13. fejezet: Fehér villanás

Sziasztok! Nagyon sajnálom, hogy csak most tudtam hozni a mai részt, de valamiért nem működött az időzítő, és csak most jutottam géphez. Remélem tetszeni fog, elég jól lesz vége! ;)

Angelina Graham

- Doktor úr! – kérdezem másnap korán reggel az orvosomat – Mikor mehetek haza? 

- Miss Graham, szeretném, ha még bent maradna pár napig. Kétszer lett újraélesztve, nem akarom, hogy valami gond legyen. 

- Holnap temetésre kell mennem. – kérleltem – Nagyon szeretnék ott lenni, a legjobb barátom volt. 

- Rendben! – egyezett bele nagy nehezen, amit én egy hatalmas mosollyal jutalmaztam – viszont szeretném, ha visszajönne majd vizsgálatra. 

- Az otthonban is szívesen lecserélik a kötéseimet. 

- Én a szemére céloztam.

- Tessék? – lepődtem meg rajta. 

- A nővére szerint azt mondták, hogy nem lehet segíteni a szemén, de én nem vagyok ebben olyan biztos. Szeretnék tenni egy próbát. – ecsetelte tovább a témát. 

- Jó. – bólintottam, de persze eszem ágában sem volt visszajönni ide. Nem akarok megint reménykedni. Tisztán megmondták, hogy nem lehet rajtam segíteni. 

- Örülök neki, hogy beleegyezett. – mondta kedvesen – Akkor ma délután elmehet, rendben? Még elvégzünk egy-két vizsgálatot, aztán a papírokat, és már mehet is a barátjával. 

- A barátommal? – kérdeztem meglepődve. 

- Igen. A fiatalember, aki tegnap is itt volt. Odakint vár, hogy végezzek a vizittel. 

- Barna, göndör haj? 

- Igen. 

- Ő nem a barátom. – hajtom le a fejem.

- Akkor ne engedjük be? – a kérdésen rendesen elgondolkoztam. Ha most beengedem, akkor megint el fog gyengíteni a hangjával, az illatával, és az egész lényével. Viszont ha nem engedem be, akkor rájön, hogy igenis emlékszek rá.

- De. – válaszolok végül, egy hamis mosoly kíséretében. 

- Rendben. – mondja, majd kimegy a szobából, én pedig dübörgő szívvel fekszek vissza az ágyba, és még jobban beindul a dobogás, mikor kinyílódik az ajtó. 

- Szia. – hallom meg a hangot, és végem lesz. Ennyi volt, eddig bírtam. A falat, amit felépítettem egy éjszaka alatt, egy rövid kis szóval lerombolt. Elég volt meghallanom a hangját, és elég volt tudatosodnia bennem annak, hogy egy légtérben vagyunk, méghozzá kettesben. 

- Szia. – köszönök vissza neki halkan, és félve. Jobb is volt, hogy ennyire félénk vagyok, ugyanis így talán nem bukok le olyan könnyen, és úgy tűnök majd, mint aki egy totál idegennel beszél. – Harry, ugye? 

- Igen. – hallom, hogy leül az ágy melletti székre, és abban a pillanatban meg is csapja az orromat a szokásos illata – Tényleg nem emlékszel rám?

- Sajnálom, de nem. – erőltetek egy mosolyt az arcomra, és felé fordulok. De jó, hogy nem látom, és így végülis nem hazudok a szemébe. 

- Szuper. – csapja össze a kezeit – Akkor legalább tiszta lappal indulhatunk. Elmondok mindent magamról, rendben?

- Abbie mesélt rólad. – hazudtam.

- Ó! Értem. Gondolom nem éppen jó dolgokat mondott. 

- Csak annyit, hogy be szoktál járni Holly-hoz. – vonom meg a vállamat. 

- Öhm…Igen. – komorodik el a hangja – Holnap lesz a temetése. 

- Tudom. – bólintok – Ma ki is engednek. 

- Nem lesz ez túl gyors? Mármint tegnap kétszer…kétszer… - sóhajtott egy nagyot, majd folytatta - …élesztettek újra. – nyögte ki nehezen. Ezt ilyen nehéz volt kimondani?

- Saját felelősségemre kimehetek. 

- Vagy az enyémre. 

- Tessék? 

- Ha szeretnéd, akkor majd én figyelek, és vigyázok rád. – mondja nagy lelkesedéssel. 

- Köszi, de boldogulok egyedül is.

- Miattam kerültél ide, szóval én ragaszkodok hozzá. 

- Erre nincs szükség. Visszamegyek az otthonba, és majd ott segítenek nekem. 

- Ahogy érzed, de ha meggondolnád magad, akkor én itt leszek, oké? 

- Rendben, és köszönöm. 

- Nem kell megköszönnöd semmit. – mondja halkan, és csak azt veszem észre, hogy megfogja a kezemet. Ettől pedig mintha villám csapott volna belém. – Annyira aggódtam érted. Amikor Louis felhívott, hogy bajod esett, nem tudtam, hogy mihez kezdjek. Alig ismerlek, de nagyon fontos vagy nekem. Ezt tudnod kell. – halkan, és kedvesen beszélt hozzám, miközben a kezemet a két kezébe zárta, és simogatta – Tudom, most ez furcsa neked, hogy egy vad idegen ilyeneket mondd, de szerettem volna, hogy tisztában legyél mindennel. Amúgy sem ismerjük egymást olyan régóta, csak egy-két napja, szóval nem is baj, hogy nem emlékszel rám. Jobb is, ha újra kezdhetjük az egészet. 

- Mit akarsz újra kezdeni? – nézek felé értetlenül – Ha jól tudom, akkor semmi nem volt köztünk. 

- De igenis, hogy volt. Ezt nagyon jól tudom, és hidd el nekem, hogy te is tisztában voltál azzal, hogy történt köztünk valami. 

- Miért? Törtét? 

- Nem, de történhetett volna, csak te annyira makacs vagy, hogy nem engedsz közel magadhoz. 

- Vak vagyok, Harry! – kiáltottam el magam. 

- Tudom, és ez engem nem érdekel. Miért nem fogod már fel, hogy magasról teszek erre? Majd én vigyázok rád, és én leszek a szemed, te pedig vigyázol rám, és leszel a szívem. 

- Ne mondj ilyeneket, jó? – elhúztam tőle a kezemet, és éreztem, hogy könnyek gyűlnek a szemembe – Csak fejezd be ezt az egészet. 

- Tudom, hogy emlékszel rám. – felállt, és éreztem, hogy az ágyamra ül. Ijedten húzódtam odébb, de ő megfogta az arcomat, és maga felé fordította. – Már akkor tudtam, mikor bejöttem, és megláttam rajtad, hogy félsz. 

- Nem félek. – ráztam meg a fejemet, és próbáltam elfordulni, de nem engedte. 

- Emlékszel rám, ugye? Emlékszel mindenre, ami történt köztünk. 

- Nem történt köztünk semmi. – mondtam komoran, és elutasítóan. 

- Tudtam, hogy emlékszel. – mondta mosolyogva, és éreztem, hogy közelebb hajol hozzám – Annyira tudtam. – suttogta az arcomba. 

- Örülök. – mondtam mérgesen. Annyira utálom, hogy így el tud gyengíteni, és kikészít azzal, hogy az arcomba beszél, és tisztában van vele, hogy minden érzésemet felkavarja. 

- Tudom. – suttogja bele még mindig mosolyogva a számba, és szinte fél pillanat múlva megérzem az ajkait az én ajkaimon. Te jó ég! Nem tudom, hogy hogyan lehetséges, de a három éves feketeségben egy fehér villanás jelent meg a szemeim előtt, mikor összeért a szánk. Csak fél pillanat volt, de ez olyan volt, mintha láttam volna egy fél pillanatra. Tudom, hogy csak valami olyan miatt történt, amit a csókja váltott ki bennem, sőt, lehet, hogy csak képzeltem, de egyszerűen csodálatos volt. Először meglepődtem azon, hogy megcsókolt, de aztán lassan felemeltem a kezeimet, és a hajába túrtam. Olyan volt, mint amilyennek elképzeltem, hosszú, selymes, és göndör.

12. fejezet: Ki az a Harry?

Sziasztok! Tudom, hogy nagyon rövidek mostanában a fejezetek, de szerintem az izgalom kárpótol titeket. Itt is van a folytatás, amiben Angie végre magához tér. Várom a véleményeket! ;)

Angelina Graham

Mi történt? A fejem szét akar repedni, és minden egyes porcikám sajog. Miért van a lábamon kötés, és miért van belém bökve egy tű? Ez nagyon fáj.

- Angie! – hallottam meg a nővérem hangját – Hogy vagy? 

- Mi történt? Hol vagyok? 

- Kórházban, édesem. Elütött egy autó. Beverted a fejedet, és meg kellett műteni a lábadat, mert felszakadt a bőröd. 

- Nagyon fáj. – nyögtem fájdalmasan. 

- Tudom. Az előbb adtak be az infúziódba fájdalomcsillapítót, hamarosan hatni fog. Feküdj csak nyugodtan, oké? – fogta meg a kezemet. Ekkor azonban arra lettem figyelmes, hogy valaki megköszörüli a torkát a másik irányból. 

- Ki az? – kérdezem. 

- Öhm…Itt van Harry is. – suttogta Abbie, a szívem pedig ki akart ugrani. Na várjunk csak, azt mondta, hogy bevertem a fejemet, akkor miért is ne lehetne? Lehet, hogy most hülyeséget fogok csinálni, de lehet, hogy ez lesz életem legjobb döntése. 

- Ki az a Harry? – erőltetek egy értetlen kifejezést az arcomra.

- Tessék? – a nővérem hangja meglepettséget sugároz. 

- Azt mondtad, hogy itt van Harry is, nem? De ki az a Harry? 

- Édesem, nem emlékszel Harry-re? 

- Nem hinném, hogy lenne Harry nevű ismerősöm. – vonom meg a vállamat – Honnan ismerlek? – fordultam az előbbi hangforrás irányába. 

- Én… - kezdte az általam nagyon is jól ismert, most éppen kétségbeesett hang – Tényleg nem emlékszel rám? 

- Sajnálom, de nem. – rázom meg a fejemet, amire nem érkezik válasz, csak ajtócsukódást hallok – Kiment? – fordulok a nővérem felé. 

- Igen. – a válaszára csak mélyet sóhajtok – Tudod, hogy kit akarj átverni. – szólal meg idegesen – Miért kell rámhozni a frászt? 

- Tessék? 

- Húsz év alatt nem tanultad meg, hogy engem nem tudsz átverni? Miért hazudtad, hogy nem ismered? 

- Mert ez lesz a legjobb. 

- Szerinted…Én beszéltem vele, és nem te. Egész eddig itt volt, ő hozott be engem is, és hidd el, hogy nem szívesen ültem be mellé a kocsiba, mert alig tudott vezetni, annyira aggódott érted. 

- Nem baj. Nem akarom, hogy a közelemben legyen. 

- Jaj, ne csináld már! Még a hülye is látja, hogy odavagy érte, és ő is érted. 

- De én vak vagyok! – kiáltok fel. 

- De ez őt nem érdekli. 

- Hát persze…Mondod te.

- Nem. Ezt ő mondta. 

- Ugyan már, Abbie. Szerintem te sem gondolod komolyan, hogy pont velem akarna lenni. 

- Erről nem nyitok több vitát, rendben? – zárja le a témát idegesen – Öhm…Viszont van még valami. 

- Mi? – kérdezem unottan, ugyanis nem akarok többet beszélni róla. 

- A doki azt mondta, hogy reagált a…a szemed. 

- Tessék? Az lehetetlen. 

- Az orvos mondta. 

- De ez lehetetlen, nem érted? Azt mondták, hogy nem tudnak mit csinálni velem. 

- De lehet, hogy most mégis. 

- Ezt mondta is valaki, vagy ledoktoráltál pár óra alatt? 

- Nem, de három éve, a baleset után azt mondták, hogy ha reagálna a szemed, akkor van esély arra, hogy láss. 

- Hagyj békén ezzel, oké? – kezdtem ideges lenni. Nem akartam tovább hallgatni a hülye találgatásait, hiszen ez az egész lehetetlen. Nem látok, és soha többé nem is fogok. Már megbékéltem vele, és nem akarok megint reménykedni. 

- De…

- Tudod mit? Menj ki innen, oké? – kiáltom el magam, mielőtt tovább folytatná a hülyeségeit – Most!

- Oké. – válaszolja csalódottan, majd hallom, hogy becsukja maga mögött az ajtót. 

Harry Styles 

- Mi van? – kérdezte Louis aggódva, mikor már a kocsiban ülünk – Miért jöttünk el ilyen gyorsan? Elküldött? 

- Hagyjuk. – vontam meg a vállamat, és erősen tartottam magam, mert a sírás kerülgetett. Mi a franc van velem, és mit tett velem ez a csaj, hogy folyton sírni tudnék miatta? 

- Ne hagyjuk, mert látom, hogy gáz van. 

- Nem ismert fel. 

- Mi? 

- Nem emlékszik rám, oké? 

- De az hogy lehet? 

- A doki mondta, hogy beverte a fejét. 

- Ez hülyeség, és csak rád nem emlékszik? 

- Ja.

- Az lehetséges? 

- Hogy érted? Gondolom, hiszen nem emlékszik rám. – magyarázom neki úgy, mintha egy kisgyerekhez beszélnék. Miért ilyen nehéz a felfogása?

- És ha csak nem akar emlékezni rád? Vagy azt akarja, hogy azt hidd, hogy nem emlékszik? 

- Mi? Gondolod, hogy ezt megcsinálná? Én nem hiszem.

- Szerintem, nem akarja, hogy mellette legyél. 

- De miért? – ordítok fel – Miért ilyen makacs?

- Mert nem akarja, hogy egy vak lány mellett kösd le magad. 

- Szerinted ez engem érdekel? Mert kurvára nem. Nem érdekel, hogy hogyan néz ki, hogy milyen a hangja, vagy a szeme, vagy a teste. Leszarom. Nekem ő kell úgy, ahogy van!

- Akkor mondd meg neki. 

- És ha tényleg nem emlékszik? 

- Akkor meg van egy új lehetőséged, hogy beléd szeressen. – vonja meg a vállát. Mennyire igaza van már. Néha meg tudnám fojtani, de szerencsére mindig van egy-két jó ötlete.

11. fejezet: A kórházban

Sziasztok! Nem fűzök hozzá semmit, mert szerintem jobban érdekel a történet, mint a bevezető szöveg. ;)

Harry Styles

Szinte fél perc alatt leértünk az emeletről, és már a kocsimban ültünk. Remegő kézzel indítottam be a motort, és szinte nem éreztem azt sem, hogy rálépek a gázra. Nem kellett volna volán mögé ülnöm, mert szinte alig láttam az utat, ugyanis csak most tudatosodott bennem, hogy mi történt valójában. A lány, akiért megőrülök, és akiért megtennék bármit, pedig alig ismerem, most egy mentőautóban fekszik élet és halál között. És ez az egész az én hibám. Ha nem bántom meg, és ha meghallgatom, akkor most talán az én karjaim között feküdne, és nem a hordágyon. 

- Basszus, vigyázz már! – tértem magamhoz Abbie hangjára – Nem szeretnék én is befeküdni a kórházba. Elég, ha a húgom ott van… - kezdte, de elharapta a mondatot.

- Miattam. – bólintottam – Ne aggódj, vigyázok! – mondtam, majd a következő piros lámpánál már megálltam, és nem hajtottam át. 

- Én…

- Semmi baj! Tudom, hogy én vagyok a hibás. – bólintottam szomorúan, és így, ahogy kimondtam, még rosszabbul lettem – Nem szabadott volna kiabálnom vele.

- Ezt most hagyjuk, oké? – szólt közbe, de éreztem a hangján, hogy engem vádol. Meg sem szólaltunk egész úton, és talán jobb is volt, mert így tudtam koncentrálni a vezetésre. Elég gyorsan hajtottam, de nem érdekelt az sem, ha kiküldenek akár ezer büntetést is, csak érjünk már oda, és tudjunk valami konkrétumot. Mikor végre beparkoltam a kórház elé, alig, hogy megálltam, már ki is pattantunk a kocsiból, és rohantunk be a kórház épületébe. 

- Segíthetek? – nézett ránk unottan a fiatal ápolónő a pult mögül. 

- A húgomat nemrég hozta be a mentő, elütötték. – lihegte Abbie – Angelina Graham. 

- Öhm… - nézett bele a papírjaiba – Igen! Igen, megvan.

- Hogy van? 

- Műtőben van. – mondta ugyan olyan hangnemben.

- Műtőben? Miért van műtőben?

- Mert meg kell műteni. – nézett gúnyosan a lány.

Abigail Graham

- Figyeljen csak, kisasszony! – léptett elém Harry – Szerintem maga azért van itt, hogy a családoknak, és a hozzátartozóiknak segítsen, nem? – nézett rá idegesen, mire egyből megváltozott az arca, de nem azért, mert megijedt, hanem mert felismerte. Egyből mosolyra húzta a száját, és előbbre hajolt, hogy ki tudja tenni elé a melleit. 

- Sajnálom. Miben segíthetek? – rebegtette meg a szempilláit.

- A hölgy már megmondta, nem? Szeretnénk megtudni, hogy mi van a barátnőmmel. – csapott a pultra, én pedig meglepődve néztem rá. Barátnő? Nem hinném, hogy a húgom a barátnője lenne, de legalább a csaj magához tért, és egy elkeseredett fintor kíséretében kikereste a papírjai közül, hogy hol találjuk meg Angie-t. 

Felmentünk a lifttel a másodikra, és onnan kilépve egyből megláttuk Louis-t a folyosó végén. 

- Hogy van? – kérdeztem már messziről. 

- Nem…Nem tudom. – rázta meg idegesen a fejét.

- Mi történt? Vele voltál? Láttad? 

- Igen. Mikor kijött a szobából, sírt, és elrohant. Én utána mentem, mert hát ugye…ugye nem lát. De nem tudtam megállítani, a lépcsőről is leesett, onnan felsegítettem, de aztán pillanatok alatt történt minden. Kifutott az útra, és akkor jött az autó, és elütötte. 

- De hogyan tudott kimenni? – szólt közbe Harry – Hol voltak az őrök.

- Nem tudom. Nyitva volt az egész kapu.

- Basszus. – akadtam ki teljesen – Hogyan tudott kifutni? Hogyan? Nem lát semmit! 

Leültem az egyik székre, és az arcomat a kezeimbe temettem. Tudtam, hogy most jön az, ami nagy ritkán történik meg velem. Sírni fogok. Eddig nem jött ki belőlem egy árva könnycsepp sem, hiszen az ijedtségtől talán fel sem fogtam, hogy mi történt a húgommal. Csak akkor emeltem fel a fejemet, mikor a legutolsó ajtó kinyílt, és egy köpenyes, nagydarab alak lépett ki rajta. 

- Doktor úr! – kiáltottam fel – Abigail Graham! – nyújtottam felé a kezemet – Hogy van a húgom? 

- Minden a legnagyobb rendben van. Igaz, hogy kétszer újra kellett élesztenünk, de most már túl van az életveszélyen. Belső sérülés nincs, a combján egy tizenöt centis rész felszakadt, amitől elég sok vért vesztett. Átvisszük egy kórterembe, ahol nyugodtan bemehetnek hozzá, de még elég kába lehet, ugyanis szenvedett egy kis agyrázkódást is.

- Köszönöm! – nyugodtam meg egy kicsit – És mikor vihetjük vissza az otthonba?

- Otthonba? – nézett rám értetlenül.

- Igen, egy otthonban lakik, ugyanis vak. 

- Tényleg? Mondjuk nem volt még ébren, mikor kijöttem, de a szemei reagáltak a fényre. – mondta inkább magának, majd visszament a műtőbe. 

- Jól lesz, nyugodj meg. – lépett mellém Louis. 

- Öhm…aha. – összehúzott szemöldökkel ültem vissza a székre. 

- Mi a baj? – ült le mellém.

- Hol van Harry? – kérdeztem hirtelen. Észre sem vettem, hogy eltűnt. 

- Mikor a doki mondta, hogy jól van, elment. 

- Hova? 

- Hát…azt nem tudom, de elég jól ismerem, és látom rajta, hogy totál kivan. Szerintem nem akarta előttünk kimutatni. – húzta el a száját. 

- Most komolyan mondod? – néztem rám megütközve - Nem is ismeri Angie-t, mégis miért lenne ki miatta? 

- Hát szerintem totál belezúgott. 

- Ugyan már. – intettem le.

- De tényleg. Én vagyok a legjobb barátja, és nagyon jól ismerem. Nem mondja, de látom rajta, mikor odavan egy lányért. Mondjuk olyan nem nagyon volt még…de hidd el, hogy bele van esve a húgodba.

- Ha bele lenne esve, nem beszélt volna úgy vele.

- Dehogynem. Rohadtul érzékeny, és pont azért akadt ki annyira, mert érez iránta. 

- De hát…alig beszéltek, meg talán háromszor találkoztak. – hitetlenkedtem tovább, nem akartam elhinni, hogy egy világsztárnak egy átlagos lány kell. Szeretem a húgomat, és meg akarom védeni. 

- Miért? Veled még nem fordult elő, hogy beleszerettél valakibe már az első találkozásnál? 

- Szerinted Harry-nek kellene egy átlagos lány? 

- Hmm… - nevetett fel – Ne gondold azt, hogy csak azért, mert híresek vagyunk, a tökéletes alakot, vagy a tökéletes arcot keressük. Ugyan olyan átlagos emberek vagyunk, mint mindenki más, és ugyan olyan érzéseink vannak. Sőt, Harry talán még érzékenyebb is az átlagnál. 

- Nahát… - húztam fel a szemöldökömet. Nem is gondoltam volna ezt róla, hiszen annyira fellengzősnek, és nagyképűnek tűnik mindig.

- Helyzet? – szólalt meg mellettünk egy hang. 

- Hol voltál? – kérdezte tőle Louis, míg én az arcát, jobban mondva a szemeit bámultam, ugyanis azok pirosak voltak, és csillogtak. Basszus. Sírt volna?

- Te sírtál? – bukott ki belőlem a kérdése, de persze egyből rájöttem, hogy ezt nem kellett volna. Louis és ő is rám kapták a tekintetüket.

- Öhm… - kezdte zavartan, elvörösödve, és a hajába túrva – Mit mondott a doki? – terelte el a szót. 

- Tényleg… - szólalt meg Louis, mintha valami nagy felfedezést tett volna – Miért lepett úgy meg, amit a doki mondott?

- Hát…a baleset után azt mondták, hogy nem reagál a szeme semmire. – néztem rájuk, de az arcukról azt olvastam le, hogy nem értik mire célzok ezzel – Mert ha reagál a fényre, meg egyebekre, akkor talán van remény, hogy lásson. 

- Tényleg? – Harry hangjában izgatottságot hallottam. 

- Ja. De hát eddig úgy volt, hogy nincs remény. Tudjátok mit jelent, ha most tényleg reagált? 

- Azt, hogy talán visszanyerheti a látását. – állapította meg Harry, én pedig csak bólintottam.