51. fejezet: Izgalmak

Sziasztok! Igen, megint megcsúsztam egy kicsit, de itt vagyok az új fejezettel. Sajnos elég rövid lett, és nem sok minden történik benne, de szerintem aranyos fejezet lett. Olvassátok el, és kommenteljetek!

Emily Cook

- Fogadjunk, hogy ebben a te kezed van benne! - húztam össze a szemeimet, mikor beindítottam az autót, és elindultunk haza.

- Mi? - nézett rám játtszva az értetlent a legjobb barátnőm - Ezt meg honnan szedted? Miből gondolod, hogy bármi közöm van hozzá?

- Jade... - néztem rá újra - Tuti, hogy végig Harry-vel üzengettél, és nem Liam-mel, ahogy én gondoltam.

- Dehogy. - nézett rám angyalian mosolyogva.

- Hát persze. - szemeimet újra az útra szegeztem, és csak mosolyogtam. Magam sem tudom, hogy miért, de valahogy jobb lett a kedvem. Jobb, mint az elmúlt pár hétben. 

- De tényleg! - bizonygatta Jade - Nem hiszem, hogy én erőltettem annyira ezt a kis szombati kiruccanást. 

- Tessék? - nem értettem, hogy mire céloz. 

- Az én ötletem volt a mai program? Nem hiszem.

- Nem. Nem a tiéd, hanem... Kim? - néztem a húgomra a visszapillantóból. 

- Igen? 

- Honnan jött az ötlet, hogy a London Eye-hoz akarsz menni? - kérdeztem gyanakodva. 

- Harry kért meg rá. - felelte lazán.

- Tessék? - csodálkoztam, Jade pedig bólintott - Mikor találkoztál vele? 

- Nem találkoztam, hanem telefonon beszéltünk. 

- Hogyan? 

- Az én segítségemmel. - szólt közbe Jade. 

- Tehát mégis benne volt a kezed. 

- Csak segédkeztem egy kicsit. - rántotta meg a vállát.

- Mégis mikor történt ez? 

- Nem tudom. Pár napja. Mikor nálatok voltam, te meg Dylan-nel enyelegtél telefonon. 

- Ahhhhh... - fújtam ki a levegőt, és hirtelen szörnyű súly nehezedett a mellkasomra - Dylan...

- Mi van vele? 

- Nem tudom, Jade. - tekertem meg a fejemet, és rosszul éreztem magam. 

- Együtt vagytok, vagy sem? 

- Ő azt hiszi, hogy igen. De én nem vagyok ebben olyan biztos. És különben is... Most mondtam igen Harry-nek a randira.

- Tényleeeeg? - kiáltott fel Jade vidáman.

- Igen. - mosolyodtam el újra, és megint átjárt az a melegség, amit akkor éreztem, ha Harry eszembe jutott. Vagyis szinte minden egyes percben. 

- Ez remek. - biztatott.

- Tudod ez annyira furcsa nekem. 

- Mi? 

- Hogy nem is olyan régen, még meg tudtad volna ölni őt, azért, amit tett velem, most meg szinte a karjaiba löksz. - nevettem fel.

- Mert tudom, hogy amit akkor tett, azt félelemből tette, és rájött, hogy hibázott.

- És ha megint hibázik? - bukott ki belőlem, amitől mélyen, belül rettegtem. 

- Nem fog. Tudja, hogy mit veszíthet, ha újra elrontja, és tudja jól, hogy akkor már nem lesz több lehetősége. 

- Remélem is, hogy tudja. - biztattam magamat, hogy elhiggyem amit mond.

Nem sokkal ezután leparkoltam a házunk előtt, és mind a hárman kiszálltunk a kocsiból. 

- Mikor lesz a randi? - kérdezte Jade, miközben kinyitottam az ajtót.

- Nem tudom. Azt mondta, hogy majd felhív. - válaszoltam, és alig pár másodperc múlva megcsörrent a telefonom a kabátom zsebében. Mikor ránéztem a kijelzőre, a szívem egy hatalmasat dobbant, és mosolyra húzódott a szám. A mai napon már nem először. 

- Hmmmm... - adta ki magából a sokat sejtő hangot Jade, és Kim-mel együtt bementek a házba, és pedig a fülemhez emeltem a telefont. 

- Szia! - szóltam bele, és a vonal másik végén meghallottam a jól ismert búgó hangot.

- Szia, szépségem! - köszönt, és hallottam a hangján, hogy mosolyog - Hogy vagy? 

- Éppen úgy, mint fél órával ezelőtt. - nevettem el magam, mert tudtam, hogy zavarban van, és nem tudja, hogy mit mondjon. 

- Nem baj, hogy máris felhívtalak, ugye? - a hangja megváltozott, és most érződött belőle az aggódás is. 

- Persze, hogy nem. - nyugtattam meg, mire egy hatalmas sóhaj szaladt ki a száján - Csak azért hívtál, hogy megkérdezd, hogy vagyok? 

- Nem. Illetve azért is, de igazából azt szerettem volna kérdezni, hogy...öhm...

- Bökd már ki! - nevettem fel újra. 

- Hogy eljönnél-e velem randizni. - hadarta el.

- Ezt már megbeszéltük, nem? Már belementem. 

- De úgy értem, hogy ma. 

- Ma? - lepődtem meg.

- Aha. 

- De hát lassan este lesz. 

- Egy óra múlva ott vagyok érted, ha megfelel.

- Hát...öhm... Nem is tudom. A szüleim nincsenek itthon.

- Jade majd vigyáz Kim-re. - jelentette ki, tudván, hogy mire célzok. 

- Rendben. Legyen. - egyeztem bele, hiszem mélyen belül alig vártam, hogy újra vele lehessek, láthassam, érezhessem. 

- Akkor egy óra múlva. 

- Egy óra múlva. - bólintottam, minha látná, majd kinyomtam a telefont. 

- Biztos, hogy tudsz vigyázni rá? - kérdeztem meg már legalább századszorra Jade-et, mióta Harry felhívott. Lassan letellik az egy óra, és én már tűkön ülve várom, hogy ideérjen, és vele tölthessem az estét. 

- Milly! - barátnőm kezdett ideges lenni - Hányszor mondjam még el? 

- De nem volt semmi terved? Liam-mel? Elvégre szombat van. 

- A szüleid amúgy is hamarosan hazaérnek. Majd utána lesz időm Liam-mel lenni. 

- A szüleim... - esett le a tantusz. 

- Mi van velük? 

- Megölnek, ha megtudják, hogy Harry-vel vagyok. 

- Akkor majd azt mondom, hogy Dylan-nel vagy. - rántotta meg a vállát, és csatornát váltott, amivel felbosszantotta Kim-et, aki éppen a kedvenc meséjét nézte. 

- Őt sem hívtam fel! - jutott eszembe, és egyre idegesebb lettem. 

- Fejezd már be! - nevetett rajtam Jade - Nem is a szüleid, és Dylan miatt izgulsz, mi? 

- De! Dehogy nem.

- Szerintem te Harry miatt vagy totál berezelve. 

- Egy kicsit...egy kicsit talán miatta is. - ismertem be, és befejeztem a fel-le járkálálst - Megjött! - néztem ki az ablakon, és most estem kétségbe teljesen. 

- Ne parázz már! Inkább neki kéne izgulnia, és hidd el, hogy ezerszer jobban izgul, mint te. - próbált meg nyugtatni Jade, miközben még egyszer belenéztem a tükörbe. Nem öltöztem ki, elvégre ez nem is igazi randi, hiszem úgy beszéltük meg, hogy csak barátként kezdjük. Egy fekete feszes nadrágot, és egy szintén fekete, csipke garbót vettem fel. Divatos volt, de mégsem kihívó. 

- Majd jövök. - intettem vissza az ajtóból.

- Majd hívj fel, ha hazaértél. - kiáltott utánam Jade, mielőtt becsaptam magam mögött az ajtót. 

A fekete Range Rover a ház előtt állt, és én amilyen gyorsan tudtam lépkedni a magassarkúmban, olyan gyorsan siettem Harry felé. 

- Szia! - köszöntem, mikor bepattantam mellé. 

- Szia! - szinte suttogta, és le sem vette rólam a szemét - Gyönyörű vagy. 

- Köszönöm. - mosolyogtam rá, és éreztem, hogy elpirulok. Te jó ég! Úgy viselkedek, mint egy kislány. Mintha még soha semmi nem történt volna köztünk. 

- Indulhatunk? - kérdeze, mire én csak bólintottam. Beindította a kocsit, és kikanyarodott a ház elől. Ahogy gyorsult az autó, úgy gyorsult az én szívverésem is. El sem hiszem, hogy itt ülök mellette. Talán végre minden jól fog alakulni. Remélem.

49. fejezet: Egy dal a múltból

Sziasztok! Igen, már itt is van a legújabb rész! Próbálok sietni a következővel is, ami ígérem, hogy nagyon izgalmas lesz, és szeretni fogjátok.
Viszont kérlek titeket, hogy írjatok pár szót a történetről, vagy legalább adjatok életjelet magatokról, hogy még itt vagytok. Nagyon jól jönne! :)

Emily Cook

- Jó reggelt! - álmosan, nagyokat ásítozva vánszorogtam le a szobámból szombat reggel. Az anyám, és az apám a konyhában voltak Kim-mel együtt.
- Jól aludtál? - kérdezte az anyám, és egy puszit nyomott a fejem búbjára, mikor leültem az asztalhoz, és elém rakott egy tányér rántottát.

- Aha. - rántottam meg a vállamat - Fogjuk rá.
- Ugye tudod, hogy ma te vigyázol Kim-re? - pillantott rám az aznapi újság felett apám.
- Persze.
- Rendben! - bólintott anyám - Nemsokára indulunk, jók legyetek, és ha lehet, ne engedd meg Kim-nek, hogy szétverje az egész házat.
- Nem. Nem engedem. Maximum csak az alsó szintet. - mosolyogtam angalian anyámék felé, akik csak megtekerve a fejüket, elhagyták a házat.
- Véééééégre! - sóhajtott fel halkan Kim, mikor meghallotta az autónk távolodó hangját - Ugye nem felejtetted el a mai napot? - nézett felém izgatottan.
- Hogyan felejthetném el, mikor öt percenkként emlékeztetsz rá? - néztem rá nevetve, aztán úgy gondoltam, hogy felhozok egy másik dolgot neki - Mondd csak! Mi lenne, ha nem csak ketten mennénk?
- Jönne Jade is? Oké. - bólintott, majd tovább kanalazta a gabonapelyhet.
- Nem. Nem éppen rá gondoltam.
- Hanem? - nézett rám gyanakodva.
- Van ez a fiú... Öhm... Dylan.
- A fiúd? - szúrós szemekkel nézett felém.
- Valami olyasmi.
- Nem! - kiáltotta el magát, és úgy ejtette ki a kanalat a kezéből, hogy még engem is beterített a tejjel.
- Most mi van? - néztem rá zavartan - Mi a baj?
- Semmi. Nem akarom, hogy a fiúd is jöjjön.
- Jesszus! - törölgettem le magamról és az asztalról a tejet - Jól van! Most miért vagy így kiakadva?
- Nem akarom, hogy jöjjön. - duzzogta tovább.
- Akkor abba miért egyeztél bele olyan gyorsan, hogy Jade is jöjjön? - kezdtem egyre jobban furcsállni a helyzetet.
- Mert... - nézett körbe zavartan - Mert ez egy csajos nap!
- Ooooookéééé! - adtam fel a dolgot, és valahogy meg is könnyebbültem. Nem igazán tudtam, hogy hogyan mondjam meg Dylan-nek, hogy nincs kedvem ma mozizni. Pontosabban nincs kedvem vele lenni. - Akkor legalább Jade velünk jöhet?
- Ő igen! - bólintott határozottan - És a fiúja is.
- Miért jöhet az ő fiúja, ha az enyém nem?
- Mert az ő fiúja híres énekes. - rántotta meg a vállát. A kishúgom mióta lett ilyen nagy szájú? Eddig sem kellett félteni, de mostanában szinte úgy viselkedik, mint egy tini. Pedig még csak tíz éves.

Miután lerendeztem egy hosszú, és idegtépő telefonbeszélgetést Dylan-nel, Kim és én elindultunk Jade-hez, aki nagy örömmel csatlakozott hozzánk.
- A barátod nem jön? - érdeklődött Kim, mikor felvettük Jade-et a házuk előtt.
- Nem ér rá. - mosolyodott el - Amúgy meg... Nem is szívesen hozom magammal, mert a végén lecsapod a kezemről.
- Hát mert nagyon cukiiiii. - helyeselt a húgom, mire Jade-del egymásra néztünk, és nevetni kezdtünk - De különben nem kell félteni.
- Na és miért? - erre már tényleg kíváncsi vagyok. A húgom, és a pasik. Kicsit korai lesz, nem?
- A te fiúd jobban tetszik nekem. - bökte ki Kim, én pedig nem tudtam mire vélni.
- Dylan? De hát nem akartad, hogy velünk jöjjön. - nevettem tovább.
- Nem. Nem ő! Harry! - ahogy Kim kimondta a nevet, hirtelen beleléptem a fékbe, amitől mind a hárman előre hőköltünk. Még szerencse, hogy senki nem jött mögöttünk, mert lett volna egy jókora koccanás.
- Ő nem a fiúm. - mondtam halkan, miután tovább indultunk.
- Pedig nagyon cuki, és olyan szépek a szemei meg a hangja is. - áradozott tovább Kim, én pedig kezdtem kellemetlenül érezni magam. Már lassan egy órája nem jutott eszembe Harry, erre ő felhozza. Méghozzá úgy elmegeti, mintha a pasim lenne. Jade-re pillantottam, és láttam, hogy alig bírja visszatartani a nevetést, ahogy Kim Harry-ről áradozik. Éppen ezért kapott is egy jól irányzott ütést az oldalába, amitől a telefon is kiesett a kezéből. Gondolom éppen Liam-mel váltottak szerelmes üzeneteket.
- Na ne szívass! - bukott ki a számon, mikor meghallottam a rádióban a soron következő dal felkonferálását.
- Hééééé! - kiáltott rám Kim - Hogy beszélsz?
- Bocs. - mondtam, és kikapcsoltam a rádiót. Jade viszont abban a pillanatban vissza is nyomta, és felhangosította.

- Nem lehetne... - kezdtem könyörögve.
- Nem. A pasim énekel! Hallani akarom! - mondta makacskodva, de a mosoly ott bujkált a szája szélén. Duzzogva hallgattam, ahogy a műsorvezető a One Direction-ről áradozik:
"Habár már jócskán elmúlt a nyár, de a One Direction a legújabb dalában mégis erről az időszakról énekel. Pontosabban egy nyári szerelemről, ami sosem múlik el. A fiúk nem fűztek különösebb kommentárt a dalhoz, csupán annyit árultak el, hogy egy csodás, és fantasztikus lányról szólnak a sorok, aki az egyik tag szívébe lopta magát még a nyáron, és azóta sem akar onnan kiköltözni. Vajon melyik fiú lehet olyan szerelmes, hogy egy dalon keresztül vall szerelmet egy lánynak? Minden esetre hallgassuk meg a dalt, először itt!"
Aztán felcsendült az ismerős dallam. Az, amit már hallottam. Amit Harry eljátszott nekem azon az estén, mikor bingóztunk az idősekkel a hotelban. A nyaraláson. Azon a nyaraláson, amit én annyira el akarok felejteni. De nem megy. Éppen úgy bennem van minden emlék, ahogy ennek a dalnak minden sora azóta is visszhangzik a fejemben.
- Ez neked szólt. - Jade hangja messziről hangzott.
- Na ne mondd... - mikor meghallottam az én hangomat, ráeszméltem, hogy sírok. Észre sem vettem, de a dal közben végig potyogtak a könnyeim.
- Jól vagy? - fogta meg gyengéden a kezemet a barátnőm.
- Aha. Nincs semmi baj. Csak a rossz emlékek. - ráztam meg a fejemet, és letöröltem a könnycseppeket az arcomról.
- Itt vagyuuuuunk! - kiáltotta el magát Kim, aki szerencsére ebből az egészből nem fogott fel semmit sem, mikor megérkeztünk az úti célunkhoz.
Miért kellett ezt pont most? Ha nem ülök az autóban, akkor ezt nem is hallom. Miért ver engem a sors? Csak nekem lehet ekkora szerencsém.

48. fejezet: Helytelen gondolatok

Sziasztok! Meghoztam a legújabb részt, ami szintén elég rövid lett, és nem is történik benne sok dolog, de legalább itt van! :) Várom a véleményeket! Talán még kitartatok mellettem egy páran. :)

Harry Styles

- Tudtam, hogy már itt leszel! - estem be a próbaterem ajtaján, és zihálva vettem a levegőt. Louis ijedten nézett rám, és meglepte hirtelen megjelenésem. Igen, már napok óta nem jártam erre, elhanyagoltam a srácokat, és a bandát is. Reménykedtem benne, hogy a sokásos időpontban lesz a próba, és tudtam, hogy ha így lesz, legjobb barátom itt lesz már, ugyanis mindig ő érkezik meg elsőnek. 

- Mi... Mi a baj? - nézett rám kétségbeesetten, mikor levágódtam mellé a kanapéra, és a kezeimbe temettem az arcomat. 

- Kész! Vége! - csak ennyit tudtam kinyögni, mielőtt eláztatták az arcomat a könnyek.

- Harry! - ért hozzá gyengéden a vállamhoz - Ittál? - kérdése óvatos volt. 

- Nem. Nem ittam. Azóta egy kortyot sem. - néztem rá, és láttam, hogy megkönnyebbült az arca, ugyanakkor kissé szomorú is lett, mikor meglátta a könnyeimet. 

- Akkor mi történt? Mondd el! 

- Elmentem hozzá, ahogy te javasoltad. - nagyokat nyelve kezdtem bele a mesélésbe, de ahogy visszaemlékeztem az alig egy órával ezelőtti eseményekre, a torkom újra elszorult. 

- És? Elküldött? - tapogatózott Lou, mikor látta rajtam, hogy nehezen fog ez menni. 

- Bárcsak... Bárcsak inkább elküldött volna. - tekertem lemondóan a fejemet. 

- Harry! Mégis mi a fene van? Miért vagy így kiborulva? Beszéltél egyáltalán vele? 

- Nem. Nem tudtam. 

- De miért? Azt mondtad, hogy nem küldött el. Akkor mi van? - éreztem Lou hangján, hogy kezd egyre jobban aggódni - Összevesztetek? Nem... Hiszen nem is beszéltetek. - adta meg a választ saját kérdésére. 

- Odamentem a házához. Láttam is őt, mert kint volt az utcán. - csak tőmondatokban tudtam beszélni - Várt valakit. Vele van. Együtt vannak. 

- Dylan-nel? - barátom továbbra is óvatosan kérdezgetett. 

- Ne is mondd ki a nevét. - vágtam rá undorodva.

- Honnan tudod, hogy együtt vannak? Egy suliba járnak, találkozhatnak.

- Csókolóztak. - ahogy kimondtam ezt a szót, újra éreztem, hogy előtörnek a könnyeim, majd megéreztem Lou karjait körülöttem. 

- Ez még nem jelent semmit. - próbált nyugtatni. 

- Dehogynem. Velem kéne lennie, de én elszúrtam. Mindent elrontottam. Retteg tőlem, és sosem fog megbízni bennem. 

- Ezt ne mondd! Ez egy nagy hülyeség. Ha nem érdekelnéd, nem jött volna el azért, hogy segítsen neked. 

- Nem tud segíteni. Így nem, hogy mással van. Velem kellene lennie. - hangom egyre hisztérikusabb lett - Szükségem van rá. Nem tudok nélküle létezni!

- Tudom, tesó! Tudom! 

- Segítened kell!

- Hogyan? Hogyan segítsek? Nem mondhatom neki azt, hogy legyen veled. Ezt te is tudod! 

- Most nem arra gondoltam. - ráztam hevesen a fejemet.

- Akkor? 

- Vissza fogom szerezni őt, de most más a baj. A sokkal nagyobb baj. 

- Mi az? 

- Szükségem van alkoholra. - böktem ki végül. 

- Nem. - pattant fel Lou mellőlem - Eszedbe se jusson, hogy segítek neked abban, hogy lerészegedj! 

- Nem! Pont ez az. Abban kell segítened, hogy ne akarjak inni. 

- Ohhh... - láttam az arcán, hogy meglepődött, aztán meg is nyugodott egy kicsit - Oké. Az más. Hogyan tudok segíteni? 

- Nem tudom. De nem eshetek vissza. Az után nem, amit Emily-vel tettem. Nem ihatok, és nem is gondolhatok az alkoholra. 

- Megoldjuk! - ölelt magához újra barátom - Nem is tudod elképzelni, hogy milyen büszke vagyok rád! 

Tényleg szükségem van Lou-ra, és a segítségére. Nem veszíthetem el végleg Milly-t. Talán még van egy kis remény. Egy kevésnek lennie kell.

Csak ne járna folyton az agyam az alkohol körül. 

Emily Cook 

 Dyaln már napok óta abban a hitben van, hogy együtt vagyunk, hogy egy pár alkotunk. Dylan és én. Dylan és én? Annyira furcsa erre gondolni. Biztos vagyok benne, hogy boldog lehetnék vele. Boldog lehetnék, ha nem lenne Harry. Ha nem ismerném őt, akkor minden teljesen más lenne. De folyton csak ő jár a fejemben. Az, hogy mit tett magával. Az, hogy hogyan nézett ki, mikor pár napja elmentem hozzá, és nem akart látni, mert csak az alkohol volt neki a fontos. Azóta nem is hallottam felőle, valószínűleg ki sem mozdult a házából, és sorban rendeli házhoz a piát. De azért remélem, hogy jobban van, vagy legalábbis, hogy előbb-utóbb jobban lesz. El kell egymást felejtenünk, hiszen az mind a kettőnknek jobb lesz. Mondjuk ő már el is felejtett. Valószínűleg soha nem is voltam fontos neki. 

- Szia! - nézett be a kishúgom a szobám ajtaján. 

- Szia! - felültem az ágyon, és érdeklődve néztem felé - Baj van? 

- Nem. Semmi. - kezeit összekulcsolta a háta mögött, és a földet bámulta.

- Mi az? - mosolyodtam el, hiszen sosem szokott ilyen bátortalan lenni velem. 

- El szeretnék menni valahova, de anyáék nem engedik. - vallotta be végül. 

- Hova? 

- Egyszer megígérték, hogy felülhetek a London Eye-ra. De ők nem visznek el, mert szerintük még túl kicsi vagyok. - húzta el a száját. 

- És azt szeretnéd, ha én elvinnélek? - kérdeztem félve, de már tudtam előre a választ. 

- Megtennéd? - csillant fel a húgom szeme, és mellém vetődött az ágyra. 

- Ha nagyon szeretnéd. - adtam meg végül magam. 

- Anya és apa holnap korán reggel elmennek, és te vigyázol rám. - lelkesedett be egyből.

- Tehát azt akarod, hogy ők ne is tudjanak róla? - lepődtem meg. Kim nem igazán tudta tartani a száját, ha titkokról volt szó, éppen ezért is tartottam attól, hogy nagy bajba kerülök, ha elkotyogja, hogy felvittem a London Eye-ra. 

- Igen. Nem engednék meg.

- De később sem kotyoghatod ki. - mutattam rá játékosan fenyegetve. 

- Nem fogom. 

- Nagy bajba kerülök, ha kiderül. Ugye tudod? 

- Tudooooom.

- És többet sehova sem viszlek el, ha rájönnek. 

- Jóóóó! Nem mondom el. 

- Rendben. - egyeztem bele végül - Holnap délelőtt elviszlek. 

- Délután! - vágta rá egyből. 

- Miért? - kérdeztem gyanakodva. 

- Mert akkor szebb! - felelte, és kiviharzott a szobámból. Mert akkor szebb? Ilyet sem hallottam még. Remélem, hogy nem jár el a szája, mert akkor nagy bajba kerülök. Anyáék irtó dühösek lennének. 

De miért akar Kim pont most felmenni a London Eye-ra? Na mindegy, hiszen ő csak egy kislány.

Miért van az, hogy mindenben összeesküvés elméleteket keresek? Kim csak a kishúgom.

A gondolataimból a telefonom csörgése zökkentett ki. Üzenet. Dylan-től.

"Szia, szépségem! Mi jót csinálsz? Nincs kedved moziba menni holnap?"

Bár örülnöm kéne annak, hogy üzent nekem, és gondol rám, valahogy mégsem ezt érzem. Miért nem tudok úgy gondolni Dylan-re, ahogy Harry-re gondolok? 

29. fejezet: Ki más lehetne?

Sziasztok! :) Köszönöm a rengeteg kommentet az előző részhez is. Jelentem, hogy most éppen a 34. rész írom, és még nem fogytam ki az ötletekből. Annyit elárulok, hogy hamarosan főhőseink ismét szembesülnek egymással! ;)

Itt is van a mai rész, amihez várom a véleményeket! ;)

Emily Cook

- Aztaaaaaa… - ámuldozott Jade, mikor belépett mellettem a házba – Ez egy luxusvilla. Költözzünk ide, kérlek! 

- Jó is lenne. – nevettem el magam. 

- Miért? Lehetne, nem? 

- Lehetne, de a szüleim nem engednék meg. Meg amúgy is… Miből fizetnénk ki? 

- Liam megengedte, hogy itt lakj. – rántotta meg a vállát, de le sem vette a szemeit a térről. 

- Meg, viszont nem fogok itt lakni, ugyanis nem akarom, hogy ő fizessen mindent.

- Mi mindent? 

- Áram, víz, gáz… - soroltam, de úgy vettem észre, hogy nem igazán figyel rám. Ámuldozva nézett körbe még mindig, aztán az arca hirtelen ijedté vált, mikor a zárban megzörrent a kulcs, és kinyílt az ajtó. 

- Ó… Sziasztok! – nézett ránk meglepetten Liam, mikor felpakolva belépett az ajtón. 

- Szia. – köszöntünk vissza neki. Pontosabban én köszöntem, Jade pedig csak motyogott valamit. 

- Nem is tudtam, hogy hárman leszünk. – mondta mosolyogva Liam, Jade arcáról pedig leolvadt az izgatottság, és elhúzta a száját. 

- Mi van? – suttogtam oda neki, míg Liam beljebb ment, és lepakolt. 

- Nem igazán örül, hogy itt vagyok. – mondta egy kissé csalódottan.

- Ezt meg honnan szedted? – nevettem el magam. Nagyon tetszett a helyzet, ugyanis nagyon jól tudtam, hogy Jade odavan Liam-ért, de fogalma sincs, hogy én már régen rájöttem a dologra. 

- Nem is tudtam, hogy hárman leszünk. – utánozta Liam hangját, és kérdőn nézett rám – Szerinted ezzel mire utalt? 

- Ne képzelődj! – tekertem meg a fejemet. 

- Én most hazamegyek. – jelentette ki.

- Miért? – hangzott el a kérdés, de nem tőlem jött, hanem Liam-től.

- Öhm… - Jade ledermedt, és nem tudott válaszolni. 

- Mert nem akar zavarni. – forgattam meg a szemeimet, Liam elnevette magát, Jade pedig tetőtől talpig vörös lett. 

- Zavarni? – kérdezett vissza Liam – Egyáltalán nem zavarsz. Jól jön a segítség. – mosolygott rá, amitől barátnőm teljesen elalélt, és megkönnyebbült – Éppen meg akartalak kérdezni, hogy segítenél-e nekem behozni a többi dolgot.

- Én? – csodálkozott Jade – O…oké. – bólogatott hevesen, és a fiú nyomába szegődött. Nagyon édes volt Liam-től, hogy így viselkedett vele is, nagyon jó érzés volt velük lenni.

A következő pár órában a konyhát tettük rendbe. Igazából csak mosogatni, törölgetni és felmosni kellett, meg megjavítani egy-két polcot. Nem volt azért olyan vészes a helyzet, hogy újra kelljen építeni a házat. Teljesen elfeledkeztem minden gondomról, és bajomról, egészen addig, amíg az anyám nem hívott, hogy hol vagyok.

- Srácok! – szakítottam félbe Jade-et és Liam-et, akik éppen pihenőt tartottak, és a nappaliban ültek a kanapén. Nagyon jól elbeszélgettek, és elszórakoztak a délután folyamán, így azt sem hallották meg, mikor szóltam nekik. Mosolyogva néztem rájuk, ugyanis jó volt Jade-et ilyennek látni. Szinte ragyogott, mikor Liam-re nézett, a fiú pedig nem is foglalkozott mással, csak vele. Oké, közbe-közbe engem is észrevett, és szokásához híven kedves volt velem, de folyton Jade-et ugratta, vele szórakozott, és vele beszélgetett. Félreértés ne essék, még csak véletlenül sem bántam, hogy ilyen jól érzik magukat…éppen ellenkezőleg. Viszont féltékeny voltam, de csupán a helyzetre. Arra, hogy mennyire jól érzik magukat, és biztos vagyok benne, ha lesz köztük valami, akkor azt Liam büszkén vállalja majd az egész világ előtt. Én pedig… Én itt maradtam tök egyedül, mindenki rajtam röhög, és soha többé nem akarok szerelmes lenni. 

Úgy gondoltam, hogy az lesz a leghelyesebb, ha nem szakítom őket félbe, hagyom, hadd beszélgessenek, és nem rontok bele a jó kedvükbe. Ezért fogtam a táskámat, és amilyen halkan, és észrevétlenül tudtam, kiosontam a házból. 

- Hahóóó! – kiáltottam, mikor hazaértem. Hangok jöttek a konyha felől, így arra vettem az irányt. 

- Te merre jártál az elmúlt két napban? – tette fel egyből a kérdést az apám. Ő, az anyám, és a húgom az asztalnál ültek, és éppen a vacsorához készültek. 

- Neked is szia, apa. – mondtam neki unottan, és leültem a szokásos helyemre. 

- Tehát? 

- Jade-del voltam. 

- Ma lehet… - bólintott – És tegnap este? 

- Egy barátomnál voltam, filmeztünk, és elaludtunk. 

- Ez a barát Liam? – szólalt meg anyám is félve. 

- Tessék? Ti...honnan…? – kérdem dadogva. 

- Az újságok most veletek vannak tele. – vágott gúnyos képet apám – Azzal, hogy te mégsem hazudtál, csupán nem azzal a másikkal vagy együtt, hanem ezzel a Liam-mel. 

- Nem vagyok vele. – tekertem meg a fejemet – Csupán barátok vagyunk. 

- Nehogy ennek is rossz vége legyen, kislányom. – kérlelt anyám.

- Nem lesz. Liam nem olyan, mint ő. – mondtam szomorúan, és nehezemre esett volna kimondani a nevét, hiszen még rá gondolni is szörnyű érzés.

Harry Styles

- Hova megyünk? – nézett rám furcsán Louis, mikor este az autómban ültünk. Megígértem neki, hogy hazaviszem, de előbb el kellett intéznem valamit. Igaz, hogy ezt egyedül kellene megtennem, de muszáj volt valaki, aki mellettem van, és esetleg visszafog, ha hülyeségre vetemednék. 

- A házhoz. – válaszoltam tömören. 

- A házhoz? Milyen házhoz? – kérdezte, aztán leesett neki – Miért? 

- Mert ott van Liam. 

- Na és akkor mi van? 

- Szerinted, miért van ott? Biztos nem egyedül van.

- Hanem? 

- Hanem Emily-vel. – mondtam idegesen. 

- Mi? – nevette el magát Lou – Miért? 

- Mert egyfolytában vele van, vele beszél, elé megy az iskolához, ölelgeti, ide-oda viszi kocsival. 

- És ez téged miért zavar? 

- Mert Emily az én… - kezdtem, de aztán nem találtam meg a megfelelő szót. Emily az én mim? Mégis mit akartam mondani? 

- A te mid? – nézett rám kíváncsian. 

- Semmim. – vontam meg a vállamat. 

- Ez a megfelelő szó rá. Emily neked senkid. Nem a barátnőd, sosem volt az, és már megbocsáss, de ezek után, soha nem is lesz.

- Tudom, Lou. – mondtam halkan. Legszívesebben leordítottam volna a fejét, hogy mégis mit képzel, hogy ilyeneket mond nekem, de igaza van. 

- Ne menjünk be! – kérlelt, mikor megálltam a ház előtt. Bentről fények szűrődtek ki, tehát tényleg van itt valaki. 

- Nem megyünk be, csak megnézzük, hogy ki van bent. 

- Megnézzük? Honnan? 

- Halkabban! – szóltam rá suttogva, mikor már az udvaron jártunk.

- Te most kémkedsz Liam után? 

- Nem! Mi kémkedünk utána. – javítottam ki. 

- Engem ne keverj bele! Tudod mit? Én most visszamegyek a kocsiba, mert nem akarok balhét, meg semmi hasonlót. – mondta, majd faképnél hagyott. Idegesen néztem utána, de aztán a ház felé vettem az irányt. Az egyik ablakhoz mentem, ahonnan a fény szűrődött ki, és óvatosan benéztem rajta. Csak Liam-et láttam, aki éppen a kanapén ült, háttal nekem, de ha jól vettem ki, vele szemben volt valaki, és biztos voltam benne, hogy Emily az. Mégis ki más lehetne? 

24. fejezet: Otthon, édes otthon

Sziasztok! Először is, meg szeretném köszönni azt a sok támogató és biztató szót, amiket kaptam az elmúlt napokban.Nagyon sokat jelent nekem, hogy mellettem álltok, és nagyon jól érzem most magam ez miatt. Sikerült megnyugodnom, és nem fogom feladni az írást, hiszen értetek megéri! :)

Nem is húzom tovább a szót, itt van a legújabb rész! Várom a véleményeket! ;)

Emily Cook

Végre itthon, és végre megkezdhetem kizárni az életemből a nyaraláson történt dolgokat. El akarok felejteni mindent, ami ott történt, de félek, hogy nem fog egykönnyen menni. Hogy miért? A telefonomat alig merem bekapcsolni, ugyanis folyton bántó üzeneteket kapok, és gúnyolódva hívnak fel az iskolatársaim. Egy darabig még felvettem az ismeretlen számról hívókat, de megelégeltem a csúnya beszédjüket, és hogy viccet csinálnak belőlem. A közösségi oldalaimról pedig ne is beszéljünk. Nem csak az ismerőseimtől, de a világ minden tájáról kapok üzeneteket, és fenyegetéseket a One Direction rajongóktól. Nem egy lány írt olyat, hogy mégis mit képzelek magamról, hogy az ő élete szerelmével szórakozok, és olyat találok ki, ami nem is igaz. Meg hogy hogyan merem megbecsteleníteni az ő szent, és sérthetetlen Harry-jüket, akinek biztos, hogy sosem lenne ilyen csúnya, és jelentéktelen barátnője. Többen megígérték, hogy megkeresnek, és úgy ellátják a bajomat, hogy még a saját anyám sem fog rám ismerni. Az igazat megvallva nem érdekeltek az ilyen üzenetek, kitöröltem mindent, és blokkoltam minden bejövő levelet, illetve letiltottam, hogy bárki is tudjon írni az adatlapjaimra. Ez persze nem állított meg senkit, hiszen a képeimet már leszedték, és vicces, számomra pedig megalázó képeket szerkesztettek, és tették közzé mindenhol. 

Az újságok persze még most sem adták fel a dolgot, hiszen elég nagy érdeklődésnek örvendett a Harry Styles, és az őrül rajongója történet. Nyilatkozni ez után sem nyilatkoztam, így páran kezdték feladni az házunk előtti strázsálást, és a családom zaklatását. Minden nap szemközt néztem magammal a napilapok pletykarovatában, vagy éppen az esti hírekben, valamelyik zenecsatornán. 

Ezek azonban a legapróbb dolgok voltak, ugyanis vészesen közeledett az iskola első napja. Pontosabban, holnap be kell mennem a gimibe, ahol már mindenki tudja, hogy ki vagyok én, és hogy mit tettem. Az a gondolat azért vígasztal, hogy az egyetlen támaszom, Jade ott lesz velem, és segít túlélni a tanév első napját. Viszont van egy olyan érzésem, hogy nem csak az első nap lesz nehéz, hanem az év többi napja is. El sem hiszem, hogy pár hete még mennyire vártam a végzős évemet, most pedig nem akarok kilépni a szobámból sem. 

- Szia, édesem. – lépett be anyám, halk kopogás után a szobámba – Minden rendben? 

- Persze. – erőltettem egy gyenge mosolyt az arcomra. 

- Izgulsz a holnap miatt? – kérdezte, miközben leült az ágyamra. 

- Nem. – hazudtam. 

- Ne lesz semmi baj. Az iskolatársaid biztos nem fognak bántani ezért, elvégre csak megértik, pontosabban elhiszik, hogy ez az egész félreértés volt. 

- Azt nem hinném. – húztam el a számat. 

- Miért? Máris történt valami? – ijedt meg. 

- Elég sok zaklató üzenetet, meg telefonhívást kapok, és nagy része ismerősöktől jön. Meg persze jó pár ezer a One Direction rajongóktól. 

- Tessék? – hökkent meg az anyám, és kikerekedett szemekkel nézett rám – Komolyan mondod? Miért nem szóltál előbb? 

- Anya… Mégis mit tudnánk tenni ellene? Letiltottam minden üzenetet, és a telefonomat sem kapcsolom be nagyon. 

- Te jó ég! – fogta két keze közé a sápadt arcát. 

- Nem nagy dolog, már kezdek hozzászokni. – rántottam meg a vállaimat. 

- Biztos, hogy holnap el szeretnél menni az iskolába? 

- Nem, de muszáj lesz. – vallottam be. 

- Mi lenne, ha átíratnánk máshova? 

- Ezért? 

- Ez nagy dolog, hiszen több ezren zaklatnak. 

- Tök mindegy, hogy hova járok, mert mindenhol fel fognak ismerni. Örökre meg nem bujkálhatok, inkább szembe kell néznem a dolgokkal. 

- Annyira büszke vagyok rád. – mosolygott, és megsimogatta az arcomat – Igazi, felnőtt nő lettél. 

Én nem szóltam semmit, csak szorosan magamhoz öleltem. Lehet, hogy segített felnőni ez a helyzet, de azért néha nekem is szükségem van egy anyai ölelésre. 

Másnap reggel elég nehezen keltem fel. Nem azért, mert alig aludtam három órát, hanem azért, mert nem akaródzott iskolába menni. Annak ellenére, hogy fáradt voltam, könnyen ment a kelés, ugyanis az izgalom kiverte a szememből az álmosságot. Alapból izgulni szoktam az első iskolanapon, erre még itt van ez a dolog is. Nem szeretek feltűnést kelteni, de most minden egyes ember tudni fogja, hogy ki is az az Emily Cook, aki a híres Harry Styles-szal akart hírnevet szerezni magának. Ha erre gondolok, egyből összeszorul a gyomrom, és elkap a hányinger. Pontosabban fogalmazva egyfolytában hányingerem van, mert másra gondolni sem tudok, csak arra, hogy mi lesz a suliban. Lehet, hogy jobb lenne, ha beteget jelentenék? Nem, az nem jó, mert akkor még több bántást kapnék. Vagy lehet, hogy mégis át kéne iratkoznom más suliba? Áhhhh… A tanév első napján nem vennének át, és olyan mindegy, hiszen ott is tudnák, hogy ki vagyok. Egy nap alatt világhírű lettem, pedig semmi pénzért nem szeretnék az lenni. 

- Édesem, indulni kellene! – nyitott be anyám a szobámba. 

- Megyek. – bólintottam, és a táskámat a vállamra dobtam, majd beleléptem a cipőmbe.

- Elviszlek. – állított meg apám kedvesen, mikor ki akartam menni a buszra. 

- Tessék? – néztem rá ledermedve. 

- Úgyis arra van dolgom. – vont vállat.

- Apa… Pont az ellenkező irányban dolgozol, nem? 

- Nem gond, ma később kell bemennem, tehát ráérek. Elviszlek titeket suliba! – mondta határozottan, és a slusszkulcsát megfogva kiment az ajtón. Nagy levegőt véve indultam el utána, és a húgom is követett. Lehet, hogy ezzel még rontottam is a helyzeten, ugyanis a szekálók felírhatják a listára azt is, hogy az apám hord suliba. Sajnos csak pár perc kellett, hogy odaérjünk az iskolához, de nekem nem akaródzott kiszállni az apám mellől. 

- Nem lesz semmi baj. – éreztem meg Kim kezét a vállamon, ahogy előre hajolt közénk. Ránéztem, és ő bíztatva mosolygott rám. A kicsi testvérem próbál megnyugtatni, hogy nem kell aggódnom a mai napom miatt. 

- Oké. – nyeltem egy nagyot, majd kiszálltam a kocsiból. Miután intettem egyet az apámnak, és Kim-nek, elindultam a bejárat felé, de persze csak lehajtott fejjel. 

- Nahát, a kis világsztárt már sofőr hozza a suliba is. – hallottam meg az első mondatot, amire nem kellett sokáig várnom, hiszen még be sem léptem az épületbe. Tudtam, hogy meg fogom kapni ezeket a dolgokat, de valahogy nem voltam rá készen. Aztán sorba záporoztak a mondatok: 

- Le sem ereszkedsz már a pórnéphez, Cook? 

- Azt hittük, hogy mától magántanár fog tanítani. 

- Mit keresel itt? Neked nem is kell suliba járnod! 

- Jaaaa. Megélsz a hírnevedből, nem? 

Ne foglalkoztam velük, és a felém repülő papírgalacsinokkal sem, amikkel megdobáltak. Belül ordítottam volna, de erősnek kellett lennem. Ha most megtörök, az csak még nagyobb örömöt fog okozni nekik. Hozzá kell szoknom, hogy bántanak, valahogy ki kell bírnom ezt az évet, és úgy kell elvégeznem az érettségit, hogy eltűnhessek innen.

- Húzzatok el innen! – gondolataimból egy ismerős hang, vagyis ordítás zökkentett ki. Egy aprót oldalra fordítottam a fejemet, és megláttam Jade-et, aki a többiekkel ordítozott, hogy szálljanak le rólam.

- Szia! – köszöntem neki egy apró mosoly kíséretében. Jó volt látni valakit, aki tudja az igazat, és aki mellettem áll. 

- Szia. Jól vagy? – köszönt vissza, és idegesen pásztázta a tömeget. 

- Majd hozzászokok. – vontam meg a vállamat, miközben bepakoltam a könyveket a szekrényembe.

- Ez annyira igazságtalan. – mondta bosszúsan – Mindenki azt hiszi, hogy hazudsz, az a rohadék meg szarik rá, hogy mi van veled. 

- Halkabban, oké? – szóltam rá – Azt akarod, hogy téged is kikészítsenek? 

- Engem? – nevetett fel – Engem nem tudnak, mert én kinyírnám őket. Sőt… - vette hangosabbra – Kinyírom azokat is, akik téged bántanak. – mondta ezt úgy, hogy mindenki hallja, és gyilkos pillantásokat küldött a mellettünk elhaladók felé. 

- Menjünk órára. – mosolyogtam rá, és karon ragadtam, mit sem törődve a többiek beszólásával. 

A napnak szerencsére elég gyorsan vége lett, és már kezdtem hozzászokni, hogy minden hülyeséget a fejemhez vágtak. Jade-nek sajnos volt még egy órája, így egyedül kellett hazamennem. Így természetesen egyből megtaláltak a zaklatóim, mikor kiléptem az udvarra. 

- Itt van a mi kis sztárunk. – hallottam meg a hangot, de nem néztem fel, csak sietősebbre vettem a lépteimet – Héééé, kislány! Fürdőzz egy kicsit ebbe is, ne csak a hírnévben. – mondta az egyik, majd megéreztem a forró folyadékot a nyakamban. A fájdalomtól egy pillanatra még a látásomat is elveszítettem, de aztán szó nélkül tovább mentem. Még kiabáltak utánam, én pedig szinte futva menekültem. Mikor kiértem az utcára, egy lesötétített ablakú, fekete kocsi állt meg előttem, és egy napszemüveges ismerős nézett ki rajta. 

- Szállj be! – mondta, én pedig kétségbe estem, és beugrottam mellé, ugyanis a zaklatóim egyre többen lettek.

23. fejezet: Nyilatkozat

Sziasztok! Nem fűzök hozzá semmit sem, tegnap olvashattátok a véleményemet, és azt is, hogy ebben a részben is van egy hasonló jelenet, mint a filmben volt. A kommenteket nagyon várom, legyen akár jó, akár rossz, hálás vagyok mindenért!

Emily Cook

- Haza kell mennünk! – jelentettem be, mikor nagy neheze vissza tudtam menni a lakásunkba. Úgy tűnt, hogy a riporterek feladták, de szerintem csak azért, mert elveszítették a nyomomat. 

- Mindenképpen! – bólintott apám – Holnap reggel indulunk. 

- Sajnálom, hogy miattam haza kell mennünk. – mondtam bűnbánóan. 

- Kicsim, ez nem a te hibád. – mosolygott rám apám. Tudom, hogy legszívesebben a fejemhez vágná, hogy ő megmondta, hogy rossz vége lesz, de örültem, amiért nem vetette a szememre. 

- Köszönöm, apa. – néztem rá hálásan – Én most lefekszek. 

- Rendben. – mondta anyám, én pedig egy hosszú, forró fürdő után a szobámba vonultam. 

Már az ágyban feküdtem, mikor megszólalt a telefonom. A kijelzőn ismeretlen szám villogott, amit általában nem szoktam felvenni, most azonban gondolkodás nélkül szóltam bele. 

- Tessék! – vártam a választ, de semmi – Tessék! Halló? – kezdtem ideges lenni, ugyanis hallottam, hogy valaki ott van a másik oldalon, mégsem szól bele, hanem letette a telefont. Alig egy perc múlva ismét csörögni kezdett, és fénysebességgel vettem fel. – Igen? Te vagy az? – bukott ki belőlem a kérdés – Harry? – mondtam ki a nevet, és egy pillanattal később megszakadt a vonal. Ő volt az, biztos, hogy Harry volt a vonal másik végén. Csendben feküdtem az ágyamban, természetesen aludni nem tudtam, hanem azt vártam, hogy mikor szólal meg újra a mobilom. Nem is kellett sokat várni, hiszen újra meghallottam a csengőhangomat. – Ne hívogass! Hagyj békén, és felejts el! 

- Öhm… Szia. – hallottam meg a vonal másik feléről. 

- Liam? – kérdeztem meghökkenve – Az előbb is te hívtál? 

- Nem. Miért? 

- Mert már kétszer szólt a telefonom, de mikor felvettem, nem szólt bele senki, csak hallgatott. Gondolod, hogy ő volt? 

- Biztos vagyok benne. – mondta meggyőzően. 

- Miért hívogat? – kérdeztem szomorúan – Miért nem hagy békén? 

- Mert hiányzol neki. 

- Hát persze… - nevettem gúnyosan.

- Hidd el, hogy így van. 

- Mindegy, hagyjuk. Miért hívtál? 

- Nincs kedved átjönni? 

- Tessék? – lepődtem meg. 

- Csak szeretnélek egy kicsit felvidítani. – magyarázta – És nekem is hiányzol. Nagyon unalmasak nélküled a napok ezen a szigeten. 

- Liam, nagyon édes vagy, de te is csak rá emlékeztetsz. Most pedig nem igazán menne ez a dolog. 

- Nem beszélünk róla, csak jól érezzük magunkat. Megmutatom neked, hogy milyen az igazi Liam. – hallottam a hangján, hogy mosolyog. 

- Nem hiszem, hogy ez jó ötlet. – védekeztem – Nagyon kedves tőled ez az egész, de te az egyik legjobb barátja vagy, és pont ezért, nem hinném, hogy el tudod velem felejtetni őt. 

- Jóóóó. Megértelek. – a hangja szomorú volt – Tehát akkor nem találkozunk? 

- Nem, sajnálom. – mondtam, és tényleg sajnáltam a dolgot. 

- Rendben. – egyezett bele – És még valami. Láttam a riportot, és hidd el, hogy nem úgy gondolta. Szerintem, azt hiszi, hogy ezzel csak téged véd meg. 

- Inkább tönkretesz vele. – mondtam kicsit flegmán – De hagyjuk. Elfelejtem az egészet, és ez csak egy rossz álom lesz. Örülök, hogy megismertelek, Liam. – mondtam mosolyogva, majd mielőtt még beleszólhatott volna a telefonba, letettem azt. 

Liam olyan aranyos, egyáltalán nem az az ember, akinek mutatta magát. Lehet, hogy őt kellett volna megismernem előbb? Ő vajon megcsinálta volna velem ezt? Megalázott volna így? Valószínűleg nem, hiszen még most is szeretett volna találkozni velem, és nem célzott arra, hogy bújjunk el a paparazzik elől. Harry-n mindig is látszott, hogy mennyire rettegett arról, hogy esetleg meglát minket valaki, és kiderül, hogy mi van köztünk. Akkor nem vettem komolyan a jeleket, de most már bánom. Bánom azt, hogy utána mentem megköszönni, hogy megmentette a húgomat, és bánom azt, hogy olyan erőszakosan meg akartam ismerni. 

Behunytam a szememet, de amint álomba merültem volna, hangos beszédre riadtam fel, és kimentem a nappaliba. Az apám az ajtóban állt, ahol pár erőszakos riporter akart bejutni a lakásba. Ez most komoly? Ezeknek semmi sem szent?

- Mégis mi ez az egész? – kérdeztem idegesen, mire minden szem rám szegeződött. 

- Emily! – kiáltotta el magát az egyik férfi – Kérlek, nyilatkozz erről a Harry Styles-os ügyről. 

- Nyilatkozzak? – kezdett eldurranni az agyam – Rendben. – odaálltam apám elé, és kitéptem a mikrofont a férfi kezéből – Maguk azt kérdezik, hogy ismerem-e Harry Styles-t, igaz? 

Hát elmondom az igazat. Láttam egyszer őt a szigeten a haverjaival, és ennyi, de soha életemben nem beszéltem vele, még csak a közelében sem voltam. Attól, hogy egy helyen szálltunk meg, az nem jelenti azt, hogy valaha is beszéltem vele, és bele se szerettem, ahogy azt önök gondolják. Eszem ágában sem lenne egy híres ember barátnője lenni, és nem hinném, hogy neki pont egy átlagos lány kéne. Örülnék neki, ha békén hagynák a családomat, és leszállnának rólam, mert bármennyire is úgy próbálják beállítani, nem vágyunk a hírnévre.  – mondtam gyűlölettel a hangomban, majd visszadobtam a mikrofont a pasinak, és bevágtam előttük az ajtót.

- Minden rendben? – lépett közelebb anyám, én pedig csak szó nélkül átöleltem. 

- Haza akarok menni. – mondtam sírva.

- Megyünk. – simította meg a hátamat, és magához szorított. 

Harry Styles

Már legalább húszadszorra néztem végig a riportot, amit Emily-vel készítettek. Azt mondta, hogy nem ismer, és nem is akar megismerni. Minden egyes szavával döfött egyet a szívembe, de megérdemeltem. A paparazzik miattam szálltak rá, én meg még hülyét is csináltam belőle.

- Gratulálok! – hallottam meg Louis hangját a hátam mögött, ezért gyorsan lecsuktam a laptopot.

- Tessék? – fordultam felé.

- Az egész világnak gyűlöli őt, miattad. 

- Nem akartam, hogy szenvedjen, vagy hogy bántsák. 

- Nem bántották volna, ha tudják, hogy neked fontos. – ült le mellém, és csalódottan nézett rám – Most bántják, mert azt hiszik, hogy belőled akar megélni. Most tetted tönkre. 

- Lou…

- Ne! Ne akarj engem meggyőzni, mert úgysem tudsz. Csalódtam benned, Harry. Azt hittem, hogy észhez térsz végre. Ez a csaj totál beléd esett, és te is belé. Semmi nem állt volna az utatokba, de te elbasztad.

- Liam is az utamba állt. – mormogtam.

- Ugyan már! – nevetett fel gúnyosan – Liam azért jött oda, hogy féltékennyé tegyen téged, és végre felfogd, hogy mit jelent szerelmesnek lenni. 

- Mi van? – nem értettem, hogy mit beszél. 

- Liam nem akarta elvenni tőled, sokkal inkább azt akarta, hogy észhez térj, és harcolj a boldogságodért. Harcolj a lányért, és ismerd végre el, hogy te is lehetsz boldog, te idióta. – fejezte be, és kirontott a szobából. Nem nagyon láttam még ilyennek őt, tudtam, hogy most nagyon pipa rám, és csalódott bennem. Most viszont már annyira mindegy az egész. Emily majd túléli ezt a dolgot, úgyis pár nap után elavul ez az egész, és senki nem fog rá emlékezni. Jobb lesz neki, és nekem is, ha külön leszünk. Hogy miért? Mert ha a rajongók megtudnák, hogy fontos nekem, nem hagynák békén. Tudom, hogy most nevetni fognak rajta, és bántani fogják, de ez nem fog örökké tartani, és úgyis tisztázta magát ezzel a riporttal. Biztos sokan lesznek, akik nem hisznek neki, de majd ők is elfelejtik, amint jön valami új pletyka.

22. fejezet: Hírnév

Sziasztok! Látom eléggé meglepődtetek a legutóbbi rész után. Biztos van, aki nem értette, ezért röviden leírom a lényeget. Lou tudta, hogy Harry olyat érez Emily iránt, amit még egy lány iránt sem érzett. Mivel Harry gyáva, és nem meri bevallani az érzelmeit, illetve fél a rajongók véleményétől, ezért Lou elhívta Liam-et, hogy tegye féltékennyé Harry-t, hogy rájöjjön, szereti Emily-t. Sikerült is a terv, egészen a paparazzi megjelenéséig. Az, hogy őt ki hívta, a mai részben derül ki! ;)

Remélem, hogy annyira nem utáltok, és vártátok a mai részt is. Várom a kommenteket!

Emily Cook

Nem akarom elhinni azt, ami történt. Mégis hogy tehette ezt velem? Miért kellett kihasználnia? Oké, hogy nem volt megbeszélve semmi olyan, hogy bármi komoly lehetne köztünk, de én azt hittem, hogy csak nincs kimondva az egész. Azt hittem, hogy érez irántam valamit, és hogy talán komolyan gondolta mindazt, amit mondott. Miért akart folyton velem lenni? Miért írt nekem szerelmes dalt? Miért tette ezt velem? Hosszú idő után, végre megint éreztem valamit egy pasi iránt, erre tessék. Összetöri a szívemet. Hogy bízzak meg így ezek után bárkiben is? 

- Ez gyors volt, édesem. – mondta anyám, mikor visszaértem a lakásba – Harry még alszik? 

- Nem. – válaszoltam lehajtott fejjel, és rekedt hanggal. 

- Mi történt? – nézett rám ijedten, mikor észrevette, hogy a szemeim kipirosodtak a sírástól. 

- Semmi. – vontam meg a vállamat. 

- Összevesztetek?

- Nem. Nem tudtunk összeveszni, ugyanis lelépett. – mondtam közömbösen.

- Hát majd később találkoztok. 

- Nem hinném, ugyanis már nincs a szigeten. 

- Tessék? 

- Igen. Hogy is mondtad reggel? Imád engem? – tekertem meg a fejemet – Nem hinném, ugyanis szó nélkül itt hagyott, és nem hinném, hogy ezek után találkozni fogok vele. 

- Jaj, édesem! Annyira sajnálom. 

- Én nem. – mondtam határozottan – Örülök, hogy még időben kiderült, hogy tényleg egy nagyképű, mással nem törődő sztárocska. – fejeztem be, és a szobám felé vettem az irányt. Vajon tényleg időben derült ki, hogy milyen? Talán, elvégre nem szerettem bele. De akkor meg miért akar kiszakadni a szívem a helyéről, és miért nem tudom egy pillanatra sem elfeledni a hangját, vagy a csókját? 

- Hol voltál? – zökkentett ki a gondolataimból Jade hangja – Mi…mi a baj? – nézett rám zavartan, mikor felé fordultam – Te sírtál?

- Ja. – vontam vállat, és levágtam magam az ágyra, majd a plafont kezdtem bámulni.

- Mi van? Mondd már! – mászott mellém, és érdeklődve várta a válaszomat. 

- Harry lelépett. – mondtam ki, és éreztem, hogy újra elöntik a könnyek a szemeimet. Próbáltam visszatartani, de nem ment. 

- Mi van? 

- Beijedt a paparazzitól, és attól, hogy esetleg meglátnak vele. Nem akart velem mutatkozni. 

- Basszus… - nézett maga elé – Minden az én hibám. 

- Mi? – néztem rá, ugyanis nem értettem, hogy miért mondja ezt. 

- Miattam jött ide a paparazzi. – ismerte be. 

- Nem értelek. 

- Asszem véletlenül elmondtam a húgomnak, hogy itt vannak. 

- Véletlenül elmondtad neki? – néztem rá idegesen – Jadeeeee! 

- Annyira sajnálom. – nézett rám bocsánatkérően. 

- Semmi baj. Nem a te hibád. 

- Nem? 

- Liam-ék hívták ide a paparazzit. 

- Ezt nem igazán értem. – húzta össze a szemöldökét. 

- Lou és Liam eltervezték, hogy Liam idejön, és rámhajt, hogy Harry harcoljon értem, és rájöjjön, hogy fontos vagyok neki. Aztán mikor úgy gondolták, hogy teljesen belém zúgott, és biztosak voltak abban, hogy felvállal az egész világ előtt, idehívták az újságot, hogy próbára tegyék. Persze ő beijedt, és inkább lelépett szó nélkül. Itthagyott, én hülye pedig totál összetörtem. De nem érdekel, mert amint visszaértünk Londonba, el fogom felejteni ezt a rohadt helyet, és őt is. 

- Annyira sajnálom. 

- Nem kell. – mosolyogtam rá halványan. 

- Milly! – rontott be a szobába a húgom – Téged mutatnak a tévében. 

- Mi van? – Jade és én összenéztünk, majd a nappaliba rohantunk, amilyen gyorsan csak tudtunk. A tévében egy riporter beszélt, és hirtelen szemközt néztem magammal. 

„A fiatal lány, aki csakúgy, mint a One Direction tagjai, Londonban él a családjával. Fotósaink szerint Emily Cook, a tizennyolc éves gimnazista lány, és Harry Styles egy helyen nyaraltak, és együtt töltötték az időt, ám ezt a fiatal sztár megcáfolta egy nyilatkozatban.”

Ezután pedig megláttam őt. Ott volt Harry a képernyőn, és egy mikrofonba beszélt. Úgy tűnt, hogy az utcán kapták el egy rövid interjú erejéig. 

„ – Mondd csak, Harry! – kezdte a riporter – Igaz, hogy ezzel az Emily Cook nevű lánnyal együtt nyaraltál? 

- Nem ismerek ilyen nevű embert. A szigetre pihenni mentem, és volt ott még egy pár ember rajtam kívül. Lehet, hogy adtam neki egy autogrammot, talán közös képet is csináltunk, de nem emlékszek rá. – mosolygott, majd tovább állt.”

- Úgy tűnik, hogy Miss Cook a mi Harry-nk által szeretne hírnevet szerezni, ugyanis a sztár elmondása szerint tényleg nem találkoztak. – fejezte be a riporter.”

A lábaim a földbe gyökereztek, és nem akartam hinni a fülemnek. Mi volt ez az egész? Most még engem fognak beállítani egy pénzéhes, hírnévre vágyó idiótának? Miért teszi ezt velem? Miért jó neki, hogy most az egész világ engem utál, vagy rajtam röhög? 

- Jól vagy? – ölelt át anyám. 

- Jól. – mondtam idegesen, és kirohantam a lakásból. Ott azonban nem akartam elhinni, amit látok. Vakuk villogtak a szemembe, és mikrofonok vették körbe az arcomat.

- Emily! – záporoztak a kérdések – Igaz, hogy Harry Styles-szal akarta magára felhívni a figyelmet? 

- Hagyjanak békén! – mondtam idegesen, és a lift felé vettem az irányt, ami pont akkor ért fel az emeletre. Gyorsan beléptem, és szerencsére még éppen becsukódott az ajtó a riporterek orra előtt. Nem hiszem el! Hogyan találtak meg? Most végig ez lesz? Végig a nyomomban lesznek az újságírók? Remélem, hogy otthon nem találnak rám, mondjuk valamiért úgy érzem, hogy már a házunk előtt várják, hogy otthon legyünk. Vége a normális életemnek! 

14. fejezet: Csak ezt a mondatot ne...

Sziasztok! :) Meghoztam a mai részt is, ugyanis elég sokan írtatok véleményt az előzőről. Köszönöm nektek! :) Ebben a fejezetben nem történik sok minden, de ugyebár kell néha ilyen is.

Emily Cook

- Te mit keresel itt? – szólaltam meg, mikor végre magamhoz tértem. Anyámon kívül még más is ott volt. 

- Így üdvözlöd a legjobb barátnődet? – tette csípőre a kezeit Jade, és felháborodva nézett rám. 

- Hogy értél ide ilyen gyorsan? Délután még beszéltünk. 

- Akkor már a repülőn ültem. Fel sem tűnt? – hitetlenkedett. 

- Nem. – rántottam meg a vállamat. Nem igazán figyeltem, ugyanis már akkor csak az este járt a fejemben. – Na, de hogy kerülsz ide? – kérdeztem újra, és leültünk a kanapéra.

- Anyukádék felhívtak, és megkérdezték, hogy nincs-e kedvem csatlakozni hozzátok, mert te annyira unod itt magad. Ennyi röviden. – csapta össze a kezét – De úgy látom, hogy te nem igazán örülsz nekem! – húzta fel a szemöldökét. 

- Dehogyneeeem! – mosolyogtam rá. 

- Csak? 

- Nincs semmi csak. – győzködtem. 

- Én nem is zavarok. – mondta kedvesen anyám, és kivonult a nappaliból.

- Szóval? – várta Jade a választ. 

- Mondom, hogy nincs semmi csak.

- Óóóóó, dehogynem. Az a baj, hogy te már nem is unatkozol annyira, igaz? – nevetett rám – Mesélj a te hercegedről! 

- Nem a hercegem. – tagadtam le, és mosolyogva hajtottam le a fejemet. 

- Te belezúgtáááááál! – kiáltotta el magát.

- Shhhhhhh! – intettem le, és a szüleim szobája felé néztem – Halkabban! Apám nem nagyon bírja őt. 

- Nyugi, lementek vacsorázni Kim-mel.

- Ahhhh. – sóhajtottam fel – Vacsora. Az nekem is jól esne.

- Nem randid volt? Azt hittem, hogy kaptál vacsit. 

- Kaptam is, csak Harry nem éppen remekel a konyhában, és szegénykém mindent elégetett. – meséltem nevetve. 

- De éééééédes! – ámuldozott – Főzött neked? 

- Igen. 

- Alig várom, hogy megismerjem. – mondta izgatottan. 

- Meg fogsz lepődni, az egyszer biztos. – mondtam inkább magamban, Jade pedig furán nézett rám, majd megrántotta a vállát. 

- Szóval? Honnan jött? Hogy hívják? Mit csinál, mikor nem nyaral? – érdeklődött tovább.

- Londonban lakik ő is, Harry a neve, de ezt már tudod, és szeret zenélni. – feleltem röviden, és tömören. 

- Ennyi? – nézett rám Jade gúnyosan – Ennyit tudsz róla mondani? 

- Jól van, na! Majd bemutatom, és megismered te magad is. – próbáltam leállítani a kíváncsiskodásban – Nem baj, ha most lefekszek aludni? 

- Persze, hogy nem! Sőt, csatlakozok, mert alig látok. Az utazás eléggé kifárasztott. – mondta unottan.

- Akkor szép álmokat! – nevettem rá, és mindketten elindultunk a szobám felé. 

Miután ágyba kerültünk, még elég sokat beszélgettünk, aztán álomba merültünk. Hogy melyikünk aludt el előbb, azt nem tudnám megmondani.

- Milly! – hallottam egy hangot messziről, és megéreztem két kezet a hátamon – Kelj már fel! Ezt nem fogod elhinni! 

- Mi vaaaan? – nyögtem álmosan, és kinyitva szemeimet, magam előtt láttam Jade izgatott arcát. 

- Térj magadhoz, hogy aztán el tudj ájulni! – mondta sipító hangon, és levágódott mellém az ágyra. 

- Neked mi a bajod? – néztem rá, mikor feltápászkodtam.

- Nem fogod elhinni, hogy kivel találkoztam odalent! 

- Odalent? – néztem rá értetlenül. 

- Lementem körülnézni, és kiültem a szálló teraszára, hogy megigyam a reggeli kávémat. Egy csomó öreg néni meg bácsi volt kint, de szerencsére találtam helyet. Nem azt mondtad, hogy alig van itt valaki? – hadarta.

- Tegnap jött valami nyugdíjas csoport asszem. – mondtam, és tovább dörzsöltem a szememet – De ez most akkora hír? 

- Neeeem! – bokszolt belém – Szóval, lent ültem, mikor egyszer csak kilépett az ajtón egy Isten! És tudod, hogy ki volt az? 

- Ki? – ásítottam.

- Liam, a One Direction-ből. – sikította el magát, én pedig egyből magamhoz tértem – El tudod hinni, hogy ő is itt van? 

- El. – feleltem egyszerűen. 

- Te tudtál róla? – nézett rám bosszúsan – Tudtad, és nem ez volt az első, amit elmeséltél? 

- Tudod, hogy én nem vagyok oda értük. – mondtam unottan. 

- De én igeeeen! Basszus, fel tudod fogni, hogy itt van? Láttam Liam Payne-t élőben. Áááááááá! – sikítozott, nekem pedig kezdett megfájdulni tőle a fejem. Lehet, hogy mégis csak jó volt ez a nyugodt környék? 

- Csak ne szállj rájuk, mert ők sem azért vannak itt, hogy őrült tinilányok támadják le őket. – kérleltem. 

- Őket? – vált komollyá az arca, és fürkésző szemeit rám kapta. Na, most elszóltam magam. – Kivel van itt? 

- Louis-val, és… és Harry-vel. – mosolyodtam el.

- Ó, te jó ég! A kétötöd One Direction ugyan ott nyaral, ahol én! – terült el álmodozva az ágyon. 

- Ja, rajtuk kívül és az öregeken kívül senki más nincs itt. – célozgattam, hogy jöjjön már rá magától a dolgokra. 

- Na, meg a herceged, Har… - itt elharapta a mondatot, tágra nyitotta a szemeit, és villám gyorsan ült fel. Én mosolyogva néztem rá. – Na neeeeee! – ámuldozott. 

- Deeeee! – nevettem. 

- Azt ne mondd, hogy a srác, akiről meséltél, aki vacsorát főzött neked, és akiért annyira odavagy, az nem más, mint Harry Styles! 

- De igen. – ismertem be.

- Millyyyyyyy! – sikított megint – Te jó ég! El tudod te képzelni, hogy micsoda szerencsés vagy? 

- Szerencsés? – néztem rá meghökkenve – Mitől vagyok szerencsés? 

- Tudod te, hogy hány millió lány szeretne a te helyedben lenni? – mondta ámuldozva – Valaki teljesen megőrül érte, és még csak egy koncertjükre sem jutott el. Te pedig nem érzed magad szerencsésnek, mikor maga Harry Styles vitt randira tegnap este? 

- Szerencsésebb lennék, ha nem lenne világsztár. – mondtam lehajtott fejjel – Meg ha meg tudnék bízni benne…

- Miért nem bízol benne? – váltott komolyabbra Jade, és közelebb ült hozzám. 

- Mert egy világsztár, aki bárkit megkaphatna. 

- Jajjjjj. – csapott a homlokára barátnőm – Olyan kis butus vagy. 

- Millyyyyyyy! – rontott be az ajtón a kishúgom, és rávetődött az ágyra, pontosabban inkább ránk. 

- Kim! – szóltam rá, miközben a sajgó lábamat simogattam – Miért nem tudsz óvatosabban közlekedni? 

- Itt van Harry! – kiáltotta ragyogó szemekkel, a hasam pedig dobott egy hatalmas bukfencet. 

- Te jó éééég! – pattant fel az ágyról Jade, és az ajtó felé indult. Én viszont elég gyorsan kapcsoltam, és rögtön elé álltam, nehogy ki tudjon lépni az ajtón. 

- Nem mehetsz ki! – szóltam rá.

- De Miért? 

- Mert nem akar őrült rajongókat, meg szerintem nem nagyon örülne neki, ha megtudná, hogy elmondtam másnak is, hogy ismerem őt. 

- De miért? 

- Mert nem akarja, hogy bárki megtudja, hogy itt van ezen a szigeten. – magyaráztam.

- Találkozni akarok vele! – hisztizett Jade. 

- Jó! – adtam meg magam – Elmondom neki, hogy itt vagy, és később találkozhatsz vele. 

- Na, jóóóó! – mondta unottan – Már ez is valami. De most menj, ne várasd meg a hercegedet. – mondta, majd szinte kilökött az ajtón. Odakint egyből megpillantottam Harry-t, aki mosolyogva nézett rám. Gyorsan körülnéztem, hogy megbizonyosodjak a szüleim hollétéről. Szerencsére nem voltak a nappaliban.

- Szia. – köszöntem, mikor elé értem. Ő viszont nem szólt semmit, csak közelebb lépett, és egyből letámadta az ajkaimat. A csókja ugyan olyan édes volt, mint az este, sőt… talán édesebb. 

- Egész éjjel erre vágytam. – suttogta az arcomba, mikor elváltunk egymástól. Nem tudtam mit mondani, ezért csak mosolyogtam rá. 

Harry Styles

- Bocs, de csak most keltem fel. – mondta zavartan, és elkezdte igazgatni a haját, meg a pizsamáját. Még így is csodálatosan nézett ki, pedig látszott rajta, hogy nemrég még aludt. 

- Most bebizonyosodott az, hogy aki szép, az reggel is az. – simítottam végig az arcán, és ő elmosolyodott – Baj van? – tettem fel a kérdést, mert láttam rajta, hogy valami aggasztja. 

- Beszélnünk kell valamiről. – mondta halkan, és lehajtotta a fejét. Na, ne! Csak ezt a mondatot ne mondta volna ki. Miért kell ennek megtörténnie? Most azt fogja mondani, hogy hibáztunk?

6. fejezet: Egy kis nyári románc

Sziasztok! Itt is a legújabb rész, amit már annyira vártatok! Legalábbis remélem! ;) Köszönöm az eddigi kommenteket, de azért emlékeztetek mindenkit, hogy csak akkor lesz heti három rész, ha aktivizáljátok magatokat, és írtok pár sort! ;)

Emily Cook

Elegem van ebből a helyből, elegem van mindenkiből. A laptopomért nyúltam, és amint bekapcsolt, egyből bejelentkeztem a chat-be.

- Jade, Jade, Jade! – futottam végig a neveken – Elérhető! Ez az! – sóhajtottam fel megkönnyebbültem, és rákattintottam legjobb barátnőm nevére. 

- Mi újság a messzi távolban? – hallottam meg a hangját, és megláttam szőke fürtjeit.

- Szia! – köszöntem neki megkönnyebbülve. Olyan jó volt őt látni, végre valaki, aki az otthonomhoz köt. – Annyira elegem van ebből a helyből. 

- Még mindig? – nevette el magát – Annyira azért nem lehet rossz. 

- Rettenetes. – hajtottam le a fejemet. 

- Semmi pasi még mindig? – kérdezte, én pedig rögtön a képernyőre kaptam a fejemet – Deeeeeeeee! Van pasi, ugye? – mosolygott egyből, és kíváncsian nézett rám. Hát igen, a legjobb barátnőm egy pillantásomból tudja, hogy mire gondolok. 

- Nem nagy szám… - rántottam meg a vállamat – A parton találkoztunk tegnap, és dumáltunk egy keveset. Az egyik haverjával nyaralnak itt. – mondta közömbösen, mintha nem emelkedne meg a pulzusom, ha róla beszélek. 

- Jól néz ki? Mennyi idős? Várj csak…a parton találkoztatok, akkor tuti félmeztelen volt. Jó a teste? Azóta láttad már? – csak úgy záporoztak a kérdések Jade szájából, de már hozzászoktam, hogy ilyen. 

- Nem rossz, és szerintem olyan húsz körüli lehet. – meséltem, de persze próbáltam tök laza lenni, már amennyire tudtam a legjobb barátnőm előtt színlelni – Egy párszor már láttam, mert ő is itt szállt meg. 

- Hogy hívják? 

- Valami Harry. – rántottam meg a vállamat. Eszem ágában sem volt elmondani neki, hogy kiről van szó konkrétan, ugyanis tuti, hogy nem tudná tartani a száját. – Bocs, telefon. – mondtam, mikor elkezdett rezegni a készülék a kezem mellett – Tessék?

- Szia, szépségem! – hallottam meg a mély, búgó hangot a vonal másik végén. 

- Harry? – kérdeztem, és egyből a laptopom képernyőjére néztem. Jade tátott szájjal nézett rám, majd mosolyogni kezdett. – Honnan tudod a számomat? 

- Az legyen az én titkom.

- Kezdek félni tőled. – mosolyodtam el. 

- Találkozhatunk ma? 

- Egész nap veled voltam…

- Tudom, hogy unalmas vagyok, de annyira talán nem, mint ez a hely. – mondta nevetve.

- Nem vagy unalmas, de nem kellene ennyit együtt lennünk. Nem gondolod?

- Nem gondolom. – vágta rá egyből.

- Na jó, de ma nem. Eléggé elfajultak nálunk a dolgok anyámmal, nem kéne tovább rontanom a helyzetet. 

- Akkor holnap? Elvileg a mainál jobb idő lesz. Lemehetünk a partra.

- Legyen. – egyeztem bele – Akkor holnap.

- Holnap. – mondta, és hallottam, hogy mosolyog. 

- Ááááááá! Ő volt, ugye? – sikított egyből Jade, mikor letettem e telefont. 

- Igen. – mosolyodtam el.

- És miért nem akartál vele menni? 

- Öhm…Tudod, hogy nem tudok úszni. Nincs kedvem a partra menni. – találtam ki gyorsan. 

- Na persze. – húzta össze a szemöldökét. 

- Na jó… Az igazság az, hogy nem akarok vele lenni, mert nem akarom, hogy esetleg többet kezdjek érezni. 

- Miért? – nézett rám értetlenül Jade. 

- Mert… - a kerekek szélsebesen forogtak az agyamba – Messze lakunk egymástól. 

- Ohhh… - húzta el a száját – Az nem jó, csajszi. 

- Hát nem. – mondtam, és örültem, hogy bevette a dolgot. 

- De azért érezd jól magad vele. – mosolygott rám bíztatóan – Egy kis nyári románc nem árt meg senkinek sem. 

- Nem. – mondtam, de belül ordítottam. Ha Harry nem az lenne aki, akkor ez mind okés lenne. De így, hogy ezentúl is bármelyik újságban, vagy a tévében láthatom, a rádióban hallhatom, esetleg Londonban találkozhatok is vele… Ez így nem lenne jó.

- Akkor meg? Érezd jól magad, és minden este beszámolót kérek! – kacsintotta rám Jade, majd miután érzékeny búcsút vettünk egymástól, elterültem az ágyon, és egyből elnyomott az álom. 

Másnap reggel ébredtem csak fel, méghozzá arra, hogy a húgom beront az ajtón. 

- Milly! Milly, ébredj fel! – éreztem, ahogy mellém ugrik az ágyra, és rángatni kezdett – Gyere gyorsan!

- Mi a franc van? – ültem fel álmos fejjel. 

- Itt van! – mondta hatalmas, izgatott szemekkel Kim.

- Ki van itt? 

- Hát Harry! – suttogta, mintha bárki is meghallhatta volna. 

- Tessék? – tértem egyből magamhoz, és kiugrottam az ágyból – Hol itt? Itt lakásba? 

- Aha. – bólogatott Kim – Téged keres, vagyis érted jött. 

- Értem? – kérdeztem zavartan, majd egyből leesett, hogy mire gondol. Tegnap megbeszéltük, hogy ma találkozunk, és kimegyünk a partra. Egyből az ablak felé néztem, és nyugtáztam, hogy csodás idő van odakint. Eddig tartott a rossz idő? Pedig valahogy jobban örültem volna neki, ha ma is esik az eső. Nem akarok Harry-vel lenni…pontosabban nagyon is akarok, de nem szabadna. Gyorsan a tükörbe néztem, megigazítottam a hajamat, és kisiettem a nappaliba. – Anyáék? – néztem vissza a húgomra az ajtóból.

- Lementek az étterembe. – válaszolta, és én egy cseppet megnyugodtam. Nem akartam még apámat hallgatni egy órán keresztül, ahogy arról prédikál, hogy minek megyek el egy ismeretlen fiúval.

- Szia. – köszöntem mosolyogva az ott álldogáló srácnak. Annyira dögös volt, fürdőnaci volt rajta, és egy ujjatlan felső, amiben látszódtak a tetkói, és nem utolsó sorban az izmai. A fürtjei most is szerteszét ágaztak a fején, és mikor meglátott, beletúrt a szokásos módon. 

- Szia. – mosolygott rám, megvillantva hófehér fogsorát – Indulhatunk?

- Az igazat megvallva miután tegnap beszéltünk, én elaludtam, és most ébredtem fel. Le kellene fürdenem, meg hasonlók. 

- Hasonlók? – nézett rám furcsán – Különben is, minek fürdesz? Ott a tenger, úgyis vizes leszel. 

- Nem, nem leszek vizes, mert nem fogok belemenni. – válaszoltam makacsul. 

- Na jó, akkor majd napozol. – egyezett bele – De most ne húzzuk az időt. Bújj bele a fürdőruciba, és gyere. 

- Oké. – bólintottam unott képpel, de belül szárnyaltam az örömtől. 

Visszafutottam a szobámba, felkaptam a legjobb bikinimet, majd rá egy hosszabb pólót, és visszasiettem Harry-hez. 

- Mehetünk, viszont nem hagyhatom itt a húgomat egyedül. – mondtam elhúzott szájjal, ám ebben a pillanatban kinyílt az ajtó, és megjelentek a szüleim – Szuper. – kiáltottam fel, és karon ragadtam Harry-t – Akkor mi mehetünk is. Majd jövök! Sziasztok! – kisiettem az ajtón, egészen a liftig, és húztam magam után Harry-t, aki köpni-nyelni nem tudott. Mikor kinyílt a felvonó ajtaja, egyből beléptem, őt is magammal rántva. Mikor elindultunk lefelé, csak akkor vettem észre, hogy még mindig fogom a kezét, ő pedig csak áll mellettem, és mosolyog. Egyből visszarántottam a karomat, és zavartan elfordultam. 

- Mit mosolyogsz? – kérdeztem talán egy kissé durván.

- A szüleid nem bírnak engem, ugye?

- Tessék? Neeeeem… Nem erről van szó, csak az apám… - hajtottam le megsemmisültem a fejemet – Az apám félt minden hímnemű egyedtől. 

- Megnyugodhat, mert én nem harapok. – mondta nevetve, pont, mikor kiszálltunk a földszinten. 

- Hova is megyünk? – váltottam egyből témát, mielőtt belemerülnénk a pasi-csaj dologba. 

- Nincs olyan messze, csak pár perc séta. Van egy tök jó hely, és hidd el, ott senki nem fog minket zavarni.
- Oké. – bólogattam. Naná, hogy azért megyünk a partnak egy eldugott szakaszára, hogy nehogy meglássa valaki velem. Kissé csalódott voltam, de hát én is ugyan ezt akarom, nem? Nem akarok tőle semmit, azt sem akarom, hogy bárki megtudja, hogy ismerem őt. – Na és mit fogunk csinálni? Úgy értem, hogy te gondolom, úszni szeretnél. Addig én mihez kezdek? Még csak a könyvemet sem hoztam el. – mondtam kicsit elkenődve.
- Tanulsz. – bökte ki, és ledobta a pólóját a homokba. Ezek szerint megérkeztünk. Hát tényleg elég eldugott a hely, köröskörül sziklákkal.

- Tessék? – néztem rá értetlenül.
- Megtanítalak úszni. – mondta izgatottan. 

4. fejezet: Titanic

Sziasztok! Mivel elég jól haladok az írással...egyenlőre...ezért úgy döntöttem, hogy heti három rész lesz, méghozzá hétfőn, szerdán, és pénteken. Remélem, hogy örültök neki, és még több kommentet kapok majd ;) Minden a visszajelzéseken múlik! ;) 

Nem tudom, hogy meddig lesz ez így, de amíg van mit feltennem, és van ihletem írni, addig biztosan. :)

Emily Cook

Másnap reggel már korán felébredtem, de ezen nem is csodálkoztam, hiszen kint tombolt a vihar. Csodás… Nem elég, hogy utálok itt lenni, még a szállodából sem lehet kimozdulni, mert a fákat szinte kicsavarja az orkán erejű szél. Még feküdtem egy darabig a szobámban, ami Kim-mel közös volt, majd egy kis idő után kimásztam a nappaliba.

- Te merre jártál tegnap, kishölgy? – támadott le egyből az apám, amikor leültem a kanapéra.

- Nektek is jó reggelt. – válaszoltam unottan.

- Tehát? 

- Apa! A parton sétáltam, ugyanis anya megengedte. Ez akkora baj? Mit gondolsz, hogy elrabol valaki? Vagy én magam szökök meg innen? – néztem rá gúnyosan, de csak egy szigorú pillantást kaptam. 

- Csurom víz volt minden a fürdőszobában, beleértve a ruhádat is, ami este rajtad volt. – vette át a szót anyám, aki éppen valamin ügyködött a konyhában – Mit csináltál? Kedvet kaptál egy kis esti fürdőzéshez? 

- Elég nagyok voltak a hullámok, én pedig a parton üldögéltem. – válaszoltam lazán, miközben váltogattam a csatornákat a tévén – Mi a franc? Egy kis vihar, és máris nincsen élet ezen a szar helyen? – dobtam le a távirányítót, mikor végigzongoráztam az összes csatornán, de sehol nem találtam adást. 

- Vigyázz a szádra a húgod előtt! – szólt rám apám, de én csak vágtam egy gúnyos pofát.

- Megyek, körülnézek. 

- Hova mész ilyen időbe? – kérdezte ijedten anyám – Nehogy kimenj a szállodából.

- Anya… A szállodában nézek körül. Megnézem, hogy milyen a medence. 

- De ne legyél sokáig, és siess vissza ebédre.

- Nem vagyok éhes, majd eszek odalent valamit. – mondtam, és kivágtam a bejárati ajtót, és olyan gyorsan siettem, amilyen gyorsan csak a lábaim bírták. Szerettem a családomat, de már most elegem volt belőlük. Inkább üldögélek egész nap a beltéri medencénél, minthogy velük legyek.

- Szia, szép hölgy! – hallottam meg a hangot, mikor kinyílt a lift ajtaja. 

- Szia! – felnéztem, és szembe találtam magam Harry-vel – Te követsz engem? 

- Igazság szerint hozzád indultam. – ismerte be.

- Tényleg? – néztem rá furcsán – Miért is? 

- Mert akár hányszor találkozunk, mindig faképnél hagysz, és mivel ma elég rossz idő van, arra gondoltam, hogy csinálhatnánk valamit együtt. 

- Mi ketten? – húztam fel a szemöldökömet – Együtt?

- Miért is ne? Gyere. Szállj be! – húzott be a liftbe, mielőtt becsukódott volna köztünk az ajtó – Miért furcsa, hogy mi ketten csinálunk együtt valamit?

- Harry! – néztem rá lemondóan – Nem félsz, hogy valaki lekap minket, és az újságok címlapján leszünk? 

- Nincs itt senki olyan, és már megszokta mindenki, hogy csajokkal mászkálok. Majd azt mondom, hogy csak haverok vagyunk, azt mindig beveszik. – mondta lazán, de igazából nem erre a válaszra számítottam. 

- Hova megyünk? – váltottam inkább témát, mielőtt meglátja rajtam, hogy elkenődtem a válasza miatt. Pont ekkor léptünk ki a liftből, és elindultunk egy hosszú folyosón. 

- Van egy jó ötletem, de nem tudom, hogy terveztél-e valamit mára. – nézett rám kérdőn.

- Csak elmenekültem anyámék elől. Nem bírtam volna egész nap velük lenni egy légtérben, mert már az agyamra mennek. Apám félt mindentől, anyám meg azt hiszi, hogy a barátnőm, és elmondok neki mindent a szerelmi ügyeimről. – hadartam, és észre sem vettem, hogy miket mondok.

- Szerelmi ügyek? – nézett rám kíváncsian – Biztos tudja, hogy hiányzik a pasid, és ő csak vigasztalni akar, nem? 

- A pasim… - nevettem el magam – A pasik és én külön világ vagyunk.

- Miért?

- Mert nem éppen vagyok a fiúk kedvence. Túlságosan is nagy a szám, és nem vagyok plázacica. Ez a baj velem minden pasi szerint. 

- Akkor azok a pasik idióták. – mondta mosolyogva, és megállt az egyik ajtó előtt, kinyitotta, majd előre engedett. Vagyis csak akart, de én nem mentem be, csak kérdőn rá néztem. – Mi az? – kérdezte.

- Menjek be hozzád? – néztem rá kérdőn.

- Nem vagyok egy perverz alak, hidd el nekem. – kacsintott rám – Ha az lennék, már tegnap este a parton, a korom sötétben elkaptalak volna. 

- Hülye. – nevettem el magam és beléptem a nappaliba. Nagyjából ugyan úgy nézett ki minden, mint a mi lakrészünk, de itt meglátszott, hogy pasik laktak, ugyanis teljes káosz volt az egész nappali. 

- Bocs a rendetlenségért, megkértem Lou-t, hogy pakoljon össze, de úgy látom nem jutott el az agyáig. – nézett körbe mérgesen – Olyan, mint a gyerekek. Nem tud rendet tartani. Louuuuuuu! – kiáltotta el magát, amitől egy kissé még én is megijedtem. 

- Ó, te jó ég! – kaptam a fülemhez – Nem félsz, hogy az ilyen ordibálásoktól elmegy a hangod? 

- Bocs! – mosolygott rám bocsánatkérően – Nincs itthon. Gyere, menjünk a szobámba. – mondta, majd ismét előre engedett.

- Hmmmmm… - csak ennyit mondtam, és mosolyogva néztem körbe a szobában, ami úgy nézett ki, mintha bomba robbant volna. 

- Mi az? – nézett rám kérdőn. 

- Szerintem nem csak Louis haverodnak köszönhető a kinti rendetlenség. – mondtam, és rá néztem. 

- Jó, talán én is besegítettem kicsit. – nevette el magát, és zavartan a hajába túrt. Úgy látom, hogy ez amolyan szokása lehet. Ha ideges, akkor a haját igazgatja. Mondjuk a göndör fürtjei mindig szerte-szét állnak, de nagyon jól néz ki velük. 

- Jut eszembe, honnan tudod, hogy melyik emeleten szálltunk meg?

- A recepciós elég készséges volt velem. – válaszolta lazán, miközben egy kupacba dobálta a szanaszét szórt ruhákat. 

- A fiatal lány recepciós? – szekáltam. 

- Nem. – nézett rám gúnyosan – Fiatal lányok előtt nem igazán mutatkozok, nehogy felismerjenek.

- Ezért menekültél előlem is? 

- Aha. Nem akartam, hogy valami őrült rajongó ismerjen fel, és egyből világgá kürtölje, hogy hol vagyok. De szerencsére te nem vagy a rajongóm. – nevette le magát, és közelebb lépett hozzám. Idegesített az ilyen megmozdulásaival, ugyanis egyből zavarba jöttem tőle. Pedig én nem is vagyok az a fajta csaj, aki egyből elpirul, ha egy pasi a közelébe megy. 

- Honnan tudod, hogy nem hívtam már fel a világ összes tévécsatornáját, és paparazziját? – szóltam vissza, majd távolabb léptem. Muszáj volt valami ilyet szólnom, hogy ne tudjon legyőzni a beszólogatásban. Harry nem mondott semmit, csupán mosolygott. 

- Na, most hogy rend van… - kezdte.

- Pontosabban, most, hogy egy kupacba szórtál mindent… - javítottam ki.

- Ne köss belém. – játszotta a megbántottat – Tehát most már nekiállhatunk. – mondta, és az ágyra mutatott.

- Pontosan mire is célzol? – néztem rá kérdő és kikerekedett szemekkel. 

- A film…A filmre gondoltam. – kapott észbe, és a DVD-lejátszóhoz sietett, majd bekapcsolta – Csüccs le!

- Mi ez? 

- A film, amit még nem láttál. – mondta, és helyet foglalt mellettem. Igazából az ágy legnagyobb részén ő feküdt, én pedig mellette ültem, összehúzva magam.

- Titanic? – kérdésemre helyeselni kezdett – Oké, habár nem mondom, hogy nem fogok elaludni, ugyanis nem sokat aludtam az éjjel. Utálok idegen helyen éjszakázni. – borzongtam meg, és a szállodai ágyamra gondoltam. Igaz, hogy hasonlított Harry-éhez, de ez valahogy kényelmesebb volt. 

- Semmi gond, ha elalszol, majd bepótoljuk legközelebb. – mondta, és még jobban elterült az ágyon. 

Alig, hogy elkezdtük nézni a filmet, odakint pakolászást hallottunk, majd hirtelen kivágódott az ajtó. 

- Harry! – szólalt meg az ajtóban álló fiú, majd mikor észrevett engem, eléggé meglepődött – Ó! Bocsi. – mondta, és beljebb jött, majd levágódott velem szemben az ágyra – Szia! Te biztos Emily vagy. – nyújtotta felém a kezét nagy lelkesedéssel – Harry tegnap óta csak rólad beszél. – mondta, és pedig kérdőn az említettre néztem, aki természetesen megint a haját igazgatta – Mit néztek? Óóóó! A Titanic? A szuper film…

- Lou! – szólalt meg Harry elég hangosan, félbeszakítva barátját, akit szinte lelőni sem lehetett.

- Igen? 

- Nincs valami dolgod? 

- Nincs.

- Biztooooos? – sziszegte Harry idegesen.

- Óóóóó! De! Most, hogy mondod, már eszembe jutott. – mondta Louis, és felpattant az ágyról – Nem is zavarok tovább. – és már el is tűnt az ajtó másik oldalán. 

- Nagyon édes a barátod. – mondtam mosolyogva.

- Édes? Tetszik? – húzta fel a szemöldökét.

- Nem úgy értem… - tekertem meg a fejemet – Hanem kedves. 

- Az, csak sokszor nem lehet leállítani. Na, nézzük tovább a filmet. – mondta, majd megnyomta a play gombot, ugyanis mikor Louis bejött, megállította a képet.

- Teháááááát, egész nap csak rólam beszélsz? – néztem rá hatalmas szemekkel, és angyalian mosolyogtam rá. 

- Maradj csendben, és nézd! – mondta nevetve, és a karomnál fogva fekvő helyzetbe húzott. Elég közel kerültem hozzá, de nem zavart, és szerintem őt se, ugyanis miután már én is feküdtem, még közelebb helyezkedett hozzám.