59. fejezet: Ország-világ előtt

Sziasztok! :) Szomorúan tapasztaltam, hogy nagyon kevés visszajelzés érkezett a legutóbbi részhez. :( De ennek ellenére már ma meghoztam a legutolsó fejezetet, ami remélem, hogy tetszeni fog nektek. Még egy lezáró epilógus hátra van, amiből megtudhattok mindent, ami ebben a részben nem derült ki. Eredetileg már holnap reggelre tervezem, de attól függ, mennyire várjátok majd! :)
Ugyanis szeretném az új történetet már a hétvégén bemutatni nektek! ;)
Nagyon várom a véleményeiteket! ;) Egy-két szó is jól esik. 

Emily Cook

Jade szeme villámokat szórt felénk, miközben Dylan-nel kimentünk a tornateremből, hogy egy csendesebb helyen beszélgethessünk. Pontosabban, hogy ő elmondhassa, amit akar, mert nekem az égvilágon semmi mondanivalóm sem volt a számára. Az után a bizonyos nap után, mikor lebuktatták egymást Harry-vel, nem igazán voltam kíváncsi egyikőjükre sem. Hazudtak nekem mind a ketten, és ezt az átélt nyári kalandok és sérelmek után már nem tudtam elviselni. Így is fél éve teljesen holtponton voltam, nekik pedig még egy lapáttal sikerült rátenniük. Nem azt mondom, hogy nem tölt el megkönnyebbüléssel az a tény, hogy már nem kell Dylan-nel lennem, mert ha úgy vesszük, valamilyen szinten én is hazudtam neki. Elvégre sosem szerettem őt igazán, csak felejteni akartam. Esélyt adni arra, hogy boldog lehessek egy átlagos, kedves sráccal, és elfelejtsem a korántsem átlagos, világsztárt, akit teljes szívemből szeretek a mai napig. 

Hozzám egy olyan fiú illene, mint Dylan. De minek áltassam magam? Minek verjem át őt is, és magamat is? Talán működhetett volna köztünk ez a dolog, ha nem gondoltam volna folyton Harry-re, és nem hasonlítgattam volna őket össze. Ha Harry nem lenne, akkor Dylan lenne. De Harry nagyon is van, hiszen miközben Dylan próbálja elkezdeni a mondókáját, még akkor sem tudok rá figyelni, mert folyamatosan egy bizonyos gyönyörű arc jár a fejemben, hatalmas, csodás zöld szemekkel a közepén, barna, göndör fürtökkel keretezve.

- Khmmm... Szóval... - köszörülte meg a torkát Dylan, miközben az egyik kihalt osztálytermet választottuk ki a társalgáshoz. 

- Szóval? - kérdeztem, és próbáltam sürgetőnek hatni, ugyanis tényleg semmi kedvem nem volt ehhez az egészhez. Megértem őt, és valamilyen szinten nem is haragszok rá, hiszen azért csinálta ezt az egészet, mert engem akart. De jobb ez így, mind a kettőnknek. 

- Szóval... - lehajtotta a fejét, és a kezeivel kezdett babrálni. Én eközben leültem az egyik pad tetejére, ő pedig követte a példámat, és velem szemben foglalt helyet. - Nem is tudom, hogy álljak neki, ugyanis rettentően szégyellem magam. Szerettem volna minél előbb bocsánatot kérni, de eddig nem volt merszem. Tudom, hogy látni sem akarsz, ezért nem is mertelek zaklatni az elmúlt hetekben. Most is talán azért volt hozzá bátorságom, mert a srácokkal megittunk pár felest. - nevetett zavartan, és pedig elmosolyogtam magam. 

- Igen... Talán én is csak azért jöttem el veled, mert Jade feljavította a puncsomat rummal. - bólintottam. 

- Borzasztóan sajnálom, amit tettem. - váltott át ismét komolyabb hangnemre – De annyira féltem, hogy elveszítelek, hogy ő elvesz tőlem... Holott sosem tudott volna elvenni tőlem... - húzta el a száját, és a szemembe nézett. Én szemöldök ráncolva néztem rá, mert nem értettem, mire céloz. - Sosem tudott volna elvenni tőlem, mert soha nem is voltál az enyém. - magyarázta, és egy szomorú mosoly jelent meg az arcán – Még a vak is látja rajtatok, hogy mennyire szeretitek egymást, és mivel én is szeretlek téged, azt akarom, hogy legyél boldog. Van egy olyan érzésem, hogy ez csak vele lehetséges. 

- Nem tudom, hogy jár-e nekem a boldogság. - ismertem be. 

- Tessék? - nevette el magát hangosan – Miért ne járna? 

- Mert becsaptalak téged is.

- Dehogy csaptál be. - legyintett – Csak boldog akartál lenni, és én megértem. 

- Inkább én tartozok neked bocsánatkéréssel. - mondtam zavartan. 

- Nem. Nem hinném, ugyanis tényleg nem voltam veled őszinte. 

- Mármint? 

- Azon a napon szinte erőszakkal vettem rá Harry-t, hogy igyon velem, mert tudtam, hogy gondja van az alkohollal. Hallottam, hogy Jade-del beszéltetek róla... - magyarázta – Arra gondoltam, hogy ha jól leitatom, akkor nem fog odaérni a randira, amit megbeszéltetek, és te dühös leszel. 

- Honnan tudtál a randiról? - értetlenkedtem. 

- Aznap reggel nálad voltam, emlékszel? - kérdésére csak bólintottam – Valójában azért mentem, hogy kikérdezzelek az előző esti randidról. Miközben beszélgettünk, jött egy üzeneted. Tőle. 

- Igen. 

- Én kértem egy pohár vizet. Amíg behoztad, én elolvastam az üzenetet. Elkattant az agyam, és tudtam, hogy nem engedhetlek át neki. Nem tudtam, mi tegyek, de aztán kapóra jött, hogy teljesen véletlenül összefutottam vele az bevásárlóközpontban. Onnantól ment minden, mint a karikacsapás.

- A többi részletet pedig már ismerem. - húztam el a számat, és felfordult a gyomrom, miközben arra gondoltam, hogy mit csinált Harry a pincérlánnyal. 

- Nem teljesen. - tekerte meg a fejét – Nem feküdt le azzal a lánnyal. Csókolóztak, a lány benne lett volna, de aztán Harry leállította. 

- Honnan tudod? - kérdeztem reménykedve.

- Láttam. - ismerte be – Ahogy mondtam, muszáj volt megbizonyosodnom arról, hogy megteszi-e.

- De nem tette. - suttogtam magam elé, alig hallhatóan. 

- Nem. Mert szeret téged. - mosolygott rám Dylan, habár nem volt őszinte öröm benne. 

- Miért mondtad el mindezt?

- Már mondtam, ha vele lehetsz csak boldog, akkor hajrá! - bólintott határozottan, és biztatóan. Tényleg őszintének tűnt, komolyan gondolta, amit mondott. Láttam rajta, hogy nehéz neki, és rettentően sajnáltam, hogy nem tudom viszonozni az érzéseit, hiszen remek srác. Egy igazi főnyeremény... De nem nekem.

- Na végre! - kiáltott fel Jade, több tekintetet is ránk vonva ezzel – Hol a francban voltál már? 

- Beszélgettünk! - nyugtattam, miközben leültem mellé, és kortyoltam egyet a poharamból – Pfujj! Ebbe raktál még rumot, amíg nem voltam itt? - kérdésem inkább kijelentésnem hatott, és természetesen egyből tudtam, hogy igazam volt, barátnőm kárörvendő arcára pillantva. 

- Igyál! - biztatott – Lehet, hogy szükséged lesz rá.

- Mi? Miért? - értetlenkedtem, és kezdtem gyanakodni. 

- Semmi, semmi! - intett le, majd egyből elterelte a témát – Milyen hazugságokkal traktálta tele a fejedet, hogy visszaszerezzen? - kérdezte, és megvető pillantást küldött Dylan felé, aki pár asztallal odébb, már jókedvűen beszélgetett pár haverjával. 

- Nem akar visszaszerezni. - tekertem meg a fejemet, Jade szemei pedig kikerekedtek. Az én figyelmemet viszont, ahogy még egy-két diáktársamét is az kötötte le, hogy a színpadon elkezdtek valamit rendezgetni. - Élő zene is lesz? 

- Pedig azt hittem, hogy most majd térdem állva fog könyörögni. - mondta Jade, figyelmen kívül hagyva az érdeklődésemet a színpad irányába. 

- Nem. Szerinte nem lennék boldog vele, és beismerte, hogy sosem voltam az övé. - mondtam teljes nyugodtsággal. 

- Tényleg? 

- Aha... Szerinte... Ő is úgy gondolja, hogy én csak egy ember mellett lehetek boldog.

- Harry mellett! - mondta ki barátnőm azt, amit én nem tudtam még most sem elismerni – Öhm... Ha már itt tartunk! Van itt valami, ami neked készült. - húzogatta a szemöldökét, majd felpattant mellőlem, és a színpad felé vette az irányt. Mi ez az egész? 

- Halihó, fiúk és lányok! - hallottam meg barátnőm harsogó hangját, ugyanis a színpad közepén álló mikrofonba beszélt. Most már tényleg rettentő kíváncsi lettem, de ezzel nem voltam egyedül, hiszen szinte minden szempár Jade-et figyelte. - Remélem, hogy mindenki jól érzi magát, viszont szeretnék most egy kis figyelmet kérni tőletek. Pihenjetek egyet a sok tánc után! - nevetett – Van itt egy olyan ember, aki mindannyiunk számára ismerős lehet. Kérlek titeket, hogy hallgassátok türelemmel, és megértéssel... Mr. Harry Styles-ot! - harsogta a nevet a mikrofonba, minek hallatán egy emberként morajlott fel körülöttem a tömeg. Mindenki izgatott lett, én pedig lefagytam. Azt sem tudtam, hogy most mi fog történni, aztán akkor megláttam őt. Az egész diáksereg ordítani, és tapsolni kezdett, mikor meglátták a színpadra felsétáló fiút. 

Esetlennek tűnt, mint aki most áll először a nagyközönség elé. Jade közben visszatért mellém, persze több ember is egyből minket kezdett bámulni, és mutogattak felénk. Vagy csak felém? 

- Öhm... - szólt bele a jól ismert mély, és rekedtes hang a mikrofonba, mire egyből megszűnt a suttogás. Mindenki feszülten figyelte a színpadon álló fiút. - Valamit el kell mondanom nektek. - vett egy mély levegőt, és belekezdett a monológjába – Nektek, és az egész világnak tudnia kell az igazat. Rengeteg pletyka terjedt el mostanában arról, hogy van egy lány, akibe totál belezúgtam. Nos, igen. Tényleg létezik ez a lány, ő pedig nem más, mint Emily Cook! - itt végre rám pillantott, én pedig azt sem tudtam, hogy hol vagyok. Mit művel? Tényleg felvállalja az egész világ előtt, hogy ismer? Szinte mindenki elkezdte felém nyújtogatni a nyakát, és döbbenetet láttam pár arcon. Éreztem, hogy elvörösödök, de mielőtt még el tudtam volna süllyedni zavaromban, Harry újra megszólalt a színpadon, hozzám beszélve – Abban a pillanatban beléd zúgtam, ahogy megláttalak a nyaraláson. Még soha nem éreztem magam ennyire szabadnak, és boldognak senki mellett. Nem kellett megjátszanom magam, az az átlagos fiú lehettem, aki amúgy is vagyok. Aztán elkövettem életem legnagyobb hibáját. Letagadtalak ország-világ előtt. Azt mondtam, hogy nem ismerlek, mert védeni akartalak az emberektől. Nem lehettem szerelmes, mert azt hittem, hogy akkor vége lesz az életemnek, és gyűlölni fog mindenki. De aztán egyre nagyobb lett a hiányod, minden pillanatban hiányoztál, és szenvedtem nélküled. Elkezdtem inni, mert azt hittem, hogy az majd segít. De nem segített, sőt, még messzebb taszított minket egymástól. Tudom, hogy rengeteget szenvedtél miattam, és mindenki bántott, mert azt hitték, hogy általam akarsz hírnevet szerezni. Utálhatsz, de nekem akkor is te jelented a világot. Mindennél jobban szeretlek, és nem tudok nélküled létezni. Remélem, hogy még emlékszel erre, mert már akkor szerettelek, mikor először hallhattad ezt a dalt. - mosolygott rám ,és ekkor fellépett a színpadra a One Direction többi tagja is, amitől újra felmorajlott a tömeg, és egy-két izgatott sikolyt is hallani lehetett. Mindenki megindult a színpad felé, de az én lábaim földbe gyökereztek. Aztán Jade a karomnál fogva elkezdett a színpad felé húzni. Elkezdődött a dal, és a srácok énekelni kezdték a dalt, amit Harry nekem írt még a nyáron. Látszott rajta, hogy mennyire meggyötört, de a szemei csillogtak, ahogy rám nézett, és nekem énekelt. 

58. fejezet: Horror

Sziasztok! Köszönöm a visszajelzéseket, kommenteket! :) Nem tudjátok elképzelni, hogy mennyit jelent egy-két szó is.

Meghoztam a legújabb részt, ami nem sok újdonságot tartalmaz, de felvezeti az utolsó részt. Igen, ezen kívül már csak egy fejezet van hátra, plusz a lezárás. Remélem, hogy tetszeni fog, habár még nem döntöttem el, hogy milyen befejezése lesz. Két verzió van bennem! ;)
Addig is a legújabb rész, várom a véleményeket! :)

Emily Cook 

Rettentő sebességgel érkeztünk el a bál napjához. Jade könyörgésére, és Liam győzködésére nagy nehezen, de belementem abba, hogy elmenjek én is. Jade elmondása szerint nagyon örült, hogy végre kimozdulok vele, és nem csak otthon sajnáltatom magam. Liam pedig nagyon hálás volt, hogy nem neki kellett részt vennie a bálon. Erről persze Jade előtt nem beszélt ilyen nyíltan, de nekem nem egyszer rebegett hálát, hogy elmegyek helyette. Nem azért, mert nem akart Jade-del lenni, hiszen tudom, hogy legszívesebben minden idejüket együtt töltötték volna, csupán nem volt kedve az iskolatársaink között bulizni. Nagyon jól tudta, hogy egy perc nyugta sem lenne tőlük, és nem tudná élvezni az estét.

- Hidd el kicsim, hogy nagyon szívesen mennék veletek, de ez mindenkinek jobb lesz így. - nyugtatta Jade-et Liam, miközben az estére készülődtünk barátnőm szobájában. 

- Tudom, de olyan jó lett volna veled lenni! - nyavalyogta Jade a gardróbból, Liam-mel pedig szem-forgatva néztünk egymásra. Ezt a beszélgetést már legalább tízszer eljátszották az elmúlt két órában.

- Ígérem, hogy bepótoljuk. - biztosította a fiú – Elviszlek egy olyan bálba, ahol még életedben nem jártál, és ami ezerszer jobb lesz, mint ez a suli bál. - mondta Liam, miközben az ágyon feküdt, és valami nézhetőt keresett a tévében. Olyan sebességgel váltogatta a csatornákat, hogy időm sem volt felfogni, mi megy éppen. 

- Nem kell úgy felvágni, Nagymenő! - Jade szúrós pillantással nézett ki a gardrób ajtaján, de látszott rajta, hogy csak viccelődik Liam-mel – Jó leszek így? - lépett végre elő. Egy csodás fekete, hosszú ujjú csipkeruhát viselt, ami combközépig ért, az elejét pedig rengeteg rózsaszín rózsa díszítette. Abban a pillanatban Liam megállt a távirányító őrült nyomkodásával.

- Nem! - kiáltott fel, és felült az ágyon – Ez mi? Ez nem is ruha! Sokkal inkább csak egy kis rongydarab. 

- Mi? - nézett rá ijedten Jade, és a falon lévő nagy tükör felé fordult - Ennyire szörnyű? 

- Szörnyű? - lépett mögé Liam, és átölelte hátulról – Csodálatos vagy! - suttogta, és lenyomott egy puszit a nyakára. 

- Akkor mi volt ez a kitörés az előbb? - fordult felé Jade, és átölelte a nyakát.

- Semmi. - hajtotta le Liam a fejét. Én csak mosolyogtam, mert nagyon jól tudtam, hogy mi a baja, pontosan úgy, ahogy Jade is. 

- Életem... - suttogta Jade, és felemelte az arcát az állánál fogva.

- Hmmm? - morogta Liam.

- Mi a baj? 

- Ha tudtam volna, hogy ilyen szerelésbe mész, nem egyeztem volna bele, hogy egyedül menj. - duzzogta. 

- Nem egyedül megyek! - mosolygott rá barátnőm – Milly-vel.

- De lesz ott még rengeteg ember. - dünnyögte tovább Liam. Olyan volt, mint egy kisgyerek, még sosem láttam ilyennek. - Pasik.

- Te jó ég! - nevette le magát Jade – Szerinted kellene nekem más, mikor nekem van a világon a legjobb, és legédesebb szerelmem? 

- A szerelmed vagyok? - mosolyogta el magát végre Liam.

- Az egyetlen, és örök. - suttogta Jade, és megcsókolták egymást. 

- Khmmmm. - köszörültem meg a torkomat, mikor már percek óta csókolóztak. 

- Ja! - tért észhez Jade – Igen! Milly! Ideje lenne felöltöznöd! 

- Ha befejeztétek a turbékolást, akkor egyet értek. - nevettem rájuk, miközben Liam visszafeküdt az ágyra. 

- Hozom a ruhádat! - kiáltott Jade, és kiviharzott a szobából. Eddig csak egyszer láttam a báli szerelésemet, mikor felpróbáltam a boltban. Kicsit be kellett venni a derekából, így nem vihettem egyből haza. Jade ment el érte, és a sajátjával együtt elhozta. 

- Hogy vagy? - szólalt meg Liam, mikor kettesben maradtunk. 

- Egész jól, de nem sok kedvem van ehhez a bálozósdihoz. - húztam el a számat.

- Miért? Jó lesz! Végre lazíthatsz egy kicsit. 

- Minek kéne lazítanom? Elég laza, és nyugodt napjaim vannak így is.

- Milly! - ült fel, és rám nézett – Ugye tudod, hogy attól, hogy a legjobb barátnőd pasija vagyok, még ugyan úgy a te barátod is. Bármit elmondhatsz, mint a régi szép időkben. 

- Tudom! - mosolyogtam rá. 

- Bármit! Ha Harry-ről akarsz beszélni, azt is szívesen meghallgatom. 

- Miért akarnék róla beszélni? 

- Mert tudom, hogy még mindig szereted, ahogy ő is téged. Tudom, hogy hamarosan beszélni fogsz vele, és azt is tudom, hogy nem tudod, mi tévő legyél.

- Minek mondjak el neked bármit is, ha úgyis tudsz mindent Jade-től? - néztem rá megjátszott sértődéssel. 

- Igaz! - nevette el magát – De én akkor is itt vagyok neked! Rendben? 

- Rendben! - bólintottam, és pont ekkor ért vissza Jade, kezében a meseszép ruhámmal. 

- Bújj bele, hercegnő! - kacsintott rám Liam, és pedig a gardrób felé vettem az irányt. A ruhám szebb volt, mint amire emlékeztem, és végre tökéletesen illett rám. Fehér, ujjatlan, combközépig érő volt, és apró, csillogó gyémántok díszítették.

Belebújtam, majd a hozzá illő magassarkút is felhúztam, és belenéztem a tükörbe. Mintha nem is én lettem volna. A hosszú, barna hajam most egy nagy kontyba volt feltűzve, és a sminkem is vadabb volt a megszokottnál.

- Indulhatunk! - jelentettem be, mikor kisétáltam a gardróbból. 

- Azta! - nézett rajtam végig Liam – Lehet, hogy mégis inkább veletek kéne tartanom. Elkélne nektek a testőrség. 

Jade és én csak egy jót mosolyogtunk rajta, majd indulásra készen, Liam kocsijába ültünk, aki elvitt minket a suliig. 

- Hamarosan találkozunk! - suttogta Liam Jade-nek, miután adott neki egy csókot, és mielőtt kiszálltunk a kocsiból. Jade csak sejtelmesen mosolygott rá, ami először furcsa volt, de aztán nem foglalkoztam vele. Miután Liam elhajtott, a bejárat felé vettük az irányt. 

A bál az iskola tornatermében került megrendezésre, ami most teljesen megváltozott. Minden úgy nézett ki, mint egy mesebeli jégbirodalom. 

- Ez gyönyörű! - szaladt ki a számon, miközben körbenéztem. Mindenhol ledes égősorok voltak felakasztva, világító jégcsapokkal, és hatalmas, hópelyhekkel. Néhol még műhó is volt a padlón. Tényleg úgy nézett ki, mintha egy mesebeli világban járnánk.

- Jól hallottam? - játszotta magát Jade – Valami végre tetszik neked?

- Kuss! - intettem le, miközben magunkhoz vettünk egy-egy pohár puncsot – Keressünk egy aszalt!

- Ott is van egy! - mutatott Jade, és elindult az üres asztal felé. Hatszemélyes, körasztalok voltak kirakva mindenfelé, de a legtöbb már tele volt. 

- Hoppá! - hallottuk meg az irritáló hangot, mikor odaértük a kiszemelt helyhez – Egy szabad asztal! 

- A mi asztalunk! - sziszegte Jade idegesen. 

- Kettőtöknek? - vihogott Bree, aki egy magas, barna hajú fiú oldalán állt. Ő volt Adam Roberts, a focicsapat kapitánya. Persze, hogy vele jött. Ki mással jöhetett volna a vezető pomponlány, ha nem a focicsapat kapitányával? Természetesen Bree-t most is követtek a csatlósai, és azok partnerei. 

- Bree! - Jade kezdett egyre dühösebb lenni – Menj vissza ahhoz az asztalhoz, ahol eddig pihentetted a hátsódat, és hagyd, hogy jól érezzük magunkat. Nem vagyunk rád kíváncsiak, nem azért jöttünk. 

- Az asztalunk már foglalt. - intette le – Most ez a mi asztalunk! 

- Tudod mit, Jade... - szóltam oda dühöngő barátnőmnek. Le kellett állítanom, mert képes lett volna nekiugrani Bree torkának a bál kellős közepén. - Gyere, és keressünk egy másik asztal. Úgyis csak ketten vagyunk, valahol csak jut nekünk hely. 

- Háhhhh! - nevetett fel gúnyosan Bree, és a kiskutyái is utánozni kezdték, habár szerintem fogalmuk sem volt, hogy min kell kacagni – Mi az? A világsztár pasijaitok már le is pattintottak titeket? 

- Nem. Csak nem kíváncsiak az olyan nyafogó, kétszínű picsákra, mint te! - mondta unottan Jade.

- Hogy mondod? - hápogta Bree, nekem pedig nevetnem kellett – Te meg mit nevetsz? - nézett rajtam végig – Azt, hogy senkinek sem kellesz? Sem a világsztárnak, sem a focistának. Senkinek! 

- Tudod, még ha nem is kellek nekik, akkor is inkább maradok önmagam, nem pedig egy olyan álszent kurva, mint te! - mosolyogtam felé, neki pedig leesett az álla. Jade megállás nélkül vihogott mellettem, miközben sarkon fordultam, faképnél hagyva a még mindig szólni képtelen Bree-t. 

- Ez fantasztikus volt! - lelkendezett Jade – De még mindig azt mondom, hogy nem kellett volna veszni hagyni az asztalt. 

- Jó lesz nekünk itt is. Itt még csak három szék foglalt. - mutattam egy, az előzőtől jóval távolabb helyezkedő asztalra. Nem ült ott senki, csupán a szék támlájára terített zakók jelezték, hogy három fiú ültetett ott. - Ráadásul pasik. - kacsintott felém Jade. 

- Nem mintha pasizni lenne kedvem. - forgattam a szemem. 

- Add a poharad! - intett felém barátnőm, és suttogóra vette. Nem mintha bárki is meghallaná az ordító zene mellett. 

- Miért? - néztem rá gyanakodva, aztán meg is kaptam a választ. Egy laposüveget tartott a kezében, és abból öntött valamit az én, majd a saját poharába is. - Azt meg hogyan hoztad be? Nem lehet alkohol behozni. 

- Ugyan már! - nézett rám gúnyosan – Hát nem tudod, hogy kivel állsz, pontosabban ülsz szemben? 

- Ha lebukunk... - kezdtem, de közbevágott.

- De nem fogunk. Plusz, ne gondold, hogy mi vagyunk az egyetlenek, akik piálnak.

- Mégis mi ez? - szagoltam bele, mikor a kezembe vettem a poharamat. 

- Csak rum. - legyintett – Kitudakoltam, hogy puncs lesz, és ahhoz meg a rum illik a legjobban. 

- Ha nem léteznél, téged ki kéne találni. - tekertem meg a fejemet, majd belekortyoltam az italomba. Egész kellemes íze lett az amúgy ihatatlan puncsnak, nem volt semmi égető utóhatása. Jobban belegondolva, talán jót is tett, hogy ellazulhattam egy kicsit az alkohol segítségével. Főleg azért, mert ezután következett még csak a fekete leves. Három fiú közeledett az asztal felé, ahol helyet foglaltunk. - Csak ne ide! Csak ne ide! - morogtam halkan. 

- Mi? - nézett rám Jade értetlenül, majd a háta mögé pillantott, ahová én is koncentráltam – A francba! Gyere, keresünk másik helyet! - pattant fel, de éppen akkor értek oda a fiúk.

- Maradjatok csak! - szólalt meg az egyik – Senki sem ül itt, minket pedig nem zavartok! 

- Kösz, de inkább nem! - mondta Jade kissé bunkón. 

- Nem hiszem, hogy találtok helyet. - mondta a másik: Mind a ketten körbenéztünk, és beláttuk, hogy ennél jobb helyünk tényleg nem lesz.

- Emily! - biccentett felém a három fiú egyike, mikor visszaültünk. Az, akivel most legkevésbé akartam egy asztalnál ülni. 

- Dylan! - mosolyogtam rá udvariasan, de annál nagyon megvetéssel. 

- Öhm... - hajolt hozzám közelebb, nem törődve Jade tekintetével, mellyel meg tudta volna ölni őt – Beszélhetnénk? 

Nem tudtam, hogy mit válaszoljak neki. Ugyan azon a napon beszéltem vele utoljára, amelyiken Harry-vel is.
A mesebeli világból horror lett. 

56. fejezet: Őszinte magyarázat

Sziasztok! :) Remélem, hogy kezdtek visszatérni lassan az oldalra, és olvassátok a történetet! :) Itt a legújabb fejezet, ami elég izgis lett, és ismét egy függő véggel ért véget, de ígérem, már nincs sok hátra a történet végéig.

Ne feledjétek el lájkolni a blog Facebook oldalát, ahol már van egy-két érdekesség az következő történetről is! ;)

Emily Cook

Másnap már kora reggel egyeztettem Dylan-nel, és megbeszéltük, hogy délután átjön, hogy elbeszélgessünk egy-két dologról. Például, hogy mi volt az a fénykép, amit tegnap este küldött. El sem tudom képzelni, hogy mi történhetett, és felettébb nyomasztott a dolog. Vajon tud arról, hogy Harry és én hogyan állunk egymással? Ha nem is, akkor most végre tiszta vizet önthetünk a pohárba. Csak sikerüljön az, amit elterveztem... Vagyis terveztünk.

- Szia! - köszöntem, mikor ajtót nyitottam neki. 

- Szia, szépségem! - köszönt vidáman, és miután belépett az ajtón, egyből lenyomott a számra egy csókot. Ezzel nagyon meglepett, és kissé frusztrálva is éreztem magam. 

- Gyere beljebb! - engedtem neki utat, ő pedig egyből a nappali felé vette az irányt. 

- Miről lenne szó? - mosolygott felém, miközben leültem mellé. Ez az egész nagyon hasonlított a tegnap reggeli beszélgetéshez, de csak reménykedni tudtam benne, hogy végre le tudok zárni mindent Dylan-nel. 

- Öhm... - kezdtem kissé félve – Nem is tudom, hogyan álljak neki. 

- Baj van? - fogta meg a kezemet. 

- Beszélnünk kell kettőnkről. - böktem ki végül, és a szemébe néztem. Az arca egy pillanatra megfeszült, de mintha nem lepte volna meg, hogy ezt mondtam. 

- Igen? - biztatott, vagyis próbált olyannak tűnni, mint aki biztat. Aztán ahelyett, hogy nekiállhattam volna a monológomnak, folytatta a beszédet. - Én is szerettem volna erről beszélni veled. - mosolygott, de valamiért nagyon furcsa volt – Szerintem elértünk végre a kapcsolatunknak ahhoz a pontjához, ahol kimondhatjuk egymásnak, hogy mit is érzünk. Márpedig én nagyon szeretném már kimondani neked. Éppen erről beszélgettünk tegnap Harry-vel is. - mesélte beleéléssel, és tudtam, hogy most mire akar kilyukadni. 

- Tényleg? - kérdeztem rá, de egyáltalán nem voltam meglepve, hogy felhozta Harry-t. Tudtam nagyon jól, hogy mire készül. 

- Igen. Gondolom meg is lepődtél a képen, amit küldtem. Kicsit iszogattunk, és lőttem egy szelfit magunkról. Gondoltam, örülni fogsz, hogy ilyen jól kijövünk egymással. - folytatta tovább, és én tudtam, hogy hazudik. 

- Hát... Eléggé meglepett. 

- Gondoltam. De aztán ott kellett hagynom őt. Muszáj volt. - nevetett, miközben a szemöldökét húzogatta. 

- Miért? - tettettem, mint aki semmit sem ért. 

- Mert ott volt az a pultos csaj. - mondta ki, szavaival pedig megforgatta a láthatatlan kést a szívemben. 

- Igen? 

- Aha. Totál rá volt kattanva, vagy inkább egymásra voltak kattanva. Flörtöltek, én pedig nem akartam zavarni. Harry végül is hangosan kijelentette, hogy miket művelne vele az ágyban, a csajnak pedig nagyon tetszett a dolog. - élvezettel mesélte az előző este történteket – Ezért ott is hagytam őket, és biztos vagyok benne, hogy szép estéjük volt. - kacsintott rám, én pedig csak egy savanyú vigyort eresztettem meg felé. 

Harry Styles 

- ...és biztos vagyok benne, hogy szép estéjük volt. - hallottam az irritáló hangot a konyhából.

Na jó! Eddig bírtam hallgatni a süketelését. Igaz, hogy nem így beszéltük meg, de muszáj volt közbelépnem, mielőtt teletömi Milly fejét minden hülyeséggel. 

- Én meg abban vagyok biztos, hogy egy seggfej vagy! - mondtam utálattal, miközben szinte berontottam a nappaliba, ahol Milly és az a seggfej Dylan ültek. 

- Te mit keresel itt? - kapkodta köztem és Milly között a tekintetét. Látszott rajta, hogy meglepődött, de egyszerre volt zavarban, és dühös is. 

- Tudtam, hogy hazugsággal akarod rávenni Emily-t, hogy téged válasszon helyettem. 

- Te miről beszélsz, haver? - nevetett vérvörös arccal. 

- Arról, hogy még tegnap este eljöttem Emily-hez, és elmondtam neki mindent a tegnapi napról. 

Utolsó mondatomra nagyot nyelt, és látszott rajta, hogy nem tud kihátrálni a hazugságaiból. 

Valóban így volt, ahogy mondtam. Még tegnap este felhívtam Milly-t, de nem vette fel. Tudtam, hogy rettentően haragszik rám, ezért kockára téve az életemet, eljöttem hozzá. Szerencsére az anyja nyitott ajtót, az apja pedig itthon sem volt. El sem tudtam képzelni, hogy mit kaptam volna a képembe, ha őt itthon találtam volna. De muszáj volt találkoznom Milly-vel. Nem veszíthetem el többet. Az anyukája szerencsére felengedett hozzá, és sűrű bocsánatkérések közepette el tudtam neki mondani, hogy a seggfej Dylan mit csinált, és mivel próbált átverni. Nehezen tudtam meggyőzni, hiszen szinte forrt a dühtől, de meghallgatott, majd végül belement abba a játékba is, hogy buktassuk le Dylan-t. 

- Na, és azt is elmondtad neki, hogy a pultos csajt a bárban dugtad meg? - csillant fel Dylan szeme, és tudta, hogy talán esélye lesz fordítani a helyzetén. 

- Tessék? - nézett felém Milly apró, zavart mosollyal, majd újra a seggfejre nézett – Ezt honnan vetted? 

- Mert láttam. - állt szembe a barátnőmmel, és egyből megváltozott a hanglejtése – Elismerem, hogy le akartam koptatni rólad, ugyanis megőrjít ez a helyzet. Látlak vele az újságokban, a net veletek van tele. Más nem tudja, hogy te vagy az, de én igen. Velem vagy, közben pedig vele mászkálsz, meg randizgatsz. 

- Éppen erről akartam veled beszélni már napok óta... - hajtotta le a fejét Milly, a seggfej pedig kihasználva az alkalmat, megeresztett egy gúnyos mosolyt felém.

- Hadd fejezzem be! - állította meg, és folytatta a tegnap esti beszámolóját. Kezdtem kétségbe esni, mert tudtam, hogy ebből rosszul fogok kijönni. 

- Oké. 

- Tehát... Valóban leitattam, mert tudtam, hogy problémája van az alkohollal. Tudtam, és muszáj volt kihasználnom. Ő whiskyt ivott, én pedig teát, hogy át tudjam verni. A pultos csaj is besegített, mert őt is beetettem, hogy bejön Harry-nek. De mint az kiderült, tényleg bejött neki, hiszen nem is kellett sokat innia, hogy meg akarja fektetni. Mikor láttam, hogy forr köztük a levegő, és csak mi ketten voltunk vendégek a bárban, leléptem, és otthagytam őket kettesben. Természetesen muszáj volt megbizonyosodnom arról, hogy bejött-e a tervem. Visszamentem, és mit láttam? A meztelen pultos lányt az egyik asztalon döngeti a mi kis kaszanovánk. - fejezte be a beszédet, én pedig kaptam egy újabb gúnyos mosolyt. Tudta, hogy nyert. 

- Ez... Ez igaz? - szólalt meg halkan Milly. Lassan fordult felém, és rám nézett, ugyanis egész eddig a padlót bámulta. 

- Ez nem teljesen igaz. - védekeztem egyből, majd tettem felé egy lépést, de ő felemelte a kezeit, és hátrálni kezdett. Ismerős helyzetbe csöppentem. Akkor volt ilyen, és akkor nézett rám így, mikor először találkoztam vele a nyaralás után a hétvégi házban. 

- Nem teljesen? - szólalt meg lekezelő hangnemben Dylan – Hogy lehet nem teljesen megdugni valakit? - nevetett, Milly pedig elkezdett sírni. 

- Ne sírj! - léptem újra felé, és megragadtam a vállait – Kérlek, ne sírj! Nem csináltam semmit sem. Nem feküdtem le vele. 

- Akkor melyikőtök hazudik? - ordította el magát, amivel engem és a seggfejet is meglepte. 

- Egyikőnk sem! - hajtottam le a fejem, és tudtam, hogy muszáj őszintének lennem vele. Így talán van esély. - Amit elmondott, az mind igaz. Kivéve az, hogy lefeküdtem vele.

- Most azt mondod, hogy rosszul láttam, amit láttam? 

- Nem. Nem láttad rosszul. - intettem felé idegesen, és közel álltam hozzá, hogy bevágok egyet a két szeme közé. 

- Akkor? - szólalt meg újra Milly. Gyűlöletet láttam a szemében. 

- Tudod, hogy hogyan állok az alkohollal. Mikor ez a rohadék elkezdte ecsetelni, hogy milyen jól megvagytok, és tervezitek a következő randit, innom kellett. Csábított, és nem tudtam megállni egynél. Leittam magam, és ő otthagyott. Kettesben hagyott a csajjal, akit előtte rám állított. 

- Az, hogy részeg voltál, még nem kifogás. - motyogta haragosan Milly. 

- Nem is kifogást keresek. - ráztam meg a fejemet – Tényleg csókolóztam vele, és elkezdtük egymást levetkőztetni, de aztán észbe kaptam. Láttad, hogy mennyit ittam, nem? Láttad, hogy milyen állapotban voltam, mikor este eljöttem hozzád. Hulla részeg voltam, de eszembe jutott az, hogy itt vagy nekem te. Ezért leállítottam a csajt, és ő megértette, hogy nem tehetem meg, mert mást szeretek. Téged szeretlek. Mindennél jobban. 

- Blablabla. - szólalt meg megint Dylan – Nem fejezed még be a hazudozást? 

- Ez az igazság, te seggfej. - ordítottam rá, és megindultam felé. 

- Elég!!! - kiáltott fel Milly – Kifelé! Mind a ketten tűnjetek el! Most! 

- Milly! - szólaltam meg kétségbeesetten. Tudtam valahol mélyen, hogy ez lesz a vége, de most tudatosodott bennem. 

- Menjetek! - mondta ismét, majd az ajtó felé mutatott, és elsírta magát újra. 

- Beszéljük meg! - próbálkoztam újra. 

- Idő kell! Időre van szükségem. - bizonygatta, de nem nézett rám. 

Mind a ketten kiléptünk a házból, nekem pedig ekkor durrant el az agyam. A seggfej Dylan felé fordultam, és mielőtt újabb gúnyos megjegyzést tehetett volna, bevágtam neki egyet a képébe. Miután elterült a földön, felhúztam a grabancánál fogva, és kapott még egyet, aztán magára hagytam.

55. fejezet: Csábítás

Sziasztok! :) Nagyon régen jöttem már résszel, és tudom, hogy egyre kevesebben is tartotok ki ezért már a blog mellett és mellettem. De azért én hoztam egy részt, mert volt egy kis időm. Aki még kíváncsi, és itt van, az olvassa el, és írjon véleményt! :)

Harry Styles

A látásom teljesen elhomályosodott, szinte semmit sem láttam, és alig fogtam fel, hogy mi történik körülöttem. 

- Még egyet! - mutattam a csapos lánynak, aki rettentően szexi volt a mini nadrágjában, és az apró kis pántos felsőjében, amiből kilógott a hasa. Legszívesebben beletúrtam volna a hosszú, lobogó szőke hajába. Leszabtam róla a ruhát, és addig szexelnék vele, amíg nem sikongat a gyönyörtől.

- Hát akkor hajrá! - hallottam meg a hangot magam mellett, és furcsán néztem felé. Akkor esett le, hogy mit is keresek itt, és kivel vagyok éppen. Milly seggfej pasija még mindig mellettem ült, és ahhoz képest, hogy jó pár felest megittunk már, ő elég józannak tűnt. 

- Mi van? - néztem fel a srácra. 

- Vidd haza, és dugd meg! - győzködött. 

- Hangosan kimondtam, hogy mire gondoltam? - lassan és kimértem beszéltem. De valójában az alkohol miatt esett nehezemre a dolog. 

- Talán túl hangosan is. - nevetett, és lehúzta a pohara tartalmát, fejével pedig a csaj felé mutatott, aki közben engem méregetett. Nézéséből úgy tűnt, hogy nagyon is tetszik neki az ötletem, és hogy mit csinálnék vele az ágyban. A gondolattól, és attól, hogy újra végigjátszottam a fejemben a dolgot, hirtelen megmozdult valami a gatyámban, és rámosolyogtam. Ő csak beleharapott a szájába, és szinte levetkőztetett a szemeivel. - Nekem úgyis lépnem kell, neked meg sok szerencsét. Kapd el, mert ez a csaj egy igazi vadmacska. - kacsintott rám, majd letett egy halom pénzt a pultra. 

- A haverod itt hagyott téged egyedül? - lépett oda a pénzért a pultos lány, és hatalmas kék szemeivel csábosan pislogott rám. 

- Ja, mennie kellett. De amúgy nem igazán a haverom. - válaszoltam, mintha meg sem történt volna a pár perccel ezelőtti flörtölés. Percekig nem is szóltunk egymáshoz, én iszogattam az utolsó pohár piámat, ő pedig törölgette a pultot, de persze pont úgy, hogy a melleit az orrom alá dugta. Minden ilyen mozdulatnál rám nézett, és várta a reakciómat. Nem éreztem magam zavarban, tartottam a szemkontaktust, legtöbbször pedig úgy mértem végig őt a szeme láttára, mintha egy darab ruha sem lenne már rajta. Kijött a pult mögül, és rendezgetni kezdte a székeket az asztalok körül. Miközben törölgetett, úgy hajolt rá az asztalra, hogy a hátsóját felém meresztette. Micsoda segg! Hogyan bele lehetne markolni! Szexisen vonaglott az asztalok között, és lassan közelíteni kezdett felém. Letörölte mellettem is a pultot - nem mintha ezt már nem csinálta volna meg vagy százszor a másik oldalról is -, majd úgy dobta oldalra a hosszú haját, hogy azzal végigsimított rajtam. 

- Lassan indulok. - szólaltam meg, mikor már percek óta mellettem állt, és úgy tett, mintha valami makacs foltot akarna eltüntetni a pultról – Látom, lassan zárni akarsz. - néztem körül, és akkor vettem észre, hogy rajtunk kívül senki más nem volt már a bárban. 

- Ugyan... - nézett rám, és végre letette a rongyot a kezéből – Nyugodtam maradj még, engem nem zavarsz. - harapott a szájába, és még közelebb lépett hozzám. Én felé fordultam, ő pedig betolta magát a lábaim közé, és hosszú ujjaival elkezdte simogatni a combomat, majd egyre jobban haladt felfelé. Folyamatosan a szemembe nézett, és az ajkát nyalogatta, amitől megborzongtam, és egyre jobban szorítani kezdett a gatyám a lábam között. A csípőjére raktam a kezét, és egy erős mozdulattal úgy rántottam magamhoz, hogy ő egyből a nyakamra tapasztotta a száját, majd szívni és harapdálni kezdte a bőrömet. 

- Nem kerülsz bajba ezért? - kérdeztem, de nem engedtem válaszolni, mert fél pillanat alatt lecsaptam a szájára, ami olyan volt, mint a méz. Felkeltem a székről, ő pedig egyből a csípőm köré csimpaszkodott a lábaival. Így végre belemarkolhattam a seggébe, ami sokkal jobb volt, mint ahogy képzeltem. Az egyik asztalhoz vittem, és letettem rá. Kicsit sem voltam óvatos, de nem is igazán érdekelt, sőt, ha jól vettem észre, neki ez nagyon is tetszett. 

- Már úgysem jön senki, szóval azt csinálsz velem, amit csak szeretnél. - válaszolt az előbb feltett kérdésemre, és egy mozdulattal kibújt a kis pólójából, majd elterült előttem az asztalon. Kemény, és formás mellei csodás látványt nyújtottak, legszívesebben belefúrtam volna az arcomat, vagy folyamatosan tapogattam volna őket. Bomba teste volt a lánynak, olyan volt, akit minden pasi egész nap csak döngetett volna. - A hely meg az enyém, szóval bajba semmiképp sem kerülök. - folytatta, majd a nadrágomhoz nyúlt, és elkezdte kicsatolni az övemet. Én is, és ő is érezte, hogy alig férek már el az alsógatyámban. Újra megcsókoltam, mire ő a hajamba túrt. Erősen tette, nem úgy, ahogy azt megszoktam, miközben Milly-t csókoltam. Milly! Bevillant az arc, amire annyira vágytam, és amiben bármeddig el tudtam volna gyönyörködni. Hirtelen elhajoltam a csajtól, aki már majdnem megszabadított az alsómtól is, és ijedten néztem körbe. Mi a francot csinálok? Mi ütött belém? 

- Nekem...Nekem mennem kell. - toltam el magamtól az értetlen arcot vágó csajt, akinek még a nevét sem tudtam. Nekem tényleg elmentek otthonról. Az egész megint az alkohol hibája. 

- Baj van? - kérdezte aggódva a lány. 

- Ez hiba volt. Ez nem történhetett volna meg, én nem ilyen vagyok! - hajtogattam, miközben próbáltam magam rendbe rakni. 

- Ugyan, Harry! - ért hozzám, de én elrántottam a kezem – Nincs semmi baj. Az ilyen megesik. Én senkinek sem mondom el. Ígérem! Csak vigasztalni akartalak, meg hát... Ki lenne az a hülye, aki nemet mond egy ilyen ajánlatra? 

- Tessék? - kaptam felé a tekintetemet. 

- Azt hiszed, hogy nem ismertelek fel? - nézett rám nevetve. 

- Nem úgy értem... Miért akartál vigasztalni? 

- A srác, akivel itt voltál... - kezdte el mesélni, miközben felöltözött. Szerencsére nem dühöngött, hogy visszautasítottam. - Azt mondta, hogy most dobott a csajod, és felejteni akarsz, és hogy állítólag tetszem neked, mert már láttál itt. Furcsa volt az egész meséje, de mikor hallottam, hogy mit mondasz arról, hogy miket csinálnál velem... - mondta lehajtott fejjel. 

- Az csak az alkohol hibája. - vágtam rá egyből, majd rájöttem, hogy mit mondtam – Nem úgy értem. Gyönyörű, és szexi vagy, minden pasi ölne érted. De én...

- Szerelmes vagy. - mosolygott rám. 

- Az. De ez a seggfej mindent megtesz, hogy szétválasszon minket. - mondtam idegesen. 

- Menj! - mondta a lány, és biztatóan megveregette a hátamat – Csináld ki azt a barmot! 

- Köszönöm! - mosolyogtam vissza, majd kiléptem a bárból, és a kocsim felé vettem az irányt. Már elmúlt kilenc óra. Nem hiszem el, hogy nem mentem el a Milly-vel megbeszélt randinkra. Bevágódtam a volán mögé, és padlógázzal indultam neki. Alig, hogy kikanyarodtam az utcából, kék és piros fények kezdtek villogni mögöttem. Na, már csak ez hiányzott. 

Emily Cook 

El sem hiszem, hogy nem jött el, és még a telefonját sem vette fel. Hatszor próbáltam hívni, de aztán feladtam. Nem fogom zaklatni, ha egyszer nem akarja. 

Lefeküdtem a tévé elé, majd alig fél óra múlva egy üzenet érkezett a telefonomra. Megnyitottam, és nem akartam hinni a szememnek.

54. fejezet: Kínos beszélgetések

Sziasztok! Tudom, hogy megint jól elcsúsztam a résszel, de nem igazán van időm, és energiám sem. :(

Írtam egy keveset, amiben kicsit megkutyulom most a szálakat, de izgis lesz a folytatás.

Emily Cook

Tudtam, hogy most mi fog következni, de nem gondoltam, hogy ilyen nagyot fogok tévedni. Azt hittem, hogy ha végre tisztázom a helyzetet, akkor végre kicsit meg fog nyugodni a lelkem, ha megbántom Dylan-t, ha nem. 

- Miről van szó? 

- Nagyon szép vagy. - szólalt meg egy kis tétovázás után Dylan. Egymással szemben, a nappaliban ültünk a kanapén. Nagyon kellemetlen volt a helyzet, és rá sem mertem nézni. 

- Köszönöm. - válaszoltam halkan. 

- Öhm... Bocsáss meg, hogy csak így, váratlanul beállítottam.

- Semmi baj.

- Figyelj! Szerintem tudod, hogy miről akarok beszélni.

- Hát... Van egy sejtésem. - húztam el a számat, és lehajtott fejjel, félve néztem fel rá.

- Emlékszel, hogy meséltem arról a buliról? Amin az egyik haverom zenekara fog játszani... - mesélte nagy beleéléssel, és mintha nem is lett volna egy cseppni feszültség sem pár perccel ezelőtt.

- Igen? - néztem rá összehúzott szemekkel. Nem igazán értettem, hogy most ez hogy jön ide.

- Szóval áll még, hogy eljössz velem? 

- Öhm... Nem is tudom. Nem igazán erre a beszélgetésre számítottam. - ismertem be félve, és vártam a reakciót. 

- Tényleg? - meglepettnek tűnt. 

- Igen. 

- Na, mindegy. Szóval? Eljössz velem? 

- Nem igazán tudom, hogy...

- Kérlek! - fogta meg a kezemet, és kiskutya szemekkel nézett rám. 

- Meggondolom. - bólintottam. 

- Remek! - csapta össze a kezét boldogan. Most ez komoly? Tényleg nem is tud semmit arról, hogy Harry-vel voltam tegnap este? Hiszen minden ezzel van tele.

Gondolataimból a telefonom csipogása zökkentett ki, ami a dohányzóasztalon pihent. Dylan és én is egyszerre néztünk rá, ezért gyorsan felkaptam, és habár tudom, hogy illetlenség, mégis megnéztem az üzenetet. 

"Alig várom, hogy láthassalak, gyönyörűm!" - Harry

Idióta mosolyra szerettem volna húzni a számat, de visszatartottam. Nem akartam Dylan előtt kinyílvánítani az érzelmeimet. 

- Bocs. - néztem rá, a velem szemben ülő fiúra. 

- Semm baj. - rázta meg a fejét - Öhm... Kérhetnék egy pohár vizet? 

- Persze. - pattantam fel - Bocsáss meg, kérdeznem kellett volna. 

- Ugyan már, semmi baj. - mosolygott rám, én pedig a konyhába mentem, és öntöttem neki egy pohár ásványvizet. 

- Parancsolj! - adtam a kezébe, és ő belekortyolt. 

- Köszönöm. - mondta, és felkelt a kanapéról - Most mennem kell, de majd hívlak. 

- Rendben! - bólinottam, és meglepődve vettem tudomásul, hogy a száját a számra tapasztotta. 

- Szia. - mosolygott rám, és kiment az ajtón. 

- Szia. - köszöntem el, de már csak én magam hallottam a szavaimat. Mi a fene volt ez? Azt hittem, hogy ki lesz borulva, kiabálni fog, vagy bármi más. De nem. Mintha nem is tudna róla semmit. 

- Dylan volt itt? - lépett be anyám.

- Aha. - bólintottam. 

- Hogy fogadta? - húzta el a száját. 

- Sehogy. - rántottam meg a vállamat. 

- Hogy érted? 

- Nem tudom. Azt hittem, hogy már tud róla. Legalábbis úgy nézett ki, hogy valami baj van. Aztán elhívott randizni. 

- És te? 

- Mi és én? 

- Mit mondtál? Elmondtad neki Harry-t? 

- Nem. Nem tudtam. 

- De nem mondtál igent a randira, ugye? 

- Nem. De nemet sem. - húztam el a számat. 

- Kicsiiiim!

- Anya! Nem tudtam megbántani. 

- De így meg fogod. Mind a kettőjüket. Nem akarod ezt, ugye? 

- Persze, hogy nem. 

- Akkor úgy is legyen. - mondta, és magamra hagyott. 

Harry Styles

- Harry! - hallottam meg az ismeretlen hangot a hátam mögött, mikor az egyik, a házamhoz közeli bevásárlóközpontban kóvályogtam a sorok között. 

- Ó! - csúszott ki a számon, mikor megfordultam, és szembe találtam magam azzal az arccal, akivel nagyon nem volt kedvem most szemközt nézni - Helló! David, ugye? 

- Dylan. - javított ki kissé gúnyos arckifejezéssel - Emily pasija. - tette hozzá, nekem pedig ökölbe szorult a kezem. 

- Aha. - csak bólintottam, és tovább indultam a polcok között, de legnagyobb bánatomra ő követett. 

- Nincs kedved meginni valamit? - tette fel a kérdést. 

- Tessék? - néztem rá meglepetten. 

- Tudod... Szeretném kicsit jobban megismerni Emily barátait, és tudom, hogy veled elég jóban van. 

- Aha. - bólintottam - Most sajnos nem érek rá, van egy kis dolgom délután. 

- Ugyan már, csak egy ital, vagy kávé, vagy valami. Itt a bolt külső terében. - mutatott hátra. 

- Oké. - egyeztem bele, mert elég kíváncsivá tett, hogy miért akar velem iszogatni, és beszélgetni. Nem is tudja, hogy Emily és én hogy állunk mosz egymással? 

- Remek! - csapta össze a tenyerét - Akkor ott várlak, ha végeztél. 

- Oké. - bólintottam, és befejeztem a vásárlást. De nem tudtam nem kiverni a fejemből, hogy hogyan került ide ez az alak, és mit akar. 

- Itt is vagyok. - ültem le mellé a bárban, a pulthoz. 

- Remek! - nézett rám vidáman - Egy whiskyt? 

- Nem. Nem iszok alkoholt. Egy kólát. - mondtam a pincérnek. 

- Ugyan már! - lökött meg Dylan, mintha olyan jó haverok lennénk - Csak egy italt. Az belefér, nem? 

- Öhm... Nem. Kösz, nem. - tartottam magam, de egyre nehezebben ment a dolog. Még mindig vonzott magához az alkohol, de nem ihatok! Milly miatt nem. 

- Ha nem, hát nem. 

- Miről lenne szó? - tértem rá a lényegre, mikor a pincér elém tette a kólát. 

- Hogyhogy miről? - nézett rám zavartan a srác.

- Azt mondtad, hogy beszélni akarsz velem. 

- Csak dumálgatni, jóban lenni. Emily miatt. Tudod, ő nagyon fontos nekem. Ezért szeretnék jóban lenni a barátaival is.

- Aha. 

- Ez a lány egyszerűen lenyűgöző. El sem tudom mondani, hogy mit érzek iránta. Azt hiszem, hogy még sosem voltam ilyen szerelmes. Sőt, szerintem életemben most először szeretek egy lányt igazán. Annyira okos, kedves, szép, elmondhatatlanul tökéletes. 

- Az, igen. - bólintottam, és kezdtem egyre rosszabbul érezni magam. 

- Remélem, hogy ő is így van velem. Bármit megtennék azért, hogy velem maradjon. Bármit! - hangsúlyozta ki, mire én fél szemmel ránéztem. Ez most egy burkolt fenyegetés volt? - Ma jártam nála, és randira hívtam. Tudod, mikor elhívom valahova, úgy izgulok, mint egy kisgyerek karácsony előtt. 

- Öhm... Mégis kérnék egy whiskyt! - intettem a pincérnek. Tudom, hogy nem szabadna, de nem bírtam tovább. 

- Ez az, haver! - veregetett hátba, miután lehúztam a pohár tartalmát - Még egy kört! - intett a pincérnek most Dylan, és jött is a következő pohár.

53. fejezet: Vélemények

Sziasztok! :) Megjöttem a legújabb fejezettel. Remélem, hogy tetszik, habár nem sok minden történik benne, inkább a következő részt vezeti fel. Örülök neki, hogy ennyien mellettem vagytok még mindig. Várom a további véleményeket! :)

Emily Cook

A telefonom csörgésére ébredtem fel másnap reggel.

- Tessék! - szóltam bele álmos, rekedt hangon.

- Szia, szépségem! - hallottam meg a jól ismert, annyira imádott mély hangot. 

- Szia. - köszöntöttem mosolyogva, és egyből fel is ébredtem. 

- Mi ez az álmos hang? - nevetett - Csak nem felébresztettelek? Ne haragudj.

- Semmi baj. Mennyi idő van? - kerestem a tekintetemmel a fali órát. 

- Dél. - nevetett tovább.

- Te jó ég! - tértem magamhoz teljesen - Hogyan tudtam eddig elaludni. 

- Valami szépet álmodtál, biztos.

- Lehet. - mosolyodtam el, és egyből tudtam, hogy mire céloz - Mi újság? 

- Csak rád gondoltam, és hallani szerettem volna a hangodat. - ismerte be, és a hangján hallottam, hogy újra visszatért a szégyellős Harry. 

- Jól aludtál? Mikor keltél? 

- Nyolckor, és eddig még sosem aludtam ilyen jól. Legalábbis nem mostanában. 

- Ennek örülök. 

- Ezt neked köszönhetem. 

- Ennek még jobban örülök. 

- Öhmmm... Mondd csak!Mit csinálsz ma? 

- Nem tudom. Tanulnom kellene, mert lesz egy dolgozatom jövő héten. 

- Ohhh... Pedig reménykedtem benne, hogy láthatlak. 

- Lehet róla szó. 

- Az szuper lenne. 

- Magamhoz térek, elkészülök, aztán kettőkor találkozhatunk, ha az neked jó. 

- Persze, hogy jó. Alig várom, hogy lássalak. Kettőre ott vagyok érted. 

- Oké, de...

- Tudom! - vágott közbe - Az utca végén várlak. 

- Oké. - mosolyodtam el - Szia. 

- Szia, szépségem! - köszönt el, majd kinyomtam a telefont. 

Mosolyogva keltem ki az ágyból, és magamra kaptam egy farmert, és egy pulcsit. 

- Jó reggelt! - köszöntem az anyámnak, mikor beléptem a konyhába. 

- Nem igazán mondanám ezt reggelnek. - nézett rám játékosan - Hogy telt a tegnapi randi? 

- Tessék? - kérdésétől megfagyott bennem a vér is. Tud róla? 

- Hát a randid, Dylan-nel. Mikor megérkeztünk, Jade azt mondta, hogy vele vagy. 

- Jaaaaa! - igen. Nagyon jó volt. Jól éreztem magam. - hazudtam. Pontosabban nem is hazudtam, mert jól éreztem magam, csak nem Dylan-nel. Mikor megjöttem, anyáék már ágyban voltak, és Jade már otthon. 

- Valóban? - mosolygott rám, és valami furcsa volt a nézésében. 

- Aha. - győzködtem. 

- És miért keresett Dylan telefonon, ha egyszer veled volt? 

- Tessék? - a torkomban azonnal egy hatalmas csomó nőtt. 

- Dylan hívott, mert a mobilodon nem ért el. 

- A francba. - hajtottam le a fejemet. 

- Harry-vel voltál? - tette fe a kérdést, mire én ijedten néztem rá. Azt hittem, hogy dühös lesz, de helyette csak egy apró mosolyt láttam az arcán. 

- Apa? - néztem körbe. 

- Kim-mel elmentek a boltba. 

- Oké. - fújtam ki a levegőt, és leültem az asztalhoz - Igen, Harry-vel voltam. 

- Valahogy sejtettem. 

- Tényleg? 

- Persze. A nyaralás óta szerelmes vagy belé. Az anyád vagyok, és ismerlek. Láttam rajtad, hogy szenvedtél, de napok óta egyre jobban vagy. Azt hittem, hogy Dylan miatt, de aztán tegnap este rájöttem, hogy mi az igazság. Aztán mikor megláttam ezt, már biztos voltam benne. - elém tolta a tabletet, amin egy cikk volt megnyitva. 

"A napokban debütált a One Direction vadiúj száma, a Summer Love. Akkor még azt találgattuk, hogy vajon melyik tag lett olyan szerelmes a nyár folyamán, hogy ez egy dal megírására ösztönözte. A tegnapiak után most már tudjuk, hogy ez nem más, mint Harry Styles. A szívtipró tegnap este egy romantikus vacsorán mutatkozott meg a titkozatos lánnyal. Szemtanúk szerint a sztár teljesen odavan kedveséért, és minden mozdulatát és szavát leste az este folyamán.  Vajon ki lehet az a hölgy, aki ennyire magába bolondította a mindig nőcsábász, és szoknyavadász hírében álló Harry-t? Van valami köze ahhoz a lányhoz, akivel szóba hozták a nyaralása után? Reméljük, hogy hamarosan kiderül!"

- Te jó ég! - csúszott ki a számon - Ez eszembe sem jutott... Mármint nem is gondoltam arra, hogy erről írhatnak. 

- Világsztár. Szokj hozzá, ha vele akarsz lenni. - mondta könnyedén anyám. 

- Nem vagy dühös? 

- Dühös? Miért lennék az? - nevetett ki.

- Azt hittem, hogy azt mondjátok majd, hogy ne találkozzak vele. 

- Kicsim. Azt nem mondom, hogy apád örülni fog neki, de én nem vagyok ellene. Egyáltalán nem. Harry rendes fiú, ezt már megmondtam a nyaraláson is. Volt egy kis kilengése, és talán maga sem volt tisztában azzal, hogy mit akar. De most mutatkozott meg veled ország világ előtt. Nem fog többet letagadni. 

- Tudom. - bólintottam, és teljes mértékben így is gondoltam. 

- Magadra hagylak, olvasgasd kicsit a hozzászólásokat is. - kacsintott rám, és kiment a konyhából. 

Úgy tettem, ahogy mondott, és lejjebb görgettem a kommentekig. 

"Vééééégre! Végre boldog! Remélem, hogy ez a lány a tökéletes számára, és Harry olyan boldog lesz, mint még soha."

"Ki ez a csaj? Nagyon kíváncsi vagyok rá. Biztos, hogy nem valami híresség, mert arról már tudnánk. De talán ez jobb is így."

" Csak nehogy Harry-n keresztül akarjon hírnévhez jutni"

"Szerintem ez a lány az a lány, akivel Harry együtt nyaralt. Elvégre minden jel arra utal, hogy ismerik egymást. A csaj legjobb barátnője Liam csaja. Csak nekem világos az egész történet?"

"Egyet értek, ez tuti, hogy Emily. Harry csak azért tagadta le, hogy ne zaklassa mindenki. Mi meg bántottuk szegény lányt. Úgy szégyellem magam! :("

"Habár a szívem megszakad, hogy életem szerelmét mással látod, de örülök nekik. Sok boldogságot."

"Már most utálom ezt a csajt! Remélem, hogy csak egy újabb fellángolás!"

"A sok negatív kommentelőnek: Örüljetek már egy kicsit! Harry végre boldog lehet! Nekem is fáj, de nagyon örülök nekik!"

Még percekig olvasgattam a véleményeket, egyaránt a jókat és a rosszakat is. De inkább csak jókat találtam, ami nagyon jó érzéssel töltött el. Sokan rájöttek, hogy én vagyok az a bizonyos titokzatos lány, és bocsánatot kértek, bízva, hogy talán olvasom a soraikat. 

Az olvasásból a csengő hangja zökkentett ki. 

- Nyitom! - kiáltottam anyámnak, és az ajtóhoz siettem. 

- Szia! - köszönt az ajtóban álló fiú. 

- Dylan! - csak ennyi szaladt ki a számon, meglátva az érkezőt. 

- Beszélhetünk? - kérdezte félve. 

- Öhm... Persze, gyere be! - bólintottam, és utat engedtem neki. Azt hiszem, hogy egy hoszzú, kínos beszélgetés következik.

48. fejezet: Helytelen gondolatok

Sziasztok! Meghoztam a legújabb részt, ami szintén elég rövid lett, és nem is történik benne sok dolog, de legalább itt van! :) Várom a véleményeket! Talán még kitartatok mellettem egy páran. :)

Harry Styles

- Tudtam, hogy már itt leszel! - estem be a próbaterem ajtaján, és zihálva vettem a levegőt. Louis ijedten nézett rám, és meglepte hirtelen megjelenésem. Igen, már napok óta nem jártam erre, elhanyagoltam a srácokat, és a bandát is. Reménykedtem benne, hogy a sokásos időpontban lesz a próba, és tudtam, hogy ha így lesz, legjobb barátom itt lesz már, ugyanis mindig ő érkezik meg elsőnek. 

- Mi... Mi a baj? - nézett rám kétségbeesetten, mikor levágódtam mellé a kanapéra, és a kezeimbe temettem az arcomat. 

- Kész! Vége! - csak ennyit tudtam kinyögni, mielőtt eláztatták az arcomat a könnyek.

- Harry! - ért hozzá gyengéden a vállamhoz - Ittál? - kérdése óvatos volt. 

- Nem. Nem ittam. Azóta egy kortyot sem. - néztem rá, és láttam, hogy megkönnyebbült az arca, ugyanakkor kissé szomorú is lett, mikor meglátta a könnyeimet. 

- Akkor mi történt? Mondd el! 

- Elmentem hozzá, ahogy te javasoltad. - nagyokat nyelve kezdtem bele a mesélésbe, de ahogy visszaemlékeztem az alig egy órával ezelőtti eseményekre, a torkom újra elszorult. 

- És? Elküldött? - tapogatózott Lou, mikor látta rajtam, hogy nehezen fog ez menni. 

- Bárcsak... Bárcsak inkább elküldött volna. - tekertem lemondóan a fejemet. 

- Harry! Mégis mi a fene van? Miért vagy így kiborulva? Beszéltél egyáltalán vele? 

- Nem. Nem tudtam. 

- De miért? Azt mondtad, hogy nem küldött el. Akkor mi van? - éreztem Lou hangján, hogy kezd egyre jobban aggódni - Összevesztetek? Nem... Hiszen nem is beszéltetek. - adta meg a választ saját kérdésére. 

- Odamentem a házához. Láttam is őt, mert kint volt az utcán. - csak tőmondatokban tudtam beszélni - Várt valakit. Vele van. Együtt vannak. 

- Dylan-nel? - barátom továbbra is óvatosan kérdezgetett. 

- Ne is mondd ki a nevét. - vágtam rá undorodva.

- Honnan tudod, hogy együtt vannak? Egy suliba járnak, találkozhatnak.

- Csókolóztak. - ahogy kimondtam ezt a szót, újra éreztem, hogy előtörnek a könnyeim, majd megéreztem Lou karjait körülöttem. 

- Ez még nem jelent semmit. - próbált nyugtatni. 

- Dehogynem. Velem kéne lennie, de én elszúrtam. Mindent elrontottam. Retteg tőlem, és sosem fog megbízni bennem. 

- Ezt ne mondd! Ez egy nagy hülyeség. Ha nem érdekelnéd, nem jött volna el azért, hogy segítsen neked. 

- Nem tud segíteni. Így nem, hogy mással van. Velem kellene lennie. - hangom egyre hisztérikusabb lett - Szükségem van rá. Nem tudok nélküle létezni!

- Tudom, tesó! Tudom! 

- Segítened kell!

- Hogyan? Hogyan segítsek? Nem mondhatom neki azt, hogy legyen veled. Ezt te is tudod! 

- Most nem arra gondoltam. - ráztam hevesen a fejemet.

- Akkor? 

- Vissza fogom szerezni őt, de most más a baj. A sokkal nagyobb baj. 

- Mi az? 

- Szükségem van alkoholra. - böktem ki végül. 

- Nem. - pattant fel Lou mellőlem - Eszedbe se jusson, hogy segítek neked abban, hogy lerészegedj! 

- Nem! Pont ez az. Abban kell segítened, hogy ne akarjak inni. 

- Ohhh... - láttam az arcán, hogy meglepődött, aztán meg is nyugodott egy kicsit - Oké. Az más. Hogyan tudok segíteni? 

- Nem tudom. De nem eshetek vissza. Az után nem, amit Emily-vel tettem. Nem ihatok, és nem is gondolhatok az alkoholra. 

- Megoldjuk! - ölelt magához újra barátom - Nem is tudod elképzelni, hogy milyen büszke vagyok rád! 

Tényleg szükségem van Lou-ra, és a segítségére. Nem veszíthetem el végleg Milly-t. Talán még van egy kis remény. Egy kevésnek lennie kell.

Csak ne járna folyton az agyam az alkohol körül. 

Emily Cook 

 Dyaln már napok óta abban a hitben van, hogy együtt vagyunk, hogy egy pár alkotunk. Dylan és én. Dylan és én? Annyira furcsa erre gondolni. Biztos vagyok benne, hogy boldog lehetnék vele. Boldog lehetnék, ha nem lenne Harry. Ha nem ismerném őt, akkor minden teljesen más lenne. De folyton csak ő jár a fejemben. Az, hogy mit tett magával. Az, hogy hogyan nézett ki, mikor pár napja elmentem hozzá, és nem akart látni, mert csak az alkohol volt neki a fontos. Azóta nem is hallottam felőle, valószínűleg ki sem mozdult a házából, és sorban rendeli házhoz a piát. De azért remélem, hogy jobban van, vagy legalábbis, hogy előbb-utóbb jobban lesz. El kell egymást felejtenünk, hiszen az mind a kettőnknek jobb lesz. Mondjuk ő már el is felejtett. Valószínűleg soha nem is voltam fontos neki. 

- Szia! - nézett be a kishúgom a szobám ajtaján. 

- Szia! - felültem az ágyon, és érdeklődve néztem felé - Baj van? 

- Nem. Semmi. - kezeit összekulcsolta a háta mögött, és a földet bámulta.

- Mi az? - mosolyodtam el, hiszen sosem szokott ilyen bátortalan lenni velem. 

- El szeretnék menni valahova, de anyáék nem engedik. - vallotta be végül. 

- Hova? 

- Egyszer megígérték, hogy felülhetek a London Eye-ra. De ők nem visznek el, mert szerintük még túl kicsi vagyok. - húzta el a száját. 

- És azt szeretnéd, ha én elvinnélek? - kérdeztem félve, de már tudtam előre a választ. 

- Megtennéd? - csillant fel a húgom szeme, és mellém vetődött az ágyra. 

- Ha nagyon szeretnéd. - adtam meg végül magam. 

- Anya és apa holnap korán reggel elmennek, és te vigyázol rám. - lelkesedett be egyből.

- Tehát azt akarod, hogy ők ne is tudjanak róla? - lepődtem meg. Kim nem igazán tudta tartani a száját, ha titkokról volt szó, éppen ezért is tartottam attól, hogy nagy bajba kerülök, ha elkotyogja, hogy felvittem a London Eye-ra. 

- Igen. Nem engednék meg.

- De később sem kotyoghatod ki. - mutattam rá játékosan fenyegetve. 

- Nem fogom. 

- Nagy bajba kerülök, ha kiderül. Ugye tudod? 

- Tudooooom.

- És többet sehova sem viszlek el, ha rájönnek. 

- Jóóóó! Nem mondom el. 

- Rendben. - egyeztem bele végül - Holnap délelőtt elviszlek. 

- Délután! - vágta rá egyből. 

- Miért? - kérdeztem gyanakodva. 

- Mert akkor szebb! - felelte, és kiviharzott a szobámból. Mert akkor szebb? Ilyet sem hallottam még. Remélem, hogy nem jár el a szája, mert akkor nagy bajba kerülök. Anyáék irtó dühösek lennének. 

De miért akar Kim pont most felmenni a London Eye-ra? Na mindegy, hiszen ő csak egy kislány.

Miért van az, hogy mindenben összeesküvés elméleteket keresek? Kim csak a kishúgom.

A gondolataimból a telefonom csörgése zökkentett ki. Üzenet. Dylan-től.

"Szia, szépségem! Mi jót csinálsz? Nincs kedved moziba menni holnap?"

Bár örülnöm kéne annak, hogy üzent nekem, és gondol rám, valahogy mégsem ezt érzem. Miért nem tudok úgy gondolni Dylan-re, ahogy Harry-re gondolok? 

47. fejezet: Minden el lett szúrva

Sziasztok! Ezer bocsánat a sok késés miatt. Ne utáljatok! :(

Meghoztam a folytatást, ami elég rövidre sikeredett sajnos, de most ennyi jött ki belőlem, tovább meg nem akartam húzni az időt. Olvassatok, és kommenteljetek.

Harry Styles

Még mindig nem tértem magamhoz a döbbenettől. Attól, hogy mit tettem azzal a lánnyal, akit mindennél jobban szeretek. Hogyan bánthattam? Hogyan okozhattam neki fájdalmat? Teljesen elment az eszem, az alkohol elvette azt a maradék agysejtemet is, ami még volt. Össze kell szednem magam. 

A konyhába mentek a felmosóért, és a szemetesért, hogy feltöröljem a kiömlött alkoholt, összeszedjem a szilánkokat, és csak akkor vettem észre, hogy ömlik a vér a kezemből. Az egész ruhám a vörös folyadékban úszott. Talán már akkor megvághatta a törött üveg, mikor Milly összetörte. 

Az előtérbe visszaérve hozzáláttam a takarításhoz. Az alkohol illata betöltötte az egész tüdőmet, ahogy magamba lélegeztem, de bármennyire is csábított, elhessegettem a gondolatot, hogy igyak valamit. Nem tehetem ezt. Nem ihatom le magamat megint, hiszen semmi értelme. Így nem kapom vissza Milly-t. Mondjuk szerintem már nem sok esélyem maradt nála ezek után. 

Miután rendbe raktam a padlót, a szobámba vettem az irányt, ahol egyből megcsapott a savanyú szag. Az ágyamra nézve kicsit ledöbbentem. Az egész ágynemű tele volt hányva, ugyan olyan színekben pompázott, mint a felsőmön virító foltok. Remek... Tehát mindent össze hánytam. Gratulálok, Harold! 

Undorodva, levegőt visszatartva egy gombócba gyűrtem az ágyneműt, és a fürdőszoba felé indultam vele, ahol belegyűrtem az egészet a mosógépbe, a rajtam lévő ruhával együtt. 

Aztán megeresztettem a vizet, és a zuhany alá álltam. A fejemre és a testemre engedtem a jég hideg vizet, ami még jobban magamhoz térített. Éreztem, ahogy ráz tőle a hideg, de valahogy jól is esett a felfrissülés. A sebet a kezemen csípte a tusfürdő, és újra vérezni kezdett, ahogy letisztult róla a rászárat vér. Ahogy néztem a szivárgó piros folyadékot, újra eszembe jutott, hogy mit tettem, és a szívem meg akart szakadni. Egyre jobban rémlett előttem a kép, ahogy Milly felé nyújtom a kezemet, de ő ijedt arcot vágva hátrálni kezd tőlem. Fél tőlem. Soha nem fog megbocsátani nekem. Segíteni akart rajtam azok után, amit tettem vele, én meg elüldöztem, és bántottam.

Emily Cook 

A házunk előtt ültem, a kerítés padkáján, és várakoztam. A gyomrom össze volt szorulva, a szívemben pedig egyfolytában forgott a láthatatlan kés, és egyre mélyebbre vájta magát. Újra, és újra eszembe jutott Harry arca, és a pillanat, mikor a padlón kötöttem ki miatta. Tudom, hogy nem akart bántani, de akkor is megtette, és ez megijesztett. Nem félek tőle, mert tudom, hogy baleset volt, inkább fáj a gondolat, hogy lassan nem lehet rajta segíteni már. Sem nekem, sem pedig Louis-nak nem ment a dolog. Pedig annyira szerettem volna, ha én tudok neki valami olyat nyújtani, ami miatt leteszi a poharat. De nem. Most az alkohol a legfontosabb. 

- Szia, szép kislány! - riasztott fel a gondolataimból egy hang. 

- Szia! - köszöntem neki halkan, és megpróbáltam egy meggyőző mosolyt varázsolni az arcomra.

- Minden oké? - ült le mellém, és aggódó arcot vágott. 

Talán észrevette a kisírt, karikás szemeimet? Biztosan. Bármennyire próbáltam eltűntetni a nyomokat, a több órás sírást nehéz elrejteni. 

- Persze. - bólintottam. 

- Biztos? Azt hittem, hogy nem érzed jól magadat, mert lemondtad a közös tanulást. - húzta el a száját Dylan, akire eddig vártam. Nemrég hívtam fel, hogy el kell halasztani a tanulást, mert akadt egy kis dolgom. A hangomat hallva azonban szeretett volna látni, és megbizonyosodni arról, hogy minden rendben van-e. 

- Semmi baj. Csak nehéz napom volt. - bizonygattam mosolyogva. 

- Akkor jó. - sóhajtott egy nagyot - Mármint az nem jó, csak... - kezdett dadogni - Csak már megijedtem. 

- Mitől? - kérdeztem kíváncsian. 

- Hogy nem akarsz engem látni. - ismerte be lehajtott fejjel. 

- Ne gondolj butaságokat. - löktem meg a karjánál játékosan - Miért ne akarnálak látni. 

- Nem tudom... A csók miatt. Vagyis a szájra puszi miatt. - ismerte be - Annyira véletlenül jött az egész, hogy fel sem fogtam mit csináltam. Pár másodperc múlva ért el az agyamig, hogy mit tettem. Nagyon ég az arcom most, és szégyellem magam. Nagyon sajnálom.

- Tényleg sajnálod? - mosolyogtam rá. Annyira aranyos volt, ahogyan zavarba jött tőlem. 

- Igen. - nézett rám mosolyogva.

- Ohhh... - kissé csalódott lettem. Az lettem? Tényleg? 

- Sajnálom, hogy így történt az első csók. Azt sajnálom, hogy nem csókoltalak meg rendesen. - megsimította az arcomat, és mosolyogva nézett a szemembe. Éreztem, hogy pirosodni kezd az arom, de az én szám körül is mosoly bújkált. 

Dylan mélyebben a szemembe nézett, és az arca kezdett elkomolyodni. A számra nézett, majd újra a szemembe. 

Magam sem tudom, hogy miért, de megnyaltam a számat. Aztán csak azt vettem észre, hogy a számra tapasztja a száját, és bebocsátást kér a nyelvével az enyémbe. Bizseregni kezdett a testem, és kissé bizonytalanul, de aztán visszacsókoltam neki. Gyengéden végigsimította az arcomat, én pedig egyre bátrabb lettem, és beletúrtam a hajába. Vagyis csak bele akartam, ugyanis az ő rövid haját nem lehetett úgy megcirógatni, ahogy Harry-ét szoktam. Nem gondolhatok Harry-re, miközben mással csókolózok. Nem szabad. 

Harry Styles

Megcsókolta. Meg akarok halni. Nem hiszem el, hogy eljöttem hozzá, hogy akár térden állva is, de bocsánatot akartam tőle kérni. Ő meg mással csókolózik.

- Mindent elszúrtam! - hajottam rá a fejemet a kormányra, és éreztem, hogy égni kezd a szemem.

45. fejezet: Egy próbát megér

Sziasztok! :) Meghoztam a legújabb fejezetet, habár nem sok visszajelzést kapok tőletek! :( Nagyon örülnék pár kommentnek. Tényleg! :)

A mai rész valamivel hosszabb, és talán izgalmasabb is lett. Nagyon kíváncsi vagyok, hogy mit szóltok hozzá.

Emily Cook

Hétfő reggel, habár már kipihentem a buli utáni rosszullétet, álmosan vánszorogtam be az iskola kapuján. 

- Jó reggelt, szépség! – hallottam meg magam mellett a hangot, és a szívem nagyot dobbant. 

- Szia! – suttogtam elfúlt hangon, és kipirult arccal néztem a mellettem lépkedő Dylan-re. 

- Kipihented magad? – érdeklődött.

- Persze. Szombaton egész nap aludtam, de már visszaállt a szervezetem a korai kelésre. – ásítottam el a mondat végét, mire ő csak nevetett egyet. Nagyon édes, ahogy nevet. Ahogy kivillannak a hófehér fogai, mikor felhúzza a szája jobb szélét. 

- Látom… - mondta, mikor beengedett maga előtt az ajtón. 

- Veled mi a helyzet? – kérdeztem, hiszen mindig csak rólam van szó – Megvolt az edzés? 

- Nem. Mivel esett az eső, ezért elhalasztották. Tegnap reggel volt helyette. – húzta el a száját. 

- Akkor maradhattál volna még a buliban. – sajnálkoztam. 

- Jól érezted magad te nélkülem is. – simított végig a karomon, és azt hiszem, tudtam, mire céloz. 

- Azért örültem volna, ha velünk tartasz. – tudatosítottam. 

- De más nem hiszem. – nézett rám kérdőn, és már biztos voltam benne, hogy most ismét előkerül a Harry-téma – Harry nem nagyon csípte, hogy ott voltam. 

- De ugye nem miatta mentél haza? – kérdeztem összehúzott szemekkel. 

- Egyrészt de. Az is közrejátszott. – ismerte be.

- Ne már. Harry és én csakis barátok vagyunk, ezt már mondtam péntek este is. – mosolyogtam.

- Rendben. – bólintott.

- Azért nem kellett volna hazamenned, mert neki nem tetszettél. Szerettem volna, ha maradsz még. Az én bulim volt, nem az övé, és nem neki kell tetszened, hanem… - haraptam el a mondat végét. Miket beszélek? 

- Hanem neked? – mosolygott rám, és bal kezét az állam alá tette, úgy emelte maga felé az arcomat, amit próbáltam takarni előle, hiszen pipacsvörös lett ismét – Tetszem neked? 

- Menni kéne az órára. – nevettem zavartan, és nem néztem a szemébe, sőt még csak az arca közelébe sem emeltem a tekintetemet. 

- Nem kell válaszolnod. – mondta halkan, és megsimogatta az arcomat – Viszont…

- Viszont? – félve, de mégis kíváncsian néztem rá.

- Mivel annyira szeretted volna, ha maradok… Mi lenne, ha eljönnél velem ma vacsorázni? 

- Nem is tudom… Tanulnom kell, meg… - kezdtem védekezni, de ő a szavamba vágott.

- Remek! Akkor tanulunk együtt. Este találkozunk, és beülünk valami nyugis helyre, ahol tanulhatunk. Oké? – nézett rám várakozva, és kérlelő szemekkel.

- Legyen! – egyeztem bele – De most már tényleg mennem kell órára. 

- Még összefutunk! – bólintott, és mielőtt távozott volna, lenyomott egy puszit a számra.

A meglepettségtől meg sem tudtam szólalni. Mire magamhoz tértem, Dylan már messze járt. Megcsókolt. Oké, nem csók volt, csak puszi, ami valószínűleg csak félrecsúszott. Vagy tudatos volt? Ő felfogta egyáltalán? Vagy neki is csak pillanatokkal később esett le, hogy mi történt? 

Harry Styles 

A nap gyengén sütött be az ablakon, egyenesen bele az arcomba. Nem szokott zavarni a tűző napsütés sem, de most ettől a kis fénytől is végem lett. Amint kinyitottam a szemem, forogni kezdett a szoba. Felülni nem tudtam, és nem is akartam, egyből elkapott volna a hányinger. Hánynom kellett, de szomjaztam. Innom kellett valamit, mert úgy ki volt száradva a szám, hogy nyelni is alig bírtam, és a szám is szét volt repedezve. Nagy nehezen kinyitottam a szememet, de csak az egyiket, és körülnéztem. Megláttam egy üveget az éjjeliszekrény szélén, minek hatására egyből kipattant mindkét szemem, és nem foglalkozva a hányingerrel, és a szédüléssel, utána nyúltam. A számhoz emeltem, és végre megéreztem a maró whisky ízét a nyelvemen, majd a torkomban. Megkönnyebbülés járt át, mikor jó pár kortyot megittam belőle, majd a hasam őrületes kavargásba kezdett, és éreztem, hogy vissza fog jönni minden. Pár pillanat múlva a könnyeim elhomályosították a tekintetemet, hiszen a bűzős trutymó a számon és az orromon keresztül távozott belőlem. Kicsit megkönnyebbülve dőltem vissza az ágyba, de nem fekvő pozícióba, mert akkor megint kiütött volna a rosszullét. 

- Mi a franc ez? – egy ismerős hangra eszméltem fel – Mit művelsz, Harry? – szemeimet kinyitva láttam, hogy már közel sem úgy sütött a nap, mint nemrég. Vagy az a nemrég már órákkal ezelőtt volt? Megint elnyomott az álom?

- Mi van? Hány óra van? – néztem körbe, kicsit már jobban éreztem magam, mint mikor először magamhoz tértem – Hány óra? 

- Délután van. Öt óra. Nem voltál próbán, Harry! – kiáltott rám legjobb barátom.

- Lou! – nyugtattam, és feltápászkodtam az ágyból – Ne kiabálj, oké? Szétreped a fejem. Álmos vagyok, fáradt, és rohadtul szomjas. – megláttam az üveget az éjjeli szekrényen, és felé nyúltam. Louis azonban gyorsabb volt. 

- Megint ittál, ugye? – nézett rám vádló tekintettel. 

- Csak egy kicsit. – mutattam biztosításként a kezemmel – Nagyon kicsit. 

- Aha. Azért van széthányva az egész ágyad. Mert csak keveset ittál. 

- Csak elrontottam a gyomromat. – néztem körül, és igaza volt. Az egész ágynemű valami barna trutyiban úszott, néhol rászáradva.

- Aha… El. – bólogatott – Minek csinálod ezt? Tönkreteszed magadat. 

- Lou! Mi vagy te, az anyám? – emeltem fel kicsit a hangomat, mert kezdett az agyamra menni – Nyugi már, csak iszogattam kicsit. 

- Minden nap iszogatsz kicsit, Harry! Ez így nem oké. Kihagyod a próbákat, elhanyagolsz mindent, és mindenkit. – sorolta.

- Szarok rá! – rántottam meg a vállamat – Mégis kinek hiányoznék? 

- Te teljesen hülye vagy? – ordította el magát.

- Menj el Lou! – intettem le – Hagyj pihenni.

- Meddig akarsz pihenni? Napok óta itt fekszel. 

- Menj! De azt hagyd itt! – mutattam a kezében lévő üvegre.

- Eszem ágában sincs. – tekerte a fejét – És a többit is elviszem, amit találok.

- Húúúúú! – gúnyoltam ki – Biztos nem tudom hol van a bolt. 

- Kocsiba ne merj így ülni. 

- Blablabla. – mutogattam felé, majd az ajtóra – Menj! 

- Később visszajövök. – mondta halkan, és becsapta maga mögött az ajtót. Én lecsuktam a szememet, ugyanis a fejem szinte lüktetett Lou hangjától. 

Emily Cook

- Minden oké? – néztem gyanakodva, a bejárati ajtónkban álló fiút. Az arca meggyötört volt, a szemeiben pedig félelem, és kétségbeesés tükröződött.

- A legkevésbé sem. – tekerte meg a fejét szélsebesen.

- Gyere be! – álltam odébb, és utat engedtem neki a nappalink felé – Mondd, csak! Történt valami? – kezdtem aggódni.

- Harry-ről van szó. – vallotta be Louis, és tördelni kezdte a kezeit, amint helyet foglalt a kanapén.

- Baja esett? – kérdeztem elfúlt hangon, és felkészültem a legrosszabbra. A szívem a torkomban lüktetett. 

- Nem hittem el neked, hogy tényleg baj lehet az alkohol dologból. – hajtotta le a fejét – De aztán…

- Aztán? – érdeklődve vártam a folytatást.

- Tőle jövök. Totál részegre itta magát a hétvégén, nem jött a próbákra, csak otthon fekszik, és fel sem kel az ágyból. Jobban mondva nem tud felkelni. 

- Ennyire rossz a helyzet? 

- Az egész ágya szét van hányva. Abban fekszik, és nem is érdekli. 

- Te jó ég! – arcomat a kezeimbe temettem, és egyre rosszabbul kezdtem érezni magam – Mi a franc történt vele? 

- Te… Te történtél. – nézett félve a szemembe Lou. 

- Ne mondd ezt! – kérleltem – Könyörgöm! 

- De ha egyszer így van… - rántotta meg a vállát. 

- Szerinted most mit tegyünk? 

- Nem tudom, de sürgős segítség kell neki, mielőtt még jobban az alkohol rabja lesz. De én nem tudom, hogy mit tegyek vele. 

- Nem engedheted meg neki, hogy igyon. 

- Tudom. Éppen ezért hoztam el tőle minden alkoholt. De nem lehetek vele egész nap, nem őrizhetem minden percben.

- Tudom! – nyugtattam meg az egyre jobban kétségbeeső fiút. 

- Mondtam neki, hogy visszamegyek még ma, de ahogyan kidobott az előbb, úgy ki fog dobni később is. 

- Kidobott? – csodálkoztam el rajta.

- Igen. Kiabált velem, és azt akarta, hogy hagyjam békén, és hagyjam, hogy tovább vedeljen. 

- De nem hagytad, ugye? 

- Persze, hogy nem. Mondom, hogy mindent elhoztam tőle. Az összes alkoholt, még az alkoholmentes söröket is. 

- Oké. – nyugodtam meg kicsit. 

- De nem mondom kétszer, hogy azóta nem szerzett magának valamit.

- És én mit tegyek, Lou? Nem lehetek vele azért, hogy ne igyon. Ezt már mondtam.

- Tudom! – bólintott – De gyere el velem.

- Hova? – néztem rá kikerekedett szemekkel.

- Hozzá. Gyere el velem, és beszélj vele.

- Nem gondolod, hogy csak rontana a helyzeten? 

- Nem tudom, de egy próbát megér. Szerintem mindenképp inni fog. 

- Nem is tudom… - gondolkodtam el hangosan. 

- Kérlek! – nézett a szemembe, nagy tengerkék szemeivel.

- Rendben! – egyeztem bele – Átöltözök, és mehetünk.