7. fejezet: Címlapon

Sziasztok! Szomorúan látom, hogy alig kapok már visszajelzést a történettel kapcsolatban. Talán ennyire unalmas? Vagy mi a probléma? Kérlek, írjátok le, és talán tudok változtatni! :(

Harry Styles

Másnap reggel elég korán felébredtem, pedig ez tényleg nagy szó ahhoz képest, hogy az elmúlt pár évben, szinte végigaludtam minden napot. De ez már megváltozott, hiszen akkor nem volt semmi dolgom, de most itt van a munka, a banda, ami újra összeáll, és elsősorban a családom. Jobban mondva az, ami maradt belőle.

Miután elkészültem, beültem a kocsiba, és a stúdióba hajtottam, ahol ma találkoznom kell a bandával. Jó lesz őket újra látni, mégis rettentően félek. Három éve nem találkoztam velük, és még csak nem is kerestem őket. Sőt, azt sem hagytam, hogy ők megtaláljanak. Egyedül Niall-el tartottam a kapcsolatot, de vele is csak azért, hogy tudjam, mi van Darcy-val és Angie-vel.

A stúdióba érve felmentem a lifttel az adott emeletre, és egy kis habozás után, beléptem az ajtón. 

- Sziasztok! – mondtam kissé talán hangosan. Minden egyes szem rám szegeződött, és néma csend lett, ugyanis csak most vették észre, hogy beléptem. Lehajtottam a fejemet, és csak úgy néztem fel az emberekre, akik egy hosszú asztal mellett ültek. 

- Szia! Már vártunk! – állt fel Niall mosollyal az arcán. 

Szerintem nagyon jól tudta, hogy szégyellem magam, és rettentő zavarban vagyok. Elég félősen indultam meg feléjük, és először Liam-hez léptem oda, ugyanis ő volt a legközelebb. A kezemet nyújtottam felé, de ő helyette megölelt. Beismerem, rendesen meglepett a tette, de valahol jól is esett. Ugyan így tett Zayn is, majd mikor Louis-hoz léptem, ő rám sem nézett. Sejtettem, hogy ez lesz, és egyáltalán nem haragszok rá ezért. Fel voltam arra készülve, hogy így fognak fogadni. Az is nagy csoda, hogy Liam és Zayn szóba állnak velem, persze Lou más. Hiszen a legjobb barátom, jobban mondva az volt. Hónapokig keresett, miután elköltöztem, de én nem akartam senkivel sem beszélni, és senkit sem akartam látni. Tudom, hogy ez mennyire szarul eshetett neki, hiszen mi ketten szinte jobban ismertük egymást, mint saját magunkat.

Eléggé elszomorított a dolog, hogy semmibe vesz. Legalább állna fel a székéből, és ordítson, vagy vágjon pofán, üsse ki a fogaimat, csak nézzen rám. Még az sem fája annyira, mint ez. 

- Lou? – szóltam hozzá, de még inkább elfordította a fejét. Csalódottam ültem le Niall mellé, pont Louis-val szembe, miután Simon-t is köszöntöttem. Ő az X-Factor óta mellettünk állt, és ő szerette volna újra összehozni a bandát is. Nem beszélve arról, hogy engem ő maga beszélt rá az újrakezdésre. Megkeresett, és elég hosszan elbeszélgettünk. Jobban mondva órákon keresztül oktatott, és ordítozott velem, hogy térjek már észhez, és ne dobjam el az életemet ilyen fiatalon. Simon beszél rá arra is, hogy harcoljak a lányomért, és Angie-ért is, mert ennek a történetnek nem lehet így vége, nem nőhet fel a lányom úgy, hogy ne legyen az élete része. Miatta jöttem rá arra, hogy ha nem akarom, hogy Darcy örök életében utáljon, és ne akarjon engem látni akkor, ha már felnőtt lesz. Ott akarok lenni mellette, segíteni, tanácsokat adni neki, és vigyázni rá. Éppen úgy, ahogy az anyjára is. 

- Örülök, hogy mind itt vagytok! – kezdte Simon a beszédet, majd szinte levegővétel nélkül elmondta, hogy mit tervez a jövőre nézve, és miféle újat akar kihozni a bandából. 

Angelina Graham

- Jó reggelt! – hallottam meg a nővérem hangját az előtértből. 

- A nappaliban vagyunk. – kiáltottam vissza neki. Darcy-val éppen a szőnyegen ültünk, és a babáival játszottunk, miközben a kedvenc meséjét, a Csipkerózsikát kellett nézni. – Felcsaptál újságosnak? – kérdeztem meglepődve, ugyanis több tucat újsággal egyensúlyozott felénk.

- Mindjárt nem leszel ilyen vicces kedvedben. – nézett rám felhúzott szemöldökkel, és ledobta az összes újságot a kanapéra. Darcy egyből megrohamozta őket, és pár másodperc múlva ugrálva és nevetve szorongatta magához őket. Nem értettem, hogy minek örül ennyire, majd mikor megláttam az újságok címlapját, egyből rájöttem.

- Mi a… - csak ennyi jött ki belőlem. 

- Mégis mit gondoltál? – nézett rám Abbie – Elmész egy romantikus, családi kiruccanásra Disneyland-be a gyerekeddel, és az apjával. Bocs...a gyerekeddel, és a világsztár apjával. Azt hitted, hogy nem lesznek tele másnap az újságok azzal, hogy együtt romantikáztatok? 

- Nem romantikáztunk, oké? – forgattam idegesen a lapokat. Mindegyikben a címlapon voltunk, és nem tudom, hogy miért, de tényleg úgy néztünk ki, mint egy nagy, boldog család. 

- Akkor mi ez a nagy ölelkezés? – mutatott egy egyik képre. 

- Összevesztünk, és… 

- És így békültetek ki? – vágott a szavamba. 

- Nagyon vicces. – néztem rá gúnyosan – Összevesztünk, és Darcy eltűnt. – mondtam már halkan, és lehajtott fejjel. 

- Eltűnt? – nézett rám hitetlenkedve – Hogy érted, hogy eltűnt? 

- Nem vettük észre, és elszökött a hercegnőkhöz. 

- Nem vettétek észre? Hogy nem lehet észrevenni, hogy eltűnik a gyereketek? 

- Jól van már! – kiáltottam el magam – Felhúztam magam, és elborult az agyam. 

- Hát persze, hiszen ezt csak ő tudja kihozni belőled. – bólogatott okoskodva Abbie.

- Ez nem igaz. 

- Ugyan már. – intett le – És akkor hogy jött ez az ölelkezés? 

- Mikor megtaláltuk Darcy-t, Harry felkapta az ölébe, és hát átölelt engem is. Igazából Darcy húzott oda. 

- Aha. – bólogatott, de láttam, hogy nem hiszi el.

- Anyuciiiii. – nézett rám Darcy csillogó szemekkel, miközben a felsőmet rángatta – Benne vagyunk az újságban. 

- Tudom, édesem. – mosolyogtam rá. 

- Elolvasod nekem, hogy mit írnak? 

- Öhm…majd talán később, rendben? – néztem rá zavartan. Igazából elolvastam volna neki most bármit, de ezeket a cikkeket nem. Az összesben arról volt szó, hogy újra egy pár vagyunk, és hogy Harry azért jött vissza, hogy egyesítse a családot, meg hasonlók. Elöntött a düh, pedig igazából sejtettem, hogy előbb-utóbb ez lesz. 

- Jobb lesz, ha felhívod Chad-et. – vette kicsit halkabbra Abbie, ugyanis észrevette ő is, hogy Darcy minden egyes szavunkat figyeli. 

- Miért? – néztem rá értetlenül. 

- Miééééért? Mondjuk azért, mert a menyasszonya ölelkezik az összes mai újság címlapján a volt pasijával.

- Ugyan már! Harry tudja, hogy őt szeretem, és hogy milyenek a paparazzik. 

- Harry? – nézett rám nevetve. 

- Mi van vele? – néztem rá zavartan. 

- Azt mondtad, hogy Harry tudja, hogy őt szereted. 

- Dehogy mondtam azt. Chad-et mondtam. – feleltem, és éreztem, hogy kipirul az arcom. 

- De igen is, hogy azt mondtad. – nézett rám komolyan. 

- Nem. – tagadtam tovább. 

- De igen! – szólalt meg Darcy mellettem, mire én rákaptam a tekintetemet. Boldogan mosolygott rám, még mindig az újságokat szorongatva. – Tényleg szereted apát? 

- Öhm…Menj szépen játszani, oké? – hajoltam le hozzá, és megsimogattam barna, göndör fürtjeit. Ő bólintott egyet, majd visszaült a szőnyegre, és babázni kezdett, de láttam rajta, hogy fél szemmel és fél füllel még mindig ránk figyelt.

- Még mindig őt szereted? – kérdezte halkan Abbie. 

- Mi van? Elment az eszed? Nem szeretem őt. 

- Akkor miért mondtad az ő nevét? 

- Mit tudom én? Mert róla volt szó, és ideges vagyok, meg még itt vannak ezek a hülye újságok is. – hadartam mindent, ami eszembe jutott. 

- Oké. – emelte fel a kezeit védekezve – Ha te hiszel magadnak, akkor én is. 

- Hát hidd csak el! – bólogattam neki magabiztosan. Vagyis próbáltam magabiztos lenni, mert rettentően összezavartak a dolgok. Soha nem akartam, hogy újra kezdődjön az a dolog, hogy minden nap magammal kelljen szembenéznem az újságok címlapján. Mikor évekkel ezelőtt hivatalosan is összejöttünk, rengeteg támadást kaptam, és szinte az összes újság címlapján én voltam. Aztán szép lassan mindenki elfogadta, hogy Harry és én egy pár vagyunk, még a terhességemnek is örültek. Aztán bekövetkezett egy olyan dolog, amit soha nem hittem volna. Harry lett az egész világ első számú közellensége, mikor elhagyott minket. A rajongók 99%-a mellettem állt, és engem támogatott. Azóta persze évek teltek el, és lecsengett már ez a dolog. Az utcán persze felismernek, és fényképezkedni akarnak velem, és Darcy-val is, de már ez sem fordult elő olyan sűrűn. Most viszont nagyon jól tudom, hogy ez meg fog változni megint. Harry visszatért, a One Direction vissza fog térni, és a régi, zavaros életem is vissza fog térni.

Epilógus

Hát, itt van a vasárnap, és itt van az epilógus, amivel lezárjuk ezt a történetet. További hozzáfűznivalómat az epilógus alatt találjátok.
Jó olvasást!

Még szerencse, hogy időben elindultunk, hiszen belekeveredtünk egy elég nagy dugóba. Annyira nem aggódtam, mert még elég sok időnk volt.

Mikor tizenegy óra előtt kiértünk a reptérre, és megkerestük a kaput, ahol majd be kell szállnunk, ránéztem a szüleimre, talán először a mai napon. Az anyám szétsírta a szemeit, és úgy láttam, hogy apám is nehezen viseli, hogy még messzebbre kerülök tőle. Bella még nem nagyon értette, hogy mi történik, de Erin tisztában volt vele, és ő is sírt. Folyton veszekedtünk, és egymásba kötöttünk, de testvérek között ez így szokás. Szerettük egymást, és rettentően hiányozni fog. 

Eljött a búcsú ideje. Átöleltem a szüleimet, anya meg sem tudott szólalni a sírástól, és apának is kijöttek a könnyei. Átöleltem Erin-t is, aki olyat mondott nekem, mint még soha:

- Szeretlek! 

- Én is nagyon szeretlek! Minden nap beszélünk, jó? És majd sokszor jössz hozzánk. Elviszlek vásárolni, koncertekre, meg mindenhova.

- Megígéred? 

- Becsület szavamra. – összefogtuk a kisujjunkat, és megráztuk egymás kezét. 

- Gyere ide, kicsi. – nyújtottam a kezemet Bella felé, aki a vállamra borult. Szerintem maga sem tudta, hogy miért sír, csak követte a többiek példáját – Harry is itt van? – kiáltotta a fülembe, mire én elhajoltam tőle, és ránéztem. A hátam mögé bámult, és várakozva nézett. Hátrafordultam, és megláttam a 1D-s fiúkat, Perrie-t, és Simon-t.

- Ő nincs. – válaszolt Liam Bella-nak, de szerintem inkább nekem szánta. Nem baj. Jobb is ez így. 

- Sok sikert, kislányaim. – ölelt meg minket Simon – Annyira büszke vagyok rátok. Még találkozunk. – láttam, hogy valami megcsillan az ő szemébe is. Talán egy könnycsepp?

- Majd írjatok! – ölelt át mindhármunkat Perrie is. Nagyon jóba lettünk ez alatt a pár hét alatt, és sokat beszélgettünk. Nagyon fog hiányozni, ahogy a fiúk is, akik szintén elbúcsúztak tőlünk. Vic teljesen összetört, mikor Liam magához szorította, és megcsókolta. 

- Kérjük kedves utasainkat, hogy kezdjék meg a beszállást a 12:00-ás, Los Angeles-i jártara. – harsogott a hagosbeszélőből. 

- Itt az idő. – szólalt meg Vic. Mindannyian megöleltünk még egyszer mindenkit, és elindultunk a kapu felé. Még egyszer hátrapillantottam, mindannyian minket figyeltek, és sírtak. A szívem mélyen reménykedtem benne, hogy ha visszanézek, akkor egyel több ember lesz ott, de nem volt. Intettem egyet, és követtem a lányokat. Végigmentünk a hosszú folyosón, és egy örökkévalóságnak tűnt, mire végre elfoglalhattuk a helyünket. 

- Itt az én helyem. – mutattam rá a nagy, kényelmesnek tűnő székemre, és belevetettem magam. Naná, hogy az első osztályon utaztunk. – Ne már, hogy nem is mellettem ültök. 

- Ne nyavalyogj már most! – szólt rám Vic, akik Tracy-vel a gép másik felén ültek, de ugyan abban a sorban, csak az út választott el minket középen. 

- Kérjük kedves utasainkat, hogy kapcsolják be a biztonsági öveket. A felszállást hamarosan megkezdjük. – mondta be az utaskísérő. Követtem az utasítást, ahogy mindenki más is. 

- Elnézést! Bocsánat! – a kiabálás betöltötte az egész gépet. Valaki valószínűleg majdnem lemaradt. 

- Elnézést, fiatalember! Láthatnám a jegyét?

- Maga szerint hogyan jutottam el eddig, ha nincs jegyem? – ismerős volt a hangja, de nem láttam belőle semmit, mert bele volt húzva a csuklya a fejébe, és napszemüveg volt rajta. Mondjuk igazából nem is érdekelt, hogy ki az. Belemerültem az újságba, amit magammal hoztam, és elkezdtem olvasni egy cikket. Arra lettem csak figyelmes, hogy valaki levágódik mellém, és szinte bepasszírozott engem az ülésembe.

- Már megbocsásson, de maga nem lát? – torkolltam le – Mi baja van?

- Az, hogy egy hete nem csókolhattalak meg. – szólt a srác, nekem pedig majdnem kiugrott a szívem, mikor ránéztem, és levette a csuklyát, meg a szemüveget. 

- Hogy…hogy kerülsz te ide? – alig találtam szavakat. Csak bámultam rá, nem akartam elhinni, hogy itt ül mellettem. Ránéztem a lányokra, akik szintén csodálkozó arccal néztek rá.

- Elmegyek veletek, és megnézem, hogy hova kell mennem legközelebb.

- Legközelebb? Harry, te miről beszélsz? 

- Arról, hogy szeretlek, és nem bírok nélküled létezni. Távkapcsolatban fogunk élni, és amikor csak tehetem, veled leszek. 

- Neked elment az eszed? Ide-oda akarsz utazgatni a két kontinens között?

- Elvégre megtehetem. Sztár vagyok, te is az vagy. Van rá bőven pénzünk. Én az összes vagyonomat odaadnám, akkor is, ha csak egy percet tölthetnénk együtt.

A szememből elkezdtek potyogni a könnyek, de ezúttal a boldogság miatt. Harry képes volt utánam jönni a gépre, és nem akarja feladni a kapcsolatunkat. Lehetnék ennél boldogabb? Életem szerelme itt ül mellettem, és akár az egész világot is átrepülné azért, hogy lásson. Hosszasan megcsókoltam, amit ő mosolyogva viszonzott. Annyira hiányoztak az ajkai, az érintése, az illata, az egész lénye, ami mindig erőt öntött belém. Szeretem őt, az életemnél is jobban.

Hát, akkor itt is van a vége! Nem akartam totális happy end-et, szerintem pontosan így lett jó. Talán nektek is tetszik így, és megértitek, hogy nem akartam a tipikus "Boldogan éltek, míg..." befejezést. Képzelje el mindenki úgy a folytatást, ahogy szeretné.
Köszönöm nektek ezeket a csodás heteket. Az elején még nem gondoltam, hogy ennyire sikeres lesz a sztori, ezért rettentően örülök, hogy napról napra többen jöttetek, és írtatok véleményt is. Köszönöm az eddigi 14 feliratkozót is, és talán ez a szám majd bővülni fog. ;)

Remélem, hogy nem okoztam csalódást nektek, és remélem, hogy továbbra is jártok majd a blogra, és nyomon követitek az új történetet is, amivel már jövő héten megismerkedhettek. ;)

1D Day

El is felejtettem megkérdezni, hogy nézte-e valaki a 1D Day-t tegnap. Én személy szerint végignéztem a 7 óra és 38 perces adást, és imádtam! A kedvencem a Payne Train volt, és meghaltam Niall nevetésén és lila haján, és be kell ismernem, le sem tudtam róla venni a szemem, annyira jól nézett ki, és annyira elragadó volt. Zayn a szokásos, kissé csendes stílusát hozta, ezért is imádtam annyira azt a részt, amit Louis-val vezetett, hiszen ő csodásan kiegészítette őt az őrültségével. Persze Harry-ről ne is beszéljünk! ;)
Ha kihagytátok volna, akkor itt meg tudjátok nézni az egész adást!
Nektek mi volt a kedvenc részetek?

25. fejezet: Rossz ember csókja

Sziasztok! Nagyon köszönöm a kommenteket, és a pipákat, illetve örömmel látom, hogy már nyolcan is feliratkoztatok. Rettentően örülök neki. :)

Na, de akkor térjünk rá a mai részre. Lehet, hogy páran utálni fogtok a vége miatt, de én megmondtam nektek, hogy izgalmak jönnek. Most jönnek majd azok a részek, amiket imádtam írni, és rendesen izgultam közben. Remélem, hogy ti is így lesztek, mikor olvassátok! Jó szórakozást! Várom a véleményeket!

Lassan kezdenünk kellett, ezért gyorsan felöltöztettek minket. A saját ruhám tetszett a legjobban. Egy hosszú, bőrnadrágot kaptam, és hozzá egy fekete ujjatlant, aminek az elején egy nagy tigrisfej volt. Nagyon illet a Roar című számhoz. Mind a hármunkon volt valami sárga, és fekete. Vic egy sárga, rövid ujjú, galléros pólót, és egy kantáros, fekete, rövid bőrnadrágok viselt, míg Tracy egy sárga ujjatlant, és egy fekete szoknyát. A cipőnk egy-egy fekete, sportos, magas szárú félcipő volt, de Vic kapott egy fekete, térdig érő zoknit is. Nagyon tetszettünk magunknak. 

- Nagyon csinosak vagytok! – szólalt meg Simon, mikor fél órával a kezdés előtt bejött hozzánk. Becsukta az ajtót, és leült az egyik székre. – Kérhetek tőletek pár percet?

- Persze. – bólintottunk, majd leültünk vele szembe a kanapéra.

- Nem tudom, hogy ti, vagy én izgulok jobban. – mosolyodott el zavartan – Szeretném, ha tudnátok, hogy bármi is lesz, nem kell elkeseredni. Ti már így is nyertetek, de azt hiszem, hogy én nyertem a legtöbbet azzal, hogy megismertelek titeket, és büszke vagyok arra, hogy segíthettem nektek eddig eljutni. Tudnotok kell, hogy rám ezek után is mindig számíthattok. Szeretnék melletek maradni, és támogatni titeket, bármi legyen az este vége. Persze, csak ha ti is szeretnétek.

- Szerintem inkább fejezzük ezt be, mert mindjárt jöhetnek vissza a sminkesek. – szólaltam meg nevetve, de alig bírtam visszatartani a sírást. Mind a négyen elnevettük magunkat, és megöleltük Simon-t.

- Készen álltok? – nézett ránk, mire mi magabiztosan bólintottunk – Akkor hajrá!

Elindultunk a színpad felé, ahol a sminkesek, és a fodrászok még végeztek rajtunk egy-két simítást, majd lassan felhangzott a műsor főcímdala is, és pár perccel később már a színpadon álltunk. 

- Köszöntöm a kedves nézőinket ezen a jeles estén. Ma este kiderül, hogy ki lesz az év hangja, kiderül, hogy ki nyeri meg a X Factort. – hangzott a műsorvezető hangja – Egész héten lehetett szavazni a három versenyben lévőre, ezért nézzük is meg a jelenlegi állást. 

A nagy kivetítőkön megjelent egy grafikon, természetesen arcok nélkül. Mikor megláttam a százalékokat, csak még jobban elkapott a remegés. Az első, és a második helyen álló versenyzők szinte ugyan annyi szavazatot kaptak, az egyik 40%-on, a másik pedig 39%-on állt, míg a harmadik eléggé lemaradt a maga 21%-ával. 

- Szavazzanak a kedvencükre, és segítsenek nekik teljesíteni az álmaikat. – harsogott a stadion – Kezdjünk is neki! Simon, a te csapatod kezd!

- Igen! – mosolyodott el a mentorunk – Jöjjenek azok a lányok, akik minden héten megrengetik az országot, és lassan az egész világot is. Jöjjön az én három, csodás álom lányom, a Dream Team!

Simon szavai után lejátszották a kisfilmünket, ami olyan volt, mintha nem is lett volna semmi. Pillanatok alatt a színpadon találtam magam. Próbáltam arra gondolni, amit apa mondott, hogy gondoljak arra, hogy otthon éneklünk a szobámba, mint régen, de ez mégsem ment. Viszont bejött az a dolog, ami múlt héten is. Harry-re gondoltam, hogy csak ő, és én vagyunk a közös próbánkon. Bevállt, kijött az összes hang, kijött az összes lépés, és fantasztikusak voltunk. A zsűri meg volt velünk elégedve, és szerintük meglátszik, hogy mennyit fejlődtünk az eleje óta, ugyanis százszor jobb volt, mint mikor először adtuk elő. 

Leszaladtunk a színpadról, ujjongtunk, sikogattunk. Nem kellett még átöltöznünk, ugyanis a másik két versenyző után ki is fogják hirdetni azt, hogy ki az a kettő, aki tovább énekelhet. A színfalak mögött várakoztunk, mikor valaki hátulról belém csípett. 

- Szuperek voltatok. – szólalt meg a kék szempár gazdája.

- Köszi. – mosolyogtam rá, igaz kissé zavarban éreztem magam, ugyanis Harry is ott állt nem messze tőlünk – Ti mikor jöttök?

- Először az első eredményhirdetés előtt, aztán a második előtt is. – mosolygott teli szájjal, miközben a ruháját igazgatta az egyik kezével – Tudod, gondolkoztam. Egyrészt jó lesz, hogy megnyeritek, másrészt pedig rossz. 

- Hogy érted? – néztem rá zavartan. 

- Jó lesz, mert akkor megyünk vacsorázni, de rossz is, mert akkor nem lesz majd rám időd.

- Louis…Erről jut eszembe… - kezdtem, de nem tudtam befejezni, mert szólították őket a színpadra.

- Itt folytatjuk. – mondta, és lenyomott egy puszit az arcomra, ami után egyből Harry-re néztem. Elkapta a tekintetét, és a haját kezdte dobálni, és igazgatni. Tudtam, hogy látta, csak nem akart rá reagálni. 

Felmentek a színpadra, a nézők végig ordítoztak, és sikogattak. Lemerem fogadni, hogy rengetegen csak azért jöttek el, mert ők a vendég fellépők. Az elmúlt hónapok alatt nem volt még ekkora üdvrivalgás ebben a teremben. A Little Things szövegét szinte hallani sem lehetett a rajongóktól.

Szerencsére nem volt alkalom rá, hogy Louis-val tovább beszélgessek a fellépésük után, ugyanis rögtön felszólítottak minket a színpadra. Percekig álltunk a reflektorok fényében, mire végre megszólalt a műsorvezető:

- Az első, aki biztos, hogy elénekelheti a másik dalát is, az nem más, mint… - húzta az időt, a közönség ordítozott, Simon mögöttünk állt – a Dream Team! 

Bent vagyunk! Nem estünk ki! Még van esély! Sírtunk, az sem érdekelt, hogy az összes festék lefolyik rólunk. Simon magához ölelt minket, és így vonultunk le a backstage-be. Mindenki gratulált, és mindenki örült nekünk. Az öltözőbe vonultunk, ahol rögtön nekiestek a fejünknek. A sminkünket pár ecsetvonással rendbe hozták. Mindhármunk haját leeresztették, és kaptunk egy-egy hajpántot. Most Vic kapott fekete szoknyát, és egy arany színű hosszú ujjú blúzt, Tracy egy ujjatlan, szürke, kötött szoknyát viselt, fekete harisnyával. Én egy fekete áttetsző inget, és egy magasított derekú rövidnadrágot vettem fel, egy arany övvel, és én is kaptam egy harisnyát, amin minták voltak. A cipő mind a hármunkon egy-egy fekete bakancs volt. 

- Lányok! A színpadra! – jött be az egyik stábtag.

- Máris? – kérdezte Vic idegesen.

- Már csak ketten maradtatok. – vonta meg a vállát, és kiment. 

Szinte szaladtunk a színpadig, majd rögtön a kezünkbe nyomták a mikrofonokat, és már fel is tuszkoltak minket. Igen, tuszkoltak, mert alig mertünk rálépni a felfelé vezető lépcsőkre. Megkezdődött a dal, és mi belevágtunk. Most vagy soha, ez után már nincs mit tenni. Minden a nézőkön múlik. Végig ezek a gondolatok cikáztak a fejemben, és tudtam, hogy a legjobb barátnőim is ugyan így éreznek. A szám végén ugrott csak be, hogy eszembe sem jutott Harry a dal alatt. Hát igen, én nem neki énekeltem, ellenben az eredeti előadóval. Ezt kicsit meg is mosolyogtam, de nem volt feltűnő, mert a mentorok éppen halálra dicsértek minket. 

Az utolsó fellépésünk után a percek csak úgy rohantak. Fellépett a másik adásban maradt versenyző, majd a 1D is, mi pedig csak várakoztunk. Aztán eljött a várva-várt pillanat. Felhívtak minket a színpadra, Simon végig bíztatóan magyarázott, és emlékeztetett arra, amit az adás előtt mondott nekünk, elmondta, hogy mennyire büszke ránk. Esküszöm, nekem már bőven elég volt az a tudat is, hogy Simon Cowell ránk büszke. 

- Hölgyeim, és uraim! – a teremben feszült csend honolt, a nézőtéren senki sem szólalt meg. Szerintem még a légy zümmögését is hallani lehetne. – Az év hangja, az X Faktor nyertese, aki legyőzött több tízezer embert, akit ezentúl nem csak az ország, hanem az egész világ ismerni fog, az nem más, mint… - szédültem, nem kaptam levegőt, azt hiszem, hogy a szívem is kihagyott pár ütemet – a Dream Team!

A közönség ordított, én ordítottam, a lányok ordítottak, Simon ordított. Térdre esve öleltük egymást Tracy-vel, és Vic-kel, és hisztérikusan sírtunk. Kitört belőlünk az elmúlt hónapok feszültsége, de nem számított semmi, hiszen nyertünk. A mentorok, a versenyző társak, a műsorvezetők, és mindenki gratulált nekünk. Annyi vaku villant körülöttünk, annyi kép készült rólunk, amennyi egész eddigi életünk során sem. 

Egy óra eltelt azóta, hogy mi lettünk az év hangja, de még mindig nem akartuk elhinni, és még mindig sírtunk örömünkbe. Egész eddig riporterekkel, újságírókkal, és műsorvezetőkkel beszéltünk, fényképeket készítettek rólunk, és szerencsére jutott egy kis idő a családunkra is. Csak egy valaki hiányzott. Harry. Nem láttam egyik fiút sem az utóbbi fellépésük óta. 

- El sem hiszem! – szólaltam meg most először sírás nélkül. Már csak pár ember futkozott körülöttünk, mi pedig a színpadon ültünk, és az üres nézőteret figyeltük.

- Hiányozni fog. – jelentette ki Vic visszafojtva a sírást. 

- Nekem is. – bólintott Tracy. 

- Igen. Tudjátok, hogy ezentúl minden más lesz? – néztem rájuk, mire ők csak mosolyogva bólogattak – Azt javaslom, hogy menjünk haza, és kezdjünk neki egy totál új életnek.

Felkászálódtunk, összeszedtük a cuccainkat, elköszöntünk mindenkitől, aztán a családjainkkal, és Simon-nal együtt elindultunk kifelé. Mikor kiértünk a parkolóba, az öröm, amit eddig éreztem, csak fokozódott. Ott volt mind az öt fiú, és várakoztak a sötétben.

- Gratulálunk! – kiáltotta Niall, és egyszerre ölelt meg mind a hármunkat. Átnéztem a válla felett, ugyanis Harry, és a többiek kicsit messzebb álltak, majd mikor a szöszi elengedett, megindultam felé. Szinte futva lépkedtem, mert a karjai között akartam lenni, és érezni akartam az illatát, és az izmos ölelését. Ám ekkor valami olyan történt, amire nem is számítottam. Míg Harry mosolyogva várta, hogy odaérjek, Louis megindult felém, és olyat tett, amire nem is számítottam. A száját a számra tapasztotta, és a nyelvét átnyomta a számba. Hirtelen nem tudtam, hogy mit csináljak, igazából az összes gondolatot kiűzte a fejemből egy pillanat alatt. Ha nem ebben a helyzetben lennék, talán még élvezném is a dolgot, de ez más. Nem neki kéne csókolnia. 

Ezek a dolgok alig két másodperc alatt zajlódtak le a fejemben, aztán gyorsan meg is szakítottam a csókot. Louis-ra néztem, aki csillogó szemekkel ölelt magához. Aztán Harry-re pillantottam. Jobban mondva oda, ahol pár másodperce állt. Liam volt csak ott, aki alig észrevehetően az együttes kisbusza felé bökött a fejével, jelezve, hogy Harry ott van. Na várjunk csak! Liam tudja? 

- Felhívlak! – suttogta eközben az arcomba Louis – De ezt muszáj volt megvárnom. – mondta, majd lenyomott egy puszit a számra, és elindult a kisbusz felé. Zayn, aki eddig a lányokkal, és a szüleinkkel beszélt, odalépett hozzám, és gratulált, majd Liam is így tett, de ő a gratuláció helyett csak ennyit mondott:

- Beszélek vele! – majd elengedett, és a többiek után ment. Mikor beszállt, láttam Harry-t, aki lehajtott fejjel nyomkodta a telefonját. Aztán becsukódott az ajtó, és elhajtottak. Nem tudom, hogy rámnézett-e a kocsiból, mert a sötétített üvegeken sajnos nem láttam át. Mély levegőt vettem, majd megindultam a szüleim kocsija felé. A háttérből csak annyit hallottam, hogy apám odasúgja anyámnak: 

- Ki volt ez az újabb bájgúnár?

22. fejezet: A legnagyobb rajongó

Sziasztok! Ma is van új fejezet, ugyanis az előző részekhez elég sok visszajelzést kaptam. Köszönöm szépen, és csak így tovább! ;)
Ez sajnos elég rövid lett, de kellenek ilyen részek is. :) Ígérem viszont, hogy jövő héten nem fogtok unatkozni! ;)

A főpróbával fél hatra végeztünk. Alig vártam már, hogy hazamenjünk, és a családommal lehessek, de kifelé menet mégis őt kutattam a szememmel. Láttam a nézőtéren a próbánk alatt, de csak egy darabig, aztán mind az öt jómadár eltűnt. Biztos, hogy menniük kellett. De nem csak Harry, még Louis se búcsúzott el. Na jó, talán, mert a színpadon álltunk, és nem lett volna jó, ha közben feljönnek azért, mert mennek haza. De tartottunk közbe szünetet is. Talán Louis tényleg észrevette, hogy Harry-t néztem a dal közben? De hát miért is lenne ezzel baja? Hiszen nincs köztünk semmi. Egyikőjükkel sincs semmi. 

Annyira belemerültem a gondolataimba, és a saját magam győzködésébe, hogy csak arra lettem figyelmes, mikor megállt a kocsi a ház előtt. 

- Holnap találkozunk! – fordult felénk Simon, és bíztatóan nézett ránk. Nem kellett semmit sem mondania, tudtuk, hogy mire gondol. Kiszálltunk a kocsiból, és besiettünk a házba. Anya, apa, és a lányok a nappaliban ültek, és tévéztek.

- Hogy ment a próba? – kérdezte anyu. 

- Nagyon jó volt. – válaszolt Tracy, miközben mind a hárman helyet foglaltunk mellettük. 

- A One Direction is ott volt? – kérdezte izgatottan Erin – Tényleg ők lesznek holnap a sztárvendégek? Ugye bemutatsz majd a többieknek is? 

- A többieknek? – kérdezte apa gyanakodva.

- Harry ma nálunk ebédezett. – válaszolta Erin, közben pedig büszkén kihúzta magát. 

- Tényleg? – apa tekintete rám vándorolt, de én inkább a hajammal játszadoztam. 

- Igen. – válaszolt helyettem anya – Nagyon rendes fiú. Mikor elbúcsúzott, megígérte Isabella-nak, hogy majd elviszi játszani. 

- Nem hiszem, hogy ismeretlen tini fiúkra kéne bízni egy kislányt. 

- Apaaa! – csattantam fel, ugyanis most már nekem is elegem volt a Harry témából – Hagyjuk már ezt, oké?

- Tehát akkor holnap bemutatsz a többieknek is? – folytatta Erin, mintha mi sem történt volna – Oké, hogy Harry a kedvencem, de…

- Harryyyy! – kiáltotta el magát Bella – Mikor jön megint? Azt ígérte, hogy kapok még olyan csokit.

- Milyen csokit? – kérdezte anyu.

- Semmi. – Bella akkora kerek szemekkel nézett rá, mintha lebukott volna.

- Csak nem csokival etettétek ebéd előtt? – nézett rám anya szigorúan – Azért nem evett semmit sem délben. 

- Neeem! – védekeztem egyből. Oké, hogy kikönyörgött egy gombóc fagyit, de csokit nem kapott.

- Én lefekszem! – szólalt meg Tracy egy kis idő után, és ásítva a szobájába indult – Jobb lesz, ha kipihenem magam a holnapra. 

- Igaz! Én megyek előbb fürdeni. – ugrottam fel, majd leelőzve őt, a fürdő felé vettem az irányt, ahol magamra engedtem a forró vizet. Percekig csak áztattam magamat, majd a köntösömbe bújva indultam meg a szobám irányába. Mikor benyitottam, majdnem megállt a szívem. 

- Te mit csinálsz itt? – kérdeztem szinte suttogva, nem mintha bárki is hallotta volna.

- A helyzet az, hogy napok óta nem jártam otthon.

- És? – néztem rá furcsán, majd egy pillanat alatt leesett, hogy mire céloz – A kulcsod. Kedden azért jöttél, és mégis itt maradt. Miért nem hívtál fel előbb? 

- Nem gáz. Liam-nél lógtam a héten. Jobb is volt, mint otthon, egyedül. – legyintett mosolyogva – De most már kéne a kulcs. 

- Persze. Itt van. – nyitottam ki a szekrényem ajtaját, és kivettem belőle két pulcsit – Meg itt van a másik pulcsid is, még korábbról. 

- Ó! Tényleg! Köszi. – vette át őket.

- Én köszönöm. – mosolyogtam rá, majd egymás szemébe néztünk. Pillanatok teltek el így, és erről eszembe jutott a főpróba, amikor a színpadon énekelt.

- Na most már mennem kell. Az apukád nem nagyon örült, mikor az anyukád azt javasolta, hogy itt várjalak meg. 

- Ne törődj vele! – legyintettem, miközben kikísértem az ajtóhoz. Szerencsére a szüleim, és a tesóim már nem voltak ott, gondolom, elfoglalták a vendégszobákat. Csak Tracy, és Vic ültek a kanapén, és azt tettették, mintha tévét néznének.

- Akkor holnap. – mondta Harry, mikor kinyitottam neki az ajtót, és kilépve visszafordult.

- Igen. Holnap. – ahogy kimondtam a szavakat, nagyokat nyeltem.

- Ne parázz már! – simított végig a karomon. Még jó, hogy hosszú, bundás hálóköntösöm volt, különben most észrevette volna, hogy az érintésétől kirázott a hideg. – Nagyon jók lesztek.

- Miért vagy ebben ilyen biztos? 

- Hát, mert tudom, és te is tudhatnád, hogy… hogy én vagyok a legnagyobb rajongód. – mondta, majd lenyomott egy puszit az arcomra, és elment. 

Pár másodpercig csak mosolyogva figyeltem, majd tudatosodott bennem, hogy mit is mondott. Elképedve fordultam meg, és tettem be magam mögött az ajtót. A lányokra néztem, akik kíváncsian várták a reakciómat.

- Ezt ti is… - kezdtem akadozva.

- Hallottuk. – bólintott mosolyogva Vic. 

Minden egy csapásra tiszta lett. Ezért tudta, hogy nem Louis küldte a virágokat, meg a csokikat. Bella azért mondta, hogy Harry hoz még olyan csokit, mert megsúgta neki, hogy azt ő vette nekem. A versben, amit írt, azt mondja, hogy fél, hogy hogyan folytatódna az élete. Fél attól, hogy mit gondolnának a rajongói. Vagy talán Louis miatt írta azt? Ezt nem tudom. Abban viszont biztos vagyok, hogy ő az. Harry Styles a titokzatos legnagyobb rajongó.

21. fejezet: Kis dolgok

Sziasztok! :) Elég csalódott vagyok, ugyanis még mindig csak hatan iratkoztatok fel. Na mindegy! Nem kenődök el...legalábbis még.

Meghoztam a mai részt, remélem, hogy tetszik A következő rész elég durva lesz, de még nem tudom, hogy szombaton, vagy vasárnap lesz-e rész. Majd kiderül abból, hogy mennyi piát, kommentet, és feliratkozót kapok.

Na nem húzom tovább! Itt az új rész.

A hét további napjai úgy teltek, akárcsak az elmúlt hónapokban, vagyis énekórákkal, ruhapróbákkal, és kisfilm forgatással. Kivéve talán azt a tényt, hogy majdnem minden este kaptam egy telefonhívást Louis-tól, és minden reggel egy-egy ajándékot a legnagyobb rajongómtól. Küldött rózsát, édességet, sőt a mai nap folyamán egy amolyan szerelmeslevél is érkezett. 

„Sokszor csak messziről figyellek, mert igazán magam sem tudom, hogy mi történt velem. Aztán van, hogy elmondanám, de nem lehet, félek attól, hogyan folytatódna az életem.”

- Nahát! Ez nagyon édes! – olvasta a lapot Tracy, mikor délelőtt a nappaliban ültünk, és vártuk Simon-t, hogy vigyen a főpróbára. 

- Szerintem inkább ijesztő. – mondtam neki ellent – Messziről figyel. Lehet, hogy valami perverz állat. Jobb lesz, ha többet nem fogadom el ezeket az ajándékokat. Ki tudja, hogy mi lesz a következőben.

- Olivia! Ez csak egy rajongó. Hagyd már! – intett le Vic, aki közben egy újságot olvasgatott – Jut eszembe! Hol van anyukád?

- Elment egyet a lányokkal sétálni, mert már nem lehetett bírni Bella-val. Nem is tudom, hogy hogyan fogja holnap kibírni az egész adást. 

- Remélem, az én szüleim is ideérnek holnapra. – mondta Tracy szomorúan. A szülei még egy adásra sem tudtak eljönni, hogy élőben megnézhessenek minket, sajnos elég szegényes körülmények között élnek. Tracy ezért is szeretett volna jelentkezni a műsorba.

- Biztosan itt lesznek! – nyugtattam meg. Szerencsére pont ekkor érkezett meg Simon. Így Tracy gondolatai egyből elterelődtek.

Az út a stúdióba nagyon csendes volt. Érezni lehetett a feszültséget a kocsiban, Simon is csak egy-két szót szólt hozzánk. Mikor odaértünk, csak ledobtuk magunkat a nézőtérre, ugyanis Simon szerint várnunk kell még egy keveset, hogy sorra kerüljünk a színpadon. 

- Remek! Nincs bennem így is elég feszültség, most meg még itt várhatunk. – morgott Vic az orra alatt.

- Nem mindegy, hogy otthon, vagy itt ülsz? – szóltam rá, de nem néztem felé, nem akartam, hogy veszekedéssé fajuljon a dolog. 

- Sziasztok! – hallottuk meg magunk mögött ötször kimondva ezt a szót. 

- Hali! Sziasztok! – köszöntünk vissza.

- Hát ti? – kérdezte Vic, mikor meglátta az öt srácot.

- Fellépünk, tudjátok! – felelt a kérdésre a szőkeség, Niall. 

- Jaaaa! Tényleg! 

- Próbálni jöttünk, de már fél órája babrálnak valamit a hangszereléssel. – mesélt Liam. 

- Na ne már! Akkor én megyek, és keresek valami kaját! – pattant fel Vic, hozzá pedig csatlakozott a mindig éhes Niall is. A fiúk is leültek közénk, Louis rögtön elfoglalta Vic felszabadult helyét mellettem. 

- Izgulsz már? – kérdezte kedvesen.

- Nem is kicsit. – válaszoltam neki idegesen, miközben a szememmel akaratlanul is Harry-t kerestem. Éppen Liam-el, és Zayn-el folytatott eszmecserét, Tracy pedig pár székkel odébb ült, hogy telefonálni tudjon, gondolom a szüleinek.

- Nem is találkoztunk a buli óta, és még nem is tudtam bocsánatot kérni személyesen. 

- Louis! Mondtam már, hogy nincs semmi baj. – nyugtattam meg, és a kezemet a térdére tettem amitől elmosolyodott, és még jobban csillogni kezdtek azok a csodaszép, kék szemei. Aztán hirtelen eszembe jutott, hogy mit is csinálok, és gyorsan visszahúztam a kezemet. Basszus, hiszen nekem nem tetszik Louis. Nekem nem tetszhet! 

- Akkor ha lesz rám majd valamikor egy kis időd a verseny után, jó lenne megismételni a múltkori vacsit. 

- Öhm…Háááát…Erre térjünk vissza később. 

- Hát jó. – emelte fel a kezeit, mintha feladta volna a győzködést.

- Kimegyek a mosdóba. – pattantam fel hirtelen. Egyáltalán nem kellett vécére mennem, csupán nem akartam, hogy tovább folytatódjon ez az egész beszélgetés. Bementem hát az öltözőbe, amit az elmúlt hónapokban mi használtunk. Felkapcsoltam a villanyt, és elterültem a kanapén.

- Én is ugyan itt feküdtem pár éve, ilyenkor. – szólalt meg egy hang az ajtóból.

- Te jó ég! Megijesztettél. – fénysebességgel ültem fel – Hogy érted, hogy itt?

- Nem pont itt, hanem a mi öltözőnkben. Mármint ami a miénk volt. – fejével balra intett, így gondoltam, hogy valamerre arra lehetett az ő öltözőjük annak idején – Emlékszem, hogy a finálé előtti főpróbán ugyan így feküdtem, mint te, és gondolkoztam. 

- Min? – bukott ki belőlem a kérdés, aztán rájöttem, hogy ez megint nem rám tartozik. Az arcom tükrözhette a gondolataimat, ugyanis mosolyogva ült le mellém.

- Azon, hogy mi lesz a verseny után? Te már gondolkoztál rajta?

- Nem nagyon. Nem igazán jutott ez eszembe. – ismertem el – Pedig most, hogy így mondod, ideje lenne, hiszen holnap vége. Vége lesz mindenek. – a fejemet felemelve elkezdtem pásztázni az öltözőt, a folyosót, ahová az ajtó nyílt, és eszembe jutott a rengeteg szép emlék.

- Még csak most fog kezdődni.

- De mi lesz, ha nem nyerünk? – néztem rá aggódva.

- Miért? Mi nyertünk? – nézett rám a szokásos, széles mosolyával, amitől nekem is mosolyognom kellett. Hogyan tud mindig jobb kedvre deríteni?

- Apa? – szólaltam meg meglepetten, hiszen az ajtóban megjelent az édesapám – Hogy kerülsz ide? Azt hittem, hogy csak holnap jössz. – szorosan magamhoz szorítottam a mackós testét.

- Szerencsére előbb el tudtam szabadulni, hogy láthassam a kislányomat. Anyádat hívtam, és mondta, hogy itt vagytok.

- Annyira örülök neked. Olyan jó, hogy itt vagy.

- Öhm… Ki a barátod? – kérdezte, mikor észrevette, hogy nem vagyunk egyedül. 

- Harry Styles! – pattant fel a kanapén üldögélő fiú – Örülök, hogy megismerhetem, Mr. Wilson. 

- Szia! – apa összehúzott szemmel méregette Harry-t, ami már nekem is kezdett ciki lenni. 

- Akkor én nem is zavarok. Talán lassan már kezdhetünk. Viszlát! – mondta a fiú, és el is hagyta a szobát. 

- Ki volt ez? – jött egyből a kérdés. 

- Apaaaa! Csak egy barát. 

- És ez melyik a kettő közül?

- Először is, ő. Másodszor meg, mi van? 

- Hát abból az együttesből van, akiért úgy rajong a húgod, nem? Az újságok meg arról cikkeztek egész héten, hogy melyikkel vagy együtt.

- Apa! Tudod, hogy milyenek a paparazzik. Nem kell ám mindent elhinni nekik. 

- Jól van! Csak nem szeretem, ha sztárocskák legyeskednek a kislányom körül. – mondta kissé megnyugodva.

- Harry, és Louis csak a barátaim. Nem kell nekem pasi, most a karrier mindennél fontosabb. 

- Helyes! – bólintott megkönnyebbültem a nagy mackó velem szemben – Most viszont megyek.

- Nem nézel meg minket?

- Majd holnap. – kacsintotta rám – Nem akarom előbb látni, mint az anyád. 

- Oké. Akkor otthon találkozunk. – öleltem meg ismét, majd magamra hagyott. Pár perc múlva visszamentem a nézőtérre, ahol már csak Vic, és Tracy ült, a One Direction pedig már a színpadon állt. Pont akkor kezdték el énekelni a Story of my Life című dalukat, mikor leültem a barátnőim mellé.

- Hol voltál? – kérdezte Tracy. 

- Apu itt volt. Vele voltam, de már hazament a házba. Majd otthon találkozunk vele.

- Komolyan? De jó! – lelkendezett Vic. 

- Azt hittük, hogy Harry-vel vagy. – szólalt meg Tracy – Amikor leléptél, egyből utánad ment. Kicsit se volt feltűnő. – mosolygott gonoszan. 

- Ja. Dumáltunk egy kicsit, de aztán jött apu.

- Hmmmm… - hümmögött mosolyogva Vic, de inkább nem törődtem vele, hanem a fiúkat kezdtem el figyelni. Éppen végeztek a dallal, aztán egy másikhoz kezdték el berendezni a színpadot. Öt széket helyeztek el odafent, amire a fiúk ültek. A dal, amit most kezdtek játszani, a Little Things volt. Igaz, hogy nem a legújabb számok közül van, de mégis ez az egyik leghíresebb daluk. Hihetetlenek voltak, hogy mennyire bele tudták élni magukat. Nem csoda, hogy minden lány odavan értük, és elhiszik, hogy nekik énekelnek. A refrén után következett Louis része, aminél direkt nem néztem felé. Aztán jött Harry. Muszáj volt ránéznem. Nem akartam, de valami belül, húzott. Mikor ránéztem, észrevettem, hogy engem figyel. Olyan volt, mintha hozzám beszélt volna.

…I’m in love with you, 

And all these little things…

Aztán jött Niall része, de én még most sem vettem le a szememet róla, ahogy ő se rólam. Csak arra lettem figyelmes, hogy elhallgat a zene, és Vic megszólal mellettem:

- Ezt szerintem még Louis is észrevette. Ha nem, akkor pedig valami baj van a látásával. 

- Mi? – elfordítottam a fejemet a színpadról, és zavartan néztem rá.

- Basszus. Szinte szerelmet vallott neked ezzel a számmal. – mutatott a színpad felé. 

- Ki? Mi vaaaan?

- Szerinted nem vettük észre, hogy szinte nem is pislogtatok, csak végig egymást bámultátok a dal alatt? – csatlakozott a beszélgetéshez Tracy is. 

- Én…én nem is. – védekeztem, de láttam, hogy hiába is próbálkozok. 

- Na menjünk. Mi jövünk végre! – fejezte be ezzel a beszélgetést Vic, és elindult a színpad felé, mi pedig követtük.

20. fejezet: Családi ebéd

Sziasztok! Meghoztam a mai részt, ami valamivel izgalmasabb lett, mint az előző. Ebben Harry találkozik Olivia anyjával, és másik húgával is. Illetve végre kicsit közelebb kerülnek egymáshoz.

Remélem, hogy tetszeni fog nektek, és ha így lesz, akkor szeretnék pár pipát, és kommentet kapni. Aki pedig még nem tette, az iratkozzon fel!

 - Megjöttünk! – kiáltotta el magát Bella, amint beléptünk az ajtón. Még mindig Harry kezét fogta, szinte egy pillanatra sem engedte el, és csak húzta maga után szegény fiút. 

- Ideje volt! Kihűl az ebéd. – szólt anyu szigorúan a konyhából, majd mikor meglátta a vendégünket, egyszerre hangnemet váltott – Sziasztok!

- Jó napot! – Harry illedelmesen kezet nyújtott anyunak, aki mosolyogva, és kissé megilletődve viszonozta azt – Örülök, hogy megismerhetem, Mrs. Wilson.

- Én is örülök…Harry, ugye?

- Igen. Harry Styles!

- Gyere! Megmutatom a kedvenc babámat. – Bella nem bírta sokáig, így magával húzta Harry-t. Úgy tűnt, hogy teljesen kisajátította magának. 

- Még szerencse, hogy Erin nincs itt. Szegénynek vége lenne. – szóltam oda anyunak, mikor Bella már a kiselőadását tartotta.

- Látod ezt? A húgodnak mekkora szája van? 

- Ja. Már szinte az első pillanattól odavolt érte. – mondtam, miközben mind a ketten a játszadozó Harry-t bámultuk. 

- Csak Bella van oda érte? – éreztem, hogy anyu engem méreget a kérdése közben. 

- Tessék? 

- Nagyon helyes fiú, és kedves is…

- Anyu! Ne kezdd, kérlek! – szóltam rá suttogva – Hol van Tracy? – tereltem el a szót.

- A fürdőben. Azt mondta, hogy lefürdik még ebéd előtt. 

- Oké. Megterítek. – nem akartam, hogy anyu tovább bonyolítsa a dolgot, ezért inkább előszedtem a tányérokat, és megterítettem a hatalmas étkezőasztalt. A kezem dolgozott, de a szemeim mégis folyton Harry, és a húgom irányába vándoroltak. Közben már Tracy is kijött a fürdőből, és üdvözölte a játszadozókat. Éppen asztalhoz akartunk ülni, mikor kinyílt az ajtó, és belépett rajta a nyakig felpakolt Vic, és Erin.

- Mennyi mindent vettetek? Erin, remélem, hogy nem könyörögtél ki semmit sem Vic-től. – szólt rá anya. A húgom most ért abba a korba, mikor elérte a vásárlási láz. Bármit megvenne, de a szüleim nem tudnak mindent kifizetni neki. Láttam anyán, hogy szégyelli magát.

- Ugyan! Ezek ajándékok! Hagyd csak, Ashley. – legyintett Vic – Ó! Szia Harry! 

- Haaa…Harry! – suttogta Erin, és minden táska kiesett a kezéből, mikor észrevette, hogy vendégünk van.

- Szia! – mutatkozott be neki – Harry Styles vagyok. 

- Eee…Erin. – nyögte ki nagy nehezen. 

- Liv már sokat mesélt rólad. – kedveskedett tovább Harry, de láttam rajta, hogy kezdi kellemetlenül érezni magát. 

- Liv? – szólalt meg anyu, miközben az asztalra tette a levest – Nahát! Senki sem hívja így.

- Tudom! – mondta Harry, miközben helyet foglalt velem szemben az asztalnál. Természetesen a két húgom ült le mellé. – De azt mondta, hogy őt nem zavarja. – nézett rám kérdőn, mire csak mosolyogva megráztam a fejemet. 

Megettük a levest, közben Vic, és Erin, miután magához tért a sokkból, elmesélték a délelőttjüket. Igazából semmire nem emlékszek az egészből, ugyanis folyton azon járt a fejem, hogy Harry itt ül velem szemben. Ahogy észrevettem, ő se nagyon figyelte, hogy miről beszélnek a lányok, mert akár hányszor ránéztem, engem nézett, és mindig küldött egy széles mosolyt. 

- Itt van a második! – hozta ki anyu a sültcsirkét – Esetleg egy kis kukoricasalátát, valaki?

- Úhhhh. Imádom a kukoricát! – szólalt meg Harry lelkesen. 

- Akkor egyél csak bőven, Harry! – tolta elé mosolyogva a tálat. Mosolyogva figyeltem, ahogy két pofára tömött, és elgondolkoztam azon, hogy mikor ehetett utoljára rendes, hazai ételt. 

Mondjuk, amit az anyukája készített. Biztos hiányozhat neki a családja, hiszen itt él egyedül abban a nagy villában. 

- Köszönöm az ebédet, Mrs. Wilson! – szakított ki Harry hangja az elmélkedésemből – Isteni volt.

- Ugyan, Harry! Szólíts csak Ashley-nek. Annyira nem vagyok öreg. – felhúzott szemöldökkel néztem anyura. Micsoda közvetlen vele. Remélem, hogy nem boronált össze minket a fejében. 

- Leszedem az asztalt. – szólaltam meg én is, most először, mióta leültünk enni. 

- Segítek! – pattant fel a velem szemben ülő fiú is. Összeszedtük az üres tányérokat, és a konyhába egyensúlyoztunk velük. 

- Köszi. 

- Nincs mit! Én köszönöm a meghívást. De lassan mennem is kell, van egy kis dolgom, nektek meg úgyis próba lesz. 

- Igen. Akkor majd találkozunk. – mondtam neki, de inkább hallatszott kérdésnek. 

- Igen. Ha előbb nem, akkor a főpróbán. 

- Tényleg! Ti is felléptek! – jutott eszembe, és ettől hirtelen elfogott a rosszullét. Nem elég, hogy ez lesz a finálé, még ő is ott lesz, hogy még jobban izguljak. 

- Ezt úgy mondtad, mintha nem örülnél neki.

- Dehogynem. Csak ha te ott vagy, akkor még idegesebb leszek. – vallottam be neki, magam sem tudom, hogy miért.

- Tényleg? – nézett rám csodálkozva. 

- Elvégre te is amolyan tanárom vagy, vagy micsoda. – magyarázkodtam zavartan. 

- Értem! – mosolyogott rám – Na, de most már megyek.

- Oké. – bólintottam, és mindketten egyszerre indultunk meg a másik felé. Szinte szemtől szembe álltunk, annyira közel, hogy megéreztem az illatát is, azt a fantasztikus illatot, ami már napok óta az orromban van. Közel voltunk egymáshoz, és csak bámultuk a másik arcát. A szívem a torkomban vert, és éreztem, hogy Harry is szaggatottan veszi a levegőt. 

- Harry! – az éles hangra úgy ugrottunk szét, mintha rajtakaptak volna minket valamin. 

- Igen, hercegnő? – fordult a megszólított a húgom felé. 

- Játszol még velem? 

- Nem lehet! Most mennem kell. De még találkozunk, jó? – letérdelt Bella elé, és úgy beszélt hozzá.

- Hát jó. – felelte csalódottan a kislány. 

- Ne szomorkodj! Megígérem, hogy találkozunk! – mondta neki, aztán a fülébe súgott valamit – De ez a mi titkunk! – kacsintott, majd felkelt, de mielőtt kisétált a konyhából, még küldött egy mosolyt felém.

- Mit súgott neked? – kérdeztem gyanakodva Bella-t. 

- Az a mi titkunk! – válaszolta felhúzott orral, és nagyképűen kiment a konyhából.

Alig, hogy lepihentünk az ebéd után, csengettek. Tracy, aki éppen akkor jött ki a fürdőből, ajtót nyitott.

- Szia! – köszönt lelkesen az érkezőnek – Rögtön készen vagyunk, addig gyere be.

- Siessetek, mert késésbe vagyunk! – hallottam meg a mély hangot.

- Hééé! Mi készen vagyunk, te késtél! – feleltem az érkezőnek, aki már fel sem vette az ilyen beszólásaimat. 

- Örömmel látom, hogy jobban vagy.

- Jobban? – néztem rá értetlenül.

- Mostanában nem vagy a toppon. 

- De hát most voltunk a legjobbak. – szólt közbe Vic.

- Nem az előadásotokra céloztam, de mindegy. Siessünk!

- Simon! – kiáltott fel anya kilépve a konyhából.

- Ashley! Hogy vagy? Örülök, hogy látlak. – szólt vissza nagy mosollyal a mentorunk. 

- Nagyon jól. Jöttünk meglátogatni a lányokat. 

- Tom is itt van?

- Nincs, de szombatra ideér.

- Remek! Akkor mi most megyünk, majd hozom a lányokat. – mondta Simon, és elindultunk a kocsijával az énekórára.

Story of my Life előzetesek

Tudom, hogy ez a bejegyzés nem a történethez tartozik, de mégiscsak One Direction. Ugyanis a Story of my Life videóklipp vasárnap jelenik meg. Itt van belőle két kis előzetes.

Simon Cowell szerint ez az eddigi legjobb 1D klipp.

  

11. fejezet: A finálé a tét

Sziasztok! Tudom, hogy holnapra ígértem az új részt, de mivel ma ünnep van (mondjuk nem szeretem ezt a szót használni erre a napra), úgy gondoltam, hogy megleplek titeket egy résszel. Sőt, holnap is hozok egyet.

Remélem, hogy tetszeni fog nektek ez a rész is, és jól esne még pár követő is.

Annak a két embernek pedig, akik eddig követnek, és minden nap írnak, nagyon szépen köszönöm. Nem tudjátok elképzelni, hogy mennyire örülök neki.

Jó olvasást! Kommentelésre, és pipálásra fel! ;)

Minden versenyző a színpadon állt, a műsorvezetők valamit a mai adás tétjéről beszéltek, de én semmit nem fogtam fel belőle. A fejemben valami más kavargott, valami teljesen más, de pontosan magam sem tudtam, hogy mi. A másik három versenyző, azaz a két lány, és az egy fiú jobb oldalán álltunk, Simon társaságában. Erősen karolt át minket hátulról, és néha egy-egy bíztató szót, érintést, és pillantást küldött felénk. Ideges voltam, a tenyerem izzadt, pedig még messze vagyunk az est végétől. Addig még elő kell adnunk két számot is, két, számomra irtó nehéz dalt. Zavartam pislogtam, nem akartam a kamerákba nézni, mert nem tudtam vidám arcot vágni. Inkább pásztázni kezdtem a nézőteret, ismerősöket kerestem, de nem találtam. Anyuék, és a húgaim most nem tudtak eljönni, de talán jobb is volt ez így. Még jobban izgultam volna, ha ők is itt vannak. Hirtelen egy ismerős szempár nézett velem szembe, akiről egész eddig el is feledkeztem. Amint összenéztem vele, akaratlanul is, egyből mosolyra húzódott a szám, amit ő is viszonzott. A szívem hevesen vert, mert valamiért úgy éreztem, hogy Harry azért maradt itt, hogy támogasson. Valakivel beszélgetni kezdett, és ekkor láttam meg, hogy Louis, és Niall is ott ülnek mellette. Mikor ránéztem, Louis integetni kezdett, és olyan édesen mosolygott hozzá, mint még soha. Mi a franc van velem? A mellkasom ki akart szakadni, és a szemeim pedig ide-oda ingáztak a két fiú között.

- Az első fellépőnk az egyetlen csapat, a csodaszép Olivia, Tracy és Victoria, vagyis a Dream Team. – a műsorvezető hangja szakított ki a gondolataimból – Nézzük meg, hogy hogyan készültek a lányok erre a sorsdöntő hétre. 

Elkezdték lejátszani a már összevágott kisfilmet. Vic és Tracy beszéltek a Gotta Be You-ról, majd természetesen szóba jött a Harry-vel való kapcsolatom is. Sőt, inkább csak arról volt szó. Mutattak pár bevágást rólunk, amiket akkor vehettek fel, mikor a nappaliban, kettesben beszélgettünk, és nevetgéltünk, meg volt pár kép arról is, mikor a főpróbán voltunk. Nem hiszem el, hogy ez a kisfilm fő témája. Hihetetlen, de mégsem foglalkoztam vele nagyon, hiszen nem akartam ezen idegeskedni. Igazából nem is zavart annyira a dolog, mint az elején, inkább valahol mélyen még jól is esett, hogy összehoztak Harry-vel. Oké, miket gondolok??? 

Vége lett a kisfilmnek, és csak arra lettem figyelmes, hogy a közönség tapsol, majd bemondják a nevünket. Elkezdődött a zene, egyből magamhoz tértem, mikor Vic énekelni kezdett, már teljes valómban a színpadra koncentráltam. Aztán jöttem én:

- Can we fall, one more time?

Stop the tape and rewind

Oh and if you walk away I know I'll fade

'Cause there is nobody else

It's gotta be you… - a testemen futkozott a hideg, libabőröztem. Sikerült úgy énekelnem, ahogy még soha. Életemben nem énekeltem ki ilyen magas hangokat. A közönség őrjöngött, de ami még nagyobb erőt adott, az Harry arca volt, ugyanis végig őt néztem. Láttam rajta az örömöt, a tiszta boldogságot, és talán azt is, hogy büszke rám. 

Eszméletlen jó volt a színpadon állni, talán soha nem éreztem még ilyet az elmúlt hónapok alatt. 

A közönség állva tapsolt, sőt még Simon is felkelt, és büszkeséggel töltött arccal mutatott felénk, miközben hevesen tapsolt. Tudtam, hogy sikerült. 

- Lányok, csodálatosak voltatok. – lépett mellénk a műsorvezető, majd meghallgattuk a mentorok véleményét, akiknek egyöntetűen nagyon tetszett az előadásunk.

- Olivia, talán soha nem énekeltél még ilyen csodásan. Minek, vagy kinek köszönhető ez? – fordult újra hozzánk, vagyis inkább csak hozzám a műsorvezető.

- Köszönjük! – feleltem, a közönség pedig még mindig tapsolt – Remek tanárom volt a héten, és sokat köszönhetek neki. Nem is képzeli, hogy mennyire hálás vagyok neki. – közben Harry-t figyeltem, ő pedig úgy nézett rám, mint még soha. 

- Harry-ről van szó, ha jól sejtem?

- Igen, róla. – bólintottam nevetve, és ekkor a kamera már a fiúkat mutatta, akik kedvesen köszöntek, és integettek bele. 

- Mondd csak, elmondanád, hogy mi van köztetek? Igazak a hírek? 

- Mint azt már többször is elmondtam, Harry csodás ember, akivel nagyon jó barátok lettünk.

- Hát köszönjük lányok, várjuk a következő számotokat is. 

Lementünk a színpadról, és az öltöző felé vettük az irányt. Amint beléptünk az ajtón, egyből letámadtak minket a stylistok, sminkesek és fodrászok. Vic haján nem alakítottak sokat, csak mindkét oldalról hátra tűztek egy-egy tincset, egy sárga, hosszú ujjú felsőt, fekete-fehér csíkos, magas derekú rövidnadrágot, fehér térdzoknit, és egy csillogó magassarkút adtak rá. Tracy haját egy nagy kontyba fogva, a feje tetejére rakták. Ruhaként pedig egy fekete, áttetsző ujjatlan, elől gombos felsőt kapott, egy sötétkék cicanadrággal, és egy fekete, bőr magassarkúval. Az én hajamba raktak még egy pár hullámot, azon kívül más különösebbet nem csináltak velem. Egy bőr, miniszoknyába, és egy egyszerű, fehér ujjatlanba bújtam. Ez egy pink blézerrel lett kiegészítve, cipőnek pedig egy fűzős, bőr, magassarkút adtak rám. 

Kaptunk egy kis púdert az arcunkra, hogy ne csillogjunk a reflektorfényben, aztán indulhattunk is vissza a színpadra. Az idő úgy rohant a backstagebe, mint még soha. 

Alig pár perccel később a műsorvezető felkonferált minket, és azonnal felszólalt a zenei alap, ugyanis most kisfilmet nem játszottak le, így szerencsére semmi sem terelte el a figyelmemet. 

Berobbantunk a színpadra, és neki kezdtünk Kelly Clarkson számának, a Stronger-nek. Esküszöm, hogy még ez sem ment soha ilyen jól, ismét sikerültek a magas hangok, és a hajlításokból még olyanokat is raktam bele, amiket nem is gyakoroltunk. A szám végén a közönség megint tombolt, és percekig tapsoltak állva. Ilyenkor imádtam a legjobban a színpadon állni. Mikor éreztem az emberek, a közönség, a rajongók szeretetét. A mentorok megint elégedettek voltak velünk, és a legfelemelőbb érzés az volt, hogy az este folyamán már kétszer is láttam Simon arcán a büszkeséget. A műsorvezető engem most békén hagyott a kérdéseivel, de azért tett egy-két megjegyzést, valami olyasmit, hogy jót tett nekem ez a hét, meg hasonlót. 

Hátramentünk a backstagebe, csatlakoztunk a többi versenyzőhöz, és együtt néztük egy nagy kivetítőn a műsor hátralévő részét. Rettentően izgultam, de a szemeimmel mégis az ajtót pásztáztam. Hogy ne tűnjön fel senkinek, felkeltem a helyemről egy flakonos vízért, majd visszafele menet leültem az ajtóval szemközti fotelba. Szerencsére az ajtó nyitva volt, így jól láttam a folyosón szaladgáló embereket. Nem tudom, hogy kit vártam, de a szemem jóval kevesebbet volt a tévén, mint máshol.  

Egy óra múlva ismét előjött a rettegés, mikor a színpadon álltunk. Féltem, izgultam, a hasam fel-le ugrált, és bukfencezett. Megint itt állunk, megint a végére hagytak minket. Itt állunk, és talán mi kaptuk a legkevesebb szavazatot. Pedig soha nem voltunk még ilyen jók, mint ma. 

- És, aki tovább jutott a jövő heti fináléba, a nem más, miiiiiiiiiiint… - harsogott a hang.

Talán miattam van? Lehet, hogy Harry miatt? Mert azt hiszik a directioner-ek, hogy elvettem tőlük? Nem! Az nem lehet. Nem eshetünk ki miattam, hiszen most tényleg mindent megtettem a csapatért. 

- … a lányok, akik ma kétszer is taroltak, vagyis a Dream Team.

Őrjöngés, és sikogatás töltötte be a stadiont. Simon szorosan ölelt magához minket, miközben örömünkben sírtunk, és ordítottunk egyszerre. Hosszú percekig fogadtuk a többi továbbjutó, a kiesett, és a mentorok gratulációját is. A tömegben megláttam Harry-t, aki felénk közeledett. Kiszállva a lányok öleléséből, a tömegen keresztülrontva a nyakába ugrottam. 

- Tudtam, hogy sikerül. – suttogta a hajamba, és szorosan ölelt magához. Nem érdekeltek a kíváncsi tekintetek, sem a kamerák, azok már lehet, hogy nem is forogtak. Csukott szemmel öleltem magamhoz, és szippantottam be a parfümjét, mikor valaki megszólalt mögöttem, és szinte szétszakította az ölelésünket. 

- Gratulálok! – ölelt magához Louis mosolyogva, és szinte felkapott, és megpörgetett a levegőben. 

- Köszi. – feleltem neki, mikor elengedett. Azt hiszem, hogy nem öleltem vissza, hiszen annyira meglepett. 

- Holnap este nyolckor ott vagyok érted. – jelentette ki.

- Hol vagy ott? – Harry kérdőn, és zavartan mosolyogva nézett egyszer rá, majd rám. 

- Randink lesz. – felelte Louis. 

- Nem randi. – löktem meg játékosan a mellkasánál fogva – Fogadtunk, hogy ha bekerülünk a fináléba, akkor elmegyek vele vacsorázni. Csak egy vacsora, semmi több. – fordultam Harry felé, és őrült módon magyarázkodtam, magam sem tudom, hogy miért. 

- Aha. – bólintott, és rám mosolygott, de valahogy nem az az igazi Harry Styles-féle mosoly volt, amit már annyira megszoktam, és ami mindig elkápráztatott.

- Akkor jó lesz a nyolc? – kérdezte Louis, nem törődve semmivel. 

- Holnapra halasztottuk a mai próbát, nem? – nézett rá Harry. 

- Ne már! Tesó! – kérlelte Louis – Halasszuk el megint, vagy majd előbb kezdünk. Ezt a mait miattad halasztottuk, mert annyira itt akartál lenni. – Harry rám pillantott, majd mikor kérdőn mosolyogva néztem rá, zavartan elkapta a fejét. 

- Nem csak rajtam múlik. – felelte komoran – A többieket is kérdezd meg. 

- Tuti, hogy benne lesznek. – mondta Louis, és egy pillanat alatt el is tűnt, hogy megkeresse Niall-t.

- Szóval randi, mi? – lehajtotta a fejét, úgy nézett rám, hogy éppen hogy csak lásson. 

- Nem az. – mosolyogtam rá. 

- Hát persze. De ezt Louis nem így fogja fel. 

- Ugyan már, Harry. Barátok vagyunk, és ez csak baráti vacsora lesz. Hozzáteszem, bármelyik barátommal elmennék egy ilyenre, ha meghívott volna. – néztem rá, és próbáltam arra célozni, hogy róla beszélek, hogy arra célzok, hogy vele szívesebben vacsoráznék. 

- Most mennem kell. 

- Tessék? Ne már. – kaptam észbe.

- Jó szórakozást holnapra. – mondta, majd felém hajolt, de aztán meggondolta magát.

- Mi van? – kérdőn néztem rá. 

- Csak puszit akartam adni, de Louis hátha féltékeny lenne. – a hangjában gúnyt éreztem, de próbált lazának, és viccesnek tűnni. 

- Gyere ide, idióta! – magamhoz rántottam, és ugyan olyan erősen öleltem át, mint pár perccel ezelőtt. Elhajoltunk egymástól, de még mindig eléggé közel voltunk, ő még mindig a derekamat fogta. Néztünk egymás szemébe, majd pillanatok alatt, szinte egyszerre tértünk magunkhoz, és szétugrottunk.

- Szia. – köszönt, és el is tűnt a tömegben. 

- Szia. – szóltam, de biztos voltam benne, hogy már nem hallotta. Néztem utána, vagyis abba az irányba, ahol eltűnt az emberek között. Mi a franc volt ez?

10. fejezet: Pár perc a kezdésig

Sziasztok! Tudom, hogy ez az időpont inkább késő szerda éjszakai időpont, mint kora csütörtöki, de dátum szerint már csütörtök van, tehát itt az új fejezet ideje. Ez, hogy ilyenkor teszem fel a részt, csak kivételes eset, ugyanis holnap egész délelőtt áramszünet lesz kis utcánkban, délután pedig nem leszek itthon. Tudom, hogy be is időzíthetném a részt, de most hogy így elkészítettem, és leírtam mindent ide, nem tudom megállni, hogy ne tegyem most közzé. Aztán, ha már most felrakom, akkor talán este, mikor megnézem az oldalt, örülhetek a kommenteknek, és a pipának, esetleg a feliratkozóknak is. Illetve ha már itt tartunk, szeretném megköszönni annak a két embernek, akik már feliratkoztak, illetve kommiztak. Nagyon jól esik, köszönöm!
Várom a további feliratkozókat és hozzászólásokat, vagy legalább a pipákat!
De nem is húzom az időt, itt az új fejezet:

Reggel hangos kiabálásra ébredtem. Kimásztam az ágyból, és a nappaliba vonszoltam magam, ahol Vic éppen Tracy-vel ordítozott.

- Elmagyarázná nekem valaki, hogy miért kell korán reggel ordítozni? – kérdeztem álmosan, és a konyha felé vettem az irányt, hogy igyak valamit. Enni nem tudtam, ugyanis abban a pillanatban felfordult a gyomrom, amint felébredtem, és rájöttem, hogy ma élő adás. Biztos voltam benne, hogy a két barátnőm is ezért olyan feszült már hajnalok-hajnalán. 

- Felvette a cipőt, amit én akartam. – kiabált tovább Vic. 

- Mert megy a szerelésemhez. – mutatott végig magán Tracy. 

- Először is… - kezdtem – az az én cipőm. Másodszor, komolyan gerjesztitek egymást? Pont ma? Este fellépünk, nem lenne jó, ha tiszta idegbetegek lennénk, ugye? – mind a ketten bólintottak. Furcsa volt, hogy nem Tracy békít engem és Vic-et, hanem én őket. Ilyen sem volt még. – Harmadszor pedig, hova készültök már most?

- Mi az, hogy már most? – nézett rám Tracy – Te miért nem készülsz? Lassan dél van. 

- Déééééél? – néztem rá a nagy faliórára. Az ágyamból kikelve még arra sem volt időm, hogy megnézzem, mennyi az idő. Azt gondoltam, hogy korán van még, hiszen minden nap szinte hajnalban keltem. Talán pont ezért sikerült ma rendesen elaludnom. - El sem hiszem, hogy nem keltettetek fel!

Egyből a szobámba rohantam, és felöltöztem. Egy farmert, és egy egyszerű, ujjatlan felsőt vettem fel, a lábaimat pedig egy tornacipőbe bújtattam. Úgysem lesz rajtam sokáig ez a ruha, hiszen amint a stúdióba érünk, kezelésbe vesznek a sminkesek, fodrászok, és stylist-ok. 

Pár perc alatt el is készültem, és egy órakor már a megszokott stúdió hátsó bejáratánál lépkedtünk. 

- Miért voltam benne biztos, hogy ti lesztek az utolsók? – kérdezte Helen, a fodrászunk, amint beléptünk az ajtón. Az arcát nem láttam meglepettnek, már megszokta, hogy soha sehova nem érünk oda időben. 

- Csipkerózsikát délben vetette ki az ágy! – mutatott felém Vic, miközben leült az egyik székbe, és megszabadította haját a napszemüvegtől, ami a feje tetején foglalt fejet, amolyan hajpántként. 

- Kussolj! – vágtam vissza – Keltettél volna fel. 

- Látom már elemetekben vagytok! – hallottuk meg mentorunk hangját az ajtóból – Remélem, hogy pár óra múlva is így lesz.

- Szia! – köszöntünk neki. 

- Készen álltok? – kérdezte, miközben leült az egyik fotelba, és figyelte, hogy a fodrászok már javában a hajunkban turkálnak. 

- Asszem igen! – felelte Tracy. 

- Csak azt hiszed? – nézett rá felhúzott szemöldökkel. 

- Készen állunk. – bólintott magabiztosan Vic. 

- Olivia? – fordult felém Simon. 

- Tessék?

- Izgulsz? – jött közelebb hozzám. A hangunkat már csak Helen hallotta, aki a vizes hajamat fésülte ki, Vic haját már szárították, Tracy pedig most ült be a mosóba. 

- Egy kicsit. – bólintottam egy apró, zavart mosoly kíséretében.

- Az nem baj. Tudom, hogy jók lesztek, és…

- Simon! – vágott a szavába egy stábtag, aki fülessel a fején, és papírokkal a kezében szaladgált fel, s alá – Keresnek. 

- Ki? – nézett rá összehúzott szemekkel.

- Én! – szólalt meg egy vidám hang az ajtóban, amire hatalmasat dobbant a szívem. Egyből megpördültem a forgószékkel, nem foglakozva azzal, hogy Helen éppen egy hajcsavaróra tekerte az egyik tincsemet. Egy pillanatra rám nézett, aztán egyből Simon-hoz fordult. Valamit suttogtak, hosszú perceken keresztül a folyosón beszélgettek. A tükörből láttam minden egyes mozdulatát, és hogy többször is rám pillant fél szemmel. 

Eközben már mindhármunkat a sminkesek vettek kezelésbe, és a szokásos, vad, és szexi szemeket varázsolták az arcunkra. Már ha lehet ilyet mondani egy sminkre. Tracy félhosszú, sötétbarna haját beszárították, és most természetesen omlott a vállára. Vic sötétszőke haját szög egyenesre vasalták, míg az enyém hatalmas hullámokat kapott. Már mind készen álltunk, csak a ruhákat kellett felvenni. Át kellett mennünk egy másik szobába, ahol a ruháinkat tartották. Mikor kiléptünk a folyosóra, pont az ellenkező irányba indultunk, nem arra, ahol Harry és Simon beszélgettek. Igaz, hogy egy pillanatra megint összetalálkozott a tekintetünk, de tényleg csak egy pillanat volt. 

- Itt van Harry! – súgta oda Tracy. 

- Nahát, ha nem mondod, észre sem vesszük. – válaszolta gúnyosan Vic, de nem is törődtünk vele. 

- Mit keres itt? 

- Honnan tudjam. – vontam vállat, pedig legbelül pontosan ez volt az a dolog, ami engem is foglalkoztatott. Már tisztára le tudtam nyugtatni magam, és a hatalmas gombóc is eltűnt a torkomból, erre csak úgy megjelenik, és a feje tetejére fordul minden a testemben. 

A ruhák, amit a Gotty Be You közben viselünk majd, csodálatosak voltak, még szebbek, mint amilyenre emlékeztem. Mind a hárman estélyi ruhát viseltünk. Vic egy felül ujjatlan, aranyan csillogó, alul fehér, tüll ruhát kapott, Tracy egy krémszínű, szintén ujjatlan, csipkével borítottat, én pedig egy pánt nélküli, szív dekoltázsú, krémszínűt. Csodaszépek voltunk, pedig soha nem voltam elégedett magammal. 

Belebújva a ruhába, visszamentünk az öltözőbe, ahonnan már eltűntek a fodrászok, és a sminkesek is, csakúgy, mint Harry és Simon a folyosóról. 

- Fél óra a kezdésig, lányok! – szólt be az egyik stábtag az ajtón.

- Basszus! – jött ki belőlem egy hangos sóhaj kíséretében, és a lányokra néztem, akik hatalmasat nyeltek. Több adáson vagyunk már túl, de az utolsó fél óra mindig kritikus. – Járok egyet! – felpattantam, beleléptem a fehér magassarkúmba, és kisétáltam az ajtón. A színpad felé vettem az irányt, és már hallottam, hogy megtelt a nézőtér. Behunytam a szememet, és nagyokat lélegeztem. 

- Izgulsz? – jött a kérdés, közvetlen mellőlem. Kinyitottam a szememet, elfordítottam a fejemet, és egy jól ismert mosollyal találtam szembe magamat.

- Egy kicsit… na jó, igen. Nagyon. – nevettem rá idegesen.

- Próbálj meg arra gondolni, hogy nincs senki a nézőtéren, vagy hogy csak a próbán vagy, és nincs ott más, csak…

- Te? – vágtam a szavába, mire meglepetten nézett rám, majd mosolyra húzta a száját. 

- Ha attól jobb, akkor igen. – mondta bizonytalanul. 

- Mindenképpen! – böktem oldalba, és nevetni kezdtünk.

- Nagyon szép vagy. – bökte ki végül. 

- Köszönöm. – néztem rá, de ő nem mert a szemembe nézni – Nem arról volt szó, hogy nem jössz el? – bukott ki belőlem a kérdés. 

- Jövő héten fellépünk a fináléban, el kellett jönni, megbeszélni pár dolgot. De azt hittem, tudod már.

- Honnan tudnám? 

- Mondjuk Louis-tól. – nézett rám végre, de egyáltalán nem tetszett a pillantása.

- Miért tudnám tőle?

- Nem t’om. Egész jóba vagytok. – vont vállat.

- Öhm… Igen? Oké. Akkor maradsz az adás alatt?

- Szeretnéd? – kérdése halk, és óvatos volt. Én csak mosolyogva bólintottam, mire ő is mosolygott. Végre. – Az első sorban leszek, a mentorok mögött. 

- Szuper. 

- Öt perc! – hallottuk a távolból. 

- Mennem kell!

- Sok sikert. Később találkozunk. – mondta, majd egy kisebb hezitálás után lenyomott egy puszit, és tovább állt. 

Egy perc sem telt el, mikor megjelent mellettem Vic és Tracy. 

- Láttuk Harry-t. – mondta Tracy – Még itt van.

- Tudom. – mosolyogtam rá – Beszéltem vele. 

- Gondoltam, hogy őt keresed. – szólalt meg Vic.

- Nem őt kerestem, csak sétálni akartam. – néztem rá szúrósan – Amúgy is, ő jött ide, hozzám. 

- Ne kezdjétek, oké? – figyelmeztetett Tracy – Miért kell ezt csinálni az utolsó percekben is?

- Lányok, készüljetek! – kiáltott egy hang, felharsant a műsor főcímdala, és megkezdődött az üdvrivalgás a nézőtéren.

9. fejezet: A főpróba

Sziasztok! Hát itt is lenne a legújabb fejezet. Örülök, hogy kaptam egy-két pipát, és már több, mint százan voltatok az oldalon. De örülnék egy kicsit több visszajelzésnek is, és pár feliratkozónak. Na de nem is húzom tovább a szót, olvassátok az új részt!

- Louis? – ámuldozott Tracy – Ő küldte? És várjunk csak, itt volt tegnap? Mikor?

- Késő este, te már aludtál, én meg akkor jöttem ki a fürdőből, mikor ezek ketten itt romantikáztak. – válaszolt helyettem Vic.

- Nem romantikáztunk, oké? – torkolltam le, de még most sem tudtam levenni a szememet a rengeteg virágról. Soha, senkitől nem kaptam még ilyen szép virágokat. Igazából még soha nem kaptam virágot egy fiútól sem. Éreztem, hogy az arcom ragyog a boldogságtól. Annyira jó érzéssel töltött el, hogy valaki gondol rám. Te jó ég! Mikre gondolok? Most először gondoltam úgy Louis-ra, mint pasira. Oké, hogy elbűvöl, ahogy azokkal a ragyogó, kék szemekkel tud nézni, és a kisfiús mosolya sem semmi, de valahogy akkor sem gondoltam, hogy valami több is lehetne köztünk. 

- Aaaaannyira édes! – zökkentett ki a gondolataimból Tracy nyavalygó hangja. Most először vettem le a szememet a rózsákról, és felhúzott szemöldökkel néztem rá. Nem igazán szokott ő ilyen izgatott lenni, de az elmúlt napokban totál kifordult magából. 

- Lehet, hogy nem is ő volt. – mondtam megrántva a vállam. 

- Háááááát persze… - forgatta a szemét Vic. 

- De most mi van? Lehet, hogy tényleg egy rajongó volt.

- Igen, biztos. Kussolj inkább, és öltözz fel, mert indulunk a főpróbára. 

- Igenis, főnök! – mondtam gúnyosan, majd a szobámba mentem, és felöltöztem. Kényelmes ruhát választottam, hiszen nem akartam feszengve állni a színpadon. Simon most először hallgat meg minket együtt a héten, szeretném jól érezni magamat előtte. Egy sima, kötött, krémszínű pulcsit, és fekete, fehér pöttyös vászonnadrágot húztam fel, egy fehér topánkával. Kevés sminket raktam fel, a hajamat pedig kifésültem, húztam párat rajta a hajvasalóval, csak hogy álljon valahogy, és leengedve hagytam.

Kimentem a nappaliba, ahol a lányok már készen voltak, hamarosan pedig jött értünk az autó, amit Simon küldött értünk. 

Szerencsére elég közel laktunk a stúdióhoz, így alig tíz perc alatt ott is voltunk. Bementünk a már megszokott stadionba, ahol már elég sok ember volt, köztük a stáb, akivel a kisfilmeket szoktuk felvenni, a színpadi dolgozók, és ott volt még valaki más is, aki Simonnal beszélgetett. Valaki olyan, akinek rettenetesen örültem, és egyszerre éreztem nyugalmat, és izgatottságot a látványától. Mikor észrevett minket, hatalmas mosolyra húzódott a szája, és rögtön felénk indult. 

- Sziasztok! – köszönt, majd mind a hármunknak egy-egy puszit adott, de nálam mintha tétovázott volna egy keveset. 

 - Szia!

- Hát te mit keresel itt? – kérdezte Vic.

- Mondtam Liv-nek, hogy eljövök. – mutatott rám. Liv? Általában mindenki Olivia-nak hív, soha senki nem becéz, mert nem is szerettem, de ez most valamiért mégis tetszett. Csak ő hív így, és ez nagyon jó érzéssel tölt el.

- Rendben lányok, akkor először a 1D számot, mert Harry nem marad végig. – mondta Simon. 

Az utasítására a színpadra álltunk, pár ember ránk rakta a fülest, és mikrofont kaptunk a kezünkbe. Elkezdődött a zene, és Vic énekelni kezdett. Mindenki ránk figyelt, és esküszöm, hogy sokkal jobban izgultam most, mint az élő adásokban. Harry a mentorok asztalánál ült, Simon mellett, és kíváncsian figyelt, mindig észrevette, mikor ránéztem, és bíztatóan mosolygott. Hihetetlen, hogy mennyire megnyugtatott minden egyes mozdulata, és pillantása, mégis úgy éreztem, mintha neki akarnék bizonyítani, mintha miatta akarnék 100%-osan teljesíteni. Elég jól sikerült elénekelnem a magas hangokat, de persze nem voltam most sem a legjobb. 

Háromszor próbáltuk el a számot, mire a hangosítás, és a fénybeállítások is tökéletesek lettek. Már csak a hangomnak kellene annak lennie. 

Kaptunk egy kis pihenőt a gyorsabb számunk próbája előtt, és éppen a nézőtér soraiban pihentünk, mikor Harry odajött hozzánk. Egész eddig Simonnal beszélgetett.

- Nagyon jók voltatok! – mondta, de úgy vettem észre, mintha csak nekem szólt volna. 

- Reméljük is! – vette át a szót Vic – Kár, hogy holnap nem leszel itt. 

- Öhm… - nézett rá zavartan – Nem is mondtam még…

- Ó! Nem, te nem. Louis mondta tegnap.

- Louis? 

- Tegnap késő este nálunk járt. Vagyis inkább úgy kéne fogalmaznom, hogy Olivia-t látogatta meg. – mosolygott kajánul Vic.

- Tényleg? – Harry nem nézett rám, az arca viszont láthatóan megfeszült. Talán direkt nem fordul felém? – Most mennem kell. Sok sikert holnapra. – hadarta, és sarkon fordult, majd eltűnt a kifelé vezető ajtó mögött. Ez most mi volt? Semmi köszönés, még csak egy pillantás se. Értetlenül néztem magam elé, csak arra lettem figyelmes, hogy Vic a fülembe suttogja dalolva, hogy:

- Féltéééééékeeeeeeny! 

- Tessék? 

- Láttad, hogy hogyan reagált Louis nevére? Mondjuk az még semmi. Totál elborulhatott az agya, mikor mondtam, hogy ott járt este. Én megmondtam neked. 

- Fejezd be! Nem lesz semmi, sem vele, sem pedig Louis-val. – zártam le a témát, miközben felléptünk a színpadra. 

Négyszer kellett elénekelni a számot, mire minden tökéletes lett. A hangjaim persze most sem lettek valami jók, de valahogy nem is erőltettem meg magam. Az agyam teljesen máshol járt, messze, valahol Harry körül. 

Az egész napot a főpróbán töltöttük, szinte repült az idő. A dalokon kívül fel kellett próbálnunk még egyszer a ruháinkat. Nehezen tudtam odafigyelni bármire is, de amint végre sikerült koncentrálnom a feladatainkra, arra ismét eszembe jutott, hogy Harry szinte szó nélkül hagyott itt. 

Már sötétedett, mikor kiszálltunk a kocsiból. Simon vitt haza minket, és be is kísért a házba. Vic és Tracy előreszaladtak, míg én lemaradva kullogtam mellette.

- Baj van? – fordult felém, miközben a lépcsőn mentünk felfelé. 

- Csak izgulok. – feleltem hamis mosollyal. 

- Biztos? 

- Tuti. – próbáltam megnyugtatni, de láttam rajta, hogy nem hisz nekem. 

Beértünk a házba, és Simon egyből felénk fordult:

- Lányok, tudom, hogy rettentően izgultok, de én biztos vagyok benne, hogy menni fog. Ha így teljesítetek holnap is, mint ma, akkor egyenes lesz az út a döntőbe. – mosolygott felénk. 

Próbáltam hinni neki, és jól esett, hogy ennyire bízott bennünk, semmi pénzért nem okoznánk csalódást neki. 

Alig egy órával később már a szobámban feküdtem. A szívem dübörgött, akár hányszor csak a holnapra gondoltam. Éreztem, hogy a szemeim elnehezednek, és lassan álomba merülök, de ekkor egy pittyenés rántott vissza a valóságba. Kezembe fogtam a telefont, és megnyitottam az üzenetet. 

„Bocsi a mai miatt, csak zűrök vannak. Holnap ügyesen! Meg fogod csinálni. - Harry”

A szívem az előbbinél is gyorsabban dübörgött, és mosolyogva feküdtem vissza a párnámra, és biztos vagyok benne, hogy még akkor is mosolyogtam, mikor elaludtam.