59. fejezet: Ország-világ előtt

Sziasztok! :) Szomorúan tapasztaltam, hogy nagyon kevés visszajelzés érkezett a legutóbbi részhez. :( De ennek ellenére már ma meghoztam a legutolsó fejezetet, ami remélem, hogy tetszeni fog nektek. Még egy lezáró epilógus hátra van, amiből megtudhattok mindent, ami ebben a részben nem derült ki. Eredetileg már holnap reggelre tervezem, de attól függ, mennyire várjátok majd! :)
Ugyanis szeretném az új történetet már a hétvégén bemutatni nektek! ;)
Nagyon várom a véleményeiteket! ;) Egy-két szó is jól esik. 

Emily Cook

Jade szeme villámokat szórt felénk, miközben Dylan-nel kimentünk a tornateremből, hogy egy csendesebb helyen beszélgethessünk. Pontosabban, hogy ő elmondhassa, amit akar, mert nekem az égvilágon semmi mondanivalóm sem volt a számára. Az után a bizonyos nap után, mikor lebuktatták egymást Harry-vel, nem igazán voltam kíváncsi egyikőjükre sem. Hazudtak nekem mind a ketten, és ezt az átélt nyári kalandok és sérelmek után már nem tudtam elviselni. Így is fél éve teljesen holtponton voltam, nekik pedig még egy lapáttal sikerült rátenniük. Nem azt mondom, hogy nem tölt el megkönnyebbüléssel az a tény, hogy már nem kell Dylan-nel lennem, mert ha úgy vesszük, valamilyen szinten én is hazudtam neki. Elvégre sosem szerettem őt igazán, csak felejteni akartam. Esélyt adni arra, hogy boldog lehessek egy átlagos, kedves sráccal, és elfelejtsem a korántsem átlagos, világsztárt, akit teljes szívemből szeretek a mai napig. 

Hozzám egy olyan fiú illene, mint Dylan. De minek áltassam magam? Minek verjem át őt is, és magamat is? Talán működhetett volna köztünk ez a dolog, ha nem gondoltam volna folyton Harry-re, és nem hasonlítgattam volna őket össze. Ha Harry nem lenne, akkor Dylan lenne. De Harry nagyon is van, hiszen miközben Dylan próbálja elkezdeni a mondókáját, még akkor sem tudok rá figyelni, mert folyamatosan egy bizonyos gyönyörű arc jár a fejemben, hatalmas, csodás zöld szemekkel a közepén, barna, göndör fürtökkel keretezve.

- Khmmm... Szóval... - köszörülte meg a torkát Dylan, miközben az egyik kihalt osztálytermet választottuk ki a társalgáshoz. 

- Szóval? - kérdeztem, és próbáltam sürgetőnek hatni, ugyanis tényleg semmi kedvem nem volt ehhez az egészhez. Megértem őt, és valamilyen szinten nem is haragszok rá, hiszen azért csinálta ezt az egészet, mert engem akart. De jobb ez így, mind a kettőnknek. 

- Szóval... - lehajtotta a fejét, és a kezeivel kezdett babrálni. Én eközben leültem az egyik pad tetejére, ő pedig követte a példámat, és velem szemben foglalt helyet. - Nem is tudom, hogy álljak neki, ugyanis rettentően szégyellem magam. Szerettem volna minél előbb bocsánatot kérni, de eddig nem volt merszem. Tudom, hogy látni sem akarsz, ezért nem is mertelek zaklatni az elmúlt hetekben. Most is talán azért volt hozzá bátorságom, mert a srácokkal megittunk pár felest. - nevetett zavartan, és pedig elmosolyogtam magam. 

- Igen... Talán én is csak azért jöttem el veled, mert Jade feljavította a puncsomat rummal. - bólintottam. 

- Borzasztóan sajnálom, amit tettem. - váltott át ismét komolyabb hangnemre – De annyira féltem, hogy elveszítelek, hogy ő elvesz tőlem... Holott sosem tudott volna elvenni tőlem... - húzta el a száját, és a szemembe nézett. Én szemöldök ráncolva néztem rá, mert nem értettem, mire céloz. - Sosem tudott volna elvenni tőlem, mert soha nem is voltál az enyém. - magyarázta, és egy szomorú mosoly jelent meg az arcán – Még a vak is látja rajtatok, hogy mennyire szeretitek egymást, és mivel én is szeretlek téged, azt akarom, hogy legyél boldog. Van egy olyan érzésem, hogy ez csak vele lehetséges. 

- Nem tudom, hogy jár-e nekem a boldogság. - ismertem be. 

- Tessék? - nevette el magát hangosan – Miért ne járna? 

- Mert becsaptalak téged is.

- Dehogy csaptál be. - legyintett – Csak boldog akartál lenni, és én megértem. 

- Inkább én tartozok neked bocsánatkéréssel. - mondtam zavartan. 

- Nem. Nem hinném, ugyanis tényleg nem voltam veled őszinte. 

- Mármint? 

- Azon a napon szinte erőszakkal vettem rá Harry-t, hogy igyon velem, mert tudtam, hogy gondja van az alkohollal. Hallottam, hogy Jade-del beszéltetek róla... - magyarázta – Arra gondoltam, hogy ha jól leitatom, akkor nem fog odaérni a randira, amit megbeszéltetek, és te dühös leszel. 

- Honnan tudtál a randiról? - értetlenkedtem. 

- Aznap reggel nálad voltam, emlékszel? - kérdésére csak bólintottam – Valójában azért mentem, hogy kikérdezzelek az előző esti randidról. Miközben beszélgettünk, jött egy üzeneted. Tőle. 

- Igen. 

- Én kértem egy pohár vizet. Amíg behoztad, én elolvastam az üzenetet. Elkattant az agyam, és tudtam, hogy nem engedhetlek át neki. Nem tudtam, mi tegyek, de aztán kapóra jött, hogy teljesen véletlenül összefutottam vele az bevásárlóközpontban. Onnantól ment minden, mint a karikacsapás.

- A többi részletet pedig már ismerem. - húztam el a számat, és felfordult a gyomrom, miközben arra gondoltam, hogy mit csinált Harry a pincérlánnyal. 

- Nem teljesen. - tekerte meg a fejét – Nem feküdt le azzal a lánnyal. Csókolóztak, a lány benne lett volna, de aztán Harry leállította. 

- Honnan tudod? - kérdeztem reménykedve.

- Láttam. - ismerte be – Ahogy mondtam, muszáj volt megbizonyosodnom arról, hogy megteszi-e.

- De nem tette. - suttogtam magam elé, alig hallhatóan. 

- Nem. Mert szeret téged. - mosolygott rám Dylan, habár nem volt őszinte öröm benne. 

- Miért mondtad el mindezt?

- Már mondtam, ha vele lehetsz csak boldog, akkor hajrá! - bólintott határozottan, és biztatóan. Tényleg őszintének tűnt, komolyan gondolta, amit mondott. Láttam rajta, hogy nehéz neki, és rettentően sajnáltam, hogy nem tudom viszonozni az érzéseit, hiszen remek srác. Egy igazi főnyeremény... De nem nekem.

- Na végre! - kiáltott fel Jade, több tekintetet is ránk vonva ezzel – Hol a francban voltál már? 

- Beszélgettünk! - nyugtattam, miközben leültem mellé, és kortyoltam egyet a poharamból – Pfujj! Ebbe raktál még rumot, amíg nem voltam itt? - kérdésem inkább kijelentésnem hatott, és természetesen egyből tudtam, hogy igazam volt, barátnőm kárörvendő arcára pillantva. 

- Igyál! - biztatott – Lehet, hogy szükséged lesz rá.

- Mi? Miért? - értetlenkedtem, és kezdtem gyanakodni. 

- Semmi, semmi! - intett le, majd egyből elterelte a témát – Milyen hazugságokkal traktálta tele a fejedet, hogy visszaszerezzen? - kérdezte, és megvető pillantást küldött Dylan felé, aki pár asztallal odébb, már jókedvűen beszélgetett pár haverjával. 

- Nem akar visszaszerezni. - tekertem meg a fejemet, Jade szemei pedig kikerekedtek. Az én figyelmemet viszont, ahogy még egy-két diáktársamét is az kötötte le, hogy a színpadon elkezdtek valamit rendezgetni. - Élő zene is lesz? 

- Pedig azt hittem, hogy most majd térdem állva fog könyörögni. - mondta Jade, figyelmen kívül hagyva az érdeklődésemet a színpad irányába. 

- Nem. Szerinte nem lennék boldog vele, és beismerte, hogy sosem voltam az övé. - mondtam teljes nyugodtsággal. 

- Tényleg? 

- Aha... Szerinte... Ő is úgy gondolja, hogy én csak egy ember mellett lehetek boldog.

- Harry mellett! - mondta ki barátnőm azt, amit én nem tudtam még most sem elismerni – Öhm... Ha már itt tartunk! Van itt valami, ami neked készült. - húzogatta a szemöldökét, majd felpattant mellőlem, és a színpad felé vette az irányt. Mi ez az egész? 

- Halihó, fiúk és lányok! - hallottam meg barátnőm harsogó hangját, ugyanis a színpad közepén álló mikrofonba beszélt. Most már tényleg rettentő kíváncsi lettem, de ezzel nem voltam egyedül, hiszen szinte minden szempár Jade-et figyelte. - Remélem, hogy mindenki jól érzi magát, viszont szeretnék most egy kis figyelmet kérni tőletek. Pihenjetek egyet a sok tánc után! - nevetett – Van itt egy olyan ember, aki mindannyiunk számára ismerős lehet. Kérlek titeket, hogy hallgassátok türelemmel, és megértéssel... Mr. Harry Styles-ot! - harsogta a nevet a mikrofonba, minek hallatán egy emberként morajlott fel körülöttem a tömeg. Mindenki izgatott lett, én pedig lefagytam. Azt sem tudtam, hogy most mi fog történni, aztán akkor megláttam őt. Az egész diáksereg ordítani, és tapsolni kezdett, mikor meglátták a színpadra felsétáló fiút. 

Esetlennek tűnt, mint aki most áll először a nagyközönség elé. Jade közben visszatért mellém, persze több ember is egyből minket kezdett bámulni, és mutogattak felénk. Vagy csak felém? 

- Öhm... - szólt bele a jól ismert mély, és rekedtes hang a mikrofonba, mire egyből megszűnt a suttogás. Mindenki feszülten figyelte a színpadon álló fiút. - Valamit el kell mondanom nektek. - vett egy mély levegőt, és belekezdett a monológjába – Nektek, és az egész világnak tudnia kell az igazat. Rengeteg pletyka terjedt el mostanában arról, hogy van egy lány, akibe totál belezúgtam. Nos, igen. Tényleg létezik ez a lány, ő pedig nem más, mint Emily Cook! - itt végre rám pillantott, én pedig azt sem tudtam, hogy hol vagyok. Mit művel? Tényleg felvállalja az egész világ előtt, hogy ismer? Szinte mindenki elkezdte felém nyújtogatni a nyakát, és döbbenetet láttam pár arcon. Éreztem, hogy elvörösödök, de mielőtt még el tudtam volna süllyedni zavaromban, Harry újra megszólalt a színpadon, hozzám beszélve – Abban a pillanatban beléd zúgtam, ahogy megláttalak a nyaraláson. Még soha nem éreztem magam ennyire szabadnak, és boldognak senki mellett. Nem kellett megjátszanom magam, az az átlagos fiú lehettem, aki amúgy is vagyok. Aztán elkövettem életem legnagyobb hibáját. Letagadtalak ország-világ előtt. Azt mondtam, hogy nem ismerlek, mert védeni akartalak az emberektől. Nem lehettem szerelmes, mert azt hittem, hogy akkor vége lesz az életemnek, és gyűlölni fog mindenki. De aztán egyre nagyobb lett a hiányod, minden pillanatban hiányoztál, és szenvedtem nélküled. Elkezdtem inni, mert azt hittem, hogy az majd segít. De nem segített, sőt, még messzebb taszított minket egymástól. Tudom, hogy rengeteget szenvedtél miattam, és mindenki bántott, mert azt hitték, hogy általam akarsz hírnevet szerezni. Utálhatsz, de nekem akkor is te jelented a világot. Mindennél jobban szeretlek, és nem tudok nélküled létezni. Remélem, hogy még emlékszel erre, mert már akkor szerettelek, mikor először hallhattad ezt a dalt. - mosolygott rám ,és ekkor fellépett a színpadra a One Direction többi tagja is, amitől újra felmorajlott a tömeg, és egy-két izgatott sikolyt is hallani lehetett. Mindenki megindult a színpad felé, de az én lábaim földbe gyökereztek. Aztán Jade a karomnál fogva elkezdett a színpad felé húzni. Elkezdődött a dal, és a srácok énekelni kezdték a dalt, amit Harry nekem írt még a nyáron. Látszott rajta, hogy mennyire meggyötört, de a szemei csillogtak, ahogy rám nézett, és nekem énekelt. 

44. fejezet: Neki szinte meg sem kottyant

Sziasztok! :) Péntek, tehát új rész! Remélem, hogy vártátok már, és hogy tetszeni is fog. Nagyon örülök annak a pár véleménynek, amit kapok tőletek. :) De még jobban örülnék, ha a blog újra a régi fényében tündökölne általatok. :) De nekem ennyi is bőven elég egyenlőre.

Nem is húzom tovább az időt, olvassatok, és kommenteljetek! :)

Emily Cook

A házba beérve a többiek már megbontottak valami piát, ami talán még múlt hétről, Niall szülinapjáról maradt itt. De lehet, hogy a bárszekrényből horgászták elő, hiszen az is tele volt mindenféle, drágábbnál drágább italokkal. 

- Gyertek, igyatok valamit! – kiáltott Niall, mikor csatlakoztunk hozzájuk, és öntött nekünk is egy-egy pohárral.

- Fújjjj… - kortyoltam bele – Mi a fene ez? – a számat szinte marta az alkohol ereje, és még a könnyeim is kicsordultak. 

- Egy nagyon öreg whisky… - nevetett Liam – Nálad is idősebb…Sőt, még nálam is. 

- Ez szörnyű. – húztam el a számat, és próbáltam levegőhöz jutni. Mire nagy nehezen összeszedtem magam, a többiek már egymással elfoglalva beszélgettek. Viszont Harry, aki mellém ült le, meg sem szólalt, csak a kezében lévő poharat méregette. – Nem iszol? – kérdeztem meg halkan. 

- Nem kéne… - mosolyodott el, de nem vette le a szemét a pohárról – De…

- Add az ide! – nyújtottam felé a kezemet, mire végre rám nézett. A szemében félelmet, és kétségbeesést láttam. – Na, rajta! – bíztattam. A keze remegett, akár a nyárfalevél, de benne a pohárral, lassan megindult felém.

- Nem vagyok alkoholista! – sütötte le a szemét.

- Tudom, Harry! – bólintottam, és a térdére raktam a kezemet. 

- Nem. Nem tudod. – rázta hevesen a fejét – Senki nem tudja. 

- Mi a baj, Harry? – kezdtem aggódni érte, ugyanis kezdett egyre zavarodottabban beszélni. 

- Öhm… - félve nézett körbe a többieken, majd megrázta a fejét – Semmi. Semmi baj. – mosolygott rám végül, de láttam rajta, hogy nem őszinte.

- Nem nézünk valami filmet? – szólalt fel hangosan Jade.

- Én inkább lefekszek aludni. – jelentette ki Harry, és szinte fél pillanat alatt eltűnt a szobákhoz vezető folyosón, de előtte még lehúzta a kezében lévő pohár tartalmát. Érdeklődve figyeltem, hogy ami nekem még mindig marta a torkomat, azt neki szinte meg sem kottyant. 

- Hozok valami kaját, addig keressetek valami filmet. – pattant fel Louis, és a konyha felé vette az irányt. Niall a telefonjával volt elfoglalva, Liam és Jade pedig egymással, így kaptam az alkalmon, és Lou után mentem. 

- Beszélhetünk? – álltam meg az ajtóban.

- Persze! – villantott széles mosolyt – Minden oké? 

- Hát… - nem tudtam hogy kezdjek bele – Én is ez akartam kérdezni tőled. – összehúzott szemöldöke jelezte számomra, hogy nem érti mit beszélek – Harry-ről lenne szó. 

- Megint hülye volt? – forgatta meg a szemeit. 

- Nem… Nem erről van szó. – tiltakoztam egyből, és közelebb lépkedtem hozzá. Nem akartam, hogy valaki meghallja, amit beszélünk. – Aggódom érte, és mivel ha jól tusom, te vagy a legjobb barátja, ezért is fordulok hozzád. 

- Mondd csak! – bíztatott. 

- Nem vettél észre valamit rajta? Valami furcsát. 

- Harry mostanában nagyon furcsa. – bólintott elgondolkodva – Mióta van ez az ügy közted és közte, azóta megváltozott. Zárkózottabb lett, még felém sem nyílik meg annyira, mint régen. 

- Értem. Öhm… Én egészen pontosan most egy dolog miatt aggódok. És az az alkohol. 

- Ohhhh… - sóhajtott fel, és láttam rajta, hogy máris tiszta neki a dolog. 

- Nem gondolod, hogy problémája van vele? Úgy döntötte magába az alkoholt ma éjjel is, mintha csak tiszta vizet inna. Az előbb pedig… Fogta a teli poharat a kezében, bámulta, és szinte egész testében remegett. Mintha nem akarta volna meginni, vagy mintha nem tudta volna eldönteni, hogy mit csináljon vele.

- Tudom. Sokat iszik mostanában. Túl sokat. 

- De miért? – tekertem a fejemet. 

- Szerinted? – húzta fel a szemöldökét – Totál kivan miattad. 

- Ugyan már… - intettem le – Miattam nem lesz alkoholista. Mégis miért lenne? Biztos van más is a dologban.

- Semmi más nincs, hidd el nekem. 

- Lou… - kezdtem kétségbe esni – Nem lehetek vele csak azért, hogy ne igyon. Ezt ő is tudja. 

- Ne is azért legyél vele! – mosolygott rám.

- Ne mosolyogj, oké? Te csak ne vigyorogj! – figyelmeztettem, és kezdtem ideges lenni. Ő viszont elég jól szórakozott rajtam. 

- Még mindig érzel iránta, és ezt te is tudod! Ugyan úgy érzel iránta, csak gyáva vagy. 

- Tönkretett. Teljesen tönkretett. 

- Harry egy idióta, és ezt ő is tudja. Már régen rájött, hogy nagyot hibázott, és az alkohollal próbálja magát nyugtatni, vagy talán azzal próbál felejteni.

- Te tudtad, hogy iszik, és nem állítottad le? 

- Nem lehetek vele a nap minden percében, Emily! – világosított fel, és igaza volt – Beszéltem már vele, nem is egyszer, de mindig meggyőzött, hogy nem kell aggódnom, tudja, mit csinál. Nem gondoltam, hogy ekkora baj van. Biztos vagy te ebben a dologban? Szerinted, tényleg kezd a rabja lenni? 

- Igen. Szerintem igen. – bólintottam szomorúan. Nem akarom, hogy miattam tegye tönkre magát.

- Hol van már a kaja? – futott be Niall a konyhába, megszakítva beszélgetésünket. 

- Viszem! – kiáltotta Louis, majd felém fordult, és suttogóra vette – Majd folytatjuk! 

Én csak bólintottam, és a két fiú után mentem vissza a nappaliba. Nem is tudom, hogy milyen filmet kezdtünk el nézni, csak az járt a fejemben, hogy Harry tönkreteszi magát, és az egészségét. 

Liam és Jade még a film vége előtt bementek az egyik szobába aludni, és én sem bírtam már sokáig. Nem is igazán érdekelt a film, hiszen azt sem tudom, hogy miről szólt. Nem tudtam koncentrálni. A szobák felé vettem az irányt, ám a kíváncsiság megállított egy ajtó előtt, ami félig ki volt nyitva, és fény szűrődött ki. Akaratlanul is, de benéztem, és láttam, ahogy az éjjeli lámpa fénye megvilágítja a bent fekvő arcát, aki békésen szuszogott. A lábaim nem engedelmeskedtek az agyamnak, így maguktól indultak meg befelé. Halkan, és csigalassúsággal sétáltam az ágya felé, a szívem pedig zakatolt. Mikor mellé értem, leguggoltam, és úgy néztem az arcát, ami így közelről, a lámpa fényében elég megviseltnek és ijesztőnek tűnt. Kisimítottam egy göndör tincset az arcából, amire mocorogni kezdett, de talán az alkohol hatása miatt, most még egy atombomba robbanása sem ébresztené őt fel. 

- Jajj, Harry! Miért csinálod ezt magaddal? – suttogtam halkan az alvó göndörkének.

Szomorúan figyeltem talán perceken keresztül, mikor hirtelen zajra lettem figyelmes a hátam mögött.

- Te meg mit csinálsz itt? – hallottam, és ijedten pattantam fel. Ekkor vettem észre, hogy a lábaim teljesen elgémberedtek.

- Cshhhh! – suttogtam barátnőm felé, és gyorsan kimentem a szobából, de előtte még lekapcsoltam a villanyt.

- Mit csináltál? – kérdezte összehúzott szemekkel Jade.

- Csak lekapcsoltam a villanyt.

- Persze. – nevetett.

- Mi ez rajtad? – néztem végig az öltözékén, és egyből leesett, miért is van rajta Liam pólója – Lefeküdtetek? – kérdeztem egy kicsit hangosabban, és meglepődve. Jade nem szólt semmit, csak mosolygott. Én tiszta szívből örültem a boldogságának, hiszen látni lehetett rajta, hogy ragyog a szerelemtől. Én pedig… Én meg itt szenvedek.

43. fejezet: Fájdalmas emlékek

Sziasztok! :) Éppen nyaralok, de természetesen ma is itt van a fejezet, hiszen ahogy ígértem, előre beprogramoztam. Remélem, hogy ez is ugyan úgy tetszik, mint a többi, és ígérem, hogy hamarosan egyre több lesz az izgalom. ;)

Emily Cook

Fantasztikusan éreztem magam, annak ellenére, hogy mennyire izgultam délután. A társaság nagyon jó volt, habár már csak egy páran maradtunk. Pontosabban Jade, Liam, Niall, Zayn, Harry, Dylan és én. Harry… Igen, még ő is kitartott, annak ellenére, hogy Dylan egész éjjel mellettem volt, magához ölelt, velem táncolt. Egyedül az aggasztott, hogy egyre több, és több üres pohár gyűlt fel előtte az asztalon. Úgy döntötte magába a pezsgőt, és a felesek tömkelegét, mintha vizet inna. Lou már többször szólt neki, gondolom éppen ez miatt, de őt nem igazán érdekelte. Sőt… Minél jobban próbálta rábeszélni, hogy ne igyon többet, annál inkább ellen állt neki, és kért egy újabb kört. Persze, mindenkiben már elég sok volt az alkohol, de Harry kezdett furcsán viselkedni. Le sem vette rólam a szemét, már akkor ökölbe szorult a keze, ha Dylan csak hozzám szólt. 

- Mit szólnátok ahhoz, ha elmennénk az erdei házba, és ott folytatnánk tovább a bulit? – ajánlotta fel Liam, mikor már kezdett laposodni a hangulat, és kezdtek fogyni az emberek a bárból. 

- Én benne vagyok! – bólintott Jade – És nagyon ajánlom, hogy te is legyél benne, ha már te vagy az ünnepelt. – fordult felém. 

- Értettem, főnökasszony! – emeltem a homlokomhoz a kezemet, mintha szalutáltam volna neki. 

- Akkor rendezem a számlát, és indulhatunk is. – állt fel Liam.

- Liam! – szóltam rá – Nehogy már mindent te fizess! 

- Miért? Remélem, nem tervezted, hogy majd te fizetsz ma este bármit is. – nevetett rám. 

- Öhm… - kezdtem, de ő csak leintett, és ott hagyott minket. Ennek elment az esze. Rengeteg pénzt fog kidobni, ha mindent kifizet. 

- Indulhatunk! – tért vissza pár perc múlva, amire már mindenki elfogyasztotta a maradék italát. 

- Velünk tartasz, ugye? – fordultam Dylan felé. 

- Sajnos nem tehetem. – húzta el a száját, én pedig egy kicsit csalódott lettem a válasza miatt.

- Miért? 

- Holnap délelőtt edzésem lesz. Már így is sokáig maradtam, lehet, fel sem tudok majd kelni. – nevetett rám. 

- Ohhh… - biggyesztettem le az ajkaimat – Értem! 

- De a hétvégén felhívlak, ha megengeded. – javasolta, és kérdőn nézett rám.

- Rendben. – bólintottam, és mosolyra húztam a számat. Kicsit közelebb lépett hozzám, én pedig szerintem olyan kétségbeesett arcot vághattam, hogy ő megijedt tőlem. Ezért csak végigsimított a hajamon, majd egy puszit adott az arcomra. 

- Érezd jól magadat! – suttogta – Szia!

- Szia! Köszönöm, hogy eljöttél, és a virágot is. – mondtam még neki, miután elbúcsúzott a többiektől is. 

A bár elé taxikat hívtunk, amivel mindannyian az erdei házba vitettük magunkat. Én Liam-mel és Jade-del utaztam, míg a másik négy srác a mögöttünk haladó kocsiba szállt be. 

- Állítsátok le Harry-t, oké? – fordultam hátra legjobb barátnőm, és legjobb barátom felé, amint elindult az autó. 

- Miért? – Liam értetlenül nézett rám. 

- Miért? Nem vetted észre, hogy lassan már járni sem tud, olyan részeg? Minek kell ennyit innia már megint? – döntöttem hátra a fejemet az ülésben.

- Nem róhatod fel neki. – rántott a vállán Liam – Totál kivan. Csodálom, hogy nem ment neki a pasidnak.

- Dylan nem a pasim! – kiáltottam el magam. 

- Méééééég nem. – kuncogott fel Jade is, én pedig küldtem felé egy gyilkos nézést. 

- Hát ez az… Nem éppen úgy tűnt, mintha nem akarna tőled semmit. Egész éjjel rád volt tapadva. Harry szerintem nem éppen erre készült, mikor elindult otthonról este. – bólogatott hevesen Liam, miközben Jade-et csókolgatta. Úgy látszik, bennük is volt egy kevéske alkohol. 

- Ahhhhh… Fújjjj. Ne itt faljátok egymást. – szóltam rájuk – Most komoly dolgokról van szó. Harry lassan alkoholista lesz. Ez titeket nem zavar? 

- Harry egész héten nem ivott egy kortyot sem, Milly! – nyugtatott Liam – Hadd vezesse le a feszültséget.

- Rendben van, Liam! Én csak aggódok miatta. – ismertem be. 

- Mert még mindig ugyan azt érzed iránta, igaz? – mosolygott rám.

- Nem. Nem azért. Azért, mert barátok vagyunk! –vágtam rá egyből, talán túl meggyőzően is.

- Blablablaaaa! – nevette Jade, és visszamászott Liam szájába. Lemondóan tekertem meg a fejemet, majd pár másodperccel később, örömmel tudatosodott bennem, hogy odaértünk a házhoz, így nem kellett tovább hallgatnom a hátsó ülésről hallatszó cuppogásokat.

- Köszönjük! – Liam kifizette a taxit, amíg kiszálltunk. A másik autó éppen akkor parkolt le mögöttünk, és kiszálltak belőle a fiúk. Egyből Harry-t kezdtem keresni a szememmel. Mikor megláttam, kicsit megnyugodtam, hiszen máris sokkal jobban nézett ki, mint a bárban, a megivott felesek után. 

- Zayn? Hol van? – kérdezte Liam a többieket. 

- Hazament. – mutatott Louis a távolodó taxik után – Azt mondta, hogy fáradt. De szerintem csak sietett haza anyucihoz. 

- Remélem, engem nem így hívnak a hátam mögött! – mormogta Jade morcosan Liam felé, és szúrós pillantást küldött Louis-nak. Liam csak nevetett, és nekem is mosolyognom kellett rajta. A bejárati ajtó felé vettük az irányt, én kicsit lemaradtam a többiektől, ugyanis eléggé törte már a lábamat a cipő. Ez az átka annak, ha hosszú ideig nem hordunk magassarkút.

- Minden oké? – hallottam meg a hátam mögött a hangot. 

- Igen. – bólintottam – Csak kicsit fáj a lábam. És te? Jól vagy? – pillantottam rá a mellettem lépkedő göndörkére. 

- Persze. – bólintott, de nem nagyon győzött meg – Miért ne lenne? 

- Hát… Nem akarok beleszólni, de láttam, hogy elég sokat ittál, és…

- Nem vagy az anyám! Nem vagy nekem senkim! – mondta kicsit keményebben, én pedig láthatóan összerezzentem a hangjától.

- Nem. Nem vagyok. – suttogtam magam elé, de ő persze hallotta, hiszen néma csönd honolt körülöttünk. A többiek már régen bementek a házba.

- Sajnálom! Nem akartam ezt…ezt mondani. Idióta vagyok! Tudom, hogy sokat ittam, de muszáj volt. – védekezett.

- Muszáj? Miért lett volna az? 

- Te tudod a legjobban, Milly! – fordult felém, és a hangja most sokkal inkább zaklatott, és letört volt, mint erőszakos, és dühös – Elég nehéz volt azt nézni, hogy az a hülyegyerek le sem száll rólad. 

- Harry! – értem hozzá a vállához – Nem lehetsz féltékeny.

- Miért? 

- Mert csak barátok vagyunk! Dylan miatt nem fogom megszakítani a barátságunkat. 

- Jó. – mondta kissé morcosan, de úgy láttam, hogy sikerült megnyugtatnom.

- Bemegyünk? – mutattam a ház felé.

- Nem maradunk még egy kicsit? – nézett rám smaragd szemeivel, amit még az udvari lámpa félhomályában is tisztán láttam. 

- Oké. Maradjunk. – egyeztem bele, és leültünk az elhelyezett padok egyikére – Biztos, hogy jól vagy? 

- Igen. Most már igen. – fordult felém oldalasan, és bámulni kezdett. 

- Mondd csak… - bíztattam, mikor láttam rajta, hogy mondani akart valamit, de inkább visszafojtotta.

- Nem. Nem lényeg. – tekerte meg a fejét lemondóan. 

- Naaaa… - löktem meg gyengéden a mellkasát. 

- Csak… Csak eszembe jutott a nyaralás. – emlékezett vissza szomorúan, kis mosollyal az arcán – Mikor este ketten voltunk a parton. 

- Ohhhh… - nem tudtam, hogy mit mondjak. Nekem ezek fájó emlékek voltak. Mondjuk, ennél jobban nem tudtam volna kínozni magamat, mint ahogy most tettem. Hiszen itt ült velem szemben az a pasi, akiért jó pár hete még a fél karomat odaadtam volna. Aki úgy összetörte a szívemet, ahogy eddig még senki sem tette, akit nem is olyan régen még látni sem akartam, hiszen annyira utáltam. Most meg… Itt ül velem szembe, és legszívesebben hozzábújva nézném a csillagokat…ha persze nem takarnák el a fekete felhők. – Egy kicsit fázok. – jelentettem ki hirtelen. Tényleg fáztam, hiszen a szél elég hevesen fújt még mindig. Harry viszont úgy gondolhatta, hogy nem akarok tovább vele lenni, és a múltról beszélni. Valahol igaz is volt ez, hiszen nem akartam újra felbolygatni azokat a fájdalmas emlékeket, amiket nagy nehezen sikerül magamba zárnom. 

41. fejezet: Buli

Sziasztok! :) Meglepi rész! :) Tudom, hogy szerda van, nem péntek, de egész jól állok az írással. :) Ezért úgy gondoltam, hogy megérdemeltek egy bónusz részt, a sok kimaradás után. Remélem, hogy tetszeni fog, és írtok véleményt! :)

A társoldalamat pedig hamarosan, még a héten ki fogom hirdetni! :)

Emily Cook

Este volt már, talán fél kilenc is elmúlt, mikor megérkezett a taxi a házunk elé. Jade és én gyorsan kabátot kaptunk magunkra, mivel odakint elég hűvös volt már. London amúgy is csapadékos, és már javában az őszi időszakban jártunk. Bepattantunk a taxiba, ahol Jade megmondta a sofőrnek a címet, és az már indult is.

- Hol lesz a buli amúgy? – kérdeztem rá, ugyanis eddig eszembe se jutott, hogy hova szervezte meg barátnőm azt a bizonyos meglepetés bulit.

- Egy tök szupi bárban. Már jártunk ott egyszer…Asszem tavaly. – taglalta Jade. 

- És kiket hívtál meg? – folytattam a faggatózást, ugyanis el sem tudtam képzelni, hogy kik lesznek ott. Hiszen nincs sok barátom, így egyértelműen nincs is sok olyan ember, akit meg tudott volna hívni. 

- Nem leszünk sokan. De mit aggódsz már? – nevetett felém – Ennyire izgulsz? 

- Hát egy kicsit, igen. – ismertem be. 

- Melyikük miatt? Harry vagy Dylan? Vagy talán egyszerre a kettő miatt? 

- Valahogy úgy. – tördeltem a kezeimet, és kifelé bámultam az ablakon. A messzeségben villámlást lehetett látni, és a szél is jobban mozgatta a fák ágait, mint pár órája. Sötét volt odakint, de érezni lehetett, hogy valami közeleg. 

- Ne parázz. – rántotta meg a vállát – Hidd el, hogy szuper lesz ez a bár. Nem túl nagy, de lesznek ott rajtunk kívül még mások is, így könnyen jól tudod magad érezni majd. Akár másokkal is.

- Nem pasit keresni megyek. – húztam fel a szemöldökömet. 

- Persze… - szórakozott – Hiszen nem egy pasi lesz, aki ma este csak miattad jön el. 

- Kuss! – szóltam rá, hiszen nem akartam, hogy folyton erre emlékeztessen. Így is egyfolytában az járt a fejemben, hogy mi lesz, ha Harry találkozik Dylan-nel.

- Meg is jöttünk! – kiáltott Jade izgatottam – Köszönjük! – fordult a sofőr felé, és kifizette a fuvart. 

- Itt lesz a buli? – húztam el a számat. 

- Valami nem tetszik? – nézett rám bosszúsan barátnőm. 

- Nem… - védekeztem egyből – Nem arról van szó, csak… Csak ez elég jól menő hely, nem? 

- Na és? Egyszer vagy tizennyolc éves, drága barátném. – szorított magához fél kézzel, majd elindultunk a bejárat felé. 

Mikor beértünk, és leadtuk a kabátunkat a ruhatárban, már egyre nagyobb csomó nőtt a gyomromban, és a torkomban is. 

- Igyunk valamit! – ajánlottam, túlkiabálva az egyre hangosodó zenét. Muszáj volt gyorsan lehúznom valamit, ami segít kicsit ellazulni. Na, nem mintha nagy piás lennék…

- Keressük meg a többieket! – kiáltotta vissza Jade, és a csuklómnál fogva húzni kezdett. Ahhoz képest, hogy még kilenc óra sem volt, már elég sokan voltak itt, hiszen szinte alig tudtunk haladni a táncparketten át. – Ott vannak! – kiáltott fel, én pedig előre néztem. Láttam pár ismerős arcot a suliból, akikkel elég jóban voltunk. Ott volt Liam, Niall és Zayn is, de Harry-t sehol nem láttam. Kicsit megnyugodtam, ugyanakkor mintha csalódottságot éreztem volna valahol mélyen. 

- Sziasztok! – köszöntöttek minket, és mindenkitől megkaptam a születésnapi jókívánságokat. Továbbra is kutattam az emberek között a szememmel, de nem találtam azt, akit kerestem. Leültünk a…gondolom… nekünk lefoglalt kis sarokban elhelyezett kanapékra, míg többen táncolni, illetve a pulthoz mentek.

- Igyunk valamit mi is! – javasolta Liam, és intett az egyik pincérnek, majd leadta a rendelést – Pezsgőt hozattam, ha az megfelel. – nézett ránk, én pedig bólintottam. Nekem aztán tök mindegy, csak hadd lazuljak már el egy kicsit. 

Amíg vártuk az italt, körbenéztem a táncparketten. A sötétben mindenféle fények villogtak, így nem sok arcot tudtam megfigyelni. A pincér, akitől Liam pár perce kérte a pezsgőt, megjelent négy üveggel, és jó pár pohárral a kezeiben. Mindig is csodáltam a vendéglátásban dolgozókat, hogy hogyan lehetnek ennyire ügyesek, hogy egy kézzel ennyi minden, egymásra halmozott poharat, és tálat elbírnak.

- Köszönjük! – kiáltotta túl a zenén Liam, és máris az egyik pezsgőért nyúlt, majd hangos pukkanással kibontotta a gyöngyöző nedűt – Akkor… Isten éltessen, kislány! – emelte fel mindenki a poharát, és belekortyolt a jéghideg italba. Én idegességemben lehúztam az egészet, amitől még a könnyeim is kijöttek, de nem foglalkoztam fele. Ahogy lefolyt a folyadék a torkomon, kezdtem érezni, hogy kicsit megnyugszok.

Aztán mikor Jade felém fordult, és a hátam mögé nézett, megijedtem. Az arcán ugyanis felcsillant egy kaján mosoly, és rám nézett.

- Itt a lovagod. – kiáltotta, de szerencsére a hangos zene miatt más nem hallotta meg. 

- Ki? – kérdeztem ijedten, de nem fordultam meg.

- Mi az, hogy ki? – nevetett fel – Hány lovagod van? Hiszen Harry csak a barátod, nem? 

- De! – kérdéséből egyből tudtam, hogy ezek szerint Dylan érkezett meg, és mikor mellénk lépett, be is igazolódott a gyanúm. 

- Boldog születésnapot! – nyújtott felém egy csodaszép, csupa piros virágokból álló, hatalmas csokrot.

- Ez csodaszép! – ámuldoztam.

- Akárcsak te! – suttogta a fülembe, ami kicsit meglepett, ugyanis ennyire közel még sosem lépett hozzám. 

- Iszol valamit? – kérdeztem tőle – Menjünk a pulthoz, legalább kérek egy vázát ennek a csodának. – néztem a csokorra ismét.

- Ezt inkább én kérdezem tőled! – nézett rám meglepetten. 

- Oké! – egyeztem bele, mire ő megfogta a kezemet, és a pult felé húzott. 

Harry Styles 

Rettentően izgultam. Tudom, hogy sok időt töltöttem el Milly-vel, de minden találkozás előtt ezt éreztem. 

- Neked mi a bajod? – szólalt meg Louis mellettem, mikor a taxiban ültünk. 

- Mert? – néztem rá értetlenül.

- Mindjárt kirúgod a kocsi alját, annyira dobolsz a lábaddal. – nevetett rám – Izgulsz?

- Egy kicsit. – vallottam be.

- De miért? Minden napot együtt töltetek. – értetlenkedett. 

- Ezt nem értheted… - zártam le a témát, és szerencsére meg is érkeztünk. Sötét volt már, hiszen kilenc óra is elmúlt, ezért be tudtunk úgy surranni, hogy bárki is felismert volna.

Keresztülverekedtük magunkat a tömegen, és végre megláttuk a többieket, viszont attól tartok, hogy jó páran felismertek minket.

- Sziasztok! Késtünk? – kérdezte Lou, mikor odaértünk végre a társasághoz.

- Egy kicsit. – bólintott Niall. 

- Itt van már? – szaladt ki a számon, mire a többiek mind rám néztek. Jade itt ült Liam ölében, szóval itt kellett lennie.

- Öhm… Aha. – húzta el a száját Liam, és a pult felé nézett. Követtem tekintetét, és mikor megláttam Milly-t, egy pillanatig elfelejtettem levegőt venni. Nem azért mert olyan szép volt…pedig nagyon is az volt…Hanem azért mert nem egyedül állt a pultnál. Mellette volt egy magas, felzselézett hajú alak, aki átkarolta a derekát. Az ő kezében pedig egy hatalmas csokor virág volt. Ránéztem a kezembe tartott csokor vörös rózsára, ami fele akkora sem volt, mint amit az a számomra ismeretlen alak adott Milly-nek. 

Mégis mit akartam? Mit vártam? Fogtam a csokrot, és beledobtam a legközelebb kihelyezett szemetesbe. A többiek szemében ugyan azt a szánalmat láttam, amit éreztem én magam is. Nem is fordultam többet a pult felé, hanem leültem az egyik fotelba, és megfogtam az egyik megbontott pezsgőt, majd belekortyoltam. Nem éreztem dühöt, és csalódottságot sem. Csupán szánalmat. Szánalmat, magam iránt…

39. fejezet: A védelmező

Sziasztok! Most talán annyit nem kellett várni az új részre, ugyanis végre volt időm, és végre van ihlet! ;)

Remélem, hogy tetszik, hiszen végre megint beindulnak az események! :D
Nem tudom, hogy mikor jön a következő, de próbálok sietni! ;)
Remélem, hogy nem hagytatok el! :)

Harry Styles 

- Nocsak! – ez volt az első szó, amit meghallottam, mikor beértem a próbára. Alig kaptam levegőt, annyira siettem. Nem elég, hogy a napokban nem értem ide, még most is elkéstem. Ezek ki fognak nyírni engem. 

- Sajnálom, srácok! – kezdtem el a mentegetőzést, amint levegőhöz jutottam – Nagyon sajnálom. Ne öljetek meg, oké? 

- Hol a francban voltál napokig? – húzta össze a szemöldökét Zayn. 

- Nem láttunk már a szülinapom óta. – tette hozzá Niall.

- Pontosabban, mióta elmentél Emily-vel. – hangsúlyozta ki a nevet, amitől nekem bukfencet vetett a gyomrom, de elmosolyodtam. 

- Mi ez a mosoly, tesó? – méregetett Liam. Na, most komolyan, ő nem tud a dolgokról? Nem hiszem el, hogy Milly nem mondta el Jade-nek, hogy mi volt. 

- Te nem tudsz róla? – kérdeztem Liam-től, és kissé furcsálltam a dolgot. Talán csak az én verziómat is hallani akarja.

- Miről kéne tudnia? – szólalt meg Lou is, akin láttam, mennyire idegesíti, hogy Liam lehet, többet tud, mint ő. 

- Nyugi, srácok. – nevettem el magam, és levetettem magam az egyik székbe. 

- Holmes Chapel-ben voltunk Milly-vel. – újságoltam nagy lelkesedéssel. 

- Eddig? – kérdezte Lou – Vasárnap mentetek, ma pedig csütörtök van. 

- Nem, csak hétfőig. – legyintettem. 

- Akkor hol voltál a napokban? – folytatta a faggatást Liam – Tuti, hogy Emily-vel voltál. Jade már napok óta arról panaszkodik, hogy Emily folyton lerázza. 

- Vele voltam. Minden egyes nap. – mondtam vidáman. 

- Összejöttetek? – csodálkozott Niall.

- Nem. – tekertem meg a fejemet kissé szomorúan – Csak barátok vagyunk, de ez már több, mint amire számítottam. Mikor együtt vagyunk… El sem tudom mondani, hogy mennyire jól érzem magam. Felszabadult vagyok, az lehetek, aki igazán vagyok, és nem kell megfelelnem az elvárásoknak. 

- Haveeeeer… - szakított félbe Zayn – Ne éld bele magad ennyire. 

- Mi? – néztem rá zavartam, mire Louis vette át a szót. 

- Te totál bele vagy zúgva, és totál úgy érzed most, hogy Emily csak a tiéd. De ez nem lesz mindig így, bármennyire is szeretnéd. 

- Miről beszéltek? 

- Szereted őt! – kiáltott fel Niall – De ő csak barátként van veled. Mi lesz, ha egy nap majd lemondja a találkozót, mert randija lesz? 

- Nem… - gondolkodtam el – Nem tudom… 

- Mit akarsz, Harry? – kérdezte halkan Lou. 

- Vissza akarom kapni. – bólintottam. 

- Próbálkozni lehet… - folytatta Zayn – De tényleg ne éld bele magad. Nehogy sérülj.

- Tudom. – bólintottam. 

Emily Cook

- Szóval, te Harry-vel flangálsz egész héten, de erről a legjobb barátnődnek elfelejtesz beszámolni… - támaszkodott Jade az iskolai szekrényem mellé, péntek reggel. 

- Jó reggel, Jade! – mosolyogtam rá. 

- Te tényleg Harry-vel töltötted az elmúlt nem is tudom hány napot? – folytatta a faggatózást.

- És ezt te honnan szedted? 

- Liam mondta. – felelte egyszerűen – Szóval? Igaz?

- Igen. – ismertem be – Vele voltam minden nap. Dumáltunk, kajáltunk, filmeztünk. 

- Most akkor te meg ő….? 

- Nem! Dehogy! Csakis barátok vagyunk, de ezt már megmondtam, és ő is tisztában van vele.

- Biztos? – húzta fel a szemöldökét Jade.

- Ezer százalék. – csuktam be a szekrény ajtaját, és elindultam a folyosón. Jade pedig természetesen követett. 

- Majdnem elfelejtettem! – változott meg a hangja, de én már tudtam, hogy mire készül. 

- Igeeeen? – kérdeztem unottan.

- Elkísérnél ma este valahova? 

- És mégis hova? 

- Hát… El kell intéznem valamit. De egy olyan helyre megyünk, ahol csinosan kell kinéznünk. 

- Jade… - álltam meg hirtelen, és barátnőm felé fordultam – Teljesen hülyének nézel? Ez eddig egy éven sem jött be.

- Miről beszélsz? – tettette a tudatlant. 

- Ma este a szülinapi meglepetés bulimra akarsz elvinni. Jól gondolom? – nevettem rá.

- Ezt meg miből gondolod? 

- Mert minden évben ugyan azt játszod el velem. – tekertem meg a fejemet, és folytattam az utamat a történelem órára. 

- És te minden évben lelövöd a poént. – mondta bosszúsan.

- Majd meglepődök, oké?

- Nagyon vicces! – húzta fel az orrát – Délután átmegyek hozzád, és együtt készülünk el, oké? 

- Rendben! – bólintottam, majd ő a másik iréányba indult órára, én pedig bementem az osztályterembe, ahol már bent volt a tanár – Elnézést, tanárnő! – mondtam halkan, és a helyemre siettem. 

- Semmi gond, Miss Cook! – mondta a komoly, és szigorú tekintetű nő. Tudtam, hogy nem mérges rám, amiért elkéstem, és valójában ő egy kedves, és rendes asszony. Hogy ezt honnan tudom? Onnan, hogy az első héten, mikor mindenki bántott, és megalázott, az egyik szünetben ő nyugtatott, és vígasztalt meg. Tényleg normális ember, és nem egy szörny, aminek néha mutatja magát az órákon. De hát szerintem ezt várhatjuk el egy tanártól. 

- Óóóóó! – hallottam meg az irritáló, sipító hangot, mikor leültem a helyemre – Miss Cook nem tudja, mikor kezdődik az óra. Azt hiszi, hogy csak azért mert egy híresség a pasija, mindent megtehet. De várjunk csak… Nincs is híres pasid, hiszen lecserélt a nyomi kis barátnődre. – nevetett fel hangosan Bree… Persze, hogy ő. Ki más? – Szegény Liam nem tudja eldönteni, hogy melyikőtökkel jótékonykodjon? 

Erre a mondatára aztán az összes diák nyeríteni kezdett, hiába csitította őket a tanárnő. 

- Minek irigykedsz, Bree? – hallottam meg egy számomra tök ismeretlen hangot a hátam mögül, mire egyből odakaptam a fejemet. 

- Parancsolsz? – nézett szúrósan a megszólított a srác felé, akit ismertem, de még nem igazán hallottam beszélni. Legalábbis nem ilyen hangosan, mindenki előtt. Magas, izmos, barna, felzselézett hajú, kék szemű srác volt, ha jól tudom, akkor pár éve költöztek ide, és ettől az évtől a focicsapat tagja lett. – Attól, hogy bekerültél a focicsapatba, még semmi jogod ahhoz, hogy így beszélj velem. Sőt… Nincs jogod ahhoz, hogy hozzám szólj. – nyávogta tovább Bree, az osztályban pedig néma csend honolt. 

- Neked meg ahhoz nincs jogod, hogy így beszélj másokkal. – mondta tovább a fiú közömbösen. Egyáltalán nem ijedt meg Bree-től úgy, ahogy a többiek. 

- Te mégis… - csattant fel Bree, és felpattant a helyéről. Befejezni azonban nem tudta, mert a tanárnő erélyesebb hangnemre váltott, és Miss Nyafka végre befejezte a sipákolást. 

Az óra elég lassan telt, főleg, hogy Bree, és az udvartartása folyton apró papírgalacsinokkal dobált, mikor a tanár nem figyelt. Mikor kicsengettek, szélsebesen vágtattam ki a teremből, és kimentem az udvarra, megenni az ebédemet. Pár perc múlva pedig arra lettem figyelmes, hogy valaki gyengéden hozzáér a hajamhoz. Majdnem a frászt hozta rám. 

- Csak egy galacsin volt a hajadban. – mutatta fel a váratlan vendégem az említett papírdarabot – Szabad? – mutatott mellém. 

- Persze. – válaszoltam zavartan – És köszönöm. – mosolyogtam rá. 

- Előbb-utóbb kiesett volna. – nevette el magát.

- Ó! Én az órára gondoltam. – ismertem be. 

- Ugyan már. – legyintett – Csak idegesít, hogy ez a csaj mindenkivel úgy bánik, mintha a kutyája lenne. 

- Ő már csak ilyen. – rántottam meg a vállamat – Tényleg köszönöm. A legjobb barátnőmön kívül nem igazán szoktak megvédeni.

- Elég baj! – mosolygott, és egyfolytában engem bámult. 

- Ez most elég gáz lesz, de megkérdezhetem a nevedet? – fogtam bele zavartan. 

- Dylan. – mosolygott még mindig, és úgy látszik, nem érezte furcsának, hogy nem tudom a nevét – Dylan Porter. 

- Én pedig Emily Cook. – mutatkoztam be én is, ahogy illik ilyenkor. 

- Tudom. – bólintott. 

- Nekem mennem kell órára. – ugrottam fel, mikor meghallottam a csengő hangját – Nem akarok megint késni. – magyarázkodtam, ugyanis kezdtem magam kissé kellemetlenül érezni Dylan mellett. 

- Rendben. Még találkozunk. – mondta, és kinyitotta nekem az ajtót. Rámosolyogtam, és olyan gyorsan távoztam, amennyire csak tudtam. Kedves fiú ez a Dylan, de egy kicsit furcsa volt, hogy folyton bámult, miközben beszéltem. Zavarban éreztem magam, mint mostanában a pasikkal. 

28. fejezet: A banda fontosabb

Sziasztok! :) Meghoztam a mai részt, remélem, hogy tetszeni fog, igaz nem sok minden történik még benne. De ígérem, ezután felpörögnek a dolgok! ;)
Amúgy valakinek megvan már a jegye a bécsi koncertre? :) Nekem igen! Alig várom!

Emily Cook

- Emily Cook! – hallottam meg a kiáltást, miközben a szekrényemben pakolásztam. 

- Igen? – fordultam közeledő barátnőm felé.

- Az anyád legalább ezerszer hívott az este. Megmondanád, hogy mégis merre jártál? 

- Öhm… - éreztem, hogy égni kezd az arcom – Liam-mel voltam. – mondtam halkan.

- Miiiiiiiii? – ordított még hangosabban – Nála voltál? 

- Nem. Valami régi házban, amit még a banda használt. Azt mondta, meghúzhatom ott magam néha, ha úgy érzem, hogy sok a zaklatás. Segítettem neki takarítni, aztán filmeztünk, közben pedig elaludtunk. Ennyi. – zártam le gyorsan a témát – Ja, és most ő hozott suliba. – tettem még hozzá. 

- Amit gondolom mindenki látott. – mondta unottan. 

- Hát egy páran, igen. – bólintottam elhúzott szájjal. 

- Na, nem baj. Legalább többet nem zaklatnak. – rántott egyet a vállán – Amúgy most… te és ő… ti ketten… együtt? – érdeklődött dadogva. Miért nem mondja ki simám? 

- Nem. – tagadtam le gyorsan – Dehogy! Csakis barátok vagyunk.

- Biztos? 

- Perszeeee.

- Biztos? 

- Jade! Hányszor mondjam még? – nevettem el magam – Amúgy, meg miért is érdekel ez téged ennyire? 

- Csak… - kezdte akadozva – Csak érdekel… Mert a legjobb barátnőm vagy, és érdekel, hogy mi van veled… 

- Na, ne mondd! – húztam fel a szemöldökömet, és csak most esett le, hogy honnan fúj a szél – Tetszik neked Liam? 

- Miiii? – nevetett, és egyre hangosabban kezdett beszélni – Te beteg vagy? 

- Jól van, na! – védekeztem, kezeimet felemelve. Lezártnak tekintettük a témát, de engem nem győzött meg ezzel a tagadással. – Milyen órád lesz? 

- Töri. – mondta undorodva – De legalább te is ott leszel. Jut eszembe… Észrevetted, hogy mióta megérkeztünk, még senki nem szólt be? – nézett körbe gyanúsan. 

- Nekem mondod? – kérdeztem megkönnyebbülve, miközben előkotortam a telefonomat, hogy töltőre rakhassam az osztályban – El sem tudod képzelni, mennyire jó, hogy még nem kaptam forró kávét a nyakamba.

- Talán megbékélnek végre! – bíztatott barátnőm, és helyet foglaltunk a teremben.

- Te jó ég! – forgattam meg a szememet, mikor bekapcsoltam a telefonomat, és megláttam a nem fogadott hívásokat, és üzeneteket. Hoppá! Ez most jött. 

”Szia szépség! Ma egy újabb takarítás? Veszek pár dolgot a felújításra szoruló részekhez, ha benne vagy. – L. „

- Ki az? – nézett kíváncsian Jade – L? Liam? 

- Aha. – bólintottam mosolyogva. Milyen édes, hogy már most eszébe jutottam. Hiszen nemrég tett le a suli előtt. 

- Pfff… - dőlt hátra unottan – Még hogy nincs semmi köztetek. 

- Tényleg nincs! Csak barátok vagyunk, és sokat segít nekem. 

- Barátnak itt vagyok én. 

- Tudom, Jade! – öleltem meg magamhoz, de ő eltolt magától – Te vagy a legjobb barátnőm, de jó vele lenni. 

- Ja… Oké. – rántotta meg a vállát.

- Figyelj csak… - jutott eszembe egy remek ötlet – Mi lenne, ha ma eljönnél velem, és segítenél a házban rendezgetni?

- Tényleg? – ugrott fel hirtelen, és izgatottan nézett rám – Az remek lenne! 

- Szuper! Akkor suli után? 

- Aha. – bólintott boldogan, majd hirtelen gondolkodóba esett – Öhm… És csak ketten leszünk? 

- Szerintem Liam is jön. – mosolyogtam rá, mert tudtam, hogy arra kíváncsi igazából – Baj? 

- Öhm… Nem, dehogy! – felelte zavartan. Jade legnagyobb megkönnyebbülésére bejött a tanár, így nem tudtuk folytatni a beszélgetést. Sunyiban még gyorsan írtam vissza Liam-nek, majd megpróbáltam az órára koncentrálni.

Órák után olyan szélsebesen indultam el a kijárat felé, amennyire csak tudtam. Gyorsan le akartam lépni, de sajnos nem úgy jött össze, ahogy terveztem. 

- Szia, Emily! – hallottam a hátam mögül, és megéreztem egy kart, rákulcsolódni az enyémre. 

- Mit…mit akarsz? – néztem gyanakodva a rajtam csimpaszkodó lányra. 

- Mondd csak! Nincs kedved ma délután velünk lógni? – hatalmas mosolyt varázsolt az arcára, és csak úgy csillogtak a hófehér fogai. A szőke, hosszú haját pedig természetesen ide-oda dobálta. 

- Én? Lógjak veled, és az utánfutóiddal? – néztem rá kikerekedett szemekkel. Őszintén szólva, mikor elsős voltam, mindent megadtam volna azért, hogy Bree Ross-szal, az iskola legmenőbb csajával, egyben vezető pom-pom lányával lóghassak, de azóta felnőttem, és egyáltalán nincs szükségem olyan barátokra, mint amilyenek ők…már ha lehet Bree és a barátnői kapcsolatát barátságban nevezni. Inkább hívnám érdekkapcsolatnak. Bree-nek van pár személyi szolgája, a lányok pedig kaphatnak egy kis hírnevet ez által. De mit ér ez az egész? Nem fog tovább tartani, mint negyedik év végéig, aztán mikor elballagunk innen, mindennek vége lesz. Legalábbis az ő kapcsolatuknak biztosan. Ezzel szemben pedig Jade és az én barátságom igaz, és örök. Mi mindig ott voltunk, és ott is leszünk egymásnak. 

- Nanáááá! – nyavalyogta Bree, és magához ölelt. Legyünk legjobb barátnők. Te és én! – mutatott rám, majd magára, és eszeveszetten mosolygott. 

- Te beteg vagy! – nevettem el magam, majd újra elindultam kifelé. 

- Most miért? Hiszen mi mindig olyan jóban voltunk. – kiáltott utánam. 

- Persze! – fordultam meg gúnyosan – Te csak azóta vagy velem jóba, mióta megláttad Liam-et. Ugye? 

- Háááát… - kezdett hebegni. 

- Tisztázzuk a helyzetet! – lépkedtem felé – Liam és én barátok vagyunk, vagyis nem a pasim. De ne gondold azt, hogy esélyed van nála, ugyanis soha rá sem nézne egy olyan lányra, mint amilyen te vagy.

- Ez meg mégis hogy értsem? – nézett rám szikrázó szemekkel – Csinos vagyok, gyönyörű és népszerű is. Kell ennél több? 

- Kell. 

- Pffff. Na és mi? 

- Egy kis emberség, kedvesség és a hasonló dolgok. De neked erre esélyed sincs, hiszen fogalmad sincs, hogy ezek a szavak mit jelentenek. – fejeztem be a mondanivalómat, majd faképnél hagytam – Jade! – kiáltottam barátnőm felé, aki már odakint várt a kapu előtt. 

- Szia. Hol voltál eddig? – kérdezte egy kicsit idegesen. 

- A méhkirálynő elkapott! – forgatta meg a szemeimet. 

- Mi? 

- Bree. Azt akarta, hogy lógjak ma vele és a pincsikutyáival. 

- Tessék? – hüledezett Jade – És mit mondtál? 

- Azt, hogy megőrült. Mi mást? Csakis Liam miatt akart barátkozni. 

- Ki gondolta volna…

- Gondolom, Liam miatt nem szekíroztak ma a többiek sem. – gondolkodtam hangosan. 

- És ez akkora baj? 

- Nem. Dehogy baj. – nevettem el magam – Mehetünk? Hazamegyek lepakolni, és rendbe szedni magam, aztán mehetünk a házba.

- Oké. – bólintott Jade, majd izgatott arccal nézett rám. 

Harry Styles

- Hol van már Liam? – kérdeztem idegesen, mikor már legalább fél órája késett a próbáról. 

- Azt mondta, hogy kicsit késik, mert vennie kell pár dolgot. – válaszolta unottan Zayn, és közben a telefonját nyomkodta. 

- Milyen jó, hogy én meg úgy siettem, hogy majdnem kiköptem a tüdőmet. – vágtam rá gúnyosan. 

- Neked mi a bajod? – nevette el magát Niall – Valaki mindig késik. Nem szoktad még meg?

- Ja. – helyeselt Lou is – Amúgy is, múltkor te szó nélkül leléptél, mégsem róttuk fel. 

- Dolgom volt. – rántottam meg a vállamat.

- Liam-nek is lehet dolga. – kötekedett tovább Louis. 

- Ja, biztos a házban van. – bólintott Zayn, és végre felnézett ránk is.

- A házban? – néztem rá furcsán. 

- Aha. A régi házban. Tőlem kérte el a kulcsokat, mert az övét nem találta meg. 

- Mit csinál ott? Ezer éve nem jártunk még csak a közelében sem. – kíváncsiskodtam tovább, és kezdett gyanús lenni a helyzet. Mi a francért megy Liam a régi házunkba? Mit csinál ott? A legfőbb kérdés pedig az, hogy vajon egyedül megy oda? 

- Honnan tudjam? – vette félvállról a témát Zayn még mindig, és újra a telefont kezdte bújni. 

- Bocs a késésért! – rontott be végre a várva várt ember – Be kellett még ugranom pár helyre. 

- Nem gáz. – mondta Niall. 

- Meddig leszünk? – kérdezte lihegve Liam. 

- Mert? – kérdeztem, magam sem tudom, hogy miért.

- Délután van még egy kis dolgom. 

- Mi? 

- Öhm… - láttam rajta, hogy titkolózik – Nem fontos.

- Akkor meg elhalaszthatod, nem? 

- Nem igazán. 

- Mindegy… A banda fontosabb, nem? 

- Neked biztos… - mormogta az orra alatt, de én tisztán értettem. Nem kérdeztem vissza, ugyanis a beszólásából tudtam, hogy mi dolga lesz a próba után. Eddig csak sejtettem, de most már biztos voltam benne, hogy Emily-vel lesz. Vele megy a házba, kettesben lesznek. Csak Emily és Liam. Ketten. Együtt.

25. fejezet: Az egyik legjobb barátja

Sziasztok! :) Nagyon örülök, hogy ennyien írtok minden nap, egyszerűen el sem hiszitek, hogy ez mennyire jó érzés. Itt is van a következő, azaz a 25. fejezet. Egyenlőre csak 28-at írtam meg, de még elég sok minden történni fog, szóval nem tudom, hogy hány részes lesz, de nem mostanában lesz vége.

Várom a kommenteket az új részhez! ;)

Emily Cook

- Mit keresel itt? – kérdeztem, mikor végre megnyugodtam egy kicsit, és már elindult az autó. 

- Látni akartalak, meg akartam bizonyosodni róla, hogy jól vagy. – válaszolt kedvesen.

- Nem vagyok jól, egyáltalán nem. – mondtam, és lehajtottam a fejemet. Eddig bírtam, és kitörtek belőlem a könnyek. Egész nap visszatartottam, most pedig szinte eláztattam az autót, és nem tudtam befejezni. 

- Annyira sajnálom.

- Ne sajnáld, hiszen neked semmi közöd sincs ehhez, Liam. – néztem rá, mikor kicsit lehiggadtam. 

- Ez…Ez kávé? – szimatolt bele a levegőbe. 

- Az. – bólintottam, és megfogtam a tarkómat, ami még mindig égett – Nyakon öntöttek vele. 

- Mi? – nézett rám ijedten. 

- Nem lényeg. – vontam vállat – Majd hozzászokok. 

- Hogy csinálhatják ezt? – akadt ki teljesen – Milly! Ezek bántanak téged. 

- Nem baj. 

- De baj, mert nem tehetsz semmiről. Minden az idióta Harry hibája. – csapott a kormányra. 

- Ne mondd ki a nevét… - kértem elfúlt hangon. 

- Sajnálom. – tekerte meg a fejét. 

- Miért jöttél el? – kérdeztem meg újra, habár már megkaptam a választ.

- Már mondtam. 

- Nem… - kiáltottam fel, Liam pedig rám kapta a tekintetét – Mondtam, hogy nem akarlak látni! Nem érted, hogy te is csak rá emlékeztetsz? 

- Hiányoztál. – mondta lehajtott fejjel. 

- Én itt kiszállok. – jelentettem ki, mikor megálltunk a piros lámpánál. 

- Hazaviszlek. 

- Nem kell, nem szeretném. – ragaszkodtam hozzá. 

- Hát jó. – egyezett bele, majd félre húzódott – Láthatlak még? 

- Nem hinném.

- Kérlek! – fogta meg a kezemet. 

- Liam! – néztem a szemébe – Miért nem értesz meg? 

- Megértelek, és segíteni akarok. – magyarázta. 

- Nem tudsz. – tekertem meg a fejemet – Tudod mit? A számodat úgyis tudom, és ha szükségem van segítségre, akkor hívlak. Rendben? 

- Ez is valami. – mosolygott.

- Szia. – viszonoztam a mosolyt, habár eléggé nehezemre esett. 

- Szia, szépség. – mondta halkan, és megfogta a kezemet. Én ki akartam szállni, de nem engedett. Mikor ránéztem, ő közelebb hajolt. 

- Liam? – kezdtem kétségbeesni.

- Ne légy szomorú… - simított végig az arcomon – Mondjuk, akkor is szép vagy. 

- Öhm… - kezdtem, de szerencsére észhez tért – Bocs. Ne értsd félre, nem akarlak kihasználni, csak szeretném, ha tudnád, hogy én itt vagyok neked. Velem nem kell bujkálnod. 

- Akkor miért jöttél értem egy halottaskocsival? – nevettem el magam.

- Nem tudtam, hogy te akarsz-e velem mutatkozni. – húzta el a száját. 

- A helyzet az, hogy…

- Har…Akarom mondani, hogy őt szereted. – javította ki magát, hiszen megkértem, hogy ne mondja ki a nevét. Na, nem mintha a mondat többi része jól esett volna. 

- Nem szeretem… - mondtam duzzogva – Utálom. 

- Aha… - bólogatott Liam lemondó nézéssel – Tehát, tudom, hogy mit érzel iránta, éppen ezért azt akartam mondani, hogy szeretnék a barátod lenni. Akár a legjobb barátod is, akit bármikor felhívhatsz. 

- Te most komolyan beszélsz? – néztem rá hitetlenkedve.

- Persze. – bólintott komolyan.

- Miért akarsz a barátom lenni? 

- Ha már több nem lehetek. – húzta széles mosolyra a száját.

- Nem lenne egyszerűbb mindkettőnknek, ha elfelejtenénk, ami történt, és hagynánk egymást nyugodtan élni? 

- Nem. Nem akarok úgy élni, hogy tudom, te szenvedsz. Az az idióta tönkre tette a nyugis életedet, és ezért én érzem magam szarul. 

- Nem a te hibád. – fogtam meg most én a kezét. 

- Mégis úgy érzem. – nézett rám szomorú szemekkel. 

- Gyere ide. – mondtam, és megöleltem. Nagyon jó érzés volt, hogy Jade-en és a családomon kívül volt valaki, aki mellettem állt, még úgy is, hogy ez a valaki Harry egyik legjobb barátja. – Most viszont tényleg megyek. 

- Hadd vigyelek haza. – kérte Liam – Nem akarom, hogy bajod legyen. 

- Oké. – adtam meg magam végül, pedig nem voltunk olyan messze. Viszont nem akartam, hogy valami őrült megint rám támadjon.

Harry Styles

Életemben nem gondoltam volna, hogy ez az egész dolog Emily-vel így felforgatja a magánéletemet. Már megszoktam, hogy a paparazzik folyton a sarkamban vannak, de ez már kész rémálom. Napok óta le sem szállnak rólam, és mindenhova követnek. Mit nem értettek abból, hogy nem ismerem Emily-t? A másik meg az, hogy őt miért nem hagyják békén? Elvégre ő is azt mondta, hogy nem találkoztunk soha. A többiekről ne is beszéljünk. A bandatársaimat sem hagyják békén, és szinte szétszedik őket az újságírók, miattam. Csak én vagyok a téma, és ezt már kezdem utálni. Nagyon elegem van. 

- Elegem van! – ordította el magát Niall, mikor beért a stúdióba. 

- Mi van? – kérdezte unottan Zayn. 

- Az agyamra mennek, szinte leszabták rólam a ruhát. – mutatott végig magán, majd felém fordult – Jobb lesz, ha leállítod ezt a bolondok házát. 

- Ez? Ez semmi… - szólalt meg Liam, aki eddig a telefonjába volt merülve.

- Miért? – kérdeztem rá egyből, és a többiek is érdeklődve várták a választ. 

- Emily egyfolytában fenyegető üzeneteket kap a rajongóktól, és nem egyszer támadtak rá az utcán, meg a sulijában. – mutatott a telefonjára. Most vele beszél? Miért beszél vele? Vagy ha nem, akkor miért mutatta a telefonját? Tuti, hogy vele beszél.

- Rátámadtak? – kérdezte Louis. 

- Aha. Tegnap forró kávét öntöttek a nyakába, mikor elindult haza, ma meg már korán reggel megkapta, de az arcába. – mondta egyszerűen. 

- Te… - kezdtem akadozva – Te ezt honnan tudod? 

- Beszéltem vele. – rántotta meg a vállát könnyedén, mintha csak a mai időjárásról lett volna szó. 

- Tényleg? – a torkom kiszáradt, és meg akartam fojtani Liam-et. 

- Baj? – vonta meg a vállát – Elvégre te ”nem ismered”. – emelte fel a kezeit, és idézőjelet formázott vele. Nem válaszoltam neki, csak idegesen hátradőltem a székemben, ahol eddig ültem. Mi a franc van? Miért találkozik vele? Miért beszél vele egyáltalán? Legszívesebben bevertem volna a képét, ezért próbáltam lehiggadni. Semmi joga nincs ahhoz, hogy beszéljen, és találkozzon vele. Vagy van? Elvégre én lemondtam róla, és biztos vagyok benne, hogy többé látni sem akar. Miattam szenved, és miattam bántja őt az egész világ. 

- Harry…Harry… - valahonnan, a gondolataim mélyéről zökkentett ki, mikor Lou a nevemet szajkózta. 

- Mi van? – néztem rá zavartan. 

- Nem akarsz jönni? 

- Nekem most dolgom van. – pattantam fel, és az ajtó felé siettem. Hiába kiabáltak utánam a többiek, nem igazán érdekelt.

45. fejezet: Igenek és nemek

Sziasztok! Elérkeztünk ide is sajnos! Mikor elkezdtem írni a történet első évadát, nem gondoltam, hogy ilyen sikeres lesz, és hogy eddig eljutunk. Nagyon örülök annak, hogy ennyien itt voltatok, és vagytok mindig, és hogy kitartottatok a húzósabb napokban is mellettem. Nem is húzom tovább a szót, itt az utolsó fejezet, amiben elrendeződik minden, de még egy Epilógus hátra van, amit holnap olvashattok!

Angelina Graham

- Igen! – mondtam ki nagy nehezen, és esküszöm, hogy beleszédültem a saját szavaimba. Hát ennyi volt, mostantól már nincs visszaút. 

- Chad Adams, elfogadod-e feleségedül ezt a nőt, ígéred-e, hogy mostantól kezdve mindig szeretni és tisztelni fogod, hűséges és szerető férje leszel, gondoskodsz róla Isten rendelése szerint a házasság szent kötelékében? – tette fel a kérdést Chad-nek a pap. 

- Nem! – hangzott a válasz, én pedig nem akartam hinni a fülemnek. 

- Tessék? – szólaltam meg hitetlenkedve, és velem együtt hördült fel a násznép is. 

- Nem vehetlek el. – mondta, és megfogta a kezemet. 

- De…de miért nem? – kérdeztem idegesen. Talán rájött valamire? 

- Nem vehetlek el, Angie, mert nem lennél boldog velem. Nem szeretsz engem úgy, ahogy én szeretlen téged, és soha nem is szerettél. Éppen ezért nem engedhetem meg azt, hogy hozzám gyere feleségül. Neked nem én vagyok az igazi, és ezt a hülye is látja. 

- De hát igent mondtam, Chad. – mondta elfúlt hangon – Hozzád akarok menni. 

- Nem, nem akarsz hozzám jönni. – mondta mosolyogva, mégis szomorú arccal – Hidd el, hogy én lennék a legboldogabb ember, ha a feleségem lennél, és szeretnél engem. Ha úgy szeretnél, ahogy Harry-t szereted. 

- De… - bele akartam vágni a szavába, de nem engedte. 

- Angie! Nem kell letagadnod, és ne is érezd magad rosszul ezért. A szívének senki nem parancsolhat. Még te sem, pedig már évek óta azzal próbálkozol. Tudod, már az hülyeség volt, mikor megkértem a kezedet. Félre ne értsd, nem bántam meg, és bármikor megtenném újra, de én nem Harry vagyok, így esélyem sincs, hogy boldoggá tegyelek. Mikor újra megjelent, egyből észrevettem rajtatok, hogy odavagytok egymásért, és titeket úgymond egymásnak teremtettek. Bármennyi gondotok volt, akkor is ugyan úgy néztek egymásra, és tudom, hogy bármit megoldanátok, és meg is fogtok oldani. Szeretném, ha boldog lennél, mert akkor én is az leszek. Maradj itt, és nem azt mondom, hogy kezdjétek egyből újra, de adj neki még egy esélyt. Adj esélyt a boldogságotoknak. Én elköltözök, és valószínűleg többet nem találkozunk, de tudom, hogy jól meglesztek. Harry jó ember, és nem hiszem, hogy újra hibázna egy akkorát, mint három éve. Vigyázni fog rátok, talán még jobban, mint ahogy én tenném. 

- Chad… - suttogtam sírva, és csak a fejemet tekertem. Nem hiszem el, hogy ezt megtette értem. Annyira szeret, hogy képes a saját boldogságát feláldozni azért, hogy nekem jó legyen. 

- Szeretlek, édes! – mondta, és magához szorított. Majd Darcy-hoz fordult, és leguggol elé. – Szia, szépségem! Vigyázz anyura, meg apura, oké? Ti összetartoztok. – mondta, és megölelte őt is, majd a násznép felé fordult – Köszönöm mindenkinek, hogy eljöttetek, főleg az én ismerőseimnek, de azt hiszem, hogy rossz vőlegény állt az oltár előtt. – nevetett, majd mielőtt kivonult az ajtón, még egyszer visszamosolygott rám. Én csal álltam ott könnyes szemekkel, majd arra lettem figyelmes, hogy Darcy rángatni kezdi a ruhámat.

- Akkor most itt maradunk? – kérdezte mosolyogva.

- Igen. – feleltem boldogan. Rettentő érzés volt, hogy Chad-nek fájdalmat okoztam, de valamiért mégis jól éreztem magam. A násznép elkezdett kiszállingózni a templomból, Abbie, Eleanor és a srácok viszont körém gyűltek. Ránéztem Lou-ra, aki egyből tudta, hogy Harry-t keresem. 

- Mikor igent mondtál, eltűnt. – mondta idegesen – Az előbb kerestem odakint, de nem találtam, pedig a kocsija is itt van. – fejezte be sajnálkozó tekintettel, nekem pedig beugrott valami. 

- Azt hiszem, hogy tudom, hol van. – kiáltottam el magam.

- Én is mehetek? – kérdezte Darcy, mikor elindultam kifelé.

- Öhm… - kezdtem, de a nővérem a segítségemre sietett. 

- Édesem, azt hiszem, hogy anya és apa most szeretne kettesben lenni. Rendben? 

- Hát jó! – mondta szomorúan, majd felém fordult – De aztán ne hagyjatok ám itt! 

- A világ összes kincséért sem. – nevettem rá, majd sietős léptekkel indultam meg a hátsó kijárat felé, át az udvaron. Egészen a temető ajtajáig futottam, ott kicsit megnyugodva lassítottam a lépteimen. Tudtam, hogy itt lesz. Halkan közelebb mentem, és még hallottam, ahogy a sírkőhöz beszél. 

- Már évek óta nem jártam itt! – szólaltam meg, mikor teljesen mögé értem. Tényleg nem voltam kint a kis Holly sírjánál már azóta, hogy Harry elhagyott. Egyszerűen képtelen voltam eljönni, ugyanis ő is csak Harry-re emlékeztetett, elvégre miatta jöttünk össze annak idején a Hospice házban. 

- Te…te mit keresel itt? – állt fel hirtelen Harry, mikor megpillantott. Az arca csupa könny volt, ugyanis megint sírt. A szívem meg akart szakadni, hogy így látom. 

- Vége az esküvőnek. – rántottam meg a vállamat. 

- Akkor miért nem vagy a férjeddel? – kérdezte undok hangnemben, és lehajtotta a fejét. 

- Vele vagyok, legalábbis remélem, hogy egyszer majd az lesz. – mondtam mosolyogva.

- Tessék? – nézett rám reménykedve. 

- Chad nemet mondott. Szerinte vele nem lennék olyan boldog, mint veled.

- De te igent mondtál neki, hallottam.

- Mert féltem az érzéseimtől. A biztosat akartam választani, és az ő lett volna. 

- Na, és ha ő is igent mond? Akkor most boldogan élnétek?

- Harry! Tényleg arról akarsz beszélni, hogy mi lett volna, ha? – tettem csípőre a kezeimet.

- Nem, persze, hogy nem. – mondta idegesen, és a hajába túrt. Alig mert rám nézni, tudtam nagyon jól, hogy zavarban van. 

- Öhm… A násznép hazament, már csak Abbie-ék meg a banda van itt. – mutattam a hátam mögé – Vissza kéne mennem, csak meg akartalak keresni. Azt akartam, tudd, hogy nem mentem hozzá Chad-hez. – mondtam, és elindultam visszafele, azonban pár pillanat múlva az történt, amire számítottam. Megéreztem gyenge érintését a csuklómon, és óvatosan visszahúzott magához. 

- Nem gondolod, hogy csak úgy elengedlek, ugye? – mondta mosolyogva, miközben végigsimított a hajamon, és az arcomon – Soha többé nem engedlek el. Érted? Soha.

- Ígéred? – szinte suttogva beszéltem az arcába – Megígéred, hogy nem bántasz meg többet? Nem fogsz elhagyni, és nem gondolod meg magad többet? 

- Az utóbbi hetekben úgy vetted észre, hogy ezeket megtenném veled? 

- Nem. 

- Persze, hogy nem. Te, és Darcy vagytok a mindeneim, és ezt, ha kell, minden nap elmondom, minden órába, akár minden egyes percben. – győzködött akkora beleéléssel, amekkorát már régen láttam rajta – Elmondom mindenkinek, akár az egész világnak. Mert azt akarom, hogy mindenki tudja, hogy te az enyém vagy. Csak az enyém, és senki másé. Szeretlek. Mindennél jobban szeretlek. 

- Én is szeretlek! – mondtam ki végre azt, amit már olyan hosszú ideje magamban tartottam. Ahogy a mondat elhagyta a számat, megéreztem édes ajkait az enyémeken, és én élvezettel csókoltam vissza. Végre mindenestül odaadhattam magam neki, nem volt semmi kötöttség más felé. Csak az övé voltam. 

- El sem hiszem, hogy ez megtörténik. – nézett rám csillogó szemekkel. Régen láttam már ilyennek. Tényleg boldog volt, és ez miattam történt meg.

Magamat ismerve meglepődtem azon, hogy mekkora biztonságban éreztem magam a karjaiban. Nem is akartam arra gondolni, hogy mi történt régen, valamiért újra megbíztam benne. 

- Visszamenjünk? – suttogta bele a hajamba, mikor már percek óta csak ölelkeztünk. Én ez alatt a mellkasán nyugtattam a fejemet, és hallgattam a szíve dobogását. 

- Öhm… Menj előre, nekem még van egy kis dolgom itt. – mosolyogtam rá, és a sírkőre néztem. 

- Rendben. – bólintott, és megcsókolt. Lassan indult el a kijárat felé, de közben többször is hátranézett, és rám mosolygott. Szerintem még most sem hitte el, hogy mindez megtörtént, és hogy újra mellette vagyok. 

- Szia, kislány! – guggoltam le a sír mellé, és letettem rá a menyasszonyi csokromat, ami még mindig a kezemben volt – Nagyon sajnálom, hogy nem jöttem el hozzád egy ideje, de tudom, hogy te nem haragszol rám ezért. Megérted, hogy nehéz lett volna itt lennem, mert csak ő jutott volna eszemben. Nagyon hiányzol, és ha minden jól megy, most nem foglak elhanyagolni, és mindig kijövök hozzád. Tudod, te tényleg még mindig vigyázol rám…vagyis ránk. Mindig te hozol minket össze, és ezt még soha nem köszöntem meg neked. Remélhetőleg ezentúl minden rendben lesz. Most már csak a haverodon múlik minden. – mosolyogtam, és a temető kijárata felé néztem, ahol ott állt Harry, és a karjaiban ott fogta Darcy-t. Felkeltem Holly sírja mellől, és elindultam feléjük. A kislányunk szaladni kezdett felém, és akkora hévvel ölelt át, hogy majdnem összeestem. 

- Most már örökre együtt maradunk? Csak mi hárman? – kérdezte nagy szemekkel. 

- Igen. – bólintottam.

- Hát, a számon azért változtathatunk, nem? – kérdezte Harry, mikor mellénk ért, és szorosan átölelt minket. 

A szavai melegséggel töltöttek meg, és végre boldog voltam, olyan hosszú idő után. Végre újra életem szerelmével lehettem, akivel mindig is lenni akartam.

41. fejezet: Legény- és leánybúcsú

Sziasztok! Mivel szombat van, hoztam az új fejezetet. Tegnap sikerült írnom egy keveset, és hamarosan be is fogom fejezni a sztorit. Most a 44. részt írom, ezen kívül már talán csak egy lesz. Szóval hamarosan vége! Remélem, hogy már várjátok, hogy mi lesz a befejezés! Addig is itt van az új fejezet, várom a kommenteket!

Harry Stlyes

Niall-el együtt mentünk a bárba, ahol Chad legénybúcsúját tartották. Taxival érkeztünk, ugyanis mind a ketten szerettünk volna inni. Főleg én, ugyanis muszáj lesz innom egy-két pohárkát Chad-del, hogy sikerüljön leitatnom. Igen, még mindig az a tervem, hogy annyi alkoholt itatok vele, amennyi csak belefér, és így megcsalja majd Angie-t. Tudom, hogy ez az egész szemét dolog, de annyira kétségbe vagyok esve, hogy elvesztem életem szerelmét, hogy bármit megtennék. Gondolkoztam már azon is, hogy simán bejelentem neki, hogy a menyasszonya lefeküdt velem már kétszer is, de akkor megint csak én lennék a rossz Angie szemében. 

- Ez az a hely? – néztem fel, mikor kiszálltunk a kocsiból – Naná, hogy egy ilyen puccos helyre kellett jönnünk. – forgattam meg a szemeimet, amire Niall-től csak egy lenéző pillantást kaptam – Most mi van? 

- Semmi. – emelte fel a kezeit, és elindult befelé, azonban a bejárat előtt még megállt, és felém fordult – Ígérd meg, hogy nem csinálsz semmi hülyeséget. 

- Mégis mire gondolsz? – tettettem a hülyét.

- Harry! 

- Jól van, na! Ígérem! – emeltem fel a kezemet, de azt nem látta, hogy a másik kezemen összekulcsoltam az ujjaimat – Menjünk már! – löktem be magam előtt az ajtón. A bár pontosan olyan volt, mint amire emlékeztem. Egyszer már jártam itt, még a nagyon régi, bulizós korszakomban, mielőtt megismertem Angie-t. Mikor beljebb mentünk, egyből megismertem Chad-et, akinek a látványa most is kiakasztott, ugyan úgy, mint mindig. 

- Sziasztok! – üdvözölt minket, mikor észrevett – Üljetek le! Mit isztok? 

- Én egy tequilával kezdek. – mondta Niall, én pedig bólintottam, hogy nekem is jó lesz. 

Miután a felettébb csinos pincérnő kihozta az italokat, egyből megittuk. Ez többször is megismétlődött, és láttam Chad-en, hogy már eléggé sok van benne, ahogy azt is észrevettem, hogy a pincérnő figyelmét eléggé leköti a mi vőlegényünk. Bingó! Nem is kell csajt keresni neki. 

- Kérek még egy kört! – mondtam, és felkeltem az asztaltól – Szia! – köszöntem a pincérnőnek, aki most a pultban állt – Tetszik a haverom? 

- Tessék? – nézett rám meglepetten. 

- Chad Adams-nek hívják, és nagyon sikeres üzletember. – fényeztem – Ma van a legénybúcsúja, ez az utolsó szabad éjszakája. – folytattam, és láttam, hogy a lány szeme felcsillan minden egyes szónál. 

- A nevem Erica. Tudom ám, hogy ki vagy! – szólalt meg végül – És most már azt is tudom, hogy a ”barátod” kicsoda. – a barát szónál idézőjelet formált az ujjaival. 

- Tényleg? 

- Ő fogja feleségül venni a te volt menyasszonyodat, igazam van? – nézett rám nevetve, de láttam, hogy nem rosszból mondja. 

- Igen! – hajtottam le a fejemet egy kissé szomorúan.

- Te pedig mindent megtennél, hogy újra a tiéd legyen a lány. 

- Bármit. – ismertem be, magam sem tudom, hogy miért. 

- Harry! Nagy rajongótok voltam régen, és örülök neki, hogy újra összejöttök, habár már nem lesz olyan, mint régen. 

- Nem? – néztem rá furcsán – Miért nem? 

- Mert te nem vagy boldog, Louis és Eleanor már nincsenek együtt, Zayn szinte eltűnt, Liam pedig, akiről azt hittem, hogy ő lesz az első, aki megállapodik, minden héten már nővel van. Egyedül Niall a régi közületek. – mondta, szinte oktató hangon, és mennyire igaza volt. 

- Szerinted felesleges ez az egész felhajtás a banda körül? 

- Nem! Dehogy! Nem ezt mondtam. Hiszen mindenki változik, ahogy ti is. Mi, a rajongóitok is rengeteget változtunk, és ez nem baj. Csak gondoljatok végre magatokra is. Nekünk sokkal fontosabb az, hogy ti boldogok legyetek, mint az, hogy minden évben keményen dolgozzatok, hogy ki tudjátok adni a legújabb lemezt. 

- Köszönöm. – mosolyogtam rá.

- Mit köszönsz? – nevetett – Ez természetes. Meg az is természetes, hogy segítek neked. 

- Miben? – nem értettem, hogy mire céloz. 

- Gondolom, szeretted volna, ha kicsit elbeszélgetek Chad barátoddal, igaz? – húzta fel a szemöldökét. 

- Igen. – mosolyogtam angyalian, és folytatni akartam, de ekkor megszakított minket valaki.

- Kérünk kettőt! – mondta Chad a lánynak, és mellém ült. Egy kissé dölöngélt már, de azért megtalálta a helyét, és lehúzta a kért italt, miután koccintott velem – Lehet, hogy nem kellene többet innom. Holnap nem akarom kidobni a taccsot az oltárnál. 

- Az nem lenne szép. – mosolyogtam erőltetve. 

- Hát nem. – bólintott – Alig várom már, hogy elvehessem Angie-t. – mosolygott maga elé, és a poharával kezdett játszani – El sem tudtam eddig képzelni, hogy valakit ennyire lehet szeretni. Csodálatos nő. 

- Igen az. – bólintottam szomorúan.

- Ő az életemben a legjobb dolog, és persze Darcy. – magyarázta tovább, én pedig meg akartam halni – De ezt persze te is tudod.

- Tessék? – néztem rá meglepődve.

- Tudod, hogy milyen fantasztikus nő Angie, és Darcy is csodás kislány. Biztos hiányozni fog neked.

- Igen. 

- De majd meglátogatod, és ő is eljöhet hozzád. 

- Aha. – nem tudtam mit mondani. Komolyan, ez a számomra vadidegen akarja megmondani, hogy mikor és hogyan találkozzak a saját lányommal. Legszívesebben megütöttem volna, de valamiért nem ment. Talán megsajnáltam? Lehet, elvégre teljes szívéből szereti Angie-t, aki megcsalta őt velem. – Figyelj Chad, köszönöm a meghívást, de most el kell mennem. Még van egy kis dolgom. 

- Maradj még! – kérte.

- Nem, tényleg nem lehet. – tekertem meg a fejemet, ami egyben szólt a pincérlánynak is, hogy ne csináljon semmit Chad-del. 

Angelina Graham

- Haza akarok menni! – nyafogtam a nővéremnek, mikor már két órája ültünk az egyik szórakozóhelyen. 

- Dehogy mész. – rivallt rám.

- Minek vagyunk itt egyáltalán? Nincs itt senki, csak pár ittas kiskorú, és nem nagyon tetszik, ahogy az a tini fiú rám mosolyog. – néztem félve a Justin Bieber frizurás kölyökre. 

- Ugyan már! Igyál még valamit, én kimegyek a mosdóba. – pattant fel, és elviharzott. Én kaptam az alkalmon, és egyből kisiettem a bárból. Még világos volt, ezért az első taxit leintettem, és egyből bepattantam, mielőtt még a nővérem rájön, hogy leléptem, és utolér. Megmondtam a taxisnak az úti célt, és kikapcsoltam a telefonomat is, nehogy keresni tudjon. 

Negyed órás utazás után megérkeztünk, és miután fizettem, kiszálltam. Hogy hol voltam? A külváros egyik kis domboldalán, ahonnan csodálatos látványt nyújtott London, és a naplemente lélegzetelállító volt.

Felsétáltam a legmagasabb pontra, ami elég nehézkesen ment magassarkúban. Az ismerős padot kerestem a szememmel, és mikor megláttam, majd’ kiugrott a szívem.

- Harry? – csúszott ki a számon, pedig nem akartam megszólalni.