18. fejezet: Nem ő a vőlegény

Sziasztok! Végre, itt van a hosszú hétvége, úgyhogy szerintem megint bele fogom vetni magam az írásba, de egyenlőre itt van az új fejezet. Várom a véleményeket! ;)

Angelina Graham

Pár nappal később Abbie már hazamehetett a kórházból, de a kicsinek még bent kellett maradnia egy-két napig. A nővérem és Niall persze az egész napot a kórházban töltötték, csak éjszakára mentek haza. 

Az én napjaim is elég gyorsan teltek sajnos. Harry-t már az kórházi incidens óta nem láttam, ha ő ment Darcy-ért az oviba, akkor az anyjával hozatta haza esténként a lányunkat. Talán nem akar látni? Megijedt, hogy majdnem megcsókoltuk egymást? Vagy megbánta azt, ami meg sem történt? Nem tudom. De ami még ennél is jobban nyomasztott, hogy egyre jobban közeledett az esküvő napja. Szombat van, és mához négy hétre Chad felesége leszek. 

Ma el kell mennem, és felpróbálnom az esküvői ruhámat, amit az interneten rendeltem meg. Nem akartam nagy felhajtást, így a ruha sem lesz olyan, mint legutóbb volt. Csak egy egyszerű, de mégis szép fehér ruhám lesz. 

Hamarosan el kell indulnom Abbie-ért, mert ő is szeretne eljönni velem a próbára. 

- Anyuciii! – kiáltott fel Darcy, mikor befejeződött a kedvenc, szombat reggeli meséje.

- Igen, szívem? 

- Én is mehetek? 

- Az apád jön érted, nem? 

- De az majd csak később lesz. 

- Tényleg? Ezt ki mondta? – kaptam rá a tekintetemet. 

- Tegnap este, mikor a nagyi hazahozott, mondta, hogy apa csak déltől ér rá. 

- Hát ez remek. – mondtam inkább csak magamban. Miért nem emlékszem én erre? – Akkor menj, és moss fogat, mert indulunk lassan. 

- De jóóó! – kiáltott fel, és beszaladt a mosdóba – Kész is vagyok! – jelent meg alig két perc múlva. 

- Fogat is mostál, vagy csak a vizet engedted? – néztem rá felhúzott szemekkel. 

- Mostaaaam! Apa azt mondta, hogy ha nem mosok minden reggel, és este fogat, akkor nem leszek olyan szép, mint te. – mondta nagy komolysággal, nekem pedig mosolyognom kellett rajta. Mióta itt az apja, egyre jobban szót fogad, és sokkal több mindent megcsinál már első kérésre. 

- Na gyere, vegyük fel a cipődet. – mondtam, és segítettem belebújni neki. 

- Majd én! – szólt rám, mikor meg akartam kötni a cipőfűzőjét. 

- Tényleg? – lepődtem meg, de hagytam, hogy bekösse magának, ami legnagyobb megdöbbenésemre egyből ment neki. Két kis fület csinált a két szálból, és azt kötötte meg. Meg sem kellett kérdeznem, hogy ki tanította meg őt erre, mert tudtam a választ. Harry pontosan így köti be a cipőjét. 

- Ügyes vagyok? – nézett rám büszkén. 

- Nagyon. – mondtam, és megfogtam a kezét, majd kocsiba ültünk. 

Abbie-ék nem laktak messze, így alig öt perc alatt oda is értünk hozzájuk. 

- Sziasztok! – köszönt meglepetten, mikor beszállt a kocsiba – Hát te? – fordult Darcy-hoz – Apád nem ér rá? 

- Majd csak déltől. – válaszoltam helyette – Már írtam neki, hogy hova jöjjön érte. 

- Értem. – bólintott – Beszéltél vele azóta? 

- Mióta? 

- Amióta majdnem…tudod… - nem akarta kimondani Darcy előtt, hogy mióta majdnem megcsókolt. Nem én mondtam el neki, hanem Louis mondta Niall-nek, ő pedig Abbie-nek. Tudom, hogy Lou csak jót akar mindig, de tényleg nem kéne beavatni mindenkit a magánéletembe. 

- Nem. – tekertem meg a fejemet, próbáltam közömbösen beszélni róla, de nem nagyon ment – Anne hozta haza minden nap Darcy-t. 

- Miért? 

- Honnan tudjam? Nem is érdekel, hogy mi baja van velem. – kezdtem egy kicsit hangosabb lenni. 

- Jól van na! Mit húzod fel magadat egyből? 

- Nem húzom fel magamat. – vontam vállat – Itt vagyunk! – jelentettem ki, és miután leparkoltam, rögtön kipattantam, és kiszedtem Darcy-t az ülésből. 

- Niall értem jön, miután végzett. – váltott témát Abbie – Szóval nem tudok itt maradni végig. Remélem, hogy nem gond, de ma talán hazahozhatjuk Nate-et. 

- Jól van. – mosolyogtam rá. Tudtam, hogy már nagyon szeretne a fiával lenni, és alig várja ő is, és Niall is, hogy hazavigyék a kicsit, akinek a Nathaniel nevet adták. Niall szeretett volna „N” betűs nevet, és ez Abbie-nek is tetszett. 

Bementünk az esküvői ruhaszalonba, ahol rögtön egy kedves, idősebb nő fogadott minket. 

- Jó napot, kedveskéim! – köszönt, és beljebb tessékelt minket – Miben segíthetek? 

- Az anyukámnak hercegnős ruha kell! – kiáltott fel Darcy.

- Rendben van, kishölgy! – mosolygott rá az nő, és felé nyújtotta a kezét, és egy fiatalabb eladó felé intett – A néni segít neked is keresni egy hercegnős ruhát, amíg az anyukád körülnéz, rendben? 

- Igeeeen! – ámuldozott Darcy, és karon ragadta a másik eladót.

- Angelina Graham vagyok, és rendeltem egy esküvői ruhát az weboldalukon. Ha minden igaz, akkor megérkezett. 

- Igen, kövessenek. – intett a hölgy, és elindult beljebb, a szalon közepe felé – Itt is lenne, próbálja fel. 

- Köszönöm. – mosolyogva mentem be a próbafülkébe, és bújtam bele az általam kiválasztott ruhába. Egyáltalán nem volt túlcicomázott, semmi fodor, vagy minta, csak egy egyszerű, fehér anyag. 

- Kész vagy már? – zökkentett ki a gondolataimból a nővérem hangja – Több, mint fél órája bent vagy. 

 Nem szóltam semmit, csak kiléptem a próbafülkéből, és felálltam a hatalmas tükörrel szemközti emelvényre. 

- Ez nem is hercegnőőőőőős! – nyavalygott Darcy, és szinte elkezdett sírni. 

- Édesem, ez elegánsan hercegnős, és nem mesésen hercegnős. – guggoltam le hozzá, és megsimogattam az arcát – Nem tetszik? 

- Nem. – tekerte meg makacsul a fejét. 

- Pedig ebben leszek az esküvőn. – mondtam neki nagy komolysággal.

- De ez csúnya! 

- Figyelj csak, mit szólnál ahhoz, ha neked lenne hercegnős ruhád? Mondjuk rózsaszín, mint Csipkerózsikának. 

- De Csipkerózsika az te vagy. 

- Most te leszel az. – kacsintottam rá, de nem győztem meg. 

- Szerintem ez neked se tetszik. – húzta el az orrát Abbie, aki eddig csak messziről méregetett.

- Abbie! – szóltam rá, Darcy pedig tapsikolni kezdett. 

- Miért? Mondd azt, hogy tetszik. 

- Szerintem szép. – néztem bele a tükörbe, de a saját arcomról le tudtam olvasni, hogy mit gondolok. 

- Darcy-val találtunk neked egy szépet. 

- Abbie! Nem akarok felhajtást. Ez lesz, és kész!

- Legalább próbáld fel. – hajtogatta a nővérem. 

- Naaaaa. Anyuciiii! – nyavalygott a lányom is, mire csak bólintottam. 

Bementem a fülkébe, és kibújtam az általam választott, de mégsem szívlelt ruhából. 

- Tessék! – adta be az eladó hölgy a függöny mellett. A ruha tényleg csodaszép volt, már első ránézésre is, és igazi fodros, mintás, és uszályos volt. Nagy nehezen belebújtam, és mikor sikeresen felvettem, kisétáltam a többiekhez. 

- Azta… - szólalt meg Abbie, míg a többiek szóhoz sem jutottak – Ha nem veszed meg, akkor megveszem én, de muszáj ebben lenned. 

- Olyan, mint egy hercegnőőőőő! – kiáltotta Darcy csillogó szemekkel, és tapsolni kezdett. 

- Darcy! – fordult Abbie a lányom felé – Nekem most mennem kell, mert Niall bácsi itt van értem, de te ne engedd meg anyának, hogy a másik ruhát vegye. Oké? – kacsintott rá, mire a kislány hevesen bólogatni kezdett – Sziasztok! Később gyertek majd át.

- Szia. – köszöntem el, majd tovább bámultam magam a tükörbe. 

- Kisasszony, ha megengedi, hogy elmondjam a véleményemet, akkor ez a ruha tényleg jobban illik magához. – szólt hozzám az idős nő. 

- Gondolja? – bizonytalanodtam el.

- Tudom. – bólintott a nő. 

- De, a másik ruhát azért rendeltem. 

- Azt megoldjuk. – kacsintott, és elsietett. 

Újra elkezdtem magam nézni a tükörben, és onnan láttam, hogy Darcy hatalmas mosollyal bámul rám. 

- Tetszik? – kérdeztem, de a válasz helyett mást kezdett kiabálni. 

- Apuciiii! – a hangjára egyből megpördültem, és szembe találtam magam Harry-vel. 

- Szia! – köszönt, de miközben Darcy a nyakában csüngött, csak engem bámult. 

- Szia! – intettem felé félénken. 

- Csodálatos vagy. – mondta, és közelebb sétált hozzám. Úgy nézett rám, ahogy három évvel ezelőtt kellett volna néznie az oltár előtt.  

- Ugye? Olyan, mint Csipkerózsika. – mondta Darcy. 

- Nála sokkal szebb. – mosolygott rám, amitől kezdtem zavarba jönni. 

- Itt is vagyok! – tipegett vissza az idős eladó, és egy fátylat húzott maga után – Nahát! – szólt, mikor észrevette, hogy nem csak ketten vagyunk a lányommal – Ki a fiatalember?

- Az apukám. – mondta büszkén Darcy. 

- De hát…Akkor nem szabadna látnia a menyasszonyát ebben a ruhában. – mondta ijedten. 

- Nem ő a vőlegényem. – mondtam gyorsan, mielőtt kituszkolta volna Harry-t az ajtón. Igaz, az talán jobb is lett volna. Már kezdtem magam nagyon kínosan érezni a fürkésző tekintete miatt. 

- Nem ő a vőlegény, de anya és ő akkor is szeretik egymást, hiszen anya a hercegnő, apa meg a herceg. – magyarázta Darcy a nőnek. 

- Értem. – mosolygott rá az asszony, majd felém fordult – Hoztam a ruhához illő fátylat. – felcsatolta a fejem tetejére, és eligazgatta a vállamon – Ez lesz az igazi. – kacsintott rám, majd újra kiment a teremből. 

- Annyira szép vagy. – szólalt meg ismét Harry, és egyre közelebb lépkedett. Darcy már a kanapén ült, és mosolyogva bámult ránk. 

- Harry! Ne! – hátrálni kezdtem, de ő egyre jobban közelített. 

- Akkora hülye vagyok! Tudod, azon a napon, mikor le akartam lépni, eléggé beparáztam, de mikor megláttalak a menyasszonyi ruhában, tudtam, hogy te vagy a világon a legfontosabb ember a számomra. Most pedig megint ezt érzem, mindig is ezt éreztem. Te, és a lányunk. Nagyon szeretlek titeket. 

- Harry! Kettőnk kapcsolatának vége. Örökre. – mondtam, de nem tudtam a szemébe nézni. 

- Tudom, hogy elszúrtam. Bárcsak én vehetnélek el, és nem Chad. 

- Már volt rá egyszer alkalmad. – néztem végre a szemébe. 

- Tudom. – hajtotta le szomorúan a fejét. 

- Olyan jól megvoltunk. Végre el tudtuk ásni a csatabárdot, kérlek, ne rontsuk el. – kérleltem.

- Rendben. Sajnálom. – bólintott, és elkezdett hátrálni, majd sarkon fordult – Ha lehet, este nálam alszik Darcy. 

- Oké. – mondtam, és miután Darcy adott egy puszit, végignéztem, ahogy kimennek a szalonból. 

- Ez a fiú szereti magát, kedveském. – szólalt meg az ajtóban álló idős eladó. 

- Tudom. – bólintottam mosolyogva, és újra elkezdtem bámulni magam a tükörbe. 

17. fejezet: Bizonytalan érzések

Sziasztok! Bocsi a késésért, de csak most sikerült felkelnem. Itt van a folytatás, ami remélem, hogy legalább annyira tetszik, mint az előző részek. ;) Várom a véleményeket!

Angelina Graham

- Szia! – köszöntem halkan a nővéremnek, mikor bementem hozzá. Niall az ágya mellett ült, és a kezét fogta. Abbie szinte fal fehér volt, de próbált mosolyogni, mikor meglátott. 

- Szia! – köszönt vissza, de a hangja erőtlen, gyenge és halk volt. 

Közelebb sétáltam hozzá, és ahogy néztem őt, a könnyeim egyre jobban eleredtek. Nem akartam sírni előtte, de nem tudtam visszafogni magam. El sem hiszem, hogy pár órája még halott volt, most pedig valami csoda folytán mégis itt van köztünk. 

- Elkenődik a sminked, hugi! – próbált viccelni, és én el is nevettem magam, majd megöleltem. Tipikus Abbie, hogy még ilyenkor is viccelődik. 

- Annyira megijedtem. – suttogtam a hajába. 

- Tudom. – mondta, miközben megpróbálta viszonozni az ölelésemet. 

- Hát még én. – szólalt meg Niall is. Most néztem rá először, amióta bejöttem a szobába. A szemei könnyesek voltak, és el sem engedte a nővérem kezét. 

- A baba jól van? – nézett rám, majd Niall-re Abbie.

- Persze. – bólintottam.

- Még szerencse, hogy neki nem lett semmi baja. Rosszabb lenne mindennél. 

- Mind a ketten jól vagytok, és ez a lényeg. – mondta Niall, és rám nézett. Láttam rajta, hogy elszégyellte magát. – Édesem, mikor azt hittem, hogy itt hagytál… - kezdte, de én gyorsan a szavába vágtam. Még csak az kéne, hogy a testvérem megtudja, hogy Niall nem akarta nélküle a babát. 

- Mindenki megijedt! – mondtam gyorsan, mire Niall rám kapta a tekintetét. Én aprót tekertem a fejemen, jelezve, hogy ne mondja el, mit akart tenni. 

- Elhiszem. Mi lenne veletek nélkülem? – mosolygott ránk – Láthatom a kicsit? 

- Nem tudom. Szerintem hamarosan behozzák, de pihenj egy keveset inkább. 

- Te láttad már? – fordult Niall felé. 

- Nem. – mosolygott rá, és megpuszilta a kezét – De már nagyon szeretném. 

- Megtennéd, hogy utánanézel? 

- Persze. – a szőke srác felkelt, és kiment az ajtón. 

- Mi volt ez? – fordult egyből felém Abbie. 

- Mi? – kérdeztem, de tudtam, hogy mire gondolt. Niall-t és engem is mindennél jobban ismer. 

- Angie! – szólt rám, és a hangja erősebb, és hangosabb lett. 

- Niall eléggé kiborult, mikor azt hitte, hogy meghaltál. Mikor az orvos elmondta neki, megkérdezte azt is, hogy szeretné-e látni a fiatokat. 

- És ő nem akarta. – fejezte be a mondatomat.

- Ne haragudj rá. Teljesen összetört, mikor azt hitte, hogy meghaltál. 

- De a gyerekét is el akarta veszíteni? – nézett rám kétségbeesetten. 

- Dehogy! Csak összezavarodott, és biztos vagyok benne, hogy csak a pillanat hevében mondta azt, amit mondott. 

- Miért vagy benne ilyen biztos? 

- Mert mikor a nővér szólt az orvosnak, hogy szükség van rá idebent, ő még jobban kétségbeesett, és vigasztalhatatlan volt, mert azt hitte, hogy a babával is baj van. 

- És mi lesz, ha csak úgy elhagy? Ezek után bármit el tudok képzelni róla. – láttam, hogy kezdett könnyes lenni a szeme.

- Édesem, Niall mindennél jobban szeret téged, és a kicsit. Ti vagytok a mindene. 

- Harry is szeretett titeket, mégis elhagyott. – mondta ki, bennem pedig megint eltört valami – Sajnálom! Nem akartam, én csak…

- Semmi gond! – mosolyogtam rá bíztatva, hogy nincs semmi baj – Niall nem olyan, mint Harry. Soha nem volt olyan, és nem is lesz. Harry volt mindig a nőcsábász, míg Niall a romantikus, kedves és cuki pasi. Nem? 

- De, de igen. – bólintott lehajtott fejjel – De Harry sem olyan nőcsábász, mint hiszed. 

- Mi van? – néztem rá értetlenül. 

- Mikor megindult a szülés, ugye én vele voltam. Egy kicsit felhúztam magam már azon, hogy megláttam őt. Egy kis veszekedésbe keveredtünk…oké, igazából én kiabáltam vele, ő meg csendben hallgatott. 

- Most ez hogy jön ide? 

- Csak arra akartam kilyukadni, hogy azt mondta, hogy mióta elhagyott téged, egy nővel sem volt. 

- Persze. – nevettem el magam – És te el is hiszed ezt? 

- Hát nagyon úgy tűnt, hogy igazat mond. – rántotta meg a vállát. 

- Abbie! Te most tényleg őt véded? 

- Nem, dehogy!

- Remélem is. Biztos vagyok benne, hogy minden egyes nap más nő mellett ébredt. Ezt is csak onnan találta ki, hogy én megmondtam neki, hogy ő volt az első, és az utolsó pasi, akivel lefeküdtem. – csúszott ki véletlenül.

- Tessék? – nézett rám Abbie meglepődve, kikerekedett szemekkel – És Chad? 

- Vele nem volt még semmi. – tekertem meg a fejemet. Tudtam, hogy most már mindegy, nem hátrálhatok ki a kérdései elől.

- Jézusom! Te még mindig szereted Harry-t? – kérdezte, de inkább hangzott kijelentésnek. 

- Mi? Dehogy szeretem! Csak nem akarok semmit sem elkapkodni. 

- Elkapkodni? Nemsokára a felesége leszel. 

- És? Hagyjuk most ezt, oké? Nem én vagyok most a lényeg, hanem te és…

- Niall! – mondta szomorúan.

- Soha nem fog elhagyni titeket. – biztosítottam, és igazság szerint így is gondoltam. Tudtam, hogy Niall van annyira családcentrikus, és szereti annyira a nővéremet, hogy soha nem hagyná el. 

- Ajánlom is neki. – mosolyodott el végre. 

- Ezt viszont ne hozd fel neki, mert rettentően szégyelli magát. – kértem meg rá, mire ő bólintott.

Az ajtó lassan kinyílt, és Niall jött be rajta, de nem üres kézzel. 

- Istenem! – Abbie felült az ágyban, és vágyakozva nézett a barátja kezében alvó kisbabára. Niall közelebb lépett, és könnyes szemmel nézett hol Abbie-re, hol a fiára.

- Tökéletes! – mondta, és a nővérem kezébe adta.

- Szia, gyönyörűm. – szólt hozzá Abbie, és elsírta magát. Niall közelebb hajolt hozzájuk, és egy-egy puszit adott mind a kettőjüknek. 

- Annyira szeretlek titeket! – suttogta. Én jobbnak láttam, ha magukra hagyom őket, így szó nélkül kimentem a szobából. 

- Minden oké? – szólalt meg mellettem egy hang. 

- Minden a legnagyobb rendben. – bólintottam mosolyogva Louis-nak, majd lopva körbenéztem. 

- Harry-t keresed? 

- Nem, dehogy. – tagadtam le, pedig így volt. 

- Hát persze. – bólogatott, és láttam rajta, hogy nem hiszi el – Nemrég elment. Valamit mondott, de nem igazán érdekelt, hogy mit beszél. 

- Ne legyél gonosz.

- Nem vagyok az. Megérdemli, hogy ezt csináljam. Neked sem kéne beszélned vele, de láttam ti lassan már nem csak beszélő viszonyban lesztek. 

- Mit beszélsz? 

- Ha fél perccel később érek ide a kórházban, akkor engeded neki, hogy megcsókoljon, igaz? – kérdezte számonkérő hangon.

- Mi? Dehogy! 

- Ugyan már… - intett le Louis.

- Amúgy, neked mi bajod van? Miért vagy ilyen? 

- Mert fontos vagy nekem, érted? Mintha a húgom lennél, te segítettél nekem a nehéz időkben, és nem akarom, hogy megint ez miatt a rohadék miatt szenvedj. Chad tesz téged boldoggá, és nem ő. Ő csak tönkreteszi az életedet. 

- Tudom, Louis. Tisztában vagyok vele, de nem tehetek róla. Nem parancsolhatok a rohadt érzéseimnek, érted? – suttogva, de zaklatottan beszéltem. Nem akartam, hogy bárki is meghallja, amit beszélek. Azt sem tudom, hogy miért mondtam el ezeket Lou-nak, de jó volt, hogy végre kimondhattam, amit érzek. 

- Te is tudod, hogy nem bízhatsz meg benne. 

- Tudom. – hajtottam le a fejemet, mire ő magához ölelt. 

- Chad szeret téged, és te is őt. 

- Aha. – mondtam, de már egyáltalán nem voltam biztos az érzéseimben.

16. fejezet: Kétségek között

Sziasztok! Biztos vagyok benne, hogy nagyon vártátok már ezt a részt, hogy kiderüljön, mi lesz Abbie, és a kisbaba sorsa.

Köszönöm a kommenteket, és nagyon várom továbbra is a hozzászólásokat! ;)

Angelina Graham

- Neeee! Neeeeeeee! – nézett Niall az orvosra könyörögve. 

Én azt sem tudtam, hogy hol vagyok. Nem akartam hinni a fülemnek. Komplikációk léptek fel? Milyen komplikációk? Hogy történhetett ez? A nővérem halott. A nővérem, az egyetlen testvérem, az ikrem, a másik felem, a családom. Ez lehetetlen. Hiszen most született meg a kisfia, és annyira boldog Niall-el. 

Éreztem, hogy szédülni kezdek, és elhomályosodik körülöttem minden. Vissza kellett ülnöm a székre, ahonnan akkor ugrottam fel, mikor az orvos kijött hozzánk. Csak bámultam magam elé, egy hang sem jött ki a torkomon, csupán a könnyek kezdték égetni a szememet.

- Nagyon sajnálom! – mondta ki az orvos, és Niall fájdalmas ordítását hallottam, majd hangos durrogásokat. Felrúgta a székeket, amik velem szemben helyezkedtek el a folyosón.

Nem tudtam, hogy ki, de valahogy sejtettem, hogy Harry volt az, aki mellém ült, és átölelt. Nem akartam eltaszítani magamtól, sőt, akartam, hogy mellettem legyen. Szükségem volt valakire, és ez a valaki most pontosan ő volt. Nem Chad kellett, hanem Harry. Azt akartam, hogy öleljen át, vigasztaljon meg, és ne engedjen el. 

- Tudom, hogy nehéz, de ha szeretné látni a kisfiát, akkor most megteheti. Mielőtt átvisszük a csecsemő osztályra. – szólt újra az orvos. Nem igazán lepődött meg azon, hogy Niall elkezdett dühöngeni, és vagdalózni. Talán már hozzászokott az ilyen dolgokhoz. Elvégre ez egy kórház, és itt valószínűleg minden nap meghal valaki. 

- Nem érdekel. – mondta Niall undok, és dühös hangnemben. Idegesen kaptam rá a fejemet, kiszállva Harry mellkasából, nem akartam hinni a fülemnek. Felpattantam, és dühösen rontottam neki Niall-nek, elkapva a pólója nyakát, nekilöktem a falnak. Harry utánam kapott, de jobbnak látta, ha nem szól inkább bele. 

- Na ide figyelj, te idióta. – mondtam egyenesen az arcába – Nem akarom még egyszer meghallani, hogy nem érdekel a fiad. Ő a te gyereked, akit a nővérem az élete árán hozott világra. Ha ezt Abbie hallotta volna, most szétrúgná a hátsódat. Annak a babának csak te maradtál. Te vagy az apja, és egyben a családja. Csakis rád számíthat. Gondolkodj el, hogy mennyire vártátok már. Te meg most magára akarod hagyni? Szüksége van rád, és neked is rá. Megértetted? – fejeztem be, és egy kicsit enyhítettem a szorításomon is. Nem akartam bántani, csak észhez téríteni. Ő nem szólt semmit, csak bólintott, és sírni kezdett. Tudtam én is, és ő maga is, hogy nem gondolta komolyan, amit mondott, csak a pillanat, és a düh hevében jött ki a száján az a mondat. Magamhoz öleltem az előttem zokogó férfit, akin láttam, hogy teljesen összeomlott. Én talán még fel sem fogtam, hogy a nővérem tényleg itt hagyott minket, de sem most, sem később nem omolhatok össze. Niall-nek szüksége van rám, ugyanis biztos, hogy nehéz lesz neki egyedül felnevelnie a fiát. 

- Doktor Úr! – hangos kiáltásra lettünk figyelmesek. Egy nővér közelített felénk abból a teremből, ahol Abbie volt. 

- Tessék! – fordult felé az orvos. 

- Sürgősen szükség van Önre! – mondta idegesen a nő, és az orvossal a nyomában eltűntek az ajtó mögött. 

Niall ijedten nézett rám. Biztos vagyok benne, hogy ugyan arra gondolt, amire én is. Baj van a babával. 

- Be akarok menni. – tolt el magától Niall, és az ajtó felé rohant.

- Nem! Eszedbe se jusson bemenni oda. – kiáltottam rá, és próbáltam elkapni, de Harry gyorsabb volt. Még éppen az előtt rántotta vissza, hogy benyitott volna a szobába. 

- Engedj el! – ordította Niall, miközben próbált kiszabadulni Harry szorításából. 

- Várjuk meg, amíg visszajön az orvos. – mondta neki higgadtan, én pedig most néztem rá először az arcára. Ő is sírt. Utoljára akkor láttam könnyeket a szemében, mikor elhagyott az esküvőnk napján, és próbált bocsánatot kérni. Na nem mintha azóta olyan sokszor találkoztunk volna. 

Niall még mindig vergődött a karjai között, de szerencsére Harry sokkal erősebb volt, és le tudta fogni. Percek teltek el, mire végre lenyugodott, és a földre rogyva sírt még mindig a barátja vállán. 

- Elveszítettem őket. – szólalt meg nagy nehezen, a könnyek még záporoztak a szeméből – Mi rosszat tettem, hogy ezt érdemlem? 

- Semmit, tesó. Nem tettél te semmit. Az élet rohadtul igazságtalan. – mondta neki Harry, de közben engem nézett.

Mióta az orvos visszament, már lassan egy újabb óra telt el. 

- El kell mennem Darcy-ért. – szólaltam meg. Harry rám nézett, de Niall meg sem mozdult. Néha felzokogott, de legtöbbször csendben sírt, vagy csak bámult maga elé. 

- Az előbb azért mentem ki, hogy megkérjem anyámat, hogy menjen el érte.

- Rendben. – bólintottam. Nagyon hálás voltam neki ezért. Tudom, hogy ő ment volna érte, és örültem, hogy emlékezett rá. Rámosolyogtam, már amennyire volt erőm mosolyogni, és ő viszonozta azt. Annyira jó, hogy itt van. Nem csak miattam, hanem Niall miatt is. Neki is szüksége van rá, és nem is tudom, hogy mihez kezdtem volna a dühöngő énjével, ha egyedül vagyok vele.

- Mr. Horan! – lépett ki az orvos az ajtón, ahol több, mint egy órája eltűnt. 

- Hogy van a fiam? – pattant fel a székről Niall – Mondja, hogy nincs baja. 

- Persze, hogy nincs. Már a csecsemő osztályon van. De hiszen mondtam, hogy vele minden rendben. – mondta mosolyogva. El sem hiszem, hogy hogyan tud ilyenkor mosolyogni. Nemrég közölte, hogy a nővérem meghalt, erre itt mosolyog.

- Igen, csak azt hittük, hogy történt vele valami, mikor a nővér kijött magáért. – szálltam be a beszélgetésbe. 

- Óóó! – esett le neki végre a tantusz – Épp ellenkezőleg. Minden a legnagyobb rendben. 

- Mondja ezt a halott barátnőmnek. – sírta el magát megint Niall, és láttam rajta, hogy kezd ideges lenni. Őszintén szólva nem csodálkoztam volna azon sem, ha nekimegy az orvosnak. Nem állítottam volna meg, sőt, lehet, hogy bíztattam volna. 

- Mondja meg neki maga! – nézett Niall-ra, és még jobban mosolygott, mint eddig. 

- Tessék? – ő, Harry és én egyszerre kérdeztük vissza. 

- Az előbb nem a baba, hanem az anya miatt kellett visszamennem. – újságolta nagy beleéléssel – Úgy tűnik, hogy csoda történt. Hirtelen, csak úgy, magától életjeleket kezdett produkálni. A barátnője él. Bemehet hozzá, de egyszerre csak egy. – az orvos utat engedett Niall-nek, aki pillanatok alatt el is tűnt az ajtó mögött.

Nem akartam hinni a fülemnek. Csak álltam, és idiótán mosolyogva bámultam magam elé. Harry, és én maradtunk csak a folyosón. Akkor tértem magamhoz, mikor közelebb lépett hozzám, és megfogta a vállamat.

- Jól vagy? – kérdezte mosolyogva. Én csak ránéztem, és hatalmas mosolyra húzódott a szám.

- Él! – kiáltottam el magam, és hirtelen, gondolkodás nélkül öleltem át a nyakát. Nem habozott sokáig, azonnal viszonozta. 

Harry Styles

Kicsit messzebb hajoltam tőle, de csak annyira, hogy a szemébe tudjak nézni. Ragyogott a boldogságtól, pedig még mindig könnyes volt a szeme. De nagyon jól tudtam, hogy a boldogság miatt sír. Csodálkoztam azon, hogy a mosoly még nem tűnt el az arcáról, hiszen centik választottak el minket egymástól. A szemembe és a számra nézett felváltva. A szívem ki akart ugrani a helyéről, mert mindig akkor csinálta ezt, mikor meg akart csókolni. Talán most is azt akarja? Én mindennél jobban szeretném, de nem akarom kihasználni a helyzetet, és azzal elrontani mindent. A lélegzetem is elállt, és olyan lettem, mint egy kis tini, mikor felemelte a kezét, és az arcomhoz ért. Igen! Meg akar csókolni! Elkezdtem közelíteni felé, és ő is így tett. Most már biztos, hogy akarja. Éreztem a pulzusát, és a szíve is hevesen verte az én mellkasomat. Apró mosolyt láttam a szája szélén, mire én is mosolyogni kezdtem. A szája már majdnem hozzáért az enyémhez, és már a szemét is lecsukta, mikor közbeszakítottak minket.

- Angie! – a közeledő a hang forrására tekintettem, aki ügyet sem vetett rám, csupán egy lesújtó pillantást kaptam. Angie persze pillanatok alatt eltaszított magától, és az érkezőre figyelt. 

- Lou! – mosolygott rá, és megölelte.

- Hogy van a baba? – kérdezte aggódva.

- Minden a legnagyobb rendben. 

- Sajnálom Abbie-t. – mondta, és megölelte. 

- Életben van. 

- Tessék? – Louis nem értette, hogy Angie miről beszél.

- Azt hitték, hogy meghalt, de valamilyen csoda folytán mégis életben van. – újságolta boldogan. 

- Annyira örülök. – ölelte magához. Nem tudom, hogy miért, de nem nagyon tetszett, ahogy magához öleli. Tudom, hogy nem történt köztük semmi, legalábbis Angie azt mondta, de ahogy elnézem őket, nem nagyon akarom elhinni. 

- Be kell mennem Abbie-hez. Megbocsátasz? – nézett Lou-ra, aki csak bólintott. 

Angie elsétált, és eljött a pillanat, mikor egykori legjobb barátom, és én magunkra maradtunk a kihalt folyosón. 

- Mit keresel itt? – szólalt meg Lou. Nem gondoltam, hogy hozzám fog szólni. 

- Én hoztam be Abbie-t. – válaszoltam halkan. Nem akartam megint veszekedni vele, pontosabban azt nem akartam, hogy ordítson velem.

- Mit kerestél te Abbie-vel? 

- A boltban találkoztunk, és ott indult meg a szülés. 

- Gondolom felidegesítetted, és a te hibádból lett rosszul. 

- Nagyon tévedsz. Miért gondolja mindenki, hogy én vagyok itt a rossz ember? – fakadt ki az eddig benntartott, összes dühöm. 

- Mert az vagy. – vonta meg a vállát. Legszívesebben behúztam volna neki egyet. – Mit akarsz Angie-től? Megmondtam, hogy hagyd őt békén, nem? Ha egy perccel később jövök, akkor már lesmároltad volna, mi?

- Miért? Mert magadnak akarod? 

- Mi van? – nevette el magát – Te normális vagy? 

- Hagyjuk, oké? Nem akarok veszekedni veled. 

- Szerintem is hagyjuk. – vontam meg a vállamat, és leültem az egyik székre. Ő is így tett, jóval messzebb tőlem.