- Honnan jött az ötlet, hogy a London Eye-hoz akarsz menni? - kérdeztem gyanakodva. 

- Harry kért meg rá. - felelte lazán.

- Tessék? - csodálkoztam, Jade pedig bólintott - Mikor találkoztál vele? 

- Nem találkoztam, hanem telefonon beszéltünk. 

- Hogyan? 

- Az én segítségemmel. - szólt közbe Jade. 

- Tehát mégis benne volt a kezed. 

- Csak segédkeztem egy kicsit. - rántotta meg a vállát.

- Mégis mikor történt ez? 

- Nem tudom. Pár napja. Mikor nálatok voltam, te meg Dylan-nel enyelegtél telefonon. 

- Ahhhhh... - fújtam ki a levegőt, és hirtelen szörnyű súly nehezedett a mellkasomra - Dylan...

- Mi van vele? 

- Nem tudom, Jade. - tekertem meg a fejemet, és rosszul éreztem magam. 

- Együtt vagytok, vagy sem? 

- Ő azt hiszi, hogy igen. De én nem vagyok ebben olyan biztos. És különben is... Most mondtam igen Harry-nek a randira.

- Tényleeeeg? - kiáltott fel Jade vidáman.

- Igen. - mosolyodtam el újra, és megint átjárt az a melegség, amit akkor éreztem, ha Harry eszembe jutott. Vagyis szinte minden egyes percben. 

- Ez remek. - biztatott.

- Tudod ez annyira furcsa nekem. 

- Mi? 

- Hogy nem is olyan régen, még meg tudtad volna ölni őt, azért, amit tett velem, most meg szinte a karjaiba löksz. - nevettem fel.

- Mert tudom, hogy amit akkor tett, azt félelemből tette, és rájött, hogy hibázott.

- És ha megint hibázik? - bukott ki belőlem, amitől mélyen, belül rettegtem. 

- Nem fog. Tudja, hogy mit veszíthet, ha újra elrontja, és tudja jól, hogy akkor már nem lesz több lehetősége. 

- Remélem is, hogy tudja. - biztattam magamat, hogy elhiggyem amit mond.

Nem sokkal ezután leparkoltam a házunk előtt, és mind a hárman kiszálltunk a kocsiból. 

- Mikor lesz a randi? - kérdezte Jade, miközben kinyitottam az ajtót.

- Nem tudom. Azt mondta, hogy majd felhív. - válaszoltam, és alig pár másodperc múlva megcsörrent a telefonom a kabátom zsebében. Mikor ránéztem a kijelzőre, a szívem egy hatalmasat dobbant, és mosolyra húzódott a szám. A mai napon már nem először. 

- Hmmmm... - adta ki magából a sokat sejtő hangot Jade, és Kim-mel együtt bementek a házba, és pedig a fülemhez emeltem a telefont. 

- Szia! - szóltam bele, és a vonal másik végén meghallottam a jól ismert búgó hangot.

- Szia, szépségem! - köszönt, és hallottam a hangján, hogy mosolyog - Hogy vagy? 

- Éppen úgy, mint fél órával ezelőtt. - nevettem el magam, mert tudtam, hogy zavarban van, és nem tudja, hogy mit mondjon. 

- Nem baj, hogy máris felhívtalak, ugye? - a hangja megváltozott, és most érződött belőle az aggódás is. 

- Persze, hogy nem. - nyugtattam meg, mire egy hatalmas sóhaj szaladt ki a száján - Csak azért hívtál, hogy megkérdezd, hogy vagyok? 

- Nem. Illetve azért is, de igazából azt szerettem volna kérdezni, hogy...öhm...

- Bökd már ki! - nevettem fel újra. 

- Hogy eljönnél-e velem randizni. - hadarta el.

- Ezt már megbeszéltük, nem? Már belementem. 

- De úgy értem, hogy ma. 

- Ma? - lepődtem meg.

- Aha. 

- De hát lassan este lesz. 

- Egy óra múlva ott vagyok érted, ha megfelel.

- Hát...öhm... Nem is tudom. A szüleim nincsenek itthon.

- Jade majd vigyáz Kim-re. - jelentette ki, tudván, hogy mire célzok. 

- Rendben. Legyen. - egyeztem bele, hiszem mélyen belül alig vártam, hogy újra vele lehessek, láthassam, érezhessem. 

- Akkor egy óra múlva. 

- Egy óra múlva. - bólintottam, minha látná, majd kinyomtam a telefont. 

- Biztos, hogy tudsz vigyázni rá? - kérdeztem meg már legalább századszorra Jade-et, mióta Harry felhívott. Lassan letellik az egy óra, és én már tűkön ülve várom, hogy ideérjen, és vele tölthessem az estét. 

- Milly! - barátnőm kezdett ideges lenni - Hányszor mondjam még el? 

- De nem volt semmi terved? Liam-mel? Elvégre szombat van. 

- A szüleid amúgy is hamarosan hazaérnek. Majd utána lesz időm Liam-mel lenni. 

- A szüleim... - esett le a tantusz. 

- Mi van velük? 

- Megölnek, ha megtudják, hogy Harry-vel vagyok. 

- Akkor majd azt mondom, hogy Dylan-nel vagy. - rántotta meg a vállát, és csatornát váltott, amivel felbosszantotta Kim-et, aki éppen a kedvenc meséjét nézte. 

- Őt sem hívtam fel! - jutott eszembe, és egyre idegesebb lettem. 

- Fejezd már be! - nevetett rajtam Jade - Nem is a szüleid, és Dylan miatt izgulsz, mi? 

- De! Dehogy nem.

- Szerintem te Harry miatt vagy totál berezelve. 

- Egy kicsit...egy kicsit talán miatta is. - ismertem be, és befejeztem a fel-le járkálálst - Megjött! - néztem ki az ablakon, és most estem kétségbe teljesen. 

- Ne parázz már! Inkább neki kéne izgulnia, és hidd el, hogy ezerszer jobban izgul, mint te. - próbált meg nyugtatni Jade, miközben még egyszer belenéztem a tükörbe. Nem öltöztem ki, elvégre ez nem is igazi randi, hiszem úgy beszéltük meg, hogy csak barátként kezdjük. Egy fekete feszes nadrágot, és egy szintén fekete, csipke garbót vettem fel. Divatos volt, de mégsem kihívó. 

- Majd jövök. - intettem vissza az ajtóból.

- Majd hívj fel, ha hazaértél. - kiáltott utánam Jade, mielőtt becsaptam magam mögött az ajtót. 

A fekete Range Rover a ház előtt állt, és én amilyen gyorsan tudtam lépkedni a magassarkúmban, olyan gyorsan siettem Harry felé. 

- Szia! - köszöntem, mikor bepattantam mellé. 

- Szia! - szinte suttogta, és le sem vette rólam a szemét - Gyönyörű vagy. 

- Köszönöm. - mosolyogtam rá, és éreztem, hogy elpirulok. Te jó ég! Úgy viselkedek, mint egy kislány. Mintha még soha semmi nem történt volna köztünk. 

- Indulhatunk? - kérdeze, mire én csak bólintottam. Beindította a kocsit, és kikanyarodott a ház elől. Ahogy gyorsult az autó, úgy gyorsult az én szívverésem is. El sem hiszem, hogy itt ülök mellette. Talán végre minden jól fog alakulni. Remélem.

49. fejezet: Egy dal a múltból

Sziasztok! Igen, már itt is van a legújabb rész! Próbálok sietni a következővel is, ami ígérem, hogy nagyon izgalmas lesz, és szeretni fogjátok.
Viszont kérlek titeket, hogy írjatok pár szót a történetről, vagy legalább adjatok életjelet magatokról, hogy még itt vagytok. Nagyon jól jönne! :)

Emily Cook

- Jó reggelt! - álmosan, nagyokat ásítozva vánszorogtam le a szobámból szombat reggel. Az anyám, és az apám a konyhában voltak Kim-mel együtt.
- Jól aludtál? - kérdezte az anyám, és egy puszit nyomott a fejem búbjára, mikor leültem az asztalhoz, és elém rakott egy tányér rántottát.

- Aha. - rántottam meg a vállamat - Fogjuk rá.
- Ugye tudod, hogy ma te vigyázol Kim-re? - pillantott rám az aznapi újság felett apám.
- Persze.
- Rendben! - bólintott anyám - Nemsokára indulunk, jók legyetek, és ha lehet, ne engedd meg Kim-nek, hogy szétverje az egész házat.
- Nem. Nem engedem. Maximum csak az alsó szintet. - mosolyogtam angalian anyámék felé, akik csak megtekerve a fejüket, elhagyták a házat.
- Véééééégre! - sóhajtott fel halkan Kim, mikor meghallotta az autónk távolodó hangját - Ugye nem felejtetted el a mai napot? - nézett felém izgatottan.
- Hogyan felejthetném el, mikor öt percenkként emlékeztetsz rá? - néztem rá nevetve, aztán úgy gondoltam, hogy felhozok egy másik dolgot neki - Mondd csak! Mi lenne, ha nem csak ketten mennénk?
- Jönne Jade is? Oké. - bólintott, majd tovább kanalazta a gabonapelyhet.
- Nem. Nem éppen rá gondoltam.
- Hanem? - nézett rám gyanakodva.
- Van ez a fiú... Öhm... Dylan.
- A fiúd? - szúrós szemekkel nézett felém.
- Valami olyasmi.
- Nem! - kiáltotta el magát, és úgy ejtette ki a kanalat a kezéből, hogy még engem is beterített a tejjel.
- Most mi van? - néztem rá zavartan - Mi a baj?
- Semmi. Nem akarom, hogy a fiúd is jöjjön.
- Jesszus! - törölgettem le magamról és az asztalról a tejet - Jól van! Most miért vagy így kiakadva?
- Nem akarom, hogy jöjjön. - duzzogta tovább.
- Akkor abba miért egyeztél bele olyan gyorsan, hogy Jade is jöjjön? - kezdtem egyre jobban furcsállni a helyzetet.
- Mert... - nézett körbe zavartan - Mert ez egy csajos nap!
- Ooooookéééé! - adtam fel a dolgot, és valahogy meg is könnyebbültem. Nem igazán tudtam, hogy hogyan mondjam meg Dylan-nek, hogy nincs kedvem ma mozizni. Pontosabban nincs kedvem vele lenni. - Akkor legalább Jade velünk jöhet?
- Ő igen! - bólintott határozottan - És a fiúja is.
- Miért jöhet az ő fiúja, ha az enyém nem?
- Mert az ő fiúja híres énekes. - rántotta meg a vállát. A kishúgom mióta lett ilyen nagy szájú? Eddig sem kellett félteni, de mostanában szinte úgy viselkedik, mint egy tini. Pedig még csak tíz éves.

Miután lerendeztem egy hosszú, és idegtépő telefonbeszélgetést Dylan-nel, Kim és én elindultunk Jade-hez, aki nagy örömmel csatlakozott hozzánk.
- A barátod nem jön? - érdeklődött Kim, mikor felvettük Jade-et a házuk előtt.
- Nem ér rá. - mosolyodott el - Amúgy meg... Nem is szívesen hozom magammal, mert a végén lecsapod a kezemről.
- Hát mert nagyon cukiiiii. - helyeselt a húgom, mire Jade-del egymásra néztünk, és nevetni kezdtünk - De különben nem kell félteni.
- Na és miért? - erre már tényleg kíváncsi vagyok. A húgom, és a pasik. Kicsit korai lesz, nem?
- A te fiúd jobban tetszik nekem. - bökte ki Kim, én pedig nem tudtam mire vélni.
- Dylan? De hát nem akartad, hogy velünk jöjjön. - nevettem tovább.
- Nem. Nem ő! Harry! - ahogy Kim kimondta a nevet, hirtelen beleléptem a fékbe, amitől mind a hárman előre hőköltünk. Még szerencse, hogy senki nem jött mögöttünk, mert lett volna egy jókora koccanás.
- Ő nem a fiúm. - mondtam halkan, miután tovább indultunk.
- Pedig nagyon cuki, és olyan szépek a szemei meg a hangja is. - áradozott tovább Kim, én pedig kezdtem kellemetlenül érezni magam. Már lassan egy órája nem jutott eszembe Harry, erre ő felhozza. Méghozzá úgy elmegeti, mintha a pasim lenne. Jade-re pillantottam, és láttam, hogy alig bírja visszatartani a nevetést, ahogy Kim Harry-ről áradozik. Éppen ezért kapott is egy jól irányzott ütést az oldalába, amitől a telefon is kiesett a kezéből. Gondolom éppen Liam-mel váltottak szerelmes üzeneteket.
- Na ne szívass! - bukott ki a számon, mikor meghallottam a rádióban a soron következő dal felkonferálását.
- Hééééé! - kiáltott rám Kim - Hogy beszélsz?
- Bocs. - mondtam, és kikapcsoltam a rádiót. Jade viszont abban a pillanatban vissza is nyomta, és felhangosította.

- Nem lehetne... - kezdtem könyörögve.
- Nem. A pasim énekel! Hallani akarom! - mondta makacskodva, de a mosoly ott bujkált a szája szélén. Duzzogva hallgattam, ahogy a műsorvezető a One Direction-ről áradozik:
"Habár már jócskán elmúlt a nyár, de a One Direction a legújabb dalában mégis erről az időszakról énekel. Pontosabban egy nyári szerelemről, ami sosem múlik el. A fiúk nem fűztek különösebb kommentárt a dalhoz, csupán annyit árultak el, hogy egy csodás, és fantasztikus lányról szólnak a sorok, aki az egyik tag szívébe lopta magát még a nyáron, és azóta sem akar onnan kiköltözni. Vajon melyik fiú lehet olyan szerelmes, hogy egy dalon keresztül vall szerelmet egy lánynak? Minden esetre hallgassuk meg a dalt, először itt!"
Aztán felcsendült az ismerős dallam. Az, amit már hallottam. Amit Harry eljátszott nekem azon az estén, mikor bingóztunk az idősekkel a hotelban. A nyaraláson. Azon a nyaraláson, amit én annyira el akarok felejteni. De nem megy. Éppen úgy bennem van minden emlék, ahogy ennek a dalnak minden sora azóta is visszhangzik a fejemben.
- Ez neked szólt. - Jade hangja messziről hangzott.
- Na ne mondd... - mikor meghallottam az én hangomat, ráeszméltem, hogy sírok. Észre sem vettem, de a dal közben végig potyogtak a könnyeim.
- Jól vagy? - fogta meg gyengéden a kezemet a barátnőm.
- Aha. Nincs semmi baj. Csak a rossz emlékek. - ráztam meg a fejemet, és letöröltem a könnycseppeket az arcomról.
- Itt vagyuuuuunk! - kiáltotta el magát Kim, aki szerencsére ebből az egészből nem fogott fel semmit sem, mikor megérkeztünk az úti célunkhoz.
Miért kellett ezt pont most? Ha nem ülök az autóban, akkor ezt nem is hallom. Miért ver engem a sors? Csak nekem lehet ekkora szerencsém.

44. fejezet: Neki szinte meg sem kottyant

Sziasztok! :) Péntek, tehát új rész! Remélem, hogy vártátok már, és hogy tetszeni is fog. Nagyon örülök annak a pár véleménynek, amit kapok tőletek. :) De még jobban örülnék, ha a blog újra a régi fényében tündökölne általatok. :) De nekem ennyi is bőven elég egyenlőre.

Nem is húzom tovább az időt, olvassatok, és kommenteljetek! :)

Emily Cook

A házba beérve a többiek már megbontottak valami piát, ami talán még múlt hétről, Niall szülinapjáról maradt itt. De lehet, hogy a bárszekrényből horgászták elő, hiszen az is tele volt mindenféle, drágábbnál drágább italokkal. 

- Gyertek, igyatok valamit! – kiáltott Niall, mikor csatlakoztunk hozzájuk, és öntött nekünk is egy-egy pohárral.

- Fújjjj… - kortyoltam bele – Mi a fene ez? – a számat szinte marta az alkohol ereje, és még a könnyeim is kicsordultak. 

- Egy nagyon öreg whisky… - nevetett Liam – Nálad is idősebb…Sőt, még nálam is. 

- Ez szörnyű. – húztam el a számat, és próbáltam levegőhöz jutni. Mire nagy nehezen összeszedtem magam, a többiek már egymással elfoglalva beszélgettek. Viszont Harry, aki mellém ült le, meg sem szólalt, csak a kezében lévő poharat méregette. – Nem iszol? – kérdeztem meg halkan. 

- Nem kéne… - mosolyodott el, de nem vette le a szemét a pohárról – De…

- Add az ide! – nyújtottam felé a kezemet, mire végre rám nézett. A szemében félelmet, és kétségbeesést láttam. – Na, rajta! – bíztattam. A keze remegett, akár a nyárfalevél, de benne a pohárral, lassan megindult felém.

- Nem vagyok alkoholista! – sütötte le a szemét.

- Tudom, Harry! – bólintottam, és a térdére raktam a kezemet. 

- Nem. Nem tudod. – rázta hevesen a fejét – Senki nem tudja. 

- Mi a baj, Harry? – kezdtem aggódni érte, ugyanis kezdett egyre zavarodottabban beszélni. 

- Öhm… - félve nézett körbe a többieken, majd megrázta a fejét – Semmi. Semmi baj. – mosolygott rám végül, de láttam rajta, hogy nem őszinte.

- Nem nézünk valami filmet? – szólalt fel hangosan Jade.

- Én inkább lefekszek aludni. – jelentette ki Harry, és szinte fél pillanat alatt eltűnt a szobákhoz vezető folyosón, de előtte még lehúzta a kezében lévő pohár tartalmát. Érdeklődve figyeltem, hogy ami nekem még mindig marta a torkomat, azt neki szinte meg sem kottyant. 

- Hozok valami kaját, addig keressetek valami filmet. – pattant fel Louis, és a konyha felé vette az irányt. Niall a telefonjával volt elfoglalva, Liam és Jade pedig egymással, így kaptam az alkalmon, és Lou után mentem. 

- Beszélhetünk? – álltam meg az ajtóban.

- Persze! – villantott széles mosolyt – Minden oké? 

- Hát… - nem tudtam hogy kezdjek bele – Én is ez akartam kérdezni tőled. – összehúzott szemöldöke jelezte számomra, hogy nem érti mit beszélek – Harry-ről lenne szó. 

- Megint hülye volt? – forgatta meg a szemeit. 

- Nem… Nem erről van szó. – tiltakoztam egyből, és közelebb lépkedtem hozzá. Nem akartam, hogy valaki meghallja, amit beszélünk. – Aggódom érte, és mivel ha jól tusom, te vagy a legjobb barátja, ezért is fordulok hozzád. 

- Mondd csak! – bíztatott. 

- Nem vettél észre valamit rajta? Valami furcsát. 

- Harry mostanában nagyon furcsa. – bólintott elgondolkodva – Mióta van ez az ügy közted és közte, azóta megváltozott. Zárkózottabb lett, még felém sem nyílik meg annyira, mint régen. 

- Értem. Öhm… Én egészen pontosan most egy dolog miatt aggódok. És az az alkohol. 

- Ohhhh… - sóhajtott fel, és láttam rajta, hogy máris tiszta neki a dolog. 

- Nem gondolod, hogy problémája van vele? Úgy döntötte magába az alkoholt ma éjjel is, mintha csak tiszta vizet inna. Az előbb pedig… Fogta a teli poharat a kezében, bámulta, és szinte egész testében remegett. Mintha nem akarta volna meginni, vagy mintha nem tudta volna eldönteni, hogy mit csináljon vele.

- Tudom. Sokat iszik mostanában. Túl sokat. 

- De miért? – tekertem a fejemet. 

- Szerinted? – húzta fel a szemöldökét – Totál kivan miattad. 

- Ugyan már… - intettem le – Miattam nem lesz alkoholista. Mégis miért lenne? Biztos van más is a dologban.

- Semmi más nincs, hidd el nekem. 

- Lou… - kezdtem kétségbe esni – Nem lehetek vele csak azért, hogy ne igyon. Ezt ő is tudja. 

- Ne is azért legyél vele! – mosolygott rám.

- Ne mosolyogj, oké? Te csak ne vigyorogj! – figyelmeztettem, és kezdtem ideges lenni. Ő viszont elég jól szórakozott rajtam. 

- Még mindig érzel iránta, és ezt te is tudod! Ugyan úgy érzel iránta, csak gyáva vagy. 

- Tönkretett. Teljesen tönkretett. 

- Harry egy idióta, és ezt ő is tudja. Már régen rájött, hogy nagyot hibázott, és az alkohollal próbálja magát nyugtatni, vagy talán azzal próbál felejteni.

- Te tudtad, hogy iszik, és nem állítottad le? 

- Nem lehetek vele a nap minden percében, Emily! – világosított fel, és igaza volt – Beszéltem már vele, nem is egyszer, de mindig meggyőzött, hogy nem kell aggódnom, tudja, mit csinál. Nem gondoltam, hogy ekkora baj van. Biztos vagy te ebben a dologban? Szerinted, tényleg kezd a rabja lenni? 

- Igen. Szerintem igen. – bólintottam szomorúan. Nem akarom, hogy miattam tegye tönkre magát.

- Hol van már a kaja? – futott be Niall a konyhába, megszakítva beszélgetésünket. 

- Viszem! – kiáltotta Louis, majd felém fordult, és suttogóra vette – Majd folytatjuk! 

Én csak bólintottam, és a két fiú után mentem vissza a nappaliba. Nem is tudom, hogy milyen filmet kezdtünk el nézni, csak az járt a fejemben, hogy Harry tönkreteszi magát, és az egészségét. 

Liam és Jade még a film vége előtt bementek az egyik szobába aludni, és én sem bírtam már sokáig. Nem is igazán érdekelt a film, hiszen azt sem tudom, hogy miről szólt. Nem tudtam koncentrálni. A szobák felé vettem az irányt, ám a kíváncsiság megállított egy ajtó előtt, ami félig ki volt nyitva, és fény szűrődött ki. Akaratlanul is, de benéztem, és láttam, ahogy az éjjeli lámpa fénye megvilágítja a bent fekvő arcát, aki békésen szuszogott. A lábaim nem engedelmeskedtek az agyamnak, így maguktól indultak meg befelé. Halkan, és csigalassúsággal sétáltam az ágya felé, a szívem pedig zakatolt. Mikor mellé értem, leguggoltam, és úgy néztem az arcát, ami így közelről, a lámpa fényében elég megviseltnek és ijesztőnek tűnt. Kisimítottam egy göndör tincset az arcából, amire mocorogni kezdett, de talán az alkohol hatása miatt, most még egy atombomba robbanása sem ébresztené őt fel. 

- Jajj, Harry! Miért csinálod ezt magaddal? – suttogtam halkan az alvó göndörkének.

Szomorúan figyeltem talán perceken keresztül, mikor hirtelen zajra lettem figyelmes a hátam mögött.

- Te meg mit csinálsz itt? – hallottam, és ijedten pattantam fel. Ekkor vettem észre, hogy a lábaim teljesen elgémberedtek.

- Cshhhh! – suttogtam barátnőm felé, és gyorsan kimentem a szobából, de előtte még lekapcsoltam a villanyt.

- Mit csináltál? – kérdezte összehúzott szemekkel Jade.

- Csak lekapcsoltam a villanyt.

- Persze. – nevetett.

- Mi ez rajtad? – néztem végig az öltözékén, és egyből leesett, miért is van rajta Liam pólója – Lefeküdtetek? – kérdeztem egy kicsit hangosabban, és meglepődve. Jade nem szólt semmit, csak mosolygott. Én tiszta szívből örültem a boldogságának, hiszen látni lehetett rajta, hogy ragyog a szerelemtől. Én pedig… Én meg itt szenvedek.

43. fejezet: Fájdalmas emlékek

Sziasztok! :) Éppen nyaralok, de természetesen ma is itt van a fejezet, hiszen ahogy ígértem, előre beprogramoztam. Remélem, hogy ez is ugyan úgy tetszik, mint a többi, és ígérem, hogy hamarosan egyre több lesz az izgalom. ;)

Emily Cook

Fantasztikusan éreztem magam, annak ellenére, hogy mennyire izgultam délután. A társaság nagyon jó volt, habár már csak egy páran maradtunk. Pontosabban Jade, Liam, Niall, Zayn, Harry, Dylan és én. Harry… Igen, még ő is kitartott, annak ellenére, hogy Dylan egész éjjel mellettem volt, magához ölelt, velem táncolt. Egyedül az aggasztott, hogy egyre több, és több üres pohár gyűlt fel előtte az asztalon. Úgy döntötte magába a pezsgőt, és a felesek tömkelegét, mintha vizet inna. Lou már többször szólt neki, gondolom éppen ez miatt, de őt nem igazán érdekelte. Sőt… Minél jobban próbálta rábeszélni, hogy ne igyon többet, annál inkább ellen állt neki, és kért egy újabb kört. Persze, mindenkiben már elég sok volt az alkohol, de Harry kezdett furcsán viselkedni. Le sem vette rólam a szemét, már akkor ökölbe szorult a keze, ha Dylan csak hozzám szólt. 

- Mit szólnátok ahhoz, ha elmennénk az erdei házba, és ott folytatnánk tovább a bulit? – ajánlotta fel Liam, mikor már kezdett laposodni a hangulat, és kezdtek fogyni az emberek a bárból. 

- Én benne vagyok! – bólintott Jade – És nagyon ajánlom, hogy te is legyél benne, ha már te vagy az ünnepelt. – fordult felém. 

- Értettem, főnökasszony! – emeltem a homlokomhoz a kezemet, mintha szalutáltam volna neki. 

- Akkor rendezem a számlát, és indulhatunk is. – állt fel Liam.

- Liam! – szóltam rá – Nehogy már mindent te fizess! 

- Miért? Remélem, nem tervezted, hogy majd te fizetsz ma este bármit is. – nevetett rám. 

- Öhm… - kezdtem, de ő csak leintett, és ott hagyott minket. Ennek elment az esze. Rengeteg pénzt fog kidobni, ha mindent kifizet. 

- Indulhatunk! – tért vissza pár perc múlva, amire már mindenki elfogyasztotta a maradék italát. 

- Velünk tartasz, ugye? – fordultam Dylan felé. 

- Sajnos nem tehetem. – húzta el a száját, én pedig egy kicsit csalódott lettem a válasza miatt.

- Miért? 

- Holnap délelőtt edzésem lesz. Már így is sokáig maradtam, lehet, fel sem tudok majd kelni. – nevetett rám. 

- Ohhh… - biggyesztettem le az ajkaimat – Értem! 

- De a hétvégén felhívlak, ha megengeded. – javasolta, és kérdőn nézett rám.

- Rendben. – bólintottam, és mosolyra húztam a számat. Kicsit közelebb lépett hozzám, én pedig szerintem olyan kétségbeesett arcot vághattam, hogy ő megijedt tőlem. Ezért csak végigsimított a hajamon, majd egy puszit adott az arcomra. 

- Érezd jól magadat! – suttogta – Szia!

- Szia! Köszönöm, hogy eljöttél, és a virágot is. – mondtam még neki, miután elbúcsúzott a többiektől is. 

A bár elé taxikat hívtunk, amivel mindannyian az erdei házba vitettük magunkat. Én Liam-mel és Jade-del utaztam, míg a másik négy srác a mögöttünk haladó kocsiba szállt be. 

- Állítsátok le Harry-t, oké? – fordultam hátra legjobb barátnőm, és legjobb barátom felé, amint elindult az autó. 

- Miért? – Liam értetlenül nézett rám. 

- Miért? Nem vetted észre, hogy lassan már járni sem tud, olyan részeg? Minek kell ennyit innia már megint? – döntöttem hátra a fejemet az ülésben.

- Nem róhatod fel neki. – rántott a vállán Liam – Totál kivan. Csodálom, hogy nem ment neki a pasidnak.

- Dylan nem a pasim! – kiáltottam el magam. 

- Méééééég nem. – kuncogott fel Jade is, én pedig küldtem felé egy gyilkos nézést. 

- Hát ez az… Nem éppen úgy tűnt, mintha nem akarna tőled semmit. Egész éjjel rád volt tapadva. Harry szerintem nem éppen erre készült, mikor elindult otthonról este. – bólogatott hevesen Liam, miközben Jade-et csókolgatta. Úgy látszik, bennük is volt egy kevéske alkohol. 

- Ahhhhh… Fújjjj. Ne itt faljátok egymást. – szóltam rájuk – Most komoly dolgokról van szó. Harry lassan alkoholista lesz. Ez titeket nem zavar? 

- Harry egész héten nem ivott egy kortyot sem, Milly! – nyugtatott Liam – Hadd vezesse le a feszültséget.

- Rendben van, Liam! Én csak aggódok miatta. – ismertem be. 

- Mert még mindig ugyan azt érzed iránta, igaz? – mosolygott rám.

- Nem. Nem azért. Azért, mert barátok vagyunk! –vágtam rá egyből, talán túl meggyőzően is.

- Blablablaaaa! – nevette Jade, és visszamászott Liam szájába. Lemondóan tekertem meg a fejemet, majd pár másodperccel később, örömmel tudatosodott bennem, hogy odaértünk a házhoz, így nem kellett tovább hallgatnom a hátsó ülésről hallatszó cuppogásokat.

- Köszönjük! – Liam kifizette a taxit, amíg kiszálltunk. A másik autó éppen akkor parkolt le mögöttünk, és kiszálltak belőle a fiúk. Egyből Harry-t kezdtem keresni a szememmel. Mikor megláttam, kicsit megnyugodtam, hiszen máris sokkal jobban nézett ki, mint a bárban, a megivott felesek után. 

- Zayn? Hol van? – kérdezte Liam a többieket. 

- Hazament. – mutatott Louis a távolodó taxik után – Azt mondta, hogy fáradt. De szerintem csak sietett haza anyucihoz. 

- Remélem, engem nem így hívnak a hátam mögött! – mormogta Jade morcosan Liam felé, és szúrós pillantást küldött Louis-nak. Liam csak nevetett, és nekem is mosolyognom kellett rajta. A bejárati ajtó felé vettük az irányt, én kicsit lemaradtam a többiektől, ugyanis eléggé törte már a lábamat a cipő. Ez az átka annak, ha hosszú ideig nem hordunk magassarkút.

- Minden oké? – hallottam meg a hátam mögött a hangot. 

- Igen. – bólintottam – Csak kicsit fáj a lábam. És te? Jól vagy? – pillantottam rá a mellettem lépkedő göndörkére. 

- Persze. – bólintott, de nem nagyon győzött meg – Miért ne lenne? 

- Hát… Nem akarok beleszólni, de láttam, hogy elég sokat ittál, és…

- Nem vagy az anyám! Nem vagy nekem senkim! – mondta kicsit keményebben, én pedig láthatóan összerezzentem a hangjától.

- Nem. Nem vagyok. – suttogtam magam elé, de ő persze hallotta, hiszen néma csönd honolt körülöttünk. A többiek már régen bementek a házba.

- Sajnálom! Nem akartam ezt…ezt mondani. Idióta vagyok! Tudom, hogy sokat ittam, de muszáj volt. – védekezett.

- Muszáj? Miért lett volna az? 

- Te tudod a legjobban, Milly! – fordult felém, és a hangja most sokkal inkább zaklatott, és letört volt, mint erőszakos, és dühös – Elég nehéz volt azt nézni, hogy az a hülyegyerek le sem száll rólad. 

- Harry! – értem hozzá a vállához – Nem lehetsz féltékeny.

- Miért? 

- Mert csak barátok vagyunk! Dylan miatt nem fogom megszakítani a barátságunkat. 

- Jó. – mondta kissé morcosan, de úgy láttam, hogy sikerült megnyugtatnom.

- Bemegyünk? – mutattam a ház felé.

- Nem maradunk még egy kicsit? – nézett rám smaragd szemeivel, amit még az udvari lámpa félhomályában is tisztán láttam. 

- Oké. Maradjunk. – egyeztem bele, és leültünk az elhelyezett padok egyikére – Biztos, hogy jól vagy? 

- Igen. Most már igen. – fordult felém oldalasan, és bámulni kezdett. 

- Mondd csak… - bíztattam, mikor láttam rajta, hogy mondani akart valamit, de inkább visszafojtotta.

- Nem. Nem lényeg. – tekerte meg a fejét lemondóan. 

- Naaaa… - löktem meg gyengéden a mellkasát. 

- Csak… Csak eszembe jutott a nyaralás. – emlékezett vissza szomorúan, kis mosollyal az arcán – Mikor este ketten voltunk a parton. 

- Ohhhh… - nem tudtam, hogy mit mondjak. Nekem ezek fájó emlékek voltak. Mondjuk, ennél jobban nem tudtam volna kínozni magamat, mint ahogy most tettem. Hiszen itt ült velem szemben az a pasi, akiért jó pár hete még a fél karomat odaadtam volna. Aki úgy összetörte a szívemet, ahogy eddig még senki sem tette, akit nem is olyan régen még látni sem akartam, hiszen annyira utáltam. Most meg… Itt ül velem szembe, és legszívesebben hozzábújva nézném a csillagokat…ha persze nem takarnák el a fekete felhők. – Egy kicsit fázok. – jelentettem ki hirtelen. Tényleg fáztam, hiszen a szél elég hevesen fújt még mindig. Harry viszont úgy gondolhatta, hogy nem akarok tovább vele lenni, és a múltról beszélni. Valahol igaz is volt ez, hiszen nem akartam újra felbolygatni azokat a fájdalmas emlékeket, amiket nagy nehezen sikerül magamba zárnom.