57. fejezet: Mielőtt késő lesz

Sziasztok! Habár nem igazán jeleztek vissza, hogy még olvassátok-e a blogot (tisztelet a kivételnek), meghoztam a legújabb részt. Ez egy elég unalmas fejezet lett, inkább csak Emily gondolataiba tekinthetünk be, de ígérem, hogy a következő rész már sokkal jobb lesz.

Ha minden igaz, akkor már nagyon a végén járunk a történetek, csupán két-három rész van hátra. Legalábbis úgy tervezem! ;) Aztán jön az új történet, amiről több részletet is megtudhattok a blog Facebook oldalán.

Emily Cook 

Suli után loholva siettem Jade háza felé, szinte alig láttam az arcomba csapódó hópelyhektől. A járásomat pedig megnehezítette az is, hogy a bokáig érő hóban szinte estem-keltem, illetve december lévén már korán sötétedett. Már hetekkel ezelőtt leesett az első hó, és azóta szinte megállás nélkül csak szakadt. Ha ez nem lett volna elég, ma reggelre még a szél is feltámadt. A szokásos hideg most olyan volt, mintha apró kis pengék szurkálták volna az arcomat, pedig csupán a szemem állt ki az öltözékem alól. 

Hiába takarították folyamatosan az utakat, akkora mennyiség esett, hogy lehetetlen volt teljesen tisztára pucolni őket. 

Szerencsére már csak pár nap volt a téli szünetig, így nem sokat kellett kibírnunk a szabadban ebben az időben. Abban biztos voltam már most, hogy a szünet alatt egy napot sem fogok a házon kívül tölteni.

Lényeg a lényeg, hogy nem mertem kocsiba ülni, hiszen tényleg elég rosszak az utak. Nem magamban nem bíztam, csupán rengeteg a felelőtlen sofőr az utakon, és a balesetek napról-napra megszaporodtak a havazás miatt. 

Mikor a sarkon befordulva végre megláttam Jade-ék házát, minden erőmet összeszedve, szinte futottam az ajtóig, és a két lefagyott, kesztyűs kezemmel dörömbölni kezdtem. 

- Te jó ég! - kiáltott fel Jade, mikor meglátott a küszöbön toporogva.

- Engedj már be! - szinte úgy taszítottam félre, utat törve magamnak. 

- Hogy nézel ki? - nézett rajtam végig barátnőm, miközben levedlettem magamról a több réteg ruhát, majd lekuporogtam a kandalló elé, amiben forró tűz ropogott. 

- A hátsóm is befagyott! - dideregtem, kezeimet a tűz felé tartva.

- Gyalogoltál? - úgy nézett rám, mintha teljesen bolond lennék. 

- Megőrültél? - nevettem rá – Dehogy! Busszal jöttem, az meg két utcával messzebb áll meg. 

- Miért nem jöttél kocsival? 

- Nem igazán akartam vezetni ilyen időben. - húztam el a számat. 

- Oké. - bólintott, és leült mellém – Viszont akkor hogyan megyünk el ruhát venni? Az én kocsim szerelőnél van. 

- Ezért hívtál ide? - egyből észhez tértem, és átláttam rajta.

- Pénteken lesz a bál. Végzősök vagyunk, és végre miénk a téli bál. - lelkendezett. Az iskolánkban minden évben rendeznek egy téli bált, ahol csupán csak az adott év végzősei vehetnek részt.

- Nem érdekel. Mondtam, hogy nem megyek el. Minek menjek?

- Milly! - nézett rám könyörögve, mintha meghatna vele – Kérlek! Annyira jó lesz. Kérlek!

- Mit nem értesz azon, hogy nem? - kezdtem ideges lenni.

- Van rá ésszerű magyarázatod? - makacskodott tovább.

- Nem is egy! - vágtam rá egyből. 

- Méghozzá? 

- Méghozzá az, hogy utálok az osztálytársainkkal lenni. Utálom őket, és ők is engem. 

- Ez hülyeség. 

- Miért lenne az? Hidd el nekem, hogy Bree és a kiskutyái kihasználnák az estét, hogy engem szivassanak. Én pedig nem vagyok vevő rá.

- De én ott leszek veled. - fogta meg a kezemet – Ahogy a suliban is. Ott leszünk egymásnak.

- Neked ott lesz Liam. - néztem rá szomorúan – Nekem meg nincs senkim, akivel mehetnék. 

- Hát erről van szó? - mosolyodott el kedvesen. 

 - Erről. Nem akarok ott ülni egész este egyedül. Így is nyomorultul érzem magam, nem akarom még tetézni is. 

- Ha már itt tartunk... Nem beszéltél vele? - kérdezte óvatosan. 

- Kivel? - tettettem, mintha nem tudnám, hogy kire céloz. 

- Na, vajon kivel? - húzta fel a szemöldökét. 

- Nem akarok beszélni vele. - tekertem meg a fejemet.

- Milly. Csak kínzod magadat, és őt is. Két hónapja nem állsz vele szóba, azóta olyan vagy, mintha mi sem történt volna. Viszont én ismerlek, mindenkinél jobban, és tudom, hogy szenvedsz. Harry pedig... Ne akard tudni, hogy milyen.

- Hát nem is akarom. - rántottam meg a vállamat – A nevét meg ne mondd ki, kérlek! 

- Látod? Nem bírod ki, ha a nevét hallod, és ha róla beszélek. Mert rohadtul szenvedsz nélküle. 

- De vele még jobban.

- Ugyan már. Nem is voltatok együtt igazán. Nem tudhatod, hogy milyen lenne. 

- Letagadna, megcsalna... - soroltam. 

- Ugyan már... Ezt a letagadást már tisztáztátok, nem? - kérdezte felhúzott szemöldökkel, én pedig csak bólintottam – A megcsalást meg nem igazán mondanám megcsalásnak. 

- Akkor minek mondanád? 

- Nem voltatok együtt, mikor azzal a pincérnővel kavart. Sőt... Ő szingli volt, neked volt pasid. Te is csókolóztál Dylan-nel, miközben vele randizgattál. 

- Ez azért... - kezdtem védekezi, de nem tudtam. Erre már én is számtalanszor gondoltam, de mindig magamnak adtam igazat. Harry már nem egyszer bántott, és miért is lenne ez másképpen ezek után?

- Ez azért, mi? - kérdezte Jade – Ez azért nem ugyan az? Vagy mi? 

- Nem tudom, Jade! Nem akarok sérülni. Látod, hogy mennyire idióta vagyok. Megbíztam benne, aztán Dylan-ben, aztán megint benne. - nem tudtam kimondani a nevét – Aztán pofára estem. 

- Azért, mert nem beszélsz vele.

- Nem is akarok. 

- Pedig megígérted neki, azt mondtad, hogy időre van szükséged. Szerintem ez a két hónap bőven elég volt. El fogod veszíteni. 

- Már régen elveszítettük egymást. - legyintettem felé – Sőt... Szerintem sosem voltunk egymáséi. 

- Dehogynem. - mosolygott barátnőm – Mindig is egymáshoz tartoztatok. Egymás nélkül semmik sem vagytok. 

- Kösz. - nevettem rá kínosan. 

- Nem úgy értem. Sokkal inkább arra célzok, hogy elvesztek egymás nélkül. 

- Ugyan már! - emeltem fel a hangomat – Fiatalok vagyunk. Szerinted örökkön-örökké együtt lennénk? Ez csak egy tini szerelem. 

- Nem vagy már tini, felnőttünk. Lehet, hogy szeretnél az lenni, de próbálj meg felnőtt fejjel gondolkodni. Tényleg nekem kell a „használ a fejedet” dologról szónokolnom? Pont neked? Mikor mindig te voltál kettőnk között az okosabb, és a felelősségteljesebb? 

- Jade, én... - kezdtem, de nem engedte, hogy befejezzem. 

- Egyszer élünk, Milly! Örökre bánni fogod, ha legalább nem beszélsz vele.

- Nem tudom. 

- Nem fog örökké arra várni, hogy mikor szánsz rá egy kis időt. Ne kínozd tovább se őt, se magadat.

- Honnan tudod, hogy ő annyira szenved? - néztem rá kérdőn. 

- Rettentően szenved. Sokszor találkozok vele, mikor Liam-mel vagyok. Nem kérdez rólad, de célozgat, és reménykedve várja, hogy üzensz velem valamit. 

- És... Megint... Megint iszik? - kíváncsiskodtam.

- Nem. - mosolygott Jade – Nem iszik. Reménykedik benne, hogy végre találkozhat veled. Miattad tartja magát, a remény miatt. 

- Oké. - bólintottam.

- Mi oké? - nézett rám kérdőn Jade. 

- Beszélni fogok vele.

- Tényleg? - mosolygott rám.

- Igen, de nem most rögtön. Beszélni fogok vele hamarosan, csak adj időt, amíg felkészülök rá. 

- Nem volt elég ennyi idő? 

- Nm igazán, ugyanis eddig nem terveztem, hogy találkozok vele. - húztam el a számat. 

- Oké, de ne halogasd olyan sokáig. Nem hiszem, hogy hónapokig arra fog várni, hogy megbocsáss neki. 

- Na, állj! - tettem fel a kezemet – Nem azt mondtam, hogy összeborulós jelenet lesz. Nem tudom még, hogy mi lesz. Majd ott és akkor kiderül. 

- Oké. - adta meg magát Jade – Az is valami, hogy beszélsz vele. De térjünk vissza a bálra! - váltott témát, és felpattant mellőlem.

- Nem megyek el. Nem fogok gyertyát tartani nektek. - makacskodtam.

- Mi lenne, ha én lennék a párod? 

- Mi van? - néztem rá zavartan. 

- Liam amúgy sem rajong ezért a bálozós ötletért. Nem mondja, de látom rajta. Tudom, hogy nem érezné jól magát, meg abban is biztos vagyok, hogy nem tudnánk nyugodtam bulizni egy-két rajongó miatt. Mi lenne, ha mi ketten mennénk csak? 

- Nem is tudom, Jade! - tekertem meg a fejemet. 

- Menjünk el ruhát venni, és meglátjuk, hogy mi lesz. Talán te is találsz magadnak, és akkor megjön a kedved is. Addig is gondolkozol az ajánlatomon. Rendben? - kérdezte, én pedig csak bólintottam. Úgysem tudnék ellene győzni. 

- És mivel akarsz menni? Mert én biztos, hogy nem buszozok. Ki sem lépek a házból, amíg apám nem jön értem munka után. 

- Olyan ünneprontó vagy! - duzzogott Jade – Akkor nézzünk meg neten pár ruhát, aztán ha találunk jót, valamelyik nap elmegyünk az üzletbe, és megvesszük. 

- Oké! - bólintottam unottan. 

- Hozom a laptopot, és forró csokit! - ugrált örömében Jade, és kirohant a nappaliból. 

Én csak bámultam a lobogó tüzet, és azon kattogott az agyam, hogy nemsokára beszélnem kell Harry-vel. Mielőtt tényleg késő lesz.