Sziasztok! :) Nagyon hosszú csúszással, de meghoztam a legújabb fejezetet. Remélem, hogy még egy páran kitartatok mellettem! ;)
● Dal a fejezethez: A Fine Frenzy - Almost Lover ●
...ALEXIS DAVIS...
Elképesztő, hogy mennyire gyűlölök azóta felkelni reggelente, mióta minden nap látnom kell Benjamin Styles arcát. Vajon máskor is ennyi időt tölt a Red Velvet-ben, vagy csak azóta időzik ott ennyit mióta ott dolgozom? Apropó munka... Munka közben, minden nap rám van állítva egy biztonsági őr. Csak rám. Csak engem figyel. Kissé zavaró, hiszen a többi pincérnőt, és táncost nem tartják így szemmel. Ha valami részeg pasi megpróbálkozik rám nyomulni, vagy hozzám érni, a nagydarab gorilla szinte letöri a kezét. Észbontó. Nem értem, hogy miért kell ennyire vigyázni rám, elvégre ki vagyok én? A legtöbb dolgozó, főleg a nők úgy tekintenek rám, mintha valami bűnt követtem volna el. Meg mernének rá esküdni, hogy azt gondolják, Benjamin lotyója vagyok. Mondjuk nem igazán csodálkozom rajta, hiszen az a szemétláda éppen úgy viselkedik velem, mintha a nője lennék. Akik nem utálnak, és vetnek meg, azok meg rettentő szerencsésnek tartanak, hogy a főnök kedvence vagyok, és hogy ennyire rajong értem. És tényleg... Szó szerint rajong, hiszen minden mozdulatomat figyeli, minden nap ajándékokkal akar elhalmozni, amit természetesen sosem fogadok el. Mióta folyamatosan visszaküldtem neki az ékszereket, és mindenféle csecsebecséket egy kedves „Köszönöm, de nem fogadhatom el!” mondattal, azóta csak virágok tömkelegével lepi el a lakásomat. Ezeket általában megtartom, hiszen mindenképpen a kukában végeznék, miután elhervadtan. De persze minden nap el kell mondanom neki, hogy nem szükséges ennyi virágot küldenie nekem.
Ezen a reggelen is éppen egy ilyen csokor virágot tettem a vízbe, mikor az öcsém kibotorkált a szobájából.
- Már megint virágot kaptál? - kérdezte kissé hisztérikus hangon, a szemét törölgetve.
- Talán zavarja a fiatalembert? - nevettem rá, és az asztal felé intettem, hogy egye meg a reggeli müzlijét.
- Kitől kapod? - húzta össze a szemeit, és már cseppet sem álmos tekintettel nézett rám – Harry-től?
- Tessék? - néztem rá meglepődve – Miért kapnám tőle?
- Mert a barátod. Vagy nem?
- Nem. Nem az.
- Pedig nagyon kedves, és nagyon szépen is rajzol. - bólogatott, miközben tömte magába a müzlit.
- Tudom, édesem. Tudom. De Harry és én...hát...nem is tudom. Inkább csak ismerősöknek mondanám magunkat. - gondolkodtam hangosan.
- Pedig tetszel neki.
- Tessék? - nevettem el magam – Ezt meg honnan szedted?
- Nekem is tetszik a suliban egy lány, és egész nap őt bámulom. - mondta nagyon komolyan, nekem pedig leesett az állam.
- Tetszik egy lány? - mosolyogtam rá, és nagy érdeklődéssel ültem le mellé az asztalhoz.
- Szóval Harry éppen így bámult téged, mikor itt volt nálunk a balesetem után.
- Tényleg?
- Aha. - bólogatott, majd rám sem nézve ette tovább a reggelijét.
Eltelt egy óra is, mire Chris összeszedte minden cuccát az induláshoz.
- Nem baj, ha ma busszal kell menned, szívem? - hajoltam le hozzá, és felhúztam a cipzárt a pulcsiján.
- Nem. Nem vagyok már kisgyerek. - mondta morcosan, és a kezemet félrelökve megigazította a pulcsija nyakát.
- Tudom. De azért vigyázz magadra, oké? Nézz körül az úton, mikor leszállsz a buszról.
- A busz a házunk előtt vesz fel, és a suli előtt áll meg. Nem fogok eltévedni, és mások is lesznek ott.
- Tudom. Tudooooom. Louis holnap már el tud vinni, de ma dolga volt már kora reggel. Szóval csak ma kell buszoznod.
- Mondom, hogy oké.
- Légy jó, édesem. - mondtam, majd adtam egy puszit a feje búbjára.
Fél órára rá, hogy Chris felszállt a buszra, én pedig visszamentem készülődni a munkába, megszólalt a csengő. A szívem akkorát dobbant, hogy majdnem kiszabta a mellkasomat. Itt van Harry? Eljött, hogy elvigyen munkába? Pedig már napok óta nem láttam, és nem is jön értem soha. Szinte a nyakamat törtem, hogy eljussak az ajtóig, és feltéphessem azt. Azonban mikor kinyílt, nem azt láttam, akire számítottam.
- Aztaaa... - nézett rajtam végig a barna, göndör hajú fiú, aki meglehetősen hasonlított az általam annyira várt Harry-re.
- Segíthetek? - kérdeztem felhúzva a szemöldökömet.
- Lexy? - kérdezte, de még mindig szemtelenül méregetett.
- Daniel Turner. - nyújtotta felém a kezét, majd mikor belehelyeztem a sajátomat, megcsókolta azt, de végig a szemembe nézett – Az új sofőröd.
- Ahhha. Szóval Benjamin küldött. - esett le a tantusz, majd visszamentem a lakásba, hogy felvegyem a cipőmet, és a kabátomat. Ő megpróbált követni, de egyből kitessékeltem. - Indulhatunk.
- Állok szolgálatára, kisasszony. - kacsintott rám, majd a karját nyújtotta, hogy karoljak bele, de én csak szem-forgatva elsétáltam mellette – Nagyon értékes munkaerő lehetsz, ha Ben bácsi saját sofőrt küld érted.
- Ben bácsi? - kérdeztem vissza, miközben már a kocsiba szálltunk be.
- Aha. A nagybátyám.
- Szóval akkor te és Harry...?
- Ja. Unokatesók vagyunk. Sajnos. - húzta el a száját.
- Miért sajnos? - próbálkoztam kihúzni belőle pár dolgot. Elvégre a Styles família egy újabb tagja került be a képbe.
- Mert egy igazi idióta. Ha a helyében lennék, nem vesztegetném az időmet holmi rajzolgatásra, meg hasonló hülyeségekre. Az apja mindent megadna neki, ha akarná. De ez a gyökér... - mondta beleélve magát, de aztán rájött, hogy túl sokat fecseg.
- Aha. - bólogattam.
- Szóval Lexy, mondd csak, mit dolgozol te a bácsikámnak? - nézett rám a visszapillantóból.
- Lexa, nem pedig Lexy. - javítottam ki – És pincérnő vagyok.
- Pincérnő? Egy átlagos pincérnőért nem küldene Ben bácsi sofőrt. Főleg nem családtagot.
- Apropó, családtag. - húzta ki belőlem a kérdést a kíváncsiságom – Harry most akkor nem is dolgozik Benjamin-nak?
- Nem. - tekerte meg a fejét – Mikor Ben bácsi nekem adta a melót, Harry eléggé ellenkezett, és azt mondta, hogy ő majd elhoz téged. De persze Ben bácsi nem engedte meg neki. Szóval mostantól én vagyok az új sofőröd. - mosolygott teli vigyorral.
- Juhúúú! - bokszoltam bele a levegőbe, de persze látta rajtam, hogy nem igazán lelkesít a dolog. Pedig lehet, hogy jóba kéne lennem vele, mert elég könnyen ki lehet húzni belőle a dolgokat.
- Nem lesz olyan rossz, ne aggódj! - nevetett, és most nem is tűnt annyira nagyképűnek, mint először – Vagy talán Harry-t hiányolod?
- Tessék? - néztem rá most én a visszapillantón keresztül.
- Már többször is érdeklődtél róla.
- Csak kíváncsi voltam, hogy miért kapta más az állást.
- Aha. Értem. - bólintott, és talán sikerült meggyőznöm – Harry-re visszatérve... Tényleg nagyon csini vagy.
- Öhm... Köszönöm asszem. De hogy jön ide Harry? - kérdeztem értetlenül.
- Hát mondtam, hogy nem igazán tetszett neki, hogy én kapom a munkáját. Meg ezen a munkán kívül semmi mást nem lenne hajlandó megcsinálni a hülyéje Ben bácsinak.
- Ezt most értenem kéne?
- Hát dögös vagy. Gondolom szívesen fuvarozgatott, és meg kell hogy jegyezzem, én is nagyon szívesen csinálom. - kacsintott rám újra, majd szerencsére leparkolt a Red Velvet előtt, ahol egyből kipattantam a kocsiból. Az irányt egyből a bejárat felé vettem, és próbáltam lehagyni a srácot, de gyors volt, és követett.
- Most már a testőröm is vagy? - néztem rá, miközben mellettem loholt.
- Nem vagyok valami testőr alkat, de ha akarod, akkor pikk-pakk kigyúrom magam, és akár az életemmel is védelmezni foglak. - mondta tök komolyan, majd egy kis mosolyt biggyesztett a szája szélére. Erről a gesztusról megint Harry jutott eszembe, amitől mosolyognom kellett, de megtekertem a fejem – Nahát. Végre mosolyogsz. És micsoda csodás egy mosoly. Csinálhatnád többet is, mert nagyon jól áll.
- Na figyelj, David! - kezdtem, de ő egyből kijavított.
- Daniel. De tudod mit? Úgy szólítasz, ahogy akarsz. - kacsintott megint, és most sem hiányzott a pimasz mosoly. Nevetnem kellett.
- Lexa! - hallottam meg az ismerős hangot a hátunk mögül. Egyből arra néztünk, és mind a kettőnk arcáról le is fagyott a mosoly Harry láttán. Daniel gúnyosan nézett, én pedig egy hatalmasat nyeltem, és a szívem is majdnem kiugrott a helyéről.
- Szia! - köszöntem neki kiszáradt torokkal.
- Beszélhetünk? - kérdezte Harry kérlelő szemekkel rám nézve.
- Nem. - felelte helyettem Daniel.
- Nem téged kérdeztelek szerintem. - nézett felé most először Harry.
- Beszélhetünk. - törtem meg a kialakuló szócsatát, és mind a két fiú rám nézett. Daniel utálattal nézett Harry felé, aki egy apró, megkönnyebbült mosolyt dobott felém.
- Akkor magatokra hagylak. - vetette oda Daniel, majd dühösen hagyott ott minket a Red Velvet egyik folyosóján.
- Annyira sajnálom. - hajtotta le a fejét Harry, mikor rám nézett – Nagyon hülye voltam.
- Igen, az voltál. - mondtam, de nem tudtam rá haragudni, ezért mosolyognom kellett – De nem haragszom.
- Tényleg? - nézett rám nagy szemekkel.
- Tényleg. - bólogatottam meggyőzően.
- Nem akartam azokat mondani, és persze nem is gondoltam komolyan. Csak rohadtul bántott, hogy Benjamin olyan közel került hozzád. - vallotta be, és közelebb lépkedett.
- Miért bánt ez téged? - tettem fel a kérdést, és egyre jobban dübörgött a szívem.
- Mert ő került hozzád közel, és nem pedig én.
- Harry... - kezdtem, de elakadt a szavam, hiszen egyre közelebb jött hozzám, és már csak centik választották el tőlem.
- Nem tudom, hogy mit csinálsz velem, de megőrjítesz. - suttogta, miközben a fülem mögé tűrte a hajam, és végigsimított az arcomon – Azt hiszem, hogy kezdek... sőt, azt hiszem, hogy már teljesen, totálisan beléd...
- Lexa! - riasztott meg minket a folyosó végéről hallatszó kiáltás – Csakhogy ideértél, kedvesem. - sétált sietősen felénk Benjamin, s mit sem törődve a fiával, a derekamnál fogva magával húzott. Én reagálni sem tudtam hirtelen, hiszen még mindig Harry hatása alatt álltam. Hiszen majdnem bevallott valamit. Majdnem megcsókolt.
Még mielőtt végleg szem elől veszíthettem volna, hátrapillantottam rá, és láttam az arcán a csalódottságot.
De nem tehettem mást, hátát kellett fordítanom neki, és megbántani, hiszen nem azért vagyok itt, hogy szerelembe essek, hanem hogy elkapjam az apám gyilkosát.
