10. fejezet: Leslie

Sziasztok! :) Köszönöm az előző részhez érkezett hozzászólásokat, nagyon sokat jelent, és erőt is ad az íráshoz. Szóval csak így tovább! ;)

Meghoztam a legújabb részt, ami remélem, hogy tetszeni fog nektek is. Várom a véleményeket! :)

● Dal a fejezethez: Daniel Powter - Bad Day ● 

...ALEXIS DAVIS...

El sem tudom képzelni, hogy mi történhetett az öcsémmel, Lou csak pár dolgot tudott kinyögni a telefonban. Igazából meg sem értettem, hogy mit mond, ugyanis annyira megijedtem, mikor kimondta, hogy Chris kórházban van, hogy kisebb sokkot kaptam. 

Úton a kórházban esett csak le a dolog, hogy éppen Harry kocsijában ülök. 

Mi lesz most? Nem szabadott volna megengednem neki, hogy elvigyen a kórházba. Mit fogok tenni, mikor találkozik Lou-val és Chris-szel? Nem szabadna tudnia arról, hogy ők léteznek. Nem kellene itt lennie!

Az agyam nagyjából ugyan olyan ütemben zakatolt, mint a szívem, mikor végre megérkeztünk a kórházhoz. Harry egész úton nem szólt hozzám, csak azt éreztem, hogy közbe-közbe rám pillantott. Reménykedtem benne, hogy talán megvár a kocsiban, és nem akar bejönni velem, de sajnos a nyomomban volt, mikor berohantam a bejáraton. 

- Az öcsémet baleset érte, egy ismerősöm telefonált, hogy itt találom. - támadtam le köszönés nélkül a recepcióst. 

- Hogy hívják? - tette fel a kérdést a kedvesnek tűnő hölgy. A francba! Harry meg fogja hallani, hogy az öcsém vezetékneve és az enyém nem ugyan az. Gyanakodni fog. 

- Itt vagyunk! - hallottam meg ekkor egy kiáltást a folyosó végéről. Az ismerős hangra egyből irányba fordultam, majd mikor megláttam Lou-t, egyből elindultam felé. 

- Hol van? - kérdeztem egyből, és keresni kezdtem az öcsémet. 

- A gipszelőben. - felelte egyszerűen, miközben megfogva a vállamat, maga felé fordított. 

- A gipszelőben? - ijedtem meg még jobban – Mégis mi a franc történt? 

- Eltört a keze. - vallotta be nagy nehezen.

- Te jó ég! - temettem az arcomat az ujjaim közé.

- Ne aggódj, nagyon jól van, talán még kicsit élvezte is a felhajtást. - simított végig az arcomon, mire elmosolyodtam. Ekkor vettem csak észre, hogy a homlokán éktelenkedik egy csúnya vágás.

- Megsérültél. - fordítottam magam felé az arcát.

- A fékezéstől lehetett. - nyúlt a sebhez, és felszisszent – Pedig be voltam kötve. 

- De hogyan történt? - akadtam ki újra.

- Valami barom belénk jött oldalról. A kocsim totálkáros, de ez most nem is számít. 

- A lényeg, hogy jól vagytok. Nagyobb bajotok is lehetett volna. 

- Gyere ide, szépségem. - vont magához, és szorosan megölelt – Öhm... - kezdte, és távolabb tolt magától. Az arca kissé komor lett, és mögém bámult. 

- Ohhh... - ekkor esett csak le, hogy nem vagyunk egyedül. Kibontakoztam Lou kezei közül, és Harry-re néztem, aki kicsit messzebbről figyelt minket. - Ő itt Harry. Éppen velem volt, mikor hívtál, és felajánlotta, hogy elhoz. - mutattam felé, ő pedig közelebb lépkedett hozzánk, és kinyújtotta a kezét Lou felé. - Ő pedig itt... - kezdtem, majd elgondolkodtam. Nem mondhatom el, hogy ki ő, és hogy hívják. - Ő itt egy nagyon jó barátom, öhm... Leslie. 

- Szia! - köszönt neki Lou, és kezet ráztak.

- Harry-t a bárból ismerem. - magyaráztam Lou-nak, mintha nem tudná, hogy kicsoda a bongyor idegen. 

- Örülök, hogy megismertelek, Harry! - mosolygott rá Lou – Már rengeteget hallottam rólad.

- Tényleg? - húzta fel a szemöldökét Harry – Én még sosem hallottam rólad. Sőt, azt sem tudtam, hogy van egy öcséd. - utolsó mondatát már felém intézte. 

- Sajnos még nem igazán volt alkalmam megnyílni előtted. - vágtam neki vissza egy kicsit, ugyanis teljesen úgy tűnt, mintha számon kérné tőlem a dolgokat. Vagy talán csak féltékeny? Elvégre Lou és én az imént totál úgy néztünk ki, mint egy szerelmes pár.

- Értem! - kicsit talán elszégyellte magát – Nem is tudom... Megvárjalak titeket? Hazavigyelek esetleg? - váltott témát. 

- Ha nincs más dolgod, akkor megköszönném. - mosolyogtam rá, mire ő csak bólintott egyet, de a szája széle felfelé görbült – Mikor engedik ki Chris-t? - néztem Louis felé.

- Szerintem most már bármelyik pillanatban készen lehetnek. - rántotta meg a vállát barátom – Ha elkészült a gipsz, már mehetünk is. Majd csak a rendőrségre kell bemennem később a kocsim miatt, meg azért, mert nincs meg a pasas, aki belénk jött. - fejezte be, én pedig egyből rá kaptam a tekintetemet, és összehúzott szemekkel néztem rá. 

- Mi az? - kérdezett rá Lou.

- Öhm... Semmi, semmi. Csak kicsit megszédültem. - feleltem, én leültem az egyik székre – Sok volt ez mára. 

- Szükséged van valamire? - termett mellettem egyből Harry, és kezét a lábamra rakta. Ezen ő szerintem ugyan úgy meglepődött, mint én. - Hozhatok egy kávét, ha szeretnéd. Lehet, hogy leesett a vérnyomásod.

- Az jó lenne, köszönöm! - mosolyodtam el. Szerencsére pont kapóra jött, hogy ezt felajánlotta. Miután távozott, egyből Louis felé fordultam. - Ez az ő műve!

- Tessék? - zavartan méregetett. Szeme felett még mindig csordogált a vér a sebéből. 

- Ez Benjamin műve. - hadartam – Biztosan rájött, hogy ki vagyok, és most rajtatok akar bosszút állni.

- Ugyan már! - ült le mellém – Ne lásd egyből mindenben őt! Nem hinném, hogy így intézett volna el.

- És ha nem megölni akart, csak figyelmeztetni? - aggódó pillantásokkal méregettem.

- Alex! Nyugodj meg, rendben? Megtaláljuk a pasast. Megvan a kocsi márkája, és rendszáma is. Pikk-pakk meglesz.

- Jó. Rendben. De akkor is be kell ismerned, hogy furcsa a dolog. 

- Nekem inkább az a furcsa, amilyen nevet adtál nekem. - nézett rám játszva a sértettet – Leslie? Komolyan? 

- Most miért? - nevetem el magam – Nekem tetszik.

- Ja. Ha meleg lennék, nekem is tetszene. - mondta, fejét tekerve – De mint tudjuk, nem vagyok az. Megmutathatom, ha vannak kétségeid. - húzogatta a szemöldökét, és közelebb hajolt hozzám.

- Lou! - toltam el magamtól, és egyből abba az irányba kaptam a fejem, amerre Harry nemrég távozott.

- Ne aggódj! - dőlt hátra a széken – A herceged nem lát minket. 

- Nem a hercegem. - tagadtam újra. 

- Hát persze. - bólogatott. Pár pillanat múlva kinyílt a gipszelő ajtaja, és egy doktor kíséretében kilépett rajta az öcsém. Bal keze teljesen gipszen volt. 

- Te jó ég, kicsim! - ugrottam fel egyből, és felé siettem – Minden rendben? Nem fáj? 

- Egy kicsit. - bólogatott, miközben a szemembe nézett. Láttam rajta, hogy meg van ijedve, és hogy nemrég még sírhatott. 

- Szia, öcsi! - guggolt le mellém Lou is – Annyira sajnálom, ami történt! - mondta lehajtott fejjel – Az én hibám volt. - mondta halkan. Tudtam, hogy magát fogja okolni. 

- Dehogy! - tekertem hevesen a fejemet – A másik sofőr hibája volt. - fejeztem be a nyugtatást, de szerintem az öcsém tette hatásosabb volt, ugyanis jobb kezével magához ölelte Lou-t. 

- Khmmm... - hallottuk meg magunk mögött a hangot, amire mind hátra néztünk. 

- Chris! - suttogtam az öcsémnek – Ez a fiú úgy ismer, mint Lexa Potter. A nyomozásom egyik alanya. Érted? - kérdésemre egyből bólintott – Tehát te Chris Potter vagy, a kisöcsém. A többit már tudod, ugye? - ismét bólintott. Szerencsém volt vele, mert nagyon okos kisfiú volt. Megértette, hogy mit miért teszek. 

- Szia! - lépett közelebb az öcsém a göndör fiúhoz, aki még mindig tartotta a távolságot – Chris vagyok! - nyújtotta el nem törött kezét Harry felé. 

- Harry Styles! - viszonozta mosolyogva a fiú – Nézd csak! - guggolt le elé – Hoztam neked egy kis csokit. Biztosan szereted. 

- Köszönöm! - felelte vidáman Chris, és kikapta Harry kezéből a csokit. Bontogatni kezdte, de egy kézzel nem igazán nem neki, ezért Harry felajánlotta a segítségét. 

- Indulhatunk! - szakítottam felébe egy pár perc múlva Harry-t és az öcsémet, akik még mindig nagyon jól elvoltak egymás társaságában. Én közben megbeszéltem az orvossal a további teendőket, és a kontroll vizsgálatok időpontját.

- Nekem be kell mennem a rendőrségre a kocsi miatt. - szólt közbe Lou.

- Rendben! - bólintottam.

- Hazaviszed őket? - nézett Lou Harry felé.

- Persze. Már mondtam, hogy igen. - felelte Harry egy kissé flegmán.

- Oké. - bólintott Lou, majd felél fordult – Ha bármi van, hívj és máris ott termek! - biztosított. 

- Ne aggódj annyit! - mosolyogtam rá, és belebokszoltam a vállába. Ő erre magához húzott, és szorosan ölelt át. 

- Sajnálom! - suttogta a hajamba. 

- Nem a te hibád volt. - biztosítottam újra.

- Majd beszélünk. - bólintott, és kezet fogva Harry-vel, magunkra hagyott. 

- Indulhatunk? - kérdeztem Harry-t, aki csak bólintott.

Egészen a kocsiig, és abban ülve sem szólt semmit. Nagyon csendes volt, amit már megszoktam tőle, de ez most valamiért mégis más volt. 

- Baj van? - fordultam felé mosolyogva, kíváncsi tekintettel. 

- Nincs. - rázta meg a fejét, aztán megint csend telepedett a kocsira. De csupán pár percig. - Ez a Leslie és te... öhm... Együtt vagytok? Vagy voltatok? 

- Tessék? - nevettem el magam – Nem. Dehogy!

- És ezt ő is tudja? 

- Persze. Olyan nekem, mintha a testvérem lenne. - biztosítottam – Szóval ez a baj? - gondolkodtam el hangosan.

- Mi? - kapta rám a tekintetét egy pillanatig. 

- Semmi, semmi. - tekertem meg a fejemet – Itt balra! - mutattam előre, magyarázva neki az irányt – Aztán rögtön az utca végén.

- Oké! - bólintott, és követte az utasításomat.

Pár perc múlva már a lakás előtt álltunk.

- Elaludt. - néztem hátra az öcsémre mosolyogva. 

- Igen! Szuper kis ember. Nagyon jól bírja. 

- Az, igen. - bólintottam – Nos, köszönöm a fuvart.

- Nagyon szívesen. 

- Figyelj csak! - jutott eszembe – Én már tudom a te számodat, de én is megadom az enyémet. Csak, hogy nehogy megismétlődjön a minapi dolog. 

- Rendben,

- Tudod mit? Ha már itt vagy, és ha esetleg rá is érsz, feljöhetnél. Jól jönne a segítség Chris-szel. - néztem rá kérdőn – Persze csak ha van kedved.

- Ezer örömmel! - mosolyodott el végre.