22. fejezet: Kamu táncóra

Sziasztok! :) Nem szabadkozok, hiszen megint elég nagyon csúsztam a résszel! :( Ezer bocsánat! Olvassátok el a folytatást, remélem, még páran tényleg maradtatok!

● Dal a fejezethez: Ariana Grande ft. Nicki Minaj - Side to Side ●

...ALEXIS DAVIS... 

- Komolyan mondom, nem hiszem el... Nemhogy egyre könnyebb lenne, inkább csak bonyolódik minden. Nagyon elegem van ebből! - akadtam ki teljesen és leroskadtam a kanapéra a nappalimban. 

- Kislány! - ült le mellém Sam, akivel azóta, hogy kiderült róla, ki is ő valójában, elég sok dolgot megosztok – Nyugodj meg! Lélegezz mélyeket, és felejtsd el egy kicsit a Styles famíliát. Már ha el akarod... - harapta el a mondat végét, és mosolyra húzta száját.

- Ezt meg hogy értsem? - húzódtam távolabb tőle, és méregetni kezdtem.

- Mi történt, amit kihagytál a mesédből Daniel-ről? 

- Nem ő a gond. Vagyis ő csak a kisebbik gond. Jobb lett volna, ha nem kerül be a képbe egy újabb Styles. Nem zavar sok vizet, de ahogy észrevettem, odavan Benjamin-ért, és minden szavát lesi neki. 

- Na, az tuti. A kis szaros már gyerekkora óta odavan Ben-ért.

- Ha nem tudnám, inkább rá mondanám, hogy Benjamin fia, nem pedig Harry-re.

- Harry... - mondta ki a nevet Sam, és még jobban mosolygott. 

- El ne kezdd! - húztam össze a szemeimet, és felpattantam mellőle.

- Odáig vagy érte! Azért vagy így kiborulva az egész ügy miatt, és azért nem tudod úgy kezelni a dolgokat, mint a többi bűnügyben.

- Ez hülyeség! - tekertem meg a fejemet – Ha nem vetted volna észre, ez azért egy teljesen más helyzet, mint a többi bűnügy. 

- Ne tereld el a témát. Odavagy érte, és ő is odáig van érted.

- Az lehet... - hajtottam le a fejemet.

- Hogy mondod? - kezdett egyből kíváncsiskodni.

- Majdnem megcsókolt. - böktem ki nagy nehezen – És hagytam volna, érted? Ez a legnagyobb gond, hogy vágytam rá, és azóta is csak az jár e fejemben, hogy milyen lett volna. 

- Látod, kicsikém? - csapta össze hatalmas mosoly kíséretében a két kezét – Ennyire nehéz volt ezt kimondani? 

- Nem lehet köztünk semmi sem. 

- Miért ne lehetne? 

- Miéééért? Mert ha minden jól megy, hamarosan rács mögé juttatom az apját, azért.

- Avassuk be! 

- Tessék? Sam! Már megbocsáss, de neked elmentek otthonról? 

- Miért ne? Lehet, hogy még tudna segíteni is.

- Nem hinném, hogy börtönbe akarná juttatni a saját apját. Ha úgy lenne, már régen megtette volna.

- Nem tudom, drágám! Nem tudom! - tekerte meg a fejét, és nagyon elgondolkodott valamin.

- Hagyjuk! Ne beszéljünk Harry-ről, oké? 

- Rendben. - egyezett bele, habár láttam, hogy még folytatná a témát – Én most megyek is, mielőtt elkések a melóból. Ha van valami, hívlak!

- Oké. - bólintottam, majd kikísértem az ajtóhoz. Mikor a kilincs felé nyúltam, megszólalt a csengő.

- Ki lehet az? - nézett rám ijedtem Sam. Mindketten ugyan arra gondoltunk: Nem bukhatunk le!

- Lou az. - mondtam, mikor kinéztem a kukucskálón. 

- Most mi legyen? Nem jöhet rá, hogy tudok mindenről. 

- Nálad van a munkaruhád? - jutott hirtelen az eszembe valami. 

- Tessék? 

- Nálad van?

- Igen, nálam.

- Menj be a szobámba, és vedd fel. A többit meg bízd rám!

- Öhm... Oké! - nézett rám furcsán, hiszen nem érthette, hogy mit akarok. 

Sam megtette, amire kértem, én pedig lekaptam magamról a pólót, és feltűrtem az amúgy is rövid nadrágom szárát, majd ajtót nyitottam.

- Azta! - csak ennyi jtt ki Lou száján, miután nagyokat nyelve végigmért.

- Mit keresel itt? - néztem rá, és behúztam az ajtón.

- Jöttem megnézni, hogy minden rendben van-e veled. - mondta, de még mindig méregetett – Mi ez a szerelés. 

- Képzeld, Leslie... - emeltem fel a hangomat, hogy Sam is hallja a szobában – Egy kedves kollégám megtanít már dologra.

- Ebben a szerkóban? Milyen dologra lehet tanítani így? Erre már én is kíváncsi vagyok. - mondta nevetve, de azért láttam rajta, hogy vette a célzást, hogy Leslie-nek neveztem. 

- Ő itt Sam! - mutattam a nő felé, aki éppen akkor sétált ki a szexi fehérneműjében a szobából.

- Te jó ég! - akart meg a szó Lou torkán. Nevetnem kellett rajta, hiszen majdnem kiestek a szemei, ahogy Sam-et pásztázta. Láttam rajta, hogy tetszik neki a látvány, és tudtam, hogy Lou-nak pont az esete. Igazán odavan a nála kicsit idősebb, bombázó nőkért. 

- Üdv! - nyújtotta Sam a kezét Lou felé – Samantha Clayton. De mindenki csak Sam-nek szólít.

- Lou...öhm Leslie! - viszonozta a kézfogást, de még mindig a látvány hatása alatt állt az én kedves barátom.

- Nagyon örülök, Leslie. Lexa és én éppen pár táncmozdulatot gyakorlunk. Nagyon megtetszett neki a Red Velvet műsora, és mutatok neki egy-két lépést.

- Az... Az szuper. - bólogatott Lou, majd közbe zavartan nézett felém. Gondolom nem értette, hogy miért akarok táncot tanulni. - Megnézhetem?

- Mi? - kiáltottam fel hangosan – Nem! Dehogy nézheted.

- Hát... Ezek szerint sajnos csak a Red Velvet színpadán nézhetsz meg. - mondta neki Sam, és Lou-ra kacsintott.

- Akkor én nem is zavarok!

- Örülök, hogy megismerhettelek, Leslie! - kiáltott utánunk Sam, miközben kikísértem Lou-t az ajtóig.

- Mi ez az egész? - suttogta felém barátom, mikor már hallótávolságon kívülre kerültünk. 

- Valahogy be kell vágódnom hozzá, Lou! Ezer éve ismeri Styles-éket, és én összebarátkoztam vele. Lehet, hogy ki tudok belőle szedni ezt-azt. 

- Hát jó! - bólintott egy aprót, majd újra és újra Sam felé nézett.

- Ne csorgasd a nyáladat. - löktem meg a mellkasát, és lenevettem magam. 

- Bombázó! - mondta ő is nevetve, és lökött rajtam egyet.

- Menj már! - tuszkoltam ki a folyosóra, majd becsuktam mögötte. 

- Ez meleg volt! - támaszkodtam neki az ajtónak. 

- Szóval ő volt Lou? - szólalt meg Sam – Nagyon cukiiiii. 

- Tudom.

- Tudod? Ennek ellenére te és ő sosem... tudod? 

- Nem. A kollégám és a legjobb barátom. Mintha a bátyám lenne.

- Ezt jó tudni. - mosolyodott el.

- Héééé! - nevettem el magam én is. 

- Na és hogyan jutott eszedbe ez a táncos dolog? 

- Fogalmam sincs. - ismertem be – Talán egyszer-kétszer megfordult a fejemben, hogy milyen is lehet a színpadon, mert nagyon jónak tűnik. Mármint nem az a rész, hogy a részeg pasik nyálukat folyatva lesnek, hanem az egész tánc része.

- Ha szeretnéd, akkor tényleg mutathatok pár dolgot. 

- Hát... Nem is tudom. Átgondolom. 

- Rendben. De én most tényleg megyek. Késésben vagyok.

- Oké! 

Miután Sam átöltözött, gyorsan távozott is. Én pedig ugyan ott tartottam, ahol az egész beszélgetés előtt. Az agyam csakis egy dolgon kattogott. Egy személy járt folyamatosan a fejemben. Harry. 

...HARRY STYLES... 

- Harold! - hallottam meg apám hangját a szobám előtti folyosóról. 

- Nem vagyok itthon. - szóltam neki unottan.

- Ne szemtelenkedj! Beszédem van veled. - lépett be a szobámba, és láttam rajta, hogy undorodva néz végig a kiplakátolt rajzaimon. 

- Mit akarsz? - fordultam felé, és várakozva néztem rá. 

- Holnap este vacsorát rendezünk! - jelentette be, mintha az lenne a világ legtermészetesebb dolga, hogy ő és én együtt ülünk le egy asztalhoz.

- Engem az hol érdekel? 

- Ott, hogy te is jelen leszel, drága fiam!

- Felejtsd el! - nevettem el magam. Nem gondolja komolyan, hogy vele együtt fogok mulatozni?

- Jössz, és nincs vita! - mutatott rám fenyegetően, de egy cseppet sem rémített meg. 

- Mégis miért kéne mennem? Eddig sosem volt erre szükség.

- Most van rá. Családi vacsora lesz, plusz a közeli barátok. 

- Kik? - néztem rá hirtelen. Most kezdett csak érdekelni a dolog.

- A nagyapád, Daniel, én, egy pár üzletfelem, a klubból egy-két lány, hogy szórakoztassák a közönséget, Sam, Lexa... És nagyon ajánlom, hogy te is ott legyél!

- Meglátjuk! - mormogtam az orrom alatt, és fel tudtam volna robbanni. Lexa! Megint idehozza, még jobban magához édesgeti, és persze az egészet az orrom alá dörgöli. 

- Na, ez mindjárt más. - húzta gúnyos mosolyra a száját.

- És mit ünneplünk? 

- A cégünk a hétvégén lesz ötven éves. - húzta ki magát büszkén.

- Pffff... A cég. Ja, persze. Miért nem mondod tisztán és érthetően, hogy a családunk ötven éve bűnözésből él?

- Ne legyél szemtelen, Harold! És holnap ehhez hasonlót meg ne halljak a szádból.

- Miért? Különben mit csinálsz velem? - húztam fel a szemöldökömet. Nem szólt semmit, csak kiviharzott a szobámból, és becsapta maga mögött az ajtót. Ugyan annyira tisztában volt vele, akárcsak én, hogy nem tudna engem bántani. Bármekkora szemétláda, sose tenne ilyet. Legalábbis fizikailag nem, mert ugye lelkileg már összetört azzal, hogy Lexa-t magába bolondította. Ezzel pedig ő is teljesen tisztában volt, hiszen nem hiába említette meg, hogy ő is itt lesz holnap. Tudta, hogy a neve hallatára ha egyből nem is, de beadom a derekamat. 

16. fejezet: Csillogó gyémánt

Sziasztok! Köszönöm szépen az előző részhez érkezett kommenteket. El sem tudjátok képzelni, hogy mennyit jelent nekem! :) Csak így tovább! ;)

● Dal a fejezethez: Muse - Can't Take My Eyes Off You  ●

...ALEXIS DAVIS...

Olyan gyorsan szombat este lett, hogy szinte még fel sem tudtam fogni, hogy hamarosan betekintést nyerek a Styles villa ajtói mögé. Vajon miért akarja Benjamin Styles, hogy én is részt vegyek az estélyen, amit ma este tart? Miért akarja, hogy ott legyek én, a kis jelentéktelen pincérlány? Mélyen belül csak remélni tudom, hogy nem azért akar a közelében tudni, hogy ellenőrizhessen, vagy hogy kiderítse, mit akarok tőle. Remélem, hogy semmit sem sejt az egészből. 

- Azt... a... rohadt... - csak ennyi jött ki Louis száján, mikor kiléptem a nappaliba, ahol Chris-szel együtt üldögéltek a tévé előtt – Mi ez a szerelés, kislány? 

- Muszáj ezt viselnem. Te is tudod, hogy nem vagyok oda az ilyen ruhákért, szóval fogd csak be. - mutattam rá figyelmeztetően. 

- Nem akartam beszólni. Ez...ez nagyon dögös. - simított végig borostás arcán. 

- Szerinted jó lesz? Elvégre azt sem tudom, hogy hogyan kell felöltözni egy effajta esthez. - néztem bele a nagy tükörbe, az előszoba falán. Hosszú, selyemből készült, világoskék ruhám csak úgy ráomlott az alakomra. A nyakba kötős, a derekánál pedig egy szalagból volt masni kötve. Nem volt olyan extravagáns, és szerencsére feltűnő sem, de szerintem illett egy partihoz. Barna hajam ezúttal kisebb hullámokban lógott a vállamon, és a sminket sem túloztam el. Tényleg nem akartam feltűnést kelteni. 

- Szerintem több, mint jó. - bólogatott, és mögém lépkedett, hogy együtt vehessük szemügyre szerelésemet a tükörben.

- Nem gondolod, hogy túlzás? 

- Nem. Egyáltalán nem. - tette a kezeit a vállamra – Gyönyörű vagy. 

- Köszönöm Lou. - mosolyogtam rá – Nem akarom nagy feltűnést kelteni. Ez talán jó lesz.

- Háááát... - húzta fel szemöldökét – Jónak jó lesz, de azt nem mondom, hogy nem fogsz feltűnést kelteni. Bármit is veszel fel, akkor is dögös vagy. - kacsintott rám.

- Ó, fogd már be! - löktem meg, majd elléptem a tükör elől. 

- De ezt tök komolyan mondom. - nevetett újra rám.

- Jól van Lou... - állítottam le – Térjünk át a munka részére. Arra gondoltam, hogy egyenlőre nem kéne még kószálnom a házba. Úgy értem, biztos vagyok benne, hogy Styles-nak furcsa lenne, ha mondjuk az irodájában kutakodva találna rám. 

- Valószínűleg. - bólintott, miközben visszahuppant a kanapéra Chris mellé, aki teljesen bele volt merülve valami mesébe – Viszont, mi van akkor, ha nem lesz több lehetőséged arra, hogy kutakodj?

- Majd úgy rendezem a dolgokat, hogy legyen. - rántottam meg a vállamat.

- Hogy rendezed úgy? - nevette el magát, majd hirtelen komor lett az arckifejezése – Hacsak nem...

- Hacsak mi? - néztem felé érdeklődve.

- Hacsak nem jössz össze a sráccal.

- Tessék? - hangom hirtelen több oktávot ugrott feljebb.

- Ha összejössz a fiatal Styles-szal, akkor járhatnál-kelhetnél a házban.

- Ugyan... - intettem le – Nem hiszem, hogy Harry hazavinne az apja házába. Meg amúgy sem használnám arra őt, hogy nyomozhassak az apja után. 

- Alex... - váltott egyre komolyabb hangnemre Louis – Mikor belekezdtünk ebbe az egészbe, nem arról volt szó, hogy kizárjuk az érzelmeket? Na, nem mintha rá akarnálak beszélni a srácra... De érted, mire célzok, nem? 

- Értem. Persze. - bólogattam ingerülten – De akkor sem akarom belekeverni. Minél többen annak benne az ügyben, annál nehezebb dolgom lesz. 

- Ez csak amolyan kifogás, ugye? - mosolygott rám lemondóan barátom. 

- Lou... - néztem rá kérlelve – Nem akarom belekeverni még jobban Harry-t. Nincs benne a bűnözésben, tehát hagyjuk is ki belőle.

- Akkor meg hogyan akarsz közelebb kerülni minden dologhoz? 

- Majd kiderül... - rántottam meg a vállamat, és szúrósan néztem Lou aggódó és vizslató szemeibe – Figyelj! Tudom, hogy ez így zavaros neked, mert nekem is az. De haladjunk lassan. Bármennyire is szeretném minél előbb letudni Styles-ék ügyét, nem kapkodhatom el. 

- Rendben! - egyezett bele nagy nehezen – Csak légy óvatos, oké? Nagyon óvatos. Ha pedig bármi baj van, egyből értesíts! 

- Igenis, apuci! - nevettem el magam, majd Lou óvó karjaiba bújtam. 

Hosszan tartó, kissé már-már kínos ölelkezésünknek a csengő hangja vetett véget. A kaputelefonba csak belekiáltottam egy „Megyek!”-et, és elbúcsúzva Lou-tól és az öcsémtől a kijárat felé vettem az irányt. Mikor kiértem a főbejáraton, kissé meglepődve, majd megkönnyebbülve tapasztaltam, hogy nem Harry vár ma is a kocsija mellett, hanem egy ismeretlen öltönyös férfi.

- Miss Potter! - bólintott, és kinyitotta nekem az ajtót.

- Köszönöm. - mosolyogva ültem be a kocsiba, ahol egyből úrrá lett rajtam a pánik. Kezeimet tördelve bámultam ki az ablakon, és próbáltam összeállítani a fejemben egy jó tervet, de nem ment. Nem jutott eszembe semmi kézen fekvő dolog, éppen úgy, ahogy az elmúlt pár napban sem. Mély levegőket véve arra jutottam végül, hogy lesz, ami lesz alapon belevágok a dolgok közepébe, és hagyom, hogy sodorjon magával az ár. Óvatos leszek, de nem fogom előre eltervezni a lépéseimet. 

Hosszas gondolkodásomból kizökkentett az a tudat, hogy az autó lassítani kezd egy kovácsolt vas kerítés előtt, ami lassan kitárta szárnyait előttünk. Alig tízzel gurultunk előre a térkövezett feljárón, és a sofőr leparkolt a több tucat luxusjármű mellé, amik már az udvaron álltak. 

- Parancsoljon! - nyújtotta kezét felém egy öltönyös, jó vágású srác, aki kinyitotta nekem az autó ajtaját, majd a nagy faajtós bejárat felé tessékelt. 

- Köszönöm! - bólintottam neki, és hevesen dobogó szívvel lépkedtem fel a lépcsőn, be az ajtón, egyenesen a hatalmas nagy, márványköves hallba, ahol már rengeteg ember járkált, beszélgetett, és italozott. Mindenfelé felszolgálók futkostak, akik közül egy az orrom alá tolt egy pezsgőspoharakkal teli tálcát. Mosolyogva biccentettem neki, és köszöntem meg az italt, amibe egyből nagyot kortyoltam, kicsit megnyugtatva vele az idegeimet.

- Lexa, drágám! - hallottam meg a hátam mögül az ismerős hangot – Végre, megérkezett. Jöjjön csak beljebb! 

- Jó napot! - köszöntöttem a már szokásossá vált műmosolyommal a felém közeledő Benjamin-t. 

- Jöjjön, jöjjön! - kezét a derekamra helyezte, és még beljebb tolt maga mellett – Van magácska számára egy meglepetésem. 

- Igen? - néztem rá ijedten, mikor kinyitott nekem egy közeli ajtót, és maga lé engedett. A dolgozószobája lehetett. A helység közepén egy csodásan lakkozott fűzfa asztal állt, körülötte hasonló színű, piros bársonnyal fedett székekkel, bőr kanapéval és fotelekkel az ablak előtt.

- Igen! - bólintott kezeit összekulcsolva a mellkasa előtt, így mérve végig engem.

- Nagyon szép a háza. - szólaltam meg kiszáradt szájjal, reménykedve abban, hogy nem jött rá, ki vagyok valójában. 

- Nem csodálatosabb, mint magácska. - nézett rajtam végig újra – Elbűvölő, mint mindig. 

- Köszönöm.

- Ezért is szeretném, ha ezt elfogadná tőlem, és viselné. - lépett az asztalhoz, és elővett a fiókjából egy lapos, bársonydobozt. Mikor kinyitotta azt, majdnem elállt a lélegzetem. - Tegnap leltem rá erre a csodára, és egyből magácska jutott eszembe róla. Hiszen ugyan olyan ritka és különleges szépség, mint ön. 

- Ezt nem fogadhatom el! - tiltakoztam egyből, és léptem egyet hátra. 

- Ragaszkodom hozzá.

- Benjamin! - nevettem zavartan – Ez egy kész vagyon lehetett. Nem fogadhatom el. Csak az egyik pincérnője vagyok, egy alkalmazottja. 

- Lexa! Drágám, maga a legjobb alkalmazottam. Remekül dolgozik, és én ezt értékelni szoktam. - magyarázta.

- De hiszen csak nemrég kezdtem... - mosolyogtam zavartan. 

- Fogadja el, kérem! - lépett közelebb felém, kezében az ékszerrel – Különben ezt a szépséget el kell zárnom valamelyik széfem mélyére, ugyanis senki sem alkalmas arra, hogy viselje. Magát kivéve persze. 

- Nem is tudom... - kezdtem zavartan, de ekkor már mögém lépett, és a nyakam köré rakta a méregdrága, csillogó gyémántnyakláncot.

- Ahogy sejtettem. - hajolt közelebb a fülemhez – Magán még szebben tündököl. De természetesen az ön szépsége mellett eltörpül a nyakék csillogása.

- Köszönöm. - nevettem zavartan, és felé fordultam. Olyan közel álltunk egymáshoz, mint még soha. Félve, a torkomban dübörgő szívvel néztem a szemébe, ő pedig még csak nem is pislogott. Whisky és parfüm illata keveredett bele a levegőbe, ami miatt csak óvatosan vettem a levegőt. Most meg fog csókolni? Nem csókolhat meg! Pedig nagyon úgy tűnik, hogy azt akarta, ugyanis egyszer a szemembe, egyszer pedig a számra nézett, és alig észrevehető módon nyalta meg a száját. 

- Öhm... - jöttem zavarba, és elfordítottam a fejemet. A szoba falán lógó tükör elé álltam, és megcsodáltam benne a láncot. Csak, hogy eltereljem a figyelmet arról, hogy majdnem megcsókolt. - Gyönyörű, de nem igazán fogadhatnám ezt el. Nem akarom, hogy azt higgye rólam, hogy én egy olyan fajta lány vagyok, akinek csak az ajándékok, és a pénz számít. 

- Ez eszemben sem jutott, Lexa! Ne érezze kellemetlenül magát. Tudja mit? Jöjjön, és igyunk valamit. Nézzen körül a hallban, nekem egy kicsit magára kell hagynom önt, de esküszöm, hogy csak pár perc lesz. Csak köszöntöm az újonnan érkezőket, és máris az öné vagyok. - csókolta meg a kezemet, és kinyitotta nekem az iroda ajtaját – Nem hagyom egyedül magácskát, ugyanis a végén még valamelyik vén kujon lecsapja a kezemről. - kacsintott még rám utoljára, és egyedül hagyott az idősödő üzletembernek kinéző alakok közt, akiknek egy-egy fiatalos cicababa díszelgett az oldalán. Jobban körülnézve vettem csak észre, hogy több tekintetet is magamra vonzottam. Gondolom a nyaklánc keltett ekkora feltűnést, és az, hogy nemrég léptem ki egy szobából Benjamin Styles oldalán. 

Tettem pár tétova lépést előre, és a már üres pezsgős poharamat letettem az egyik pincér tálcájára, majd vettem egy telit.

- Ohhh... - szólaltam meg ijedten, mikor valakit telibe borítottam az irányváltásomat követően – Bocsánat! Annyira sajnálom.

- Semmi...baj. - jött a szinte dadogó válasz az előttem álló sráctól, akit nagyon is jól ismertem – Szia! 

- Harry? - néztem fel a magas, barna, göndör hajú fiú smaragd íriszeibe, és a vér is megfagyott bennem attól a tekintettől, amivel meredt rám.

14. fejezet: Valami új és veszélyes

Sziasztok! :) Meghoztam a legújabb fejezetet, habár az előzőhöz nem érkezett túl sok visszajelzés! :( Azért talán még egy páran itt vagytok! :) Olvassátok el, és véleményezzétek! :)

● Dal a fejezethez: Pussycat Dolls - I hate this part ●

...ALEXIS DAVIS...

Nem is tudom, hogy miért voltam izgatottabb. Az első munkanapom miatt Benjamin Styles-nál, vagy azért, mert Harry lesz az, aki elvisz hozzá. El sem tudom képzelni, hogy mit érez vagy gondol ezzel kapcsolatban. Tegnap este nem igazán szólt hozzám, inkább csak Chris-szel volt elfoglalva a nálunk töltött ideje alatt. Volt egy olyan érzésem, hogy nem igazán szeretett volna beszélni a történtekről, vagy arról, hogy mi lesz ezután. 

- Nyitom! - kiáltottam, mikor meghallottam a csengő hangját, majd nem sokkal később utat engedtem az érkezőnek – Szia! Gyere be! Chris mindjárt készen van. Köszönöm, hogy elviszed...megint. - húztam el a számat. Kezdett elég kellemetlen lenni, hogy minden egyes nap Lou-t kell megkérnem arra, hogy vigye el az öcsémet az iskolába. Legtöbbször persze ő is hozta haza. 

- Nem kell ezért rosszul érezned magad. - mondta, mintha olvasna a gondolataimban – Tudod, hogy szívesen csinálom. Különben sem tehetsz mást. A munka, az munka. 

- Tudom. Annyira szeretném, ha már vége lenne! - túrtam bele hisztérikusan a hajamba. 

- Tudom, szépségem. Tudom! - húzott magához közelebb Lou, és átölelt. Mindig meg tudott nyugtatni, és tudta is a módját neki. - Most már egyre közelebb járunk. Minden menni fog, mint a karikacsapás.

- Remélem is. - suttogtam bele a mellkasába, miközben ő a hajamat simogatta.

- Úgy féltelek. - suttogta halkan.

- Tessék? - lepett meg a mondata, ugyanis nem szokta soha ezt mondani. Tudtam, hogy aggódik értem, mert már ezer éve ismerem őt, de még sosem mondta ki konkrétan. 

- Félek, hogy bajod lesz, én pedig nem tudok segíteni neked.

- Nem lesz semmi bajom, Lou. - nyugtattam meg, de lehet, hogy inkább magamat próbáltam meggyőzni erről.

- Ugye tudod, hogy ha egy ujjal is hozzád ér, akkor megölöm?

- Nem fog hozzám érni. Nem fog engem bántani, Harry miatt. 

- Nem a bántalmazásra céloztam, Alex. - tekerte meg a fejét. 

- Jajj, Lou! - löktem távolabb magamtól, és nevetni kezdtem – Nem azért akarja, hogy neki dolgozzak. Mondtam már. Harry miatt csinálja.

- Majd meglátjuk. Te is tudod, hogy bármi kitelik tőle. 

- Igen. - bólintottam – De hagyjuk ezt! Szólok Chris-nek, hogy indultok. 

Mielőtt elindultak, Lou még legalább százszor megígértette velem, hogy ha bármi baj van, vagy bármi gyanúsat észlelek, azonnal szólok neki. 

Fél órára rá, hogy az öcsémék távoztak, megérkezett a fuvarom a munkába. Vagyis megérkezett Harry. 

- Szia! - üdvözültem mosolyogva, mikor beültem az autójába.

- Szia! - köszönt vissza, de egy cseppnyi lelkesedést sem láttam az arcán. 

- Hogy vagy? - próbáltam beszélgetésbe elegyedni vele. 

- Csak a szokásos. - rántotta meg a vállát. 

- Vagyis morcos kedvedbe vagy? - nevettem rá, de ő nem válaszolt. Csupán egy apró, alig látható mosolyra húzta a száját. - Mi a baj? 

- Semmi. Csak...

- Csak? - bátorítottam, mert láttam, hogy nem igazán akarja elmondani.

- Féltelek. - bökte ki végül. Neki valahogy nehezebb volt kimondania, mint Lou-nak nemrég. 

- Mitől? 

- Az apámtól. Már elmondtam, hogy nem a legjobb ember, akit ismerek. 

- Annyira nem lehet rossz. Elvégre munkát ajánlott nekem.

- Hátsó szándékból. 

- Miféle hátsó szándékból akarna nekem segíteni? - mosolyogtam rá, ami most nekem esett nehezemre, hiszen jól ismertem az apját.

- Bármi. - tekerte a fejét – De ha bántani mer, hozzád mer érni, vagy ha csak csúnyán néz rád, akkor kinyírom. Ezt pedig nagyon jól tudja ő is. 

- Micsoda harcias lettél. - nevettem el magam megint, de most az mosolyogtatott meg, hogy Lou szinte ugyan ezeket mondta el, igaz kicsit visszafogottabban. 

- Komolyan beszélek, Lexa! - nézett a szemembe most először – Ígérd meg, hogy szólsz nekem, ha bármi olyat tesz, vagy mond.

- Harry...

- Ígérd meg! - erősödött fel a hangja. 

- Jó. Oké. Ígérem. - bólogattam hevesen. 

Pár perc múlva meg is érkeztünk a bárba, de addig egyetlen egy szó sem hangzott el köztünk. A feszültség szinte ki akarta törni az autó ablakait. 

- Köszönöm a fuvart! - fordultam felé, mielőtt kiszálltam volna a kocsiból. 

- Ne feledd, hogy mit ígértél. Oké? - nézett mélyen, és keményen a szemebe. 

- Rendben. - biztosítottam újra, majd lehagytam az autót, és a Red Velvet felé vettem az irányt. Tudtam, hogy amint kiszálltam a kocsiból, elkezdődött valami. Valami új és veszélyes.

Délelőtt volt, de a bárban már most volt egy jó pár, ránézésre tehetősebb, gazdagnak tűnő ember. Az egyik kezükben szivar, a másikban egy pohár whisky, és a nyálukat csorgatták a csöveken pörgő táncosokra. Már múltkor is láttam őket táncolni, de most is szájtátva néztem őket. Hogyan tudnak ilyen felszabadultak lenni? Nem is zavarja őket, hogy egy szál bugyiban rázzák magukat, sőt, egyesek egy szál semmiben vonaglanak. Volt egy gyönyörű nő, aki már első ránézésre is a kedvencek közé tartozhatott, ugyanis ő volt a középső, legnagyobb színpadon, és láthatólag ő kapta a legtöbb figyelmet. Női szemmel is csodálatos volt, gyönyörű hosszú haja, szép kerek mellei, csodás alakja.

Egy kicsit meg is irigyeltem, mert annyira jól nézett ki, és olyan magabiztosnak tűnt. Nálam pár évvel idősebb lehetett, és látszott rajta, hogy tapasztalt volt, mert elég otthonosan mozgott a színpadon. 

- Drágám! - zökkentett ki a gondolataimból egy hang – Csakhogy ideért!

- Benjamin! - néztem rá ijedten – Talán késtem? 

- Nem. Nem, dehogy, kedvesem! Csupán már alig vártam, hogy ideérjen. 

- Tényleg? - kérdeztem felhúzott szemöldökkel. Próbáltam ijedtnek, és szerénynek látszani, de legszívesebben neki tudtam volna menni az előttem álló férfinak. 

- Persze. - bólintott nagy komolysággal – Úgy látom, magával ragadata a színpad. 

- Öhm.. Igen! - mosolyodtam el, és éreztem, hogy elvörösödik az arcom – Nagyon jók. Főleg a szőke hölgy, ott középen. Csodás.

- Nahát! Ennyire tetszik önnek? Mert az ajánlatom még mindig áll, hogy magácska is csatlakozzon a táncosokhoz. 

- Nem köszönöm. - elleneztem azonnal.

- Mondjuk nem is tudom, hogy engedném-e másnak táncolni.

- Másnak? - néztem rá furcsán, de valahol sejtettem, hogy mire céloz. 

- Drágám, nincs az a pénz, amit magáért meg tudnának fizetni a vendégek, ha ott fent táncolna. 

- Hát... Nem hinném, hogy olyan jó lennék. - mosolyogtam zavartan. 

- Nem legyen ilyen kishitű. Komolyan mondom...ha meggondolja magát, sztárt csinálunk magából. - kacsintott rám.

- Köszönöm, de nem. - tekertem meg újra a fejemet – Maradok a pincérkedésnél.

- Ahogy óhajtja. - tette a kezét a derekamra – Jöjjön velem, máris kezdhet. 

Ahogy Benjamin maga elé tolt a csípőmnél fogva, a hátsó rész felé vettük az irányt. De még egyszer utoljára visszanéztem a színpadon táncoló nőkre. Még most sem tudtam felfogni, hogyan lehetnek ilyen profik, és hogyan tudnak ennyire lazák lenni.

...HARRY STYLES...

El sem hiszem, hogy ez történik. Teljesen hülye vagyok, hogy otthagytam az apámnál. Nem szabadott volna megengednem neki, hogy odamenjen. Nemhogy még odavinni. 

- Minden rendben, Harry? - őrlődésemből a nagyapám hangja zökkentett ki.

- Szia. Fogjuk rá. - rántottam meg a vállamat, aztán elterültem a nappali kanapéján.

- Mi történt? - ült le velem szembe, az egyik fotelba – Mit csinált megint az apád? 

- Felvette dolgozni Lexa-t. - mondtam neki idegesen, és a hajamba túrtam.

- Tessék? - nézett rám meglepetten – Ez hogy történt? 

- Több pénzt ajánlott neki, mint az előző munkáltatója. 

- Ennyire szüksége van neki a pénzre? 

- Nem. Azt mondta, hogy csak jól jön. De nincs rászorulva, mert felajánlottam neki, hogy kisegítem. 

- De hogy jutott eszedbe ez az apádnak? 

- Nem is sejted? Hát miattam. - mondtam gúnyosan.

- Azt hiszi, hogy így majd te is neki fogsz dolgozni. - állapította meg az öreg. 

- Gondolom... És lehet, hogy nem is téved. 

- Tessék? - a nagyapám hangja ijedt volt. 

- Elvégre már most velem furikáztatja Lexa-t. 

- Miért kell neki sofőr? Senkiért sem szokott küldeni. 

- Szerinted? Mert ő úgy gondolja, hogy ez már úgy számít, mintha neki dolgoznék. 

- De ez nem ugyan az. Nem hódolhatsz be neki. 

- Nagyapa... - emeltem fel a hangomat – Ha Lexa-t biztonságban akarom tudni, muszáj lesz a közelébe lennem valahogy, és lehet, hogy ez az egyetlen módja neki. - mondtam ki, és tudtuk mind a ketten, hogy igazam van. Az apámnak kell dolgoznom. 

12. fejezet: Vörös bársony

Sziasztok! :) Meghoztam a legújabb fejezetet. Köszönöm az előző részhez érkezett véleményeket. Remélem, hogy ez is legalább ennyire tetszik majd.

● Dal a fejezethez: Demi Lovato - Confident ●

...ALEXIS DAVIS...

Biztos vagyok abban, hogy teljesen elment az eszem, mikor igent mondtam Benjamin állásajánlatára. Ugyanis attól a pillanattól minden megváltozott. Egyre jobban elkezdtem kétségbe esni, hogy mi lesz, ha lebukok. Talán nem is gondoltam ezt át teljesen. Mi lesz, ha veszélybe sodrom az öcsémet? Senki nem tudhatja meg, hogy ki ő, és hogy egyáltalán létezik. Pontosabban Benjamin nem tudhat róla, ugyanis a legidősebb és a legfiatalabb Styles már tudnak róla. Sőt, mi több, Harry már ismeri is. Harry... Ő a másik, aki miatt aggódok. Ha megtudja, hogy az apjának fogok dolgozni, teljesen ki fog akadni. Nem fogja megérteni, hogy miért teszem, és ezzel össze fogom törni a szívét. Vége lesz annak, ami eddig kialakult köztünk. Persze ennek meg sem szabadott volna történnie. 

Tegnap óta, mióta beszéltem Benjaminnal telefonon, szinte minden pillanatomat a főnökkel, és Louis-val töltöttem a lakásomon. A segítségükkel újra és újra átvettük a tervet. 

- Tehát... - kezdte már legalább századszor a főnök – Ezentúl nem járhat be a kapitányságra. Csakis Tomlinson-on keresztül értesül majd a dolgokról, illetve ön is neki számol be a fejleményekről. Nem tarthatja senkivel sem a kapcsolatot, csupán vele. Még engem sem kereshet, ugyanis nem tudjuk, hogy mikor és mi módon figyelnek minket. Styles magát biztosan meg fogja figyeltetni egy darabig, míg meg nem bizonyosodik arról, hogy tiszta. Nem bukhat le, érti? - fúrta bele a szemeit az enyémekbe. 

- Értettem, főnök. - bólintottam meggyőzően – Tudom a dolgomat, és nem fogok hibázni. 

- Nagy szerencséje van, hogy Styles ilyen ajánlatot tett, ugye tudja? Ezzel is megkönnyítette a dolgunkat. Szinte kinyitotta az ajtaját, amihez talán sosem sikerült volna kulcsot szereznünk.

- Tudom. - hajtottam le a fejemet.

- Gond van? 

- Alex úgy gondolja, hogy talán azért kapta ezt a munkát, mert Benjamin gyanakszik rá. - szólalt meg most Louis is, aki eddig csak figyelmesen hallgatott. 

- Miből gondolja? - tette fel a kérdést a főnök, összehúzott szemöldöke alatt. 

- Nem is tudom... - gondolkodtam el, hiszen annyi minden cikázott a fejemben – Talán ez a baleset bizonytalanított el. Gondolja, hogy véletlen volt? Pont most, mikor megismertem az egész Styles klánt? 

- Alex! A sofőr totál részeg volt. Semmi köze nincs Styles-ékhoz. 

- Ez mind szép és jó, Lou! - intettem le barátomat – De miért akar Benjamin Styles pont nekem munkát adni? Kétszer találkozott velem. Mégis miből jött neki ez az ötlet, ha nem abból, hogy gyanakszik rám? - kérdeztem, és a velem szemben ülő két férfi között járattam a tekintetemet. Ők összenéztek, és mind a ketten szinte láthatatlan mosolyra húzták a szájukat. - Mi az? - kérdeztem, mert nem értettem, hogy min somolyognak annyira.

- Dögös vagy! - rántotta meg Lou a vállát lazán.

- Jaj, fogd már be! - próbáltam csitítani, de a főnök közbe szólt. 

- Igaza van. - bólogatott az öreg – Szerintem minden épeszű férfi látja, hogy nagyon csinos, és vonzó nő. Benjamin Styles pedig, mint tudjuk, eléggé szereti a szép nőket. 

- Hát... - akadt el a szavam – Köszönöm! - mondtam zavartan, ugyanis a főnök bókja elég váratlanul ért. 

- Szóval szerintem nem kell paráznod. - rántotta meg a vállát Lou ismét. Annyira laza, és nyugodt volt, pedig tudtam nagyon jól, hogy mennyire aggódott értem. 

- Hát jó! - vettem egy mély levegőt. 

- Nekem most mennem kell. - kelt fel a főnök, és az ajtó felé vette az irányt, ahova elkísértem én is – Sok szerencsét, Alex! - nézett a szemembe.

- Az most nem jönne rosszul. - mosolyogtam.

- Az apja nagyon büszke lenne magára. - suttogta.

- Köszönöm. - feleltem hálálkodva. Nagyon jól esett, amit mondott. Hiszen mindezt érte csinálom. Azért, hogy az apán békében nyugodhasson. 

- Na? Készen állsz? - lépett elém Lou, mikor visszamentem a nappaliba.

- Fogjuk rá. - feleltem.

- Nem lesz semmi baj. - fogta meg a vállaimat, majd magához húzott – Vigyázok rád!

- Az elég nehéz lesz, hiszen nem leszel folyton mellettem. - nevettem el magam.

- Tudom. De amúgy sem hiszem, hogy bántana. 

- Miből gondolod? - néztem a szemébe, miután gyengéden eltoltam magamtól.

- Mert a fia beléd van zúgva. Meg szerintem neki is bejössz.

- Jaj, már! - löktem távolabb most kicsit erélyesebben.

- De komolyan. Mi lesz, ha majd rád fog nyomulni?

- Nem fog.

- De ha igen? 

- Akkor... Akkor nem tudom. Majd kiderül. - rántottam meg a vállamat, és még idegesebb lettem. Nem vallottam be, de már többször is megfordult ez a fejemben. 

- Hát jó. - fejezte be végül Lou, majd felén nyújtotta a mobilomat. Pontosabban Lexa mobilját. - Készen állsz? 

- Igen. - elvettem tőle a telefont, és tárcsázni kezdtem Benjamin Styles számát. 

Délután négyre járt az idő, mikor kiszálltam a taxiból a Red Velvet (Vörös Bársony) nevű hely előtt. A kocsim még szerelőnél volt sajnos. Az épületen már kintről látszódott, hogy egy elit és luxus hely. Tátott szájjal bámultam körbe, mikor kinyílt egy kisebb, oldalsó ajtó, amit szinte észre sem lehetett venni a hatalmas létesítményen. 

- Lexa! - kiáltott fel az ismert, általam utált hang – Örülök, hogy ideért. Sajnálom, hogy taxival kellett jönnie, de ez az utolsó eset, ígérem. 

- Igen? - néztem rá furcsán. 

- Persze. - bólintott, miközben beljebb tessékelt – Mától fogva saját sofőrje lesz. 

- Mi? - kaptam rá a tekintetemet, és ekkor láttam, hogy folyamatosan engem méreget – Miért?

- Mert nekem fog dolgozni, így ez is kijár önnek.

- A kocsim szerelőnél van, de hamarosan elkészül. Szóval erre igazán semmi szükség. - mosolyogtam rá, megjátszott mosollyal, és kedvességgel. 

- Ragaszkodom hozzá. - mondta, és ezzel lezártan tekintette a témát – Szóval... Ez itt a Red Velvet nevű bár, ahol mától dolgozni fog. A régi helyén már felmondott, ugye? 

- Igen. 

- Remek! - csapta össze a kezét – Körbevezetem. Jöjjön! - kinyitott előttem egy ajtót, és beléptünk a bár belső felébe. Pár ember, a munkások már mozgolódtak, takarítottak, székeket, asztalokat, poharakat rakosgattak. Az asztalok között futó színpadokon, és kifutókon pedig lányok álltak, és szinte minden rúdról lógott egy-egy lány. Valamelyiken csak egy szál tanga volt. Te jó ég! Ez egy sztriptízbár! 

- Nyugalom! - éreztem meg a derekamon a meleg, erős férfikezet – Magácskának nem kell oda felmennie. - nyugtatott meg Benjamin, mikor látta az arcomon, hogy egy kicsit beparáztam. 

- O...oké! - nevettem el magamat.

- De persze, ha kedve tartja hozzá, én szívesen megnézem. - kacsintott rám, és közelebb hajolt.

Éreztem a mentol, és a fűszeres parfümje illatát is, ami émelyítően hatott. Talán még tetszett is volna az illat, ha nem belőle árad. 

- Köszönöm, nem. - nevettem újra, és ő is velem nevetett. Kezdtem kissé megnyugodni, ahogy körbevezetett, és megmutatott mindent. Első látásra minden egyes embere rettegett tőle, és próbáltak profin csinálni mindent. A táncosok kihívóan kacérkodtak vele, vagyis csak próbáltak, ugyanis Benjamin nem foglalkozott velük, csupán nekem szentelte a figyelmét. 

- Holnap kezdhet, ha gondolja. - mondta, mikor kitöltöttünk mindent papírt, természetesen az új adataimmal, Lexa adataival. 

- Rendben! - bólintottam rá, majd el akartam köszönni – Hívok egy taxit, és akkor holnap találkozunk. 

- Ne siessen annyira. Hívtam magának fuvart? 

- Igen? - néztem rá meglepetten. 

- Odakint várja. - mutatott az ajtó irányába, majd követtem kifelé. Mikor kiléptem a szabadba, szinte földbe gyökerezett a lábam. - Harold! - kiáltott Benjamin a fuvarom felé.

- Mi van? Remélem valami nyomós okod volt iderángatni. - mondta flegmán a göndör, aki eddig hátát mutatta felénk. Mikor felénk fordult, eltátotta a száját. - Mit csinálsz te itt? - a kérdését már felém intézte. 

- A kisasszony mától itt dolgozik. - válaszolt helyettem az apja – Megkérhetlek, hogy hazaviszed őt? 

- Ja. - hosszú gondolkodás után érkezett meg a válasz, de Harry egész idő alatt le sem vette rólam égető tekintetét.

10. fejezet: Leslie

Sziasztok! :) Köszönöm az előző részhez érkezett hozzászólásokat, nagyon sokat jelent, és erőt is ad az íráshoz. Szóval csak így tovább! ;)

Meghoztam a legújabb részt, ami remélem, hogy tetszeni fog nektek is. Várom a véleményeket! :)

● Dal a fejezethez: Daniel Powter - Bad Day ● 

...ALEXIS DAVIS...

El sem tudom képzelni, hogy mi történhetett az öcsémmel, Lou csak pár dolgot tudott kinyögni a telefonban. Igazából meg sem értettem, hogy mit mond, ugyanis annyira megijedtem, mikor kimondta, hogy Chris kórházban van, hogy kisebb sokkot kaptam. 

Úton a kórházban esett csak le a dolog, hogy éppen Harry kocsijában ülök. 

Mi lesz most? Nem szabadott volna megengednem neki, hogy elvigyen a kórházba. Mit fogok tenni, mikor találkozik Lou-val és Chris-szel? Nem szabadna tudnia arról, hogy ők léteznek. Nem kellene itt lennie!

Az agyam nagyjából ugyan olyan ütemben zakatolt, mint a szívem, mikor végre megérkeztünk a kórházhoz. Harry egész úton nem szólt hozzám, csak azt éreztem, hogy közbe-közbe rám pillantott. Reménykedtem benne, hogy talán megvár a kocsiban, és nem akar bejönni velem, de sajnos a nyomomban volt, mikor berohantam a bejáraton. 

- Az öcsémet baleset érte, egy ismerősöm telefonált, hogy itt találom. - támadtam le köszönés nélkül a recepcióst. 

- Hogy hívják? - tette fel a kérdést a kedvesnek tűnő hölgy. A francba! Harry meg fogja hallani, hogy az öcsém vezetékneve és az enyém nem ugyan az. Gyanakodni fog. 

- Itt vagyunk! - hallottam meg ekkor egy kiáltást a folyosó végéről. Az ismerős hangra egyből irányba fordultam, majd mikor megláttam Lou-t, egyből elindultam felé. 

- Hol van? - kérdeztem egyből, és keresni kezdtem az öcsémet. 

- A gipszelőben. - felelte egyszerűen, miközben megfogva a vállamat, maga felé fordított. 

- A gipszelőben? - ijedtem meg még jobban – Mégis mi a franc történt? 

- Eltört a keze. - vallotta be nagy nehezen.

- Te jó ég! - temettem az arcomat az ujjaim közé.

- Ne aggódj, nagyon jól van, talán még kicsit élvezte is a felhajtást. - simított végig az arcomon, mire elmosolyodtam. Ekkor vettem csak észre, hogy a homlokán éktelenkedik egy csúnya vágás.

- Megsérültél. - fordítottam magam felé az arcát.

- A fékezéstől lehetett. - nyúlt a sebhez, és felszisszent – Pedig be voltam kötve. 

- De hogyan történt? - akadtam ki újra.

- Valami barom belénk jött oldalról. A kocsim totálkáros, de ez most nem is számít. 

- A lényeg, hogy jól vagytok. Nagyobb bajotok is lehetett volna. 

- Gyere ide, szépségem. - vont magához, és szorosan megölelt – Öhm... - kezdte, és távolabb tolt magától. Az arca kissé komor lett, és mögém bámult. 

- Ohhh... - ekkor esett csak le, hogy nem vagyunk egyedül. Kibontakoztam Lou kezei közül, és Harry-re néztem, aki kicsit messzebbről figyelt minket. - Ő itt Harry. Éppen velem volt, mikor hívtál, és felajánlotta, hogy elhoz. - mutattam felé, ő pedig közelebb lépkedett hozzánk, és kinyújtotta a kezét Lou felé. - Ő pedig itt... - kezdtem, majd elgondolkodtam. Nem mondhatom el, hogy ki ő, és hogy hívják. - Ő itt egy nagyon jó barátom, öhm... Leslie. 

- Szia! - köszönt neki Lou, és kezet ráztak.

- Harry-t a bárból ismerem. - magyaráztam Lou-nak, mintha nem tudná, hogy kicsoda a bongyor idegen. 

- Örülök, hogy megismertelek, Harry! - mosolygott rá Lou – Már rengeteget hallottam rólad.

- Tényleg? - húzta fel a szemöldökét Harry – Én még sosem hallottam rólad. Sőt, azt sem tudtam, hogy van egy öcséd. - utolsó mondatát már felém intézte. 

- Sajnos még nem igazán volt alkalmam megnyílni előtted. - vágtam neki vissza egy kicsit, ugyanis teljesen úgy tűnt, mintha számon kérné tőlem a dolgokat. Vagy talán csak féltékeny? Elvégre Lou és én az imént totál úgy néztünk ki, mint egy szerelmes pár.

- Értem! - kicsit talán elszégyellte magát – Nem is tudom... Megvárjalak titeket? Hazavigyelek esetleg? - váltott témát. 

- Ha nincs más dolgod, akkor megköszönném. - mosolyogtam rá, mire ő csak bólintott egyet, de a szája széle felfelé görbült – Mikor engedik ki Chris-t? - néztem Louis felé.

- Szerintem most már bármelyik pillanatban készen lehetnek. - rántotta meg a vállát barátom – Ha elkészült a gipsz, már mehetünk is. Majd csak a rendőrségre kell bemennem később a kocsim miatt, meg azért, mert nincs meg a pasas, aki belénk jött. - fejezte be, én pedig egyből rá kaptam a tekintetemet, és összehúzott szemekkel néztem rá. 

- Mi az? - kérdezett rá Lou.

- Öhm... Semmi, semmi. Csak kicsit megszédültem. - feleltem, én leültem az egyik székre – Sok volt ez mára. 

- Szükséged van valamire? - termett mellettem egyből Harry, és kezét a lábamra rakta. Ezen ő szerintem ugyan úgy meglepődött, mint én. - Hozhatok egy kávét, ha szeretnéd. Lehet, hogy leesett a vérnyomásod.

- Az jó lenne, köszönöm! - mosolyodtam el. Szerencsére pont kapóra jött, hogy ezt felajánlotta. Miután távozott, egyből Louis felé fordultam. - Ez az ő műve!

- Tessék? - zavartan méregetett. Szeme felett még mindig csordogált a vér a sebéből. 

- Ez Benjamin műve. - hadartam – Biztosan rájött, hogy ki vagyok, és most rajtatok akar bosszút állni.

- Ugyan már! - ült le mellém – Ne lásd egyből mindenben őt! Nem hinném, hogy így intézett volna el.

- És ha nem megölni akart, csak figyelmeztetni? - aggódó pillantásokkal méregettem.

- Alex! Nyugodj meg, rendben? Megtaláljuk a pasast. Megvan a kocsi márkája, és rendszáma is. Pikk-pakk meglesz.

- Jó. Rendben. De akkor is be kell ismerned, hogy furcsa a dolog. 

- Nekem inkább az a furcsa, amilyen nevet adtál nekem. - nézett rám játszva a sértettet – Leslie? Komolyan? 

- Most miért? - nevetem el magam – Nekem tetszik.

- Ja. Ha meleg lennék, nekem is tetszene. - mondta, fejét tekerve – De mint tudjuk, nem vagyok az. Megmutathatom, ha vannak kétségeid. - húzogatta a szemöldökét, és közelebb hajolt hozzám.

- Lou! - toltam el magamtól, és egyből abba az irányba kaptam a fejem, amerre Harry nemrég távozott.

- Ne aggódj! - dőlt hátra a széken – A herceged nem lát minket. 

- Nem a hercegem. - tagadtam újra. 

- Hát persze. - bólogatott. Pár pillanat múlva kinyílt a gipszelő ajtaja, és egy doktor kíséretében kilépett rajta az öcsém. Bal keze teljesen gipszen volt. 

- Te jó ég, kicsim! - ugrottam fel egyből, és felé siettem – Minden rendben? Nem fáj? 

- Egy kicsit. - bólogatott, miközben a szemembe nézett. Láttam rajta, hogy meg van ijedve, és hogy nemrég még sírhatott. 

- Szia, öcsi! - guggolt le mellém Lou is – Annyira sajnálom, ami történt! - mondta lehajtott fejjel – Az én hibám volt. - mondta halkan. Tudtam, hogy magát fogja okolni. 

- Dehogy! - tekertem hevesen a fejemet – A másik sofőr hibája volt. - fejeztem be a nyugtatást, de szerintem az öcsém tette hatásosabb volt, ugyanis jobb kezével magához ölelte Lou-t. 

- Khmmm... - hallottuk meg magunk mögött a hangot, amire mind hátra néztünk. 

- Chris! - suttogtam az öcsémnek – Ez a fiú úgy ismer, mint Lexa Potter. A nyomozásom egyik alanya. Érted? - kérdésemre egyből bólintott – Tehát te Chris Potter vagy, a kisöcsém. A többit már tudod, ugye? - ismét bólintott. Szerencsém volt vele, mert nagyon okos kisfiú volt. Megértette, hogy mit miért teszek. 

- Szia! - lépett közelebb az öcsém a göndör fiúhoz, aki még mindig tartotta a távolságot – Chris vagyok! - nyújtotta el nem törött kezét Harry felé. 

- Harry Styles! - viszonozta mosolyogva a fiú – Nézd csak! - guggolt le elé – Hoztam neked egy kis csokit. Biztosan szereted. 

- Köszönöm! - felelte vidáman Chris, és kikapta Harry kezéből a csokit. Bontogatni kezdte, de egy kézzel nem igazán nem neki, ezért Harry felajánlotta a segítségét. 

- Indulhatunk! - szakítottam felébe egy pár perc múlva Harry-t és az öcsémet, akik még mindig nagyon jól elvoltak egymás társaságában. Én közben megbeszéltem az orvossal a további teendőket, és a kontroll vizsgálatok időpontját.

- Nekem be kell mennem a rendőrségre a kocsi miatt. - szólt közbe Lou.

- Rendben! - bólintottam.

- Hazaviszed őket? - nézett Lou Harry felé.

- Persze. Már mondtam, hogy igen. - felelte Harry egy kissé flegmán.

- Oké. - bólintott Lou, majd felél fordult – Ha bármi van, hívj és máris ott termek! - biztosított. 

- Ne aggódj annyit! - mosolyogtam rá, és belebokszoltam a vállába. Ő erre magához húzott, és szorosan ölelt át. 

- Sajnálom! - suttogta a hajamba. 

- Nem a te hibád volt. - biztosítottam újra.

- Majd beszélünk. - bólintott, és kezet fogva Harry-vel, magunkra hagyott. 

- Indulhatunk? - kérdeztem Harry-t, aki csak bólintott.

Egészen a kocsiig, és abban ülve sem szólt semmit. Nagyon csendes volt, amit már megszoktam tőle, de ez most valamiért mégis más volt. 

- Baj van? - fordultam felé mosolyogva, kíváncsi tekintettel. 

- Nincs. - rázta meg a fejét, aztán megint csend telepedett a kocsira. De csupán pár percig. - Ez a Leslie és te... öhm... Együtt vagytok? Vagy voltatok? 

- Tessék? - nevettem el magam – Nem. Dehogy!

- És ezt ő is tudja? 

- Persze. Olyan nekem, mintha a testvérem lenne. - biztosítottam – Szóval ez a baj? - gondolkodtam el hangosan.

- Mi? - kapta rám a tekintetét egy pillanatig. 

- Semmi, semmi. - tekertem meg a fejemet – Itt balra! - mutattam előre, magyarázva neki az irányt – Aztán rögtön az utca végén.

- Oké! - bólintott, és követte az utasításomat.

Pár perc múlva már a lakás előtt álltunk.

- Elaludt. - néztem hátra az öcsémre mosolyogva. 

- Igen! Szuper kis ember. Nagyon jól bírja. 

- Az, igen. - bólintottam – Nos, köszönöm a fuvart.

- Nagyon szívesen. 

- Figyelj csak! - jutott eszembe – Én már tudom a te számodat, de én is megadom az enyémet. Csak, hogy nehogy megismétlődjön a minapi dolog. 

- Rendben,

- Tudod mit? Ha már itt vagy, és ha esetleg rá is érsz, feljöhetnél. Jól jönne a segítség Chris-szel. - néztem rá kérdőn – Persze csak ha van kedved.

- Ezer örömmel! - mosolyodott el végre.

9. fejezet: Állásajánlat

Sziasztok! :) Nem húzom sokáig a szót az új rész előtt, csupán megköszönném az előző részhez érkezett hozzászólásokat! :) Imádlak titeket! :) Várom a mai részhez is a véleményeket!

● Dal a fejezethez: Duke Dumont - Ocean Drive  ●

...ALEXIS DAVIS...

A lábam földbe gyökerezett, meg sem bírtam mozdulni. Csak farkasszemet néztem a férfival, akit mindennél jobban megvetettem. 

- Jöjjön csak, szépségem! - kacsintott rám, én pedig ki tudtam volna kaparni a szemeit. Azokat a szemeket, amik ugyan úgy néztek ki, mint Harry-é. De az övé más volt. Harry szemei melegséget árasztottak, és csillogtak. Azokat a szemeket el tudtam volna nézni örökre, de ez a szempár más volt. Ravaszságot, hamisságot és bűnt sugalltak az felé, aki belenézett. Egy álnok kígyó szemei voltak ezek. 

- Nem. - nyögtem ki nagy nehezen, majd megköszörültem kiszáradt torkomat – Nem, köszönöm.

- Gyere! Ragaszkodom hozzá! - mondta negédes mosollyal, hangja mégis valahogy parancsolónak hatott – A fiamnak teszek szívességet vele. Így sem csíp engem, ne rontsa ezt tovább. Kérem! - tette hozzá, én pedig csak bólintottam egyet, és beültem mellé. Magam sem tudom, hogy miért.

- Harry miért nem tudott jönni? - tettem fel a kérdést rá sem nézve a férfira, ugyanis éreztem magamon az égető tekintetét. 

- Akadt egy kis dolga. Szívességet tesz nekem, így én is neki. - célzott arra, hogy eljött elém. 

De miért küldte Harry pont az apját? Hiszen nem akarja, hogy a közelembe kerüljön. Rendesen féltett tőle. Illetve mit tesz meg neki? Mi az a szívesség? Benjamin rávette valahogy, hogy mégis csatlakozzon hozzá? Miért nem hívott fel, vagy írt egy üzenetet? 

- Értem. - bólintottam, és továbbra is csak az ablakon bámultam kifelé. 

- Merre lakik? 

- Tessék? - néztem felé most először. Miért akarja tudni? 

- Hova vigyem? 

- Öhm... - könnyebbültem meg egy kicsit – Igazából boltba kéne mennem meg elintézni még egy-két dolgot, szóval ha kitesz a plázánál, az nekem megfelel. 

- Ahogy akarja. - bólintott a férfi, majd újra rám nézett. Láttam rajta, ahogy végigmér. - Mondja csak, kedvesem! Miért dolgozik egy ilyen helyen? 

- Milyen helyen? 

- Ez nem éppen egy magafajta hölgynek való. 

- Magamfajta? - néztem rá felhúzott szemöldökkel. 

- Nem sértésnek szántam. - nevette el magát. Te jó ég! Még a nevetése is Harry-é. 

- Nem?

- Nem. Éppen ellenkezőleg. Maga túl csinos, és okos egy ilyen helyhez.

- Honnan tudja, hogy okos vagyok? 

- Mert a fiam nem állna le akármilyen nőcskével. Legalábbis most már nem. - tette hozzá.

- Értem. - bólintottam, de valójában nagyon is érdekelt, hogy mire célzott a „most már nem” kifejezéssel. 

- Mióta van a fiammal? 

- Tessék? - meglepett a kérdése. 

- Harold és maga...

- Ó! Nem! Nem, nem, nem. - ráztam hevesen a fejemet – Nem vagyunk együtt. Alig ismerem. Egyszer-kétszer beszéltünk, de ennyi csupán. Nincs köztük semmi.

- Tényleg? Azt hittem, hogy maga az új barátnője.

- Nem. Dehogy! - nevettem zavartan. 

- Oké. Térjünk át valami másra. Dolgozzon nálam!

- Hogy mondja? - lepett meg hirtelen kérése, ami megint inkább parancsolóan hangzott.

- Van egy bárom, maga pedig pincérnő. Egy csinos pincérnő. Éppen ilyet keresek, mint ön, drága Lexa. 

- Nézze, Mr. Styles... - kezdtem a védekezést, ugyanis eszem ágában sem volt neki dolgozni. Még csak az kéne. Mit akar tőlem? Sejt valamit abból, hogy ki vagyok valójában? 

- Csak Benjamin! - szakított félbe.

- Szóval... Benjamin! - mondtam ki szinte undorodva a nevét – Nem hiszem, hogy ez jó ötlet lenne. Én nagyon jól érzem magam a jelenlegi munkahelyemen. 

- Megduplázom a fizetését!

- Nem arról van szó. 

- Akkor háromszorozom, vagy négyszerezem. - ajánlkozott lelkesen. 

- Nem a pénzről van szó. - mondtam kicsit erélyesebben. 

- Akkor miről? 

- Miért dolgozzak magának? Miért akarja ilyen hirtelen ötlettől vezérelve, hogy váltsak munkahelyet? 

- Mert a fiam kedveli magát. - rántotta meg a vállát – Becsületesnek látszik. Illetve nagyon csinos és dekoratív nő, pont olyan, amilyen nekem kell. Illetve a báromba. 

- Harry miatt teszi ezt? - néztem rá, és csak ekkor vettem észre, hogy megállt a pláza előtt.

- Többek közt. - bólintott a szemembe nézve, majd szépen lassan elkezdte legeltetni a szemeit a testemen. 

- Köszönöm a fuvart. - szóltam, mielőtt még kellemetlenebb helyzetbe tudna hozni. 

- Nincs mit! - mosolyodott el, és a kezem után kapott, mielőtt kiszállhattam volna – Ha meggondolná magát, itt elér. - nyomott a kezembe egy névjegykártyát. 

- Rendben. - színlelt mosollyal elhagytam a kocsiját, és a pláza bejáratához siettem. Onnan, szinte elbújva néztem végig, ahogy eltűnik a fekete BMW a sarkon. Nagyokat sóhajtva pörgettem végig az elmúlt fél óra eseményeit az agyamban, majd a telefonom után nyúltam. 

- Azonnal beszélnünk kell! - mondtam a vonal másik végén állónak.

- Biztos vagy te ebben? - nézett rám Louis összehúzott szemöldöke alatt, mikor egy órával később már a lakásom nappalijában ültünk. 

- Miért? Szerinted tök véletlenül bukkant fel? - kérdeztem lemondóan. 

- Akkor sem hiszem, hogy rájött volna, hogy ki vagy. Ha tudná, nem engedett volna ki a kezei közül. Hiszen ott ültél mellette. Csak elő kellett volna vennie eg pisztolyt, és lepuffantani vele. 

- Lehet! Lehet, hogy igazad van, de ez akkor is furcsa. 

- Szerintem meg bejössz az öregnek. 

- Mi van? - úgy néztem rá, mint egy elmeháborodottra.

- Mondom, bejössz neki. Megkívánta a friss húst. - nevetett Lou.

- Te hülye vagy? 

- Most miért? Te mondtad, hogy az első találkozásnál is csorgatta a nyálát. 

- Nem hinném, hogy azért akarja, hogy nála dolgozzak, mert tetszek neki.

- Magának akar. Ezzel akar visszavágni a kölyöknek. 

- Kölyök? - nevettem rá – Veled egy idős.

- Jaj, bocs! Nem bántom a hercegedet.

- Nem a hercegem. Hiszen megint lepattintott. 

- Lehet nem is tudott a találkozóról. 

- De megbeszéltem vele. 

- Személyesen? 

- Nem. - gondolkoztam el – Üzenetben.

- Lehet, hogy Benjamin írt neked, és nem a fia. 

- Lehet. - rántottam meg a vállamat – De lehet, hogy nem. Mi van, ha tényleg éppen valami szívességet tett meg az apjának? 

- Nem hinném. Hiszen mennyire ellene volt. Meg azt sem hinném, hogy pont az apját küldené maga helyett. Akkor inkább már a nagyapját, mint a múltkor.

- Igazad lehet.

- Mindig az van! - húzta ki magát Lou.

- Csak egy módon tudok közelebb kerülni a dolgokhoz. - gondolkodtam hangosan, ügyet sem vetve társam nagyképűségére. 

- Hogyan? 

- El kéne fogadnom a munkát.

- Végülis lehet, hogy nem is rossz ötlet. Így be tudnál épülni oda.

- Még átgondolom. - beszéltem rá magam – Elvinnéd Christ holnap suliba? 

- Naná!

Másnap reggel hiába vártam a legidősebb Styles-ot a bárban, nem érkezett meg. Furcsának találtam, ugyanis eddig még egy napot sem hagyott ki. Ha csak egyetlen egy kávéra is, de mindig beugrott. Vajon merre lehet? Jó lenne beszélni vele, ugyanis ő talán tud valamit arról, hogy miért Benjamin jött el a „randira” a fia helyett.

Annyira vártam az öreget, hogy kisebb sokk ért, mikor a jól ismert göndör fürtök feltűntek az ajtóban. 

- Szia! - köszöntem izgatott hangon. 

- Szia! - mosolygott rám Harry, kissé bátortalanul.

- Nem hittem, hogy látlak még. - vallottam be nehéz szívvel. Tényleg nem gondoltam, hogy valaha még itt fog állni előttem azok után, ahogy elküldtem a minap. 

- Én csak reméltem. - nézett végre a szemembe – A nagyfater mondta, hogy elkérted a számomat.

- Igen.

- De nem hívtál. - kissé számon kérő volt, de tudom, hogy egyáltalán nem annak szánta. 

- Írtam. - bólintottam.

- Mi? Nem... - előkotorta a telefont a zsebéből – Nem írtál. - mutatta felém. 

- Az apád jött el helyetted.

- Mi? - hangja felerősödött, és az arca megfeszült.

- Írtam neked, te pedig visszaírtál. Nézd csak! - a kezébe nyomtam a telefonomat, ő pedig többször is elolvasta, mire fel tudta fogni. 

- Kinyírom! - sziszegte a fogai között. 

- Azt mondta, hogy nem érsz rá, és őt küldted maga helyett. 

- Te jó ég! Megölöm! Meg fogom ölni. Egy szavát se hidd el, rendben? - kérésére meggyőzően bólintottam csupán – Öhm... Keresnek! - mutatta felém a telefonomat, ami még mindig a kezében volt. 

...HARRY STYLES...

- L! Ki az? - kérdeztem. Ki lehet az az „L”? Vajon a pasija? 

- Egy haverom! - kapta ki a kezemből a telefont, és felvette – Most nem éppen alkalmas... Mi? Mi van? Hogy történt? Te jó ég! Azonnal megyek! ennyit hallottam a beszélgetésből.

- Mi történt? - kérdeztem aggódva.

- Az öcsém kórházban van. - nyögte ki elfúlt hangon. Van egy öccse? 

- Elviszlek! - ajánlottam fel azonnal. 

7. fejezet: Tetszik?

Sziasztok! Igaz, hogy megkéstem megint a résszel, de itt vagyok vele! Viszont sajnos nem lett olyan eseménydús, mint szerettem volna. Nem szeretném összecsapni, ezért is húzom a dolgokat. Legyetek türelemmel! ;)

Remélem, azért még tetszik a rész! :)

 ● Dal a fejezethez: Carly Rae Jepsen - I Really Like You  ●

...HARRY STYLES...

Órák óta türelmetlenül toporogtam otthon, és legalább fél percenkként, idegesen néztem ki az ablakon.

- Nem azt mondtad, hogy dolgod van? - hallottam meg magam mögött a hangot, amitől a hideg futkosott a hátamon.

- Nem hinném, hogy közöd lenne hozzá. - feleltem flegmán, rá sem nézve az apámra.

- Ezt már megbeszéltük reggel, ha jól emlékszem. - lépett mellém, és kibámult az ablakon – Mit vagy kit vársz ennyire? 

- Senkit! - vontam meg a vállamat, és elléptem mellőle.

- Oké, tehát valakit, nem pedig valamit. - bólintott, és mielőtt felém fordult volna, még újra kinézett az ablakon.

- Miért vagy itthon? - tettem fel most én egy kérdést. 

- Hogy mondod? - húzta fel a szemöldökét. 

- Soha nem vagy itthon ilyenkor. - magyaráztam a kérdésem eredetét. 

- Most itthon van dolgom.

- Vagy csak engem őrzöl. 

- Miért tenném? - nevetett, és leült az egyik fotelbe a kandalló elé.

- Ugyan már, Benjamin! - forgattam meg a szemeimet – Arra vársz, hogy mikor lépek le itthonról. És ha jól sejtem, akkor talán te magad akarnál követni, és nem valamelyik kutyádat küldenéd utánam. Eltaláltam? - mosolyogtam rá gúnyosan. 

- Eszem ágában sincs utánad futkozni.

- Na ne mondd! 

- A nagyapádat várom, ugyanis beszédem van vele. 

- Mi? - húztam össze a szemöldökömet, és kezdett gyanús lenni. 

- Az magánügy. De szívesen beszámolok neked mindenről, ha elfogadod az ajánlatomat. - csillant fel a szeme, és továbbra is ott ült az arcán a megszokott, gúnyos mosolya. 

- Felejtsd el! - csattantam fel, és a további szócsatának az vetett véget, hogy belépett az öreg a bejárati ajtón. 

- Mi a vita tárgya? Már megint... - nézett rám, majd Benjamin-ra a nagyapám. 

- Semmi. - vontam meg a vállamat, és magukra hagytam őket. 

Tudtam, hogy ha az öregem rájön, hogy a nagyapámat vártam ennyire, egyből tudni akarja az okát. Ezért megvártam, amíg ők ketten befejezik a társalgát. 

- Tessék! - kiáltott a nagyapám a dolgozó szobájából, mikor bekopogtam hozzá. 

- Szia! - köszöntem neki, ő pedig az asztalával szemközti székre mutatott – Kösz! Öhm... Mit akart tőled?

- Nem fontos! - intett mosolyogva – Ha jól sejtem, nem ezért jöttél. 

- Nem. - nevettem el magam – Tudtál vele beszélni? 

- Sajnos nem. - tekerte meg a fejét, én pedig csalódottságot éreztem legbelül.

- Talán nem volt ott? - kérdeztem félve.

- De! De igen! Legalábbis az ott dolgozók szerint volt ott, csak sajnos későn értem oda. Ne haragudj! 

- Semmi baj. - legyintettem, és most úgy éreztem, hogy lehet, jobb lett volna, ha ő sem megy el. Akkor nem hinné úgy, hogy felültettem. 

- Meg fogja érteni, ha elmagyarázod neki. - biztatott az öreg. 

- És mit mondjak? - nevettem fel kínomban – Hogy a faterom miatt nem mertem eljönni, mert attól féltem, hogy elteszi őt láb alól, ha nem csatlakozok az alvilági ügyeitekhez? 

 - Csak mondd neki, hogy dolgod akadt. Lexa kedves, és okos lány. Meg fogja érteni. 

- Hát lehet jobb lenne, ha inkább hagynám.

- Miért? Mit mondott az apád, amitől így gondolod?

- Semmit. Csak tudom, hogy mire lenne képes. 

- Ne aggódj ez miatt. - legyintett az öreg – Nem fog olyat tenni, amivel árthat neked. Tudja, hogy azzal az összes esélyét elveszítené nálad.

- Hát sok így sincs neki. - rántottam meg a vállamat, és felkeltem az asztaltól.

- Sajnálom, hogy nem tudtam segíteni. - szólt utánam.

- Nem baj. - mondtam felé fordulva, mikor már kifelé indultam – Azért köszönöm... Nagyapa. - mondtam ki, ő pedig hálásan rám mosolygott. Nem is emlékszem, hogy mikor neveztem így őt utoljára.

...ALEXIS DAVIS...

- Te mit csinálsz itt? - nézett rám meglepődve Louis, mikor besétáltam a kapitányságra.

- Bejöttem dolgozni. - rántottam meg a vállamat.

- De szabadnapod van. - úgy nézett rám, mint egy elmebetegre. 

- Na és? - rántottam meg a vállamat, és rendezgetni kezdtem a papírokat az asztalomon. 

- Ennyire ne legyél megszállott. 

- Nem is vagyok.

- Várj csak! - kiáltott fel Lou, kicsit hangosabban a kelleténél – Hogy sikerült a randi?

- Fogd be! - szóltam egyből rá. Még csak az kéne, hogy meghallja valaki, főleg a főnök. 

- Szóval rosszul.

- Először is, ez nem randi volt. Másodszor pedig... El sem jött. - fejeztem be halkan.

- Tényleg? Ez micsoda egy seggfej. 

- Lou! - szóltam rá, mert már egyre több kollégánk figyelt fel a beszélgetésünkre – Fogd már vissza magad egy kicsit, és vedd lejjebb a hangerőt! 

- Jó! - emelte fel a kezeit védekezve – Csak... Ennyire hülye lenne? Hiszen mennyire próbálkozott.

- Meggondolta magát. - vontam vállat könnyedén, habár belül ordítottam – Amúgy sem randi volt, ahogy már többször is kihangsúlyoztam. 

- Hát persze... - mosolygott újra Lou, majd lecsukta a laptopja tetejét – Tudod mit? 

- Na mit? - kérdeztem unottan, ugyanis már előre tudtam, hogy valami ötlete támadt. 

- Majd én elviszlek randizni. 

- Tessék? - nevettem el magam.

- Elviszlek egy romantikus vacsorára. 

- Lou, te beteg vagy! - tekertem meg a fejemet.

- Most miért? 

- Mert a kollégám és a legjobb barátom vagy. - soroltam neki az épeszű indokokat. 

- Csak vacsizunk, hogy eltereljem a figyelmedet arról, hogy a herceged felültetett. 

- Nem a hercegem, és nem ültetett fel. - makacskodtam – Csak egy reggeli lett volna. 

- Blablabla.

- Ha nem tudnám, hogy nincs így, azt hinném, hogy fel akarsz szedni. - nevettem rá.

- Baj lenne? 

- Lou! - szóltam rá, ugyanis kezdtem kellemetlenül érezni magam.

- Ne parázz már! - nevette el magát – Olyan vagy nekem, mintha a húgom lennél... Akivel mellesleg szívesen eltöltenék pár éjszakát. - tette hozzá kaján vigyorral.

- Te tényleg hülye vagy. - nevettem rá újra.

- A legjobb barátod vagyok, de járnak hozzám extrák is.

- Na, most már tényleg fejezd be! - vágtam hozzá egy tollat, amit ő a levegőben elkapott. 

- Gyere, meghívlak egy ebédre! - kelt fel az asztalától, és magával húzott. - Komolyra fordítva a szót... - nézett rám kedvesen mosolyogva – Biztosan nem akart felültetni. Talán csak tényleg közbejött neki valami. Tudod, hogy milyen családja van. - húzta el a száját.

- Tudom. Nem is haragszok rá. - rántottam meg a vállamat, de tudtam, hogy nem voltam valami meggyőző. 

- Tuti próbálkozik majd újra, ne legyél vele szigorú.

- Nem leszek az, de nem értelek. - néztem rá elgondolkodva – Miért véded őt ennyire? Nem is ismered! Honnan tudod, hogy nem éppen azért nem jött el, mert valakit ki kellett nyírnia?

- Szóval ez a baj? Az, hogy félsz, hogy ő is benne van? 

- Nem. Nem tudom. Félek? Mitől kellene félnem? 

- Szerintem semmitől sem. Ez a srác a jófiúk közé tartozik, legalábbis nagyon úgy néz ki az eddigiek alapján. 

- Úgy véded, mintha a legjobb haverod lenne. - nevettem el magam, és elképzeltem a szószátyár Louis-t és a visszafogott Harry-t, mint legjobb barátokat. Vicces lenne. 

- Csak miattad.

- Miattam? - értetlenkedtem. 

- Mert bírod őt. 

- Lou... Ezt már megbeszéltük. Ha így is lenne, akkor sem lehetne semmi köztünk. 

- Miért? 

- Mert ő és a családja a nyomozásom fő célpontja. 

- És ha nem lenne az? Akkor mi lenne? 

- Nem tudom. - mosolyodtam el zavaromban. 

- Tetszik neked? 

- Nem tudom. - válaszoltam újra, és elgondolkodtam. Tetszik nekem?