25. fejezet: Rossz ember csókja

Sziasztok! Nagyon köszönöm a kommenteket, és a pipákat, illetve örömmel látom, hogy már nyolcan is feliratkoztatok. Rettentően örülök neki. :)

Na, de akkor térjünk rá a mai részre. Lehet, hogy páran utálni fogtok a vége miatt, de én megmondtam nektek, hogy izgalmak jönnek. Most jönnek majd azok a részek, amiket imádtam írni, és rendesen izgultam közben. Remélem, hogy ti is így lesztek, mikor olvassátok! Jó szórakozást! Várom a véleményeket!

Lassan kezdenünk kellett, ezért gyorsan felöltöztettek minket. A saját ruhám tetszett a legjobban. Egy hosszú, bőrnadrágot kaptam, és hozzá egy fekete ujjatlant, aminek az elején egy nagy tigrisfej volt. Nagyon illet a Roar című számhoz. Mind a hármunkon volt valami sárga, és fekete. Vic egy sárga, rövid ujjú, galléros pólót, és egy kantáros, fekete, rövid bőrnadrágok viselt, míg Tracy egy sárga ujjatlant, és egy fekete szoknyát. A cipőnk egy-egy fekete, sportos, magas szárú félcipő volt, de Vic kapott egy fekete, térdig érő zoknit is. Nagyon tetszettünk magunknak. 

- Nagyon csinosak vagytok! – szólalt meg Simon, mikor fél órával a kezdés előtt bejött hozzánk. Becsukta az ajtót, és leült az egyik székre. – Kérhetek tőletek pár percet?

- Persze. – bólintottunk, majd leültünk vele szembe a kanapéra.

- Nem tudom, hogy ti, vagy én izgulok jobban. – mosolyodott el zavartan – Szeretném, ha tudnátok, hogy bármi is lesz, nem kell elkeseredni. Ti már így is nyertetek, de azt hiszem, hogy én nyertem a legtöbbet azzal, hogy megismertelek titeket, és büszke vagyok arra, hogy segíthettem nektek eddig eljutni. Tudnotok kell, hogy rám ezek után is mindig számíthattok. Szeretnék melletek maradni, és támogatni titeket, bármi legyen az este vége. Persze, csak ha ti is szeretnétek.

- Szerintem inkább fejezzük ezt be, mert mindjárt jöhetnek vissza a sminkesek. – szólaltam meg nevetve, de alig bírtam visszatartani a sírást. Mind a négyen elnevettük magunkat, és megöleltük Simon-t.

- Készen álltok? – nézett ránk, mire mi magabiztosan bólintottunk – Akkor hajrá!

Elindultunk a színpad felé, ahol a sminkesek, és a fodrászok még végeztek rajtunk egy-két simítást, majd lassan felhangzott a műsor főcímdala is, és pár perccel később már a színpadon álltunk. 

- Köszöntöm a kedves nézőinket ezen a jeles estén. Ma este kiderül, hogy ki lesz az év hangja, kiderül, hogy ki nyeri meg a X Factort. – hangzott a műsorvezető hangja – Egész héten lehetett szavazni a három versenyben lévőre, ezért nézzük is meg a jelenlegi állást. 

A nagy kivetítőkön megjelent egy grafikon, természetesen arcok nélkül. Mikor megláttam a százalékokat, csak még jobban elkapott a remegés. Az első, és a második helyen álló versenyzők szinte ugyan annyi szavazatot kaptak, az egyik 40%-on, a másik pedig 39%-on állt, míg a harmadik eléggé lemaradt a maga 21%-ával. 

- Szavazzanak a kedvencükre, és segítsenek nekik teljesíteni az álmaikat. – harsogott a stadion – Kezdjünk is neki! Simon, a te csapatod kezd!

- Igen! – mosolyodott el a mentorunk – Jöjjenek azok a lányok, akik minden héten megrengetik az országot, és lassan az egész világot is. Jöjjön az én három, csodás álom lányom, a Dream Team!

Simon szavai után lejátszották a kisfilmünket, ami olyan volt, mintha nem is lett volna semmi. Pillanatok alatt a színpadon találtam magam. Próbáltam arra gondolni, amit apa mondott, hogy gondoljak arra, hogy otthon éneklünk a szobámba, mint régen, de ez mégsem ment. Viszont bejött az a dolog, ami múlt héten is. Harry-re gondoltam, hogy csak ő, és én vagyunk a közös próbánkon. Bevállt, kijött az összes hang, kijött az összes lépés, és fantasztikusak voltunk. A zsűri meg volt velünk elégedve, és szerintük meglátszik, hogy mennyit fejlődtünk az eleje óta, ugyanis százszor jobb volt, mint mikor először adtuk elő. 

Leszaladtunk a színpadról, ujjongtunk, sikogattunk. Nem kellett még átöltöznünk, ugyanis a másik két versenyző után ki is fogják hirdetni azt, hogy ki az a kettő, aki tovább énekelhet. A színfalak mögött várakoztunk, mikor valaki hátulról belém csípett. 

- Szuperek voltatok. – szólalt meg a kék szempár gazdája.

- Köszi. – mosolyogtam rá, igaz kissé zavarban éreztem magam, ugyanis Harry is ott állt nem messze tőlünk – Ti mikor jöttök?

- Először az első eredményhirdetés előtt, aztán a második előtt is. – mosolygott teli szájjal, miközben a ruháját igazgatta az egyik kezével – Tudod, gondolkoztam. Egyrészt jó lesz, hogy megnyeritek, másrészt pedig rossz. 

- Hogy érted? – néztem rá zavartan. 

- Jó lesz, mert akkor megyünk vacsorázni, de rossz is, mert akkor nem lesz majd rám időd.

- Louis…Erről jut eszembe… - kezdtem, de nem tudtam befejezni, mert szólították őket a színpadra.

- Itt folytatjuk. – mondta, és lenyomott egy puszit az arcomra, ami után egyből Harry-re néztem. Elkapta a tekintetét, és a haját kezdte dobálni, és igazgatni. Tudtam, hogy látta, csak nem akart rá reagálni. 

Felmentek a színpadra, a nézők végig ordítoztak, és sikogattak. Lemerem fogadni, hogy rengetegen csak azért jöttek el, mert ők a vendég fellépők. Az elmúlt hónapok alatt nem volt még ekkora üdvrivalgás ebben a teremben. A Little Things szövegét szinte hallani sem lehetett a rajongóktól.

Szerencsére nem volt alkalom rá, hogy Louis-val tovább beszélgessek a fellépésük után, ugyanis rögtön felszólítottak minket a színpadra. Percekig álltunk a reflektorok fényében, mire végre megszólalt a műsorvezető:

- Az első, aki biztos, hogy elénekelheti a másik dalát is, az nem más, mint… - húzta az időt, a közönség ordítozott, Simon mögöttünk állt – a Dream Team! 

Bent vagyunk! Nem estünk ki! Még van esély! Sírtunk, az sem érdekelt, hogy az összes festék lefolyik rólunk. Simon magához ölelt minket, és így vonultunk le a backstage-be. Mindenki gratulált, és mindenki örült nekünk. Az öltözőbe vonultunk, ahol rögtön nekiestek a fejünknek. A sminkünket pár ecsetvonással rendbe hozták. Mindhármunk haját leeresztették, és kaptunk egy-egy hajpántot. Most Vic kapott fekete szoknyát, és egy arany színű hosszú ujjú blúzt, Tracy egy ujjatlan, szürke, kötött szoknyát viselt, fekete harisnyával. Én egy fekete áttetsző inget, és egy magasított derekú rövidnadrágot vettem fel, egy arany övvel, és én is kaptam egy harisnyát, amin minták voltak. A cipő mind a hármunkon egy-egy fekete bakancs volt. 

- Lányok! A színpadra! – jött be az egyik stábtag.

- Máris? – kérdezte Vic idegesen.

- Már csak ketten maradtatok. – vonta meg a vállát, és kiment. 

Szinte szaladtunk a színpadig, majd rögtön a kezünkbe nyomták a mikrofonokat, és már fel is tuszkoltak minket. Igen, tuszkoltak, mert alig mertünk rálépni a felfelé vezető lépcsőkre. Megkezdődött a dal, és mi belevágtunk. Most vagy soha, ez után már nincs mit tenni. Minden a nézőkön múlik. Végig ezek a gondolatok cikáztak a fejemben, és tudtam, hogy a legjobb barátnőim is ugyan így éreznek. A szám végén ugrott csak be, hogy eszembe sem jutott Harry a dal alatt. Hát igen, én nem neki énekeltem, ellenben az eredeti előadóval. Ezt kicsit meg is mosolyogtam, de nem volt feltűnő, mert a mentorok éppen halálra dicsértek minket. 

Az utolsó fellépésünk után a percek csak úgy rohantak. Fellépett a másik adásban maradt versenyző, majd a 1D is, mi pedig csak várakoztunk. Aztán eljött a várva-várt pillanat. Felhívtak minket a színpadra, Simon végig bíztatóan magyarázott, és emlékeztetett arra, amit az adás előtt mondott nekünk, elmondta, hogy mennyire büszke ránk. Esküszöm, nekem már bőven elég volt az a tudat is, hogy Simon Cowell ránk büszke. 

- Hölgyeim, és uraim! – a teremben feszült csend honolt, a nézőtéren senki sem szólalt meg. Szerintem még a légy zümmögését is hallani lehetne. – Az év hangja, az X Faktor nyertese, aki legyőzött több tízezer embert, akit ezentúl nem csak az ország, hanem az egész világ ismerni fog, az nem más, mint… - szédültem, nem kaptam levegőt, azt hiszem, hogy a szívem is kihagyott pár ütemet – a Dream Team!

A közönség ordított, én ordítottam, a lányok ordítottak, Simon ordított. Térdre esve öleltük egymást Tracy-vel, és Vic-kel, és hisztérikusan sírtunk. Kitört belőlünk az elmúlt hónapok feszültsége, de nem számított semmi, hiszen nyertünk. A mentorok, a versenyző társak, a műsorvezetők, és mindenki gratulált nekünk. Annyi vaku villant körülöttünk, annyi kép készült rólunk, amennyi egész eddigi életünk során sem. 

Egy óra eltelt azóta, hogy mi lettünk az év hangja, de még mindig nem akartuk elhinni, és még mindig sírtunk örömünkbe. Egész eddig riporterekkel, újságírókkal, és műsorvezetőkkel beszéltünk, fényképeket készítettek rólunk, és szerencsére jutott egy kis idő a családunkra is. Csak egy valaki hiányzott. Harry. Nem láttam egyik fiút sem az utóbbi fellépésük óta. 

- El sem hiszem! – szólaltam meg most először sírás nélkül. Már csak pár ember futkozott körülöttünk, mi pedig a színpadon ültünk, és az üres nézőteret figyeltük.

- Hiányozni fog. – jelentette ki Vic visszafojtva a sírást. 

- Nekem is. – bólintott Tracy. 

- Igen. Tudjátok, hogy ezentúl minden más lesz? – néztem rájuk, mire ők csak mosolyogva bólogattak – Azt javaslom, hogy menjünk haza, és kezdjünk neki egy totál új életnek.

Felkászálódtunk, összeszedtük a cuccainkat, elköszöntünk mindenkitől, aztán a családjainkkal, és Simon-nal együtt elindultunk kifelé. Mikor kiértünk a parkolóba, az öröm, amit eddig éreztem, csak fokozódott. Ott volt mind az öt fiú, és várakoztak a sötétben.

- Gratulálunk! – kiáltotta Niall, és egyszerre ölelt meg mind a hármunkat. Átnéztem a válla felett, ugyanis Harry, és a többiek kicsit messzebb álltak, majd mikor a szöszi elengedett, megindultam felé. Szinte futva lépkedtem, mert a karjai között akartam lenni, és érezni akartam az illatát, és az izmos ölelését. Ám ekkor valami olyan történt, amire nem is számítottam. Míg Harry mosolyogva várta, hogy odaérjek, Louis megindult felém, és olyat tett, amire nem is számítottam. A száját a számra tapasztotta, és a nyelvét átnyomta a számba. Hirtelen nem tudtam, hogy mit csináljak, igazából az összes gondolatot kiűzte a fejemből egy pillanat alatt. Ha nem ebben a helyzetben lennék, talán még élvezném is a dolgot, de ez más. Nem neki kéne csókolnia. 

Ezek a dolgok alig két másodperc alatt zajlódtak le a fejemben, aztán gyorsan meg is szakítottam a csókot. Louis-ra néztem, aki csillogó szemekkel ölelt magához. Aztán Harry-re pillantottam. Jobban mondva oda, ahol pár másodperce állt. Liam volt csak ott, aki alig észrevehetően az együttes kisbusza felé bökött a fejével, jelezve, hogy Harry ott van. Na várjunk csak! Liam tudja? 

- Felhívlak! – suttogta eközben az arcomba Louis – De ezt muszáj volt megvárnom. – mondta, majd lenyomott egy puszit a számra, és elindult a kisbusz felé. Zayn, aki eddig a lányokkal, és a szüleinkkel beszélt, odalépett hozzám, és gratulált, majd Liam is így tett, de ő a gratuláció helyett csak ennyit mondott:

- Beszélek vele! – majd elengedett, és a többiek után ment. Mikor beszállt, láttam Harry-t, aki lehajtott fejjel nyomkodta a telefonját. Aztán becsukódott az ajtó, és elhajtottak. Nem tudom, hogy rámnézett-e a kocsiból, mert a sötétített üvegeken sajnos nem láttam át. Mély levegőt vettem, majd megindultam a szüleim kocsija felé. A háttérből csak annyit hallottam, hogy apám odasúgja anyámnak: 

- Ki volt ez az újabb bájgúnár?

24. fejezet: Csók?

Sziasztok! Új hét, így rögtön új rész is! Biztos vagyok benne, hogy nem fogtok rám haragudni azért, mert ilyen rövid lett, ugyanis annál izgalmasabb. Nagyon remélem, hogy tetszik majd. Annyit elmondok, hogy ez az a fejezet, amelyben beindul Harry és Liv kapcsolata. ;) Ezek után semmi másra ne számítsatok, csakis izgalmakra!

Meg szeretném még köszönni a kommenteket, és a pipákat. Nagyon sokat jelent nekem, hogy ennyien szeretitek a blogot. Külön köszönet azoknak, akik minden nap írnak! ;)

Jöjjön is az új rész! Jó olvasást! Várom a véleményeket!

Kisminkelve, kész hajkoronával üldögéltünk, és vártuk, hogy magunkra vehessük a ruháinkat. Vic haját begöndörítették, majd felkontyozták a feje tetejére, Tracy-ét szintén felrakták a feje tetejére, de az övét előtte szög egyenesre vasalták. Az enyémbe hullámokat csináltak, és bal oldalon eltűzték. 

Már fél hat is elmúlt. Simon egyfolytában befutkozott hozzánk, és mindig megkérdezte, hogy jól vagyunk-e, vagy nincs-e szükségünk valamire.

Ahogy telt az idő, és közeledett a kezdés, egyre nagyobb lett a gombóc a torkomban, a hasam pedig fel-le ugrált. Vic velem szemben ült, és a telefonját nyomkodta. Ránéztem, és láttam, hogy pont ugyan úgy rángatja a lábát idegességében, mint én. 

- Itt vannak a szüleim! - ugrott fel Tracy boldogan, miután rápillantott a telefonjára, mai pittyent egyet. 

- Az enyémek is most értek ide! Anyu most írt. – tette hozzá Vic – Lemegyünk?

- Persze. Olivia?

- Menjetek csak, én maradok. Jobb lesz, ha nem látom még a színpadot. De puszilok mindenkit.

- Oké. – bólintottak, és már el is tűntek a folyosón. 

Alig, hogy magamra maradtam, kopogtattak a nyitott ajtón. 

- Szia! 

- Szia! – mosolyogva, és talán kissé megkönnyebbülve néztem fel az érkezőre. 

- Mi a helyzet? – kérdezte, és leült velem szembe. 

- Az őrület szélén állok. – feleltem nevetve. 

- Elhiszem. Mit fogtok énekelni?

- Katy Perry-től a Roar-t, ez volt az, amit már énekeltünk egyszer, meg Taylor Swift-től a Trouble-t. 

- Nahááát. Az én számom. – nevetett fel.

- Szereted? Mert én nagyon nem. 

- Szeretem-e? A dal nekem szól. 

- Mi vaaan? – elképedve néztem rá. 

- Mondom. Nekem írta, miután szakítottunk. – bólintott.

- Azta. – húztam el a számat – Nyugi, azt csak akkor hallod, ha benne leszünk az első kettőbe.

- De remélem, hogy te nem nekem énekled majd. – viccelődött.

- Mi? Dehogy. – ráztam a fejemet.

- Tudtál aludni? – váltott témát zavartan, pedig az általában az én szokásom.

- Nem nagyon. De nem igazán a finálé miatt. – néztem rá, és csak reméltem, hogy veszi a lapot. Felszökött a szemöldöke, amiből rájöttem, hogy értette, mire célzok. – Majd jó lenne beszélni erről. 

- Igen. Az jó lenne. – húzódott mosolyra a szája, de nem mert rám nézni.

- Köszönöm. 

- Mit? – kapta fel a fejét. 

- A virágokat, a csokit, meg mindent. – feleltem. Ő nem szólt semmit, csak mosolygott.

- Lányok! – rontott be a stylistünk az öltözőbe, majd mikor meglátta, hogy csak ketten vagyunk, meglepődött – A többiek? 

- A szüleiknél vannak. Szerintem a nézőtéren lesznek. – válaszoltam könnyedén. 

- Megkeresem őket, mert fel kellene öltöznötök. – mondta, majd el is tűnt. 

- Akkor én meg megyek. Szerintem lassan nekem is be kell ülnöm a sminkbe. – mondta Harry, majd felpattant. Elindult kifelé, de az ajtóban megállt, és vissza becsukta.

- Mi az? – néztem rá érdeklődve, ugyanis felém fordult, és csak meredt rám, majd mikor elindult felém, felpattantam. Centikre előttem, megállt, és olyan szorosan ölelt magához, mint még soha. Először nem tudtam, hogy mit tegyek, mert eléggé meglepett a tette, de aztán köré fontam a karjaimat. A szívem majdnem kiszakadt a mellkasomból, és éreztem, ahogy az ő pulzusszáma is megemelkedik. Távolabb tolt magától, és a szemembe nézett, majd a kezei közé vette az arcomat. Most mit fog tenni? Mi lesz most? Ha megcsókol, akkor nem garantálom, hogy nem fogok összeesni, ugyanis a lábaim már most alig bírtak el. De nem. Nem az következett, amire számítottam, ugyanis a kezeivel lehajtotta a fejemet, és egy hosszú puszit nyomott a homlokomra, majd halkan suttogott a fejem tetejére: 

- Beszélj vele, kérlek! – a hangja komoly, és szinte könyörgő volt. Én csak bólintottam, majd még pár pillanatig így álltunk. 

Azért csak pár pillanatig, mert ekkor berontott Tracy, és Vic, de amilyen gyorsan érkeztek, olyan gyorsan meg is merevedtek az ajtóba. Magam sem tudom, hogy miért, de eszem ágában sem volt eltolni magamtól Harry-t, és ahogy észrevettem, ez az ő agyában sem fordult meg. Lenyomott még egy puszit a homlokomra, majd elengedett, és a pár bíztató szót szólva: - Ügyesek legyetek! Drukkolok! – kiment az öltözőből.

- Megcsókolt! – állította Vic.

- Nem. – tekertem a fejemet mosolyogva.

- Neeem? – hüledeztek mind a ketten.

- Nem. Én is azt hittem, hogy az lesz, de nem. 

- Louis miatt. – jelentette ki Tracy, és Vic is bólogatott.

- Gondoljátok? – talán igazuk lehet. Tényleg ennyire jó lenne, és nem akar kiszúrni Louis-val? Igen, és nekem pedig meg kell beszélnem vele a dolgokat. Meg kell mondanom neki, hogy mit érzek iránta, jobban mondva mit nem. Mert azt hiszem, hogy belezúgtam Harry-be. Igen! Már az első találkozásunkkor történt valami, ami miatt oda vagyok érte. Louis-nak pedig tudnia kell erről. Annyira jó ember, és nem akarom átverni.

23. fejezet: A nagy nap

Sziasztok! Itt is van a legújabb rész, remélem, hogy tetszeni fog ez is, és kapok pár kommentet, és pipát is. ;)

A hétfői részhez csak annyit fűzök hozzá, hogy onnantól igazán beindul az a bizonyos szerelmi háromszög a főhőseink között.

Fogalmam sincs, hogy mikor sikerült elaludnom este. Talán órák is elteltek úgy, hogy ültem a szobámban, és az olvasólámpa mellett bámultam a plafont. A gondolataimban csak egyetlen egy mondat játszódott le újra, és újra: „…tudhatnád, hogy én vagyok a legnagyobb rajongód.” Ő a legnagyobb rajongóm. Ő az, aki messziről figyel, aki nem tudja, hogy mi történt vele, aki elmondaná, de nem meri, mert fél. Harry az. Semmi másra nem tudtam koncentrálni. A gondolat, hogy már csak órák választanak el a végső finálétól, most szinte eltörpül az mellett, amit Harry mondott. Miután elaludtam, még az álmaimban is csak őt láttam, és hallottam. Talán ezért sem volt meglepő, hogy mikor reggel felébredtem, ő volt az első gondolatom. 

- Hogy aludtál? – érkezett a kérdés Vic-től, mikor kicsoszogtam a nappaliba. Álmosan huppantam le mellé a kanapéra, és hátradöntve a fejemet, nagyokat pislogtam. Nem voltam álmos, csupán nem tudtam gondolkodni. 

- Őszintén? – kérdeztem vissza.

- Oké, hülye kérdés volt. – ismerte be – Nem beszéltél vele? 

- Kivel? – játszottam az értetlent, de csak egy lesújtó pillantást kaptam válaszul – Nem. Mikor beszéltem volna vele? Meg mégis minek? 

- Mi az, hogy minek? 

- Minek beszéljek vele, Vic? Ő maga ismerte el abban a levélben, hogy fél.

- De hát mégis beismerte tegnap. 

- Az egy dolog. Amúgy is, mit vársz? Nem gondolod, hogy egyből a nyakába ugrok, és örök szerelemben élünk. 

- De. Valami ilyet képzeltem el. 

- Amúgy is, csak barátok vagyunk. Semmi több. Az, hogy ajándékokat küld, nem jelent semmit. A barátok is megajándékozzák egymást.

- Igen! Meg szerelmes leveleket írnak. Ugyan már! Nyisd ki a szemedet! 

- Jó! Elég legyen, oké? Szerintem, van jobb dolgunk is, mint ezzel foglalkozni. 

- Megint mi a vita tárgya, korán reggel? – érkezett meg Tracy is a nappaliba.

- Semmi. – nem akartam, hogy megint újrainduljon a veszekedés, ezért inkább nem mondtam meg az igazat Tracy-nek. 

- Szerintem, el kellene készülni, és lassan elindulni, nem? 

- Jó lenne. – helyeselt Vic – Ugorjunk be valahova reggeliért, aztán útközben megkajálunk. 

- Simon nem jön értünk? – kérdeztem meglepetten. 

- Nem. – válaszol Tracy – Valami dolga van még délelőtt, de azt mondta, hogy ott találkozunk. Szerintem mehetnénk gyalog. Tök jó idő van.

- Ha gyalog megyünk, soha nem érünk oda. – mondtam egyhangúan. 

- Majd veszel fel egy napszemüveget! – vetette oda Vic, amivel lezártnak tekintette a témát. 

Mind a szobánkba mentünk készülni, a hajamat csak kifésültem, majd belebújtam egy fehér, kötött pulcsiba, és a korall színű, fehér csillagos farmerembe. Felkaptam a legkényelmesebb fehér topánkámat, majd átakasztottam a vállamon a buggyos, fekete táskámat. 

Végül pedig a fejemre biggyesztettem egy nagy napszemüveget, nem mintha el tudnék bújni mögötte az emberek szeme elől. Éppen mikor elkészültem, kopogtattak az ajtón.

- Tessék!

- Szia, kicsim! – apu nyitott be, és nézett szét a szobában.

- Sziaaaa! Hogy aludtál? 

- Egész jól. De ezt inkább tőled kellene megkérdezni. 

- Ahhoz képest, hogy mi vár ránk ma, egész jól. 

- Ne gondolj arra, hogy ez az utolsó. Képzeld azt, hogy csak otthon énekeltek a szobádban, mint régen. 

- Mit keresel? – kérdeztem rá, hiszen már legalább tízszer nézett körbe a szobában, és bámult az ágyamra.

- Azt hittem, hogy nem vagy egyedül.

- Mindhármunknak külön szobája van. 

- Nem a lányokra céloztam. – húzta el a száját. 

- Hanem? 

- Hát a tegnap esti vendégedre. Arra a széttetovált, fürtöskére. 

- Harry? – nevettem el magamat – De hát csak a pulcsijáért jött. Egyik este hazakísért egy buliból, és odaadta a pulcsiját, mert fáztam. A lakáskulcsa benne maradt, és szüksége volt rá. Csak barátok vagyunk.

- Hát persze. Anyád mesélt róla. Nem tudom, hogy mi tetszik neki benne. – tekerte meg a fejét. Annyira apura vall, hogy nem tetszik neki egy fiú sem, aki a közelembe kerül. Pedig biztos kedvelné őt, ha jobban megismerné. Csupán félt engem, mert azt hiszi, hogy még mindig az a kislány vagyok, mint évekkel ezelőtt. – Utána olvastam, és elég nagy nőcsábász.

- Te rákerestél a neten? – hüledeztem. 

- Arra való, nem? 

- De! – nevettem – Jól van, apu. Mennünk kell. Este gyertek időbe!

- Rendben! – ölelt magához – Aztán csak ügyesen. Tudod? Mint otthon.

Tíz óra is elmúlt, mire elindultunk. Bementünk a közeli reggelizőbe, és vettünk pár dolgot, amit útközben tömtünk magunkba. Már ha lehetett evésnek nevezi azt, amit műveltünk. Az izgalom miatt totál kész voltam, és láttam a lányokon, hogy ők is ugyan így vannak. De hát mégis csak muszáj volt ennünk, ha nem akarunk összeesni a színpadon. 

- Te jó ég! – kiáltott fel egy csapat fiatal lány, mikor lehaladtunk mellettük – Készíthetnénk pár képet veletek?

- Persze! – bólintottunk, és beálltunk egy közös képre a lányokkal. 

- Már a fináléra mentek? 

- Igen! Megnéztek majd minket? – válaszoltam, miközben aláírtam egy-egy papírt nekik. 

- Sőt, élőbe látunk majd titeket. Igaz, hogy a 1D lesz a meglepetés zenekar?

- Igen, de nem tőlem hallottátok. – kacsintottam rájuk.

- Nagyon aranyosak vagytok ám Harry-vel. – mondta az egyik lány – Én totálisan Holivia fan vagyok. 

- Én viszont Lolivia fan vagyok. – szólalt meg egy másik lány – Szerintem vele, sokkal édesebb lennél.

- Lolivia? – néztem rájuk zavart mosollyal. 

- Hát Louis, és Olivia. Lolivia. 

- Nahát! Ezt még nem is hallottam. 

- És megtudhatnánk, hogy kivel jársz? – néztek rám hatalmas, kiskutya szemekkel. 

- Senkivel sem járok. Szeretnék a karrierünkkel foglalkozni. Igazából időm sincs ilyeneken gondolkodni. Na de most rohannunk kell! Este pedig drukkoljatok! – mondtam nekik vidáman, és integetve tovább is álltak. 

- Lolivia? – szólalt meg Vic – Miket ki nem találnak ezek. 

- Foglalkozzunk az estével, ne megint ezzel, oké? 

- Felőlem! De úgyis mindjárt találkozol velük. Nem tehetsz úgy, mintha mi sem történt volna.

- De hát nem történt semmi. 

- Csak bevallotta, hogy beléd van zúgva. – csatlakozott Tracy is.

- Már te is kezded? Ne már! – ámuldoztam, ugyanis a két barátnőm már megint egyet ért. 

- Most ne velünk kiabálj!

- Nézd csak, ott is vannak! – mutatott Vic a stúdió mögötti parkoló felé. Észre sem vettem, hogy már itt vagyunk, annyira lefoglalt a lányok győzködése. Az elkerített hátsó részen kint állt egy kisbusz, és a srácok mellette beszélgettek, pár testőr pedig felügyelt rájuk. Vajon egyszer majd ránk is így fognak vigyázni? A szemem egyből Louis-n akadt meg, aki póló nélkül focizott Niall-el.

- Hmmmm. Legalább jó látvány fogad minket. – jegyezte meg Vic kajánul mosolyogva. Nevetnem kellett, hiszen annyira tipikus volt tőle. 

- Hali! – köszöntünk, mikor közelebb értünk. 

- Sziasztok! – Louis egyből letette a labdát, és elindult felénk. Vic, és Tracy otthagyott minket. 

- Szia!

- Szia! – kihúzta magát előttem, de én próbáltam nem ránézni a meztelen izmaira. Tudtam, hogy direkt csinálja, és hogy zavarba akar hozni, ezért inkább a szemeibe néztem. Bőven elég jó látvány volt az is. – Hogy vagy? 

- Szétvet az ideg. – nevettem rá zavartan. 

- Úgyis nyertek! És akkor én kapok egy újabb vacsit. 

- Tessék? 

- Hát tegnap már beszéltünk róla, nem? 

- Azt mondtam, hogy visszatérünk rá. Nem mondtam igen! 

- De nálad a nem is igen jelent. – nevetett rám, majd kacsintott egyet, és visszament focizni Niall-el, aki már legalább negyvenszer kiabált neki, hogy ne udvaroljon, hanem menjen. 

Elindultam a lányok után, akik valószínűleg már bementek. Mikor felléptem a lépcsőre, szembe találtam magam Harry-vel, aki éppen telefonált. Rámosolyogtam, de ő csak biccentett egyet a fejével, majd felállt, és odébb ment, ahol a ház falának dőlve beszélt tovább a telefonba. 

Megrántottam a vállamat, majd bementem az ajtón. De nem hagyott nyugodni az, ahogy rám nézett. Mintha haragudni. De hát nem csináltam semmit. Lehet, hogy megbánta, hogy elmondta tegnap este. De az is lehet, hogy valami fontos, és komoly telefonbeszélgetést folytatott. Igen! Biztosan ez lehet az oka. 

- Sziasztok! – köszöntem, mikor benyitottam az öltözőbe. A lányok már vizes hajjal ültek, és pillanatokon belül engem is a mosóba ültettek. Mialatt a hajammal babráltak, végig csak Harry haragos arca lebegett a szemem előtt. Rosszat sejtettem.