2. fejezet: A pasibarlangban

A kanapén feküdve, csukott szemmel hallgattam újra és újra a Gotta Be You című számot. Magam sem értettem, hogy miért, hiszen rettentően bosszantottak Harry magas hangjai, de valahogy mégis megnyugtatott. 

- Hahóóóó! – a kivágódott ajtón Victoria vágtatott be, Tracy-vel a nyomában – Hallom gyakorolsz. Hogy ment az óra? – körbenézett – És hol a tanárod?

- Otthon. – válaszoltam anélkül, hogy rájuk néztem volna.

- Simon szerint jól ment az óra. – szólalt meg Tracy, mire felpattantam.

- Mi? Ezt ki mondta?

- Ő. Alig egy fél órája kapott egy hívást, amiben a rejtélyes tanárod elmondta neki, hogy remekül ment a gyakorlás, és hogy holnap is jön.

- Apropóóóóó. – nézett rám Vic, miközben ledobta magát a kanapéra, és bekapcsolta a tévét – Ki a tanár?

- Harry. 

- Milyen Harry?

- Harry Styles, a One Direction-ből. – a válaszom egyszerű volt, de a lányokat annál jobban meglepte a dolog.

- Neeeeeee. – sápítozott Vic – A cuki göndör?

- Ja.

- Jaaaa? Ezt csak így mondod? – Tracy-t nem sok dolog hozta lázba, de úgy láttam, hogy Harry nevének kiejtése óta sokkban volt.

- Miért fontos ez? – kérdeztem őket.

- Te jó ég! Micsoda lehangoló vagy. – Vic gúnyosan nézett rám.

- Nemhogy örülnél neki. Ez szuper lehetőség, hiszen világhírű. Oké, hogy egész Anglia ismer már minket, de őket az egész világ ismeri, és jól jön egy kis segítség. – ecsetelte Tracy.

- És az sem hátrány, hogy rohadt jó pasi. – kuncogott Victoria, amire mosolyogva megtekertük a fejünket. Tipikus. – Azt mondtad, hogy jön holnap is?

- Igen. De nem azért, hogy rajta csüngj, hanem azért, hogy segítsen. Csodálom is, hogy visszajön, mert ma eléggé hülyén viselkedtem vele. 

- Mit csináltál már megint? – Vic szemforgatva nézett rám – Simon megmondta, hogy normálisan viselkedj vele. Belegondoltál egyáltalán abba, hogy rohadtul nincs neki arra ideje, hogy a téged pesztráljon? Gondolom, van jobb dolga is.

- Jól van na. Elkezdtünk énekelni, nekem meg nem ment a magas hang. Rohadtul éreztem magam előtte, mégiscsak az ő dalukat fogjuk énekelni, és én meg elszerencsétlenkedem. – folyt belőlem a szó.

- Oké. Fejezzük ezt be, és menjünk aludni. – próbálta lecsillapítani a hangulatot Tracy. Általában ő volt az, aki villámhárítót játszott köztünk, mert Vic és én ugyan olyan természetűek vagyunk, és általában nem tűrjük, hogy a másiknak legyen igaza.

- Én fürdök először. – pattant fel Vic, és már el is tűnt a becsapódó fürdőajtó mögött.

Másnap arra ébredtem, hogy valaki eszét vesztve nyomja a csengőt. Ránéztem az órára, ami még csak nyolcat mutatott. 

- Mi a franc… - kimásztam az ágyból, és csukott szemmel csoszogtam el a bejáratig, ahol még mindig szólt a csengő. Kinyitottam az ajtót, ahol az újdonsült magántanárom állt, kezét még mindig a csengőn tartotta.

- Befejeznéd? – kérdeztem fáradtan, majd a keze után nyúltam, és félrelöktem azt. 

- Felébresztettelek? – kérdezte, de biztos voltam benne, hogy nagyon jól tudja a választ rá. Arcán hatalmas, vidám mosoly terült el, és rendkívül kipihentnek tűnt. 

- Mi a francot keresel itt hajnalok hajnalán? – a kérdésem közben belépett a lakásba, és a szokásos módon elterült a kanapén.

- Érted jöttem.

- Értem jöttél? Mégis hova akarsz engem vinni? – egyből felébredtem, és hatalmas, kíváncsi szemekkel néztem rá.

- Az meglepetés. 

- Nem szeretem a meglepetéseket, Harry. – most először mondtam ki a nevét, amin ő is meglepődött.

- De óránk lesz, te vagy a diák, és én vagyok a tanár. Én vagyok a főnök. 

Felhúztam a szemöldökömet, mire kisfiús mosolyra húzta a száját. 

- Kérek negyed órát. Oké? 

- Elég lesz negyed óra? – csodálkozott.

- Nekem nincsenek égnek álló, kusza fürtök a fejemen, amiket óráikig kell igazgatnom, hogy álljanak valahogy. – vágtam oda neki, és kedvességet színlelve mosolyogtam rá. 

- Nem igazgatom órákat. – sértődötten túrt a hajába, én pedig nevetve otthagytam. 

Berohantam a szobába, és felkaptam egy fehér, horgolt ujjatlan felsőt, egy farmer rövidnadrágot, aminek az eleje csipkével díszített, illetve egy narancsságra tornacipőbe léptem bele. Csinos, mégis kényelmes öltözéket akartam, ki tudja, hogy hova visz ez az őrült. Hosszú, barna hajamat kontyba kötöttem, és tettem az arcomra egy kis pirosítót, a szemeimet pedig tussal, és szempillaspirállal emeltem ki.

Fogtam egy táskát, és elindultam a nappaliba. Harry a kanapén ült, és nézegetett valamit. Jobban megfigyelve láttam, hogy a lányokkal közös képeinket nézegeti. Csináltunk egy albumot, mikor bekerültünk a versenybe, és ebbe rengeteg képet tettünk, visszatekintve egészen a kiskorunkig.

- Az nem éppen publikus. - szólaltam meg az ajtófélfának dőlve, mire ő összerezzent ijedtében.

- Nagyon cuki vagy meztelenül. – mutatta felém az egyik kiskori képemet. 

- A „cuki” nem éppen az a szó, amit egy lány szeretne hallani a meztelen testére vonatkozva. – mondtam neki tettetett komolysággal, mire elvörösödött. Elnevettem magam, ő pedig felpattant a kanapéról, és az ajtó felé indult.

- Induljunk. – mondta határozottan, és kitolt az ajtón.

- Hova megyünk? – kérdeztem az autóban ülve.

- Próbálni. 

- De miért nem lehet otthon próbálni?

- Mert nem mi próbálunk, hanem a banda.

- Milyen banda? – néztem rá értetlenül.

- Hát milyen? A mi bandánk.

- A 1D? Minek viszel te engem a ti próbátokra?

- Hogy halld a hangunkat.

- Bekapcsolom a CD lejátszót, és hallom a hangotokat. 

- Nagyon vicces kedvedben vagy ma, ugye? – kérdezte mosolyogva.

- Nem vicceltem. – meredtem rá komoly tekintettel, amire csak megcsóválta a fejét. 

- Megérkeztünk. – szólalt meg pár másodperc múlva. Egy nagy ház előtt álltunk meg, majd bementünk egy kisebb ajtón. A terem úgy nézett ki, mint egy igazi pasi barlang. Egy csocsóasztal volt középen, az egyik sarokban egy kanapé, azzal szemben egy nagy tévé, amire rá volt kötve valamilyen játékkonzol, a másikban pedig mindenféle hangszer. Mikor beléptünk az ajtón, éreztem magamon a kíváncsi tekinteteket.

- Hali. – pattant fel az egyik fiú a nagy fotelból, és elém ugrott. 

- Louis Tomlinson. – mutatkozott be. 

- Olivia Wilson. 

- Oké. – Harry pillanatok alatt szétszakította a kézfogásunkat, és a terem közepe felé tolt – Ők itt Liam, Niall és Zayn. Fiúk, ő Olivia. 

- Örülünk, hogy megismerhetünk személyesen is. – fogott velem kezet Zayn – Fantasztikusak vagytok, és Harry rengeteget mesélt rólad tegnap. 

- Tényleg? – néztem Harry-re mosolyogva, de ő elfordította a tekintetét, és a többiekhez szólt. 

- Kezdjük srácok, mert van még ezer dolgunk. 

- Mindig ilyen… öhm… parancsnokként viselkedik? – súgtam oda Liam-nek, aki mellettem állt.

- Ez még semmi. – nevetett – Látnád a koncertek előtt. Nem néznéd ki belőle, mi? 

- Oké. Igazából ez nem hivatalos próba, csak miattad hoztuk össze. – fordult felém Harry. 

- Miattam? Miért?

- Segíteni. – szólalt meg Louis nagy mosollyal az arcán, a hatalmas kék szemei csak úgy vibráltak az arca közepén.

- Ohhh… Értem. Asszem. 

A fiúk többször is elénekelték a számot, és én úgy éreztem magam, mint egy rajongó tinilány. Felülmúlhatatlan érzés volt, hogy mind az öt srác nekem énekelt. 

- Most te jössz. – mondta Harry, és felhúzott a kanapéról, ahol eddig ültem.

- Mi meg lelépünk. – mondta Niall.

- Máris? – néztem rájuk megdöbbenve.

- Csak beugrottunk, mert Harry megkért rá, hogy segítsünk megmutatni neked, hogy hogyan add elő a számot. – szólalt meg Liam is.

- És hogy felspanoljunk kicsit. – tette hozzá Louis mellém lépve – Maradhatok? – Harry felé fordult, aki egyből rávágta a válaszát:

- Nem. Hárman nem megyünk semmire sem. 

- Jóóóó. Akkor mindegy. – mondott le róla Louis, majd miután mindannyian elköszöntek, magukra hagytak minket.