11. fejezet: Végzetes döntés

Sziasztok! :) Ismét csak köszönetet szeretnék mondani az előző részhez érkezett biztató szavakért. :) Meghoztam az új részt, amihez szintén várom a kommenteket! :) Kicsit rövid lett, ezért elnézéseteket kérem. :) 

● Dal a fejezethez: Ed Sheeran - Kiss Me ●
...ALEXIS DAVIS... 

Teljesen elment az eszem? Azt hiszem, hogy erre egyértelmű a válasz. Igen!

Nem is tudom, hogy hogyan juthatott eszembe az az őrült ötlet, hogy felhívom Harry-t a lakásomba. Hiszen bármilyen kis jel lebuktathat előtte. Miközben a lépcsőházban gyalogoltunk felfelé, csak azon kattogott az agyam, hogy van-e olyan dolgom elől, látható helyen, ami későbbiekben magyarázatra szorulna. Képek vannak mindenhol a szüleimről, és van egy-kettő Lou-ról is, de egyik sem olyan, amiről Harry rájöhetne, hogy valójában nem Lexa Potter vagyok. 

- Gyere beljebb! - mosolyogtam rá, mikor a lakás ajtaja előtt, felé fordultam. Magam elé engedtem, és a kanapé felé tereltem. - Tedd csak le oda! 

- Nem fog itt felébredni? - nézett rám, suttogva. Az öcsémmel a kezében egyszerűen zabálnivaló volt. Mikor megkérdeztem a kocsiban, hogy nincs-e kedve feljönni, egyből felajánlotta, hogy hozza Chris-t, így nem kellett felébreszteni. 

- Nem hiszem, hogy most bármi is fel tudná őt kelteni. - nevettem el magam – Nagyon jó az alvókája. - biztosítottam, és biztatásképpen újra a kanapé felé bökte a fejemmel. Harry óvatosan letette az öcsémet, és simított egyet a fején. 

- Tényleg szuper kis kölyök. - nézett a szemembe, de egyből el is fordult. Mintha szégyellné magát. Vagy talán ennyire zavarban van? Miért fél tőlem, hiszen még sosem hoztam kínos helyzetbe. Legalábbis nem tudok róla.

- Az. - bólintottam – Szeretnél egy kávét? Nekem jól jönne. 

- Elfogadom. - túrt a göndör fürtjei közé, majd kissé felfelé görbítette a száját, amitől előbukkantak a gödröcskéi. 

Harry követett a konyhába, ahol egészen addig csendben volt, míg le nem főtt a kávé. 

- Köszönöm szépen ezt a mai napot, Harry! - rebegtem hálát, miközben mindketten a forró folyadékot kortyolgattuk. 

- Ugyan már, ez semmiség volt. Természetes, hogy melletted voltam. - nyúlt át az asztal felett, és megérintette a kezemet.

- Igen? - húztam fel a szemöldökömet. 

- Tudod... Lehet, hogy nem tűnt még fel... De kedvellek. Nagyon is. - nyögte ki nagy nehezen, nekem pedig hirtelen megszűnt a hallásom, a fejembe tóduló vér miatt, a szívem pedig a torkomban dübörgött. 

- Én... - jöttem zavarba, pedig engem tényleg nehéz volt zavarba hozni. Erre most mit mondjak? - Én is kedvellek. - csúszott ki a számon. Tényleg kimondtam? Igen, Harry arcát elnézve igenis kimondtam. 

- Ennek nagyon örülök. - mondta suttogva, és megsimította az arcomat, majd elkezdett felém közeledni. 

- Most puszilkodni fogtok? - hallottuk meg a hangot az ajtóból, minek hatására úgy libbentünk szét, mint akiket rajtakaptak valamin. Ami valamilyen szinten igaz is volt.

- Chris! - kiáltottam fel, mikor megláttam az öcsémet a konyhaajtóban – Jól vagy, édesem? - siettem oda hozzá.

- Igen. - bólogatott két ásítás között – Csak szomjas vagyok. Kaphatok vizet? 

- Mit szólnál, ha csinálnék neked kakaót? - húztam fel kérdőn a szemöldökömet, neki pedig felcsillantak apró kis szemei. 

- Amilyet apa szokott? - tette fel a kérdést, nekem pedig vetett egy bukfencet a gyomrom. Nem kellene Harry előtt beszélni a szüleinkről, főleg apáról nem. 

- Olyat. - próbáltam gyorsan lezárni a témát. 

- Oké! - egyezett bele egyből, mire én a hűtő felé vettem az irányt.

- Én akkor nem is zavarnék. - kelt fel Harry az asztaltól. Most először néztem rá, mióta majdnem sikerült neki megcsókolnia. Te jó ég! Majdnem megcsókolt. Jobban belegondolva, ha Chris nem lép közbe, akkor megtörtént volna a dolog. Vajon hogy csókolhat? Olyan szépek az ajkai, és olyan puhának tűnnek. 

- Ne menj! - az öcsém tiltakozása zökkentett ki a gondolataimból, amik Harry szája körül keringtek.

- Chris... - kezdtem, de az öcsém közbeszólt.

- Maradsz még egy kicsit? - nézett Harry-re reménykedve, aki rám pillantott. Én egy mosollyal jeleztem neki, hogy szívesen látjuk. 

- Maradhatok egy keveset, ha szeretnéd. - egyezett bele, amitől Chris nagyon megörült. 

- Igeeeen! - kiáltott fel, és a be nem gipszelt kezével karon ragadta Harry-t, és maga után vonszolta.

Én a konyhába maradtam, és miközben még mindig a meg nem történt csókról fantáziáltam, elkészítettem a Chris-nek ígért kakaót. Aztán a kezemben, három forró, gőzölgő pohárral a nappaliba mentem, ahonnan halk beszédet hallottam. 

- Nézd! Nézd! - szaladt felém az öcsém, és a begipszelt kezét mutatta felém – Harry rajzolt nekem. Látod? Nagyon szép lett, ugye? - lelkendezett, miközben a gipszen lévő rajzot bámulta, ami a kedvencét, a Harry Potter-t ábrázolta.

- Ez nagyon jól néz ki. - ámuldoztam én is – Nagyon profi vagy. - néztem a kanapén ülő fiúra, aki csak engem méregetett. 

- Köszi. - mosolygott rám – De ez annyira azért nem nagy szám. - rántotta meg a vállát szerényen.

- Dehogynem. - feleseltem vele – Ez fantasztikus. Nem hittem volna, hogy ennyire ügyes vagy.

- Nem nézted ki belőlem? - nevette el magát.

- Nem... Nem úgy értettem. Csak ez tényleg...tényleg nagyon profi. Foglalkozhatnál vele komolyabban is. - javasoltam neki.

- Szeretnék. - hajtotta le a fejét – Csakhogy az öregem nem igazán örülne neki.

- Na és? - csattantam fel – Felnőtt férfi vagy, nehogy már ő mondja meg, hogy mit tegyél.

- Az a baj, hogy amíg az ő házában élek, addig nem igazán tudok mit tenni ellene. - húzta el a száját. 

- Hát költözz el.

- Jó lenne, de ahhoz kellene egy munka is.

- A nagyapád biztos segítene. 

- Az én szobámban mindig van hely. - szólalt meg Chris, aki eddig halkan figyelte a beszélgetésünket. 

- Köszönöm, kisember. - nevetett Harry, és vele együtt mosolyogtam én is. Az öcsém már most megkedvelte Harry-t. De nem is csodálom, hiszen annyira kedves vele. A gipszre rajzolt remekművel pedig teljesen a szívébe lopta magát szerintem. - Lassan sajnos mennem kell. - nézett újra felém, smaragd szemeivel. Láttam rajta, hogy nem szívesen hagy itt minket, de valószínűleg tényleg volt dolga. 

- Rendben. - bólintottam, majd miután elköszönt Chris-től, az ajtóhoz kísértem – Köszönöm, hogy segítettél ma.

- Már mondtam, hogy semmiség. - bólintott – Akkor...akkor viszlát. - mondta zavartan, aztán lenyomott egy puszit az arcomra.

- Szia. - köszöntem utána, ugyanis olyan gyorsan hagyott itt, hogy még fel sem fogtam, hogy a szája az arcomon cuppant. 

Mikor visszamentem a lakásba, Chris már bele volt merülve egyik kedvenc meséjébe, ami elnyomta a halkan csörgő telefonomat. Pontosabban Lexa telefonját, ugyanis abból is kettőre volt szükségem, csakúgy, mint a személyazonosságból. Ismeretlen szám villogott a képernyőn, de azért felvettem. 

- Tessék! - szóltam bele.

- Szép napot, kisasszony! - hallottam meg a hangot a túloldalról. Nem mutatkozott be, de tudtam, hogy ki beszél.

- Benjamin? - kérdeztem kiszáradt torokkal.

- Nocsak! - lepődött meg – Ennyire mély benyomást tettem magácskára, hogy egyből felismeri a hangomat? 

- Mit szeretne? - kérdeztem közömbösen, vagyis próbáltam az lenni.

- Érdeklődnék, hogy gondolkodott-e az ajánlatomon.

- Gondolkodtam. 

- Igen? És, sikerült döntenie? 

- Sikerült. 

- Hallgatom.

- Elfogadom az állást! - mondtam ki azt a mondatot, amivel talán minden megváltoztatok, amivel lehet, hogy mindent és mindenkit veszélybe sodrok, s ami talán az életembe kerülhet majd.