Sziasztok! Meghoztam a legújabb részt, ami szintén elég rövid lett, és nem is történik benne sok dolog, de legalább itt van! :) Várom a véleményeket! Talán még kitartatok mellettem egy páran. :)
Harry Styles
- Tudtam, hogy már itt leszel! - estem be a próbaterem ajtaján, és zihálva vettem a levegőt. Louis ijedten nézett rám, és meglepte hirtelen megjelenésem. Igen, már napok óta nem jártam erre, elhanyagoltam a srácokat, és a bandát is. Reménykedtem benne, hogy a sokásos időpontban lesz a próba, és tudtam, hogy ha így lesz, legjobb barátom itt lesz már, ugyanis mindig ő érkezik meg elsőnek.
- Mi... Mi a baj? - nézett rám kétségbeesetten, mikor levágódtam mellé a kanapéra, és a kezeimbe temettem az arcomat.
- Kész! Vége! - csak ennyit tudtam kinyögni, mielőtt eláztatták az arcomat a könnyek.
- Harry! - ért hozzá gyengéden a vállamhoz - Ittál? - kérdése óvatos volt.
- Nem. Nem ittam. Azóta egy kortyot sem. - néztem rá, és láttam, hogy megkönnyebbült az arca, ugyanakkor kissé szomorú is lett, mikor meglátta a könnyeimet.
- Akkor mi történt? Mondd el!
- Elmentem hozzá, ahogy te javasoltad. - nagyokat nyelve kezdtem bele a mesélésbe, de ahogy visszaemlékeztem az alig egy órával ezelőtti eseményekre, a torkom újra elszorult.
- És? Elküldött? - tapogatózott Lou, mikor látta rajtam, hogy nehezen fog ez menni.
- Bárcsak... Bárcsak inkább elküldött volna. - tekertem lemondóan a fejemet.
- Harry! Mégis mi a fene van? Miért vagy így kiborulva? Beszéltél egyáltalán vele?
- Nem. Nem tudtam.
- De miért? Azt mondtad, hogy nem küldött el. Akkor mi van? - éreztem Lou hangján, hogy kezd egyre jobban aggódni - Összevesztetek? Nem... Hiszen nem is beszéltetek. - adta meg a választ saját kérdésére.
- Odamentem a házához. Láttam is őt, mert kint volt az utcán. - csak tőmondatokban tudtam beszélni - Várt valakit. Vele van. Együtt vannak.
- Dylan-nel? - barátom továbbra is óvatosan kérdezgetett.
- Ne is mondd ki a nevét. - vágtam rá undorodva.
- Honnan tudod, hogy együtt vannak? Egy suliba járnak, találkozhatnak.
- Csókolóztak. - ahogy kimondtam ezt a szót, újra éreztem, hogy előtörnek a könnyeim, majd megéreztem Lou karjait körülöttem.
- Ez még nem jelent semmit. - próbált nyugtatni.
- Dehogynem. Velem kéne lennie, de én elszúrtam. Mindent elrontottam. Retteg tőlem, és sosem fog megbízni bennem.
- Ezt ne mondd! Ez egy nagy hülyeség. Ha nem érdekelnéd, nem jött volna el azért, hogy segítsen neked.
- Nem tud segíteni. Így nem, hogy mással van. Velem kellene lennie. - hangom egyre hisztérikusabb lett - Szükségem van rá. Nem tudok nélküle létezni!
- Tudom, tesó! Tudom!
- Segítened kell!
- Hogyan? Hogyan segítsek? Nem mondhatom neki azt, hogy legyen veled. Ezt te is tudod!
- Most nem arra gondoltam. - ráztam hevesen a fejemet.
- Akkor?
- Vissza fogom szerezni őt, de most más a baj. A sokkal nagyobb baj.
- Mi az?
- Szükségem van alkoholra. - böktem ki végül.
- Nem. - pattant fel Lou mellőlem - Eszedbe se jusson, hogy segítek neked abban, hogy lerészegedj!
- Nem! Pont ez az. Abban kell segítened, hogy ne akarjak inni.
- Ohhh... - láttam az arcán, hogy meglepődött, aztán meg is nyugodott egy kicsit - Oké. Az más. Hogyan tudok segíteni?
- Nem tudom. De nem eshetek vissza. Az után nem, amit Emily-vel tettem. Nem ihatok, és nem is gondolhatok az alkoholra.
- Megoldjuk! - ölelt magához újra barátom - Nem is tudod elképzelni, hogy milyen büszke vagyok rád!
Tényleg szükségem van Lou-ra, és a segítségére. Nem veszíthetem el végleg Milly-t. Talán még van egy kis remény. Egy kevésnek lennie kell.
Csak ne járna folyton az agyam az alkohol körül.
Emily Cook
Dyaln már napok óta abban a hitben van, hogy együtt vagyunk, hogy egy pár alkotunk. Dylan és én. Dylan és én? Annyira furcsa erre gondolni. Biztos vagyok benne, hogy boldog lehetnék vele. Boldog lehetnék, ha nem lenne Harry. Ha nem ismerném őt, akkor minden teljesen más lenne. De folyton csak ő jár a fejemben. Az, hogy mit tett magával. Az, hogy hogyan nézett ki, mikor pár napja elmentem hozzá, és nem akart látni, mert csak az alkohol volt neki a fontos. Azóta nem is hallottam felőle, valószínűleg ki sem mozdult a házából, és sorban rendeli házhoz a piát. De azért remélem, hogy jobban van, vagy legalábbis, hogy előbb-utóbb jobban lesz. El kell egymást felejtenünk, hiszen az mind a kettőnknek jobb lesz. Mondjuk ő már el is felejtett. Valószínűleg soha nem is voltam fontos neki.
- Szia! - nézett be a kishúgom a szobám ajtaján.
- Szia! - felültem az ágyon, és érdeklődve néztem felé - Baj van?
- Nem. Semmi. - kezeit összekulcsolta a háta mögött, és a földet bámulta.
- Mi az? - mosolyodtam el, hiszen sosem szokott ilyen bátortalan lenni velem.
- El szeretnék menni valahova, de anyáék nem engedik. - vallotta be végül.
- Hova?
- Egyszer megígérték, hogy felülhetek a London Eye-ra. De ők nem visznek el, mert szerintük még túl kicsi vagyok. - húzta el a száját.
- És azt szeretnéd, ha én elvinnélek? - kérdeztem félve, de már tudtam előre a választ.
- Megtennéd? - csillant fel a húgom szeme, és mellém vetődött az ágyra.
- Ha nagyon szeretnéd. - adtam meg végül magam.
- Anya és apa holnap korán reggel elmennek, és te vigyázol rám. - lelkesedett be egyből.
- Tehát azt akarod, hogy ők ne is tudjanak róla? - lepődtem meg. Kim nem igazán tudta tartani a száját, ha titkokról volt szó, éppen ezért is tartottam attól, hogy nagy bajba kerülök, ha elkotyogja, hogy felvittem a London Eye-ra.
- Igen. Nem engednék meg.
- De később sem kotyoghatod ki. - mutattam rá játékosan fenyegetve.
- Nem fogom.
- Nagy bajba kerülök, ha kiderül. Ugye tudod?
- Tudooooom.
- És többet sehova sem viszlek el, ha rájönnek.
- Jóóóó! Nem mondom el.
- Rendben. - egyeztem bele végül - Holnap délelőtt elviszlek.
- Délután! - vágta rá egyből.
- Miért? - kérdeztem gyanakodva.
- Mert akkor szebb! - felelte, és kiviharzott a szobámból. Mert akkor szebb? Ilyet sem hallottam még. Remélem, hogy nem jár el a szája, mert akkor nagy bajba kerülök. Anyáék irtó dühösek lennének.
De miért akar Kim pont most felmenni a London Eye-ra? Na mindegy, hiszen ő csak egy kislány.
Miért van az, hogy mindenben összeesküvés elméleteket keresek? Kim csak a kishúgom.
A gondolataimból a telefonom csörgése zökkentett ki. Üzenet. Dylan-től.
"Szia, szépségem! Mi jót csinálsz? Nincs kedved moziba menni holnap?"
Bár örülnöm kéne annak, hogy üzent nekem, és gondol rám, valahogy mégsem ezt érzem. Miért nem tudok úgy gondolni Dylan-re, ahogy Harry-re gondolok?
