3. fejezet: Plázatúra

- Gyere. – hívott magával Harry a hangszerek felé – Figyelj! Kezd egy pár hanggal lejjebb az egészet, és akkor ki fog jönni a magas rész is. 

- Ooo…oké. – mellé léptem, és a kezembe nyomott egy mikrofont.

Elindult a zene, most egyből az alappal kezdtük. Ő énekelte Liam részét, én pedig az övét.

- Girl I see it in your eyes you're disappointed

'Cause I'm the foolish one that you anointed with your heart

I tore it apart

And girl what a mess I made upon your innocence

And no woman in the world deserves this

But here I am, asking you for one more chance.

- Can we fall, one more time?

Stop the tape and rewind

Oh and if you walk away I know I'll fade

'Cause there is nobody else

It's gotta be you… - és sikerült. Igaz, hogy nem olyan magasan, amennyire kellett volna, de kezdetnek ez is megteszi. Látva Harry arcán a hatalmas mosolyt, melegséggel töltött el a gondolat, hogy vele énekelhetek. Örültem neki, hogy segít nekem, és szerencsére nem vesztegeti velem az idejét, hiszen minden próbálkozásnál egyre jobban mentek a magasabb hangok, és egyre magabiztosabbnak éreztem magam. 

Már legalább tizedszer próbáltuk a dalt, de Harry ugyan olyan, sőt talán egyre nagyobb beleéléssel énekelt. Egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy megfogja a kezemet, miközben ő énekelt:

- I'll be here, by your side

No more fears, no more crying

But if you walk away

I know I'll fade

'Cause there is nobody else.

- It’s gotta be you

Only you

It's got to be you

Oh, Only you. – talán a meglepettség is, de egy halvány mosoly biztos látszott az arcomon, miközben a közös részt énekeltük. Itt is sikerült néha kiénekelnem a magas végződéseket, de ez sem volt még tökéletes. 

- Fantasztikus voltál. Nagyon jól ment. Simon örülni fog. – mondta lelkesen Harry, mikor végeztünk a próbálással, és a kocsi felé tartottunk, hogy hazavigyen.

- Erről jut eszembe… - kezdtem – Még meg sem köszöntem a tegnapit.

- Mire gondolsz? – húzta össze a szemöldökét, mikor beszálltunk a kocsiba.

- Hát, hogy nem mondtad el Simon-nak, hogy mi történt.

- Ja. Semmiség. Nem akartam, hogy bajba kerülj. Ismerem őt. – vonta meg a vállát. 

- És köszönd meg a srácoknak a nevemben, hogy képesek voltak eljönni azért, hogy segítsenek.

- Tartozunk egy-két dologgal egymásnak, szóval nincs mit köszönni.

- Azért köszönöm. – mosolyogtam felé, mire ő viszonozta azt. 

Egy pár percig csak a rádióból áradó hangos zene szólt a kocsiban, egyikünk sem szólalt meg, majd végül eszembe jutott a mai tervem, így megtörtem a ”csendet”:

- Kitennél a pláza előtt? Vásárlást terveztem mára, és ha már itt vagyunk, akkor jó lesz, ha itt kiszállok.

- Ez jó ötlet. Nekem is vennem kell pár cuccot. – válaszolt csillogó szemekkel.

- Öhm… - nem értettem, hogy mire céloz - Úgy értem, hogy ruhákat, ékszereket, cipőket fogok nézegetni, valószínűleg órákon keresztül.

- Oké. – bólintott még mindig nagy lelkesedéssel – Segítek benne. Vagy inkább te segítesz nekem. – javította ki magát, miután észrevette a tekintetemet. 

- Hát, ha szeretnél jönni, akkor én benne vagyok. – egyeztem bele, de igazából nem értettem, hogy miért szeretne ennyire vásárolni…velem. Elvégre a pasikat nem szokta így lázba hozni a pénzköltés. 

- Szuper! – mondta, majd behajtott a pláza földalatti parkolójába. 

Kiszálltunk a kocsiból, majd liftbe szálltunk. Odabent állt három fiatal lány, akik egyből sugdolózni kezdtek a hátunk mögött.

- Elnézést. – szólalt meg az egyik lány vékony, izgatott hangon, és megbökte Harry vállát – Kérhetek egy autogramot?

- Persze. – Harry hatalmas mosollyal fordult feléjük, és a toll után nyúlt. 

- Köszi. – mondta sípoló hangon a második lány – Te Olivia vagy, ugye? – fordult felém.

- Aha. – a válaszomra pedig a kezembe nyomta a tollat, és a papírt. Nem először kértek tőlem autogramot, de még mindig furcsának éreztem. Miközben aláírtuk a papírjaikat, képeket is készítettek rólunk.

- Ti most jártok? – szólalt meg a harmadik lány is, mire Harry-vel egymásra néztünk. Mind a ketten zavartan mosolyogtunk, majd elkaptuk egymásról a tekintetünket.

- Harry segít nekem felkészülni a következő adásra, ugyanis az ő számukat énekeljük majd. – válaszoltam gyorsan.

- Pedig összeillenétek. Én örülnék neki. – mondta ismét a harmadik lány. 

- Drukkoljatok hétvégén. – mondtam nekik, hogy eltereljen a szót a kínos témáról, és végre valahára kinyílt a lift ajtaja is.

- Hozzá fogsz szokni. – szólalt meg Harry, mikor már a butikok kirakatát nézegettük.

- Mihez?

- Láttam, hogy még meglep, ha autogramot kérnek. Ugye?

- Ja? Igen. 

- Először nekem is fura volt, de idővel már fel sem fog tűnni. 

- Paparazzik jobbról. – súgtam neki halkan, majd bemenekültünk előlük az egyik ruhabutikba.

- Mindenhol megtalálnak. – tekerte a fejét Harry – Várd ki a végét, hogy mit hoznak majd ki ebből.

- Miből?

- Belőlünk. Abból, hogy együtt vásárolunk. 

- Ugyan már. Mégis mit lehet kihozni a vásárlásból?

- Semmit, esetleg azt, hogy együtt vagyunk. – vont vállat lazán.

- Nem baj.

- Nem? – húzta fel a szemöldökét, és kíváncsi, mégis mosolygó tekintettel nézett rám. 

- A rajongóid tudják, hogy nincs így. Ne aggódj.

- Én nem aggódok. Nekem semmi bajom nem lenne azzal, ha járnánk.

- Tessék?

- Mármint ha azt hinnék, hogy járunk. – javította ki magát gyorsan, és zavarában fürtös hajába túrt. 

- De jó az a ruha. – kiáltottam fel, és egy virágos szoknyaruhát vettem le az állványról, hogy legyen valami okom témát váltani. 

- Próbáld fel. – bíztatott Harry, és fejével a próbafülke felé bökött. 

- Oké. Pillanat, és jövök. – mondtam, majd pillanatokon belül már a ruhát ráncigáltam magamra. Egész jól állt, mondjuk nem éppen az én stílusom. Igazából más esetben rá sem néztem volna, de most ez volt kéznél, hogy el tudjam terelni a beszélgetés tárgyát… Mint ahogy mindig teszem.

Felöltöztem, és visszamentem Harry-hez, aki éppen most köszönt el pár rajongójától, akikkel eddig fotózkodott. 

- Azt hittem, hogy megnézhetem rajtad. – nézett rám széttárt kezekkel.

- Nem az én stílusom. – vontam vállat, és tovább válogattam, ő pedig követett, és néha ajánlott pár darabot. Persze mindet elutasítottam egy-egy lesújtó nézéssel. Közben többször szaladt oda hozzánk pár rajongó, akik fotót, és aláírást szerettek volna, és valamilyen okból mindegyik össze szeretett volna minket hozni. 

- Mondtam, hogy ez lesz. – mosolygott Harry, miután újra magunk maradtunk. 

- Majd te tweet-elsz pár mondatot nekik, hogy megnyugodjanak, és ne akarjanak kinyírni engem. – nevettem rá.

- Kinyírni? – értetlenkedett.

- Harry… - fordultam felé – Nem vetted észre, hogy az eddigi nőid micsoda kommenteket, meg üzeneteket kaptak? Ott van Taylor Swift. Biztos vagyok benne, hogy van egy-két olyan rajongód, akik még mindig háborút terveznek ellene, csak mert megcsókolhatott téged. 

- Ugyan már. Az más. 

- Más hát, mert ti tényleg együtt voltatok, mi meg csak haverok vagyunk.

- Barátok. – javított ki.

- Akkor legyünk barátok. – mosolyogtam rá, és belebokszoltam egyet a mellkasába, mire válaszul egy színlelt, sértődött pillantást kaptam.

- Nem iszunk meg egy kávét? Még arra sem volt időm, ugyanis valaki hajnalok hajnalán kirángatott az ágyból. – néztem rá szúrósan, mikor már a második emeletre vezető mozgólépcsőn álltunk. 

- Nekem be kell ugranom a hangszerboltba pár cuccért, de te állj sorba addig. Én fizetek. – majd a kezembe nyomta a pénzt.

- Oké. Mit kérsz?

- Forrócsokit, sok tejszínhabbal, és csokireszelékkel a tetején. – válaszolt halál komolyan, én pedig kérdőn néztem rá – Mi van? 

- Forrócsokit? 

- Aha. De ne felejtsd el, hogy mit kértem rá.

- Igenis, tanár úr. – aki olyan, mint a kisgyerekek.

Bementem a kávézóba, ahol természetesen a fiatal lányok, és egyaránt a felnőttek is összesúgtak mögöttem. Egy idős néni jött oda hozzám, és autogramot kért az unokájának, miközben kikértem Harry forrócsokiját, és az én tejes kávémat.

- Köszönöm, aranyoskám. – köszönte meg a néni, mikor átadtam neki a papírt, és a tollat. A két pohárral a kezemben megfordultam, és elindultam ki a kávézóból. Vagyis csak indultam volna, ugyanis valaki közvetlenül mögöttem állt, talán túlságosan is közel, és teljes erőből belerohantam, a poharak tartalmát magamra, és rá borítva. Idegesen néztem végig a ruhámon, ami teljesen elázott, a lábaimat pedig égette a forrócsoki, amiből én kaptam a nagyobb adagot. Felnéztem a fiúra, aki többször kért bocsánatot, miközben én magamban szitkozódtam. 

- Bocsánat, Olivia. Sajnálom, csak köszönni akartam. – szabadkozott. A szemei elkápráztattak, éppen úgy, mint az első találkozásunkkor.