9. fejezet: Állásajánlat

Sziasztok! :) Nem húzom sokáig a szót az új rész előtt, csupán megköszönném az előző részhez érkezett hozzászólásokat! :) Imádlak titeket! :) Várom a mai részhez is a véleményeket!

● Dal a fejezethez: Duke Dumont - Ocean Drive  ●

...ALEXIS DAVIS...

A lábam földbe gyökerezett, meg sem bírtam mozdulni. Csak farkasszemet néztem a férfival, akit mindennél jobban megvetettem. 

- Jöjjön csak, szépségem! - kacsintott rám, én pedig ki tudtam volna kaparni a szemeit. Azokat a szemeket, amik ugyan úgy néztek ki, mint Harry-é. De az övé más volt. Harry szemei melegséget árasztottak, és csillogtak. Azokat a szemeket el tudtam volna nézni örökre, de ez a szempár más volt. Ravaszságot, hamisságot és bűnt sugalltak az felé, aki belenézett. Egy álnok kígyó szemei voltak ezek. 

- Nem. - nyögtem ki nagy nehezen, majd megköszörültem kiszáradt torkomat – Nem, köszönöm.

- Gyere! Ragaszkodom hozzá! - mondta negédes mosollyal, hangja mégis valahogy parancsolónak hatott – A fiamnak teszek szívességet vele. Így sem csíp engem, ne rontsa ezt tovább. Kérem! - tette hozzá, én pedig csak bólintottam egyet, és beültem mellé. Magam sem tudom, hogy miért.

- Harry miért nem tudott jönni? - tettem fel a kérdést rá sem nézve a férfira, ugyanis éreztem magamon az égető tekintetét. 

- Akadt egy kis dolga. Szívességet tesz nekem, így én is neki. - célzott arra, hogy eljött elém. 

De miért küldte Harry pont az apját? Hiszen nem akarja, hogy a közelembe kerüljön. Rendesen féltett tőle. Illetve mit tesz meg neki? Mi az a szívesség? Benjamin rávette valahogy, hogy mégis csatlakozzon hozzá? Miért nem hívott fel, vagy írt egy üzenetet? 

- Értem. - bólintottam, és továbbra is csak az ablakon bámultam kifelé. 

- Merre lakik? 

- Tessék? - néztem felé most először. Miért akarja tudni? 

- Hova vigyem? 

- Öhm... - könnyebbültem meg egy kicsit – Igazából boltba kéne mennem meg elintézni még egy-két dolgot, szóval ha kitesz a plázánál, az nekem megfelel. 

- Ahogy akarja. - bólintott a férfi, majd újra rám nézett. Láttam rajta, ahogy végigmér. - Mondja csak, kedvesem! Miért dolgozik egy ilyen helyen? 

- Milyen helyen? 

- Ez nem éppen egy magafajta hölgynek való. 

- Magamfajta? - néztem rá felhúzott szemöldökkel. 

- Nem sértésnek szántam. - nevette el magát. Te jó ég! Még a nevetése is Harry-é. 

- Nem?

- Nem. Éppen ellenkezőleg. Maga túl csinos, és okos egy ilyen helyhez.

- Honnan tudja, hogy okos vagyok? 

- Mert a fiam nem állna le akármilyen nőcskével. Legalábbis most már nem. - tette hozzá.

- Értem. - bólintottam, de valójában nagyon is érdekelt, hogy mire célzott a „most már nem” kifejezéssel. 

- Mióta van a fiammal? 

- Tessék? - meglepett a kérdése. 

- Harold és maga...

- Ó! Nem! Nem, nem, nem. - ráztam hevesen a fejemet – Nem vagyunk együtt. Alig ismerem. Egyszer-kétszer beszéltünk, de ennyi csupán. Nincs köztük semmi.

- Tényleg? Azt hittem, hogy maga az új barátnője.

- Nem. Dehogy! - nevettem zavartan. 

- Oké. Térjünk át valami másra. Dolgozzon nálam!

- Hogy mondja? - lepett meg hirtelen kérése, ami megint inkább parancsolóan hangzott.

- Van egy bárom, maga pedig pincérnő. Egy csinos pincérnő. Éppen ilyet keresek, mint ön, drága Lexa. 

- Nézze, Mr. Styles... - kezdtem a védekezést, ugyanis eszem ágában sem volt neki dolgozni. Még csak az kéne. Mit akar tőlem? Sejt valamit abból, hogy ki vagyok valójában? 

- Csak Benjamin! - szakított félbe.

- Szóval... Benjamin! - mondtam ki szinte undorodva a nevét – Nem hiszem, hogy ez jó ötlet lenne. Én nagyon jól érzem magam a jelenlegi munkahelyemen. 

- Megduplázom a fizetését!

- Nem arról van szó. 

- Akkor háromszorozom, vagy négyszerezem. - ajánlkozott lelkesen. 

- Nem a pénzről van szó. - mondtam kicsit erélyesebben. 

- Akkor miről? 

- Miért dolgozzak magának? Miért akarja ilyen hirtelen ötlettől vezérelve, hogy váltsak munkahelyet? 

- Mert a fiam kedveli magát. - rántotta meg a vállát – Becsületesnek látszik. Illetve nagyon csinos és dekoratív nő, pont olyan, amilyen nekem kell. Illetve a báromba. 

- Harry miatt teszi ezt? - néztem rá, és csak ekkor vettem észre, hogy megállt a pláza előtt.

- Többek közt. - bólintott a szemembe nézve, majd szépen lassan elkezdte legeltetni a szemeit a testemen. 

- Köszönöm a fuvart. - szóltam, mielőtt még kellemetlenebb helyzetbe tudna hozni. 

- Nincs mit! - mosolyodott el, és a kezem után kapott, mielőtt kiszállhattam volna – Ha meggondolná magát, itt elér. - nyomott a kezembe egy névjegykártyát. 

- Rendben. - színlelt mosollyal elhagytam a kocsiját, és a pláza bejáratához siettem. Onnan, szinte elbújva néztem végig, ahogy eltűnik a fekete BMW a sarkon. Nagyokat sóhajtva pörgettem végig az elmúlt fél óra eseményeit az agyamban, majd a telefonom után nyúltam. 

- Azonnal beszélnünk kell! - mondtam a vonal másik végén állónak.

- Biztos vagy te ebben? - nézett rám Louis összehúzott szemöldöke alatt, mikor egy órával később már a lakásom nappalijában ültünk. 

- Miért? Szerinted tök véletlenül bukkant fel? - kérdeztem lemondóan. 

- Akkor sem hiszem, hogy rájött volna, hogy ki vagy. Ha tudná, nem engedett volna ki a kezei közül. Hiszen ott ültél mellette. Csak elő kellett volna vennie eg pisztolyt, és lepuffantani vele. 

- Lehet! Lehet, hogy igazad van, de ez akkor is furcsa. 

- Szerintem meg bejössz az öregnek. 

- Mi van? - úgy néztem rá, mint egy elmeháborodottra.

- Mondom, bejössz neki. Megkívánta a friss húst. - nevetett Lou.

- Te hülye vagy? 

- Most miért? Te mondtad, hogy az első találkozásnál is csorgatta a nyálát. 

- Nem hinném, hogy azért akarja, hogy nála dolgozzak, mert tetszek neki.

- Magának akar. Ezzel akar visszavágni a kölyöknek. 

- Kölyök? - nevettem rá – Veled egy idős.

- Jaj, bocs! Nem bántom a hercegedet.

- Nem a hercegem. Hiszen megint lepattintott. 

- Lehet nem is tudott a találkozóról. 

- De megbeszéltem vele. 

- Személyesen? 

- Nem. - gondolkoztam el – Üzenetben.

- Lehet, hogy Benjamin írt neked, és nem a fia. 

- Lehet. - rántottam meg a vállamat – De lehet, hogy nem. Mi van, ha tényleg éppen valami szívességet tett meg az apjának? 

- Nem hinném. Hiszen mennyire ellene volt. Meg azt sem hinném, hogy pont az apját küldené maga helyett. Akkor inkább már a nagyapját, mint a múltkor.

- Igazad lehet.

- Mindig az van! - húzta ki magát Lou.

- Csak egy módon tudok közelebb kerülni a dolgokhoz. - gondolkodtam hangosan, ügyet sem vetve társam nagyképűségére. 

- Hogyan? 

- El kéne fogadnom a munkát.

- Végülis lehet, hogy nem is rossz ötlet. Így be tudnál épülni oda.

- Még átgondolom. - beszéltem rá magam – Elvinnéd Christ holnap suliba? 

- Naná!

Másnap reggel hiába vártam a legidősebb Styles-ot a bárban, nem érkezett meg. Furcsának találtam, ugyanis eddig még egy napot sem hagyott ki. Ha csak egyetlen egy kávéra is, de mindig beugrott. Vajon merre lehet? Jó lenne beszélni vele, ugyanis ő talán tud valamit arról, hogy miért Benjamin jött el a „randira” a fia helyett.

Annyira vártam az öreget, hogy kisebb sokk ért, mikor a jól ismert göndör fürtök feltűntek az ajtóban. 

- Szia! - köszöntem izgatott hangon. 

- Szia! - mosolygott rám Harry, kissé bátortalanul.

- Nem hittem, hogy látlak még. - vallottam be nehéz szívvel. Tényleg nem gondoltam, hogy valaha még itt fog állni előttem azok után, ahogy elküldtem a minap. 

- Én csak reméltem. - nézett végre a szemembe – A nagyfater mondta, hogy elkérted a számomat.

- Igen.

- De nem hívtál. - kissé számon kérő volt, de tudom, hogy egyáltalán nem annak szánta. 

- Írtam. - bólintottam.

- Mi? Nem... - előkotorta a telefont a zsebéből – Nem írtál. - mutatta felém. 

- Az apád jött el helyetted.

- Mi? - hangja felerősödött, és az arca megfeszült.

- Írtam neked, te pedig visszaírtál. Nézd csak! - a kezébe nyomtam a telefonomat, ő pedig többször is elolvasta, mire fel tudta fogni. 

- Kinyírom! - sziszegte a fogai között. 

- Azt mondta, hogy nem érsz rá, és őt küldted maga helyett. 

- Te jó ég! Megölöm! Meg fogom ölni. Egy szavát se hidd el, rendben? - kérésére meggyőzően bólintottam csupán – Öhm... Keresnek! - mutatta felém a telefonomat, ami még mindig a kezében volt. 

...HARRY STYLES...

- L! Ki az? - kérdeztem. Ki lehet az az „L”? Vajon a pasija? 

- Egy haverom! - kapta ki a kezemből a telefont, és felvette – Most nem éppen alkalmas... Mi? Mi van? Hogy történt? Te jó ég! Azonnal megyek! ennyit hallottam a beszélgetésből.

- Mi történt? - kérdeztem aggódva.

- Az öcsém kórházban van. - nyögte ki elfúlt hangon. Van egy öccse? 

- Elviszlek! - ajánlottam fel azonnal.