38. fejezet: A jövő kezdete

Sziasztok! Igen, megint rengeteget késtem, és nagyon sajnálom. Nem is mentegetőzök tovább, itt van az új rész!

Emily Cook

- Na, mesélj csak, drága barátném! – lépett mellém Jade másnap reggel az iskolában, mikor a szekrényemben kutakodtam. 

- Neked is szia! – mondtam, de rá sem néztem inkább, ugyanis tudtam, hogy most mi következik. A hosszú, percekig tartó faggatás, aminek nem szakad vége addig, amíg nem kap tőlem egy számára elfogadható választ. 

- Mi volt Holmes Chapel-ben? 

- Tegnap már elmondtam, nem? – fordultam felé, és szembe néztem a várakozó és izgatott tekintetével. 

- Na, ne szórakozz velem! Szerinted elhiszem, hogy hazamentél vele, kettesben voltatok fél napig, és még csak egymáshoz sem szóltatok?

- Persze, hogy szóltunk egymáshoz. – nevettem el magam, és elindultam az osztály felé, Jade pedig követett – Nem azt mondtam, hogy nem beszélgettünk. Beszélgettünk, nagyon is sokat, és képzeld, hogy elég jól éreztem magam vele. 

- Persze, mert még mindig odavagy érte. – bólogatott unott fejjel. 

- Mi? – néztem rá zavartan – Dehogy vagyok oda érte! Barátok vagyunk, már megmondtam. 

- Aha. Azok vagytok, de imádjátok egymást, és mind a ketten szenvedtek, mert vagytok olyan idióták, hogy nem veszitek észre, mit érez a másik. 

- Jadeeeee! – kiáltottam el magam, a kelleténél kicsit hangosabban – Elment az eszed? Te most rá akarsz beszélni? 

- Nem. – nevetett – Csak azért ne nézettek már ilyen hülyének minket, ha kérhetem. De mindegy is. Szóval? Mit csináltatok két napig? 

- Már megmondtam. Mászkáltunk, beszélgettünk. 

- És az éjszaka? 

- Tudod mi volt? – adtam fel végül – Elkezdtünk filmet nézni, aztán elaludtunk. Majdnem délután ébredtem fel, aztán miután ettem, elindultunk haza. Ennyi. Semmi olyan nem történt. 

- Hát jó, elhiszem. – rántotta meg a vállát, és végre lezártuk a témát, de szerintem csak azért, mert bejött a tanár, és elkezdődött az óra. 

Egy percig sem tudtam arra figyelni, hogy mit mond a tanár, ugyanis csak ő járt a fejemben. Nem tudtam másra gondolni, mint Harry Styles-ra, és az elmúlt két napra. Arra, hogy milyen jó volt vele, még akkor is, ha tényleg csak barátként voltunk együtt. Talán ez is bizonyítja, hogy tényleg ez a kapcsolat lesz a legjobb mind a kettőnknek. 

Mikor kinyitottam a szememet, hirtelen azt sem tudtam, hogy hol vagyok. Aztán alig pár pillanat múlva tudatosodott bennem, hogy a tegnapi napot, és az estét is Harry-vel töltöttem. Ezt pedig biztossá tette az is, hogy megéreztem az ismerős parfüm illatát az orromban, és a fejem fel-le mozgott, megegyezve a halk szuszogással, amit hallottam. A fejem Harry mellkasán volt, és a bal karjával ölelt magához. Mégis mit csinálok? Miért fekszünk ölelkezve az ő ágyán, az ő szobájában, az ő házában? Mi a francot keresek én itt? És miért tölt el melegséggel, hogy vele lehetek? Miért érzem ezt? Miért akar kiszakadni a szívem a mellkasomból? Nem lesz ez így jó, hiszen Harry és én csak barátok lehetünk. Nem érezhetem ezt, mikor megszólít, rám néz, vagy hozzám ér. Egyáltalán miért is kellene hozzám érnie? 

Elkezdtem kibújni az öleléséből, amire ő is mocorogni kezdett. Hiába váltam mozdulatlanná, neki éppen elég volt ennyi, hogy magához térjen.

- Jó reggelt, szépségem! – mondta rekedt, álmos hangon. 

- Elaludtunk! – ültem fel, mintha most ébredtem volna fel én is – Nekem ma suliba kellett volna mennem. 

- Na és? – rántott egyet a vállán, és elkezdte dörgölni a szemeit – Egy napot kihagyhatsz, nem? 

- Nem igazán. Most kezdődött csak a tanév, és ez az utolsó évem. Nem szabadna igazolatlanul hiányoznom. 

- Nem akartalak felkelteni az este. 

- Mi? Miért nem? 

- Nem tudom. – rántotta meg a vállát, és felült mellettem az ágyban – Olyan jó volt nézni, ahogy alszol. Olyan szép vagy közben is. És a legjobb az volt, mikor hozzám bújtál. A kezem alig fél óra múlva elkezdett zsibbadni, de nem érdekelt. Mondjuk most jelen pillanatban nem is érzem, de megérte. 

- Harry… - hajtottam le a fejemet. 

- Bocs. Nem akartam megint elkezdeni. De tényleg nem volt szívem felkelteni. Elég gyorsan elaludtál, gondolom, hogy mennyire fáradt lehettél. 

- Hát eléggé. – bólintottam – Nem sokat aludtam a napokban. 

- Ha szeretnéd, hozok neked valamit enni, aztán kicsit később elindulhatunk haza. 

- Köszi, az jó lenne. – helyeseltem mindkét javaslatára – De ha lehet, minél előbb induljunk el haza. 

- Rendben. – bólintott kissé csalódottan, aztán kisétált a szobából. Nekem ez alatt az idő alatt lehetőségem nyílt arra, hogy kicsit jobban körülnézzek a helységben. A polcokon kiskori képek róla, és Gemma-ról, de persze voltak közös, családi fotók is. Rengeteg CD, pár ütött-kopott könyv. Tudom, hogy Harry már pár éve nem itt lakik, de ez egyáltalán nem látszott meg. Egy-két ruhadarab hevert a földön, az ágy mellett, a fotelban pedig egy gitár pihent, pár papírral körülötte. Felvettem őket, és beleolvastam. Dalszövegek. Pontosabban egy dalszöveg, egy nagyon ismerős, és emlékeket felkavaró dalszöveg. 

- Summer Love… - olvastam fel halkan. 

- Az a dal, amit neked írt. Igaz? – hallottam meg a halk hangot az ajtó felől, ami halálra ijesztett, és a lapok kihullottak a kezemből. 

- Anne! – mondtam ki a váratlan belépő nevét zavartan, majd elkezdtem felszedni a papírokat a földről, amiben Harry anyja is a segítségemre sietett. 

- Nem akartalak megijeszteni. – mondta mosolyogva, kedvesen.

- Semmi baj. – feleltem zavartan, de nem mertem rá nézni. Éreztem, hogy az arcomat kémleli, és nem akartam, hogy lássa, mennyire felzaklatott az, hogy beleolvastam a dalszövegbe. 

- Minden nap, mikor itt van, órákig énekli ezt a dalt. – mosolygott tovább, mikor én leültem az ágyra, ő pedig nekidőlt az egyik szekrénynek, és onnan figyelt tovább – Van, hogy csak gitáron játssza…

- Tényleg? – néztem rá végül. Látnom kellett az arcát, hogy tudjam, igazat mond e. 

- Igen. – bólintott – Nagyon hiányzol neki. 

- Ő is nekem. – mondtam lehajtott fejjel, nagyon halkan. 

- Akkor miért kínzod magadat, és őt is? – ült mellém Anne, és a kezét a lábamra tette – Tudom, hogy megérdemli, azok után, amit tett, de nem csak őt bántod ezzel, hanem saját magadat is. 

- Én nem akarom őt bántani, Anne. – néztem rá komolysággal – Egyáltalán nem akarom, pedig megérdemelné. De nem haragszom rá. Nem, ugyanis sokkal jobb, hogy így történtek a dolgok. 

- Miért? – a nő zavartan nézett rám.

- Mert így a legjobb mindkettőnknek. Ki tudja, hogy mi történne, ha együtt lennénk? 

- Boldogok lennétek. 

- Nem hiszem. – tekertem lemondóan a fejemet, és tagadásba burkolóztam – Viszont így, barátként sokkal jobb minden. 

- Rendben. – tette fel a kezeit megadóan, de láttam, hogy nem ért egyet – Ahogy érzitek. Én nem szólok bele, ez a kettőtök dolga. 

- Azért köszönöm. – mosolyogtam rá, hogy tudatosítsam vele, egyáltalán nem neheztelek rá, amiért szólni akart a fia érdekében. 

- Itt is van a… - jött be Harry az ajtón, egy tálcán egyensúlyozva pár tányért. Azonban mikor meglátta, hogy nem egyedül vagyok, elakadt a szava, és gyanakodva nézett rám, és az anyjára. – Hát ti?

- Csak beköszöntem Emily-nek, ugyanis nekem el kell mennem, és nem biztos, hogy hazaérek, mire elmentek. – mentette meg a helyzetet Anne. 

- Ohhh. Oké. – könnyebbült meg Harry, és letette az asztalra a tálcát. 

- Örülök, hogy megismerhettelek, édesem. Remélem, hogy találkozunk még. – ölelt magához a nő, és suttogóra fogta – Azért gondold át, amit beszéltünk. 

Én csak bólintottam egyet, amíg ő adott egy puszit a fiának, és távozott a szobából.

- Hoztam enni, egyél nyugodtan, én addig lefürdök. Aztán utána indulhatunk. 

- Oké. – mosolyogtam rá, amit ő is viszonzott. 

- Köszönöm, hogy eljöttél velem, és hogy kibírtad a családommal. – fordult felém Harry, mikor megállt a kocsijával a házunk előtt. 

- Nagyon kedves az anyukád, és a nővéred is. – biztosítottam.

- Remélem, hogy az anyám nem dumált neked semmi olyat, amiről nem akartál beszélni, vagy ami kínos lett volna. – húzta el a száját. Úgy látom, egész jól ismeri az anyukáját ilyen téren.

- Dehogy. – mosolyodtam el – Semmi olyanról nem volt szó. 

- Akkor jó. – nyugodott meg kissé. 

- Nekem most mennem kell. – zavartam meg a beszélgetés témáját – Majd úgyis találkozunk. 

- Milly…- szólt Harry, én pedig visszafordultam, ugyanis már majdnem kiszálltam a kocsiból. 

- Igen? – kérdeztem zavartan, ugyanis Harry elég közel hajolt hozzám. Választ nem kaptam, helyette olyan történt, amire nem számítottam. Megcsókolt. Megéreztem a száját az én számom, és azt hittem, hogy szívrohamot kapok. A világ hirtelen a feje tetejére fordult, a szívem fel-le ugrált a torkom és a gyomrom között, és a vér a fülemben lüktetett. Mit csinál? Mit csinálok én? Mikor ez tudatosodott bennem, azonnal ellöktem magamtól.

- Mit csinálsz? – kérdeztem suttogva – Ez most mire volt jó?

- Sajnálom. – mondta lehajtott fejjel – Nem bírtam ki…Többet nem fordul elő, megígérem. Ne haragudj!

- Nem kellett volna ezt csinálnod. De nem haragszok. Legyen ez a lezárása a múltnak, és a kezdése a jövőnek. A barátságunk jövőjének. 

- Rendben. – bólintott egyet kissé szomorúan.

- Szia. – köszöntem el, és kiszálltam a kocsiból. A szívem még mindig a torkomban dobogott, mikor beléptem az ajtón, egy az anyám egyből letámadott. 

- Elmondanád, hogy hol jártál? – kérdezte mérgesen…

37. fejezet: Mi történt Holmes Chapel-ben?

Sziasztok! Visszatértem, és ezennel szeretnék tőletek bocsánatot kérni, hogy hónapok óta nem jelentkeztem. Remélem, hogy nem utáltok nagyon, és hogy vagytok még páran, akik nem hagytak el.

Hoztam nektek egy új fejezetet, amit nemrég írtam meg, de sajnos nem sok minden történik benne. Nem tudom, hogy mikor jön az új rész, de próbálok igyekezni miattatok!

Emily Cook

- Elmondanád, hogy hol jártál? – kaptam meg a támadást az anyámtól, mikor másnap este hulla fáradtan beestem az ajtón. 

- Szia, anyuci! – mosolyogtam rá, és magamhoz öleltem. 

- Mi a… - bukott ki belőle – Mi bajod van? Hol voltál, és miért nem voltál ma iskolában? 

- Ma hétfő lenne? – néztem rá szórakozottan.

- Persze, hogy az van. Mi van veled? – méregetett gyanakvó tekintettel. 

- Semmi. – legyintettem felé, és szinte repülve szökelltem a szobám felé. Még hallottam, ahogy anyám a nevemet kiabálja utánam, de aztán a becsukódott ajtóm elválasztott a külvilág zajától. Én pedig sírva omlottam az ágyamra. Sírtam, mert megtörtént az, ami szinte már lehetetlennek tűnt, és azért is, mert tudtam, hogy ezzel vége is. Tudtam, hogy ennek így kellett történnie, hiszen ez egy csodálatos befejezése ennek a rémálomnak. A plafont bámulva feküdtem az ágyban, és a gondolataim mélyéről a telefonom csörgése zökkentett ki. 

- Tessék? – szóltam bele rekedt hangon. 

- Mondd csak, kisasszony! – hallottam meg legjobb barátnőm számonkérő hangját a vonal túloldalán, amitől egyből mosolyra húzódott a szám. Tudtam, hogy most egy hosszú kioktatás, és fejmosás fog következni. – Te mégis merre jártál? 

- Szia, Jade! – mondtam fáradtan, de mintha meg sem hallotta volna.

- Az anyád tegnap óta engem hívogat, hogy merre vagy, mert téged ugyebár nem lehet elérni. Mégis hol voltál? Még az iskolában sem jelentél meg. Remélem, hogy nem az utolsó évben kezded meg a lógásokat. 

- Nyugalom! – próbáltam lecsillapítani – Harry-vel voltam. 

- Tessék? – Jade hangja meglepődést sugárzott – Harry-vel voltál? Egészen ma estig? 

- Igen. – bólintottam hozzá megerősítésképpen, igaz ezt Jade nem látta.

- De mégis hol? Merre? És legfőképpen, miért? 

- Ez egy hosszú történet, Jade. 

- Na ne szórakozz velem. – kezdett bepöccenni – Kezdd az elejétől! Hol voltatok, hogy még nincs veletek tele az internet? 

- Holmes Chapel-ben. 

- Tessék? Hazavitt? 

- Igen. De nem kell semmit félreérteni, oké? Mikor tegnap eljöttünk a házból, megkérdezte, hogy nem mennék-e el vele valahova. Barátként persze. Én nagy nehezen beleegyeztem, elvégre tényleg barátok vagyunk. 

- Na persze… - mondta halkan Jade, de én nem foglalkoztam vele. 

- Nem tudtam, hogy hova megyünk. Már órák óta kocsikáztunk, mikor bejelentette, hogy éppen az anyukájához tartunk. Persze nem akartam bemenni, de a családja már tudta, hogy én is megyek vele. Mindenki nagyon kedves volt, és persze tudtak mindenről. Engem sokkal szívesebben fogadtak, mint Harry-t, ugyanis rá mindannyian haragszanak azért, amit velem tett. Nagyjából ennyi lenne.

- Na ne szórakozz velem! Arról mesélj, hogy miért töltötted vele az éjszakát! 

- Mi? – akadt a torkomon a szó – Miről beszélsz? Nem töltöttem vele az éjszakát! Ezt meg honnan veszed? 

- Te tényleg hülyének nézel, ugye? – kérdezte lemondóan barátnőm. 

- Jade. Hidd el, hogy semmi nem történt. Megmutatta Holmes Chapel minden egyes részét, bemutatott pár embernek, és ennyi. Harry és én csak barátok vagyunk. 

- Rendben van, te tudod. – adta fel a harcot – Holnap találkozunk? Jössz suliba? 

- Persze. – biztosítottam.

- Oké, akkor holnap. Szia.

- Szia. – tettem le a telefont, és folytattam a plafon bámulását. Közben pedig felidéztem az elmúlt pár óra eseményeit. 

- Barbara és a többi hölgy is nagyon kedves. – mondtam mosolyogva Harry-nek, mikor kijöttünk a kis pékségből, ahol még akkor dolgozott, mikor nem ismerte őt az egész világ. 

- Tudom. – bólintott, és közben engem bámult. 

- Tudod, ez nekem elég ciki. – húztam el a számat. 

- Mi? – nem értette, hogy mire célzok. 

- Engem itt mindenki ismer, és látom rajtuk, hogy milyen sajnálkozva néznek rám. Szegény kislány, akinek összetörte a szívét a híres Harry Styles. 

- Nem hinném, hogy téged sajnálnak. – ismerte be lehajtott fejjel.

- Hát? – fordultam felé, miközben visszafelé tartottunk a szülői házhoz. 

- Szerintem inkább engem, vagy ezt az egész helyzetet. 

- Miért? 

- Mert ismernek engem, és látják rajtam, hogy baj van. Látják, hogy te meg én mennyivel jobbak lennénk együtt, mint így, külön. 

- Nem vagyunk külön. – rántottam meg a vállamat – Barátok vagyunk. 

- Tudod, hogy mire gondolok. – húzta össze a szemeit. 

- Tudom, de ezt már lezártuk, nem? – kérdeztem mosolyogva, ő pedig csak bólintott – Figyelj csak, jó lenne, ha most már hazamehetnék. Nekem holnap suli lesz, és nem akarok hulla fáradtan bemenni. 

- Előbb menjünk vissza anyámékhoz, rendben? – kérte.

- Legyen. De tényleg csak egy kis időre. 

- Ahogy akarod. 

Mire visszaértünk a házhoz, már kezdett sötétedni, és elég hűvös is lett. A vendégek már megérkeztek, sőt, az egész ház tele volt. 

- Harry… - álltam meg a ház előtt, ugyanis kissé berezeltem – Nem baj, ha nem nagyon szeretnék bemenni? Egy kicsit sok volt mára az ismerősökből. 

- Nem. Semmi gond. Elhiszem. – mosolygott, és megfogta a kezemet – Gyere! – húzott magával, én pedig valamiért engedelmeskedtem neki. 

- Hova megyünk? – kérdeztem, mikor a házat megkerülve, egy hátsó ajtón bementünk a konyhába, onnan pedig felosontunk az emeletre. Mindenesetre megnyugtató érzés volt, hogy nem találkoztunk egyetlen egy rokonnal sem, ugyanis mindenki a nappaliban volt, mi pedig azt messziről elkerültük. 

- Fáradj beljebb! – mosolyogva tárta ki előttem egy szoba ajtaját, én pedig kissé félve, de mégis bementem a sötét kis helységbe. 

- Ez a te… - kezdtem, és körülnéztem. 

- Az én szobám. – bólintott, és levetette magát az ágyra – Igen! 

- És… Mit is keresünk itt? – kérdeztem óvatosan. 

- Nem kell félned tőlem. – pattant fel az ágyról, és közelebb lépkedett. Megfogta az arcomat, én pedig beleborzongtam. Annyira vágytam az érintésére, hogy azt elmondani sem lehet. Az ujjai közé vette egy hajtincsemet, és játszadozni kezdett vele. 

- Harry! – néztem rá kérlelve, ő pedig magához tért, és a hajszálaim szinte egyenként hullottak vissza a vállamra. 

- Sajnálom. – mondta lehajtott fejjel, és elfordult. 

- Semmi baj. – nyugtattam. 

- Nézhetünk valami filmet, amíg lelépnek a vendégek. Anyám szeretne még elbúcsúzni tőled, mielőtt hazamegyünk, és gondolom, most nem akarsz lemenni a sok ember közé. 

- O…oké! – egyeztem bele, és amíg Harry kutatni kezdett a filmek között, én helyet foglaltam az ágya szélén. Valahogy eszembe jutott az a nap, mikor a szigeten először néztünk filmet kettesben. Ugyan olyan érzésem volt akkor is, mint most. Mondjuk most talán egy kicsit jobban izgultam. 

36. fejezet: Holmes Chapel

Sziasztok! Igen, megint elég sokat kellett várni az új fejezetre, és a következőt tényleg nem tudom, hogy mikor hozom, ugyanis eddig volt megírva a történet. De amint időm engedi, írom tovább! :) Bocsánatot kérek előre is, de addig is itt az új fejezet! :) Várom a véleményeket, ha még vagytok itt! :)

Emily Cook

- Öhm…Harry! – kezdtem meg a beszédet bátortalanul – Nem mintha félnék attól, hogy egy őrült, baltás gyilkos vagy…vagy hasonlók, de lassan három órája úton vagyunk. Elmondanád, hogy hova megyünk? 

- Mindjárt ott vagyunk. – mosolygott, és gondolom azért, hogy megnyugtasson, a kezét a lábamra tette. Aztán abban a pillanatban magához is tért, és gyorsan a sebváltóért nyúlt. – Bocs… - mondta aztán zavartan – Csak a megszokás.

- A megszokás? – nevettem el magam – Milyen megszokás? 

- Az, hogy mellettem vagy. – mondta szomorúan – Akkor érhettem hozzád, mikor csak akartam, és most valahogy megfeledkeztem róla, hogy ez többé már nem fordulhat elő. Sajnálom!

- Semmi baj, Harry. – mondtam neki, de igenis nagy baj volt, ugyanis mindennél jobban akartam, hogy hozzám érjen – Holmes Chapel? – olvastam le az út melletti tábláról a település nevét – Mi ez a hely? 

- Itt lakok. – mondta büszkén – Mármint laktam…

- És mit is keresünk itt? – kezdtem megijedni.

- Meglátogatjuk az anyámékat. – felelt könnyedén.

- Tessék? – kikerekedett a szemem, és hirtelen pislogni is elfelejtettem – Harry…én…miért hoztál ide? 

- Ne aggódj, imádni fognak. 

- Nem vagyok a barátnőd! – kiáltottam el magam.

- Nem kell rá emlékeztetned minden egyes pillanatban. – szólt halkan.

- De…de akkor meg miért hoztál ide? 

- Azt mondtad, hogy eljössz velem.

- Ha tudtam volna, hogy a családodhoz megyünk, akkor nem jöttem volna.

- Miért? Csak barátok vagyunk! A srácok is el szoktak velem jönni néha.

- Ha meglát valaki, hogy itt vagyok veled, hírbe fognak hozni. – aggodalmaskodtam tovább.

- Nem baj. 

- Biztos? – néztem rá komolyan – Attól, hogy nem vagyunk együtt, nem biztos, hogy újra elviselném, ha letagadnál.

- Nem tagadnálak le…

- Hagyjuk! – szakítottam félbe – Nem szeretnék sokáig maradni, és nem szeretném, ha bárki is azt gondolná, hogy van köztünk valami. 

- Nyugi! Anyám tud mindenről. 

- Harry… - néztem rá lemondóan – Az egész világ tud mindenről, gondoltam, hogy az anyukád is tudja. Arra céloztam, hogy remélem, tudja, hogy nem vagyok és nem is leszek a barátnőd.

- Persze, hogy tudja… Ő ne tudná! – forgatta meg a szemeit. 

- Ezt hogy érted? 

- Hagyjuk! – rántotta meg a vállát – Itt is vagyunk! – mondta, és leparkolt egy nagy, és már kívülről is otthonosnak tűnő ház előtt. 

- Muszáj bemennem? – néztem rá kérlelve, és aggódva.

- Igeeeeen! – mosolygott rám, és kiszállt a kocsiból – Már nagyon várnak! – folytatta, mikor kinyitotta nekem az ajtót.

- Várnak? – akadt el a lélegzetem – Kik? Harry… Kik várnak, és honnan tudták, hogy jövök? 

- Jobb lenne, ha nem tudnának róla? – nevetett rám – Ha csak úgy beállítanánk, egyetlen szó nélkül?

- Nem… Nem tudom. – válaszoltam, és egyre idegesebb lettem, ahogy a bejárat felé mentünk.

- Gyere már! – Harry visszafordult, és megfogta a kezemet – Ne izgulj már annyira. Mi a baj? – állt velem szembe.

- Harry… - hajtottam le a fejemet – Miért hoztál ide? 

- Őszintén? – sóhajtott szomorúan – Hogy lássa a családom, hogy mit veszítettem. 

- Tessék? – kaptam fel a fejemet, mert nem igazán értettem. 

- Az előbb mondtam, hogy az anyám ne tudná, hogy nem leszel soha a barátnőm… - kezdte zavartan, én pedig bólintottam – Mikor tele lettek a hírek azzal, hogy ki vagy, meg ez az egész dolog, az anyám meglátogatott Londonban, és be kellett számolnom neki mindenről. Mikor megtudta, hogy mit tettem veled, kaptam egy anyai pofont. Egy jó erős anyai pofont… - bólogatott, és még végig is simított az arcán – Eléggé beparáztam tőle, ugyanis még soha nem ütött meg. De jól tette, nagyon is jól tette. 

- Inkább én tartoznék neked egy pofonnal… - húztam el a számat.

- Tudom… Tőle is csak akkor kaptam, mikor elmondtam, hogy rájöttem arra, mekkora hülyeséget tettem azzal, hogy letagadtalak. Azt mondta, hogy csalódott bennem, és ezzel döfött még egy kést belém. Az egyik a te hiányod volt, a másik meg az anyám csalódottsága. Remélem, valamennyire visszanyerem a bizalmát azzal, hogy elhoztalak. 

- Azért hoztál ide, hogy az anyád ne legyen csalódott miattad? 

- Nem… Dehogy… - tekerte meg hevesen a fejét – Azért hoztalak ide, mert veled szerettem volna lenni.

- Oké. – bólintottam – De tényleg ne számíts többre! Csak barátok vagyunk…vagyis valami hasonlók.

- Tudom. – mosolyogva adott egy csókot a kezemre, amit még mindig fogott, mióta kiszálltam az autóból – Gyere! 

- Nem gondolod, hogy nem kéne kézenfogva bemennünk? – kérdeztem zavartan.

- De… - bólintott, és el is engedte a kezemet – Bocs…

- Ne kérj folyton bocsánatot. – mosolyogtam rá, és mindketten elindultunk az ajtó felé. 

Harry elővette a kulcsát, és kinyitotta a zárat. Mikor beléptünk, egyből megéreztem a kellemes sütemény illatot, amitől otthon éreztem magam. 

- Sziasztok! – hirtelen megjelent egy kedves, és szép arcú nő az egyik ajtó mögül – Gyertek beljebb! 

- Jó napot! – nyújtottam felé a kezemet félve, és eléggé zavartan – A nevem Emily Cook.

- Szia! – ölelt magához, amivel eléggé meglepett – Szólíts csak Anne-nek. Nagyon örülök, hogy megismerhetlek. 

- Én is. – bólintottam. 

- Szia, anya. – szólalt meg Harry is, de Anne csak egy szó nélküli puszit nyomott le az arcára, aztán újra felém fordult.

- Biztos, nagyon elfáradtál a hosszú úton, gyere, egyél egy kis sütit. – mondta kedvesen, és szinte betuszkolt egy másik helységbe. 

- Köszönöm. – mosolyogtam vissza rá.

- Szia! – hallottam meg egy újabb hangot, mikor a nappaliba mentünk. Egy fiatal, szőkés hajú lány volt ott, és mikor meglátott, egyből felkelt, és bemutatkozott – Gemma Styles, Harry nővére. Emily, igaz? 

- Igen, szia. – köszöntöttem őt is, és leültem mellé a kanapéra.

- Gondolom egy kicsit gáz neked most, de meg tudlak érteni. Tudom én is, hogy milyen, mikor a srác bemutat a szüleinek. Ez az idióta meg pont ma hozott ide, mikor a fél família itt lesz. – mutatott Harry felé, aki az ajtónak támaszkodva figyelt minket, vagyis szerintem inkább engem. De most Gemma kapott egy gúnyos grimaszt, amit persze viszonzott is. Mintha magamat, és a húgomat látnám.

- Öhm… - végre szóhoz jutottam – Harry és én csak barátok vagyunk! – javítottam ki. 

- Ja… - nyögött fel Gemma – Mert az öcsém egy idióta. – tekerte meg a fejét, és megint Harry-re nézett, de ő most nem válaszolt vissza neki még egy grimasszal sem, hanem lehajtotta a fejét.

- És…hogy értetted, hogy pont ma hozott ide? – érdeklődtem.

- Ezt sem mondta el? – tekerte meg a fejét lemondóan – Az egyik unokatesónknak szülinapja van, és szinte minden családtag itt lesz.

- Ohhh… - sóhajtottam fel, és éreztem, hogy lever a víz. 

- Na, de mindegy. – rántotta meg a vállát – Rögtön jövök, segítek anyunak a konyhában.

- Oké. – bólintottam, és próbáltam rámosolyogni, de rettentő zavarban voltam. Gemma felkelt, és kiment a nappaliból, Harry pedig átvette a helyét a kanapén. – Miért nem mondtad, hogy mindenki itt lesz? – suttogtam felé idegesen.

- Mert akkor tényleg nem jöttél volna el. – ismerte be. 

- Hát nem. 

- Mi lenne, ha sétálnánk egyet? Megmutatnám a kedvenc helyeimet, elvinnélek a régi munkahelyemre is. – mosolygott rám – És akkor nem kell itt lenned, mikor mindenki megérkezik. Lelépünk picit, később meg majd elvegyülünk. 

- Mert az biztos olyan könnyű lesz majd, mi? – húztam fel a szemöldökömet. 

- Hidd el, hogy az lesz. – bólintott meggyőzően – Azért is szeretek a családommal lenni, mert itt mindenki egyenrangúként kezel, és nem világsztárként. 

- Oké. – bólintottam – Legyen! 

- Szuper! – ugrott fel a kanapéról, és felém nyújtotta a kezét – Gyere, szépség! 

Ránéztem, ő pedig rám kacsintott. Magam sem tudom, hogy miért, de megfogtam a kezét, és engedtem, hogy vezessen. Éreztem, hogy rossz vége lesz ennek a dolognak, de valahogy most ez egyáltalán nem érdekelt.