32. fejezet: Indulás!

Sziasztok! Itt van az utolsó fejezetet is meghoztam, már csak az epilógus van hátra! :(

Remélem, hogy tetszik majd ez a rész, hiszen elég izgalmas lett, de persze a leg izgalmasabb rész majd csak holnap jön! ;)

Mint az utóbbi két hétben, ma reggel is Annie vitt haza. Egész úton nem szóltunk semmit egymáshoz. Nekem folyton az éjjeli beszélgetéseken, és Harry-n járt az agyam, Annie meg szerintem már nem tudott mit hozzáfűzni a dolgokhoz, vagy csupán nem mert hozzám szólni. Tudom, hogy mostanában a szokásosnál is bunkóbb vagyok mindenkihez, de nem tehetek róla. Miért kéne boldognak lennem, ha rosszul érzem magam? Nem fogom a világnak sem azt mutatni, hogy jól vagyok, ha egyszer nincs úgy. 

- Majd beszélünk. – mondtam, mikor kinyitottam a házunk előtt a kocsi ajtaját.

- Ha baj van, szólj! Rendben? – nézett rám mosolyogva Annie – Én még mindig itt vagyok neked. Bármikor.

- Tudom. – erőltettem egy kisebb mosolyt az arcomra, de szerintem nem lett túl meggyőző – Szia. – elköszöntem tőle, majd bementem a házba. 

- Szia, édesem! – köszönt apa a konyhából kijövet – Hogy ment a munka? 

Elsétáltam mellette, rá sem néztem. Igen. Amióta azt a feltételt szabta, hogy itt maradunk, ha szakítok Harry-vel, egyetlen egy szót sem szóltam hozzá. Még azt sem mondtam el neki, hogy a rendőrség felhívott, hogy kiengedték Sam-et. Na nem mintha nem tudtam volna már jóval előtte. Szóval apám már két hete nem hallotta a hangomat, illetve hallotta, mikor Dona-val beszéltem. Ő ugyebár mellettem állt, és nem tehetett semmiről, így vele nem voltam bunkó.

Így ment minden reggel, mikor hazaértem a munkából. Ő megkérdezte, hogy milyen volt, én meg rá se néztem, és a szobámba vonultam. De ez a ma reggel más volt, ugyanis ő utánam jött. Minden előzmény nélkül, gondolok itt a kopogásra, nyitott be a szobámba.

- Meddig leszel még ilyen velem? – kérdezte, de én válaszra sem méltattam – Na mindegy. Ez a tiéd. – nyújtott felém egy levelet.

- Mi ez? – kérdeztem, de nem néztem rá, csak a borítékot vizslattam a kezében. 

- Tegnap, miután elmentél dolgozni, itt járt.

- Ki? 

- Styles…öhm…Harry. – javította ki magát, amivel rendesen meglepett. 

- Harry? – néztem rá most először, kérdő tekintettel. 

- Mit akart? Tudta, hogy nem vagyok itthon.

- Tudom. Pont azért jött. Velem akart beszélni, de én nem engedtem szóhoz jutni. Ezért odaadta ezt a levelet, hogy adjam át neked. Persze eszem ágában sem volt, ezért eldobtam a kukába. De aztán kíváncsi lettem, és elolvastam. Szerencsére… - hajtotta le a fejét. 

- Szerencsére? 

- Olvasd el. – újra felém nyújtotta a levelet, én pedig most el is vettem tőle, és olvasni kezdtem.

„Szia! Nem tudom, hogy kíváncsi vagy-e rám, vagy hogy egyáltalán olvasod-e a levelet, de a tudat, hogy én megpróbáltam, valamennyire vígasztal. Na nem mintha most bármi is meg tudna vigasztalni. Remélem, hogy ez a levél sem lesz annyira nyálas, mert nem akarok csöpögős dolgokat írni, csak azt, ami a szívemben van. 

Elmondhatatlanul hiányzol, soha nem éreztem még ilyen ürességet. Úgy érzem, mintha valaki szíven döfött volna.

Nem tudom elképzelni, hogy mi történt veled alig egy nap alatt. Lehet, hogy úgy érzed, hogy hazudtam, és mégis benne volt a kezem abban a kilenc évvel ezelőtti dologban? Talán…és hogy miért talán? Mert akkor remélhetőleg te hazudtál akkor, mikor azt mondtad, hogy nem szeretsz. Amikor kimondtad ezt a két szót, és a szemembe néztél, meg akartam halni. Nem akartam elhinni, mert láttam rajtad, hogy boldog voltál velem. Láttam, hogy mennyire kétségbe estél, mikor azt hitted, hogy el akarlak hagyni, vagy mikor elmondtam, hogy indul a turné.

Hidd el, hogy én soha nem bántanálak meg, mert mindennél fontosabb vagy nekem. Nagyon szeretlek, mindig is szerettelek, és örökké szeretni foglak. Vasárnap elutazunk, megkezdődik a turné. Mindig nehéz volt itt hagyni a várost, de most még nehezebb lesz, mert téged is elhagylak ezzel. Sokszor szeretnék egy totál átlagos srác lenni, és ez most pontosan ilyen. Ha nem lennék híres, akkor talán veled lehetnék, és talán viszontszeretnél. Legbelül még reménykedek abban, hogy ez az egész csak egy álom, és mikor felébredek, majd ott ülsz mellettem a repülőn, ahogy eredetileg terveztem. Annyira jó lenne, ha velem jönnél, de tudom, hogy ez nem lehetséges, hiszen tisztán megmondtad, hogy hibáztál, mikor összejöttünk, és nem szeretsz.

Remélem, hogy nem lesz több olyan eset, hogy bajba kerülsz, mert sajnos nem leszek ott, hogy megmentselek. Ha segítségre van szükséged, megtalálsz, tudod a számomat. Csak egy telefon, és ott vagyok. Ha Sam pedig megint zaklatni kezd, csak szólj. Amit adtam neki, lehet, hogy csak egy darabig lesz elég. Tudod, hogy bármit megadnék, hogy békén hagyjon téged. Remélem, hogy többet nem fog zaklatni.

Tudom, elég zavarosan írtam, és egyáltalán nem függ össze a szöveg, de rengeteg dolog kavarog a fejemben.

Kérlek, vigyázz magadra! Nagyon szeretlek. – Harry”

Összehajtottam a levelet, és lehajtottam a fejemet. Apám mögöttem állt, így nem látta, hogy a könnyeim patakokban csorognak le az arcomon.

- Szóval nem ő tette? – szólalt meg halkan.

- Nem. – szipogtam – Semmi köze nem volt hozzá. Csak akkor tudta meg, mikor én elmondtam neki pár hete. 

- Értem. És…öhm…fizetett ennek a Hale gyereknek?

- Igen. A tartozásom dupláját, azért, hogy szálljon le rólam.

- Ugye nem akartál megszökni vele a turnéra?

- Dehogy akartam, apa. – néztem rá könnyes szemekkel.

- De szereted. – mondta halkan, és nem tudtam eldönteni, hogy ez kijelentés, vagy kérdés volt-e.

- Most már úgyis mindegy. – vontam meg a vállamat, és a faliórámra pillantottam, ami lassan hét órát mutatott.

- Menj! – mondta hangosan apám.

- Tessék? – néztem rá zavarodottan.

- Mikor indul a gép?

- Nyolckor.

- Akkor még odaérsz. Gyere! – megragadta a karomat, és magával vonszolt.

- Mit csinálsz? – rántottam ki a kezemet az ujjai közül.

- Látom rajtad, hogy szereted, és ahogy olvastam azt a levelet, ő is szeret téged, és komolyan is gondolja. Nem akarom, hogy még többet szenvedj! Azt akarom, hogy boldog legyél, és ha vele vagy az, akkor áldásom rá. 

- De mégis mit csináljak? Nem érek már oda. 

- Már hívtam taxit, és itt van pár fontosabb cucc, papírok, meg hasonlók. – jelent meg Dona az ajtóban, a kezében a táskámmal, amit akkor dobtam le az előtéri szekrényre, mikor hazaértem – A többit majd utánad küldjük. 

- De mi lesz a munkámmal? – néztem rájuk aggódva.

- Eddig sem tetszett, hogy olyan helyen dolgozol. Felmondasz, és kész. – rántotta meg a vállát apám. Ez most tényleg ő? A megfontolt, és komoly ember?

- Aztán szerinted miből élek meg? Nem akarom, hogy ő költsön rám.

- Ezentúl nekem dolgozol. – jelentette ki Dona – Olyan munkád lesz, amit géppel el tudsz végezni. Tehát mindegy, hogy a világ melyik részén vagy, tudsz dolgozni.

- Annyira szuperek vagytok! – öleltem magamhoz őket, majd pár másodperc múlva megszólalt a taxi dudája a házunk előtt – Szeretlek titeket!

- Mi is szeretünk! – mondta apa.

- Aztán azért gyere majd haza, ha tudsz. 

- Jövök. – bólintottam, majd kiléptem az ajtón, egyenesen a szakadó esőbe, és a kocsihoz futottam.

31. fejezet: Ismeretlen látogató

Sziasztok! Itt van az utolsó előtti rész. Már csak az utolsó fejezet, és a epilógus van hátra! :(

Ez a rész nem lett olyan izgis, csak Carrie beszélget pár emberrel Harry-ről. Illetve kap egy váratlan és ismeretlen látogatót is.

Következő hét szombatján nagy meglepetés ért a munkahelyemen. Már majdnem éjfélre járt az idő, mikor megjelent valaki, akit még életemben nem láttam, de ő úgy beszélt hozzám, mintha jobban ismerne bárki másnál. 

- Szia! – köszönt egy nagyon szép, barna hajú lány a pult másik feléről.

- Szia. Mit adhatok? 

- Caroline Peterson, ugye? 

- Öhm…Igen.

- Csupán egy pár percet kérnék az idődből. 

- Tessék? – néztem rá értetlenül – Valami baj van? 

- Nem. Dehogy! Csak szeretnék veled beszélni valamiről. 

- Ismerjük egymást?

- Én ismerlek, ez a lényeg. Beszélhetnénk? Kérlek… - pár pillanatig csak bámultam rá, majd bólintottam. Valamiért rettentő kíváncsiság lett rajtam úrrá. Vajon mit akarhat tőlem ez a lány? Honnan ismer engem? 

Bementünk az öltözőbe, és leültünk a kanapéra. 

- Tehát? – néztem rá kérdőn, de kissé zavarban is voltam. 

- A nevem Eleanor Calder.

- Caroline Peterson, de ezt ezek szerint már tudod. Honnan ismersz? 

- Louis Tomlinson barátnője vagyok.

 - Louis? A 1D-ből? – éreztem, hogy teljesen lesápadok. 

- Igen. – bólintott mosolyogva a lány. 

- Miről van szó? – kezdtem kicsit megijedni, hogy mit akar tőlem. Talán Harry-vel van valami baj? 

- Harry-ről szeretnék beszélni. Louis szeretett volna eljönni, mert ő a legjobb barátja, de aztán rájött, hogy mi, lányok talán könnyebben megtaláljuk a közös hangot.

- Baj van vele? – kérdeztem ijedten. 

- Nincs. – mosolyodott el – De jó látni, hogy még aggódsz érte. 

- Akkor mi történt? 

- Nagyon kivan miattad. Rettentően hiányzol neki, és belebetegszik ebbe az egészbe. Annyira vidám, nagyszájú, és pörgős volt régen, de most már semmi sem érdekli. Lassan két hete már mosolyogni sem láttuk, és a turnéra is magasról tesz.

- És mégis mit csináljak? Menjek, és beszéljek vele? Szerinted attól nem lesz még rosszabb? 

- Nem. Ezt nem kérem, mert akkor csak feltépnéd a sebeit, amik elég frissek még így is. 

- Akkor mit akarsz? 

- Szereted őt? 

- Ez nem tartozik rád. – förmedtem rá, és felpattantam a kanapéról – Sajnálom. Nagyon kedves lánynak tűnsz, és biztos, hogy jó barát vagy, ahogy Louis is, de ezzel nem fogsz semmit elérni. Harry-nek, és nekem nincs közös jövőnk. Elmegy turnézni, én meg itt maradok. Szeretném, ha szabadon élne, mert az való neki, és nem a kötöttség. 

- Több éve vagyok együtt Louis-val, és már túl vagyunk pár turnén. Túl lehet élni. Közbe hazajön, és találkozunk. Nem sok időre, de az is valami.

- Azok ti vagytok. De velünk ez már másodszor történik meg, és a sors is úgy akarja, hogy ne legyünk együtt.

- A sors? – nevette el magát a lány – Ugyan már. Tényleg hiszel ebben, vagy csak magaddal akarod elhitetni? 

- Hagyjuk ezt. 

- Miért nem mész el velük? 

- Hova?

- A turnéra. Harry hívott, nem? Menj el velük, és legyetek együtt. Próbáljátok meg! 

- De én nem…

- Nem szereted? – nevetett megint. Nem gúnyos volt, inkább csak rá akart ébreszteni az igazságra.

- Nem. – válaszoltam komolyan, legalábbis próbáltam az lenni. 

- Hát persze. Én nem ismerlek, de még így is látom rajtad, hogy mit érzel iránta. Fülig szerelmes vagy belé. Én is lány vagyok, és szerelmes is. Nagyon jól tudom, hogy milyen szeretni egy fiút, főleg, ha az egy világsztár. 

- De ti már régóta együtt vagytok. 

- Ha adnál egy esélyt a boldogságodnak, akkor egyszer majd te is elmondhatnád, hogy már régóta együtt vagytok. Tudom, hogy nehéz ez a helyzet a rajongók, meg a média miatt, de előbb-utóbb elfogadnak. Ezen nem kell aggódni.

- Nem is ez a baj.

- Akkor mi?

- Hagyjuk. 

- Hát jó. – felkelt a kanapéról – Holnap elmennek. Reggel nyolckor indul a gépük. Gondolkodj rajta, aztán ha úgy döntesz, hogy végre boldog akarsz lenni, hívj fel, itt a számom. – lerakott egy cetlit az asztalra, majd kiment az ajtón. 

Szinte úgy zuhantam rá a kanapéra, és a kezembe vettem a papírt, egy darabig csak bámultam, aztán összegyűrtem, és a táskámba dobtam. 

- Tudod, a szombati nap eléggé sűrű. – az ismerős, irritáló hang majdnem halálra rémített – A többiek kint güriznek, amíg te itt lazsálsz. 

- Mi közöd van hozzá? Különben is, te miért nem rázod magad a részegeknek? 

- Ahhoz meg neked nincs közöd, édesem. – mosolygott rám gúnyosan. 

- Csak hagyj békén, Miranda. Semmi kedvem nincs most hozzád. 

- Bocsánat! Talán megsértettem az önérzetedet?

- Hagyj békén. 

- Tudod…nagy idióta vagy. 

- Miért kell neked folyton veszekedést provokálnod? 

- Ezt most nem azért mondtam. – a hangja most először tűnt nyugodtnak, és kevésbé idegesítőnek – Miért hagytad ott Harry-t? 

- Mi van? – emeltem rá a tekintetemet, és egy őszinte, talán kedves arccal találtam magam szemben.

- Totál beléd volt zúgva. Szerinted velem miért kezdett járni? Azért, hogy te féltékeny legyél. Engem ölelgetett, de a szeme folyton rajtad volt. Ha pasi ment a pulthoz, szinte lelökött magáról, és elment italért, de persze tudtam, hogy miattad megy csak oda. Egyszer sem csókolt meg, ha nem voltál a közelben, és még csak nem is akart nagyon találkozni a klubon kívül. Utáltalak! Aztán mikor megláttalak vele az újságokban, rájöttem, hogy tényleg szeret téged. Engem bújtatott, és vigyázott, nehogy meglásson minket valaki együtt. Veled meg egyből a címlapra kerül, méghozzá az utca közepén csókolózva. Gyakorlatilag bemutatott téged a barátnőjeként az egész világnak, nem foglalkozva azzal, hogy mit szólnak a rajongói. Szóval…én nem engedtem volna el a helyedben. – mosolygott rám, majd kiment, és magamra hagyott. Ez most komoly? Miranda, a klub boszorkája kedves volt velem, sőt…szinte rá akart beszélni arra a pasira, akire ő is hajtott?

Holt sápadt arccal mentem vissza a pultba.

- Hol voltál eddig? – förmedt rám Annie. 

- Beszélgettem, sajnálom. Louis barátnője eljött hozzám. 

- Láttam. 

- Te mindenkit ismersz?

- Jól van, na. Baj, ha szeretem őket? – mosolygott rám angyalian.

- Nem. Nem az. Bocs. 

- Ne kérj folyton bocsánatot. – mosolygott rám – Mi volt?

- Rá akart beszélni, hogy legyek Harry-vel, mert totál kivan azóta, hogy szakítottunk. 

- És?

- Mi és? Nemet mondtam. Nem fogok változtatni a véleményemen. Különben is, az apám boldogsága fontosabb, mint az enyém. 

- Mikor fogsz végre magaddal is törődni, és nem csak másokkal? Megérdemled, hogy boldog legyél.

- Majd egyszer az leszek. – vontam meg a vállamat, és a pult másik végébe vonultam.

30. fejezet: Carrie választása

Sziasztok! A mai rész egészen izgalmas lesz, és szerintem utálni is fogtok miatta, mivel elég rosszat tettem most Harry-vel és Carrie-vel. De gondolom észrevettétek, hogy közeledünk a végéhez, így most jönnek az igazán izgis részek. Ezen kívül már csak két rész, illetve a epilógus van hátra!

Többet nem is húzom az időtöket, olvassátok el a részt, és utáljatok! :D

- Azt kérdeztem, hogy mi ez? – apámnak forrt a feje a dühtől – Mit jelentsen ez? 

- Apa…én… - azt sem tudtam, hogy hol vagyok, hiszen alig fél perce rontott rám, és vert fel az álmaimból – Megmagyarázom!

- Nem kell semmit megmagyaráznod! Nem fogsz többet találkozni vele, megértetted? 

- De apa…hallgass meg, rendben?

- Nem. Elég volt ebből. Elegem van ebből a hülyegyerekből. Mit adott be neked? Mit hitetett el veled?

- Az igazságot, apa!

- Milyen igazságot? 

- Wesley! – szólalt meg Dona az ajtóban – Hagyd, hogy megmagyarázza, rendben? 

- Te tudtad? Tudtad, és nem mondtad el rögtön? 

- A lányodnak kell elmondania, nem nekem. 

Apám idegesen kirohant a szobámból, Dona pedig utána ment. Még percekig hallgattam a veszekedésüket, aztán mikor csend lett, kimentem a nappaliba. 

- Hol van apa? 

- Csomagol. – Dona a kanapén ült, az arcát a tenyerébe temette, és sírt.

- Csomagol? Mit? – néztem rá zavartan, és ijedten. 

- A cuccait. Elmentek. 

- Mi van? – nem akartam hallani a fülemnek. Az apám tényleg képes elköltözni, és itt hagyni Dona-t? Minden az én hibám. 

- Menj, és csomagolj! – szólalt meg mögöttem az apám ideges hangon.

- Mégis mit csinálsz? Azt hiszed, hogy ezzel segítesz? Nem megyek sehova. Képes vagy elhagyni Dona-t? 

- Nem akarom, de muszáj lesz. Távol kell maradnod ettől a senkiházitól.

- Nem teheted ezt. Ne Dona-t büntesd ezért. 

- Maradhatunk, egy feltétellel. – nézett rám komoran. 

- Igen? – tettem fel félve a kérdést.

- Nem találkozol vele többet. – amint kimondta, tudtam, hogy ezzel vége a kapcsolatunknak. Elvégre úgyse tartott volna sokáig, vessünk véget ennek így. Mindenki jól jár, főleg az apám, és Dona. Megtehetek ennyit értük, nem? Elvégre átsegítettek életem legnehezebb szakaszain. Harry nélkül pedig eddig is kibírtam, meg hát úgyis elmegy. A szakítás a megoldás mindkét problémára.

- Rendben. – bólintottam – Vége. 

- Ígéred? 

- Nem ígérem, hogy nem találkozok vele többet, mert az elkerülhetetlen a munkahelyem miatt. De megígérem, hogy vége a kettőnk kapcsolatának. – ahogy győzködtem az apámat, és kimondtam ezeket a szavakat, a szívem majdnem megszakadt. El kellene mondanom neki, hogy nem Harry tehet arról, ami történt kilenc éve, de úgysem hinné el. Most már úgyis mindegy. Harry elmegy, én itt maradok, és apám is itt marad Dona-val. Mindenki boldog lesz. Vagy mégsem? 

Az egész napot a szobámban töltöttem, és azon gondolkoztam, hogy mondjam el Harry-nek. Mikor odaértem a Rose-ba, éreztem, hogy közeledik a pillanat, mikor véget ér a hosszúnak nem mondható kapcsolatunk.

- Baj van? – kérdezte Annie – Olyan boldognak tűntél az üzenet alapján, amit írtál szombaton.

Ma mindketten a pultban voltunk, Kate megengedte, hogy együtt dolgozzunk.

- Semmi. Csak eszembe jutott a szerdai nap. – hazudtam.

- Nyugi! Annak már vége, és ezentúl ha cigizni akarsz, akkor te is a klub elé mész, ahova a vendégek is. Harry-vel minden oké?

- Fogjuk rá. – vontam meg a vállamat.

- Na mesélj! – fordult felém, miután kiszolgált egy vendéget. 

- Majd később, rendben? – sóhajtottam egy nagyot – Basszus! – szökött ki a számon, mikor megláttam a pult felé érkező fiút. 

- Szia, szépségem! – mosolygott a szokásos fogvillantós módon, és áthajolt a pult felett, hogy csókot adjon. Én közelebb hajoltam, de a csókot nem viszonoztam, így csupán egy elcsúszott puszi lett belőle. – Mi a baj? – nézett rám ijedten. 

- Kimegyek cigizni. Kijössz velem?

- Persze. – bólintott mosolyogva, de láttam a szemében az aggodalmat. Követett a hátsó udvarra, azért oda, mert nem akartam ezt mások előtt elrendezni. – Mi a baj? – kérdezte még egyszer.

- Szerintem elhamarkodtuk a dolgokat. – nyögtem ki nagy nehezen, a hangom pedig elcsuklott – Átgondoltam ezt az egészet, és rájöttem, hogy nagyot hibáztunk. Nem kellett volna összejönnünk. 

- Mi van? – nézett rám értetlenül, és az arca hitetlenséget tükrözött – Ez most…mi ez az egész? Szórakozol velem? 

- Nem, Harry. Jobb lesz mindkettőnknek, ha újra elválnak az útjaink.

- Még most sem hiszed el, ugye? Nem hiszed el, hogy nem voltam benne a kilenc évvel ezelőtti dologban.

- Nem erről van szó. Tudom, hogy nem voltál benne, hiszek neked. De nem kellett volna újra összejönnünk. Sokkal jobb volt neked is nélkülem, és nekem is…

- Nélkülem… - fejezte be a mondatomat – Tényleg? 

- Igen. – bólintottam.

- Úgy mondd, hogy a szemembe nézel. – förmedt rám, amitől én összerezzentem. Még soha nem kiabált velem. – Mondd, hogy nem szeretsz, de nézz rám!

- Nem szeretlek! – néztem bele a szemébe, ő pedig meghökkenve, és elszörnyülve nézett rám. Nem akarta elhinni, amit mondtam. 

- Rendben. – mondta halkan, majd megfordult, és elindult. Pár lépés után megtorpant, majd elgyengült hangon szólalt meg újra, de nem fordult felém. – Ne maradj itt egyedül, rendben? Nem akarom, hogy megint bajod essen, és ezek szerint nem leszek itt, hogy segítsek.

Miután magamra hagyott, egyből kitört belőlem a sírás. Tartottam magam előtte, mert ha egy könnycsepp is kijött volna a szememből, rájött volna, hogy hazudok. Mert igenis hazudtam, hiszen rettentően szeretem őt. Annyira rossz volt látni az arcát, mikor elmondtam neki, hogy vége. Egy világ omlott bennem össze, és nagyon jól tudom, hogy benne is. De neki kötelezettségei vannak, és mennie kell. Ő sztár, és meg átlagember vagyok. Ő megy, én maradok. Összeillünk? Nem. Biztos, hogy nem.

Kellőképpen megnyugtattam magam, ezért visszamentem a pult mögé.

- Mi történt? – kérdezte Annie ijedten – Harry szinte sírva távozott. 

- Tényleg? – néztem rá. Sírt volna? Ez egy kissé meglepett. 

- Hát úgy nézett ki. 

- Szakítottunk. Mármint én szakítottam vele. 

- Miért? 

- Apám miatt. Megígérte, hogy ha megszakítom vele a kapcsolatot, akkor nem költözünk el. 

- Ez most komoly? Nem mondtad meg neki az igazat? 

- Nem volt alkalmam, ugyanis tegnap nem találkoztunk. Ma meg meglátott az újságok címlapján, amint éppen csókolózunk, és kiakadt. De igazából nem is akarom megmondani neki. Jobb ez így.

- Miért is? – nézett rám szinte eszelős tekintettel barátnőm. 

- Mert Harry-ék turnézni mennek. Mindenképp vége lenne a kapcsolatunknak. 

- Miért lenne vége egy turné miatt? Louis és Zayn is kapcsolatban élnek a barátnőikkel már elég régóta. Ők is kibírták, nem?

- Biztos. Én nem tudok róluk ennyit. Nem ismerem a barátnőiket sem.

- Na idefigyelj! Tisztában vagy azzal, hogy ezt mennyire meg fogod bánni? Miért taszítod el, hiszen végre megint együtt voltatok.

- Pont ez az. Úgy látszik nekünk csak ennyi idő jut mindig, aztán valamiért el kell válnunk. Ez talán egy jel, hogy mi nem tartozunk össze. 

- Már megbocsáss, de te nagyon hülye vagy.

- Hagyjuk ezt abba. Nem akarok egész éjjel ezen agyalni, oké? – mondtam, ezzel lezártnak tekintve a témát. Bár szerettem volna, ha tényleg nem a történteken, és Harry-n jár az eszem, de nem tehettem ellene semmit, végig csak rá gondoltam. Az arcára, ahogy rám nézett, mikor azt mondtam, hogy nem szeretem. Elhitte, és rettentően fájt neki. Tudom, hogy most gyűlöl, mert azt hiszi, hogy átvágtam, de jobb lesz ez mindkettőnknek.

24. fejezet: Szülinapi buli

Sziasztok! A mai részben leginkább Carrie gondolatairól lesz szó, hogy mit is érez azután, hogy megtudta, Harry nem akarta elhagyni!
Illetve annyit még elárulok, hogy a következő rész végre az a rész lesz, amiben párosunk megbeszéli a múltban történteket!
Jó olvasást! Várom a véleményeket!

Egész nap nem mozdultam ki a szobámból, csak a tévét bámultam, nyakig betakarózva. Fogalmam sincs, hogy mit néztem, mert csakis Dona mondatai jártak a fejemben. Egyfolytában Harry-re gondoltam, és elképzeltem, hogy mi lenne, ha kilenc éve az anyám beengedi hozzám, és kibékülünk. Totál más lenne az életem, és nem szenvedtem volna annyit. Talán még azt is megtudhattam volna, hogy milyen boldognak lenni.

A csütörtök, és a péntek ugyan olyan gyorsan elrepült, mint a szerda. Annie minden nap felhívott, hogy mi van velem, és órákat beszélgettünk. Próbált mindenféléről beszélni, csak hogy elterelje a gondolataimat. 

Aztán elérkezett a szombat, és azzal együtt az a nap, amit annyira gyűlöltem. 

- Boldog szülinapoooot! – jött az ujjongás a szobám ajtajából valamikor délután. 

- Annie! – néztem rá álmosan – Mi a francot keresel te itt? 

- Hát jöttem, hogy megköszöntselek! – ugrott rá az ágyamra. 

- Honnan tudod, hogy mikor van a szülinapom? 

- Hahóóóó! – hadonászott előttem a kezeivel – Közösségi oldalak. 

- Ja…Tényleg! – bólintottam – Mindig elfelejtem levenni. 

- Miért?

- Annie, én kilenc éve nem hallottam a „Boldog szülinapot!” mondatot senki szájából. 

- Ezt most értenem kéne? 

- Igen. – bólintottam, és nagy szemekkel néztem rá.

- Óhhh. – végre leesett neki – Basszus. Bocsi, erre nem is gondoltam. 

- Semmi baj, elvégre nem tudhattad. Meg már olyan régen volt.

- Akkor a mai napon ünnepelni fogunk. 

- Neked nem kellene ma dolgoznod? 

- Nem. Szabadságot kaptam. Csak hétfőn kell mennem.

- Akkor meg már én is megyek. 

- Szuper. De biztos, hogy készen állsz rá? 

- Persze. Jobb lesz ott, mint az itthoni semmittevés. Tehát? Hova megyünk? 

- Elmehetünk valahova bulizni. 

- Mehetünk a Rose-ba is. 

- Biztos vagy benne? 

- Persze. Ott legalább vannak ismerősök. 

- Meg talán más is ott lesz, ugye? – halvány mosolyra húzódott a szája. 

- Más? 

- Harry. Mondjuk kedd óta nem járt ott. 

- Tényleg? 

- Tényleg. De hát ez téged nem érdekel, nem? 

- Persze, hogy nem. – vontam vállat, és elkezdtem játszani a takarómmal.

- Kezdj el készülni, mert hétre ott akarok lenni.

- Miért megyünk időpontra? 

- Nem megyünk, csak legyünk ott időben. 

- Hát jó. – néztem rá összehúzott szemmel, majd kikászálódtam az ágyból.

- Mi van? – nézett rám, mikor hirtelen megálltam.

- Mit vegyek fel?

- Basszus, majdnem elfelejtettem! – kiáltott fel, és felemelt egy táskát – Ez a tiéd!

- Mi ez? – nyitottam ki a nagy dobozt, és a látványtól elállt a lélegzetem – Ez csodaszép. 

- Boldog szülinapot!

- Vettél nekem egy ruhát? Elment az eszed? 

- Miért ment volna el? Szerintem pont illik rád. Legyen rajtad ez ma este.

- Háááát…jó. – kicsit elgondolkodtam azon, hogy nem lesz-e túl kihívó ez azok után, ami pár napja történt. 

A következő pár órában rendeltünk egy pizzát, amit én ebéd és vacsora gyanánt ettem meg, majd lassan elkezdtünk készülődni. Annie is elhozta az ő ruháját, hogy ne kelljen hazamennie átöltözni. Hajat mostam, aztán Annie beszárította, így a szög egyenes helyett egy kicsit most hullámosabb, és dúsabb lett. Kisminkeltük egymást, majd magamra vettem a vadonatúj ruhámat is. Csodaszép fehér anyagból volt, ujjatlan, és a nyakba akasztható része áttetsző volt. Talán ezért is nem néztem ki olyan pálcikának.

- Olyan szép vagy! – szólalt meg a barátnőm, mikor belebújtam az egyik fehér magassarkúmba.

- Ne túlozzunk. – intettem le – Te amúgy is jobban nézel ki. Nézd meg ezeket a csontokat, szinte zörgök. 

- Más örülne neki, ha így nézne ki. 

- Az más…Na mindegy is. Nem indulunk? – kaptam fel a kabátomat. 

- De! Menjünk! Nem baj, ha itt hagyom a kocsimat, és taxival megyünk? 

- Persze, hogy nem.

- Remek! Csak szeretnék koccintani veled, nem akarok egész este almalevet inni.

- Hát azt én se. Rámfér valami jó, ütős pia. – nevettem rá, majd elindultunk kifelé.

- Hova mentek? – szólt ki apám a nappaliból. 

- Apa! Szülinapom van, ezért Annie-vel elmegyünk egy kicsit bulizni. 

- Biztos vagy te benne, hogy jót fog tenni? 

- Nem akarok a keddi miatt megint lelkileg összeomlani. Egyszer már bőven elég volt belőle. Ki akarok kicsit kapcsolódni. 

- Rendben! Vigyázzatok egymásra, és egy percre se hagyjátok egyedül a másikat, rendben? 

- Rendben, apa! – mosolyogtam rá, majd végre kiszabadultunk a házból. A taxi, amit nem olyan régen hívtunk, már a ház előtt állt. Beszálltunk, és a Rose felé vettük az irányt. 

- Ez zárva van. Mondtam, hogy még nem lesz itt senki. Tudod, hogy nyolc után szoktak jönni a vendégek. Miért vagyunk itt ilyen korán? – néztem rá Annie-re, mikor bementünk a klubba. Ő csak sejtelmesen mosolygott, majd pár pillanat múlva rájöttem, hogy miért. Felkapcsolódtak a fények, és ott állt Kate, és az összes többi munkatársam. Még Miranda is ott volt, de ő persze csak pofákat vágott. 

- Boldog szülinapoooooot! – kiáltott fel mindenki. 

- Te jó ég! – ámuldoztam – Mi ez az egész? 

- Megérdemelsz egy szuper jó szülinapot! – felelte Kate, és a kezembe nyomott egy pohár pezsgőt. 

- Főleg, hogy ma dolgoznia kéne. – szólalt meg a háttérben Miranda, majd sarkon fordult, és otthagyott mindenkit. 

- Ne foglalkozz vele, csak érezd magad jól. – legyintett Kate, és továbbvitte a pezsgős tálcát. 

Lassan elkezdtek szállingózni a vendégek is, és én csodák csodájára nagyon jól éreztem magam. Kár volt az ajtóval szembe ülnöm, mert akár hányszor bejött valaki, és egyből odakaptam a tekintetemet.

- Köszönöm ezt az estét! – szólaltam meg egy idő után, mert láttam, hogy Annie észrevette, hogy az ajtót lesem. 

- Ne nekem köszönd! – vont vállat Annie – Kit vársz? – mosolyodott el. 

- Senkit. – vontam meg a vállamat, majd szinte húzóra megittam a koktélomat. 

- Persze. Biztos megjelenik ma. 

- Egész héten nem volt itt, miért pont ma jönne? 

- Ahaaa. Nem vársz senkit, mi? 

- Kuss! – nevettem rá. 

- Ne aggódj, itt lesz.

- Elhívtad? – néztem rá ijedten. 

- Dehogy. Mondtam, hogy ne nekem köszönd a bulit. 

- Ezt most értenem kellene? 

- Ő csinálta.

- Tessék? 

- Harry kért meg, hogy szervezzek neked valami bulit, hogy felejtsd el egy kicsit azt, ami történt, és érezd jól magad. 

- Miért akarná ezt? 

- Mert törődik veled. 

- Persze. – nevettem gúnyosan – Na jó, én hozok még valamit inni. 

- Oké. 

Felpattantam az asztalunktól, és a pulthoz siettem. 

- Hercegnő? – nézett rám Gale a pult mögül – Mit adhatok? 

- Még egy ilyet. – mosolyogtam rá.

- Nagyon szép vagy, tudod? 

- Köszönöm. Öhm…felírnád nekem? Aztán majd később fizetek. 

- Nem. 

- Nem? 

- Nem, mert ezt én fizetem. – kacsintott rám, mikor letette az italt. 

- Inkább én fizetem, oké? – hallottam meg a hangot magam mellett – Te bízd a vendégekre a fizetést.

- Kösz, de tudom a dolgomat magamtól is. – Gale idegesen pillantott a nemrég érkezőre.

- Nem úgy vettem észre. – a mellettem álló fiú felemelte a kezét, és hessegető mozdulatokat tett Gale felé, aki csak, hogy lecsillapítsa magát, odébb állt. 

- Miért vagy ilyen bunkó vele? – fordultam a fiú felé, akinek egy kendővel voltak hátrakötve szerteágazó, göndör fürtjei.

- Csak mondtam, hogy végezze a dolgát. Nem az a munkája, hogy a vendégekkel dumáljon. 

- Tényleg? – húztam fel a szemöldökömet – Akkor ezentúl én sem beszélgetek majd veled. 

- Hát nem mintha olyan szívesen tennéd. – hajtotta le a fejét. 

- Ezt te csináltad? – gyorsan eltereltem a szót.

- Mit? – pillantott rám. 

- A meglepetés bulit.

- Ki mondta ezt? – nevetett zavartan.

- Annie. – mutattam a barátnőm felé a fejemmel. 

- Azt akartam, hogy jól érezd magad ezen a napon. 

- Eszedbe jutott, hogy ma van? 

- El sem felejtettem. – húzta mosolyra a száját.

- Köszönöm. Ez nagyon kedves tőled. – felemeltem a kezemet, de aztán le is eresztettem. Nem tudom magam sem, hogy mit akartam csinálni, de hozzá akartam érni. – Figyel csak! Nem megyünk egy kicsit csendesebb helyre?

21. fejezet: A legfontosabb

Sziasztok! Gondolom már vártátok ezt a részt, hiszen tegnap elég izgalmas helyen hagytam abba. Na, ez a maira is igaz, ugyanis megint érdekes lett a vége! ;)

- Gyere, vedd fel ezt, és ülj le ide! – Harry levette a kabátját, és rám terítette, majd lenyomott a hátsó ajtó előtti lépcsőre, és elindult visszafelé.

- Hova mész? – kérdeztem ijedten. Nem akartam egyedül maradni, szükségem volt valakire, és úgy éreztem, hogy most Harry az én emberem.

- Visszamegyek érte, amíg ideérnek a zsaruk, nehogy lelépjen.

- Zsaruk? Kihívtad a rendőröket? 

- Persze, hogy kihívtam. Majdnem megerőszakolt. 

- Ne, nem kellenek!

- Mi van? – nézett rám zavartan. 

- Nem kell ide zsaru. 

- Dehogynem, össze vagy zavarodva. – guggolt le elém, és végigsimított a karomon. – Maradj itt, rendben?

Meg sem várta a válaszomat, és elindult vissza a földön fekvő Sam felé. Nem néztem oda, de a hangok alapján tudtam, hogy miután felrántotta a földről, adott még neki egy-két öklöst. Alig tíz perc múlva meg is érkezett a szirénázó rendőrautó, és kiszállt belőle két nagydarab egyenruhás.

- Minden rendben, kisasszony? – jött oda hozzám az egyik, míg a másik Harry-hez ment, aki elmesélte, hogy mi történt. 

- Igen. – bólintottam, de közben végig a cipőmet bámultam. 

- Figyeljen, be kellene jönnie a rendőrkapitányságra, hogy megtegye a feljelentést. Nem kell most, de legkésőbb holnap délelőtt muszáj lesz. 

- Bemegyek most. – túl akartam lenni ezen az egészen, és legalább olyan gyorsan elfelejteni, mint az utóbbit. 

- Be tud jönni? Mert ha gondolja, akkor hívunk még egy járőrautót. 

- Majd én beviszem. – lépett mellém Harry – A kollegája szerint nekem is be kell mennem. 

- Maga hívott minket? 

- Igen. Láttam, hogy mi történt.

- Maga ütötte ki ezt a szerencsétlent? – mutatott rá Sam-re, akit most tett be a másik rendőr a kocsiba.

- Én. 

- Elég szépen néz ki. – húzta el a száját.

- Most még én leszek a hibás? – láttam, hogy Harry-t megint elönti a düh - Meg akarta erőszakolni a barátnőmet. 

Az utolsó szónál nem akartam hinni a fülemnek, ezért rákaptam a fejemet, ő pedig rám sem nézett, csak közelebb húzott magához. 

- Maga az ő barátja? – húzta fel a szemöldökét a férfi. Nem hiszem, hogy elhitte, hogy a híres Harry Styles-nak egy pincérnő a barátnője. 

- Igen. – húzta ki magát Harry – Mi a probléma vele? 

- Semmi. – vonta meg a vállát – Akkor mi elindulunk, maguk pedig jöjjenek utánunk. A hölgy nyugodtan szedje rendbe magát.

Beültek az autóba, és elhajtottak. 

- Gyere! – Harry magához ölelt, és az öltözőbe mentünk – Öltözz át, addig kimegyek. 

- Ne! – kaptam el a kezét, és visszarántottam – Ne hagyj itt…egyedül. 

- Itt leszek az ajtó előtt, amíg átöltözöl. 

- Ne menj ki. Kérlek! 

- Akkor elfordulok addig. – bólintott. 

- Oké. – magamhoz vettem a ruháimat, és vetkőzni kezdtem.

- Mi a franc? – hallottam meg az ismerős női hangot az ajtó felől – Mit keresel ezzel a ribanccal? 

- Miranda…én nem… - kezdtem a magyarázkodást. 

- Kussolj, és rohadt gyorsan öltözz fel. – kiáltott rám. Gyorsan magamra kaptam a ruháimat. 

- Mi ez az ordítozás? – jelent meg Kate is az ajtóban, a nyomában Annie-vel. 

- Az, hogy a pasim összezárkózott ezzel a kis ribanccal, aki mellesleg félmeztelen volt, mikor bejöttem. 

Láttam, hogy Annie arcán megjelent egy mosoly, Kate pedig a szemeit forgatta. 

- Mit kerestek itt a rendőrök? – kérdezett tovább, nem foglalkozva Miranda hisztijével – Pár vendég azt mondta, hogy itt voltak a hátsó kijáratnál. 

- Én hívtam őket, mert… - kezdte Harry, és rám nézett. Nem akarta elmondani helyettem, nem volt benne biztos, hogy azt akarom, hogy más is tudjon róla. 

- Megtámadtak odakint. – fejeztem be helyette, és mindenki rám nézett.

- Tessék? – kérdezte egyszerre Annie, és Kate. 

- Nem történt semmi, mert Harry közbelépett. – nyugtattam meg őket – Most pedig be kell mennem a rendőrségre. 

- És én beviszem. 

Harry szavára Miranda megint ideges lett, és felém fordult:

- Na ide figyelj! Ne gondold azt, hogy most megsajnáltalak. Jobb lesz, ha leszállsz a pasimról. Miért is nem tudtak a támadóid valami maradandót okozni?

- Na most te figyelj rám! – Harry elkapta a csuklóját, és az arcába kiabált – Ha meghallom, hogy még egyszer így beszélsz vele, nem állok jót magamért. Nem bántottam még nőt, de te most nagyon közel állsz hozzá. 

- Harry! – nyavalygott Miranda az arcába – Hogy beszélhetsz így velem?

- Úgy, hogy elegem van belőled. 

- Fontosabb ez a kislány, mint én? 

- Mindig is ő volt a legfontosabb, és az is lesz. 

- De én a barátnőd vagyok. 

- Nem! Nem vagy az. Most pedig ha megbocsátasz, nekünk el kell mennünk. Gyere! – fogta meg a kezemet, és magával húzott. Annyira jó érzés volt megint a kezét fogni. Vajon komolyan gondolta, amit Miranda-nak mondott? Tényleg én vagyok a legfontosabb neki? Biztos nem, csak le akarta rázni valamivel.

- Jól vagy? – kérdezte meg, mikor már úton voltunk a rendőrségre. 

- Igen. – bólintottam, de nem néztem rá – Köszönöm. 

- Mit? 

- Amit ma tettél értem. 

- Ezt nem kell megköszönnöd. Ha fegyver lett volna nála, akkor is közétek álltam volna.

- Hmmm.

- Mi az?

- Semmi, csak nem gondoltam, hogy megtennéd ezt egy idegenért. 

- Idegenért? – kérdezte csodálkozva – Legjobb barátok voltunk, természetes, hogy megtenném. Most meg főleg, hogy…én…

- Te? – kérdeztem rá, mert nem akaródzott neki befejezni a mondatot.

- Ja…Nem t’om. – mondta zavartan, és elfordította a fejét. 

- Köszönöm, tényleg. 

- Utálom ezt a gyereket, mindig is utáltam. A falra tudtam volna mászni tőle kiskorunkban is, most meg ne is beszéljünk róla, hogy mit csináltam volna vele legszívesebben. Főleg, mikor téged bántott, akkor aztán rendesen eldurrant az agyam.

- Mindig is ilyen volt. 

- Miért nem szóltál? 

- Most komolyan? Fussak hozzád segítségért, mikor nem is beszéltünk kilenc éve? Hálás vagyok a maiért, de nem vagy nekem senkim se. Elmegyünk a rendőrségre, elmondjuk, hogy mi volt, aztán kész. 

- Kész? 

- Úgy értem, hogy minden folytatódik úgy, mint azelőtt, hogy újra találkoztunk volna. 

- Azt felejtsd el! 

- Hogy mondod? – néztem rá most először.

- Nem tehetsz úgy, mintha nem ismernénk egymást.

- De, ugyanis ha ennek a napnak vége lesz, akkor te folytatod a kamerákkal, fényképezőgépekkel, koncertekkel, és rajongókkal teli életedet, és meg folytatom az én kis megszokott hétköznapjaimat. 

- Én is hétköznapi vagyok.

- Hát persze. Kíváncsi vagyok, hogy holnap ez az eset hány újság címlapján lesz majd. 

- Oké. Hagyjuk ezt, rendben? – komorrá vált az arca.

- Szerintem is. – bólintottam, és összefontam magma előtt a kezeimet. 

A rendőrségig meg sem szólaltunk. Mikor kiszálltunk a kocsiból, Harry úgy lépkedett mellettem, mintha valami halálos beteget kísért volna, és attól félne, hogy bármelyik pillanatban szilánkokra törhetek. Alig, hogy beléptünk, megláttuk a rendőrt, aki behozta Sam-et. 

- Erre jöjjenek! – intett felénk, mi pedig követtük egy üres terembe – Üljenek le! – mutatott a két székre egymás mellett, ő pedig az asztal másik oldalán foglalt helyet, velünk szemben. – Minden rendben? – fordult felém.

- Persze. Köszönöm. – bólintottam. 

- Megtaláltuk a támadójának az adatait… - fektetett le pár lapot az asztalra – És az önét is. Nem szeretne valamit elmondani?

- Miről beszél? – Harry értetlenül nézett rá, majd rám.

20. fejezet: Úgyis erősebb

Sziasztok! A mai részhez annyit fűznék hozzá, hogy nagyon utálni fogtok, hogy itt hagytam abba. :D

Este elég későn értem haza, mert még bementem egyet sétálni a belvárosba. Ki kellett szellőztetnem a fejemet, és gondolkoznom kellett. Dona, és apa már aludtak, mikor hazaértem, így szerencsére nem vették észre rajtam, hogy eléggé kikészültem. Meglehetősen gyorsan el is aludtam, hiszen az előző éjszakám sem volt valami kellemes. 

Kedden jóval ebéd után ébredtem fel, és szerencsére senki sem volt otthon, így nyugodtan készülődhettem a munkába. Alig, hogy el akartam indulni, csengettek. 

- Szia! – köszöntem meglepetten az érkezőnek – Mit keresel itt?

- Érted jöttem. – lobogtatta meg a kezében a slusszkulcsot. 

- Megvan a kocsid? 

- Igeeeen! – ugrált örömében Annie – Legalább mindig el tudlak vinni dolgozni, és mehetünk bárhová.

- Szuper! Hozom a cuccomat, és mehetünk. – beszaladtam a szobámba, felkaptam a táskámat, és már mentem is vissza Annie-hez – Induljunk!

Imádtam az új kocsi illatát, így mélyeket szippogattam a levegőbe, mikor már barátnőm mellett ültem. Évek óta gyűjtött egy kocsira, és most végre meg tudta venni.

- Tegnap elmentem az anyjához! – bukott ki belőlem a mondat. Valakinek, muszáj volt elmondanom. Dona-val nem beszélhettem erről, mert bármennyire is megkedveltem, és megbízok benne, tudom, hogy első dolga lenne elmondani apámnak. 

- Kinek az anyjához?

- Harry-éhez. 

- Tessék? – meglepettségében félrerántotta a kormányt, és majdnem belement a szemben jövő kocsiba. 

- Figyelj már oda!

- Jól van, na! Nem vezetés közben kellene sokkolnod! És mi volt?

- Semmi különös. – vontam vállat.

- Hát persze…Akkor fel sem hoztad volna a témát.

- Na jó… - mély levegőt vettem, és belevágtam a történetbe. Elmeséltem neki mindent, egészen az anyámig. 

- És anyukád be is ismerte? – csodálkozott. 

- Igen! Tudta, hogy tudom az igazat, és nem tagadhatja le.

- Ez gááááz! – húzta el a száját. 

- Az. Ezzel minden megváltozott, érted? 

- Mi minden? 

- Eljött hozzám, Annie! Beszélnünk kellett volna. Gondolj bele, lehet, hogy ha akkor anyám engedi, hogy találkozzunk, nem megyek át azon a sok szenvedésen. 

- Caroline…lehet, hogy elment hozzád, de akkor is bántott, vagyis bántatott…már ha létezik ilyen szó. Ez mégsem olyan megbocsátható dolog.

- Tudom, de te is tudod, hogy azért törtem össze, mert elhagyott, és azt hittem, hogy nem kíváncsi rám. 

- Egy így oké, de…

- Tudom, hogy mire gondolsz. 

- Nem. Nem tudod. Mert te észre sem veszed magadon. 

- Mit?

- Azt, hogy bármi áron meg akarsz neki bocsátani. 

- Mi? Dehogy!

- De igen! – szólt rám erőteljes hanggal – Most is mindent bebeszélsz magadnak, csak hogy jobb színben tüntesd fel magad előtt. 

- Ez…ez nem igaz. 

- Dehogynem! – mondta, majd leállította a kocsit a Rose parkolójába, és kiszállt, én pedig követtem – A hülye is látja rajtad, hogy nem is utálod. 

- Oké, ezt inkább hagyjuk itt, mert a falnak is füle van ebben a kócerájban. – suttogtam neki, mikor bementünk az öltözőbe, és átöltöztünk a munkaruhánkba. 

Két órával később már megérkeztek az első vendégek, én pedig a pultban álltam Gale-el. 

- Na, hercegnő? Ma sem táncolsz? – lépett mellém.

- Nem. – nevettem rá – De te honnan tudod? 

- Miranda órákig dühöngött vasárnap, mert te akartál fellépni helyette. Mondjuk nem is csodálom, én is szívesebben néznélek téged, mint őt. 

- Hááááát…jobban is csinálnám nála. – kacsintottam rá.

- Abban biztos vagyok. – mért végig, és még közelebb lépett. 

- Enyelegni vagytok itt? – szólalt meg egy hang a pult másik oldaláról. Mindketten ránéztünk, és Miranda állt ott a kedves barátja társaságában. 

- És te? – kérdeztem vissza szúrósan. 

- Adj valamit inni. – mondta még lekezelőbben a szőke lány.

- Mosogatószerem van, azzal kimoshatod a szádat. – nevettem rá, és láttam, hogy Harry is elmosolyodik. 

- Ne húzd ki a gyufát, kislány!

- Te meg ne legyél ilyen féltékeny. – kelt a védelmemre Gale. 

- Én? Mire? A piszkafa lábaira? Mitől vagy ilyen csontos, édesem? Drog, vagy önsanyargatás? Mert ez nem egészséges, az egyszer biztos. 

Amint kimondta ezeket a szavakat, az arcomat elöntötte a pír, és szédülni kezdtem. Mintha a gondolataimban olvasna, vagy talán Harry beszélt neki arról, hogy mit tettem régen magammal? Biztos. Magától hogy találna ki ilyet?

- Ki kell mennem. – súgtam oda Gale-nek, és a hátsó ajtó felé vettem az irányt. Kirohantam, és az arcomat egyből megcsapta a hűvös, éjszakai levegő. Rágyújtottam egy szál cigire, majd miután elszívtam, még egyre is. 

- Régen nem ezt szívtad. – hallottam meg a sötétből a hangot. 

- Mit keresel itt? Miért jársz folyton utánam?

- Megmondtam, hogy amíg nem fizetsz, rajtad tartom a szemem.

- Én meg megmondtam, hogy megadom a tartozást. Csak ne kövess! – szívtam bele idegesen megint a cigibe. 

- Van nálam valami más. – húzott elő a zsebéből egy kis zacskót, tele apró kis tablettával – Régen imádtál, ha megláttad nálam ezeket. 

- Az már régen volt, és akkor is gyűlöltelek. 

- Kérsz egyet? Úgy látom, hogy rádfér.

- Hagyj békén. 

- Na, vedd el! Ajándékba adom, nem számolom hozzá a többihez. – mondta, és közelebb lépett hozzám, majd belenyomta a kezembe a kis pirulát. 

Én csak bámultam azt, és eszembe jutott a régi időszak, minden, ami négy évvel ezelőtt történt. Sam, és a haverjai Chapel Holmes egy elhagyatott házában buliztak mindig, ami messze volt mindentől, így senkit sem zavartak. Mindenki tudta, hogy zűrös ügyei vannak, de volt nála valami, amire szükségem volt. Valami búfelejtő, amitől jobban érezhettem magam, és nem fájt az összetört szívem. Drogra volt szükségem, és kaptam is. Megvolt az ára, de kaptam, és rá is szoktam. Hónapokig lógtam Sam-mel, és mindenki azt hitte, hogy a barátnője vagyok, de soha nem adtam meg magam neki. Engedtem, hogy csókolgasson, pedig undorodtam tőle, de egyszerűen nem tudtam elképzelni az életemet a drog nélkül, ahhoz pedig vele kellett lennem. Aztán egy nap valami olyat akart megtenni, amibe én nem mentem bele. Rendőrségi ügy lett belőle, de a gazdag szülei kihúzták a csávából. Nekem pedig az volt az utolsó nap, hogy drogoztam. 

- Tehát? – zökkentett ki a hangja a visszaemlékezésből.

- Nem kell! – dobtam le a földre a kezemben lévő pirulát. 

- Akkor ezt is felszámítom. – mondta dühösen – És ne feledd, már csak pár napod van! Remélem, hogy megkapom a pénzemet. 

- Megmondtam, hogy megpróbálom összeszedni. – sziszegtem az arcába undorodva.

- Ha esetleg nem menne, akkor fizethetsz máshogy is. Egyszerűbb lenne, hidd el. – elkezdett közelíteni, és a nedves falhoz nyomott – Régen nem kaptam meg azt, amit akartam, de most itt a lehetőséged, hogy önszántadból odaadd magad. Jó ajánlat, nem? Pénz helyett, egy gyors menet. Mindketten jól járunk. 

- Hozzám ne merj érni, érted? 

- Odabent dübörög a zene, itt úgysem hall senki. – mondta, miután a kezeimet összefogta, és egy kézzel a falnak nyomta, majd elkezdett csókolgatni. A szabad kezével benyúlt a lábaim közé, én pedig sírni, és ordítani kezdtem. A szájával próbálta befogni a számat, de nem nagyon ment neki. Sikerült kiszabadulnom a szorításából, de a ruhámnál fogva rántott vissza, azt leszabva rólam.

- Ne ellenkezz, és gyorsabban megleszünk. – dünnyögte a fülembe – Úgyis erősebb vagyok.

- De nálam biztos, hogy nem! – hallottam meg egy ismerős hangot, és csak azt vettem észre, hogy valaki lerántja rólam Sam-et, aki pár másodperc múlva ájultan terült el a földön. A könnyeim között néztem fel a göndör hajú megmentőmre, és ugrottam a nyakába.

- Harry! – zokogtam bele a vállába.

- Nincs semmi baj! – suttogta a hajamba – Itt vagyok, és nem engedem, hogy bárki bántson.

18. fejezet: Carrie nem oda való

Sziasztok! Itt van a mai fejezet, ami biztos, hogy tetszeni fog, ugyanis meglátjátok, hogy Harry mit szól az ötlethez, hogy Carrie félmeztelenül táncoljon mindenki előtt.

- Kate! – hallottam meg Harry hangját, miközben magamra húztam az apró kis ruhát, amiből szinte mindenem kilátszott – Biztos vagyok benne, hogy Miranda mindjárt itt lesz. Felhívom, oké? 

- Köszi, de én egész este próbáltam, és nem veszi fel.

- Akkor meg miért nem hívsz valakit a többiek közül? Nem hinném, hogy Carrie-nek kellene felállni oda. 

- Hallottad a barátját. Állítólag profi. Majd meglátjuk. 

- Ő nem a barátom. – léptem elő az öltözőből. Harry végigmért, amitől még idegesebb lett. 

- Ne már. Nem hiszem, hogy az embereknek ő kellene. Mi van, ha nem is jó? 

- Jó vagyok! – szólaltam meg hangosan, magam sem tudom, hogy miért, hiszen nem akartam ott fent lenni. 

- Harry! – Kate zavartan nézett rá – Ne mondd, hogy te nem néznéd őt szívesen, hiszen nézz rá. Gyönyörű.

- Igen. Gyönyörű. Szebb, mint bárki más. – nézett a szemembe, de én megpróbáltam kerülni a pillantását – Éppen azért nem kéne mindenki elé kitenni. Oké, hogy csak egy eset, de gondolj bele, hogy mi lesz, ha legközelebb is őt akarják, és a részeg alakok nem hagyják majd békén a pultba sem. Elhiszem, hogy jó, és biztos is vagyok benne, de Carrie nem oda való. Nem valami olcsó szajha, aki szívesen mutogatja magát. 

- A barátnődet minősíted. – szólt neki Kate.

- Miért? Mondd, hogy ő nem egy olcsó szajha. – horkant fel gúnyosan, én pedig elmosolyodtam, amit remélem, hogy nem vett észre – Ne engedd fel őt oda, rendben? Várd meg, amíg ideér Miranda. Ő való oda, és nem Carrie.

- Ha nem tudnám, hogy nem így van, azt hinném, hogy félted őt. – mosolygott rá Kate, és bólintott – Öltözz vissza, rendben? 

- Nem! Kimegyek, és táncolok. – mondtam, miközben Harry szemébe néztem. Nehogy már neki legyen igaza. Alig, hogy kiléptem a folyosóra, megjelent Miranda, amitől egy kissé meg is könnyebbültem.

- Mit keresel az én ruhámban? – ordította el magát. 

- Azt, hogy te késtél majdnem három órát. – szólt rá Kate. 

- Sajnálom. – váltott egyből hangnemet – Defektet kaptam. Hívtalak téged is, de nem vetted fel. – fordult Harry felé.

- Tényleg? – forgatta meg a szemeit a megszólított. 

- Vesd le a ruhámat, rendben? – nézett ismét rám a lány. 

- Szívesen! – mondtam, majd visszamentem az öltözőbe, és kibújtam a falatnyi kis anyagból, kifelé menet pedig hozzávágtam. – Ha már itt vagyunk, akkor kimegyek rágyújtani. – mondtam Kate-nek, aki csak bólintott.

Kimentem a hátsó ajtón, a szokásos helyemre, és rágyújtottam. Alig pár másodperce voltam kint, mikor kivágódott az ajtó, és megjelent Harry.

- Most komolyan! – néztem rá – Te követsz engem? 

- Csak meg akartam nézni, hogy minden rendben van-e. – mosolygott rám. 

- Mi közöd van hozzá? És egyáltalán miért érdekel? 

- Nem tudom, csak…

- Hagyjál már békén, oké? 

- Carrie, én sajnálom…

- Mit sajnálsz? Mit? – kezdtem ideges lenni – Azt, hogy ugyan az a seggfej vagy, mint kilenc éve? 

- Te beszélsz? 

- Mi? 

- Azt sem tudom, hogy mi bajod van velem. 

- Annyira szánalmas vagy. – tekertem meg a fejemet. 

- Amióta tudom, hogy ki vagy, csak rád gondolok. Arra, hogy nem lehet ekkora szerencsém, hogy újra találkoztunk. Együtt vagyunk, mint régen.

- Jó neked, hogy így gondolod. Én sajnálom, hogy újra találkoznom kellett veled. Mindent megtennék érte, ha ezt az utóbbi két hetet elfelejthetném. 

- Miért vagy ilyen? 

- Miért? Te tényleg nem tudod? – a kérdésemre csak megtekerte a fejét, és szomorúan nézett rám – Gyűlöllek! Jobban, mint egész eddigi életemben. – küldtem felé egy lesajnáló nézést, majd miután elnyomtam a cigit, magára hagytam.

Visszamentem a pultba, ahol még mindig ott ült Sam. 

- Hol van a szexi, táncos ruha? – nézett rám. 

- A helyén. – mutattam a fejemmel Miranda felé. 

- Hát pedig rajtad jobban mutatna. Emlékszem még, mikor négy éve fele ennyi ruhában kaptam műsort tőled. – nézett rám megint a perverz tekintetével. 

- Fogd be a szádat, oké? 

- Miért? Félsz, hogy Styles meghallja? Láttam ám, hogy hogyan nézett rád, mikor a kettőnk kapcsolatáról volt szó.

- Nekünk nem volt, és nem is lesz kapcsolatunk. Megértetted? 

- Jóóóóó! Nyugalom. Megadod a tartozásodat, és hagylak titeket boldogságban élni. 

- Megadom, de addig nem szeretnélek itt látni. 

- Kérésed számomra parancs. – felkelt a bárszékről, és végre lelépett. 

- Milyen tartozásról beszélt? – lépett mellém Annie.

- Semmi. Lényegtelen.

- Ha pénz kell, szívesen adok kölcsön. 

- Köszönöm, de megoldom. – mosolyogtam rá bíztatóan. 

- Tudod, hogy rám számíthatsz. Nem tetszik nekem ez a pasi. 

- Hidd el, hogy nekem sem. 

- Miért beszél midig arról, hogy mi volt régen? Együtt voltatok? 

- Te jó ég, dehogy! Még csak az kellett volna.

- Akkor? 

- Ez elég hosszú történet, amit inkább el szeretnék felejteni. Megkapja a tartozását, és kiszáll végre az életemből. 

- Rendben. Rendesen rád jár a rúd mostanában, ugye tudod? 

- Tudom. – nevettem rá, pedig valójában elsírtam volna magam. 

- Harry? 

- Nem tudom. Miért?

- Hát mert utánatok rohant, mikor Kate-tel kimentetek. Tényleg, mit akart Kate? 

- Azt, hogy táncoljak.

- Táncolj? 

- Aha. Mert ez az idióta Sam megmondta, hogy táncolni tanultam, ami elég jól is ment. Kate-nek persze egyből eszébe jutott, hogy lépjek fel Miranda helyett, amíg ide nem ér, de szerencsére az utolsó pillanatban betoppant. Harry meg azért jött utánunk, hogy lebeszélje Kate-et arról, hogy táncoljak. 

- Tényleg? 

- Ja. Nem tudom mi ütött belé, de szinte könyörgött, hogy ne engedjen fel abba a ruhába a színpadra. 

- Nem tudod mi ütött belé? – mosolygott rám szemöldökét felhúzva – Nem akarta, hogy mindenki rád csorgassa a nyálát. 

- És mégis miért foglalkozna azzal, hogy mi van rajtam? A barátnője is ugyan abban a ruhában rázza magát odafent.

- De az nem zavarja, mert Miranda totál hidegen hagyja őt. Te meg nem. 

- Jaj, Annie! Ezt inkább el se kezdjük. – legyintettem felé, és elkezdtem koktélokat gyártani egy vendég számára. 

A lánybúcsúsok elég korán távoztak, és alig maradt pár ember. Már kettő után be tudtunk zárni, ami még soha nem fordult elő. 

Mikor hazafelé indultam, úgy állt le mellém egy kocsi, hogy majdnem elgázolt.

- Szállj be! – mondta a sofőr a lehúzott ablakból. 

- Eszem ágában sincs. 

- Nem hiszem, hogy hajnali fél háromkor van busz hazáig. És nem kéne a sötét utcákon mászkálnod.

- Miért nem hagysz békén? Van taxi is. 

- Csak haza akarlak vinni. Esküszöm, hogy egy szót sem szólok hozzád, csak gyere, és szállj be. 

- Na jó. De csak azért, mert tényleg nincs buszom.

- Oké. – mosolyogott rám, de én csak megforgattam a szememet, miközben beültem mellé. 

- És a barátnőd? Miért nem őt viszed haza? – szólaltam meg egy idő után.

- Azt hitted, hogy nem akarsz beszélgetni. – fordult felém, és megint mosolygott.

- Csak kérdeztem. 

- Kocsival jött. Szerencsére. 

- Nahát! Unod a cicababát? 

- Bánt, hogy vele vagyok? 

- Persze. Összetörted a szívemet. – mondtam gúnyosan, de persze mélyen belül tudtam, hogy ez igaz volt.

- Tényleg táncoltál volna? 

- Persze. Kate miatt. 

- Csak miatta? Vagy Sam miatt is? 

- Ne is hozd őt elő, oké? Amikor megtudtam, hogy itt van, az rosszabb volt még…

- Nálam is. – fejezte be kissé szomorúan a mondatomat. 

- Igen. 

- Miért? Mit csinált? 

- Szerintem te tudod a legjobban…de azon kívül még volt pár dolog, mondjuk, az nem tartozik rád. Megtennéd, hogy az utcánk végén állsz meg? Apám nem örülne neked.

- Persze. – bólintott. 

Pár perc múlva meg is állt a kért helyen, majd felém fordult. 

- Remélem, hogy egyszer majd minden olyan lesz, mint régen.

- Semmi nem lesz már olyan. – tekertem meg a fejemet, és magára hagytam a kocsiban.

17. fejezet: A pokol ördöge

Sziasztok! Ebben a részben végre kiderül, hogy ki az a titokzatos idegen, aki felbukkant Carrie életében. Remélem, hogy tetszenek a bonyodalmak. Várom a véleményeket! ;)

Több mint két hete dolgozok már, és ilyenkor általában mindenkinek több pihenésre van szüksége. De én a normális emberekkel ellentétben, alig aludtam valamit az elmúlt napokban. Fenekestül felfordult az életem, köszönhetően a volt legjobb barátomnak, az anyámnak, és még egy embernek, aki rosszabb a pokol ördögénél is. 

Vasárnap van, én pedig elég későn keltem fel. 

Már délután volt, mikor kimentem a szobámból a nappaliba. Természetesen apámat, és Dona-t is ott találtam, összebújva a kanapén. Mikor megláttak, egyből levették a szemüket a tévéről, és rám figyeltek. 

- Kialudtad magad? – kérdezte Dona.

- Nem éppen. 

- Akkor miért nem maradsz itthon? 

- Két hete dolgozok a Rose-ban. Nem hinném, hogy rögtön beteget kellene jelentenem. 

- Akkor fel kellene mondanod! – szólalt meg apám is.

- Tessék? – nem akartam hinni a fülemnek. Dona nagy nehezen beszervezett egy ilyen nagyhírű, és népszerű bárba, ahova nem jut be akárki, én meg dobjam el az egyetlen pénzforrásomat?

- Szerintem, az lenne a legjobb megoldás, ha otthagynád az a helyet. Majd találunk együtt valami nyugisabb munkát. Dona rengeteg embert ismer, és már én is elég jól mozgok ezekben a körökben. 

- Nem fogok felmondani!

- Kicsim, kérlek! Én csak neked akarok jót. 

- Apa! Ne aggódj már annyit. Rendben? Kézben tartom a dolgokat. 

- De ha minden második nap látod, attól még rosszabb lesz. 

- Tudom, hogy meg akarsz védeni tőle…pontosabban attól, amit ő hoz ki belőlem. De hidd el, hogy nem érint már olyan érzékenyen a dolog, mint régen. Azért mégiscsak kicsit másabb a helyzet, mint tizenegy éves koromban. Felnőttem, és el tudom intézni a dolgaimat. 

- Én csak…

- Tudom, apa. Tudom, hogy féltesz, de nem kell. Megbirkózok vele. Nem fogom megint miatta feladni az életemet. Szeretem a munkámat, és ott van nekem Annie is. 

- Rendben. De ígérd meg, hogy nem hagyod, hogy megint azt tegye veled, és nem keveredsz olyan dolgokba, mint négy éve. 

- Megígérem! – mosolyogtam rá, habár a szívem majdnem kiugrott, hiszen tegnap már elég rendesen belekeveredtem abba a szörnyű dologba – Most megyek, mert lassan indulnom kell!

- Azt akarta, hogy mondj fel? – Annie kétségbeesetten nézett rám, mikor nyitás előtt poharakat törölgetve, elmeséltem neki, hogy mi minden történt ebben az alig két napban – De ugye nem?

- Nem! Dehogy is! Eszem ágában sincs felmondani. Egyes zavaró tényezőket leszámítva szeretek itt dolgozni.

- Akkor jó. – sóhajtott egy nagyot. Úgy látszik, hogy ő sem szívesen válna meg tőlem. 

- Lányok! – érkezett meg Kate a pultba – Ma ti ketten lesztek a pultban, mert a hátsó teremben lánybúcsú lesz, és a fiúk lesznek a pincérek. Itt kint pedig felváltva mentek majd a sorok között, ha szükségesnek látjátok. De ma úgysem lesznek sokan. Rendben?

- Persze. Oké. – bólintottunk, és egymásra mosolyogtunk. Nem tudom, hogy melyikünk örült jobban, hogy végre együtt dolgozhatunk. Elismerem, hogy Gale sem rossz partner, hiszen mindig bókol, és nagyon kedves velem, talán túl kedves is, de Annie-vel azért mégiscsak jobb lesz. 

- Nem tudom, hogy hol van Miranda, de már itt kellene lennie. Az öltözőben nem volt?

- Nem. 

- Biztos az új pasija lefoglalja. Hihetetlen, hogy mennyire nem törődön lett, amióta ezzel az énekes gyerekkel van. Péntek este is mit műveltek itt? Beszélni fogok ezzel a lánnyal, elvégre ez egy munkahely, nem pedig hálószoba, hogy itt essenek egymásnak. – háborgott Kate, de inkább csak magának mondta, hiszen tovább is állt, hogy kinyissa a klubot. Észrevettem, hogy Annie rám néz, hogy mit reagálok, ezért én megpróbáltam közömbös arcot vágni, de nem hiszem, hogy sikerült.

- Ne is törődj vele. Tudod, hogy csak azért csinálta, hogy féltékeny legyél. – kezdett bele a monológjába – Elvégre akkor nem ment volna utánad, meg nem ment volna el hozzátok sem. 

- Hagyjuk, oké? Csak remélem, hogy ma nem jelenik meg.

Az első vendégek a lányok voltak, akik a lánybúcsúra érkeztek. Ők egyből elfoglalták a hátsó termet, de szép lassan megtelt a mi részünk is. Szerencsére nem volt sok ember, így bírtuk az iramot, meg közben a fiúk is besegítettek. Annie-vel rengeteget beszéltünk, ami elterelte a figyelmemet a gondjaimról.

- Micsoda hely! – szólalt meg egy hang a pult túloldalán – Nem gondoltam volna, hogy ilyen helyen kötsz ki. Azt hittem, hogy majd valami olcsó, útszéli lebujban rázod magad. Pincérnő? Nem éppen a te világod.

- Mit keresel itt? – elöntött a düh, mikor megláttam a tegnapi, utcai támadómat – Bárhogy számolsz, akkor sem telt le az egy hét. 

- Nyugalom, édes! Csak bulizni jöttem. Adj valami piát, amit persze te állsz. – kacsintott rám.

- Nem gondolod komolyan? 

- Nyugi, majd levonom a tartozásodból. 

- Kicsit csendesebben, ha megkérhetlek! – néztem körbe zavartan.

- Tudooood…még szexibb vagy, mint mikor utoljára láttalak. Akkor sem voltál kutya, sőt ruha sem sok volt rajtad, de így…

- Ha itt akarsz maradni, akkor legalább a pulttól tűnj el, hogy ne legyen egész éjjel hányingerem tőled. – mosolyogtam rá gúnyosan. 

- Eszem ágában sincs. Nem gondolod, hogy kihagyom ezt a látványt? 

- Akkor csak ne szólj hozzám! – mondtam, majd levágtam elé a poharat, és a pult másik végébe mentem, ahol Annie is állt.

- Ki ez a pasi? Elég jól néz ki.

- Az ördög, a természeti katasztrófák, és a világ összes betegségének a keveréke. – válaszoltam neki elfojtott hangon.

- Ismered? Honnan?

- Otthonról…mármint Holmes Chapel-ből. 

- Ó! 

- Ne állj vele szóba, ne is nézz rá, mert tényleg rosszabb mindennél, amit el tudsz képzelni. 

- Oké. Nyugalom, de idejön. 

- Akkor menj. – löktem a pultnak annak a vége felé, ahol eddig én voltam. 

- Bemutatsz a barátnődnek? – hallottam meg ismét a hangját. 

- Nem! – válaszoltam a kelleténél kicsit hangosabban. 

- Valami gond van? – szólt közbe az újonnan érkező. 

- Már csak te hiányoztál! Mit keresel itt? 

- Ez a törzshelyem. – válaszolta egyszerűen a göndör fiú – De…valami gond van a gyerekkel? – kérdezett ismét, és a mellette álló zaklatómra mutatott. 

- Nem hinném, hogy bármi közöd lenne hozzá. – mosolyogtam rá. 

- Harry Styles! – szólalt meg a szőke is – Hát meg sem ismersz? 

- Styles elfelejtette az otthoniakat. – néztem Harry szemébe szemrehányóan. 

- Sam? – nézett rá a fiúra – Sam Hale? 

- Igen, haver! Azt hittem, hogy meg sem ismersz. – a szőke magához rántotta Harry-t, és átölelte. A látványtól fel akart fordulni a gyomrom, hiszen felidézte bennem a kilenc éve történt esetet. Azt, mikor csurom vizesen ültem a biciklimen, és hazafelé tekertem, és azt, amikor Sam nevetve mesélte Harry-nek, hogy mit tett velem a pataknál. Igen. Itt állt velem szemben a két fiú, akik miatt annyit szenvedtem. De a történetem Sam-mel még messze sem ért véget azon a napon.

- Harry! – Kate szakította őket félbe, engem pedig el a gondolataimtól – Hol van Miranda? 

- Honnan tudjam? 

- Te vagy a pasija, vagy mi…Azt hittem, hogy veled van. Itt kellene lennie. Nincsen táncoslányom. Mégis mit csináljak most?

- Majd Carrie beáll! – szólalt meg Sam, amitől a vér is megfagyott az ereimben. 

- Tessék? – tette fel a kérdést egyszerre Kate és Harry. 

- Hiszen profi. Nem is mondta? Pár éve otthon táncot tanult. 

- Az nem éppen ilyen tánc volt. – próbáltam elterelni a témát, mielőtt még valami butaság jut Kate eszébe. 

- A keringőtől a rúdtáncig minden megy neki. Én tudom a legjobban. – kacsintott rám, amitől még jobban felfordult a gyomrom. Harry összehúzott szemöldökkel nézett rá, majd rám. 

- Caroline! – Kate elkapta a kezemet – Kérlek! Csak addig, amíg Miranda ideér. Addig majd én beállok a helyedre. Kérlek!

Ha most felállok a színpadra, akkor vége lesz. Megint vissza fog térni a szétcsúszott, megszégyenített, négy évvel ezelőtti Carrie.

- Oké! – egyeztem bele Kate kétségbeesett arcát látva, ami egyből felragyogott a válaszomra. Miért van nekem ilyen jó szívem? Sam gúnyosan, és meg mernék rá esküdni, hogy perverz gondolatokkal a fejében, mosolygott rám, míg Harry kétségbeesetten figyelt, és kapkodta a tekintetét. 

- Gyere! Öltözz át, és kezdhetsz is! – Kate magával rántott, otthagyva a többieket, de hallottam, hogy kivágódik a pult ajtaja, és valaki szapora léptekkel követni kezd minket.

14. fejezet: Harry barátnője

Sziasztok! Nagyon BOLDOG ÚJ ÉVET kívánok minden kedves olvasómnak! Szeretnék bocsánatot kérni, amiért nem jelentkeztem a napokban, de nem voltam gépközelben, ugyanis eléggé elfoglalt voltam. Ígérem, hogy cserébe a hét további részében minden nap jön rész! Na, de akkor nem is húzom tovább! ;)

Egy hét telt el azóta, hogy újra darabokra hullott az életem. Valamivel jobban bírtam, mint legutóbb, de talán csak azért, mert felnőttem. Így is elég rémesnek látom a helyzetemet, de most legalább van, aki tartja bennem a lelket. Itt van Annie, aki az egyetlen barátom, és igaz, hogy alig két hete ismerem, de tudom, hogy számíthatok rá. Elmondtam neki mindent arról az estéről, és habár ő megmondta, hogy mi lesz a vége, mégsem vetette az orromra, hiszen tudta, hogy a szívem darabokban van. 

Ő azóta nem járt itt. Hírét sem hallottam, de talán ő is rájött, hogy jobb lesz ez így mindkettőnknek.

Péntek este van, vagyis munkanap. A Rose-ban megint teltház volt, én pedig az asztalok között szaladgáltam. 

- Négy korsó sör! – kértem ki az egyik asztal rendelését Annie-től, aki ma a pultban állt. Amíg kiadta őket, többször is idegesen pillantott rám. 

- Mi van? – kérdeztem meg végül. 

- Semmi. – mosolygott egyből.

- Annie! Mi van?

- Na jó. Úgyis percek kérdése csak, hogy észre vedd…itt van. – bökött a hátam mögé a fejével.

- Te jó ég! – a szívem majdnem kiugrott, és a hasam is vetett egy bukfencet. Amint megláttam, hogy Annie kire céloz, rosszul lettem. Itt van. Tényleg itt van. Egy hét után megint látom, és az érzéseim csak még jobban összezavarodnak. Kivittem az előző rendelést, és elindultam az asztal felé, ahol ő ült. 

- Mit hozhatok? – kérdeztem, de rá sem pillantottam. 

- Nem is tudom. – csapta össze a tenyerét, és a többiekre nézett. Szerencsére nem a banda tagjai voltak vele, így nem kellett szívélyesen üdvözölnöm őket – Három jó erős koktélt. – nézett rám végül, de az arcán nem láttam semmi érzelmet. Úgy beszélt hozzám, és úgy nézett rám, mint más, ismeretlen emberekre. Sőt, szerintem még hozzájuk is jobb hangnemet használt. 

- Rendben. – bólintottam, majd megfordultam, és visszaindultam a pulthoz. 

- Ja, és még valami… - kiáltott utánam, mire én megpördültem – Szólnál a barátnőmnek, hogy itt vagyok? – tette hozzá egy széles mosollyal.

- A…a barátnődnek? – néztem rá zavartan, a gyomrom tartalma pedig majdnem távozott a számon. 

- Bocs, nem is kell. Már itt van. – mutatott mellém. Abban a pillanatban pedig egy nagy lökést éreztem meg a jobb oldalamon. Miranda teljes erejéből nekem jött, majd a falatnyi kis rucijában szinte rávetette magát Harry-re. Megcsókolta. 

Egy darabig földbegyökerezett lábbal figyeltem őket, majd sarkon fordultam, és a pulthoz mentem.

- Ez egy igazi seggfej. – szólalt meg Annie idegesen – Direkt csinálja. De pont ezzel a semmitelennel?

- Elvégre voltak már együtt. 

- Mi? Dehogy voltak? – nevetett rám Annie – Miranda azóta rá van szállva, hogy Harry először betette ide a lábát. Nem gondoltam, hogy nála fiatalabbakra bukik, de biztos vagyok benne, hogy csak a pénze, meg a hírneve miatt kell neki. 

- Hát most meg is kapta. Örülhet. – vontam meg a vállamat. 

- Elnézést… - vetett véget a beszélgetésünknek egy hang – Kértem három koktélt, de még nem kaptam meg. Megkérdezhetem, hogy mi tart ennyi ideig? 

- Rögtön adom. – felelt neki Annie, egy cseppet sem kedvesen.

- Hát az jó lesz. Eléggé meggyengült a munkaerő mostanság, nem? – kérdezte anélkül, hogy rám nézett volna. Nagyon jól tudtam, hogy ezzel rám céloz, és meg akar bántani, de inkább nem reagáltam.

- Hát igen. – bólintott Annie, mire kérdőn néztem rá – A táncosok a vendégekkel enyelegnek, ahelyett, hogy a munkának nem nevezhető dolgukat végeznék. 

Nem akartam elhinni, amit hallottam. Az én kedves barátnőmnek meg mikor vágták fel így a nyelvét? Mondjuk, elég sokat vagyunk együtt, talán elkezdte átvenni a stílusomat.

- Esetleg utánad vigyem az italt, vagy elbírod? – folytatta a szurkálódást.

- Elbírom. 

- Annie! Kimegyek rágyújtani, oké? – szólaltam meg én is – Most úgysem vagyunk elúszva.

- Persze. Menj csak. 

Alig vártam, hogy elmehessek mellőle. Nem akartam a közelébe lenni. Rá akartam gyújtani egy, vagy lehet, hogy több szál cigire is, hogy megnyugodjak kicsit. Nem akartam elhinni, hogy ez történik. Úgy tesz, mintha nem is ismerne, mintha egy totál idegen lennék. Sőt, még rosszabb a helyzet, mert olyan, mintha nem is léteznék. Nem nekem kellene inkább ezt tennem vele? Elvégre nem is haragudhatna rám, hiszen minden az ő hibája. Ő tett tönkre engem, én mit ártottam neki? Oké, hogy hazudtam neki, de azt csak azért tettem, mert gyáva voltam. Kezdetekben szerettem volna megbántani, de aztán tényleg jól éreztem magam vele, és valamiért mindig elnapoltam, hogy bevalljam az igazságot. De mégis miért esik rosszul, hogy Miranda, és ő együtt vannak. Miért fájt annyira, mikor az a ribanc megcsókolta? Megcsókolta azt a szájat, amit egy hete még én csókoltam, és amire azóta is mindennél jobban vágyok. Te jó ég! Miket gondolok? Elvégre mi csak barátok voltunk, még nagyon régen, most meg még annak sem nevezhettük egymást. 

- De akkor miééééért? – kiáltottam hangosan akaratom ellenére, és beleszívtam a cigibe.

- Magadban beszélsz? – a sötétből egy alak lépkedett felém. Hunyorgatva néztem rá, és figyeltem, ahogy az ajtó feletti lámpa fénye egyre jobban megvilágítja az arcát. Mondjuk már a hangról nagyon jól tudtam, hogy ki az. 

- Te mit keresel itt? 

- Cigizni jöttem ki.

- Persze. Múlt héten még nem cigiztél.

- Azóta elég sok minden változott. – mondta, majd tényleg elővett a zsebéből egy doboz cigit, és rágyújtott.

- A vendégek a klub elé mennek cigizni. Ide nem jöhetnek ki, csak a dolgozók. De vááááárj! Hiszen te a sztriptíztáncos hercege vagy, biztosan bárhova betekintést nyerhetsz, nem csak a lábai közé. 

- Zavar? 

- Pffff… - nevettem el magam – Kösz, de nem éppen vagy az esetem. 

- Hát persze. – nevette el magát, majd beleszívott a cigibe. Most komolyan? Tényleg úgy tesz, mintha semmi nem történt volna? 

- Tudod…nem te vagy minden lány álma. – nem akartam annyiban hagyni a dolgot. Ő nem szólt vissza, csak szívta a cigit, és érdeklődve nézett rám. – Főleg nem az enyém. – fejeztem be komoran, és halkan. Az arca az eddigi ”nem törődöm” stílusból átváltott feszültté. 

- Ó! Persze, hiszen neked a pultos fiú az álmod. Nem?

- Na és, ha igen? Közöd nem sok van hozzá. 

- Ahogy neked sem az én életemhez. – mondta mosolyogva. Én eldobtam az elszívott cigimet, és elindultam befelé. De ahogy elhaladtam mellette, elkapta a kezemet, és magához rántott.

- Mi a…mit csinálsz? – kérdeztem dühösen, ugyanis eléggé szorította a kezemet, és nem akart elengedni.

- Valld be az igazat! – suttogta az arcomba – Jól esik, hogy szenvedni látsz?

- Miért? Te így szenvedsz? – nevettem pofon.

- Válaszolj!

- Nem hiszem, hogy hangyányi fogalmad is lenne a szenvedés fogalmáról. Én kilenc évig éltem úgy. Miattad! Szóval ne merészeld azt mondani nekem, hogy tudod mit jelent szenvedni. 

- Akkor, tessék! Itt az alkalom, hogy elmond, mi bajod van.

- Tessék? – azt hittem, hogy rosszul hallok. 

- Miért akartál tönkretenni? Mit csináltam?

- Ezt…ezt most komolyan kérdezed? – tekertem a fejemet.

- Ja. 

- Te jó ég! Te szemét…egoista…önző…seggfej! – minden szónál kapott egyet a mellkasára a szabad kezemmel – Nehogy azt mondd, hogy nem tudod, miről beszélek.

- Fogalmam sincs. – elengedett, hogy mindkét kezét felemelhesse védekezésképpen. Láttam rajta, hogy igazat mond, és tényleg nem tudja, hogy mire célzok. Fogalma sincs arról, hogy mi bajom van vele. Tényleg elfelejtette, hogy mit tett velem? Hogy miként rombolta darabokra a barátságunkat? 

Kérdőn néztem rá, a szemeim pedig megteltek könnyel. Hogy lehetett ő a legjobb barátom? Hogyan tudott megint a gondolataimba, és ami még rosszabb, a szívembe férkőzni? 

Lehajtottam a fejemet, a könnyeim lecsorogtak az arcomon. Így indultam el, vissza a klubba. Nem jött utánam, legalábbis azt hiszem. A fejem zúgott, de a hangját szinte tisztán hallottam.

- Carrie! – azon a néven szólított meg, amit ő adott nekem. Nem gondoltam, hogy még egyszer hallani fogom ezt tőle. Nem foglakozva vele beléptem az ajtón, és hangos durranással vágtam be magam után.