2013. október 31., csütörtök

10. fejezet: Pár perc a kezdésig


Sziasztok! Tudom, hogy ez az időpont inkább késő szerda éjszakai időpont, mint kora csütörtöki, de dátum szerint már csütörtök van, tehát itt az új fejezet ideje. Ez, hogy ilyenkor teszem fel a részt, csak kivételes eset, ugyanis holnap egész délelőtt áramszünet lesz kis utcánkban, délután pedig nem leszek itthon. Tudom, hogy be is időzíthetném a részt, de most hogy így elkészítettem, és leírtam mindent ide, nem tudom megállni, hogy ne tegyem most közzé. Aztán, ha már most felrakom, akkor talán este, mikor megnézem az oldalt, örülhetek a kommenteknek, és a pipának, esetleg a feliratkozóknak is. Illetve ha már itt tartunk, szeretném megköszönni annak a két embernek, akik már feliratkoztak, illetve kommiztak. Nagyon jól esik, köszönöm!
Várom a további feliratkozókat és hozzászólásokat, vagy legalább a pipákat!
De nem is húzom az időt, itt az új fejezet:


Reggel hangos kiabálásra ébredtem. Kimásztam az ágyból, és a nappaliba vonszoltam magam, ahol Vic éppen Tracy-vel ordítozott.
- Elmagyarázná nekem valaki, hogy miért kell korán reggel ordítozni? – kérdeztem álmosan, és a konyha felé vettem az irányt, hogy igyak valamit. Enni nem tudtam, ugyanis abban a pillanatban felfordult a gyomrom, amint felébredtem, és rájöttem, hogy ma élő adás. Biztos voltam benne, hogy a két barátnőm is ezért olyan feszült már hajnalok-hajnalán. 
- Felvette a cipőt, amit én akartam. – kiabált tovább Vic. 
- Mert megy a szerelésemhez. – mutatott végig magán Tracy. 
- Először is… - kezdtem – az az én cipőm. Másodszor, komolyan gerjesztitek egymást? Pont ma? Este fellépünk, nem lenne jó, ha tiszta idegbetegek lennénk, ugye? – mind a ketten bólintottak. Furcsa volt, hogy nem Tracy békít engem és Vic-et, hanem én őket. Ilyen sem volt még. – Harmadszor pedig, hova készültök már most?
- Mi az, hogy már most? – nézett rám Tracy – Te miért nem készülsz? Lassan dél van. 
- Déééééél? – néztem rá a nagy faliórára. Az ágyamból kikelve még arra sem volt időm, hogy megnézzem, mennyi az idő. Azt gondoltam, hogy korán van még, hiszen minden nap szinte hajnalban keltem. Talán pont ezért sikerült ma rendesen elaludnom. - El sem hiszem, hogy nem keltettetek fel!
Egyből a szobámba rohantam, és felöltöztem. Egy farmert, és egy egyszerű, ujjatlan felsőt vettem fel, a lábaimat pedig egy tornacipőbe bújtattam. Úgysem lesz rajtam sokáig ez a ruha, hiszen amint a stúdióba érünk, kezelésbe vesznek a sminkesek, fodrászok, és stylist-ok. 
Pár perc alatt el is készültem, és egy órakor már a megszokott stúdió hátsó bejáratánál lépkedtünk. 
- Miért voltam benne biztos, hogy ti lesztek az utolsók? – kérdezte Helen, a fodrászunk, amint beléptünk az ajtón. Az arcát nem láttam meglepettnek, már megszokta, hogy soha sehova nem érünk oda időben. 
- Csipkerózsikát délben vetette ki az ágy! – mutatott felém Vic, miközben leült az egyik székbe, és megszabadította haját a napszemüvegtől, ami a feje tetején foglalt fejet, amolyan hajpántként. 
- Kussolj! – vágtam vissza – Keltettél volna fel. 
- Látom már elemetekben vagytok! – hallottuk meg mentorunk hangját az ajtóból – Remélem, hogy pár óra múlva is így lesz.
- Szia! – köszöntünk neki. 
- Készen álltok? – kérdezte, miközben leült az egyik fotelba, és figyelte, hogy a fodrászok már javában a hajunkban turkálnak. 
- Asszem igen! – felelte Tracy. 
- Csak azt hiszed? – nézett rá felhúzott szemöldökkel. 
- Készen állunk. – bólintott magabiztosan Vic. 
- Olivia? – fordult felém Simon. 
- Tessék?
- Izgulsz? – jött közelebb hozzám. A hangunkat már csak Helen hallotta, aki a vizes hajamat fésülte ki, Vic haját már szárították, Tracy pedig most ült be a mosóba. 
- Egy kicsit. – bólintottam egy apró, zavart mosoly kíséretében.
- Az nem baj. Tudom, hogy jók lesztek, és…
- Simon! – vágott a szavába egy stábtag, aki fülessel a fején, és papírokkal a kezében szaladgált fel, s alá – Keresnek. 
- Ki? – nézett rá összehúzott szemekkel.
- Én! – szólalt meg egy vidám hang az ajtóban, amire hatalmasat dobbant a szívem. Egyből megpördültem a forgószékkel, nem foglakozva azzal, hogy Helen éppen egy hajcsavaróra tekerte az egyik tincsemet. Egy pillanatra rám nézett, aztán egyből Simon-hoz fordult. Valamit suttogtak, hosszú perceken keresztül a folyosón beszélgettek. A tükörből láttam minden egyes mozdulatát, és hogy többször is rám pillant fél szemmel. 
Eközben már mindhármunkat a sminkesek vettek kezelésbe, és a szokásos, vad, és szexi szemeket varázsolták az arcunkra. Már ha lehet ilyet mondani egy sminkre. Tracy félhosszú, sötétbarna haját beszárították, és most természetesen omlott a vállára. Vic sötétszőke haját szög egyenesre vasalták, míg az enyém hatalmas hullámokat kapott. Már mind készen álltunk, csak a ruhákat kellett felvenni. Át kellett mennünk egy másik szobába, ahol a ruháinkat tartották. Mikor kiléptünk a folyosóra, pont az ellenkező irányba indultunk, nem arra, ahol Harry és Simon beszélgettek. Igaz, hogy egy pillanatra megint összetalálkozott a tekintetünk, de tényleg csak egy pillanat volt. 
- Itt van Harry! – súgta oda Tracy. 
- Nahát, ha nem mondod, észre sem vesszük. – válaszolta gúnyosan Vic, de nem is törődtünk vele. 
- Mit keres itt? 
- Honnan tudjam. – vontam vállat, pedig legbelül pontosan ez volt az a dolog, ami engem is foglalkoztatott. Már tisztára le tudtam nyugtatni magam, és a hatalmas gombóc is eltűnt a torkomból, erre csak úgy megjelenik, és a feje tetejére fordul minden a testemben. 
A ruhák, amit a Gotty Be You közben viselünk majd, csodálatosak voltak, még szebbek, mint amilyenre emlékeztem. Mind a hárman estélyi ruhát viseltünk. Vic egy felül ujjatlan, aranyan csillogó, alul fehér, tüll ruhát kapott, Tracy egy krémszínű, szintén ujjatlan, csipkével borítottat, én pedig egy pánt nélküli, szív dekoltázsú, krémszínűt. Csodaszépek voltunk, pedig soha nem voltam elégedett magammal. 
Belebújva a ruhába, visszamentünk az öltözőbe, ahonnan már eltűntek a fodrászok, és a sminkesek is, csakúgy, mint Harry és Simon a folyosóról. 
- Fél óra a kezdésig, lányok! – szólt be az egyik stábtag az ajtón.
- Basszus! – jött ki belőlem egy hangos sóhaj kíséretében, és a lányokra néztem, akik hatalmasat nyeltek. Több adáson vagyunk már túl, de az utolsó fél óra mindig kritikus. – Járok egyet! – felpattantam, beleléptem a fehér magassarkúmba, és kisétáltam az ajtón. A színpad felé vettem az irányt, és már hallottam, hogy megtelt a nézőtér. Behunytam a szememet, és nagyokat lélegeztem. 
- Izgulsz? – jött a kérdés, közvetlen mellőlem. Kinyitottam a szememet, elfordítottam a fejemet, és egy jól ismert mosollyal találtam szembe magamat.
- Egy kicsit… na jó, igen. Nagyon. – nevettem rá idegesen.
- Próbálj meg arra gondolni, hogy nincs senki a nézőtéren, vagy hogy csak a próbán vagy, és nincs ott más, csak…
- Te? – vágtam a szavába, mire meglepetten nézett rám, majd mosolyra húzta a száját. 
- Ha attól jobb, akkor igen. – mondta bizonytalanul. 
- Mindenképpen! – böktem oldalba, és nevetni kezdtünk.
- Nagyon szép vagy. – bökte ki végül. 
- Köszönöm. – néztem rá, de ő nem mert a szemembe nézni – Nem arról volt szó, hogy nem jössz el? – bukott ki belőlem a kérdés. 
- Jövő héten fellépünk a fináléban, el kellett jönni, megbeszélni pár dolgot. De azt hittem, tudod már.
- Honnan tudnám? 
- Mondjuk Louis-tól. – nézett rám végre, de egyáltalán nem tetszett a pillantása.
- Miért tudnám tőle?
- Nem t’om. Egész jóba vagytok. – vont vállat.
- Öhm… Igen? Oké. Akkor maradsz az adás alatt?
- Szeretnéd? – kérdése halk, és óvatos volt. Én csak mosolyogva bólintottam, mire ő is mosolygott. Végre. – Az első sorban leszek, a mentorok mögött. 
- Szuper. 
- Öt perc! – hallottuk a távolból. 
- Mennem kell!
- Sok sikert. Később találkozunk. – mondta, majd egy kisebb hezitálás után lenyomott egy puszit, és tovább állt. 
Egy perc sem telt el, mikor megjelent mellettem Vic és Tracy. 
- Láttuk Harry-t. – mondta Tracy – Még itt van.
- Tudom. – mosolyogtam rá – Beszéltem vele. 
- Gondoltam, hogy őt keresed. – szólalt meg Vic.
- Nem őt kerestem, csak sétálni akartam. – néztem rá szúrósan – Amúgy is, ő jött ide, hozzám. 
- Ne kezdjétek, oké? – figyelmeztetett Tracy – Miért kell ezt csinálni az utolsó percekben is?
- Lányok, készüljetek! – kiáltott egy hang, felharsant a műsor főcímdala, és megkezdődött az üdvrivalgás a nézőtéren.

4 megjegyzés:

  1. Nagyon jó rész lett! Siess a következővel, már nagyon várom!:))

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. szia :) köszönöm :) holnap jön a rész ;)

      Törlés
  2. Szia !
    Ez is az egyik remekműved ! Nagyon tetszik ! Mindegyik rész közül ez az egyik kedvencem :) Szó szerint magamon kívül vagyok... Beleéltem magam. Csak így tovább ! Várom a következő részt.
    Dorcsi <3

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. de aranyos vagy :) nagyon jól esik, hogy így gondolod :)

      Törlés