32. fejezet: Indulás!

Sziasztok! Itt van az utolsó fejezetet is meghoztam, már csak az epilógus van hátra! :(

Remélem, hogy tetszik majd ez a rész, hiszen elég izgalmas lett, de persze a leg izgalmasabb rész majd csak holnap jön! ;)

Mint az utóbbi két hétben, ma reggel is Annie vitt haza. Egész úton nem szóltunk semmit egymáshoz. Nekem folyton az éjjeli beszélgetéseken, és Harry-n járt az agyam, Annie meg szerintem már nem tudott mit hozzáfűzni a dolgokhoz, vagy csupán nem mert hozzám szólni. Tudom, hogy mostanában a szokásosnál is bunkóbb vagyok mindenkihez, de nem tehetek róla. Miért kéne boldognak lennem, ha rosszul érzem magam? Nem fogom a világnak sem azt mutatni, hogy jól vagyok, ha egyszer nincs úgy. 

- Majd beszélünk. – mondtam, mikor kinyitottam a házunk előtt a kocsi ajtaját.

- Ha baj van, szólj! Rendben? – nézett rám mosolyogva Annie – Én még mindig itt vagyok neked. Bármikor.

- Tudom. – erőltettem egy kisebb mosolyt az arcomra, de szerintem nem lett túl meggyőző – Szia. – elköszöntem tőle, majd bementem a házba. 

- Szia, édesem! – köszönt apa a konyhából kijövet – Hogy ment a munka? 

Elsétáltam mellette, rá sem néztem. Igen. Amióta azt a feltételt szabta, hogy itt maradunk, ha szakítok Harry-vel, egyetlen egy szót sem szóltam hozzá. Még azt sem mondtam el neki, hogy a rendőrség felhívott, hogy kiengedték Sam-et. Na nem mintha nem tudtam volna már jóval előtte. Szóval apám már két hete nem hallotta a hangomat, illetve hallotta, mikor Dona-val beszéltem. Ő ugyebár mellettem állt, és nem tehetett semmiről, így vele nem voltam bunkó.

Így ment minden reggel, mikor hazaértem a munkából. Ő megkérdezte, hogy milyen volt, én meg rá se néztem, és a szobámba vonultam. De ez a ma reggel más volt, ugyanis ő utánam jött. Minden előzmény nélkül, gondolok itt a kopogásra, nyitott be a szobámba.

- Meddig leszel még ilyen velem? – kérdezte, de én válaszra sem méltattam – Na mindegy. Ez a tiéd. – nyújtott felém egy levelet.

- Mi ez? – kérdeztem, de nem néztem rá, csak a borítékot vizslattam a kezében. 

- Tegnap, miután elmentél dolgozni, itt járt.

- Ki? 

- Styles…öhm…Harry. – javította ki magát, amivel rendesen meglepett. 

- Harry? – néztem rá most először, kérdő tekintettel. 

- Mit akart? Tudta, hogy nem vagyok itthon.

- Tudom. Pont azért jött. Velem akart beszélni, de én nem engedtem szóhoz jutni. Ezért odaadta ezt a levelet, hogy adjam át neked. Persze eszem ágában sem volt, ezért eldobtam a kukába. De aztán kíváncsi lettem, és elolvastam. Szerencsére… - hajtotta le a fejét. 

- Szerencsére? 

- Olvasd el. – újra felém nyújtotta a levelet, én pedig most el is vettem tőle, és olvasni kezdtem.

„Szia! Nem tudom, hogy kíváncsi vagy-e rám, vagy hogy egyáltalán olvasod-e a levelet, de a tudat, hogy én megpróbáltam, valamennyire vígasztal. Na nem mintha most bármi is meg tudna vigasztalni. Remélem, hogy ez a levél sem lesz annyira nyálas, mert nem akarok csöpögős dolgokat írni, csak azt, ami a szívemben van. 

Elmondhatatlanul hiányzol, soha nem éreztem még ilyen ürességet. Úgy érzem, mintha valaki szíven döfött volna.

Nem tudom elképzelni, hogy mi történt veled alig egy nap alatt. Lehet, hogy úgy érzed, hogy hazudtam, és mégis benne volt a kezem abban a kilenc évvel ezelőtti dologban? Talán…és hogy miért talán? Mert akkor remélhetőleg te hazudtál akkor, mikor azt mondtad, hogy nem szeretsz. Amikor kimondtad ezt a két szót, és a szemembe néztél, meg akartam halni. Nem akartam elhinni, mert láttam rajtad, hogy boldog voltál velem. Láttam, hogy mennyire kétségbe estél, mikor azt hitted, hogy el akarlak hagyni, vagy mikor elmondtam, hogy indul a turné.

Hidd el, hogy én soha nem bántanálak meg, mert mindennél fontosabb vagy nekem. Nagyon szeretlek, mindig is szerettelek, és örökké szeretni foglak. Vasárnap elutazunk, megkezdődik a turné. Mindig nehéz volt itt hagyni a várost, de most még nehezebb lesz, mert téged is elhagylak ezzel. Sokszor szeretnék egy totál átlagos srác lenni, és ez most pontosan ilyen. Ha nem lennék híres, akkor talán veled lehetnék, és talán viszontszeretnél. Legbelül még reménykedek abban, hogy ez az egész csak egy álom, és mikor felébredek, majd ott ülsz mellettem a repülőn, ahogy eredetileg terveztem. Annyira jó lenne, ha velem jönnél, de tudom, hogy ez nem lehetséges, hiszen tisztán megmondtad, hogy hibáztál, mikor összejöttünk, és nem szeretsz.

Remélem, hogy nem lesz több olyan eset, hogy bajba kerülsz, mert sajnos nem leszek ott, hogy megmentselek. Ha segítségre van szükséged, megtalálsz, tudod a számomat. Csak egy telefon, és ott vagyok. Ha Sam pedig megint zaklatni kezd, csak szólj. Amit adtam neki, lehet, hogy csak egy darabig lesz elég. Tudod, hogy bármit megadnék, hogy békén hagyjon téged. Remélem, hogy többet nem fog zaklatni.

Tudom, elég zavarosan írtam, és egyáltalán nem függ össze a szöveg, de rengeteg dolog kavarog a fejemben.

Kérlek, vigyázz magadra! Nagyon szeretlek. – Harry”

Összehajtottam a levelet, és lehajtottam a fejemet. Apám mögöttem állt, így nem látta, hogy a könnyeim patakokban csorognak le az arcomon.

- Szóval nem ő tette? – szólalt meg halkan.

- Nem. – szipogtam – Semmi köze nem volt hozzá. Csak akkor tudta meg, mikor én elmondtam neki pár hete. 

- Értem. És…öhm…fizetett ennek a Hale gyereknek?

- Igen. A tartozásom dupláját, azért, hogy szálljon le rólam.

- Ugye nem akartál megszökni vele a turnéra?

- Dehogy akartam, apa. – néztem rá könnyes szemekkel.

- De szereted. – mondta halkan, és nem tudtam eldönteni, hogy ez kijelentés, vagy kérdés volt-e.

- Most már úgyis mindegy. – vontam meg a vállamat, és a faliórámra pillantottam, ami lassan hét órát mutatott.

- Menj! – mondta hangosan apám.

- Tessék? – néztem rá zavarodottan.

- Mikor indul a gép?

- Nyolckor.

- Akkor még odaérsz. Gyere! – megragadta a karomat, és magával vonszolt.

- Mit csinálsz? – rántottam ki a kezemet az ujjai közül.

- Látom rajtad, hogy szereted, és ahogy olvastam azt a levelet, ő is szeret téged, és komolyan is gondolja. Nem akarom, hogy még többet szenvedj! Azt akarom, hogy boldog legyél, és ha vele vagy az, akkor áldásom rá. 

- De mégis mit csináljak? Nem érek már oda. 

- Már hívtam taxit, és itt van pár fontosabb cucc, papírok, meg hasonlók. – jelent meg Dona az ajtóban, a kezében a táskámmal, amit akkor dobtam le az előtéri szekrényre, mikor hazaértem – A többit majd utánad küldjük. 

- De mi lesz a munkámmal? – néztem rájuk aggódva.

- Eddig sem tetszett, hogy olyan helyen dolgozol. Felmondasz, és kész. – rántotta meg a vállát apám. Ez most tényleg ő? A megfontolt, és komoly ember?

- Aztán szerinted miből élek meg? Nem akarom, hogy ő költsön rám.

- Ezentúl nekem dolgozol. – jelentette ki Dona – Olyan munkád lesz, amit géppel el tudsz végezni. Tehát mindegy, hogy a világ melyik részén vagy, tudsz dolgozni.

- Annyira szuperek vagytok! – öleltem magamhoz őket, majd pár másodperc múlva megszólalt a taxi dudája a házunk előtt – Szeretlek titeket!

- Mi is szeretünk! – mondta apa.

- Aztán azért gyere majd haza, ha tudsz. 

- Jövök. – bólintottam, majd kiléptem az ajtón, egyenesen a szakadó esőbe, és a kocsihoz futottam.

30. fejezet: Carrie választása

Sziasztok! A mai rész egészen izgalmas lesz, és szerintem utálni is fogtok miatta, mivel elég rosszat tettem most Harry-vel és Carrie-vel. De gondolom észrevettétek, hogy közeledünk a végéhez, így most jönnek az igazán izgis részek. Ezen kívül már csak két rész, illetve a epilógus van hátra!

Többet nem is húzom az időtöket, olvassátok el a részt, és utáljatok! :D

- Azt kérdeztem, hogy mi ez? – apámnak forrt a feje a dühtől – Mit jelentsen ez? 

- Apa…én… - azt sem tudtam, hogy hol vagyok, hiszen alig fél perce rontott rám, és vert fel az álmaimból – Megmagyarázom!

- Nem kell semmit megmagyaráznod! Nem fogsz többet találkozni vele, megértetted? 

- De apa…hallgass meg, rendben?

- Nem. Elég volt ebből. Elegem van ebből a hülyegyerekből. Mit adott be neked? Mit hitetett el veled?

- Az igazságot, apa!

- Milyen igazságot? 

- Wesley! – szólalt meg Dona az ajtóban – Hagyd, hogy megmagyarázza, rendben? 

- Te tudtad? Tudtad, és nem mondtad el rögtön? 

- A lányodnak kell elmondania, nem nekem. 

Apám idegesen kirohant a szobámból, Dona pedig utána ment. Még percekig hallgattam a veszekedésüket, aztán mikor csend lett, kimentem a nappaliba. 

- Hol van apa? 

- Csomagol. – Dona a kanapén ült, az arcát a tenyerébe temette, és sírt.

- Csomagol? Mit? – néztem rá zavartan, és ijedten. 

- A cuccait. Elmentek. 

- Mi van? – nem akartam hallani a fülemnek. Az apám tényleg képes elköltözni, és itt hagyni Dona-t? Minden az én hibám. 

- Menj, és csomagolj! – szólalt meg mögöttem az apám ideges hangon.

- Mégis mit csinálsz? Azt hiszed, hogy ezzel segítesz? Nem megyek sehova. Képes vagy elhagyni Dona-t? 

- Nem akarom, de muszáj lesz. Távol kell maradnod ettől a senkiházitól.

- Nem teheted ezt. Ne Dona-t büntesd ezért. 

- Maradhatunk, egy feltétellel. – nézett rám komoran. 

- Igen? – tettem fel félve a kérdést.

- Nem találkozol vele többet. – amint kimondta, tudtam, hogy ezzel vége a kapcsolatunknak. Elvégre úgyse tartott volna sokáig, vessünk véget ennek így. Mindenki jól jár, főleg az apám, és Dona. Megtehetek ennyit értük, nem? Elvégre átsegítettek életem legnehezebb szakaszain. Harry nélkül pedig eddig is kibírtam, meg hát úgyis elmegy. A szakítás a megoldás mindkét problémára.

- Rendben. – bólintottam – Vége. 

- Ígéred? 

- Nem ígérem, hogy nem találkozok vele többet, mert az elkerülhetetlen a munkahelyem miatt. De megígérem, hogy vége a kettőnk kapcsolatának. – ahogy győzködtem az apámat, és kimondtam ezeket a szavakat, a szívem majdnem megszakadt. El kellene mondanom neki, hogy nem Harry tehet arról, ami történt kilenc éve, de úgysem hinné el. Most már úgyis mindegy. Harry elmegy, én itt maradok, és apám is itt marad Dona-val. Mindenki boldog lesz. Vagy mégsem? 

Az egész napot a szobámban töltöttem, és azon gondolkoztam, hogy mondjam el Harry-nek. Mikor odaértem a Rose-ba, éreztem, hogy közeledik a pillanat, mikor véget ér a hosszúnak nem mondható kapcsolatunk.

- Baj van? – kérdezte Annie – Olyan boldognak tűntél az üzenet alapján, amit írtál szombaton.

Ma mindketten a pultban voltunk, Kate megengedte, hogy együtt dolgozzunk.

- Semmi. Csak eszembe jutott a szerdai nap. – hazudtam.

- Nyugi! Annak már vége, és ezentúl ha cigizni akarsz, akkor te is a klub elé mész, ahova a vendégek is. Harry-vel minden oké?

- Fogjuk rá. – vontam meg a vállamat.

- Na mesélj! – fordult felém, miután kiszolgált egy vendéget. 

- Majd később, rendben? – sóhajtottam egy nagyot – Basszus! – szökött ki a számon, mikor megláttam a pult felé érkező fiút. 

- Szia, szépségem! – mosolygott a szokásos fogvillantós módon, és áthajolt a pult felett, hogy csókot adjon. Én közelebb hajoltam, de a csókot nem viszonoztam, így csupán egy elcsúszott puszi lett belőle. – Mi a baj? – nézett rám ijedten. 

- Kimegyek cigizni. Kijössz velem?

- Persze. – bólintott mosolyogva, de láttam a szemében az aggodalmat. Követett a hátsó udvarra, azért oda, mert nem akartam ezt mások előtt elrendezni. – Mi a baj? – kérdezte még egyszer.

- Szerintem elhamarkodtuk a dolgokat. – nyögtem ki nagy nehezen, a hangom pedig elcsuklott – Átgondoltam ezt az egészet, és rájöttem, hogy nagyot hibáztunk. Nem kellett volna összejönnünk. 

- Mi van? – nézett rám értetlenül, és az arca hitetlenséget tükrözött – Ez most…mi ez az egész? Szórakozol velem? 

- Nem, Harry. Jobb lesz mindkettőnknek, ha újra elválnak az útjaink.

- Még most sem hiszed el, ugye? Nem hiszed el, hogy nem voltam benne a kilenc évvel ezelőtti dologban.

- Nem erről van szó. Tudom, hogy nem voltál benne, hiszek neked. De nem kellett volna újra összejönnünk. Sokkal jobb volt neked is nélkülem, és nekem is…

- Nélkülem… - fejezte be a mondatomat – Tényleg? 

- Igen. – bólintottam.

- Úgy mondd, hogy a szemembe nézel. – förmedt rám, amitől én összerezzentem. Még soha nem kiabált velem. – Mondd, hogy nem szeretsz, de nézz rám!

- Nem szeretlek! – néztem bele a szemébe, ő pedig meghökkenve, és elszörnyülve nézett rám. Nem akarta elhinni, amit mondtam. 

- Rendben. – mondta halkan, majd megfordult, és elindult. Pár lépés után megtorpant, majd elgyengült hangon szólalt meg újra, de nem fordult felém. – Ne maradj itt egyedül, rendben? Nem akarom, hogy megint bajod essen, és ezek szerint nem leszek itt, hogy segítsek.

Miután magamra hagyott, egyből kitört belőlem a sírás. Tartottam magam előtte, mert ha egy könnycsepp is kijött volna a szememből, rájött volna, hogy hazudok. Mert igenis hazudtam, hiszen rettentően szeretem őt. Annyira rossz volt látni az arcát, mikor elmondtam neki, hogy vége. Egy világ omlott bennem össze, és nagyon jól tudom, hogy benne is. De neki kötelezettségei vannak, és mennie kell. Ő sztár, és meg átlagember vagyok. Ő megy, én maradok. Összeillünk? Nem. Biztos, hogy nem.

Kellőképpen megnyugtattam magam, ezért visszamentem a pult mögé.

- Mi történt? – kérdezte Annie ijedten – Harry szinte sírva távozott. 

- Tényleg? – néztem rá. Sírt volna? Ez egy kissé meglepett. 

- Hát úgy nézett ki. 

- Szakítottunk. Mármint én szakítottam vele. 

- Miért? 

- Apám miatt. Megígérte, hogy ha megszakítom vele a kapcsolatot, akkor nem költözünk el. 

- Ez most komoly? Nem mondtad meg neki az igazat? 

- Nem volt alkalmam, ugyanis tegnap nem találkoztunk. Ma meg meglátott az újságok címlapján, amint éppen csókolózunk, és kiakadt. De igazából nem is akarom megmondani neki. Jobb ez így.

- Miért is? – nézett rám szinte eszelős tekintettel barátnőm. 

- Mert Harry-ék turnézni mennek. Mindenképp vége lenne a kapcsolatunknak. 

- Miért lenne vége egy turné miatt? Louis és Zayn is kapcsolatban élnek a barátnőikkel már elég régóta. Ők is kibírták, nem?

- Biztos. Én nem tudok róluk ennyit. Nem ismerem a barátnőiket sem.

- Na idefigyelj! Tisztában vagy azzal, hogy ezt mennyire meg fogod bánni? Miért taszítod el, hiszen végre megint együtt voltatok.

- Pont ez az. Úgy látszik nekünk csak ennyi idő jut mindig, aztán valamiért el kell válnunk. Ez talán egy jel, hogy mi nem tartozunk össze. 

- Már megbocsáss, de te nagyon hülye vagy.

- Hagyjuk ezt abba. Nem akarok egész éjjel ezen agyalni, oké? – mondtam, ezzel lezártnak tekintve a témát. Bár szerettem volna, ha tényleg nem a történteken, és Harry-n jár az eszem, de nem tehettem ellene semmit, végig csak rá gondoltam. Az arcára, ahogy rám nézett, mikor azt mondtam, hogy nem szeretem. Elhitte, és rettentően fájt neki. Tudom, hogy most gyűlöl, mert azt hiszi, hogy átvágtam, de jobb lesz ez mindkettőnknek.

29. fejezet: Harry ajánlata

Gondolom már mindannyian kíváncsiak vagytok arra, hogy Harry mit akar elmondani Carrie-nek. Vajon sikerül neki? Tényleg el akarja hagyni a lányt, vagy csak ő reagálta túl a dolgokat? Olvassátok el, hogy megtudhassátok! ;)

- Állj már meg! Carrie! – hallottam meg a hangját, és éreztem meg a kezét a csuklómon. 

- Hagyj békén, oké? – sírtam.

- De most mi van? Miért rohantál el? – nézett rám kétségbeesetten, és zavartan.

- Mert nem akarom hallani, hogy kidobsz. Inkább hagyjuk az egészet.

- Kidoblak? – nevette el magát – Ez meg hogyan jutott eszedbe? 

- Látom rajtad, hogy valami baj van, csak nem tudod, hogy mondd el.

- Gyere! – fogta meg a kezemet, és leültetett egy padra, ami a járda mellett volt elhelyezve.

- Ide? – néztem rá – Nem leszel itt túl feltűnő az embereknek? Holnap az újságok címlapján leszünk. 

- Na és? Nem akarom titkolni a világ elől a gyönyörűszép barátnőmet. 

- Akkor nem akarsz szakítani? 

- Már miért akarnék? Szeretlek, és nem hagynálak el semmiért. – emelte fel a fejemet, és megcsókolt.

- Akkor meg mi a baj? 

- Öhm…hamarosan indul a turné. – nyögte ki nehezen. 

- Ó! – csak ennyi jött ki belőlem. Így már minden világos. – Akkor megint nem fogunk találkozni egy ideig, ugye? 

- Hát erről van szó. Igazából kérdezni akartam valamit, de nem tudom, hogy kezdjek neki. Ezért gondolhattál furcsának. 

- Mi az? 

- Most, hogy újra együtt vagyunk, nem akarok megint távol lenni tőled. 

- Én megvárlak, Harry. – mosolyogtam rá. 

- Nem kell várnod rám.

- Tessék? – nem értettem, hogy mi akar ezzel mondani. 

- Gyere velem! 

- Mi van? – a szemeim fennakadtak a csodálkozástól. 

- Gyere el velem a turnéra. 

- Megőrültél? 

- Most miért? Annyira jó lenne, minden szabadidőmben együtt lehetnénk.

- Harry, nekem itt az életem, a munkám, meg a családom. 

- Vedd ezt egy nyaralásnak. A munkát meg hagyd ott, és dolgozz nekünk. 

- Dolgozzak nektek? Mégis mit? 

- Nem tudom, bármit. 

- Ne nevettess már! – tekertem meg a fejemet.

- Nem akarlak itt hagyni. – hajtotta le a fejét, és a kezeimet az ő kezeibe zárta.

- Harry…én sem akarom, hogy itt hagyj, de muszáj. Közben úgyis hazajössz, és akkor találkozunk. 

- Az nem ugyan az. Hónapokig nem foglak látni.

- Tudom. Szerinted nekem nem lesz rossz? Amint nem vagy a közvetlen közelemben, máris hiányzol.

- Persze…És mi lesz, ha találsz addig valaki mást? Olyat, akinek nincsenek ilyen kötelezettségei, mint nekem, aki itt tud lenni veled.

- Senki hozzád foghatót nem fogok találni, érted? Amúgy is, inkább nekem kellene aggódnom ezért. Több millió rajongó lány vesz majd körül hónapokig. Szép, és csinos lányok. 

- Nekem te vagy a legszebb, és nekem te vagy az egyetlen nő.

- Ajánlom is! – néztem rá szúrós tekintettel, mire ő magához húzott, és megpuszilta a homlokomat.

- Hiányozni fogsz.

- Majd beszélünk minden nap, rendben? 

- Gondold meg, és gyere el velem. 

- Harry! Itt a munkám. Nem olyan régen kezdtem dolgozni, nem hinném, hogy majd hónapokig tartogatják nekem az állást, és megvárják, hogy visszaérjek. 

- Akkor majd lesz más munkád. 

- Mintha az olyan könnyű lenne. 

- Majd én segítek, együtt találunk valamit. 

- Nem. Egyedül kell boldogulnom. 

- Amúgy sem akarom, hogy ott maradj! Ha nem leszek itt, akkor ki véd majd meg a sok részegtől? 

- Nem egyedül dolgozok.

- Persze…Hiszen ott van a pincér barátod. – horkantott fel gúnyosan.

- Valaki féltékeny? – mosolyogtam rá, mire csak rántott egyet a vállán. – Ugye tudod, hogy már több lány is fényképet készített rólunk, amióta itt ülünk?

- Tudom, észrevettem. – bólintott – De nem érdekel. Sőt…legalább mindenki látja a barátnőmet. 

- Ja…pár nap múlva meg jöhetsz a temetésemre. – nevettem el magam.

- Mert? 

- Mert a rajongóid megölnek.

- Jaaaajj…Dehogy is. 

- Hát legyen igazad. – ráhajtottam a fejemet a vállára – Nem randira indultunk?

- Ez a legtökéletesebb randi.

Percekig ültünk még a padon, és persze többen is megbámultak minket, illetve az utca másik feléről pár lány képeket készített rólunk. 

- Nem mennénk valami kevésbé nyilvános helyre? – mosolyogtam rá angyalian. 

- Dehogynem. – ugrott fel, és felhúzott magával, majd elindultunk vissza a kocsija felé. Én lehajtott fejjel mentem mellette, de láttam, hogy többször is rám pillant. Biztos voltam benne, hogy észrevette rajtam, hogy eléggé szokatlan számomra, hogy folyton vakuk villognak körülöttem. Mondjuk azért hálás voltam, hogy senki sem jött oda hozzánk, és nem kezdtek minket kérdezgetni a kapcsolatunkról. 

- Nagyon zavar? – szólalt meg Harry, mikor beültünk a kocsiba. 

- Majd csak megszokom. – mosolyogtam rá zavartan. 

- Nem muszáj nyilvánosan megjelennünk, ha nem akarod. Mondjuk nekem rohadt jó érzés, hogy mellettem vagy, és más is tud róla. – csak mosolyogva figyeltem, hiszen annyira jó volt hallani ezeket a szavakat. 

- Amúgy is…már nem sokáig kell nyilvánosan együtt lennünk. – sütöttem le a szememet. 

- Erről ma ne beszéljünk, rendben? Csak élvezzük ezt az estét. 

- Rendben. – bólintottam, de nem tudtam kiverni a fejemből, hogy hamarosan ismét elveszítem.

Elmentünk egy étterembe, és rendesen belakmároztunk, szinte mozdulni sem bírtam, úgy teleettem magam. Rettentő jól éreztem magam Harry-vel, és nagyon sokat beszélgettünk. Leginkább ő beszélt, pedig mellettem nehéz megszólalni. Most azonban az elmúlt kilenc évről volt szó, amit külön töltöttünk. Volt egy olyan érzésem, hogy azért beszél magáról, hogy nekem ne kelljen elmondanom, mi történt velem eddig. Elvégre a lényeget már úgyis tudta. 

- Holnap találkozunk? – kérdezte meg, mikor kitett a ház előtt. 

- Dolgozok. 

- Akkor ott találkozunk. – mosolygott rám, majd megcsókolt.

- Rendben. – bólintottam mosolyogva, majd ki akartam szállni a kocsiból, de ő visszarántott, és újra megcsókolt. 

- Szeretlek! – suttogta az arcomba. 

- Én is szeretlek! – lenyomtam egy csókot a szájára, és kipattantam a kocsiból. Megvárta, amíg beérek az ajtóig, csak azután hajtott el.

- Na? Hogy ment? – tette fel egyből a kérdést Dona, amint beléptem az ajtón. 

- Apa? – néztem rá ijedten.

- Még nem ért haza. Nemrég hívott, mát úton van. 

- Jól. – bólintottam, és a szobám felé vettem az irányt. 

- Akkor mi a baj? – nem adta fel a faggatózást.

- Elmegy. 

- Hova?

- Kezdődik a turné.

- Ó…Az nem jó. 

- Hát nem. Azt akarja, hogy menjek vele.

- Mármint a világkörüli turnéra?

- Igen. 

- És mi akadálya? – kérdezte a már az ágyamon ülő nő.

- Mi akadálya? Az, hogy itt az életem, ti, meg a munkám. 

- Ugyan már…Ezt most éppen úgy mondod, mintha apád és én gyerekek lennénk. 

- De ott van a munkám. 

- Létezik más munka is a világon. 

- A másik meg az, hogy miből tartanám el ott magam? Semmi pénzem sincs, és nem akarom, hogy Harry tartson el. Lemegy ez a turné, aztán majd folytatjuk onnan, ahol abbahagyjuk.

- Ki fogod bírni nélküle? 

- Muszáj lesz. – vontam meg a vállamat – Megfürdök, és lefekszek aludni. 

Dona bólintott, és magamra hagyott.

Fürdés után egyből elaludtam, rettentően kifárasztott ez a mai nap, nem is testileg, hanem inkább lelkileg. 

Másnap kora reggel arra ébredtem fel, hogy valaki kicsapja az ajtómat. 

- Mi történt? – ültem fel ijedten az ágyban. 

- Elmagyaráznád, hogy mi ez? – apám dühösen állt előttem, és az ágyamra dobott egy újságot. A címlapról a Harry-vel csókolózó énem köszönt vissza.

28. fejezet: Az első igazi randi

Sziasztok! Íme, itt is van a folytatás. Olvassátok el, hogy hogyan folytatják főhőseink az életüket a békülés után. Nem húzom tovább, tessék olvasni, és véleményezni! ;) 

Másnap reggel olyan érzéssel ébredtem, ami számomra teljesen ismeretlen volt. Borús idő volt odakint, de én mégis csodaszépnek találtam. Kimentem a konyhába, mert onnan hallottam zörgést.

- Szép jó reggelt! – köszöntem vidáman.

- Szia! – köszönt meglepetten Dona, aki éppen az ebédet főzte – Mi ez a jó kedv? 

- Apa? – néztem körbe.

- El kellett mennie már korán valami megbeszélésre, szerintem csak késő este jön haza. 

- A francba. 

- Miért? Baj van? 

- Nem, semmi. Csak beszélni akartam vele.

- Róla? – mosolygott.

- Igen. – nevettem el magam zavaromban.

- Hívott? 

- Annál kicsit több is történt. – vettem suttogóra, mintha bárki is meghallhatná – Itt volt.

- Itt? Mikor? Hol? 

- Nem sokkal az után, hogy bent jártál nálam. Az ablakon keresztül jött be. 

- Milyen romantikus. – ámuldozott Dona. Komolyan, néha úgy éreztem, mintha egy kislánnyal beszélgetnék. Mondjuk nem sokkal volt idősebb nálam. 

- Persze. A nyakát is kitörhette volna.

- Valaki aggódik? – mosolygott rám, miközben megkóstolta a készülő levest. 

- Nem vicces. – húztam fel az orromat.

- Jól van na! Amúgy szerencsétek volt.

- Mert?

- Apád be akart menni hozzád, de én lebeszéltem róla, hogy ne zavarjon, mert hátha alszol. 

- Azta…Köszi.

- Hát szép lett volna, ha rajtakap titeket. 

- Nem kapott volna rajta semmin. Csak csókolóztunk, és beszélgettünk.

- Szerintem az is bőven elég lett volna neki, hogy ha meglátja a szobádban. Jó lenne elmondani neki az igazat, nem?

- El akartam. Harry ma értem jön, mert el akar vinni valahová. De mondjuk nem is baj, ha idejön, apa nem lesz itthon, nem kell találkozniuk. Holnap meg majd elmondom neki az egész történetet. – bólintottam – Mi a kaja? 

Délután kettőkor érkezett egy sms-em, a következő szöveggel: 

„Ötre ott vagyok érted! Persze, csak ha nem gondoltad meg magad! – Harry”

Nem írtam neki vissza, de szerintem nagyon jól tudta, hogy soha nem gondolnám meg magamat ezzel kapcsolatban. Elkezdtem készülődni, fürödni, hajat mosni, majd sminkelni, és kiválasztottam a ruhámat. Vagyis csak ki akartam, de nem találtam semmi olyat, ami jó lenne egy randira. Egy szál törölközőben futottam ki a nappaliba, ahol Dona tévézett. 

- Basszus! – a kiáltásomtól majdnem leesett a kanapéról – Segíts! Nincs mit felvennem. Ez eddig nem volt ekkora baj, nem is foglalkoztam vele, hogy mit húzok fel az eddigi randijainkon, mert azok nem is voltak igazi randik, de ez most az, és nincs ruhám.

- Na nem, mintha nem lenne tele a szekrényed, de gondoltam, hogy ez lesz a baj. – szólalt meg, mikor befejeztem az ömlengést – Elugrottam a kedvenc butikomba, és ezt vettem neked. 

- Mi ez? – vettem át tőle az ajándéktáskát.

- A tiéd. Ruha a randira. – mosolygott.

- Te jó ég! Ez csodaszép. – vettem ki a táskából a ruhát – De ezt nem fogadhatom el.

- Ugyan már, elvégre a kislányom vagy. – vonta meg a vállát.

- Köszönöm. – szorosan magamhoz öleltem, majd a szobámba szaladtam, hogy felvehessem a ruhát. Csodaszép volt. A felső része fehér színű, és ujjatlan volt, egy nagy masnival a mell részénél. A barack színű alsó része combközépig ért, és feszesen tapadt rám. A derekánál pedig egy aranyozott öv választotta el a két részt. Egy fehér magassarkút, és egy fehér, arannyal díszített táskát választottam hozzá kiegészítőnek. 

A ruha csodás volt, de én szokás szerint, most sem tetszettem magamnak, mikor a tükörbe néztem. 

- Mi a baj? – szólalt meg Dona az ajtómban állva.

- Szerinted? Nézz rám! – mutattam végig magamon, miközben még mindig a tükörben bámultam magam.

- Csodálatos vagy. 

- Mint egy anorexiás. – tekertem meg a fejemet. 

- Nem. Egyáltalán nem. Nagyon szép vagy, és hidd el, hogy Harry álla le fog esni, ha meglát. – amint kimondta a mondatát, megszólalt a csengő – Kinyitom, addig szedd össze magad!

Dona kiment a szobámból, én pedig magamhoz vettem a táskámat, és nagy levegőt véve elindultam az előtérbe. 

- Szia. – köszöntem halkan, mikor megláttam őt. 

- Szia. – köszönt vissza ugyan olyan halkan, és legalább tízszer végigmért. 

- Én nem is zavarok. – szólalt meg Dona, majd elment – Jó szórakozást!

Pár pillanatig még néztük egymást, majd nagy gyorsasággal egyszerre indultunk meg a másik felé, és ahogy egymáshoz értünk, rögtön forró csókba kezdtünk. 

- Alig vártam, hogy ideérjek. – suttogta az arcomba.

- Én is. 

- Gyönyörű vagy, de többet ne vegyél fel ilyen rucit, mert nem tudom magam türtőztetni. Legszívesebben bevinnélek a szobába. – mosolygott rám kajánul. 

- Nyugtasd le magad, Styles! – nevettem el magam – Addig még hosszú utat kell megtenned. 

- Ne kínozz! – csukta le a szemét.

- Menjünk! – javasoltam, csak hogy eltereljem a témát. 

Kézenfogva sétáltunk el a kocsijáig, miközben ő végig bámult.

- Az utat nézd, oké? – nevettem el magam, mikor elindultunk. 

- Nehéz lesz, de rendben. – bólintott – Tényleg! Apukád mit szólt?

- Semmit, ugyanis otthon sem volt. Már kora reggel elment valami tárgyalásra. 

- Akkor aggódhatok tovább…szuper. – lefagyott a mosoly az arcáról. 

- Nem lesz semmi gáz. – tettem a lábára a kezemet – Apám mindig imádott téged. 

- Ja…De most azt hiszi, hogy egy seggfej vagyok. 

- Az is vagy. – néztem rá komolyan.

- Mi? Most…most miért? – nézett rám ijedten. 

- Csak vicceltem. Te jó ég! Mi bajod van? Miért vagy ilyen ideges? 

- Semmi…csak…

- Csak? – kezdtem gyanakodni, hogy valamit eltitkol előlem.

- Nincs semmi baj, rendben? – mosolygott rám, de nem igazán tudott meggyőzni.

- Oké. – bólintottam – Hova megyünk? 

- Na jó. El kell mondanom valamit. – félrehúzódott a kocsival, és rám nézett. A szívem ki akart ugrani a helyéről. Mit akar elmondani? Mindenféle dologra gondoltam, de legfőképpen arra, hogy most el fog hagyni. Ennyi volt a boldogság, ennyi volt életem első párkapcsolata. Alig egy nap. 

- Tudod mit? – emeltem fel a kezemet – Ne is folytasd, oké? Ne mondd ki, mert nem akarom hallani. – szorosan összezártam a szemeimet, mert éreztem, hogy pillanatokon belül kicsordul a könnyem. – Megyek, és fogok egy taxit. – kinyitottam az autó ajtaját, és kiszálltam, majd elindultam a járdán. A könnyeim patakokban folytak, és nem érdekelt, hogy szinte az összes kirakatot nézegető embernek nekiütköztem, mikor elrohantam mellettük. Rosszul voltam, és otthon akartam lenni, hogy nyugodtan sírhassak, és tovább szenvedjek a nyomoromban. 

26. fejezet: Az ablakon át

Sziasztok! Igen, végre itt van az a fejezet, amit szerintem már mindenki várt! Semmi mást nem fűznék hozzá, mert talán túl sok mindent elárulnék. ;)

Véleményeket továbbra is szívesen fogadom! :)

Még csak negyed tíz volt, így nem nagyon tudtam aludni. Hallottam, hogy apám, és Dona még odakint mászkálnak, és volt egy olyan megérzésem is, hogy azon gondolkoznak, hogy mit keresek itthon ilyen korán. Pár perc sem telt el, mikor kopogást hallottam az ajtón. 

- Tessék!- kiáltottam. 

- Bejöhetek, édesem? – Dona lépett be az ajtón. 

- Gyere. – bólintottam.

- Nem volt jó a buli? 

- De…de remek volt. 

- Akkor miért vagy itthon ilyen korán? – ült le mellém az ágyra – Sírtál? – kérdezte, mikor ráemeltem a tekintetemet.

- Nem, csak… - kezdtem, de aztán megint égni kezdtek a szemeim. 

- Mi történt? 

- Beszéltem vele.

- Vele? Harry-vel? 

- Igen. 

- Megbántott? 

- Az lenne a jobbik eset. 

- Nem értelek. – nézett rám zavartan. Letöröltem a könnyeimet, és belekezdtem a történetbe.

- Rákérdeztem mindenre, amit anyám és apám beszélgetéséből kihallgattam. Igaz volt minden, érted? 

- De ez jó, nem? Hiszen akkor nem felejtett el. 

- Elrontottam mindent. De legfőképpen az anyám. 

- Miért?

- Azért, mert semmi köze nem volt ahhoz, ami történt kilenc éve. Nem ő küldte rám őket, és még csak nem is tudott róla. Az anyám meg eltiltotta tőlem, és ezért ez eddig ki sem derült. 

- Carrie! De hát ez nagyon jó. Miért vagy ezért összetörve? Ezzel megváltozott minden, nem? 

- Éppen ez az. Az egész eddigi életem egy kibaszott nagy hazugság volt. Minden, ami történt, és amit magammal tettem, az a semmiért volt. 

- Kicsim, ne így nézd! Örülj, hogy ez pont most derült ki. 

- Most?

- Most, mikor újra egymásra találtatok, és odavagytok egymásért. 

- Odavagyunk egymásért? – nevettem el magam – Miről beszélsz? 

- Erről. Ez a tiéd. – nyújtott felém egy ajándéktáskát, amiben egy kopott, régi csomagolású doboz volt. 

- Mi ez? 

- Nagy szerencséje volt, hogy nem apád nyitott ajtót, hanem én. Bátor gyerek, az biztos.

- Ki?

- Szerinted? – mosolygott rám – Azt mondta, te tudni fogod, hogy mi ez.

Dona felkelt mellőlem, és magamra hagyott a szobában. Én csak nézegettem régi, szakadt csomagolást, majd elkezdtem megbontani. Amint megláttam, hogy mit rejt a csomagolás, a szívem ki akart ugrani, kirázott a hideg, és akaratlanul is, de mosolyogni kezdtem. A dobozban egy bekeretezett kép volt, amin Harry és én voltunk tíz évesen. A kép az ő szülinapján készült, és ez volt a kedvenc képem rólunk.

A keretet talán ő maga készíthette, hiszen látszott, hogy nem profi munkája. Rózsaszín volt, és a kép feletti részére rá volt írva, hogy „Örök…”. Igen, ez az ő írása volt, ezer közül is felismerném, még ennyi idő után is. Lefeküdtem, és úgy néztem tovább a képet, majd eszembe jutott, hogy azt mondta, hogy még mindig megvan neki bontatlanul a kilenc évvel ezelőtti ajándék. Amit akkor akart odaadni. Nem hazudott, tényleg megvolt neki, méghozzá itt, Londonban, nem otthon Holmes Chapel-ben. Félredobtam az ajándéktáskát, amiből kiesett egy boríték, amit eddig észre sem vettem. Felbontottam, és olvasni kezdtem az ismerős, de azért már felnőttesebb kézírást: 

„Hidd el, hogy minél távolabb kerültünk, annál jobban hiányoztál, és annál kevésbé tudtam nem arra gondolni, hogy mi van veled. Mikor összefutottunk, vagyis te kifutottál a kocsim elé, tudtam, hogy látni akarlak még, és tettem is érte. Annyira ismerős volt a hangod, a járásod, minden mozdulatod, és az, ahogyan folyton beszólogattál, de biztos voltam benne, hogy nem ismerlek. Néha arra gondoltam, hogy te vagy az a lány, akit már kilenc éve nem láttam, de a kép miatt, amit az anyukád küldött, tudtam, hogy ez nem lehetséges. Mikor elmondtad, hogy Caroline a neved, tudtam, hogy ha nem is az én Carrie-m vagy, de ez akkor is egy jel. 

Hiányzol! Rettentően hiányzol, főleg most, hogy tudom, itt vagy a közelemben, de mégsem lehetek veled, mert te nem akarod. Megértelek, hogy nehéz neked, de hidd el, hogy nekem is az. Annyira sajnálom, hogy évekig azt hitted, hogy én olyat tennék veled, és hogy nem szeretlek. Mert rettentően szeretlek, mindennél jobban. Soha nem felejtettelek el, és nem is foglak. Bárhogy is döntesz, én itt leszek neked. A barátod, vagy bármi más, amit csak akarsz. Csak kérlek, ne lökj el többet magadtól.

Nem szoktam soha levelet írni, főleg nem szerelmes levelet, szóval remélem, hogy nem lett túl nyálas. Dalokat tudok írni, talán ezt sem szúrtam el annyira. Szívből jött. - Harry”

Te jó ég! Levelet írt nekem, méghozzá szerelmes levelet. Szeret? Harry Styles szeret engem? Az lehetetlen. Vagy mégsem, hiszen ő maga írta, a saját kezével. Te jó ég! Te jóóóóó ég! 

Kétségbeesve, de mégis jó érzéssel bámultam a plafont, csak arra lettem figyelmes, hogy a telefonom csörögni kezdett a táskámban. 

- Tessék? – szóltam bele szórakozottan, rá sem nézve a képernyőre.

- Hallom jobb kedved van. – búgott bele az ismerős, mély hang. 

- Szia. – ültem fel hirtelen.

- Szia. Megkaptad?

- Igen. 

- És gondolom már a kukában van, ugye? – a hangja kissé csalódott lett. 

- Nincs ott. 

- Tényleg? 

- Tényleg. – a beszélgetés kezdett egyre kínosabb lenni. 

- Mondd csak, felkapcsolnád a lámpát a szobádban? – a kérdése hirtelen jött. 

- Tessék? Miért? 

- Csak kapcsold fel, rendben? – mondta, és letette a telefont. Ennek elmentek otthonról? Miért akarja, hogy felkapcsoljam a villanyt? Amint feltettem magamban a kérdést, zörgést hallottam az ablak felől, majd valaki erősen verni kezdte azt.

- Mit csinálsz? – kérdeztem, mikor kinyitottam az ablakot, és szemközt néztem Harry-vel. 

- Mondtam, hogy most még az ablakodon át is bemászok a szobádba, csak hogy beszélhessünk. – nyökögte, miközben átemelte a lábait az ablakon. 

- Ha nincs itt ez a fa, akkor hogy mászol fel? Különben is, elment az eszed? Le is eshettél volna.

- Aggódsz értem? – nézett rám nagy szemekkel – Ez már egy jó jel, és legalább biztos lehetek benne, hogy nem löksz vissza.

- Elment az eszed. – nevettem el magam, mire ő is mosolyra húzta a száját – Mi van?

- Nevetsz, és végre őszintén, mint régen. – a „régen” szótól egyből leolvadt a vigyor az arcomról. 

- Mit akarsz itt? 

- Válaszokat. 

- Mire? Már mindent tudsz, nem?

- Nem. Azt nem tudom, hogy te is úgy érzel-e irántam, mint én irántad. 

- Hogyan kellene éreznem?

- Szeretsz? 

- Nem vagy egy kicsit beképzelt? – húztam fel a szemöldökömet. 

- Az vagyok, de most nem arról van szó. 

- Akkor? 

- Látom, hogy érdekellek, és hogy szereted, ha a közeledben vagyok. 

- Mi ütött beléd, Styles? – nem akartam hallani a fülemnek – Te ittál?

- Nem ittam. 

- Akkor csak alapból vagy ilyen seggfej? Hol a fiú, aki azt a levelet írta? – mutattam idegesen az ágyra, ahol a papír hevert.

- Az a fiú nem tudja, hogy hogyan viselkedjen veled, és hogy hogyan álljon ehhez az egészhez. – ült le az ágyam szélére, és a tenyerébe temette az arcát. 

- Ezt hogy érted? – ültem le mellé. 

- Ideges vagyok, és azért vagyok seggfej. – nézett rám bocsánatkérő szemekkel. 

- Miért vagy ideges? 

- Mert szerelmeslevelet írtam egy lánynak, aki régen a legjobb barátom volt, és most nem tudom, hogy mit szól hozzá. Lehet, hogy csak barátságot akar megint, de lehet, hogy még azt sem.

- Szereted ezt a lányt? – lehet, hogy nevetségesnek hallatszott ez a beszélgetés, de egyszerűbb volt magamról egyes szám harmadik személyben beszélni, és úgy vettem észre, hogy neki is.

- Amióta csak ismerem, szerettem, de aztán nem láttam évekig. Mikor újra találkoztunk, azt sem tudtam, hogy ki ő, de egyből megtetszett, aztán mikor megtudtam, hogy ő volt a legjobb barátom, rájöttem, hogy nem tudok nélküle élni, és hogy szeretem. De most már szerelemből szeretem. Csak rajta múlik, hogy a képkereten hogyan folytatódik a felirat. Örök barátok, vagy örök szerelem. Bárcsak tudnám, hogy ő mit gondol. 

- Azt, hogy ha az apja megtudja ezt, akkor kicsinálja a lányt is, meg a fiút is. – mosolyogtam rá. 

- Mit? – kapta fel a fejét, és rám nézett. 

- Ezt! – mondtam, és szinte rávetettem magam, amitől elterült az ágyon. Meglepődött, de szinte egy pillanat alatt, mosolyogva viszonozta a csókomat.

Vad volt, és heves, de ugyan akkor gyengéd is. Teljes szívemből, és lelkemből élveztem a csókját, most már semmi undor nem volt bennem iránta, mint az elsőnél. Azt akartam, hogy csókoljon, és hogy soha ne érjen véget.

23. fejezet: Újabb igazságok

Sziasztok! A mai részben Carrie egy újabb, még sorsfordítóbb dologra jön rá. Nem húzom a szót, olvassátok minél előbb. Várom a véleményeket! :)

Nem akarom elhinni. Mondjuk tisztában voltam vele, hogy ez lesz a vége, de így, hogy tudom, hogy igaz, nem tudom felfogni. Hogyan került ki megint ilyen gyorsan a sittről? Gondolom a gazdag szülei kihozták… Vajon, ha sikerült volna neki tegnap este megerőszakolni, akkor is kiengedték volna? Mi a franc van az igazságszolgáltatással?

És ez a rohadék honnan tudja a számomat? Hogy mer nekem sms-t írni, főleg olyat, aminek nem is értem a felét.

”Ez megint nem jött össze, se nekem, se neked. Pedig el sem tudod képzelni, hogy milyen jó lett volna. De talán majd egyszer… Ez a számlád rendezve, de ha én, vagy a kis haverjaim hiányoznánk, keress meg! Talán ingyen lesz valamiért cserébe. - Sam”

A „nem jött össze” részekkel arra utal, hogy nem tudott megerőszakolni, és meg nem tudtam börtönbe záratni. A „kis haverjai”-val a drogokra utal, a „valamiért cserébe” mondattal pedig arra, hogy ha lefekszem vele, ingyen lesz az anyag. De mi az, hogy a számlám rendezve van? Ennyivel lenyugodna? Hiszen az ezelőtti miatt sem hagyott békén. Na mindegy, ez most túl bonyolult nekem. Elhajítottam a telefonomat a szoba másik végében lévő fotelba.

- Bejöhetek? – nézett be Dona az ajtón. 

- Persze. – mosolyogtam rá – Csak tévézni akartam. 

- Jól vagy? – ült le mellém az ágyra.

- Igen. 

- Apádat ne vedd komolyan, csak aggódik. 

- Tudom, de akkor is lehetne egy kicsit megértőbb.

- Igen. 

- Hol van most? 

- Hát…ezért jöttem be. Itt van az anyád. 

- Mi? – pattantam fel az ágyról, és kirohantam az ajtón. 

Már az előtérből hallottam, hogy beszélgetnek. 

- A Styles gyerek. – hallottam apa hangját, és megtorpantam. Az ajtóból hallgattam tovább őket. 

- Tessék? – csodálkozott az anyám – Hogy tudta az a kis semmirevaló megvédeni? Olyan, mint a piszkafa. 

- Csak volt. Láttad te mostanában? Szinte nagyobb darab, mint én. 

- És mit keresett megint Carrie közelébe? 

- Szerintem most nem ő a legfőbb gondunk. – intette csendre apa, és én helyeslően bólintottam, habár senki nem látott.

- Igaz. Tehát ugyan az volt megint, mint négy éve? 

- Igen. 

- Börtönbe van? 

- Talán még ott, de a szüleit ismerve már kiengedték. 

- Fantasztikus. Szabadon mászkál, mikor drogot árul, meg lányokat molesztál. És Styles? 

- Mi van vele? 

- Mi van, ha neki is köze van hozzá? 

- Már hogyan lenne, Jessica? – horkant fel apám.

- Kilenc éve is volt. 

- Szerintem ez most más helyzet. Nem hiszem, hogy lányokat kell neki erőszakolnia, mikor millió rajongója van. 

- Kiskorában sem néztem ki belőle, hogy azt teszi, amit tett. 

- Ő hívta ki a rendőröket. 

- Lehet azért, mert bűntudata lett, mint régen.

- Mint régen? – hallottam apám hangján, hogy nem érti. 

- Miután Carrie-t megverték, eljött hozzá.

- Tessék? Ezt nem is tudtam. 

- Minden délelőtt ott volt, akkor, mikor te dolgoztál. De én nem engedtem a lányunk közelébe, neki pedig azt mondtam, hogy nem járt itt. Emlékszem, hogy hónapokig kérdezgette, hogy nem jött-e át. Én pedig mindig hazudtam neki, hogy jobb legyen. 

- Szerinted attól lett jobb?

- Csak az érdekeit néztem, Wesley! 

- Vagy inkább a tiédet, mert soha nem szeretted, hogy nem lány barátai vannak. 

- Na és? Kislányként kislányokkal kellett volna lennie, nem ilyen semmirekellőkkel. Jobb is, hogy így történt, mert előbb-utóbb Carrie szenvedte volna meg, hiszen a gyerekből világsztár lett. 

- Én miért nem tudtam erről? 

- Mert te gyenge voltál, és elmondtad volna neki.

- Mert te annyira erős vagy? 

- Igen. Ugyanis hazudni a lányomnak nehéz volt.

- Mégis egy évig bírtad csak mellette. Utána miért nem mondtad el legalább nekem? Nem lett volna neked mindegy?

- Nem. Mert biztonságban akartam tudni Carrie-t. A gyerek meg még utána sem hagyott békén. Téged nem mert zaklatni, ezért én kaptam meg az összes levelét.

- Levelét? 

- Igen, e-mailt írt a céges fiókomra. És amíg írt, tudtam, hogy Carrie jól van, távol tőle. 

- De miért írt? 

- Hogy tudjon róla. Megígértem neki, hogy elmondom, hogy Carrie hogy van, és hogy felépült-e, csak hagyja békén.

- És miért nem kérdezted meg tőle, hogy miért érdekli, ha miatta ment tönkre? 

- Nem is volt arról szó, csak kitaláltam mindenfélét, hogy boldog, és nem hiányzik neki, meg hogy jobb lesz neki nélküle. Még egy képet is küldtem, amit az újságban találtam, és azt mondtam, hogy az Carrie. Azért nem ismerte fel őt mikor találkoztak.

- És elhitte? 

- Persze. Azt sem tudta, hogy már nem lakok veletek. 

- Meddig hazudtál neki? 

- Nem is tudom. Talán tavaly írt utoljára.

- Miért hagyta abba?

- Mert azt mondtam, hogy Amerikába költözött az új barátjával. – anyám válasza egyszerűen hangzott, de bennem millió darabra tört a szívem. Harry még nyolc évig tudni akarta, hogy mi van velem, még nyolc évig bocsánatot akart kérni. Az anyám meg eljátszotta, hogy jól vagyok, és hogy boldogan élek nélküle. Hogy lehet valaki ilyen? Hogy lehetek én az ő lánya? 

A szemeim megteltek könnyel. Be akartam menni hozzájuk, és leordítani annak a szemét boszorkánynak a fejét, de nem ment volna. Megfordultam, és a szobámba vettem az irányt, de alig egy méter után a kanyarban beleütköztem Dona-ba. Ránéztem könnyes szemekkel, és láttam rajta, hogy tudja, hogy mindent hallottam. Átkarolt, és bekísért a szobámba.

- Hogy tehette ezt velem? – szólaltam meg nagy nehezen, de még mindig keservesen zokogva – Miért hazudott nekem kilenc évig? Miért, mikor nem látott, és nem ő nevelt fel? 

- Azért, mert aggódott, hogy mi lenne veled, ha megint beszélnél a fiúval. – nyugtatott Dona. 

- Akkor talán nem lenne ilyen elcseszett az életem. 

- Kérdezhetek valamit? 

- Igen. – néztem rá könnyes szemekkel. 

- Már nem is haragszol rá annyira, ugye? – mosolygott a velem szemben ülő, szőke nő. 

- Kire?

- Hát a szépszemű, göndör hajúra.

- Dehogynem! – feleltem határozottan. 

- Biztos? – húzta fel a szemöldökét. 

- Nem biztos. – sütöttem le a szemem. 

- Ha látod, akkor valahol legbelül örömöt érzel, ha a közeledben van, akkor a szíved ki akar ugrani, ha hozzád ér, akkor kiráz a hideg. Ha esetleg más lánnyal látod, akkor fel tudnál robbanni, és szeretnéd a lányt elküldeni melegebb éghajlatra. Ha távol van, és rá gondolsz, akkor mosolyogsz magadban, mint egy bolond, és akkor is érzed az illatát, ha nincs melletted. Ha pedig lefekszel aludni, akkor az ő arcát látod magad előtt a sötétben. 

- Ezzel most mire célzol? 

- Így van, vagy nincs így? 

- Egy-két dolog igaz, de ez nem jelent semmit. 

- Letagadod, hogy nem jelent semmit. 

- Mi van? – nevettem el magam, és letöröltem az éppen lecsorduló könnyemet az arcomról. 

- Szerelmes vagy belé. – apró mosoly jelent meg az arcán. 

- Mi vagyok? – néztem rá meredten – Hogyan lennék az?

- Mert látom rajtad, és tudom, hogy milyen a nő, ha szerelmes. 

- Hogyan lehetnék belé szerelmes, azok után, amit tett?

- Szerintem te már régen megbocsátottál neki. 

Nem szóltam ez szót sem, csak elgondolkoztam azon, amiket Dona felsorolt. Ha látom, akkor örülök, még akkor is, ha nem kéne, ha a közelemben van, akkor kiugrik a szívem, ha hozzámér, akkor kiráz a hideg. Ha Miranda-val van, akkor meg tudnék halni, hogy nem engem csókol, hanem őt. Folyton csak rá gondolok, és amióta először egy kocsiba ültem vele, folyamatosan érzem az illatát, nem beszélve arról, hogy minden este úgy alszok el, hogy rá gondolok. Mi van velem? Utálnom kéne, de nem megy. Tényleg megbocsátottam neki, és beleszerettem volna?

22. fejezet: A rendőrségen

Sziasztok! Meghoztam a mai részt, amiben megtudjátok, hogy mi lesz Harry-vel és Carrie-vel a rendőrség után. Köszönöm az eddigi véleményeket, és pipákat. Úgy látom, hogy megéri minden nap hozni részt!

- A barátnője, és a támadója alig négy éve, de már bent vannak a rendőrségi nyilvántartásban.
- Tessék?
- A vádlott vérében egyértelműen találtunk tudatmódosító szereket, így öntől is vért fogunk venni. – nézett rám megint a szigorú tekintetű férfi.
- Miért? – Harry-ből csak özönlöttek a kérdések.
- Azért, mert ezelőtt ugyan ezért, Caroline Peterson által került be hozzánk Samuel Hale. – becsuktam a szememet, és azt kívántam, bárcsak ne lennék most itt, és bárcsak ne lenne mindez igaz. Tudtam, hogy innen nincs visszaút.
- Már máskor is meg akart erőszakolni? – fordult felém Harry.
- Még otthon, Holmes Chapel-ben. – hajtottam le a fejemet, és éreztem, hogy megtelnek a szemeim könnyel – Akkor elég sokat lógtam vele, mert nehéz időszakom volt.
- Annyira, hogy a kisasszonynak volt annyi esze, hogy feljelentse a támadóját, holott elég erősen drogok hatása alatt állt.
- Drogoztál? – a mellettem ülő fiú elképedve nézett rám.
- Igen! Drogoztam, de az már régen volt. Elvonóra jártam, és tiszta vagyok. Pár napja jött el hozzám Sam, azóta követett, és fenyegetett.
- Miért? – tette fel a kérdést a rendőr.
- Mert van egy kis…öhm…
- Igen?
- Elég sok pénzzel tartozok neki. Négy éve még fiatal voltam, nem volt munkám, így nem tudtam neki fizetni a drogokért. Mivel úgymond én voltam a barátnője, ezért adott hitelt. De mikor feljelentettem, azt akarta, hogy fizessek neki.
- És ezt akarta visszakapni ma este?
- Igen. Szombatig adott haladékot, de ma este a munkahelyemen, miközben cigiztem, rám támadt. Azt mondta, hogy nem muszáj fizetnem, de akkor le kell vele feküdnöm. Amikor nemet mondtam, elkapott, leszabta a ruhámat, és…ha nem jött volna Harry, akkor… - nem tudtam kimondani, mert a teljes testemet rázta a sírás.
- Rendben. – bólintott a rendőr – Hiszek magának, de muszáj vért vennünk.
- Jó. – bólintottam. Ő felkelt a székéből, majd kiszólt a folyosóra. Pár pillanat múlva egy egyenruhás nővel jött be. – A kolleganőm elkíséri önt a vérvételre, addig kihallgatom a fiatalembert is.
- Rendben. – Harry-re néztem, aki azóta, hogy megtudta rólam az igazat, meg sem szólalt, és rám sem nézett.

Tudtam, hogy csalódott bennem, és rettentően fájt. Kimentem a nővel, aki egy külön szobában lecsapolta a véremet, majd kimentem a folyosóra, és leültem egy székre. Elég régóta vártam már. Talán Harry itthagyott? Amint feltettem magamban a kérdést, ő megjelent a folyosó végén.
- Mehetünk? – kérdezte.
- Nem tudom, nem kellene megvárnom az eredményt?
- A pasi odabent azt mondta, hogy mehetünk. – mutatott maga mögé – Majd hívni fognak.
- Oké. – bólintottam, majd felpattantam a székről, és az ajtó felé vettem az irányt. Kint akartam lenni, minél előbb. – Köszönöm még egyszer azt, amit ma tettél. – az utcára kiért felé fordultam, erőltettem az arcomra egy mosolyt, majd elindultam.
- Mégis hova mész?
- Fogok egy taxit. Hazamegyek.
- Taxival? – nevette el magát – Ülj be a kocsiba, elviszlek.
Követtem az utasítását, és beszálltam mellé, de egészen hazáig nem szóltunk egymáshoz egy szót sem.
- Megállok pár házzal arrébb, és megvárom, amíg beérsz. Oké? – fordult felém, mikor befordult az utcánkba, majd lelassított két házzal odébb.
- Rendben, és köszönöm még egyszer.
- Nem kell megköszönnöd.
- Azt hittem, hogy azok után, amit megtudtál rólam, nem akarsz majd beszélni sem.
- Miért ne akarnék? – nézett rám mosolyogva – Hibáztál, de ki nem? Szerinted nekem nincs olyan dolgom, amit nem bántam meg?
- Akkor nem tartasz gyengének? – néztem rá, ő pedig felém fordult, közelebb hajolt hozzám, és az arcomat a két kezébe vette.
- Tudod, csak eléggé sokkolt, hogy mi mindenen keresztülmentél már, és rájöttem, hogy te vagy a legerősebb ember, akivel valaha is találkoztam. De azért néha elkel egy kis védelem is, és örülök, hogy ma én lehettem az. – mosolygott rám. A szavai boldogsággal töltöttek el, az érintésébe pedig beleborzongtam. Pedig undorodnom kellett volna tőle, de egyszerűen nem ment. Elkezdett közeledni felém, de én elhajoltam.
- Sajnálom. Nem kellett volna, pont most, ezek után. – tekerte meg a fejét, és elhúzódott.
- Nem arról van szó, Harry.
- Nem?
- Persze, hogy nem.
- Nem értelek. – húzta össze a szemöldökét.
- Tényleg nem érted? Sam, és te ugyan olyanok vagytok számomra. Soha nem tudom megköszönni, hogy ma ott voltál, de ez nem jelenti azt, hogy megbocsátom, amit kilenc éve tettél velem. Miattad, és miatta jutottam el az önsanyargatásig, az öngyilkossági kísérletekig, és a drogig.
- Miattam? – az arca kétségbeesett volt.
- Igen! Miattad nem ünnepelem kilenc éve a szülinapomat, mert az a nap emlékeztet rá, mikor otthagytál, és rám küldted Sam barátodat. Miattad bántott, és szégyenített meg. Miattad mentem tönkre idegileg, és miattad hagyott el az anyám.
- Carrie, te meg… - kezdte hitetlenkedő arccal, de félbeszakítottam.
- Ne! Nem akarom hallani a magyarázkodásodat. Köszönöm, hogy hazahoztál, és vigyáztál rám. Szia. – kiszálltam a kocsiból, mondjuk ezt már megszokhatta szerintem, hiszen nem ez volt az első alkalom, hogy faképnél hagytam. Egészen a házunk bejárati ajtajáig futottam.
Szerencsére apáék már aludtak, hiszen majdnem akkor értem haza, mintha dolgoztam volna. Azt hiszem, hogy egyből sikerült elaludnom.
Másnap, dél körül ébredtem fel, és egyből a zuhany alá álltam, ugyanis le akartam mosni magamról az éjszaka mocskát.

Majdnem fél órát álltam a zuhany alatt, és szinte a bőrömet is lesikáltam, de úgy éreztem, hogy még most sem vagyok tiszta. Vörös karokkal mentem ki a fürdőből.
- Édesem! – hallottam apu hangját a nappaliból – Idejönnél egy kicsit?
- Mi az? – kérdeztem belépve az ajtón, de egyből rájöttem, hogy mit akar – Szia!
- Szia, szívem! Jól vagy? – Kate ült apámmal, és Dona-val szemben a kanapén.
- Miért ne lennék? – kérdeztem, mintha nem tudnám, miért akarja tudni.
- Caroline! – szólalt meg apám idegesen, de mégis aggódva – Miért nem mondtad el?
- Nem fontos, oké? Meg amúgy is, aludtatok, mikor megjöttem. – vontam vállat.
- Nem fontos? Már hogyne lenne az. Meg akartak erőszakolni, és nekünk mástól kell megtudnunk?
- Apa! Nem történt semmi komoly dolog.
- Örülök, hogy ezt így fogod fel. Bajod is eshetett volna.
- De nem esett.
- De azt sem magadnak köszönheted. – szólalt meg Kate is, mire én rákaptam a pillantásomat.
- Tudom. – hajtottam le a fejemet.
- Elmesélnéd? – kérte Dona, sokkal halkabb hangnemben, mint apám.
- Én szerintem nem is zavarok. – állt fel Kate – Csak tudni akartam, hogy jól vagy-e, és megmondani, hogy a héten maradj itthon. Rendben? – mosolygott rám, majd átölelt – Sajnálom! – súgta a fülembe, célozva ezzel arra, hogy nem akarta, hogy apáék tőle tudják meg. Én csak rámosolyogtam, majd kikísértem az ajtóig. Visszacammogtam a nappaliba, ahol apám, és Dona is kíváncsian várták a beszámolómat.
- Tehát?
- Kimentem a klub hátsó részébe, az udvarra, hogy szívjak egy kis friss levegőt…
- Vagyis, hogy rágyújts, gondolom. – mondta szúrós tekintettel apám.
- Szóval, kint voltam, és akkor megjelent ez a pasi. Egyből letámadott, és hát ennyi volt. Letartóztatták, aztán kihallgattak minket…engem, és hazajöttem.
- Hülyének nézel?
- Nem. – tekertem meg a fejem. Azt hittem, hogy ennyivel megúszom.
- Akkor mondd el, hogy hogyan jutottál el a rendőrségig, és miért nem sikerült bántania téged annak az alaknak.
- Édesem… - szólt közbe Dona – …nem gondolod, hogy nem akar beszélni róla?
- De én az apja vagyok, és tudni akarom, hogy mi történt. Várj csak! Azért nem mondod el, mert ő volt az, ugye?
- Ki?
- Hát Styles.
- Tessék? – nevettem el magam – Dehogy ő volt.
- Akkor ki?
- Sam, Sam Hale. Utánam jött, mert tartoztam neki, még abból az időből. Napok óta követett, és tegnap este felajánlotta, hogy fizessek neki más módon, de én nemet mondtam, és akkor meg akart... – nem tudtam befejezni a mondatot, csak lehajtottam a fejemet. Dona mellém ült, és megölelt.
- Már megint ez a gyerek? – apám idegesen járkált előttünk – Már akkor be kellett volna zárni, mikor először próbálkozott.
- Be is zárták, csak a szülei kihozták, és van egy olyan érzésem, hogy már most sincs bent.
- Mégis mit kell csinálni ahhoz, hogy a tettes megbűnhődjön? Na és hogyan szabadultál meg tőle? Hogyan jöttek a rendőrök?
- Jött egy srác, és ő segített.
- Szerencséd volt, kicsim. – fordult felém az apám, már kicsit megenyhülve – Ki volt az? Meg szeretném köszönni neki.
- Azt nem hinném. – húztam el a számat.
- Miért? Ki az?
- Harry Styles. – a név hallatára apám még sápadtabb lett, és visszaült a kanapéra.
- Ó! – csodálkozva mondta, majd újra felvette a kemény arcát – De ettől még nem lehet elfelejteni, hogy mit tett.
- Tudom, és nem is fogom. – biztosítottam – Visszamegyek a szobámba.
Sem apa, sem Dona nem szóltak semmit, csupán bólintottak.
Pont, mikor beléptem a szobámba, megszólalt a telefonomon az üzenetjelző hang. A kezembe vettem, de mikor megláttam, hogy ki írt, még rosszabb kedvem lett, mint eddig volt. 

17. fejezet: A pokol ördöge

Sziasztok! Ebben a részben végre kiderül, hogy ki az a titokzatos idegen, aki felbukkant Carrie életében. Remélem, hogy tetszenek a bonyodalmak. Várom a véleményeket! ;)

Több mint két hete dolgozok már, és ilyenkor általában mindenkinek több pihenésre van szüksége. De én a normális emberekkel ellentétben, alig aludtam valamit az elmúlt napokban. Fenekestül felfordult az életem, köszönhetően a volt legjobb barátomnak, az anyámnak, és még egy embernek, aki rosszabb a pokol ördögénél is. 

Vasárnap van, én pedig elég későn keltem fel. 

Már délután volt, mikor kimentem a szobámból a nappaliba. Természetesen apámat, és Dona-t is ott találtam, összebújva a kanapén. Mikor megláttak, egyből levették a szemüket a tévéről, és rám figyeltek. 

- Kialudtad magad? – kérdezte Dona.

- Nem éppen. 

- Akkor miért nem maradsz itthon? 

- Két hete dolgozok a Rose-ban. Nem hinném, hogy rögtön beteget kellene jelentenem. 

- Akkor fel kellene mondanod! – szólalt meg apám is.

- Tessék? – nem akartam hinni a fülemnek. Dona nagy nehezen beszervezett egy ilyen nagyhírű, és népszerű bárba, ahova nem jut be akárki, én meg dobjam el az egyetlen pénzforrásomat?

- Szerintem, az lenne a legjobb megoldás, ha otthagynád az a helyet. Majd találunk együtt valami nyugisabb munkát. Dona rengeteg embert ismer, és már én is elég jól mozgok ezekben a körökben. 

- Nem fogok felmondani!

- Kicsim, kérlek! Én csak neked akarok jót. 

- Apa! Ne aggódj már annyit. Rendben? Kézben tartom a dolgokat. 

- De ha minden második nap látod, attól még rosszabb lesz. 

- Tudom, hogy meg akarsz védeni tőle…pontosabban attól, amit ő hoz ki belőlem. De hidd el, hogy nem érint már olyan érzékenyen a dolog, mint régen. Azért mégiscsak kicsit másabb a helyzet, mint tizenegy éves koromban. Felnőttem, és el tudom intézni a dolgaimat. 

- Én csak…

- Tudom, apa. Tudom, hogy féltesz, de nem kell. Megbirkózok vele. Nem fogom megint miatta feladni az életemet. Szeretem a munkámat, és ott van nekem Annie is. 

- Rendben. De ígérd meg, hogy nem hagyod, hogy megint azt tegye veled, és nem keveredsz olyan dolgokba, mint négy éve. 

- Megígérem! – mosolyogtam rá, habár a szívem majdnem kiugrott, hiszen tegnap már elég rendesen belekeveredtem abba a szörnyű dologba – Most megyek, mert lassan indulnom kell!

- Azt akarta, hogy mondj fel? – Annie kétségbeesetten nézett rám, mikor nyitás előtt poharakat törölgetve, elmeséltem neki, hogy mi minden történt ebben az alig két napban – De ugye nem?

- Nem! Dehogy is! Eszem ágában sincs felmondani. Egyes zavaró tényezőket leszámítva szeretek itt dolgozni.

- Akkor jó. – sóhajtott egy nagyot. Úgy látszik, hogy ő sem szívesen válna meg tőlem. 

- Lányok! – érkezett meg Kate a pultba – Ma ti ketten lesztek a pultban, mert a hátsó teremben lánybúcsú lesz, és a fiúk lesznek a pincérek. Itt kint pedig felváltva mentek majd a sorok között, ha szükségesnek látjátok. De ma úgysem lesznek sokan. Rendben?

- Persze. Oké. – bólintottunk, és egymásra mosolyogtunk. Nem tudom, hogy melyikünk örült jobban, hogy végre együtt dolgozhatunk. Elismerem, hogy Gale sem rossz partner, hiszen mindig bókol, és nagyon kedves velem, talán túl kedves is, de Annie-vel azért mégiscsak jobb lesz. 

- Nem tudom, hogy hol van Miranda, de már itt kellene lennie. Az öltözőben nem volt?

- Nem. 

- Biztos az új pasija lefoglalja. Hihetetlen, hogy mennyire nem törődön lett, amióta ezzel az énekes gyerekkel van. Péntek este is mit műveltek itt? Beszélni fogok ezzel a lánnyal, elvégre ez egy munkahely, nem pedig hálószoba, hogy itt essenek egymásnak. – háborgott Kate, de inkább csak magának mondta, hiszen tovább is állt, hogy kinyissa a klubot. Észrevettem, hogy Annie rám néz, hogy mit reagálok, ezért én megpróbáltam közömbös arcot vágni, de nem hiszem, hogy sikerült.

- Ne is törődj vele. Tudod, hogy csak azért csinálta, hogy féltékeny legyél. – kezdett bele a monológjába – Elvégre akkor nem ment volna utánad, meg nem ment volna el hozzátok sem. 

- Hagyjuk, oké? Csak remélem, hogy ma nem jelenik meg.

Az első vendégek a lányok voltak, akik a lánybúcsúra érkeztek. Ők egyből elfoglalták a hátsó termet, de szép lassan megtelt a mi részünk is. Szerencsére nem volt sok ember, így bírtuk az iramot, meg közben a fiúk is besegítettek. Annie-vel rengeteget beszéltünk, ami elterelte a figyelmemet a gondjaimról.

- Micsoda hely! – szólalt meg egy hang a pult túloldalán – Nem gondoltam volna, hogy ilyen helyen kötsz ki. Azt hittem, hogy majd valami olcsó, útszéli lebujban rázod magad. Pincérnő? Nem éppen a te világod.

- Mit keresel itt? – elöntött a düh, mikor megláttam a tegnapi, utcai támadómat – Bárhogy számolsz, akkor sem telt le az egy hét. 

- Nyugalom, édes! Csak bulizni jöttem. Adj valami piát, amit persze te állsz. – kacsintott rám.

- Nem gondolod komolyan? 

- Nyugi, majd levonom a tartozásodból. 

- Kicsit csendesebben, ha megkérhetlek! – néztem körbe zavartan.

- Tudooood…még szexibb vagy, mint mikor utoljára láttalak. Akkor sem voltál kutya, sőt ruha sem sok volt rajtad, de így…

- Ha itt akarsz maradni, akkor legalább a pulttól tűnj el, hogy ne legyen egész éjjel hányingerem tőled. – mosolyogtam rá gúnyosan. 

- Eszem ágában sincs. Nem gondolod, hogy kihagyom ezt a látványt? 

- Akkor csak ne szólj hozzám! – mondtam, majd levágtam elé a poharat, és a pult másik végébe mentem, ahol Annie is állt.

- Ki ez a pasi? Elég jól néz ki.

- Az ördög, a természeti katasztrófák, és a világ összes betegségének a keveréke. – válaszoltam neki elfojtott hangon.

- Ismered? Honnan?

- Otthonról…mármint Holmes Chapel-ből. 

- Ó! 

- Ne állj vele szóba, ne is nézz rá, mert tényleg rosszabb mindennél, amit el tudsz képzelni. 

- Oké. Nyugalom, de idejön. 

- Akkor menj. – löktem a pultnak annak a vége felé, ahol eddig én voltam. 

- Bemutatsz a barátnődnek? – hallottam meg ismét a hangját. 

- Nem! – válaszoltam a kelleténél kicsit hangosabban. 

- Valami gond van? – szólt közbe az újonnan érkező. 

- Már csak te hiányoztál! Mit keresel itt? 

- Ez a törzshelyem. – válaszolta egyszerűen a göndör fiú – De…valami gond van a gyerekkel? – kérdezett ismét, és a mellette álló zaklatómra mutatott. 

- Nem hinném, hogy bármi közöd lenne hozzá. – mosolyogtam rá. 

- Harry Styles! – szólalt meg a szőke is – Hát meg sem ismersz? 

- Styles elfelejtette az otthoniakat. – néztem Harry szemébe szemrehányóan. 

- Sam? – nézett rá a fiúra – Sam Hale? 

- Igen, haver! Azt hittem, hogy meg sem ismersz. – a szőke magához rántotta Harry-t, és átölelte. A látványtól fel akart fordulni a gyomrom, hiszen felidézte bennem a kilenc éve történt esetet. Azt, mikor csurom vizesen ültem a biciklimen, és hazafelé tekertem, és azt, amikor Sam nevetve mesélte Harry-nek, hogy mit tett velem a pataknál. Igen. Itt állt velem szemben a két fiú, akik miatt annyit szenvedtem. De a történetem Sam-mel még messze sem ért véget azon a napon.

- Harry! – Kate szakította őket félbe, engem pedig el a gondolataimtól – Hol van Miranda? 

- Honnan tudjam? 

- Te vagy a pasija, vagy mi…Azt hittem, hogy veled van. Itt kellene lennie. Nincsen táncoslányom. Mégis mit csináljak most?

- Majd Carrie beáll! – szólalt meg Sam, amitől a vér is megfagyott az ereimben. 

- Tessék? – tette fel a kérdést egyszerre Kate és Harry. 

- Hiszen profi. Nem is mondta? Pár éve otthon táncot tanult. 

- Az nem éppen ilyen tánc volt. – próbáltam elterelni a témát, mielőtt még valami butaság jut Kate eszébe. 

- A keringőtől a rúdtáncig minden megy neki. Én tudom a legjobban. – kacsintott rám, amitől még jobban felfordult a gyomrom. Harry összehúzott szemöldökkel nézett rá, majd rám. 

- Caroline! – Kate elkapta a kezemet – Kérlek! Csak addig, amíg Miranda ideér. Addig majd én beállok a helyedre. Kérlek!

Ha most felállok a színpadra, akkor vége lesz. Megint vissza fog térni a szétcsúszott, megszégyenített, négy évvel ezelőtti Carrie.

- Oké! – egyeztem bele Kate kétségbeesett arcát látva, ami egyből felragyogott a válaszomra. Miért van nekem ilyen jó szívem? Sam gúnyosan, és meg mernék rá esküdni, hogy perverz gondolatokkal a fejében, mosolygott rám, míg Harry kétségbeesetten figyelt, és kapkodta a tekintetét. 

- Gyere! Öltözz át, és kezdhetsz is! – Kate magával rántott, otthagyva a többieket, de hallottam, hogy kivágódik a pult ajtaja, és valaki szapora léptekkel követni kezd minket.

16. fejezet: Egy ismerős a zűrös korszakból

Sziasztok! Íme a mai rész, amiben színre lép az az ember is, akit nagyon utálni fogtok, és aki még Harry-nél is jobban felforgatja Carrie életét.
Ezen kívül elárulom azt is, hogy ma hajnalban befejeztem a következő, azaz a harmadik történet írását is. Szerintem igazán egyedi lett az alapsztori, és az epilógussal pedig nagyon meg vagyok elégedve, ugyanis valamiért nagyon különlegesre sikeredett. De erre még elég sokat kell várni, ugyanis még közel sincs vége ennek a történetnek sem. ;)
Ezen a héten már nem, de a jövő héten biztosan nekiállok a negyedik sztorinak is. Már van pár ötletem, de még nem rajzolódott ki előttem semmi konkrét.

Azt akarja, hogy megismerjem a kishúgomat? Az én kishúgomat? Tehát az alatt a nyolc év alatt született még egy lánya, akivel pótolni tudott engem. Mondjuk igazából nem is tudom, hogy akart-e engem valaha is pótolni. Mert mégsem hiányozhattam neki annyira, hogy pótolni kellejen. Elvégre egyszer sem hívott fel, hogy mi van velem. Nem érdekelte, hogy élek-e még. Az sem érdekelte, hogy meggyógyultam-e. Nem törődött sem velem, sem pedig azzal, hogy az apám még bírja-e idegekkel a gondozásomat. Az apám…Az, aki most idehívta őt. Az, aki azt hitte, hogy most majd más lesz, mint régen, és az anyám kíváncsi lesz rám. Apa el sem tudja képzelni, hogy most mennyire elrontott mindent. Most nem csak a seggfej volt legjobb barátom a gondom, hanem még ez is. Egy dologgal még meg tudnék birkózni, de kettővel? Lehetetlennek érzem. Csak azt nem tudom, hogy miért jött el Amerikából. Azért, hogy az arcomba vágja, hogy van egy másik lánya helyettem, akiről fogalmam sem volt? Bármit kinézek belőle. Bármit, azok után, hogy elhagyott engem tizenkét éves koromban. Elhagyott engem, és apámat is, és ezt soha nem fogom megbocsátani neki. 

- Bejöhetek? – nézett be Dona az ajtómon.

- Persze.

- Jobban vagy? 

- Szerinted? Elég gondom van a múltammal már így is, erre most megjelenik itt ez a nő…az anyám. – az utolsó szót undorodva mondtam ki – Azt hiszi, hogy szükségem van a segítségére. 

- Lehet, hogy helyre akarja hozni a kapcsolatotokat.

- Ezen nincs mit helyrehozni. Ő nem tartozik a családomhoz, csak te és apu. Apu, akit most meg tudnék fojtani.

- Nem ő hívta ide az anyádat, csak telefonált neki, hogy tudjon rólad. 

- De miért pont most? Nem fogom azt tenni magammal, mint régen.

- Sokszor beszélnek, csak te nem tudtál róla. Anyád kíváncsi rád. 

- Mi?

- Bizony. Nem gondolod, hogy el kellene menned hozzá? 

- Nem. 

- Megismerhetnéd a testvéredet.

- Nekem nincs testvérem. Volt egy, még kilenc éve, egészen addig, amíg agyon nem veretett a haverjaival. 

- Menj el hozzá.

Dona elég sokáig győzködött, ezért most itt vagyok. Itt állok a Kingthsbrirge Hotel liftjében, és éppen az anyámhoz tartok.

- Szia! – nézett rám meglepetten, mégis kissé félve az anyám, mikor ajtót nyitott – Gyere be!

- Kösz. – mondtam halkan, mikor beléptem mellette. 

- Nagyon örülök, hogy itt vagy. A húgod most nincs itt, elment Peter-rel sétálni, de szerintem hamarosan visszaérnek. Addig gyere, és ülj le. – hívott be a nappaliba. 

- Oké. 

- Örülök, hogy itt vagy. 

- Már mondtad! – flegmán feleltem neki, de rá sem néztem, inkább a szobát pásztáztam a szememmel. 

- Hogy vagy? 

- Komolyan kérdezed? – kaptam rá a tekintetemet – Mégis hogy lennék? Két héten belül, két olyan emberrel is találkoznom kellett, akik tönkretették az életemet, és akikről azt gondoltam, hogy többet nem is látom majd őket. Legalábbis azt reméltem. 

- Sajnálom! – hajtotta le a fejét. 

- Pfff…Sajnálod…Gondolom, hogy mennyire. 

- Kicsim, én tudom, hogy megbocsáthatatlan dolgot tettem, mikor…mikor…

- Mikor életem legnehezebb időszakában elhagytál? Igen, jól tudod. 

- Csak nem bírtam nézni, ahogy tönkremész.

- Tényleg? Azt, amit ő tett, talán egy kis segítséggel kihevertem volna egy idő után. De aztán te is elhagytál. Te, akinek segítenie kellett volna rajtam, akire mindennél jobban szükségem volt. Oké, hogy ott volt apa, és mindent megtett, ami telt tőle, de nekem szükségem lett volna az anyámra is. 

- Tudom. – a szemei megteltek könnyel.

- Ne merj sírni! Megértetted? Ne merészeld! Inkább nekem kellene, mert megint darabokban van az életem, és a szívem. Itt vagy te, és itt van ez a seggfej is… - ahogy megint rágondoltam, előjöttek a könnyeim. 

- Apád mesélte, hogy mi történt. Nem ismert meg? 

- Nem. 

- Miért nem hagytad ott? Beszélned sem kellett volna vele, tudomást sem kellett volna venni róla. 

- Mégis hogyan? Nem szállt le rólam, most meg főleg nem, hogy tudja, ki vagyok. 

- Akkor miért nem beszéltek? 

- Mert nem akarom látni. 

- Engem sem akartál, mégis itt vagy. 

- Ez most más. 

- Miért? 

- Miért? Biztos, hogy tudni akarod? Azért, mert irántad nincsenek érzéseim, sem jók, sem rosszak. 

- És iránta vannak? 

- Nem hinném, hogy rád tartozna.

- Szereted őt? 

- Tessék? Mi van? Egy szóval nem mondtam, hogy szerelmes vagyok belé. 

- Nem is a szerelemre céloztam. – mosolygott rám – Te gondoltál egyből arra. 

- Hagyjuk ezt a témát, rendben? Azt sem tudom, hogy miért jöttem el ide. Egy idióta vagyok. – felpattantam, és az ajtó felé vettem az irányt. Mikor a kilincsért nyúltam, valaki kinyitotta az ajtót kintről. Egy magas, barna hajú férfi lépett be, és meglepetten nézett rám. A figyelmemet mégis a karján ülő gyerek kötötte le. A barna, szög egyenes hajú kislány ugyan úgy nézett ki, mint én kiskoromban. Hirtelen szembe találtam magam a régi, duci Carrie-vel. 

- Tudod Jessica… - anyám felé fordultam, aki meglepődött, hogy a nevén szólítom – …igazad volt! Kár volt foglakoznom Harry-vel. El kellett volna küldenem már az elején, akkor legalább te sem lennél itt. 

- Maga pedig… - mondtam a velem szemben álló férfinek – vigyázzon a lányára, és szeresse őt mindig. Mert ki tudja, hogy ez a nő mikor lép le, hogy megint új életet kezdhessen. 

Ahogy kimondtam az utolsó mondatomat, kiléptem az ajtón, és a lifthez futottam. Egész úton hazafelé csak a kislányt láttam magam előtt. A kishúgom ugyan úgy néz ki, mint én, a kiköpött másom. Hülye voltam, hogy elmentem az anyámhoz. Most lehet, hogy az lenne a természetes, ha sírnék, de valahogy hidegen hagy ez a nő, a családjával együtt. 

Leszálltam a szokásos, házunkhoz legközelebbi megállóban, és az utat bámulva indultam el hazáig. A gondolataim mélyéről, melyek még mindig az anyám körül forogtak, egy kar rántott ki, amely elkapta a csuklómat. 

- Na végre! Egész nap itt szobrozok a házatokat lesve. Apádék elmentek, és csak rád vártam. 

- Mit…te mit keresel itt? 

- Szerinted? 

- Hogyan találtál meg? Honnan tudod a címemet? 

- Reménykedtél benne, hogy többet nem látsz, ugye? – nevetett rám gúnyosan a velem szemben álló szőke fiú, és erősen szorította a csuklómat. 

- Imádkoztam is érte. – néztem a szemébe. 

- Hát Isten nem nagyon szerethet. Na, de térjünk a tárgyra. 

- Engedj el! – rángattam a kezemet, de a szorítása semmit sem enyhült, sőt még erősebb lett. 

- Majd ha megkapom, amit akarok. 

- Hagyj békén!

- Mondom, majd ha…

- Jóóóó! – vágtam a szavába – Megkapod, csak eressz már el. 

- Mikor? – kérdezte, miután végre elengedte a csuklómat. 

- Megszerzem, de kell hozzá egy kis idő. Most van munkám, és…

- Egy hetet kapsz. Semmi többet. 

- Oké. – bólintottam. 

- És ne akarj átverni, mert tudom, hogy hol laksz! Sőt, azt is tudom, hogy hol van a Rose. – mondta, majd megfordult, és elsietett. 

Tudja, hogy hol van a Rose? Tudja, hogy hol dolgozok? De mégis honnan? És a címemre hogyan jött rá? Már csak ő hiányzott. Nem elég két ember a múltamból, most itt van egy harmadik is, méghozzá a zűrös korszakból. Hogyan szerzem meg, amit akar?