7. fejezet: Tetszik?

Sziasztok! Igaz, hogy megkéstem megint a résszel, de itt vagyok vele! Viszont sajnos nem lett olyan eseménydús, mint szerettem volna. Nem szeretném összecsapni, ezért is húzom a dolgokat. Legyetek türelemmel! ;)

Remélem, azért még tetszik a rész! :)

 ● Dal a fejezethez: Carly Rae Jepsen - I Really Like You  ●

...HARRY STYLES...

Órák óta türelmetlenül toporogtam otthon, és legalább fél percenkként, idegesen néztem ki az ablakon.

- Nem azt mondtad, hogy dolgod van? - hallottam meg magam mögött a hangot, amitől a hideg futkosott a hátamon.

- Nem hinném, hogy közöd lenne hozzá. - feleltem flegmán, rá sem nézve az apámra.

- Ezt már megbeszéltük reggel, ha jól emlékszem. - lépett mellém, és kibámult az ablakon – Mit vagy kit vársz ennyire? 

- Senkit! - vontam meg a vállamat, és elléptem mellőle.

- Oké, tehát valakit, nem pedig valamit. - bólintott, és mielőtt felém fordult volna, még újra kinézett az ablakon.

- Miért vagy itthon? - tettem fel most én egy kérdést. 

- Hogy mondod? - húzta fel a szemöldökét. 

- Soha nem vagy itthon ilyenkor. - magyaráztam a kérdésem eredetét. 

- Most itthon van dolgom.

- Vagy csak engem őrzöl. 

- Miért tenném? - nevetett, és leült az egyik fotelbe a kandalló elé.

- Ugyan már, Benjamin! - forgattam meg a szemeimet – Arra vársz, hogy mikor lépek le itthonról. És ha jól sejtem, akkor talán te magad akarnál követni, és nem valamelyik kutyádat küldenéd utánam. Eltaláltam? - mosolyogtam rá gúnyosan. 

- Eszem ágában sincs utánad futkozni.

- Na ne mondd! 

- A nagyapádat várom, ugyanis beszédem van vele. 

- Mi? - húztam össze a szemöldökömet, és kezdett gyanús lenni. 

- Az magánügy. De szívesen beszámolok neked mindenről, ha elfogadod az ajánlatomat. - csillant fel a szeme, és továbbra is ott ült az arcán a megszokott, gúnyos mosolya. 

- Felejtsd el! - csattantam fel, és a további szócsatának az vetett véget, hogy belépett az öreg a bejárati ajtón. 

- Mi a vita tárgya? Már megint... - nézett rám, majd Benjamin-ra a nagyapám. 

- Semmi. - vontam meg a vállamat, és magukra hagytam őket. 

Tudtam, hogy ha az öregem rájön, hogy a nagyapámat vártam ennyire, egyből tudni akarja az okát. Ezért megvártam, amíg ők ketten befejezik a társalgát. 

- Tessék! - kiáltott a nagyapám a dolgozó szobájából, mikor bekopogtam hozzá. 

- Szia! - köszöntem neki, ő pedig az asztalával szemközti székre mutatott – Kösz! Öhm... Mit akart tőled?

- Nem fontos! - intett mosolyogva – Ha jól sejtem, nem ezért jöttél. 

- Nem. - nevettem el magam – Tudtál vele beszélni? 

- Sajnos nem. - tekerte meg a fejét, én pedig csalódottságot éreztem legbelül.

- Talán nem volt ott? - kérdeztem félve.

- De! De igen! Legalábbis az ott dolgozók szerint volt ott, csak sajnos későn értem oda. Ne haragudj! 

- Semmi baj. - legyintettem, és most úgy éreztem, hogy lehet, jobb lett volna, ha ő sem megy el. Akkor nem hinné úgy, hogy felültettem. 

- Meg fogja érteni, ha elmagyarázod neki. - biztatott az öreg. 

- És mit mondjak? - nevettem fel kínomban – Hogy a faterom miatt nem mertem eljönni, mert attól féltem, hogy elteszi őt láb alól, ha nem csatlakozok az alvilági ügyeitekhez? 

 - Csak mondd neki, hogy dolgod akadt. Lexa kedves, és okos lány. Meg fogja érteni. 

- Hát lehet jobb lenne, ha inkább hagynám.

- Miért? Mit mondott az apád, amitől így gondolod?

- Semmit. Csak tudom, hogy mire lenne képes. 

- Ne aggódj ez miatt. - legyintett az öreg – Nem fog olyat tenni, amivel árthat neked. Tudja, hogy azzal az összes esélyét elveszítené nálad.

- Hát sok így sincs neki. - rántottam meg a vállamat, és felkeltem az asztaltól.

- Sajnálom, hogy nem tudtam segíteni. - szólt utánam.

- Nem baj. - mondtam felé fordulva, mikor már kifelé indultam – Azért köszönöm... Nagyapa. - mondtam ki, ő pedig hálásan rám mosolygott. Nem is emlékszem, hogy mikor neveztem így őt utoljára.

...ALEXIS DAVIS...

- Te mit csinálsz itt? - nézett rám meglepődve Louis, mikor besétáltam a kapitányságra.

- Bejöttem dolgozni. - rántottam meg a vállamat.

- De szabadnapod van. - úgy nézett rám, mint egy elmebetegre. 

- Na és? - rántottam meg a vállamat, és rendezgetni kezdtem a papírokat az asztalomon. 

- Ennyire ne legyél megszállott. 

- Nem is vagyok.

- Várj csak! - kiáltott fel Lou, kicsit hangosabban a kelleténél – Hogy sikerült a randi?

- Fogd be! - szóltam egyből rá. Még csak az kéne, hogy meghallja valaki, főleg a főnök. 

- Szóval rosszul.

- Először is, ez nem randi volt. Másodszor pedig... El sem jött. - fejeztem be halkan.

- Tényleg? Ez micsoda egy seggfej. 

- Lou! - szóltam rá, mert már egyre több kollégánk figyelt fel a beszélgetésünkre – Fogd már vissza magad egy kicsit, és vedd lejjebb a hangerőt! 

- Jó! - emelte fel a kezeit védekezve – Csak... Ennyire hülye lenne? Hiszen mennyire próbálkozott.

- Meggondolta magát. - vontam vállat könnyedén, habár belül ordítottam – Amúgy sem randi volt, ahogy már többször is kihangsúlyoztam. 

- Hát persze... - mosolygott újra Lou, majd lecsukta a laptopja tetejét – Tudod mit? 

- Na mit? - kérdeztem unottan, ugyanis már előre tudtam, hogy valami ötlete támadt. 

- Majd én elviszlek randizni. 

- Tessék? - nevettem el magam.

- Elviszlek egy romantikus vacsorára. 

- Lou, te beteg vagy! - tekertem meg a fejemet.

- Most miért? 

- Mert a kollégám és a legjobb barátom vagy. - soroltam neki az épeszű indokokat. 

- Csak vacsizunk, hogy eltereljem a figyelmedet arról, hogy a herceged felültetett. 

- Nem a hercegem, és nem ültetett fel. - makacskodtam – Csak egy reggeli lett volna. 

- Blablabla.

- Ha nem tudnám, hogy nincs így, azt hinném, hogy fel akarsz szedni. - nevettem rá.

- Baj lenne? 

- Lou! - szóltam rá, ugyanis kezdtem kellemetlenül érezni magam.

- Ne parázz már! - nevette el magát – Olyan vagy nekem, mintha a húgom lennél... Akivel mellesleg szívesen eltöltenék pár éjszakát. - tette hozzá kaján vigyorral.

- Te tényleg hülye vagy. - nevettem rá újra.

- A legjobb barátod vagyok, de járnak hozzám extrák is.

- Na, most már tényleg fejezd be! - vágtam hozzá egy tollat, amit ő a levegőben elkapott. 

- Gyere, meghívlak egy ebédre! - kelt fel az asztalától, és magával húzott. - Komolyra fordítva a szót... - nézett rám kedvesen mosolyogva – Biztosan nem akart felültetni. Talán csak tényleg közbejött neki valami. Tudod, hogy milyen családja van. - húzta el a száját.

- Tudom. Nem is haragszok rá. - rántottam meg a vállamat, de tudtam, hogy nem voltam valami meggyőző. 

- Tuti próbálkozik majd újra, ne legyél vele szigorú.

- Nem leszek az, de nem értelek. - néztem rá elgondolkodva – Miért véded őt ennyire? Nem is ismered! Honnan tudod, hogy nem éppen azért nem jött el, mert valakit ki kellett nyírnia?

- Szóval ez a baj? Az, hogy félsz, hogy ő is benne van? 

- Nem. Nem tudom. Félek? Mitől kellene félnem? 

- Szerintem semmitől sem. Ez a srác a jófiúk közé tartozik, legalábbis nagyon úgy néz ki az eddigiek alapján. 

- Úgy véded, mintha a legjobb haverod lenne. - nevettem el magam, és elképzeltem a szószátyár Louis-t és a visszafogott Harry-t, mint legjobb barátokat. Vicces lenne. 

- Csak miattad.

- Miattam? - értetlenkedtem. 

- Mert bírod őt. 

- Lou... Ezt már megbeszéltük. Ha így is lenne, akkor sem lehetne semmi köztünk. 

- Miért? 

- Mert ő és a családja a nyomozásom fő célpontja. 

- És ha nem lenne az? Akkor mi lenne? 

- Nem tudom. - mosolyodtam el zavaromban. 

- Tetszik neked? 

- Nem tudom. - válaszoltam újra, és elgondolkodtam. Tetszik nekem?