16. fejezet: Egy ismerős a zűrös korszakból

Sziasztok! Íme a mai rész, amiben színre lép az az ember is, akit nagyon utálni fogtok, és aki még Harry-nél is jobban felforgatja Carrie életét.
Ezen kívül elárulom azt is, hogy ma hajnalban befejeztem a következő, azaz a harmadik történet írását is. Szerintem igazán egyedi lett az alapsztori, és az epilógussal pedig nagyon meg vagyok elégedve, ugyanis valamiért nagyon különlegesre sikeredett. De erre még elég sokat kell várni, ugyanis még közel sincs vége ennek a történetnek sem. ;)
Ezen a héten már nem, de a jövő héten biztosan nekiállok a negyedik sztorinak is. Már van pár ötletem, de még nem rajzolódott ki előttem semmi konkrét.

Azt akarja, hogy megismerjem a kishúgomat? Az én kishúgomat? Tehát az alatt a nyolc év alatt született még egy lánya, akivel pótolni tudott engem. Mondjuk igazából nem is tudom, hogy akart-e engem valaha is pótolni. Mert mégsem hiányozhattam neki annyira, hogy pótolni kellejen. Elvégre egyszer sem hívott fel, hogy mi van velem. Nem érdekelte, hogy élek-e még. Az sem érdekelte, hogy meggyógyultam-e. Nem törődött sem velem, sem pedig azzal, hogy az apám még bírja-e idegekkel a gondozásomat. Az apám…Az, aki most idehívta őt. Az, aki azt hitte, hogy most majd más lesz, mint régen, és az anyám kíváncsi lesz rám. Apa el sem tudja képzelni, hogy most mennyire elrontott mindent. Most nem csak a seggfej volt legjobb barátom a gondom, hanem még ez is. Egy dologgal még meg tudnék birkózni, de kettővel? Lehetetlennek érzem. Csak azt nem tudom, hogy miért jött el Amerikából. Azért, hogy az arcomba vágja, hogy van egy másik lánya helyettem, akiről fogalmam sem volt? Bármit kinézek belőle. Bármit, azok után, hogy elhagyott engem tizenkét éves koromban. Elhagyott engem, és apámat is, és ezt soha nem fogom megbocsátani neki. 

- Bejöhetek? – nézett be Dona az ajtómon.

- Persze.

- Jobban vagy? 

- Szerinted? Elég gondom van a múltammal már így is, erre most megjelenik itt ez a nő…az anyám. – az utolsó szót undorodva mondtam ki – Azt hiszi, hogy szükségem van a segítségére. 

- Lehet, hogy helyre akarja hozni a kapcsolatotokat.

- Ezen nincs mit helyrehozni. Ő nem tartozik a családomhoz, csak te és apu. Apu, akit most meg tudnék fojtani.

- Nem ő hívta ide az anyádat, csak telefonált neki, hogy tudjon rólad. 

- De miért pont most? Nem fogom azt tenni magammal, mint régen.

- Sokszor beszélnek, csak te nem tudtál róla. Anyád kíváncsi rád. 

- Mi?

- Bizony. Nem gondolod, hogy el kellene menned hozzá? 

- Nem. 

- Megismerhetnéd a testvéredet.

- Nekem nincs testvérem. Volt egy, még kilenc éve, egészen addig, amíg agyon nem veretett a haverjaival. 

- Menj el hozzá.

Dona elég sokáig győzködött, ezért most itt vagyok. Itt állok a Kingthsbrirge Hotel liftjében, és éppen az anyámhoz tartok.

- Szia! – nézett rám meglepetten, mégis kissé félve az anyám, mikor ajtót nyitott – Gyere be!

- Kösz. – mondtam halkan, mikor beléptem mellette. 

- Nagyon örülök, hogy itt vagy. A húgod most nincs itt, elment Peter-rel sétálni, de szerintem hamarosan visszaérnek. Addig gyere, és ülj le. – hívott be a nappaliba. 

- Oké. 

- Örülök, hogy itt vagy. 

- Már mondtad! – flegmán feleltem neki, de rá sem néztem, inkább a szobát pásztáztam a szememmel. 

- Hogy vagy? 

- Komolyan kérdezed? – kaptam rá a tekintetemet – Mégis hogy lennék? Két héten belül, két olyan emberrel is találkoznom kellett, akik tönkretették az életemet, és akikről azt gondoltam, hogy többet nem is látom majd őket. Legalábbis azt reméltem. 

- Sajnálom! – hajtotta le a fejét. 

- Pfff…Sajnálod…Gondolom, hogy mennyire. 

- Kicsim, én tudom, hogy megbocsáthatatlan dolgot tettem, mikor…mikor…

- Mikor életem legnehezebb időszakában elhagytál? Igen, jól tudod. 

- Csak nem bírtam nézni, ahogy tönkremész.

- Tényleg? Azt, amit ő tett, talán egy kis segítséggel kihevertem volna egy idő után. De aztán te is elhagytál. Te, akinek segítenie kellett volna rajtam, akire mindennél jobban szükségem volt. Oké, hogy ott volt apa, és mindent megtett, ami telt tőle, de nekem szükségem lett volna az anyámra is. 

- Tudom. – a szemei megteltek könnyel.

- Ne merj sírni! Megértetted? Ne merészeld! Inkább nekem kellene, mert megint darabokban van az életem, és a szívem. Itt vagy te, és itt van ez a seggfej is… - ahogy megint rágondoltam, előjöttek a könnyeim. 

- Apád mesélte, hogy mi történt. Nem ismert meg? 

- Nem. 

- Miért nem hagytad ott? Beszélned sem kellett volna vele, tudomást sem kellett volna venni róla. 

- Mégis hogyan? Nem szállt le rólam, most meg főleg nem, hogy tudja, ki vagyok. 

- Akkor miért nem beszéltek? 

- Mert nem akarom látni. 

- Engem sem akartál, mégis itt vagy. 

- Ez most más. 

- Miért? 

- Miért? Biztos, hogy tudni akarod? Azért, mert irántad nincsenek érzéseim, sem jók, sem rosszak. 

- És iránta vannak? 

- Nem hinném, hogy rád tartozna.

- Szereted őt? 

- Tessék? Mi van? Egy szóval nem mondtam, hogy szerelmes vagyok belé. 

- Nem is a szerelemre céloztam. – mosolygott rám – Te gondoltál egyből arra. 

- Hagyjuk ezt a témát, rendben? Azt sem tudom, hogy miért jöttem el ide. Egy idióta vagyok. – felpattantam, és az ajtó felé vettem az irányt. Mikor a kilincsért nyúltam, valaki kinyitotta az ajtót kintről. Egy magas, barna hajú férfi lépett be, és meglepetten nézett rám. A figyelmemet mégis a karján ülő gyerek kötötte le. A barna, szög egyenes hajú kislány ugyan úgy nézett ki, mint én kiskoromban. Hirtelen szembe találtam magam a régi, duci Carrie-vel. 

- Tudod Jessica… - anyám felé fordultam, aki meglepődött, hogy a nevén szólítom – …igazad volt! Kár volt foglakoznom Harry-vel. El kellett volna küldenem már az elején, akkor legalább te sem lennél itt. 

- Maga pedig… - mondtam a velem szemben álló férfinek – vigyázzon a lányára, és szeresse őt mindig. Mert ki tudja, hogy ez a nő mikor lép le, hogy megint új életet kezdhessen. 

Ahogy kimondtam az utolsó mondatomat, kiléptem az ajtón, és a lifthez futottam. Egész úton hazafelé csak a kislányt láttam magam előtt. A kishúgom ugyan úgy néz ki, mint én, a kiköpött másom. Hülye voltam, hogy elmentem az anyámhoz. Most lehet, hogy az lenne a természetes, ha sírnék, de valahogy hidegen hagy ez a nő, a családjával együtt. 

Leszálltam a szokásos, házunkhoz legközelebbi megállóban, és az utat bámulva indultam el hazáig. A gondolataim mélyéről, melyek még mindig az anyám körül forogtak, egy kar rántott ki, amely elkapta a csuklómat. 

- Na végre! Egész nap itt szobrozok a házatokat lesve. Apádék elmentek, és csak rád vártam. 

- Mit…te mit keresel itt? 

- Szerinted? 

- Hogyan találtál meg? Honnan tudod a címemet? 

- Reménykedtél benne, hogy többet nem látsz, ugye? – nevetett rám gúnyosan a velem szemben álló szőke fiú, és erősen szorította a csuklómat. 

- Imádkoztam is érte. – néztem a szemébe. 

- Hát Isten nem nagyon szerethet. Na, de térjünk a tárgyra. 

- Engedj el! – rángattam a kezemet, de a szorítása semmit sem enyhült, sőt még erősebb lett. 

- Majd ha megkapom, amit akarok. 

- Hagyj békén!

- Mondom, majd ha…

- Jóóóó! – vágtam a szavába – Megkapod, csak eressz már el. 

- Mikor? – kérdezte, miután végre elengedte a csuklómat. 

- Megszerzem, de kell hozzá egy kis idő. Most van munkám, és…

- Egy hetet kapsz. Semmi többet. 

- Oké. – bólintottam. 

- És ne akarj átverni, mert tudom, hogy hol laksz! Sőt, azt is tudom, hogy hol van a Rose. – mondta, majd megfordult, és elsietett. 

Tudja, hogy hol van a Rose? Tudja, hogy hol dolgozok? De mégis honnan? És a címemre hogyan jött rá? Már csak ő hiányzott. Nem elég két ember a múltamból, most itt van egy harmadik is, méghozzá a zűrös korszakból. Hogyan szerzem meg, amit akar?

15. fejezet: Váratlan látogatók

Sziasztok! Itt van a legújabb rész, amiben Carrie élete még jobban a feje tetejére áll egy látogató miatt. Nem húzom a szót, olvassátok el, és véleményezzétek!

Reggel fél hatkor értem haza, de még mindig olyan állapotban voltam a beszélgetés miatt, hogy alig álltam a lábaimon. Miután visszamentem a klubba, próbáltam magam türtőztetni. Elég nehéz dolgom volt, ugyanis az a seggfej zárásig ott volt, aztán még egy lapáttal rátett azzal, hogy rezzenéstelen arccal nézett rám, miközben Miranda műszak végén beszállt a kocsijába. Abba a kocsiba, amivel majdnem elütött, amivel munka után engem vitt haza, és amivel randizni vitt, és amiben megcsókolt. A buszon, amivel hazafelé utaztam, rámjött a sírás, és még akkor sem tudtam abbahagyni, mikor hazaértem. Belépve az ajtón, szemben találtam magam Dona-val. A nő ijedten nézett rám, és láttam, hogy szólásra nyitja a száját, de aztán mégsem szól semmit. Valószínűleg attól tart, hogy megint el fogom küldeni a francba. Csak kérdőn bámult rám, én pedig megindultam felé, amitől kicsit megijedt. De aztán olyan történt, amin nemhogy ő, de még magam is meglepődtem. Átöleltem, és erősen magamhoz szorítottam. Egy kis idő múlva megéreztem a kezét, és a hátamat simogatva viszonozta az ölelést. Én még jobban elkezdtem sírni, de ő még mindig nem szólt egy szót sem.

- Utálom! – nyögtem ki egy pár perc múlva, mikor már a szobámban ültünk. Talán ez volt az első alkalom, hogy Dona beljebb jött az ajtónál.

- Kit?

- Harry-t. Harry Styles-t. A hülye One Direction szemétláda énekesét. Azt, aki tönkretett régen, és most megint. Hányszor fogja még ezt csinálni velem? 

- Apád mesélt róla. – bólintott szomorúan Dona.

- De tegnap megint ott volt. 

- A Rose-ban?

- Igen. – kissé megnyugodtam, és már annyira nem rázott a sírás sem – Mikor nem tudta, hogy ki vagyok, minden munkanapomon eljött, és fel akart szedni. Én utáltam, és azt akartam, hogy ő is úgy szenvedjen, ahogy én szenvedtem, mikor becsapott, és megveretett kilenc éve. De aztán…

- Kezdted magad jól érezni vele. – mosolygott rám a nevelőanyám, amire én rákaptam a tekintetemet. 

- Öhm…Nem tudom. Lehet. 

- Mi történt tegnap?

- Egy hete nem járt már ott, de tegnap az éjszaka közepén beállított. Úgy tett, mintha nem ismerne, aztán megkért arra, hogy kerítsem elő a barátnőjét. Azt sem tudtam, hogy miről beszél, egészen addig, amíg a klub legnagyobb szajhája, Miranda királynő rá nem vetette magát. Hozzáteszem, eddig rühellte, hogy a csaj egyfolytában rászáll.

- Szerintem most sem tetszik neki nagyon.

- Mi? Ezt honnan tudod? 

- Csak féltékennyé akar tenni. 

- Miért akarna? 

- Te mondtad, hogy udvarolt, nem?

- Még mielőtt tudta volna, hogy ki vagyok. 

- De mikor megtudta, rossz volt neki. Tehát érez irántad valamit. 

- Ez hülyeség. – tekertem a fejemet. Igazából csak magamat akartam meggyőzni ezzel. – Amúgy meg azt sem tudja, hogy mit tett velem. Nem emlékszik rá. 

- Azt sem hiszem el. Csak letagadja. Nem meri bevallani, hogy mit tett. 

- Lehet. 

- Biztos vagyok benne. Most pedig feküdj le aludni, és pihend ki magad. Mire felkelsz, főzök valami finomat. 

- Nem mész dolgozni?

- Kiveszek egy napot. Inkább itt maradok, és vigyázok rád. – mosolygott.

- Köszönöm. – mosolyogtam vissza rá.

Ez volt az első olyan alkalom, hogy nem ordítoztam Dona-val, hanem csak leültünk, és beszélgettünk. Most vettem csak észre, hogy mennyire kedves, aranyos, és csak a jót akarja nekem. Sokkal jobban szeret, mint az anyám szeretett valaha is. Én pedig szörnyen érzem magam, hogy mindig rosszul bántam vele. Gazdag nő, de még sincs elszállva magától.

Alig aludtam négy órát, ugyanis délelőtt tizenegykor nagy ordítozásra ébredtem. Mikor kinyitottam a szobám ajtaját, rájöttem, hogy csak az apám ordibál. Máskor reménykedtem abban, hogy egyszer így ébredek majd. Arra, hogy Dona, és ő veszekednek, aztán végre elköltözünk innen. De most, mikor meghallottam, megijedtem. Nem akartam, hogy Dona-val kiabáljon. Sietve indultam el a nappali felé, ahonnan jött a hang. Mikor közelebb értem, megláttam Dona-t, aki apámat nyugtatja, majd megláttam a terem másik felében azt, akivel kiabál. Szerencsére senki sem vett észre, így gyorsan visszahúzódtam az ajtó mögé, és onnan hallgattam őket. 

- Jobb lesz, ha eltűnsz innen! – apám forrt a dühtől. 

- Wesley…én csak… - kezdte a vendég.

- Azt mondtam, hogy tűnj el innen! Engem nem érdekel, hogy ki lett belőled, hogy milyen fontos, és híres ember vagy. Nem fogom megengedni, hogy még egyszer tönkre tedd a lányomat. Nem akarom megtudni, hogy a közelébe mész. Megértetted?

- Nem akartam soha…

- Megértetted? – szakította félbe, ordítva.

- Meg. 

- Most pedig tűnj el innen, mielőtt nem állok jót magamért!

Lépteket hallottam, majd Harry elhaladt mellettem. Kilépett az ajtón, majd mikor visszafordult betenni azt, észrevett.

Szólásra nyílt a szája, de én elkaptam a fejemet, sőt még a szememet is becsuktam. Bárcsak el tudnék így tűnni! Ha az eltűnés nem is sikerült, de legalább nem szólt hozzám, és távozott a házból. Nagy levegőt véve léptem be a nappaliba, ahol egy hatalmas mosolyt erőltettem magamra. 

- Jó reggelt!

- Kicsim! – ugrott fel apám a kanapéról, ahol eddig ült, arcát a kezeibe temetve, és nyugtatva magát – Miért keltél fel?

- Én hozok neked enni. – szólt közbe Dona, és kisietett a konyhába.

- Elég hangos volt az ébresztőm. – nevettem rá apámra – Mit akart itt?

- Veled beszélni. – mondta bosszúsan – De megmondtam neki, hogy hagyjon téged békén.

- Azt hallottam. – nevettem rá megint – De apa, meg tudom magam védeni. Hidd el, hogy én is el tudom küldeni a francba.

- Tudom. – amint kimondta, megszólalt a csengő – Most ha visszajött, akkor megölöm. – pattant fel a kanapéról, és megindult az ajtó felé.

- Apa! – álltam elé – Az előbb mondtam, hogy én majd megoldom. 

Nagy lendülettel, és rengeted dühvel indultam meg az ajtó felé, és szinte kitéptem azt. Azonban odakint nem éppen az állt, akire számítottam, hanem talán még rosszabb.

- Anya? – kérdeztem akadozva.

- Milyen gyönyörű vagy! – kiáltott fel a velem szembe álló nő, és magához ölelt. 

- Mit…hogy kerülsz ide? – kérdeztem, mikor végre szóhoz jutottam. 

- Apád felhívott. 

- Tessék? Apaaaaa! – kiáltottam dühösen, és elindultam vissza a nappaliba. Hallottam, hogy az anyám becsukta maga mögött az ajtót, és utánam jött. – Mi a francért kellett felhívni?

- Jessica! – nézett apám nagy szemekkel az érkezőkre. Pár pillanat múlva megjelent Dona is, és a helyzet egyre csak feszültebbé vált.

- Üdv! – nyújtotta a kezét anyám felé – Dona Silverman.

- Jessica Brannan. – fogta meg a kezét, és gúnyosan mosolygott rá. Dona arcáról lefagyott a mosoly, és az apám mellé sétált, kérdőn nézve rá. 

- Azt kérdeztem, hogy miért kellett felhívnod? – tettem fel újra a kérdést. 

- Mert tudnia kellett róla, hogy megint… - itt elharapta a mondatot. 

- Hogy megint azt teszed, mint kilenc éve. – fejezte be helyette az anyám. 

- Na és? Mit érdekel téged, hogy mi van velem. Otthagytál minket. Egész eddig nem is érdekeltelek! Miért kellett visszajönnöd? Azt hiszed, hogy ettől jobb lesz? Hát nagyon tévedsz!

- Segíteni szeretnék.

- Most? Komolyan? Most akarsz segíteni? Tizenkét évesen kellett volna a segítséged, és nem most. Akkor, amikor lehagytál, mikor kislány voltam. Egy, összesen egy évet bírál ki mellettem. Akkor léptél le, mikor a legjobban szükségem lett volna az anyámra. Nem csak az a seggfej hibás azért, hogy tönkrement az életem, hanem te is. Most pedig azzal segítenél a legtöbbet, ha visszamennél a pasidhoz Amerikába, és soha többé nem hallanék rólad. Nem te vagy az anyám, érted? Hanem az a nő, ott apu mellett! – Dona felé mutattam, és ránéztem. Apró mosoly jelent meg a szája szélén, és talán egy könnycsepp is a szemében. – Többet tett értem egy reggel alatt, mint te valaha is tettél. Nincs…rád…szükségem! – hangsúlyoztam ki minden egyes szót. 

- Rendben! – bólintott az anyám – A Kingthsbrigbe Hotelben szálltunk meg. Még itt maradunk pár napig. Szeretném, ha átjönnél, és megismernéd a kishúgodat. 

- Tessék? – nem akartam hinni a fülemnek.

14. fejezet: Harry barátnője

Sziasztok! Nagyon BOLDOG ÚJ ÉVET kívánok minden kedves olvasómnak! Szeretnék bocsánatot kérni, amiért nem jelentkeztem a napokban, de nem voltam gépközelben, ugyanis eléggé elfoglalt voltam. Ígérem, hogy cserébe a hét további részében minden nap jön rész! Na, de akkor nem is húzom tovább! ;)

Egy hét telt el azóta, hogy újra darabokra hullott az életem. Valamivel jobban bírtam, mint legutóbb, de talán csak azért, mert felnőttem. Így is elég rémesnek látom a helyzetemet, de most legalább van, aki tartja bennem a lelket. Itt van Annie, aki az egyetlen barátom, és igaz, hogy alig két hete ismerem, de tudom, hogy számíthatok rá. Elmondtam neki mindent arról az estéről, és habár ő megmondta, hogy mi lesz a vége, mégsem vetette az orromra, hiszen tudta, hogy a szívem darabokban van. 

Ő azóta nem járt itt. Hírét sem hallottam, de talán ő is rájött, hogy jobb lesz ez így mindkettőnknek.

Péntek este van, vagyis munkanap. A Rose-ban megint teltház volt, én pedig az asztalok között szaladgáltam. 

- Négy korsó sör! – kértem ki az egyik asztal rendelését Annie-től, aki ma a pultban állt. Amíg kiadta őket, többször is idegesen pillantott rám. 

- Mi van? – kérdeztem meg végül. 

- Semmi. – mosolygott egyből.

- Annie! Mi van?

- Na jó. Úgyis percek kérdése csak, hogy észre vedd…itt van. – bökött a hátam mögé a fejével.

- Te jó ég! – a szívem majdnem kiugrott, és a hasam is vetett egy bukfencet. Amint megláttam, hogy Annie kire céloz, rosszul lettem. Itt van. Tényleg itt van. Egy hét után megint látom, és az érzéseim csak még jobban összezavarodnak. Kivittem az előző rendelést, és elindultam az asztal felé, ahol ő ült. 

- Mit hozhatok? – kérdeztem, de rá sem pillantottam. 

- Nem is tudom. – csapta össze a tenyerét, és a többiekre nézett. Szerencsére nem a banda tagjai voltak vele, így nem kellett szívélyesen üdvözölnöm őket – Három jó erős koktélt. – nézett rám végül, de az arcán nem láttam semmi érzelmet. Úgy beszélt hozzám, és úgy nézett rám, mint más, ismeretlen emberekre. Sőt, szerintem még hozzájuk is jobb hangnemet használt. 

- Rendben. – bólintottam, majd megfordultam, és visszaindultam a pulthoz. 

- Ja, és még valami… - kiáltott utánam, mire én megpördültem – Szólnál a barátnőmnek, hogy itt vagyok? – tette hozzá egy széles mosollyal.

- A…a barátnődnek? – néztem rá zavartan, a gyomrom tartalma pedig majdnem távozott a számon. 

- Bocs, nem is kell. Már itt van. – mutatott mellém. Abban a pillanatban pedig egy nagy lökést éreztem meg a jobb oldalamon. Miranda teljes erejéből nekem jött, majd a falatnyi kis rucijában szinte rávetette magát Harry-re. Megcsókolta. 

Egy darabig földbegyökerezett lábbal figyeltem őket, majd sarkon fordultam, és a pulthoz mentem.

- Ez egy igazi seggfej. – szólalt meg Annie idegesen – Direkt csinálja. De pont ezzel a semmitelennel?

- Elvégre voltak már együtt. 

- Mi? Dehogy voltak? – nevetett rám Annie – Miranda azóta rá van szállva, hogy Harry először betette ide a lábát. Nem gondoltam, hogy nála fiatalabbakra bukik, de biztos vagyok benne, hogy csak a pénze, meg a hírneve miatt kell neki. 

- Hát most meg is kapta. Örülhet. – vontam meg a vállamat. 

- Elnézést… - vetett véget a beszélgetésünknek egy hang – Kértem három koktélt, de még nem kaptam meg. Megkérdezhetem, hogy mi tart ennyi ideig? 

- Rögtön adom. – felelt neki Annie, egy cseppet sem kedvesen.

- Hát az jó lesz. Eléggé meggyengült a munkaerő mostanság, nem? – kérdezte anélkül, hogy rám nézett volna. Nagyon jól tudtam, hogy ezzel rám céloz, és meg akar bántani, de inkább nem reagáltam.

- Hát igen. – bólintott Annie, mire kérdőn néztem rá – A táncosok a vendégekkel enyelegnek, ahelyett, hogy a munkának nem nevezhető dolgukat végeznék. 

Nem akartam elhinni, amit hallottam. Az én kedves barátnőmnek meg mikor vágták fel így a nyelvét? Mondjuk, elég sokat vagyunk együtt, talán elkezdte átvenni a stílusomat.

- Esetleg utánad vigyem az italt, vagy elbírod? – folytatta a szurkálódást.

- Elbírom. 

- Annie! Kimegyek rágyújtani, oké? – szólaltam meg én is – Most úgysem vagyunk elúszva.

- Persze. Menj csak. 

Alig vártam, hogy elmehessek mellőle. Nem akartam a közelébe lenni. Rá akartam gyújtani egy, vagy lehet, hogy több szál cigire is, hogy megnyugodjak kicsit. Nem akartam elhinni, hogy ez történik. Úgy tesz, mintha nem is ismerne, mintha egy totál idegen lennék. Sőt, még rosszabb a helyzet, mert olyan, mintha nem is léteznék. Nem nekem kellene inkább ezt tennem vele? Elvégre nem is haragudhatna rám, hiszen minden az ő hibája. Ő tett tönkre engem, én mit ártottam neki? Oké, hogy hazudtam neki, de azt csak azért tettem, mert gyáva voltam. Kezdetekben szerettem volna megbántani, de aztán tényleg jól éreztem magam vele, és valamiért mindig elnapoltam, hogy bevalljam az igazságot. De mégis miért esik rosszul, hogy Miranda, és ő együtt vannak. Miért fájt annyira, mikor az a ribanc megcsókolta? Megcsókolta azt a szájat, amit egy hete még én csókoltam, és amire azóta is mindennél jobban vágyok. Te jó ég! Miket gondolok? Elvégre mi csak barátok voltunk, még nagyon régen, most meg még annak sem nevezhettük egymást. 

- De akkor miééééért? – kiáltottam hangosan akaratom ellenére, és beleszívtam a cigibe.

- Magadban beszélsz? – a sötétből egy alak lépkedett felém. Hunyorgatva néztem rá, és figyeltem, ahogy az ajtó feletti lámpa fénye egyre jobban megvilágítja az arcát. Mondjuk már a hangról nagyon jól tudtam, hogy ki az. 

- Te mit keresel itt? 

- Cigizni jöttem ki.

- Persze. Múlt héten még nem cigiztél.

- Azóta elég sok minden változott. – mondta, majd tényleg elővett a zsebéből egy doboz cigit, és rágyújtott.

- A vendégek a klub elé mennek cigizni. Ide nem jöhetnek ki, csak a dolgozók. De vááááárj! Hiszen te a sztriptíztáncos hercege vagy, biztosan bárhova betekintést nyerhetsz, nem csak a lábai közé. 

- Zavar? 

- Pffff… - nevettem el magam – Kösz, de nem éppen vagy az esetem. 

- Hát persze. – nevette el magát, majd beleszívott a cigibe. Most komolyan? Tényleg úgy tesz, mintha semmi nem történt volna? 

- Tudod…nem te vagy minden lány álma. – nem akartam annyiban hagyni a dolgot. Ő nem szólt vissza, csak szívta a cigit, és érdeklődve nézett rám. – Főleg nem az enyém. – fejeztem be komoran, és halkan. Az arca az eddigi ”nem törődöm” stílusból átváltott feszültté. 

- Ó! Persze, hiszen neked a pultos fiú az álmod. Nem?

- Na és, ha igen? Közöd nem sok van hozzá. 

- Ahogy neked sem az én életemhez. – mondta mosolyogva. Én eldobtam az elszívott cigimet, és elindultam befelé. De ahogy elhaladtam mellette, elkapta a kezemet, és magához rántott.

- Mi a…mit csinálsz? – kérdeztem dühösen, ugyanis eléggé szorította a kezemet, és nem akart elengedni.

- Valld be az igazat! – suttogta az arcomba – Jól esik, hogy szenvedni látsz?

- Miért? Te így szenvedsz? – nevettem pofon.

- Válaszolj!

- Nem hiszem, hogy hangyányi fogalmad is lenne a szenvedés fogalmáról. Én kilenc évig éltem úgy. Miattad! Szóval ne merészeld azt mondani nekem, hogy tudod mit jelent szenvedni. 

- Akkor, tessék! Itt az alkalom, hogy elmond, mi bajod van.

- Tessék? – azt hittem, hogy rosszul hallok. 

- Miért akartál tönkretenni? Mit csináltam?

- Ezt…ezt most komolyan kérdezed? – tekertem a fejemet.

- Ja. 

- Te jó ég! Te szemét…egoista…önző…seggfej! – minden szónál kapott egyet a mellkasára a szabad kezemmel – Nehogy azt mondd, hogy nem tudod, miről beszélek.

- Fogalmam sincs. – elengedett, hogy mindkét kezét felemelhesse védekezésképpen. Láttam rajta, hogy igazat mond, és tényleg nem tudja, hogy mire célzok. Fogalma sincs arról, hogy mi bajom van vele. Tényleg elfelejtette, hogy mit tett velem? Hogy miként rombolta darabokra a barátságunkat? 

Kérdőn néztem rá, a szemeim pedig megteltek könnyel. Hogy lehetett ő a legjobb barátom? Hogyan tudott megint a gondolataimba, és ami még rosszabb, a szívembe férkőzni? 

Lehajtottam a fejemet, a könnyeim lecsorogtak az arcomon. Így indultam el, vissza a klubba. Nem jött utánam, legalábbis azt hiszem. A fejem zúgott, de a hangját szinte tisztán hallottam.

- Carrie! – azon a néven szólított meg, amit ő adott nekem. Nem gondoltam, hogy még egyszer hallani fogom ezt tőle. Nem foglakozva vele beléptem az ajtón, és hangos durranással vágtam be magam után.