20. fejezet: Nem várt ismerős

Sziasztok! :) Nagyon sajnálom, hogy nem volt rész megint egy ideje, de most meghoztam. Kárpótlásul, ahogy ígértem, ez egy Harry szemszög lett! Ne felejtsetek el nyomot hagyni! :) Remélem, még egy páran olvassátok! 

● Dal a fejezethez: Blackbear - idfc  ●

...HARRY STLYES...

- Minden oké, szépségem? - hallottam meg az ismerős hangot a szobám ajtajában, miközben szokásomhoz híven, a füzetembe rajzolgattam.

Annyira belemerültem a vonalakba, amiket mostanában egyre többször papírra vetek, hogy rettentően megijedtem Sam hangjától.

- Szia! - fordultam felé, és megeresztettem egy félszeg mosolyt.

- Húúúú. - emelte fel a kezeit a szőke nő, és beljebb lépkedett a szobámba – Ennyire ne örülj nekem. Bejöhetek? 

- Már bent vagy. - rántottam meg a vállamat játékosan – Csüccs le! - mutattam az egyik üres fotlera – Mi a helyzet? 

- Ezt éppen én kérdezném tőled. - húzta el a száját – Minden rendben van? Olyan kis csendes vagy mostanában. 

- Persze, naná. - próbáltam meggyőzni hevesen bólogatva.

- Ennyire ne játszd túl. - nevette el magát – Mit rajzolsz? 

- Öhm... Nem fontos. Csak egy-két...öhm... Mindegy. - dadogtam, és rögtön a füzetemért nyúltam, hogy be tudjam csukni, eltakarva Sam elől a rajzaimat. 

- Csak nem egy bizonyos barna szépségről készültek azok a művek? - húzogatta kíváncsian a szemöldökét. 

- Tessék? Nem... Dehogy. - vágtam rá egyből – Miért rajzolnék én egy barna lányt? 

- Harry... - tekerte meg a fejét, de a szája sarkában ott bujkált a huncut mosoly. 

- Sam? - kérdeztem vissza én is mosolyogva. Hihetetlen, hogy milyen kíváncsi volt ez a nő mindig, de én nem tudtam rá haragudni, hiszen ha anyámnak nem is mondhatnám, de nővéremnek igen. Olyan volt nekem mindig, mintha a nővérem lenne. 

- Miatta vagy ilyen? Miatta lógatod az orrodat már hetek óta? 

- Ki miatt? - játszottam a hülyét. 

- Miatta mondtál igent apád ajánlatára?

- Azért mondtam igent, mert ő az apám.

- Naaaaaa... - emelte fel a kezeit, hogy leintsen – Ez az, amit sosem hinnék el. Te csak úgy nem mondanál igent apádnak, ha nem lenne rá nyomós érved. Miatta van, ugye? 

- Lexa-nak ehhez semmi köze. 

- Szóval igen. - mosolyodott el megint.

- Honnan veszed ezt? 

- Mert senki sem mondta, hogy én Lexa-ról beszéltem. 

- Hihetetlen vagy. - tekertem meg a fejemet lemondóan mosolyogva, hiszen tudtam, hogy most már nem tagadhatok semmit sem. 

- Nagyon bírod őt, ugye? 

- Az most nem számít. - feleltem szomorúan – Benjamin-t le sem lehet vakarni róla.

- Na és? 

- Na éééés? Szerinted majd csak úgy átengedné nekem Lexa-t, mikor totál rá van kattanva? Felejtsd el. 

- Ugyan már, az apja lehetne!

- És ez Benjamin-nak mikor volt akadály? - nevettem fel gúnyosan – A másik meg az, hogy szerinted Lexa majd engem választana? A naaaagy, és gazdag Benjamin helyett? 

- Öhmmm... Nem ismerem igazán ezt a lányt, de nem hinném, hogy a pénz érdekli. - védte Lexa-t. 

- Sam! Szerinted miért kezdett el neki dolgozni? 

- Talán meg van szorulva anyagilag, és jól jött neki a magasabb fizetés. 

- Oké, hogy egyedül neveli az öccsét, de akkor is... 

- Te tudsz az öccséről? - kérdezte Sam, majd mintha rosszat mondott volna, kijavította magát – Mármint... Van egy öccse? 

- Van. - bólintottam, de még mindig furcsa volt ez az elszólás. 

- Látooood! Akkor biztos érte teszi. 

- Tök mindegy, mert szerintem ki nem állhat engem. - rántottam meg a vállamat, majd újra az asztalom felé fordultam, és kinyitva a füzetet, folytatni kezdtem a legutóbb felvázolt vonalakat. 

- Miből gondolod? - hallottam, hogy felkelt, majd mögém lépkedve, a vállamra tette a kezeit.

- Elég csúnyán végződött a legutóbbi találkozásunk. - túrtam idegesen a hajamba, és szinte újra éreztem Lexa tenyerét az arcomon – Eléggé megsérthettem. 

- Szerintem tudja ő, hogy nem akartad megbántani. - ölelt át hátulról. 

- Miért vagy ebben olyan biztos? 

- Női megérzés. - borzolta össze a hajamat – Beszélgess vele, biztos, hogy nagyon örülne neki, ha megkeresnéd. 

- Gondolod? - néztem fel rá reménykedve.

- Ki ne örülne annak, ha te udvarolnál neki, szépségem? És ezek a rajzok... Ha látná őket, egyből beléd szeretne. 

- Nem is tudom... - húztam el a számat. 

- Miért vagy ilyen beszari? Ez nem az én magabiztos Harry-mre vall. 

- Nem vagyok beszari, csak féltem. Ismered apámat...

- Pont ezért. Minél közelebb tudod őt magadhoz, annál jobban meg tudod védeni.

- Ebben van valami... - gondolkodtam el rajta.

- Én nem hagynám veszni a helyedbe. Nagyon különleges lány. 

- Azt mondtad, hogy nem ismered. - nevettem rá. 

- Ki tudja, talán ez a lány lesz a megoldás minden problémádra. - mondta rejtélyesen, és elkezdett az ajtó felé sétálni.

- Ezt hogy érted? - kiáltottam utána. 

- Hódítsd meg, szépfiú! - kacsintott vissza az ajtóból, majd magamra hagyott. 

Talán igaza van. Még sosem volt velem ilyen, sosem éreztem ezt senki iránt. Nem engedhetem el úgy, hogy ne próbálkozzak meg vele.

Még aznap el akartam menni hozzá, találkoznom kellett vele. De ahogy egyre jobban közeledett a pillanat, annál jobban ódzkodtam tőle. Mégis mit mondhatnék neki? Hogy az apám egy alattomos bűnöző, és nincs mellette biztonságban? 

Éppen a lépcsőn tartottam lefelé, és a gondolataimat szedtem össze, mikor megszólalt a csengő. Szórakozottan, magamban dudorászva futottam a bejárathoz, és nagy hévvel kinyitottam. Ám a nagy sietségből egyből vissza is vettem, mikor megláttam az érkezőt. Ahogy észrevettem az arcán, ő sem igazán rám számított. 

- Elmondanád, mégis mit keresel itt? -csúszott ki a számból unottan a kérdés. 

- Én is örülök neked, drága unokaöcsikém. - mondta az ajtóban álló seggfej, és szinte úgy lökött félre maga elől. 

- Mit akarsz? - csaptam be utána az ajtót, és lassan követni kezdtem a nappali felé. 

- Ben bácsikám itthon van? 

- Attól, hogy az anyád, és az anyám testvérek voltak, neked semmi közöd nincs Benjamin-hoz. - vágtam rá durván. Igen, ez a seggfej az egyetlen unokatestvérem, az anyám ágán. A szülei még kiskorában meghaltak, ezért itt nevelkedett egy darabig, de aztán szerencsére lelépett a nagyszüleihez, miután anyám eltűnt a térképről. 

- Ugyan már! Most miért vagy ilyen harapós? - lépett közelebb hozzám, és belecsípett az arcomba.

- Hozzám ne érj! - löktem el magamtól a kezét. 

- Jujjj, de morci a kis Harold! - nevetett fel újra, azzal az idegesítő hangjával. Annyira utáltam őt! Meg tudtam volna fojtani egy kanál vízbe. Kiskorunkban is mindig szivatott, és sosem hagyott békén. Csupán alig egy évvel idősebb nálam, de ezt mindig tudatnia kellett mindenkivel. Versengett a figyelemért, és az volt a kedvenc sportja, hogy belőlem hülyét csinált, és lejáratott mindenki előtt. Mindig ő akart az első lenni, és próbált az apám kedvében járni. Na, ez az egész még a mai napig igaz rá. Csupán azért látszott rajtunk, hogy rokonok vagyunk, mert neki is ugyan olyan göndör haja volt, mint nekem. 

- Mit akarsz Benjamin-tól? 

- Nem, mintha rád tartozna, de munkát kaptam tőle. - húzta ki magát büszkén. Igen, az, amitől én irtóztam, az őt rettentő büszkévé tette.

- Milyen munkát? - húztam össze gyanakodva a szemeimet.

- A tiédet! - nevetett fel, nekem pedig majdnem kiugrott a szívem a számon keresztül.

- Az enyémet? Ezt hogy érted? - dadogtam kiszáradt szájjal.

- Úgy, drága fiam... - jött mögülem a hang, és pillanatokon belül megérkezett az apám is hozzá - ...hogy te nem igazán rajongsz azért az ötletért, hogy Potter kisasszony sofőrje legyél. Pontosabban egyetlen egy nap sem mész el érte a megbeszélt időpontba.

- De... - kezdtem egyből védekezni, de az apám felemelte a kezét, hogy még nem fejezte be. Utáltam, mikor belém fojtotta a szót, de a seggfej unokatestvéremnek nagyon tetszett a dolog. 

- Majd találunk neked más munkát, ne aggódj!

- Nem aggódok, és ne gondold, hogy mást is fogok neked csinálni. - mondtam gúnyosan – Különben is, minek Lexa-nak sofőr? Ő csak egy pincérnő!

- Harold!!! - kiáltott rám Benjamin, majd újra halkabbra vette a szót – Mától Daniel lesz Miss Potter sofőrje, és ezzel lezártuk a témát. - mondta, majd sarkon fordult, de előtte még intett Daniel-nek, hogy kövesse.

- Mondd csak! - suttogta még oda az idióta unokatestvérem – Jó bula ez a Lexy? 

- A neve Lexa! - válaszoltam összeszorított fogakkal, de ő csak vihogott egyet, és követte az apámat.

Pont ez kellett! Pont ez a gyökér hiányzott az életemből!