3. fejezet: Az esti holdfényben

Sziasztok! :) Köszönöm a sok-sok kommentet, nagyon örülök neki. De annak még inkább, hogy egyre jobban tetszik nektek a történet. :) Itt is van a mai fejezet, ami remélem, hogy ugyan úgy fog tetszeni.

Emily Cook

- Ez a Harry elég rendes fiú, nem gondolod? – kérdezte meg anyám, mikor este vacsora után kint ültünk a szálloda teraszán, apám pedig felkísérte a húgomat aludni. Nem kell félreérteni, a szüleim nem ennyire szigorúak, hogy még nyaraláson is időben ágyba parancsolják Kim-et, ő csupán nagyon fáradt volt, de ezen nem is csodálkozok a délutáni incidens után.

- Anya… - néztem rá unottan – Kérlek, ne kezd játszani a kerítőnőt, rendben? 

- Nem játszok én semmit, csak megállapítottam az alapvető tényeket. 

- Egyszer találkoztam vele, tök véletlenül, és ennyi. – rántottam meg a vállamat – Amúgy nem hinném, hogy egy világsztárnak a magamfajta kis senkik kellenének. Még csak nem is vagyok az esete, és ő se az enyém. 

- Na, ne mondd! – nézett rám gúnyosan – Egy ilyen helyes, és kedves fiú, akibe a világ nagy része szerelmes, nem az eseted? 

- Nem, és pont ezért nem, mert mindenki másnak az.

- Ez hülyeség. Amúgy meg miért becsülöd le magad ennyire? Szép lány vagy. 

- Anya…Szerinted Taylor Swift meg a többi híresség, és szupermodell után egy középsulis, átlagos csaj kellene neki? Nem hinném… - dőltem hátra a székemen, és mélyet beleszippantottam a friss tengeri levegőbe – Sétálok egyet a parton, ha lehet. 

- Persze kicsim, de ne kószálj el nagyon, és időben gyere vissza.

- Oké. – mondtam, és felkeltem a székből, majd a homokos tengerpart felé vettem az irányt. Még szerencse, hogy a szálló rögtön a part mellett volt, így az ajtón kilépve egyből a homokba sétáltam. Nagyon jó meleg volt, pedig a Hold már magasan járt az égen. A tengeren csodásan csillogott a fénye, és a szél is fújdogált kicsit. Imádtam a csinos ruhákat, így ma este is szoknyát vettem fel, méghozzá egy fehér, combközépig érő csipkeszoknyát, amit a szél lebegtetett rajtam, és csodás érzés volt. 

Levettem a szandálomat, és beleléptem a vízbe, ami még most is kellemes hőmérsékletű volt. Lehunyt szemmel élveztem, ahogy a víz simogatja a lábamat, és a szél szinte átfúj a ruhámon. Kitártam a karomat, amitől úgy éreztem, mintha repülnék.

- Lehetek a Jack Dawson-od? – hallottam meg közvetlenül a fülem mellett a hangot, és majdnem kiugrottam a bőrömből az ijedtségtől. Hirtelen fordultam hátra, és a bal kezemet meglendítve levágtam egy hatalmasat a mögöttem állónak, aki megtántorodott, majd ijedten nézett rám.

- Basszus! – csúszott ki a számon, mikor megismertem Harry-t – Mi a francot csinálsz te itt? 

- Láttam, hogy kijössz a szállodából, és gondoltam, hogy utánad jövök. – rántotta meg a vállát, de még mindig az arcát fogta – Szerintem agyrázkódást kaptam. – állapította meg, és lehuppant a homokba.

- Bocsi. – néztem rá bocsánatkérőn, majd csatlakoztam hozzá – Hadd, nézzem. – mondtam, majd mikor felém fordította az arcát, megfogtam a fejét az állánál fogva. Nem volt súlyos, de picit bepirosodott a szeme alatt. Csak néztem az arcát, és akkor láttam, hogy milyen szép, zöld szeme van. Lassan egy perce bámultam az arcát, ő pedig az enyémet, aztán mikor mosolyra húzta a száját, észhez tértem, és elengedtem. – Alig értem hozzád. – rántottam meg a vállamat.

- Alig? – nevette el magát – Még mindig szédülök. Szerintem a profi boxolóknak nincs ilyen bal egyenese. 

- Köszönöm. – hajoltam meg színpadiasan. 

- Tényleg nagyon fáj. – panaszkodott.

- Mi vagy te? Kislány? – néztem rá nevetve – Mit siránkozol még mindig? 

- Ki kell engesztelned. – mutatott rám.

- Hogyisne! Mit settenkedsz mögém a korom sötétbe? A te hibád volt, megérdemelted a pofont. Örülj, hogy többet nem kaptál. 

- Gonosz vagy! 

- Tudoooom! – daloltam nevetve, és a tengerre néztem – Ki az a Jack Dawson? – kérdeztem meg pár perc után, és felé fordítottam a fejemet. Mikor rá néztem, szembe találtam magam vele. Ő most egész eddig engem bámult? Mi baja van ennek? 

- Tessék? 

- Azt duruzsoltad a fülembe, mielőtt kiütöttelek, nem? – néztem rá oktató arccal – Az ütéstől az emlékeid is összekeveredtek? 

- Ja, hogy az. – nevette el magát – Hát csak a Titanicra céloztam. Úgy álltál a tengerbe, ahogy a film szereplői a hajón. 

- Jaaaaaa, hogy az. – bólintottam – Életemben nem láttam még azt a filmet. – ismertem be. Tudtam, hogy miről beszél, meg láttam már képen, ahogy a pasi öleli a csajt a hajó elején, vagy mi…

- Tényleg? Nem gondoltam, hogy létezik olyan ember, aki még nem látta.

- Nem igazán nézek tévét, inkább olvasok. – vontam meg a vállamat. 

- Akkor azért vagy ilyen okos. – mondta halkan. 

- Öhm… Köszönöm. – mosolyogtam rá, és éreztem, hogy elvörösödök. Még szerencse, hogy sötét volt.

- Látom ám, hogy nézed a vizet. – lökött meg gyengéden.

- Mi van? 

- Szeretnél belemenni, igaz? 

- Voltam már benne.

- Meddig? A térdedig? – húzta fel a szemöldökét. 

- Valami olyasmi. – ismertem be. 

- Gyere! – állt fel, és a kezét nyújtotta felém. 

- Hova? – néztem rá félve, mikor felhúzott.

- Be a vízbe. – mutatott a fejével a tenger felé, és félredobta a haját, majd a szabad kezével beletúrt. 

- Nem hinném, hogy ez jó ötlet. – húztam magam vissza, és kiszakítottam a kezemet az övéből.

- Bízz bennem. – nyújtotta újra a karját, én pedig félve néztem rá.

- Nem is tudom. – emeltem fel lassan a kezemet, de végül megfogtam újra az övét.

- Vigyázok rád. – közelebb lépett hozzám, majd a szemembe nézett. Mi a fene van velem? A szívem csak úgy dübörög, mikor rám néz, és hozzám ér. Szótlanul követtem a tengerbe, majd mikor már a derekamat is elérte a víz, hirtelen megtorpantam. – Gyere csak, foglak. – mosolygott rám, és közelebb húzott magához. 

Mikor először visszanéztem, a part már nagyon távolinak tűnt, a víz pedig ellepte már a vállaimat is. 

- Azt hiszem, hogy én inkább kimegyek. – szólaltam meg cérnavékony hangon.

- Mondtam, hogy bízz bennem. – suttogta, és szembe állt velem, majd magához szorított. 

Miért csinálja ezt? Miért van inkább velem, ahelyett, hogy a haverjával lógna? Miért olyan fontos neki, hogy ne féljek a víztől. Rettegtem attól, hogy a talaj eltűnik a lábam alól, és sajnos nem sokkal később be is következett. Megijedtem, mikor nem éreztem semmit a lábam alatt, így a velem szemben álló Harry-t még jobban magamhoz szorítottam, és a lábaimat a dereka köré fontam. Szinte centikre voltam tőle, mikor ránéztem, hogy mit szól a dologhoz. Csak bíztatóan rám mosolygott, és ezzel valahogy sikerült megnyugtatnia engem is. Mélyet sóhajtottam, és a fejemet a vállára hajtottam, a kezeimmel pedig még mindig a nyakát karoltam át. Ő gyengéden tartott, és egyre beljebb ment a vízben. Az illata mámorító volt, és igazán jó érzés volt megölelni. Jó, lehet, hogy csak azért gondoltam így, mert már egy éve nem volt pasi ilyen közel hozzám, és hiányzott ez a dolog.

- Nem mintha nem élvezném, de most már elengedhetsz. – mondta egy kis idő után, és akkor vettem észre, hogy már a parton állunk. Pontosabban ő állt ott, én meg még mindig a nyakában csüngtem.

- Ó! – tértem magamhoz, és rögtön elengedtem, majd távolabb is léptem – Bocsi. 

- Milyen volt? – nézett rám mosolyogva.

- Hát…Csodálatos! – ismertem be.

- Mondtam, ugye? – tárta szét a kezeit. 

- Most mennem kell. – kaptam észbe. Mégis mi a francot csinálok én itt? Nekem teljesen elment az eszem. Nem lehetek itt Harry Styles-szal, a One Direction egyik tagjával, és nem romantikázhatok vele az esti holdfényben. Gyorsan lenyomtam neki egy puszit az arcára, amit magam sem tudom, hogy milyen meggondolásból tettem, és visszasiettem a szállodába.

2. fejezet: Mr. és Mrs. Cook

Sziasztok! Habár nem kaptam annyira sok visszajelzést, mint eddig, ma mégis hoztam egy új részt. Ebben nem történik sok minden, de nem is baj, hiszen minden fejezet nem lehet olyan izgis. Remélem, hogy azért tetszik, és kapok véleményeket! ;)

Emily Cook

- Merre jártál, drágám? – kérdezte anyám, mikor visszaértem a szállodába, és ők még mindig ugyan ott ültek, ahol egy órája. 

- Sétáltam. – válaszoltam unott képpel, és levetődtem az egyik fonott karosszékbe – Már az is baj? 

- Normálisan válaszolj az anyádnak, kishölgy! – mordult rám az apám.

- Bocs. – mondtam halkan, és beleittam a húgom gyümölcskoktéljába.

- Héééé! – kiáltott rám egyből – Az az enyém!

- Ne rinyálj egyből. – forgattam meg a szemeimet, majd ismét belemerültem a könyvembe, nem foglalkozva azzal, hogy a szüleim miről beszélnek. 

Lassan már egy órája olvastam, de egyetlen árva szó sem ragadt meg bennem. Folyamatosan az járt a fejemben, hogy mi történt nemrég. El sem merem képzelni, hogy mi lett volna akkor, ha Harry tényleg beledob a vízbe, én meg idióta módon elkezdek kalimpálni a kezeimmel, és a lábaimmal. Egyszerűen nem tudtam megtanulni úszni, és tényleg nem hiányzott. Elvégre Londonban nincsen tengerpart, meg nem hinném, hogy a közeljövőben ismét tengerpart mellett fogok nyaralni. 

- Elnézést! – szakított ki az olvasásból, jobban mondva inkább a gondolataimból egy hang.

- Te mit csinálsz itt? – néztem rá az érkezőre, és az arcomat elöntötte a pír, ahogy a családomra néztem. 

- Ezt a parton hagytad. – nyújtotta felém a napszemüvegemet, amit valószínűleg otthagytam a homokba, mikor szélsebesen összekapkodtam a cuccaimat. Igazából fel sem tűnt, hogy nincs meg, szóval nem lett volna fontos visszaadnia.

- Kösz. – vettem el tőle, de rá sem néztem. Aztán bekövetkezett az, amire a legkevésbé vártam. Az apám megköszörülte a torkát, mire Harry észbe kapott, és egyből a kezét nyújtotta felé.

- Jó napot, a nevem Harry Styles. – mondta, és felvarázsolt egy szívdöglesztő mosolyt az arcára, mikor kezet fogott az apámmal, és az anyámmal.

- Daniel Cook! – mutatkozott be apám, és rendesen végigmérte Harry-t. Miért kell ezt csinálnia? Úgy viselkedik vele, mint az összes többi fiú ismerősömmel, pedig sem ők, sem Harry nincs velem olyan viszonyba, amilyenre ő gondol. – Honnan ismered a lányomat? 

- A parton találkoztunk a délután. – mondta lazán, és hálás voltam neki, hogy nem mondott semmit a kishugom kimentéséről.

- Ülj csak le, Harry! – kapcsolódott be anyám is, de ő már kicsit kedvesebben nézett rá – Itt nyaralsz te is?

- Igen, az egyik barátommal vagyunk itt. Valami nyugis helyet akartunk, ahol nincs annyi ember. – nevette el magát. Na tessék, nem is egyedül van itt, hanem egy haverral. Hát persze, hogy nem unatkozik. Ha itt lenne Janet, akkor én sem szólnék egy szót se. 

- Látod, drágám? – fordult felém anyám – Harry-nek tetszik, hogy ez a hely ilyen nyugodt, és csendes. Csak te vagy ilyen elégedetlen.

- Persze, mert én nem vagyok szupersztár. – mondtam bunkón, és magam elé tartottam az itallapot, hogy ne kelljen rájuk néznem. 

- Na várjunk csak! – mutatott rá apám – Te az a Harry Styles vagy? 

- Öhm… Igen. – húzta el a száját a kérdezett. 

- Azért voltál olyan ismerős. – nevetett anyám, de apám arca még morcosabbá vált. Most nem is akarom tudni, hogy mire gondol. 

- Ez a hely csodálatos. Itt nincsenek rajongók, nincsenek tévések, és paparazzik. Ellennék itt egy ideig. – lelkendezett, és anyám ámulva bámulta őt. 

- Énekelsz nekem valamit? – szólalt meg most először Kim is, mire minden szem rá szegeződött. 

- Ugyan kicsim, Harry nyaralni van itt, és nem énekelni. – szólt rá anyám – Mit szólnál, ha neked most házit kellene írnod. Nem tetszene, ugye?

- Hát nem! – tekerte meg a fejét. 

- Majd legközelebb, rendben? – mondta neki Harry, mire Kim boldogan bólogatott neki – Na és, jobban vagy már, kislány? – tette fel a kérdést, és akkor tudtam, hogy végem van. 

- Jobban? – nézett rá kérdőn az apám.

- Hát a délutáni miatt… - kezdte Harry, majd rám nézett, és egyből leesett neki, hogy rosszul szólt.

- Mi történt délután? – lett ideges apám, és rám nézett – Milly? Mit nem mondtál el? 

- Az én hibám, apa. – mondta Kim.

- Mi a te hibád?

- Mikor Milly nem figyelt oda, belementem a vízbe. Egyedül. – ismerte be a húgom, és hálás voltam érte, hogy nem keni rám az egészet.

- Tessék? Anyátokkal ezerszer megmondtuk, hogy nem mehetsz bele egyedül a vízbe, ugye? 

- Tudom, és sajnálom. 

- És mi történt? – kérdezte anyám.

- Igazából semmi különös, csak én szóltam rá Kim-re, hogy menjen ki a vízből, mert túl messze volt a parttól. – kapcsolódott be Harry is a beszélgetésbe. Nocsak, leesett neki, hogy rosszat szólt? 

- Biztos? – nézett rá az apám. 

- Száz százalék. – bólintott mosolyogva Harry, és ugyan így tett Kim is. 

- Én felmegyek a szobámba. – szólaltam meg, és felkeltem az asztaltól.

- Örülök a találkozásnak, Mr. és Mrs. Cook! – hallottam Harry hangját, majd a szék csikorgását, és a sietős lépteit – Várj meg!

- Mi van? – fordultam felé unottan, mikor utolért a bejárat előtt.

- Mi a baj? A parton olyan vidám, és pörgős voltál. Megbántottalak?

- Te most komolyan kérdezed? – néztem rá felhúzott szemöldökkel, és el is nevettem magam. Most komolyan az érdekli, hogy ő megbántott-e engem? 

- Persze. – bólintott, és komolynak látszott.

- Miért?

- Mit miért? 

- Miért érdekel téged, hogy megbántottál-e, vagy sem? – tettem fel az alapvető kérdést – Többet úgy sem találkozunk. Holnap már a nevemre sem emlékszel. 

- Most ezt miért mondod? 

- Miért? Talán szoktál emlékezni minden rajongód nevére, akikkel találkozol, és beszélgetsz velük egy keveset? – néztem rá kérdőn – Nem hinném.

- De te nem vagy a rajongóm. – mosolygott, és megint megvillantotta a hófehér fogait. 

- Menj haza, Harry Styles. Aludj egyet, és holnap ments meg valaki mást a parton. – tekertem meg nevetve a fejemet, és löktem rajta egyet.

- Én is itt szálltam meg! – nézett körbe a hallban.

- Tessék? Itt? – néztem rá hitetlenkedve.

- Igen. Miért olyan nagy dolog ez? Nem szeretem annyira a flancolást. – rántotta meg a vállát.

- Ki hitte volna?

- Mit? 

- Hogy a világhírű Harry Styles valójában egy tök átlagos srác. – mondtam vállrándítva, mire ő csak elmosolyodott – Mi az? – néztem rá kérdőn.

- Semmi, csak jó ezt néha hallani. – mondta még mindig mosolyogva.

- Hogy világhírű vagy? – viccelődtem vele – Nem hallod eleget? Ó, te szegény.

- Hahaaaa. – nevetett rám, de azért játszotta a sértődöttet.

- Nem sokszor tartanak átlagosnak, mi? – vettem komolyabbra a témát.

- Hát nem. Pedig néha csak az akarok lenni, de egyszerűen nem tudom magam úgy érezni. – mondta egy kissé szomorú arccal – Nem azt mondom, hogy nem szeretem, amit csinálok, mert ez volt mindig is az álmom. Így meg még jobb, hogy kaptam négy testvért. De néha sok ez az egész. A próbák, a koncertek, a rajongók, a paparazzik, az újságcikkek, a kritikák. Akár mennyire is szeretem, de egy idő után…

- Belefáradsz. – fejeztem be helyette a mondatot, és ő csak bólintott – Ne aggódj! – löktem meg megint a mellkasánál fogva – Én nem várom el tőled, hogy tökéletes legyél, és sztárkodj itt! – nevettem rá, majd rájöttem, hogy mit mondtam – Mármint…öhm…itt senki nem várja el tőled. – javítottam ki magam zavartan, de ő csak mosolygott – Most mennem kell.

- Emily! – szólt utánam – Bocs a maiért. Nem akartalak megbántani. 

- Nem erről van szó, Harry! – sétáltam vissza hozzá, és lehajtottam a fejemet.

- Mi volt a baj? 

- Nem akartam a vízbe menni, mert…nem…nem tudok úszni. – mondtam ki nagy nehezen, és lehajtott fejjel vártam, hogy kinevessen. De ő nem nevetett. 

- Miért nem mondtad? – kérdezte kedvesen. 

- Nem akartam, hogy kinevess, és bénának tarts. – ismertem be. Általában ha valaki megtudja, hogy nem tudok úszni, az kinevet, főleg, ha az illető pasi. 

- Ezért? Miért tartanálak ezért bénának? Ne nevettess! – nézett rám mosolyogva – Senki sem tökéletes…szerencsére. 

- Köszönöm. – mondtam – De most tényleg megyek. 

- Találkozunk még? – kérdezte reménykedve. Most tényleg? Reménykedve kérdezte meg, hogy látjuk-e még egymást? 

- Nem hiszem. – játszottam meg – Ez a sziget akkora, mint London, és elég messze is lakunk egymástól. 

- Szia. – nevetett rám, és csak a fejét tekerte. 

- Szia. – mondtam, mielőtt még becsukódott volna a lift ajtaja. 

Nahát, Harry Styles nem is olyan nagyképű, mint amilyennek látszik a kamerákon át. Tényleg csak egy átlagos srác.

1. fejezet: Kemény ellenfél

Sziasztok! Köszönöm a sok véleményt a bevezető részhez. Nagyon örülök, hogy már most ennyire tetszik a történet. Ez most más lesz, mint az eddigiek, hiszen elég korán be fognak indulni a dolgok, de szerintem erre hamarosan magatoktól is rájöttök. ;)

Meghoztam az első részt, ami remélem, hogy tetszeni fog. Várom a kommenteket!
Amúgy ezentúl valószínűleg kedden és pénteken lesz majd új rész! ;)

Emily Cook

- Nagyon megköszönném, ha erről anyáéknak egy szót sem szólnál. – mondtam a húgomnak, mikor a nyaraló felé vettük az irányt – Mert hidd el, hogy nem csak engem fognak leszidni, hanem téged is. Gondolom, te sem akarod, hogy a hátralévő tizenhárom napba ne engedjenek a part közelébe. 

- Te így számolod a napokat? – kérdezte meglepődve. 

- Igen. Utálom azt a helyet. – néztem körül, és megráztam magam. 

- Megjöttünk! – kiáltotta el magát Kim, mikor beléptünk a nyaraló kapuján. 

- Jól éreztétek magatokat? – kérdezte anyánk, aki apánkkal együtt kint ült a közös teraszrészen, és koktél szürcsölgetett. 

- Nagyon. – forgattam meg a szememet. 

- Emily! – szólt rám apám figyelmeztető hangnemben. 

- Bocs, csak egyszerűen nem hiszem el, hogy pont ilyen helyre kellett jönnünk. Nincs itt semmi. Unom ezt az egészet. – tört ki belőlem, és elrohantam. 

- Most hová mész? – kiáltott utánam az anyám. 

- Keresek valami unaloműzőt, mert itt megőrülök. – kiáltottam vissza idegesen, de nem fordultam hátra. Azt sem tudtam, hogy hova menjek, mert itt tényleg semmi nincs, ezért úgy gondoltam, hogy visszamegyek a strandra, és olvasok még egy kicsit. Végre egyedül lehetek, és nem kell a húgomat figyelgetnem. Letelepedtem hát a szokásos helyemre, és fellapoztam a könyvemet. Alig olvastam el pár sort, mikor arra lettem figyelmes, hogy valaki jön kifelé a vízből. Ez ő! A srác, aki kimentette a húgomat nemrég. Most is napszemüveg volt rajta, így az arcát most sem tudtam rendesen megnézni. Hosszú, barna haja a fejére tapadt, ugyanis vizes volt. Rögtön ledobtam a homokba a könyvemet, és felpattantam, hogy odamehessek hozzá. Ő azonban ekkor észrevett, és sietős léptekkel próbált menekülni előlem. Ennek meg mi a baja? 

- Hééééé! Állj már meg! – kiáltottam utána, és futni kezdtem. Talán nem érti a nyelvünket? – Kérlek! – mondtam, mikor utolértem, és akkor hirtelen megtorpant, de nem fordult felém – Csak szeretném megköszönni, amit a húgomért tettél. Nem is tudom, hogy mi lett volna, ha nem vagy ott. 

- Nincs mit. – mondta, még mindig háttal nekem. 

- Nocsak, tudsz beszélni is? Azt hittem, hogy néma vagy, vagy süket, vagy hogy nem érted a nyelvet. – hadartam, és láttam, hogy elneveti magát, legalábbis hátulról úgy nézett ki – Nem akarsz megfordulni? Hidd el, hogy nem harapok, és talán olyan szörnyű sem vagyok, szóval nem fogsz megijedni tőlem. 

- Nem erről van szó… - mondta, és a fejét már oldalra fordította. Haladunk. 

- Akkor miről? Talán félsz, hogy én ijedek meg tőled? – kuncogtam.

- Valami olyasmi. – rántotta meg a vállát, és újra elindult.

- Na, állj csak meg! – gyors léptekkel elé kerültem, és a két kezemmel megállítottam a mellkasánál fogva. Mikor ráeszméltem, egyből elkaptam a kezeimet, és szerintem el is vörösödtem. Így közelebbről nézve elég jól nézett ki a srác, izmos volt, és magas. A testét pedig rengeteg tetkó borította. Te jó ég! Az lehetetlen, hogy… 

Felemeltem a kezeimet, és levettem a napszemüvegét, amit ő hagyott. Ő az! Tehát ezért nem akarta, hogy lássam az arcát. 

- Emily Cook! – nyújtottam felé a kezemet. Ő felhúzott szemöldökkel nézett rám, majd elmosolyodott.

- Harry Styles! – mutatkozott be – De gondolom, tudod.

- Honnan tudnám? – rántottam meg a vállamat. 

- Tényleg? 

- Csak vicceltem, de ne aggódj, nem vagyok a rajongód. Nem fogom kitweetelni, hogy „Te jó ég! Harry Styles és én együtt nyaralunk!”… – mondtam nyavalygós hangon, ahogy gondolom egy rajongó reagálna arra, hogy találkozik a One Direction egyik tagjával - … egy dög unalmas helyen. – tettem még hozzá fintorogva.

- Én pont ezért jöttem ide, mert itt nem talál meg senki, legalábbis nagyon remélem. Meg itt végre magam lehetek, és senki nem zavar. – mondta, és lassan sétálni kezdtünk a parton. A napszemüvegét, amit már visszaadtam neki, de nem tette vissza.

- Rajtam ne múljék! – mondtam nevetve – Nem is zavarok, úgyis vissza kéne mennem, mert otthagytam minden cuccomat.

- Mert biztos ellopja valaki, mi? – nevetett ki, én pedig csak csípőre tettem a kezemet, és megálltam vele szemben.

- Ez nem vicces. – mondtam megjátszott sértődöttséggel – Drága volt az a könyv, meg a telefonomat is ott hagytam. Én nem vagyok ám szupersztár, hogy mindent megvehessek magamnak.

- Na azért én sem szórom a pénzt. – nevetett rám, és hitetlenkedve bámult. Talán kicsit durva voltam, de sajnálom, én ilyen vagyok, egy kissé pimasz mindenkivel. – És az előbbire visszatérve, egy szóval sem mondtam, hogy zavar a társaságod. 

- Hát persze… - indultam el újra a forró homokban, lehagyva őt, de egyből utolért, és tovább figyelte, hogy mit mondok - …azért hangsúlyoztad ki, hogy azért vagy itt, hogy senki se zavarjon. 

- Mondtam már, hogy nem zavarsz. Túlságosan is őszinte ember vagyok, tehát hidd el, hogy megmondanám, ha úgy lenne, de nem. Sőt…pont ellenkezőleg. 

- Nocsak, a szupersztár unatkozott egyedül a szigeten? – folytattam a cukkolást, és a beszólogatást. Láttam rajta, hogy nem bántom meg vele, mert ha úgy lenne, nem csinálnám. De szerintem nem egy sértődékeny típus.

- Nem jobban, mint Morcos kisasszony. – szólt vissza, amivel igazán meglepett. Nem sok ember találja meg velem a közös hangnemet, és nem sok ember tud beszólni nekem, ugyanis esélyt sem szoktam hagyni senkinek sem. 

- Hééééé! – kiáltottam el magam – Nem vagyok morcos, oké? Csak nem bírom ezt a helyet, nekem elég nyugis otthon is, szerettem volna valami pezsgést.

- Most pezseghetsz, elvégre velem vagy. – vágott vissza pimaszul, és lökött rajtam egyet a víz felé.

- Ha azt hiszed, hogy elfolyok tőled, akkor tévedsz. Nem vagyok a rajongód, de ezt már elmondtam. – feleltem totál komolyan. 

- Látom. 

- Látod? – nem értettem, hogy mire céloz.

- A rajongók általában a nyakamba ugranak, és fényképet meg autogramot akarnak, ellenben te… - tekerte a fejét.

- Éééééén? – vártam a folytatást.

- Te inkább csak beszólogatsz, és örülsz annak, hogy találtál egy veled egy idős embert, akin kitöltheted a mérgedet. – nevette el magát. 

- Nem rajtad töltöm ki a mérgemet. – próbáltam meggyőző lenni, de jobban belegondolva lehet benne valami igazság.

- Aha, persze. 

- Jobban szeretnéd, ha kitweetelném, hogy hol vagy, és az őrült rajongóid megtalálnának? – mosolyogtam angyalian. 

- Asszem, inkább elviselem a beszólásokat, bármennyire is szíven marnak. – tette a mellkasára a kezét, és eljátszotta a nagy halált. 

- Nem is vagy te olyan nagyképű, és nem is vagy elszállva magadtól. – néztem rajta végig, ami elég nagy hiba volt, hiszen ezek után megint elég nehéz volt levennem róla a szemeimet. Ezt persze ő is észrevette, és mosolyogni kezdett. – De azt hittem, hogy jobban nézel ki ruha nélkül, tudod elég pálcika vagy. – nevettem el magam, és tudtam, hogy most nyertem. 

- Az én testemről álmodoztál eddig? – vágott vissza, nekem pedig tátva maradt a szám.

- Basszus! Elég kemény ellenfél vagy, hallod-e? – most rajtam volt a sor, hogy lökjek rajta egyet, majd a vízhez futottam, és a lábaimmal elkezdtem felé rúgni a vizet.

- Ne ébreszd fel az alvó sárkányt. – figyelmeztetett.

- Húúúú, de félek. – nevettem, és újra lelocsoltam, mire Harry befutott mellém a vízbe, és elkapott.

- Most kapsz egy kis vizet. – kiáltotta, és felkapott, majd beljebb vitt. 

- Ne, Harry! – estem kétségbe – Engedj el!

- Megijedtél? – nevetett, és még most sem állt meg. 

- Engedj el, kérlek! – kiáltottam, és éreztem, hogy egyre jobban elkap a félelem, és sírni kezdek – Kérlek! 

- Jóóó! – mikor észrevette, hogy nem hülyeségből kérem, hogy hagyjon békén, egyből elengedett, és ijedten nézett rám – Mi a baj? 

- Semmi. – mondtam sírva, és majdnem fellökve őt, kirohantam a vízből. 

- Emily! – kiáltott utánam, de szerencsére egyre messzebbről hallottam a hangját. Rettentően megijedtem, mert gyűlölöm a vizet, és térdnél tovább nem merek belemenni. Sajnálom, hogy nem tanultam meg úszni, de tudok nélküle élni. Gyorsan összekapkodtam a cuccomat a parton, és visszasiettem a szállodába.